Part 9

Még egy ágyúdördülést sem hallottunk, még a kozák «hurráh» ordítása sem ütötte meg a füleinket, még is úgy vagyunk, mint az adomabeli ujonczkatona, a ki az ütközet előtt azt kérdezte a vén káplárjától: «Káplár uram! Mi az, a mi én bennem úgy reszket?» – «Az a szív.» – «No akkor én tetőtől-talpig szív vagyok!»

A szégyen lehúzta a fejemet.

Itt ácsorgok ezredmagammal, csupa épkézláb férfiak, lelkes hazafiak egy csoportban.

És mindannyiunknak itt van a nyakunkon a hóhér kötele, azt viszszük magunkkal, éjszaka is benne hálunk: a halálitéletünk oda van írva a homlokunkra. Csak a halál nemei közt van válogatásunk: melyik tetszik jobban, a bitófa-e, vagy az ágyúgolyó? És mi nem tudunk választani!

Ezeren meg ezeren csődültünk ide, a hol a harcz készül s nem tudunk egyebet, mint sápítozni, szitkozódni s még talántán imádkozni.

Pedig vannak közöttünk katonaviselt férfiak, nemzetőrök, obsitosok, híres puskások, bátor párbajvívók, duhaj betyárok, – aztán meg ideálista rajongók! Külön-külön mind legény a talpán; – csak együttvéve hasznavehetetlen tömeg? Hátha meg lehetne ezt fordítani?

Merész eszmém támadt.

Én ezt az ellenség elől futó polgársereget átalakítom fegyveres ezreddé.

Nem is olyan hóbortos volt az eszmém, mint a milyennek látszik. Hiszen tudom, sűrű tapasztalásból, hogy egy csapat derék, markos legény még nem zászlóalj; a ki nincs betanítva, fegyelmezve, glédába állítva, fegyverhez szoktatva, szakaszokra beosztva, vezényszóra tanítva, azt nem lehet ezrével a csatarendbe állítani; mert ha az megfutamodik, hát a többi sereget is magával ragadja. Ezt én jól meggondoltam.

De volt egy elfogadható ötletem.

E napokban kapitulált Arad vára, hosszú, kemény ostrom után. Ezerötszáz osztrák katona lerakta a fegyvert. Most ezt a helyőrséget fel kell váltani a magyarnak. Hát nem életrevaló gondolat-e, hogy azt az ezerötszáz vitéz, tűzben keresztelt honvédet hozzák ide Szeged alá a Perczel hadserege erősítésére, mi pedig, Szegeden lógerező mihaszna legények, vegyük markunkba azt az osztrákok által lerakott ezerötszáz puskát, aztán álljunk ki az aradi sánczokra; ott csak megálljuk a helyünket, ha vezényszót nem ismerünk is: a várvédéshez nem kell egyéb, csak szív és kar, az pedig mindnyájunknak van.

Elhatároztam magamban, hogy népgyűlést hívok össze s ott az én lelkes hazámfiai előtt kikiáltom a tervemet. Jogom, sőt meghatalmazásom van rá: Kossuth és Szemere egyenesen felhívnak mindenkit a proklamácziójukban, hogy alakítson önkénytes csapatokat. Éppen csak be kell jelenteni a városkapitánynál, hogy holnap (nem levén hetivásár) engedje át a nagy piaczot a népgyűlés megtartására. Úgy teszek.

Aztán – csak fejtetővel előre – beleugrani a vizbe: ez a főkérdés; hogy tud-e az ember úszni? – az mellékes dolog.

A mint a városba visszatértem délután, siettem a városkapitányt fölkeresni. A városházán nem találtam, a házánál sem volt otthon. Ott hagytam a névjegyemet, ráírva, hogy holnap reggel óhajtok vele sürgetős ügyben értekezni. Azt mondták, hogy kiment a sétányra.

Megpróbálkoztam vele: elindultam a sétányra városkapitányt keresni. Szamárság volt tőlem. Hisz nem ismerem személyesen e derék hazafit; egyenruhát pedig nem visel, a mi elárulja, hogy ő a városkapitány. De azért csak elmentem szerencsét próbálni. Hátha rátalálok?

