Part 13

Ilyen állapotok voltak a régi szép időkben: örüljünk rajta, hogy elmultak s ne kivánjuk őket vissza. Saját nyelvében él a nemzet; de a más nyelvét nem tudni, még nem élet.

A VARÁZS-ING.

(1893.)

Hogy Petőfi külső viseletében szerette az eredetiséget, az köztudomású adat. Egyszer Peleskei Nótárius-jelmezt viselt, majd meg virágos fekete tafotából varratott attilát. Hasonlóban járt kedvencz művésze: Egressy Gábor is, a leghíresebb magyar tragikus szinész; különbség csak az volt köztük, hogy a míg Petőfi bokában zsinóros-gombos pantalonnal egészíté ki a jelmezét, addig Egressy magas szárú, kordován csizmát viselt: a hangulathoz tartozott, beszéd közben félkézzel a csizmaszárat legyűrni, hogy a csizma torka ránczot vessen.

Hanem ezt senki sem találta különösnek. A mi időnkben minden ember úgy öltözködött, a hogy akart. A divatlapok csak női divatképeket közöltek, külföldi férfidivatot lefestve nem láttunk soha, csak díszmagyar ruhákat, kaczagányos vitézeket s a szabókat még akkor szabóknak hítták, nem konfekteseknek. Azokat az urakat, a kik párisi divatos ruhákat viseltek, «arszlánok»-nak neveztük. S iparkodtunk hozzájuk nem hasonlítani.

Vahot Imre a saját divatképei után öltözködött, attilájáról vitézkötés lógott alá, alatta piros mellény.

Vasvári Pálnak a magyarkájára emlékezem. Ez fűzöld zsinóros kabát volt, rendkívül bő, nyitott borjúszájú ujjakkal s ezeknek rózsaszin bélése volt; a szónoklat hevében az ujjakat könyökig fölhajtá.

Lisznyay Kálmán viktóriája kőnyomatban is meg lett örökítve: buzavirágszín, csipőig érő dolmány, veres hajtókákkal és három sor ólompitykével a mellén. Hasonló diszítés a karjain és oldalzsebein, hozzá darutollas turi süveg.

Sükei Károly inkább hajlott a keleti divathoz: egyszer piros fezt hordott a fején, másszor meg olyan hosszú czilindert, a milyent akkoriban csak Bukarestből lehetett hozatni.

Kuthy Lajos bársonyban járt. Illett neki: szép fiú volt.

Ellenben Bernát Gazsi, az örök humor letéteményese, tetőtől talpig feketébe volt pánczélozva, még az inge is fekete selyem.

Podmaniczky Frigyes az angol divatot egyesíté szerencsés összeállításban a magyarral. Bőséges kvekkert, magas inggallérokat és gomba idomú cserháti kalapot viselt.

Irinyi jeleskedett azáltal, hogy elegáns frakkot, fehér mellényt, fehér kasztor-kalapot viselt; de még az utczán is, csikorgó hideg télben semmi felöltőt, csak báli ruhát. Demonstrált a czivilizáczió mellett. Megbocsátottuk neki.

Csak Pálffy Albert tűnt ki a társaságunkból, quatre épingle divatszerű öltözetével, a mit kiegészített a még addig szokatlan monokli. De hát fidélis pajtás volt s a szép talentumáért elnéztük neki ezt a különczködést: hogy ő európai akar lenni.

A saját megkülönböztető jeleim közül csak azt az egyet említem fel, a mit egy akkori arczképemen találok megörökítve, hogy egy széles fekete nyakravaló úgy volt a nyakam körül csavarva, hogy az inggallérból egy csepp se legyen látható: a hogy a század elején viselték apáink. Aztán karbonári köpenyeget viseltem, büszkén általvetve balvállon, mint egy veronai nobili.

Ezzel merőben ellenlábas nézetet vallott Petőfi.

Ő neki meg semmi nyakravaló sem rontotta a termetét, hanem a helyett a széles, keményítetlen inggallérokat kihajtá az attiláján túl. Ez pedig ő neki illett nagyon.

