Part 11

Az egész iskolai év alatt, a mit Pápán töltöttem, nem láttam egy szép női arczot. Még csak nem is _láttam_, nemhogy verset írhattam volna hozzá. Csak úgy hallottam legendaképen Kerkápolytól, hogy van ám Pápán egy igen szép leány: Békássy Mari; de azt másutt nem láthatni, csak a színházban. A színházbajárás pedig csak a jogászoknak volt megengedve: a kisebb diákoknak ez tiltott paradicsom volt. A templomban sem láthattam a női szépségeket, mert a diákoknak a karzaton volt a helye, s az első padokat a theologusok és juristák foglalták el. Még a képzőtársaság szavalati ünnepélyén sem juthattam hozzá, hogy valami szép leány szemébe nézhessek: mert az olyan bölcsen volt elrendezve, hogy a nagy teremben csak a felolvasóknak volt szabad megjelenni; a társulati tagok a mellékszobában voltak konszignálva. Nekem ugyan mint pályadíjazott költőnek némi jogom lett volna a tribünhöz; de nem engedődött, hogy magam olvassam fel a novellámat; hanem helyettem felolvasta azt az első theologus diák: maga a kontraskriba, Demjén Ferencz, a ki sánta is volt, görbe is volt, szuszka is volt. Ez reprezentált engem az első debütömnél, ő róla ismernek engem a pápai leányok. – A kvártélyunkon ugyan volt egy kis piros képű leány, Klára uram Mariskája; de az még nagyon gyerek volt, s azzal csak arról szoktunk beszélni, hogy mi lesz ma ebédre.

Az egyetlen mulatságom az volt, hogy Gondol Gáborral együtt bebarangoltuk a Bakony-erdőt, azt is tudományos czélból, botanizálás végett s a fölfedezett pompás verátrumokat, turbán-liliomokat, dictamnusokat, áronvirágokat otthon papir közé szépen lenyomtatva, megszárítottuk; aztán botanikai albumot csináltunk belőlük. Még most is találok a Diószegim lapjai között egy-egy sisakvirágot, a mit a Tapolcza forrásánál szakítottam le. Még a színét sem vesztette.

*

Volt az iskolatársaim között egy Szilágyi nevű, a kiről a többiek azt beszélték, hogy hektikában van; nem viszi sokáig. Féltek vele beszélni. Engem a félelem kiváncsisága kötött hozzá. Elmondattam vele, mik a jelenségei a bajának s aztán mindazokat éreztem magam is. Azt a szúrást a mellemben, azt a folytonos égést a gégecsőben, azokat a sebes szívdobogásokat, azt a siránkozásig fajult túlérzékenységet, azt az izzadó kezet, azt a kifárasztó álmot, azt a fejnehézséget. Egész képzelt beteg lettem.

Naplóim, anyámhoz írott leveleim, ifjúkori munkáim, mind tele vannak ezzel a beteges képzelődéssel. Csupa lemondás az élet örömeiről, a halállal barátkozás, a túlvilági kaczérkodás. Mikor hazakerültem a tanév végeztével Komáromba vakáczióra, otthon alig ismertek rám. Meg voltam érve, mint a féregtől szúrt körte. És a mellett tele volt a szívem szomjasztó vágyakkal. Imádkoztam Istenhez, hogy csak tíz évig engedjen élnem; én ez idő alatt ezért a porhüvelyért, a mit elvesz tőlem, egy új borítékot teremtek a lelkemnek, a mi azt nem hagyja elenyészni soha! Pedig még azt sem tudtam, hogyan kezdek hozzá? Költő leszek-e vagy festő, vagy építész?

Itthon csak festettem. Lefestettem az anyámat, a nénémet, a sógoromat, a kis Mari húgomat, a Károly bátyámat.

Egyszer a mint a szent András tornyában harangoznak, én csak letettem az ecsetet, összetettem a kezemet s nagyot fohászkodtam. Épen a Károly bátyám ült arczképnek.

– Micsoda? Hát te _harangszóra imádkozol?_ – kiáltott rám a derék puritán kálomista lélek.

Ő volt az, a ki észrevette, hogy az egész kedélyem beteg: egészségtelen idegzettől sinylődik. Radikális kúrát gondolt ki a kigyógyításomra. S mondhatom, hogy se Kneipp, se a rudnai csudapap olyan sikerteljes gyógyítást nem mívelt makacs betegséggel, mint az én Károly bátyám, mikor engem a pápai tudománygyüjtő kaptárból kimarkolt s elvitt magával Kecskemétre.