Rá is találtam. De nem arra, a kit kerestem, hanem az én kedves pajtásomra, Zabolay Pistára, a kivel hajdan együtt juristáskodtunk Kecskeméten s aztán együtt műkedvelősködtünk; ő játszotta a primo amorozót a «Szerelem és champagnei»-ben. Szép, daliás fiú volt. Neki is volt valami hivatala Fehérvármegyében, úgy hiszem, tiszteletbeli viczefiskus volt.

A mint meglátott, odarohant hozzám, megölelt, összecsókolt.

– Jaj de szerencse, hogy rád találtam, kedves Móriczkám! Reggel óta kereslek, égen, földön és padláson.

– No hát mi jót hoztál, kedves Pistukám?

– Bizony a legjobbat hoztam neked! Elhoztam – a feleségedet…

… Utánam hozta a feleségemet Pestről!

Persze, hogy nekem sem kellett több városkapitány.

– Hol van ő?

Zabolay megmondta. Volt Szegeden egy köztiszteletben álló család, mely állt két éltes kisasszonyból. Ők voltak a legbuzgóbb pártfogói a magyar irodalomnak és szinészetnek. A mikor Laborfalvi Róza Szegeden vendégszerepelt, mindig ő náluk volt szállva. Most is odaszállt.

Az én barátom aztán elbeszélte utközben, hogyan került ide feleségemmel együtt. Fehér vármegye küldte fontos üzenettel Pest vármegyéhez (ibi, ubi) a saját úri fogatán. Pesten átkelve, eszébe jutott, hogy a feleségemet meglátogassa: nincs-e valami üzenete hozzám? Az asszony azt mondta, hogy üzenet helyett eljön ő maga utánam.

Az pedig nem volt tréfa dolog. A muszkák már benn voltak Pest-Budán, portyázó csapataik megszálltak minden körülfekvő helyiséget; Zabolaynak nagy kerülővel lehetett csak mellékutakon keresztülvergődni a hadaktól lepett területen; de szerencsésen keresztülosont rajtuk. Elhozta utánam a feleségemet. Megköszöntem neki a barátságot.

A feleségemet ott találtam a két hajlottkorú kisasszony házánál. A viszontlátás örömeit nem irom le. – Első feladat volt szállást keresni kettőnk számára; mert a tiszteletreméltó kisasszonyok házában soha szerelmes sóhajtás a napsugárban tánczoló port meg nem reszketteté. Estig találtam ilyen szállást s oda átköltözénk.

A feleségem aztán beszélt a muszkák bevonulásáról Pestre. A Kerepesi-úton jöttek, végig a Hatvani-utczán: valami orosz himnuszt énekeltek lóháton. Minden kozáknak a kezében volt egy nagy érett uborka, azt falta nagy gyönyörrel a zsolozsma közben.

(Ez az uborka volt a mi egyedüli szövetségesünk a kerek világon. Húszezer muszkát ölt meg – nem az ágyúgolyó, hanem az uborka. Minden faluban hagytak hátra egy temetőt azokból a halottaikból, a kiket a kolera lekaszált. Biz ez csunya öröm; – de hát ilyen a háború. Ha az Isten elhagyott, dögvész segíts!)

… Tehát megint belekapott a sors az én életpályám nekivadult paripáinak gyeplőibe! Én itt népgyűlést tervezek, kétségbeesettek légióját alakítani szándékozom s akkor a végzet ide hozza elém az élettársamat. Tudatja velem, hogy az életem nemcsak a magamé, hanem az övé is.

Hányadszor térít már vissza az utamból ez a láthatatlan kéz? – Ezúttal nem fogok neki engedelmeskedni! A mit elhatároztam, azt keresztülviszem.

A szálláskeresés közben találkoztam több ismerős képviselővel, azoktól nevezetes dolgokat tudtam meg. Országos ülést tartottak Szegeden; abban elhatározták, hogy az összes magyar hadcsapatok vezérsége Görgeyre bizatik. Görgey már el is indult Komáromból 32 ezer emberrel, 150 ágyúval Paskievicset megtámadni. Klapka Komáromban maradt 20 ezer emberrel Haynaut feltartóztatni. Ezzel idő lesz nyerve az aldunai seregünk összevonására, mely aztán Görgeyvel fog közreműködni. Így határozta az országgyűlés.