Nem tudom, más észrevette-e, de én nekem egy-egy napon feltűnt, hogy Petőfinek hímzett gallérja van. Szép apró nefelejtsekből és szekfűkből fonott girland kanyarog végig a szegélyén.

Most már, hogy visszagondolok rá, kezd rémledezni előttem, hogy az a himzett inggallér mindig egy-egy nevezetes napot jelzett Petőfi életében.

Rávezet erre egy levél, melyet a napokban kaptam egy hajdani közös jóbarátunktól: Szücs Jánostól, a ki abban az időben, hogy Petőfi Dunavecsén időzött a szüleinél, ottani néptanító volt. Petőfi azontúl is nagy szeretettel volt iránta.

Itt írta a költő első szerelmének pacsirta-dalait, a «gyönyörüséges kék szemekhez».

Itt írta fel a nevét egy kis szoba ablakára (bizonyosan tűzkőhegyével: gyémántot ő nem hordott magán, azokat ő mind belül viselte). Azt az ablakot még most is őrzik: az idő beszivárványozta.

Az irigység, a szűkkeblűség akkor támadta meg Petőfit a legotrombább fegyverekkel. Ellenségei egész koalicziót csináltak ellene kritikáikban, melyekben a rosszakaratot még fölülmúlta a korlátoltság.

Petőfi mind ezek ellen azzal védte magát, hogy nem olvasta el a kritikákat; hanem írt újabb jó verseket.

Egyszer aztán megsokalta ezt a gyalázkodást egy derék magyar ember, a ki Petőfinek sem pajtása, sem ismerőse nem volt s névtelenül írt egy ellenreplikát a kritikusokra. Följegyzem a derék embernek a nevét, a ki tudtomra még említve nem volt: Dobroszkynak hítták. Ez a védelmi irat még a mi kedves, felejthetetlen Fischer Sándorunk figyelmét is kikerülte. Pedig abban meleg érzéssel és hideg észszel van visszaverve az egész támadása Császár Ferencznek és kritikus társainak. Ha jól emlékezem rá, az Életképekben jelent meg, mely lappal még akkor Petőfinek semmi összeköttetése sem volt.

Azt a lapot, melyben ez a sugalmazatlan védelem megjelent, megküldték Petőfinek; s ő ezt a védelmet felolvasta a szülőinek.

Az ellenkritikának minden alienája e szavakkal kezdődött:

«Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják… újból: Császár Ferencz és hasonmásai…»

Csak hallgatja egy darabig a jó öreg korcsmáros, Petőfi atyja: egyszer aztán megsokalja a dolgot, nagyot üt az öklével az asztalra s elkeríti:

– Azt a poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!

Petőfi ezt maga beszélte el nekem jó kedvében.

Tehát ebben a korszakban történt az, a miről Szücs János barátunknak mult évi deczember 22-én hozzám írt levele, egyszerű szép szavakban értesít.

A dunavecsei szép leányok összebeszéltek, hogy a városukban időző költőt valami emlékezetes ajándékkal meglepik.

Mi legyen az emlék, a mit leányszív kigondolt? Igazán nemesebb minden nemes ércznél, minden drágakőnél.

A dunavecsei szép leányok saját maguk termesztette lenből finom pászmákat fontak, azt maguk patyolatvászonnak megszőtték; saját maguk a Duna partján megfehérítették, kiszabták, ingnek megvarrták s annak a gallérját szép nefelejtsekkel, szekfűvekkel kihimezték. Ahány szál volt a patyolatban, annyi szerető szívnek a ragaszkodása; ahány virág, annyi hű gondolat.

Hadd szóljon maga a levél, a mit a régi jó barát írt:

«Dunavecsei rektor koromban több dunavecsei lányka összebeszélt, hogy lepjük meg Petőfit egy kis ajándékkal s úgy történt, a mint beszélték.