Honnan jött neki ez a szerencsés gondolatja, hogy én Kecskemétre menjek? Soha komáromi ember Kecskeméten nem tanulta a just. Az mind Debreczent vagy Pápát tartotta Mekkájának.

Nagyot is bámultak az ismerős czelebritások, mikor sorba jártam őket bucsúvétel végett s mondtam, hogy Kecskemétre megyek.

Tisztelendő Tüdős József uram rám idézte a Kistükör versét:

Itt vagyon Czegléd is, Kőrös Kecskeméttel, Híres három város vörös bor szürettel.

– No majd megtanul Móricz öcsém veres bort inni!

(A bort pedig akkor még utáltam, mint a mérget.)

De még jobban lepipált Kálmán Ferencz urambátyám (szomszédunk), a ki a következő példabeszédes verssel gazdagította az adatgyűjteményemet:

Rátótiak a szőllőt parázson sütötték, Kókaiak a lencsét kétszer is megfőzték, Lédecziek a létrát keresztben czipelték, Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték.

És én daczára ennek a hallatlan diffamálásnak, mégis elcseréltem Pápát Kecskemétért.

*

Meg kell hogy álljak egy pihenőre ennél a thémánál, mikor az én kedves Károly bátyámra visszaemlékezem. Ő nálamnál tíz évvel idősebb s annyira hasonlít arczban hozzám, hogy az idegenek megszólítják helyettem; csak az a különbség, hogy az ő haja és szakálla még nem szürke, mint az enyém s a fogai mind épek, míg az enyéim egy negativ kapitálist képviselnek. De azért ő mégis az én jó pajtásaim közé tartozik. Gyerekkoromban az egész komáromi kálvinista tornyot megfaragta a számomra élethű alakban, játékszerül; férfikoromban, nehéz válságok közt, igaz barátom volt: védett, oltalmazott, még olyanok ellenében is, a kiket szeretett; engem még jobban szeretett. Korán elhunyt apámnak vagyonát, becsületét, hivatalnoki jó hírnevét az ő ifjúi bölcsesége, erélye, tudománya tartotta meg a számunkra. Mikor a szabadságharcz letiportatott: én bujdosóba jutottam, a Bükk rengetegeiben lappangtam, ő utána járt, hol bujdosom s küldött nekem öt magyar aranyat, meg egy muszka grammatikát. Az öt magyar aranyat még most is őrzöm, hanem a muszka grammatikát: azt bizony – sajnálom – hogy elvesztettem.

Az én kedves Károly bátyám mindenféle talentummal meg volt áldva, különösen roppant emlékező tehetséggel: bizonyára híres nagy ember lett volna, ha olyan nagyon jó ember nem lett volna.

De hát mit akarunk? Hát nem nagyobb dicsőség Hegedüs Loránt, Sándor, Rózsika s a legifjabb Jókai Móricz nagyapjának lenni, mint az én nagy bolond könyvtáram, a mit magam írtam tele?…

*

Még egy kedves tanulótársam van, a kit a pápaiak közül kifelejtettem: Földváry Mihály, Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánja; igaz, hogy előttem tanult egy klasszissal; de a képzőtársulat ülésein gyakran találkoztunk: ott hallottam tőle felolvastatni egy hatalmas filippikát a kártyázás szenvedélye ellen, mely mindnyájunkban tartós benyomást gerjesztett. Pápán nem láttam kártyát, se magam, se más kezében.

*

Egy rendkívüli zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly bátyámmal Kecskemét _alá_. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára menekültünk be, s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szekerünkön az _itélet_ elmulását. Kocsisunk nem mert leszállni, azt állítva, hogy ez zsiványtanya. Éppen akkor hoztak oda szarvánál fogva egy tinót. «Ez bizonyosan lopott jószág.» Meglehet pedig, hogy csak eltévedt bitang volt. A zivatar elvonultával aztán teljes holdvilág mellett barazdoltunk be Kecskemétre; tengelyig érő latyakban.