Ezt mind elmondtam a feleségemnek. Aztán előadtam neki a saját merész tervemet is. Én holnap népgyűlést tartok, önkénytes légiót szervezek, azzal bevonulok Arad várába, mint helyőrség. No ezen nincs mit megijedni egy hűséges feleségnek: sőt inkább az egy nagyon megnyugtató tervezet. Akár győzünk, akár vesztünk a harczok végkimenetelén, egy vár őrségének a sorsa biztosítva van: a kapituláló csapat életét megvédi maga a kapituláczió. Átláttattam az asszonyommal, hogy ez az én tervem valóságos életbiztosítási intézmény. Ő ezúttal nem nevetett ki s nem mondta a szemembe: «Móricz, te félsz!» Belenyugodott, hogy menjek hát a dicsőség véres mezejére; majd addig ő itt marad a jó öreg kisasszonyoknál, a kik igaz vendégszeretettel látják.

Én tehát reggel azon szilárd elhatározással keltem fel, hogy kemény leszek; ha ég, föld összeszakad is, megyek a magam útján, daczolok azzal a láthatatlan mennyei hatalommal, a ki engem minden módon meg akar tartani a késő idők számára.

Oh de rettenetesen meglakoltam e vakmerő gondolatomért! Oh milyen nagyot tudott ütni a fejemre az a láthatatlan kéz!

Te színes szappanbuborék! Azt képzeled magadról, hogy planéta vagy? Mert gömb vagy és repülsz?

Korán reggel föl kellett mennem a városházára. Az egyik kötelességem az volt, hogy bejelentsem a városkapitánynak a szállásom lakczímét: a mostani zavaros időkben az lévén a regula, hogy mindenkinek személyesen kellett jelentkezni a rend őreinél, nehogy kémek lopózhassanak a városba.

A városkapitány a nagyteremben fogadott, mely körül volt támogatva szekrényekkel.

Először elmondtam neki, a mit a szállásomról tudatnom kellett, arra egy kanczellista a kezembe nyomott valami czédulát.

Azután összeszedtem magamat, hogy egy nagy hazafias szónoklathoz kezdjek…

… De mielőtt egy szót kiejthettem volna, egy irtóztató robbanás rázta meg az egész épületet, mintha egy tűzokádó tört volna ki a közelben, valamennyi ablaküveg cserepekben zuhant be a szobába, a zárt szekrények ajtajai fölpattantak. Én vak rémületemben egy ilyen szekrénybe rohantam be s csak akkor vettem észre, hogy ez nem a kijáró-ajtó. Aztán magával sodort a menekülő hivatalnokcsoport, ki az utczára.

A szegedi lőpor-raktár robbant föl.

Az égen lángvörös felhőtömeg gomolygott fölfelé, sebesen taszítva szétágazó, vakító fényű tűzoszlopoktól, a felhőből sziporka-özön hullt alá, villámok pattogtak a méhében, lángküllők közt széttépett emberi alakok, ágyúk, kerekek kóvályogtak; az a szikra-zápor százezernyi izzó tégla volt, a villámok a szétpattogó bombák és gránátok. A megnyilt pokol, a maga rettenetes pompájában!

Az egész rémjelenetre olyan élénken emlékezem még ma is; bár a nagy légnyomás, mely fejemet összeszorította, mellemet lenyomta, egészen elkábított. Annyi ösztönöm volt, hogy a városház kapuja alatt meghúzzam magamat. A robbanás földrengető dördülése s a bombák égszaggató pattogása után következett az egyiptomi csapások egyike, a kőeső.

Ki ne emlékeznék egy pusztító jégeső rémséges hatására? Most jég helyett izzó téglák zápora hullott a rettenetes égből, a háztetők, az utczák, a piaczok recsegése követte, közzé vegyült az emberi jajkiáltás, az ökrök bömbölése, a lovak nyerítése, melyeket a mennyei parittyakövek lesujtottak. Hatvan halottja maradt a romboló kőhullásnak a piaczokon; a Tisza-parton talált szekereket, júhnyájakat a rettentő robbanás vihara a folyóba sodorta.