Szónokuk Petőfihez intézett üdvözlő beszédében ezt mondá:

«Ezt a kis áldozatot az ön versei dalolása közben mi leányok magunk termeltük, magunk fontuk, szőttük, a Duna partján annak a vízéből magunk fehérítettük s azután megvarrtuk; viselje ebben a mi szeretetünket sokáig.»

Erre Petőfi azt válaszolta:

«Nagyon szívesen veszem e drága ajándékot, a mit a ti saját kezetek készített. Lám, az Úristen is a maga emberségéből teremtette a világot; az embert pedig a saját képére teremtette. Csak az közelíti meg az Isten képét, a ki maga csinálja azt, a mi kell s csak azt bízza másra, a mi nem kell. Én is azt a verset, a mi nektek tetszett, magam csináltam, mint ti ezt az ajándékot. A ti dicséretetek nekem többet ér, mint az írótársaimé; mert azok azt várják, hogy visszadicsérjem őket érte. Hiszen titeket is feldicsérnélek én s elhirdetném országnak-világnak az én nagy örömemet s ezt a nagy megtiszteltetést; de nem teszem; mert az én ellenségeim mind azt hányják a szememre, hogy én csak olyan verseket írok, a mik a parasztoknak valók s ha megtudnák, hogy a dunavecsei szép leányoknak tetszenek a költeményeim, még titeket is legyaláznának.

Hát csak úgy magamban tartom a hozzátok érzett szeretetemet.»

Ennek az emlékben megtartott beszédnek minden igéje valóban Petőfire vall.

Aztán gyönyörködve fogta kezébe az ajándékot. Nagyon megtetszett neki a himzett inggallér, kivált a szabása.

«Ha meghalok, ebben temessenek el. És én most szeretnék meghalni. De csak úgy, hogy halljam, mit beszélnek felőlem halálom után? S aztán, ha hallanám, hogy azt mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni! írt az jó verseket is!» akkor visszajönnék és tovább folytatnám, a hol elhagytam.»

Ezt az emlékezetes jelenetet, ezeket a szavakat jegyzé fel a költőről a régi jó barát, Szücs János, kinek húga, az ingvarró leánykák szónoka, még most is él s a költő szavait emlékében őrzi.

Ezt az inggallért láttam én Petőfinél nagy, nehéz, válságos napokon.

Hát miért ne lehetne a költő babonás? A költő babonája próféczia! S nem volt-e Petőfi prófétai lélekkel tele? Nem jósolta-e meg a végzetet? a nehéz időket? «Ebben temessenek el!» Azt mondá. S voltak napok, a melyekben azt hihettük, hogy a mikor hajnalra harangoznak, temetésünkre harangoznak. Ilyen napokon láttam a himzett inggallért Petőfi nyakán kihajtva.

Mért nem vette fel ezt a varázsinget a segesvári csata napján is? Az tán megőrizte volna?

Most hallhatja, hogy mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni, írt az jó verseket is!» De ugyan soká várat bennünket a visszajövésével, hogy folytassa, a hol elhagyta…

APRÓSÁGOK AZ ÍRÓI TULAJDONJOG KÉRDÉSÉRŐL ÉS PETŐFIRŐL.

1847-ben volt Magyarországon három szépirodalmi lap, összesen 2500 előfizetővel, 3 politikai lap, összesen 8 ezer előfizetővel, most van 81 mindenféle lap 140 ezer előfizetővel. Ehhez a csekély olvasó közönséghez lettek aztán arányítva az akkori írói igények, a kiadóktól koczkáztatott vállalkozás és a tiszteletdíjak.

*

Mikor az «Életképek»-et átvettem Frankenburgtól, nekem magamnak a szerkesztésért, ujdonságírásért és a novelláimért volt 60 forintom, Petőfi kapott minden költeményeért 6 forintot, úgy szintén Arany és Tompa.

*

A Petőfi-hagyaték között olvasható Petőfinek egy hozzám írt levele Dömsödi Goliáth Péter név alatt (a Hétköznapokbeli regényhősöm neve), melyben hosszú, egész quart lapot betöltő geniális humorizálás után, tőlem (a lapszerkesztőtől) «két forintot» kér előlegül.