A régi Kecskemétről beszélek, a milyen ötven év előtt volt; a mostani már egészen modern czivilizált város. Akkor még a puszták metropolisa volt: a nagy falu, negyvenezer lakossal. A hosszú széles fő-utcza kezdetén nagy, _tertyedt_, gömbölyű tetejű nádpaloták fogadják az utast: a szárazmalmok; kétoldalt egyforma alakú földszintes házak elől rácskerítéssel vagy liciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utcza fénylik a sártól, melynek nincs hová lefolyni. Kétfelül a házak mellett vonul végig a _palló:_ két szál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, a mi az egész népet udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne másszanak a gyalogjáróra, közönkint köpczös fabakterek vannak melléje czölöpözve. Az egész hosszú utczán csak egyetlen egy ember _kutyagol_: ez az igazi bakter; minden utcza szegletén megáll és hörögeti: «éjfél után óra kettő, dicsértessék a teremtő». Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. «Csak odáig kell czammogni, a hol az a veres lámpás világít: az a _cserepes_.» Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel fedve: innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is: a «leveles» meg az «ürgés», de azok csak a hajtsárok és a tyukászok által látogattattak. Itt megszállottunk.

Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó Sándor, Tatay András _tisztelendő_ urakat, a kik mind szép simára borotvált arczú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hajlandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a negyedik: Siposs Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom: a professzor juris.

Karika tanár úr távoli rokonunk volt: ő rögtön utasított bennünket egy tisztességes családhoz, a hol engem _kosztra, kvártélyra_ elfogadnak. Egyenesen odamentünk.

Ez az a ház, a barátok klastromával szemben, a mi most Muraközy-ház név alatt ismeretes; akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt: elől két szobával az utczára, a többi az udvarra néz, tágas _ambitussal;_ a hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyílik. Ez a hely nemrég még csunya posvány volt; a mióta Gyenes Mihály ide telepedett, az egészet feltöltette, szép nagy jegenyékkel beültette, s lett belőle kedvencz mulatóhely, hol a katonai zenekar muzsikált a publikum gyönyörűségére.

Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemelné a monumentumot Kecskemét városa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi homokpuszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve. Ez az ember hét millió fát ültetett el a kecskeméti határban.

Egyéb dologban is igen helyes eszű ember volt: úgy, hogy a kecskeméti polgárság egy időben őtet választotta meg városbirájának. Jól is viselte a hivatalát; mikor jöttek hozzá pörlekedő felek, leültette őket az asztalhoz, elővette a pohárszékből a kulacsot, fehér czipót, szalonnát s poharazás közben, szalonnázás közben szépen kibékítette őket. Minden eléje került proczesszus _amica_-val végződött.

Jó is volna, ha ez a rendszer lábra kapna; csakhogy akkor a prókátoroknak magva szakadna s akkor minek jöttem volna én Kecskemétre «jogot» tanulni?

Utóljára szépen kérték, hogy csak menjen vissza a régi hivatalába, az inzsellérségbe, s az neki is inkább kontentumára volt.

Derék, egészséges lelkű, igaz magyar eszű ember volt: a legaranyosabb kedélyű, a legszeretetreméltóbb púpos és törpe a világon, az ember elfelejtette a mindig vidáman mosolygó arczának azt, hogy olyan rücskös, s jóizű humora egy egész társaságot el tudott mulattatni. Becsületes lelkét még egy népdal is megörökíté, szépen expiálva vele termete hiányát:

A ki nem látott még görbében egyenest, Nézze meg a kecskeméti birót, Gyenest.

És ennek a felesége volt a legszebb asszony a városban.

Igazi kecskeméti tipus: magas karcsú termet, hosszúkás arcz, barna piros színnel, kicsiny, csigametszésű ajkak, finom egyenes orr, vékony, meghajlott szemöldök, s aztán micsoda szemek! Csak az az egy hibájuk volt, hogy folyvást felülről látszott ki a fehérük, a hosszú fekete pillák alól, mint Mab királyné portréjának: mintha fenyegetné az embert.

Aztán volt két ideális szép leánya: az egyik Terka, hét esztendős, a másik Sárika, négy esztendős. (Ezt vette nőül az én iskolatársam, Muraközy Jani, de odáig még sok történt a világban!)