Egy izzó gerenda repült a füstfellegen keresztül, mint egy kilőtt, tüzes dárda, mint egy sárkány a város tulsó végeig.

S a kőeső zuhogása után következett egy folyvást növekedő moraj: az ezernyi szekérnek a robogása. Rohant valamennyi a város minden utczáin kifelé; általános futás állt be. Senki sem tudta, mi történt, csak azt tudta, hogy itt a világ vége!

Azt mondják, egy fogoly osztrák tüzér, a kit a tölténygyártásnál dolgoztattak, robbantotta fel a lőporgyárat. Elhihető. Az osztrákoknak voltak ilyen ördögi hősei. Az egyik volt Hentzy. Ennek a tette fölért egy vesztett ütközettel. Hatvan halott!

A halottakért is méltó a siralom; de nagyobb veszteség ránk nézve az, hogy az egész aldunai hadseregünk számára felhalmozott töltényeink mind a levegőbe repültek: nem maradt több, mint a mit tüzérszekereink s a közvitézeink tölténytáskái tartogatnak. Most már takarékosan kell bánni az utolsó töltényekkel.

A mint ki lehetett menni az utczára életveszély nélkül azonnal siettem a szállásomra, a nőmhöz.

Keresztül kellett mennem a piaczon. Az egész nagy tér fedve téglával, melyből itt-ott feketéllett valami elő: agyonütött emberek, lovak hullája.

No vitéz barátom, Jókai Mór, tarts most itten népgyűlést.

És még ha csak ez a kis veszedelem ért volna bennünket! Egy kis lőpor-raktár felrobbanás. – «Csigavér!» Megszokott epizód a hadviselés történetében. A katasztrófák lánczolata még azután következett, de nyomban.

Mit csinál olyankor a strucz, mikor már érzi, hogy a vadász közel érte? Eldugja a fejét a homokba.

Ilyen stuczmadár voltam én, voltunk sokan.

Mikor a szállásomra megérkeztem, a feleségemet teljes készülődésben találtam: a bőröndöt csomagolta az útra. Itt nem maradhatunk. Ott volt nála egy kedves jó barátnéja, a derék Zsófi. Kardalnoknő a szinháznál, aztán az én kedves iskolatársamnak, Kőrössy Sándornak a felesége. Sándor hadbiró volt a honvédségnél. Tehát katonaember. Mint ilyen járt odafenn – a más fejét keresve. Tudniillik a hadvezetés fejét. Ugyan jókor! Mikor a saját fejét sem találta senki.

A két asszony örült, hogy én előkerültem betöretlen fejjel, nemsokára a Sándor is betoppant. Átkozott jó hireket hozott a vezérkartól.

Kossuth visszatért Madarasról, a nélkül, hogy Görgeyvel találkozott volna. A két vezéralak nem tudott egymással megállapodásra jutni a hadvezetés dolgában.

Most azután Kossuth, félretéve az országgyűlés határozatát, mely Görgeyt állítja az összes magyar hadseregek vezérletére, kinevezte Dembinszkyt az aldunai hadsereg fővezérévé, rémületére az összes magyar hadvezéreknek. Perczel Mór összeveszett a beteg Damjanichcsal, Arad vára parancsnoksága fölött, fenyegeti Damjanichot, a magyar kormányt főbelövetéssel, erre a magyar kormány elcsapja Perczel Mórt a hadtestparancsnokságból. Tökéletes a konfuzió, hogy szebbet kivánni sem lehet.

De mindannyi baleset között legsúlyosabb az, hogy a jámbor Dembinszky elfogadja a hadvezérré kineveztetést.

Boldog Isten! Ha én elgondolom, hogy engem a pesti becsületes csizmadia-czéh megválasztott tiszteletbeli csizmadia-mesterré; de, ha valaki azzal a szóval jönne hozzám, hogy: no hát cselekedjek neki az ünnepekre egy pár kordován-csizmát, a hajamat tépném kétségbeesésemben; s ez a szerencsétlen generális elhiteti magával, hogy ő azért, mert kinevezték hadvezérnek, hát már most tud is hadsereget vezetni.