*

Ugyanezen hagyaték közt található Arany Jánosnak Petőfihez írt egy levele, melynek a végén panaszkodik, hogy egy lapszerkesztőtől egy nyomtatott ívnyi költői beszélyeért és hat darab kisebb költeményeért 49 forintja járna, de abból a szerkesztő a tiszteletpéldányúl küldött lapjának az árát, meg a hirdetmények díját 28 forintban levonta; a hátralékos 21 frtot mégsem küldi meg.

*

Ilyen volt egy írónak a sorsa abban az időben, még ha Petőfinek vagy Aranynak hívták is.

*

Már most képzelje hozzá akárki, hogy micsoda eldorádói boldogság volt az akkor egy íróra nézve, ha előállt egy kiadó, a ki azt mondta neki, hogy «én te neked adok 1500 frtot azokért, a miket eddig megírtál, azután még 20 hónapig biztosítom az életedet havonkint 100 frttal, ha ugyanezeket örök áron nekem eladod s a mit ez alatt a 20 hónap alatt megírsz, azért megint másik 20 hónapig biztosítalak ugyanannyi 100 forintokkal». Rotschild nem érezte magát ilyen gazdagnak soha, mint az az író, a ki művei után ilyen biztos existencziát nyert egyszerre!

*

És tudni is kell aztán, hogy milyen volt az akkori élet? Egy szállást tartottunk Petőfivel és családjával, szép, első emeleti, parkettezett szállást; volt négy szobánk az utczára, előszobával, konyhával: egy volt az enyim, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettünk érte 260 frtot egy évre. A közös koszthoz én járultam tíz forinttal, Petőfiék 15-el. S meg voltunk elégedve. Én tartottam inast, ők szakácsnét öt forint havidíjjal s azok is meg voltak elégedve.

Petőfinek nem volt adóssága soha. Árjegyzékeit pontosan kifizette. A mit verseiben a hitelezőiről ír, tiszta költői szenvelgés. Soha Petőfi neve egy váltó alá nem volt írva. De még ha valahol vándor szinész korában kosztpénzzel tartozásba maradt, azt is megküldte, mihelyt pénzt szerzett.

Épen olyan költői szabadság tőle az is, a mit maga boritalban való virtuozitásáról beszél. Én soha, hosszú együttlétünk alatt még csak mámorosnak sem láttam. A legtöbb bor, a mit megivott, volt két «pisztoly» (félmeszelyes üveg), leginkább karloviczi ürmös. De rendesen egy pisztolylyal is beérte. S ha fehérbort ivott, azt nagy öblös pohárban hozatta, vizet töltött bele s a narancs héjából fecskendezett rá illó szeszt (a mit a kucsébertől nyert. Narancsra szeretett lutrizni.) Ezt minden praktikus ember tudni fogja, hogy nem részegeskedés. Lakomákon is voltam vele többször együtt s tanubizonyságom hiteles lehet, mert én magam még akkor az urvacsoráján kívül egyéb bort nem izleltem; Petőfi bármily úri háznál csak veres bort ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen; – ilyenkor nagyon kedves volt; lehetett vele tréfálni: máskor nem igen; lehetett hallani a nevetését (ritka hang volt nála); rá lehetett venni, hogy költeményeit elszavalja, a miben remek volt; sőt gymnasticai productiókra is, a miben mindnyájunkat felülmult: egy álló helyétől fel tudott ugrani bármilyen magas asztalra. Ezek a vonások mind tiltakoznak az ittasság gyanupere ellen. Télen rendesen csigabigákat vacsorált eczettel, tormával, a szegény jó Orlai Samu nagy borzadályára, a ki szintén együtt járt velünk a Sperlbe vacsorálni. 30 krajczárnál többet nem tett ki a vacsorája soha. Vacsora után dolgozott mindig otthon. Csak néha mentünk el biliárdozni s ott rendesen rám verte a partiet. Kártyát csak Váradi Tóninak a neve napján vett a kezébe, a mikor preferáncz járta hármunk között.