Kiegészítette a kedves családot a házigazdám unokaöcscse, Gyenes Pali, a ki nekem szobatársam volt: az az utczai szeglet-szoba lett a mi lakásunk. Ott írtam én az első nagy drámámat. Ott lettem én egészséges testű, ép kedélyű _férfivá_. Pali is velem tanulta a jogot és jól tanult; de a mellett a theologiát is tanulta, pedig mérnöknek készült.

Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, a mint az ágyból felkelt, egy nagy lapos követ, a mi lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször, folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszólítám:

– Mit csinálsz?

– A testemet edzem.

Az ötvenedik emelésnél hagyta abba.

– Felviszem százig; mindennap egygyel többet. Próbáld te is!

Hozzáfogtam. A tizedik emelésnél már elég volt.

– No, majd holnap kettővel többet.

Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s futottunk ki a promenádra a studiumokkal, a leczkét megtanulni. (Én már elkéstem egy pár nappal, azt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben vágtuk be a feladványt: ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak _járkálva_ tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogoltunk a kollegiumba.

Ott egyszerre jó pajtások lettünk valamennyien. A kecskeméti fiúk vidám, tréfás, nevető czimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat közöttük.

Micsoda ép testű, egészséges arczú fiúk! Muraközy Jani (ilyen lehetett Herkules suhancz-korában), a kivel csak Kőrösy Sándor tudott megmérkőzni. (Ime Kőrösyt is kifelejtettem az iskolatársak lajstromából; gyengül az agy! Pedig de sokszor összetalálkoztak az életutaink egymással; nagy tehetségű, válságos időkben ő is derék, kiváló férfi lett, Debreczen képviselője, nekem különösen jó barátom.)

Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a kecskeméti kollegiumban divó szokás, hogy a melyik diák tud valamit, a mi kívül esik a kötelezett tantárgyakon, az a többit oktatja e tudományból – ingyen. (Lancaster systema.)

Muraközy Jani lett a tornamester, ő trenirozta a többieket, a temetőben volt a tornahelyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és tőrrel vívni, még pedig plastron nélkül! Hozzászokott a bőrünk a vágáshoz. Dicsekedés volt a kék-veres ütésfolt a karon és a mellen. (Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztülvágta karddal – tréfából.)

Egy második diák zenészethez értett. Ez nekem nem kellett. De annál jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére primhegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is produkálta magát mint szóló-játékos. Rendes zenekara volt az iskolának.

Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első regényembe mint «cantus præsest.»

A negyedik tánczolni tanított. Ez lehetett Nagy Feri. Tőle tanultuk a franczia négyest és a körmagyart, meg a magyar szóló-tánczot, a miről a mai kor gyermekének már ideája sincs.

Az ötödik tanította a franczia nyelvet. (Akkor még nem voltunk soviniszták.) Ez volt Szalay Sándor (teologus diák.) Az első leczkéjére én is felmentem, ámbár én már Hugo Victor Bog Jargal-ját olvastam eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenekelőtt szerezze meg mindenki a könyvárúsnál «Poche úr» franczia dikczionáriumát. A mire én azt mondtam neki:

– Arra mifelénk úgy hívják a «Dictionnaire de poche»-t, hogy «zsebszótár».

– No, ha jobban tudsz francziául mint én, akkor ne jőjj ide az én hitelemet rontani.

Hanem azért jó volt az úgy. A fiúk csak megtanultak szépen minden rendkívüli tantárgyat – ingyen.

Engem pedig megtettek rajztanárnak. Értékesítettem a komáromi tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi magántanítványom akadt, a ki _fizetett_ havonkint két forintot, hogy egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi néven Abonyi Lajos, kiváló széptehetségű népszerű írótársam.

Közbe-közbe aztán «just» is tanultunk. Az bizony nem volt valami nehéz. Két kis kötet «Kövy». A ki azt is sokalta, felelhetett «Acsády»-ból, az csak egy kötet volt. A váltótörvényt nem volt muszáj tanulni, sem a csődtörvényt. Büntetőtörvény nem volt még. Azt megtanította a praxis. A «jus Romanum», az a rómaiak dolga; a jus ecclesiasticum a papoknak való. A jogphilosophiát pedig tanulja, a ki juris doctor akar lenni. Az én időmben a jurista-élet gyöngyélet volt. Az ember mindenre ráért s még a mellett szorgalmas tanuló hirébe is keveredhetett.