«Ez a végnek a kezdete!» – mondta rá az öreg Csányi.

– No, Sándor pajtás, most repültünk már a levegőbe!

Dembinszkynek a legelső intézkedése az volt, hogy a hatalmasan elsánczolt szegedi erős hadállást feladta s a harminczhatezer főnyi hadsereggel átvonult a Tisza bal partjára.

Fusson, ki merre lát!

Két hét mulva a haza romjai fejemre omlottak, s én ott maradtam alattuk eltemetve, egy névtelen semmi.

S az élő halott még hitt a feltámadásban: a haza feltámadásában.

S hite megvalósult.

HOGY KEZDŐDÖTT EZ A DOLOG?

No már csakugyan hogy ugyancsak arra a napra nem emlékszem vissza; ámbár én voltam magam annak a napnak a hőse, a kin ha nem is a hazának, de egy háznak a szeme függött. Úgy szedtem össze a jelenvoltak emlékezetéből ezt a történetet.

Mert bizony történet volt: nagy és koralkotó történet. (Nem épen az én születésem.)

Ez a szegény Magyarország nem volt már sehol, csak a Hármas Kis Tükörben, a hol az volt megírva, hogy a fővárosa Pozsony. Miért az? Mert ott tartják a diétát. Dehát nem tartanak diétát.

Attól a naptól kezdve, a melyen az utolsó inzurgens beszolgáltatta a depóba a rezes fringiáját, másfél évtizeden át azt sem kérdezték a magyartól többet, hogy «wie viel ungrisch hat garas?»

Aztán apródonkint elolvadt, elkorhadt, elpárolgott minden, a mi nemzeti. Nem is igen bánta senki.

Az én apám prókátor volt Rév-Komáromban és a mellett árvák atyja. Mint prókátor diákul replikázott, mint közgyám németül vezette a számadásokat. Igen természetes.

Komáromban ugyan senki sem beszélt németül, az árvák legkevésbbé; hanem a számadásokat a méltóságos kamarához kellett felülvizsgálat végett felküldeni, s azt csak nem kivánhatta valaki, hogy azok az urak tanuljanak meg magyarul. Sokkal egyszerűbb volt, hogy a számadásokat vezessék németül. A hogy ez a komáromi archivumban ma is sorba rakva feltalálható egész 1825-ig.

Poétái azonban akkor is voltak a magyar nemzetnek, s azoknak a munkáit szokás volt olvasni a magyar házaknál, a mi akkoriban úgy ment, hogy ha egy poéta tetszetős poémát költött, azt a legközelebbi ismerőse is leírta magának sajátkezüleg, s aztán tovább adta másodiknak, harmadiknak, mig utoljára az egész város leírta. Apródonkint aztán lett belőle egy egész könyv: innen-onnan összeírva. Hát maga a poéta hogy élt meg? Igen jól megélt. A mely házhoz betért, ott terítettek a számára, ágyat is vetettek neki, nem volt semmire gondja. Ha egy várost kiélt, ment a másikba. Ha a csizma elszakadt, a mente könyöke kilyukadt, írt egy névnapi köszöntőt valamelyik Mæcenásnak s mindjárt volt csizmára-mentére valója.

Az én apámnak is voltak ilyen versgyüjteményei. (Egyet ma is őrzök ereklyeképpen.) Csokonainak minden munkáját leírta maga: ez volt az egész világi gyönyörűsége. De nemcsak hogy leírta, hanem még illusztrálta is. Olyan szép színes képekre emlékszem a travestált Aeneisből meg «Karnyóné» színművéből, a miket az apám maga festett a kedvencz poétája műveihez, hogy én ma sem tudnék olyan szépeket festeni.

Tehát mint mondám, csunya világ volt idebenn egész 1825-ig.

Ekkor bátorkodtam én születni.

Nem február 19-ikén, mint a biografusaim állítják, hanem 21-ikén. Eként olvasható az a családi biblia belső lapján az apám írásával: «1825 február 21-ikén született egy fiucskánk, a kit megkereszteltünk Móricznak.» Hogy miért nem kereszteltek Lajosnak, annak is megvolt az oka. Ok nélkül nem történt az én életemben semmi.