Petőfi igen jó gazda volt, szorgalmas és józan ember, a nőknek nem volt bolondja. Mai nap puritánnak neveznék. Mikor egyszerre annyi pénzhez jutott, hogy fölöslege maradt, a szülőit segélyezte vele.

Ruházatában is oly egyszerű volt, mint más egyéb életmódjában. Mindig magyar ruhát viselt, sajátszerű bogrács alakú kalappal; az utóbbi időben megengedte magának azt a luxust, hogy nagy virágú fekete selyem moiré szövetből készíttetett attilát, s ahhoz carbonari köpönyeget. Ez volt az egyedüli fényüzése. Csak a 48-iki márcziusi napokban váltotta fel a bográcskalapot a kalabriai, a miről messze hátra lengő veres toll hajlott alá; mellén a koronátlan országczímer, gyöngyökkel hímezve.

Mindezeket azért jegyeztem fel, hogy az akkori viszonyokat helyesen ítélhesse meg mindenki, midőn az írói munka tulajdonjogának becsét a mai és 30 év előtti állapotok összehasonlítása mellett, meg akarja állapítani.

MAGUK KETTEN.

(Adalék a Petőfi-korszakhoz.)

«Oh, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek.»

Mikoriban ezt írta a költő, akkor még ő igen zajos ember volt és övé volt az egész világ. – Hanem ebből nagy világból nem lakott többet egy szobánál, azt is másodmagával bírta: Pálffy Alberttel. (Most már háztulajdonos ő is, az is, s igen csendes emberek mind a ketten.)

Valahol a Bálvány-utczában, a mostani paloták helyén állt egy kis földszinti ház, abból adott ki egy kis földszinti szobácskát az utczára a Frau Rézi, hónapos lakbérben.

Két ágy volt a szobában, teljesen fölszerelve; de még volt egy harmadik nyoszolya is; de abból hiányzott minden, csak a deszkaváz volt meg. A két szobaúr a fölösleges butordarabbal baráti nagylelkűséget gyakorolt. Volt egy írótárs, jó barát, a kitől a mostoha sors még az «ágyhely» luxusát is megtagadta; a kedélyes Lauka Guszti, az jelent meg esténkint a fölösleges nyoszolyát elfoglalni, a miben Petőfi írótollán kívül más toll nem volt. De hát ez is nagyon jó volt neki, s azt sem fogadta el ingyen: ha az undok Mammont megtagadta is tőle a sors, de adott neki bőséggel arany jókedvet. Azzal fizetett. Esténkint balletet tánczolt Petőfi előtt.

No ez hát gazdag fizetés volt Petőfinek; de nem ért semmit Frau Rézinek: ő prózaibb gondolatokkal táplálkozott. A két szobaúr már két hónapi szállásbérrel tartozott: összesen nyolcz forintokkal. Maig is kiderítetlen körülmény, hogyan engedte Frau Rézi ily nagyra felszaporodni a tartozását; hanem hát tény, hogy így volt.

Abban az esztendőben nagyon rosz termés volt a selmeczi ezüstbányában, azt a nyolcz ezüst forintot, a mivel a két költőnek ki kellett volna fizetni a Frau Rézit, bizonyosan ott felejtették a föld alatt.

Pedig hát ki kellett volna költözni a lakásból. Pálffy jó condiciót kapott, Petőfit pedig vitte a távolság utáni vágy. Már pedig sárkány nem ül oly megátalkodottan a rábízott kincsen, mint a milyen híven őrizte Frau Rézi a maga két szobaurát, hogy azok el ne párologhassanak szó nélkül. Voltak holmi lefoglalható realitásaik a szobában, s minthogy Frau Rézi szobáján kellett keresztüljárniok, bucsuzatlanul elmaradniok csupán azoknak martalékul hagyása mellett lehetett.