A fődolog volt az, hogy testben-lélekben életrevalókká legyünk. S most is azt mondom, hogy a kecskeméti rendszer nagyon jó rendszer volt. A ki akar, úgy is egész életén keresztül tanulhat, mint a jó pap, holtig.

Félesztendő mulva már elértem Gyenes Palit a félmázsás kő-emelgetésben; futásban, ugrásban versenyeztem a legjobbakkal, a páros birkózásban földhöz csaptam a zsidó Herkulest. A zsidókkal igen jó pajtásságot tartottunk. Gallia Fülöp a hangversenyünkön is énekelt. Ez volt az egyik motivuma annak, hogy az első darabomnak a tárgya «zsidó fiú». (Nem Gallia Fülöp, hanem Szerencsés Imre.)

A testedzést pedig utóljára annyira vittük Gyenes Palival, hogy a vetett ágyunkat ott hagyva, a puszta pallón aludtunk egy lepedővel takarózva; a rajztáblám szolgált fejemaljának. De olyanok is lettünk, mint a vasczövek, s a kinek máskor a szellő is megártott, télviharban, hófuvatban elszánkáztam a pajtásaimmal Szentesre a kaszinó-bálba, s a reggelig tartó csárdás után megint vissza Kecskemétre – hogy leczkét ne mulasszunk. Meg sem látszott rajtunk a korhelykedés.

Azután találtunk magunknak nemes mulatságokat. Alakítottunk műkedvelő társulatot, mely a színházban egész színdarabokat adott elő rendes belépti díjak mellett, a miből begyűlt jövedelmet az iskolai olvasókör könyvtárának megalapítására fordítottuk.

Eleinte egészen magunk jóvoltából telt ki az előadás, mint a régi klasszikus színpadokon, a nőszerepet is fiúk játszották. Gaál Józsi gyönyörű szép kisasszony volt; egy katonatiszt majd megbolondult érte, el akarta venni, nem hitte el, hogy diák. Később azonban a város hölgyei is bátorságot kaptak velünk együtt játszani; én már Simonyinak, a híres festőnek a húgával játszottam egy színműben (természetesen mint első szerelmes). Erre sem tanított bennünket semmi tanár. Tavaly még a színház ajtaján sem volt szabad belépnem, s most már a színpadot is elfoglaltam. S mire a második farsang bekövetkezett, akkorra már annyira emelkedett a renommém, hogy a juristaság a jogász-bálra engem választott meg _előtánczosnak_. Az a valami! Az a kitüntetés! Intézni a quadrillt, dirigálni a körmagyart, kommandirozni a kotilyont! És ennek én mind emberül megfeleltem. Magam sem hinném, ha ott nem lettem volna…

E közben pedig festettem olajba a portrékat. A kikre emlékezem Kecskemétről, a következők:

Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép kék szemű, szőke hajú görög leány, Frankó Julcsa; majd a még annál is szebb, junói termetű, fekete hajú Matolcsy Mari. Azután Petőfi Sándor (kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti színész korában; valamennyi professzorom és Szalay Sándor, Sallay Jancsi, Gaál Józsi, Zabolay Pista, Hartman Pali, és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett arczképekért «festék és vászon» árában öt forint tiszteletdíjat kaptam (kivéve Petőfit és a szép hölgyeket).

És ennyi fontos elfoglaltatás daczára jutott még időm írónak is lenni. Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is szerkesztettem, humorisztikusat, nem volt kinyomatva, csak írásban sokszorosítva; az illusztrácziókat is magam rajzoltam bele. Még a czímére sem emlékezem.

De az egész alaphangulatát irodalmi tevékenységemnek a kecskeméti élet határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe parasztszekéren. Elkóboroltunk a Tiszáig, a Szikra csárdáig, a homokbuczkákon túl a Fehértóig. Én mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámokban, a csárdában, a halásztanyán. Megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban, összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, a kik betyárt üldöznek, s futóbetyárokkal, a kik azokat kerülik. Megismerkedtem a népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifogyhatatlan humorával, hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, a kukoriczafosztásnál, a szüretelésnél, láttam a híres «bika-harczot» s a «pünkösdi király» parádéját, a minek mind most már híre sincsen, meg azokat a pusztai párbajokat, a mik meseszámba mennek. Ezek mind úgy megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap történtek volna.