Előttem megelőzőleg volt már két kis bátyám, a kiket mind két-három esztendős korukban elvittek angyalkáknak az égbe; mind a kettőt Lajosnak hítták. A keresztapáim számomra is ezt a nevet választották.

Az egyik keresztapám volt Konkoly-Thege László úr, tudós csillagász rokonom, Konkoly Miklós őse; a másik volt tekintetes Beöthy Gáspár úr, Beöthy Zsolt barátomnak a nagyapja: Zsigmondnak, a költőnek és kuriai birónak az apja. Ezek azt akarták, hogy Lajos legyek.

S már most, ha én volnék Jókai Lajos, akkor már tavaly megtartottam volna az ötvenéves esperesi jubileumomat egy derék kálvinista nagyközségben, s most békét hagynék a közönségnek a munkáim összes kiadásával.

Hanem hát az én kedves jó anyám nagyon szeretett. Nem engedte, hogy a két bátyám által viselt nevet rám ruházzák: «Hátha ez is utánuk fog menni?»

Ez a kegyes aggodalom fordította el a sorsomat más vágányra. Igy kereszteltek meg Móricznak abban a komáromi templomban, a melynek még akkor fatornya volt, s az ajtajának nem volt szabad az utczára nyílni.

Hogy hogy volt, mint volt? Azt én bizony meg nem tudom mondani, mert még akkor jegyzőkönyvem nem volt, hogy beleírhattam volna: valószínű, hogy az alatt, míg a Szombati-utczától a Vármegye-utczáig végig vittek, a hol az a kis ház állt egy kert közepén, a melyben születtem, hangosan protestáltam személyes szabadságomnak korlátozása miatt.

Azt is el tudom képzelni, hogy abban a kis szobában számos vendég gyűlhetett össze a keresztelőt követő paszitára; mert később, kis fiú koromban valami hat asszonyságnak kellett kezet csókolnom, a kiket keresztmamának szólítottam; hanem arról a nevezetes tényről, a mit koralkotónak bátorkodom nevezni, már a jelenvolt szemtanúk emlékezete tesz tanúságot.

A keresztszülőkön kívül mint előljáró a városbiró is hivatalos volt a paszitára.

No hát azt minden realisztikus író le tudja rajzolni, hogy mi történik egy ilyen alkalommal.

Azt az ember-kandidátust, a kit a jó ropogós hóban megszállítottak négy utczán keresztül a templomig: ott addig dönnölték, ütögették, míg abbahagyta a sivalkodást a tiszteletes úr prédikácziója alatt; akkor akarva nem akarva lehúzták a fejéről a gyöngyös sapakot s vizet öntöttek rá, aztán megint visszasétáltak az _élet kútforrásához:_ hát az akkor nagyon jól érzi magát. Megjegyzem, hogy engem maga az anyám táplált, saját szíve vérével, nem fogadott dajka: az én ereimben hamisítatlan Jókay-Pulay-chylus folyik (a II. Rákóczi Ferencz titkárjának, Pulaynak utódja.) Ez mind természetes dolog.

Ekkor azután jönnek a keresztszülők. Mindegyik dug valami becses ajándékot a mai szent napon felavatott uj eklézsia-tag pólyás vánkosába; az egyik egy ezüst kanalat, a másik egy Mária-Terézia aranyat, a mely négy körmöczi aranyat nyom. (Ez is megvan nálam.)

Utoljára lép oda a városbíró, tekintetes Amtman József uram. Szép bajuszos férfiú. Ott van a háza a Szombati-utczában.

Az pedig előhúz a belső zsebéből egy nagy pecsétes levelet, s azt teszi le az uj honpolgár vánkosára.

«Én pedig ezt hoztam ajándékul a kis fiucskának.»

Az apám átvette. Kibontja, elolvassa. Az a helytartótanácsnak a decretuma de dato 1825. Vigesima prima Februarii (az én születésem napja), a melyben megparancsoltatik a magyarhoni királyi városoknak, hogy e naptól kezdve _minden intimatumaikat, számadásaikat magyar nyelven intézzék_ az ő felsőbbségeikhez.

Ez volt az első megvillámlása az ujralobbant nemzeti lángnak jó Magyarországon.

Az én jó apámnak a könny kicsordult a szeméből e drága okirat elolvasására.

Tehát szabad magyarnak lennünk!

Ez volt az a koralkotó fordulat, mely véletlenül a sors intézéséből épen összeesett az én keresztelőmmel.

Bizony mondom, hogy buzgó kereszténynyé a tisztes ősz pap keresztvízzel avatott fel: de hazafivá az apám örömkönnyei kereszteltek meg.

AZ ÉN GYERMEKKORI JÁTSZÓTÁRSAM.

(1896.)

Én voltam hat esztendős, a Liza volt hatodfél.

Tehát hugom volt.

A világ minden nyelve nem tudja ezt az elnevezést visszaadni: «hugom».

S csak férfi mondhatja nőnek «hugomasszony», asszony asszonyfélének azt mondja: «öcsémasszony».

Sok ilyen különösség van a hetumogerek nyelvében.

Úgy kerültünk össze zsenge korunkban, hogy a Lizának a nénje férjhez ment, az én bátyám pedig megházasodott.

Az én bátyám volt a vőlegénye a Liza nénjének.

Az én bátyámat hítták Konkoly Balázsnak.

Nem emlékezem rá, hogy szebb férfit láttam volna az életben Konkoly Balázsnál. Az a daliás termet, derékban karcsú, vállban széles; az a gesztenyeszőke hajfürtös fej, nagy kék szemekkel, finom metszésű vonásokkal, kunkora bajúszszal; igazi magyar őstipus, soha sem megy ki az emlékezetemből. A mellett okos, tanult ember volt, minden, hazánkban dívó tudományban otthonos. Szép sűrű szemöldökei voltak. Csengő hangja, okos beszéde volt.

Aztán nekem unokatestvérem volt.

Az ő lakodalmát ünnepelte az egyesült Jókay-, Konkoly-, Pulay-család Ó-Gyallán, a Konkolyak és Jókayak ősfészkében.

Még most is emlékszem az ott látott alakokra: pedig biz azóta elmúlt már hatvan egynéhány esztendő.

Apám, anyám mintha most is előttem állna. Anyámnak jóságos mosolygó arcza (soha sem láttam őt haragudni), apámnak rövid bajúsza volt, azontúl símára borotvált arcza, magas termete. Balázs bátyám apja, Antal bácsi, lehajlott nyakú, piros képű alak volt, az anyja kövér termetű, gömbölyű alak; a menyasszony karcsú, sugártermetű teremtés, piros szájjal, mélázó tekintettel: Eszter nénémnek olyan fehér volt az arcza, mint az alabástrom s Károly bátyámnak két oldalt omlott a csigákba tekert szőke haja a halántékain, csupa lejtés volt minden lépése, csupa tréfa volt minden mondása.

Én pedig voltam egy kis haszontalan kölyök.

Bizony nem is érdekelt engem az egész családi ünnepélyből egyéb, mint hogy mi lesz abból a pörkölt tortából, a mit az Eszter néném segít felépíteni az asszonynénémnek.

Ennek az életnézetemnek az osztályosa volt a Liza. Ő volt a menyasszonynak a kis nővére. Ő már kapott abból a papirosból, a min a «Krisztus lábát» sütötték. Van azon még nyalni való sok. Azt ő énvelem hűségesen megosztotta.

A Konkoly Antal-kert elég nagy volt arra, hogy abban két gyerek kedve szerint elkergetőzhessék.

Emlékezem az óriási kantalup és cserhajú dinnyékre, a mik ott termettek.

Azok között kergetőztünk a Lizával.

A Lizának az arczára úgy emlékezem, mint azokra a Török Bálint-fajta almákra a komáromi szigeti kertünkben. Olyan gömbölyű volt és olyan piros.

Akkor még nem ment a fejembe, hogyan lehet az, hogy a Török Bálint-almát őszszel leszedjük; hanem aztán csak tavaszszal tesszük fel az asztalra? Addig nem lehet hozzányúlni.