És most végig jártatom emlékezetem bűvlámpája előtt a velem együtt élt alakok képeit, hányan vannak még meg? De soknak az alakján keresztül süt már a csillag, mikor elhaladnak előtte? Mivel vagyok jobb náluknál, hogy őket túléltem?

Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, a kik valamikor pajtásaim voltak; de a mit vétettek, azt leírni egy körömnek a lapja is sok volna.

*

Meg-meg eszembe jut egy pár iskolatársam, a kivel Kecskeméten jó barátok voltunk; az egyik egy kőrösi fiú volt (!) Farkas Elek, nagy gavallér. Az alkotmányos időkben országos képviselő. (A kecskeméti iskolatársaim közül is négy képviselő volt.) A másik Balassa (keresztnevét nem tudom). Hosszú hajat viselt, mint Liszt Ferencz; senkivel sem barátkozott, egész életében emberkerülő különcz volt. Hanem halálával egyszerre kitünő alakká lett: összes nagy birtokát iskolai czélokra hagyományozta, egész életében erre zsugorgott.

*

Nem hallgathatok el még egy adatot iskolai életemből.

Benne vagyok már úgy is a dicsekedésben.

De hát most van annak a _szüretje_.

Hát azt akarom még elmondani, hogy én már a gyerekczipők óta demokrata és liberális ember voltam, alkotmányos légkörben nevelve, ellenzéke minden önkénynek és zsarnokságnak.

A komáromi iskolában az a szokás volt behozva, hogy minden szombaton, a repeticzió napján versenyzés adatott az első és második eminens helyére. A tanító szavazásra bocsátotta a kérdést, ki érdemes az első helyre? S a kondiscipulusok titkos szavazással czédulák utján döntöttek. Néha szavazattöbbséggel én lettem az első, többször a Szikra Ferkó. Másodiknak aztán enyim volt az összes szavazat. Ez így volt egész a logikai kurzusig.

Mikor peniglen a grammatikai kurzust végzém vala, oda hozott a véletlen egy tiszamelléki, roffi nagy földesúrnak a fiát, a kit a subrektor egyenesen oda ültetett elénk az első padba.

Én azonban ekkor felemelkedém a helyemről s tiltakozó szóval megellenzém az önkény eme tettét: «Hallja, subrektor úr, nálunk az első helyet nem pénzért osztogatják. Mi a Szikrát választottuk meg elsőnek. Tessék a jövő repeticziónál az úrfinak megbirkózni velünk, ha levethet, vessen le; de addig nem adjuk át neki helyünket!» (Valék pedig ekkor hét esztendős fiú.)

S a világi hatalom kénytelen volt visszavonulni az én tiltakozásom elől.

Nagy eset volt ez! Még a püspök is megtudta. De megdicsért érte. Legalább én dicséretnek vettem. Azt mondta, a hajamat felborzolva, mikor iskola-vizitáczióra feljött hozzánk: «_Urit mature, qui vult urtica manere._» (Korán csip a csalán.)

Hja, hát persze, «csalán». Csalán voltam, csalán vagyok most is. Csakhogy a csalánnak a fiziologiája azt tanítja, hogy vénségére megáztatják, megtilolják, megfonják, megszövik vászonnak (talán Deákné vásznának?).

No, megfonva még nem vagyok, de megtilolva már vagyok.

AZ ELSŐ TEMETKEZÉS S AZ ELSŐ FELTÁMADÁS.

(1893.)

Lesz énnekem még az idén egy ötvenéves emléknapom, a melyet meg kell ünnepelnem. Az első foghúzatás boldog emlékezete.

Miért _boldog_? Azért, mert _első_.

Annak is épen ötven esztendeje immár.

A pünkösdi vakáczióra átrándáltunk Kecskemétről Kis-Kún-Halasra az én kedves pajtásommal, Nagy Ferkóval, annak a szüleihez, az ünnepeket ott töltendők.

Az útbaeső homokbuczkák között egy nagy döcczenéstől a szekerünk hátsó kereke összetörött, mi kifordultunk, én beleütöttem a pofámat egy nyirfatuskóba.

A szekeret valahogy helyreállítottuk olyanformán, hogy egy fiatal nyírfát kivágtunk s azt a törött kerék pótlékául a tengelyhez kötöttük paticsfának. (Ritka szó ez, az eset maga is ritka, a melyben használják.) De annál kevésbbé lehetett az én állkapczámat kiengesztelni, az bizony feldagadt.