Hát a nagy kergetőzés közben eljutottunk egy falig, melynek az alja végig volt benőve azzal az ernyős növénynyel, a mit a botanikusok úgy hínak, hogy «bürök».

Azt mondja a Liza: «játszunk puskást!»

Puskást!

Melyik fiúnak ne dobbanna erre a szóra nagyot a szíve?

– Hogyan?

– Ebből ni, lehet csinálni puskát.

Persze, hogy a büröknek a bördő szára üres, az egészen puskának született.

Hogyan vágjuk ám ezt le?

– Majd én hozok ki a konyhából kést.

A Liza beszaladt a házba s nagyhamar előjött egy laskavágó késsel.

Én azzal hirtelen lenyiszaboltam két hatalmas bürökszárt s készen volt rögtön a két puska.

Mink aztán ezzel a két gyilkos löveggel, homokot töltve beléjük, elkezdtünk egymásra lövöldözni. Míg utoljára is egymás szeme közé szórva a homokot, szerencsésen megríkattuk egymást. Azután pedig kibékítettük egymást.

S akkor aztán, ennek a kibékülésnek az örömére, felvonultunk a kertből az udvarra, az eddigi bürökpuskákat kürtöknek használva s hatalmasan tülkölve belőlük.

De nagyhamar utólért bennünket a nemezis.

A nagy tülkölésre előjött Antalné asszonynénénk a konyhából. Elszörnyedt, mikor meglátta, hogy mi bürök szárakat tartunk a szánkban, azokkal kürtölünk.

– Szent-Zebedeus-adta gyerekei! hát nem tudjátok, hogy az a bürök mérges?

El is dobtuk a kürtöket rögtön.

– Ki vágta le azt a bürköt? Ki hozta ki a kést? – vallatott asszonynéném.

A Liza rám nézett. Én pedig már akkor is tele voltam a légió ördöggel: azt feleltem daczosan: «Én hoztam ki».

A Liza elszaladt.

Nekem pedig megfogta a hunczutkámat az asszonynéném s bevezetett a benyílóba, onnan nem volt szabad kijönnöm – büntetésül – az egész lakodalom alatt. Hanem a Liza utánam hozta az illetményemet minden körömfaladékból: a pörkölttortából is kaptam.

És aztán megint csak elmúlt valami hét esztendő. Én nagy kamasz diák lettem. Az Eszter néném férjhez ment a komáromi igazgató-tanárhoz, Vály Ferencz bátyámhoz: oda jártam én, télen-nyáron, naponta reggel öt órakor, mindenféle hasznos tudományok bekeblezése végett. Még most is abból élek.

Ott találkoztam megint a Lizával. Akkor már az is felcseperedett bakfis volt. Aféle se nem gyerek, se nem leány. De az arcza akkor is olyan nagyon hasonlított a Török Bálint-almához. Odaadták őt nevelésre a néném szárnyai alá. Én geometriai figurákat léniáztam, ő pedig haraszszal stikkolni tanult. Egészen boldog voltam, a mikor a himzéséhez valamit rajzolhattam az üres tafotára.

A Balázs bátyám már akkor özvegy ember volt.

Ismét láttam őt a komáromi örökös főispán Nádasdy installáczióján: ő vezette mint főszolgabíró a díszbandériumot; magas paripán, magyar díszruhában. Most is olyan szép, délczeg férfialak volt.

Azután megint elmúlt egynéhány esztendő.

Újra lakodalmat ültek a családjaink.

Balázs bátyám nőül vette a Lizát, az elhúnyt felesége nővérét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És azután sokszor megfordultam a házuknál.

Édes anyám halálával és azután még sokáig, valahányszor szülővárosomba mentem, mindig az ő házuknál volt a szállásom. A legboldogabb család volt az a világon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tegnap kaptam egy gyászszegélyes czédulát szülővárosomból, melyben tudatják velem, hogy Konkoly Liza elköltözött oda, a hová mindnyájan kívánkoznak.

Ravatalát fiak, unokák, dédunokák, menyek és vők állják körül: számra nagy sokaság.

Legyenek olyan boldogok mindannyian, mint dédszülőik voltak!

EGY SZIGET TÖRTÉNETE.

(1890.)