Már most, ha én igazi modern realista író volnék, milyen szépen leírhatnám első díszbevonulásomat Halas városába, három kerekű szekéren, a negyedik helyén korcsolya, magam felkötött állal; a szombati iskolából kiszabadult gyerekek hujjákat kiabálva szaladnak a szekerünk mellett; Nagy Ferkó haragszik, a kocsis káromkodik, a lovak tűrik az ostornyelet, de nem erednek gyorsabb ügetésnek; utoljára leszállunk az ülésből s úgy vezetjük őket kötőféken fogva.

De miután csak afféle régi módi idealista betűvető vagyok, hát nem tudok mást visszaidézni az emlékezetembe, mint azt a végtelen nagy szeretetet, a mivel engem akkor Nagy Ferkó barátom szülői fogadtak. Mintha a tulajdon édes apám, anyám elé kerültem volna. Még most is magam előtt látom alakjaikat. Még most is emlékezem rá, hogy milyen pompás jó paprikás csirkét, túrós csuszát kaptunk vacsorára. (A mi mind igen ideális dolog.) De hát mind nem telt nekem abban kedvem; mert már akkor nagyon fájt a fogam. Az édes jó néni pedig egyre kinált, a bácsi borral és anekdotákkal traktált, de azért csak nem jött meg a kedvem.

Egész éjjel nem tudtam aludni attul a rebellis fogtul. Reggel már hajnalban kinyilatkoztattam, hogy én tovább nem tűrök vele, kihúzatom: hivassanak nekem orvost, a ki ért ehhez a mesterséghez.

Olyan pedig egész Halas városában csak egy volt: tekintetes Vári Szabó János uram, egyúttal járási orvos és halasi kálvinista főkurátor.

Már az is valami rendkívüli dolog, hogy valaki piros pünkösd napján az első és második _készülőre_ harangozás köze alatt ne találjon ki egyéb áhitatos penitencziát, mint hogy egy zápfogát kihúzassa. S még szertelenebbé teszi az eljárást, hogy ezt a műtétet az eklézsia főkurátora hajtsa a vezeklő bűnösön végre: a _kommunió_ előtt.

S milyen új és még el nem koptatott téma. A parcziális halál előérzete. Egy haldokló fog! Még most az enyém: teste a testemhez, lelke a lelkemhez van nőve. Egy óra mulva már el fogunk egymástól válni. Megkisérlem a lehetetlent. Engesztelékeny vagyok. Vizet veszek a számba. Creozot-olajba mártott vattát rakok rá. Perczekre békülni látszik. De csak azért, hogy újra még dühösebben kitörjön ellenséges indulatja. Nyiltan bevallja, hogy hűtelen hozzám, hogy mást szeret. Azt a görbeorrú _pelikánt_. Hahaha! Hogy lehet egy pelikánt szeretni, a kinek görbe az orra? Fenyegetem, hogy megölöm! Nem használ. Hideg villámok czikáznak által az agyamon. Azt hiszem, hogy a mindenség egy üllővé változott s azt a pörölyökké változott semmiség kalapálja szakadatlan s a kettő együtt az én fogam. Tetőtől talpig fog vagyok. Alkudozom a sorssal: mi volna jobb cserébe? Macbeth azt danolja, hogy «Mérges viperákon nyugszik fejem!» No, ha nyugszik, akkor még könnyen beszél. Próbálná csak meg a foghúzást! Legyünk filozófok! Stoikusok! Nem is férfi, a ki még nem szenvedett. A fájdalom a legmagasabb költészet! Köszönöm! Beérem az ordináré költészettel is.

Most egyszerre nehéz léptek hallatszanak a pitvarban: «A doktor bácsi jön!» hangzik a szomorú öröm hangján a háziasszonyom biztatása. Most egyszerre ijedtében kiáll a fogamból a fájás. Igy tesz a gaz náczió rendesen. Mikor a fogorvos ajtajának a kilincsére tesszük a kezünket, egyszerre abbahagyja a lüktetést. Eltagadja a flagráns gonosztettet. Hasztalan minden tettetés! Nem ismerek irgalmat többé! Válunk! «Szívünk ketté szakad.»

Ő belép. Az itéletnapi biró. Zsebében a pelikánnal. Milyen nyájas, mosolygó arcza van a halálnak!