Azonban itt van expertus Rupertus. Guszti előállt a jó tanácscsal. S a bekövetkező estén végre lett hajtva a stratagéma. Sándor és Berczi otthon maradtak a szobájukban s úgy tettek, mintha tarkliznának. A míg azonban az ajtón hallgatózó sárkány azt hallá, hogy Petőfi ugyancsak rója a terczet, quartot, négy felsőt: az alatt Berczi a kinyitott ablakon át, az utczán álló Gusztinak kiadogatja szépen a köpönyeget, mellényt, csizmát, fehérneműt, a mi mindkettőjük gazdagságát képezte.

– No még ezt a Horatius Flaccust is! – súgá Berczi.

Erre nem tudni, micsoda ördög ütött Gusztiba, elkezdett az utczán fenhangon kaczagni. Kicsinyben mult, hogy az egész stratagémát el nem árulta.

– De már ez charactertelenség! – förmedt rá fogcsikorgatva Berczi. A min az még jobban nevetett.

– Matcs! – kiáltá Petőfi lecsapva az asztalra a kártyát. Az egész podgyászvonat meg volt már mentve a szűk defiléen keresztül. Utána vonulhatott a blokirozott hadsereg is.

– No jojczakát, Frau Rézi! Mingyárt megjövünk, csak vacsorálni megyünk.

– No isz onnan ugyan hamar megjöhettek! – dörmögé az öreg sárkány. Egyiknek a zsebében sem volt már reggel egy garas sem.

Azok pedig nem jöttek többé vissza. A Neugebäud szegletén ott várta őket Horatius Flaccus a csizmákkal és mellényekkel, s azzal aztán «ki merre lát, nagy a világ».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Olyan tréfás dolog ez, hogy az embernek a könnye kicsordul rá, mikor eszébe jut. Ez volt a magyar irodalom fényszaka!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pár év mulva két megnézni való alak találkozik össze a Bálvány-utczában. Az egyik egy magas szál dandy, fényes czilinderkalapban, fehér mellényben, fekete frakkban, fénymázas topánban, szeme előtt becsiptetett monoklival: a másik egy olyan attiladolmány tulajdonosa, a milyent se azelőtt, se azóta nem viselt halandó ember, igazi Bendegúz mintára butorszövetű atlaszból, a mihez Ortelius Redivivus szolgált divatképül; a fején pedig olyan kalap, a minőt Tinódy Sebestyén akasztott szegre utoljára. A két összetalálkozó örvendve, kaczagva dől egymás karjába.

– Hát kend hol jár itt? (Tompa Miska hozta be, hogy egymást «kendnek» nevezzük: Petőfi így szólította a választottait.)

– Bizonyosan egy dolgot keresünk, – mond Pálffy Berczi.

– A Frau Rézi házát.

Azt ám! Mind a kettőnek fölvitte Isten a dolgát. Pálffy Berczi megkapta az Odescalchi herczegfiukért a nevelői fizetést, Petőfi meg a János vitéz honoráriumát kemény száz forintokat, s mind a kettőnek az első dolga volt a Bálvány-utczát fölkeresni, s a régi tartozást kifizetni a jó Frau Rézinél, a ki azóta már talán el is vesztette a türelmét.

Csakhogy azóta a Frau Rézi viskója helyébe akkora három-emeletes palotát építettek, hogy az ember hírét-hamvát sem találta a hajdani tulajdonosnak.

Az a nyolcz forint most aztán (miután már megvolt) úgy nyomta mind a kettőnek az oldalát, mint valami bűntudat. De hát nem lehetett tőle megszabadulni. A nevét nem tudták a házisárkánynak, csak annyit tudtak róla, hogy Frau Rézinek hívják és hogy vörös orra van. Már pedig, hogy az ember minden asszonynak, a kit Frau Rézinek hínak s vörös orra van, nyolcz forintokat osztogasson: azt Pluto sem győzné meg, nem hogy Apolló.

Hát így aztán karöltve szépen elmentek együtt a váczi-utczára sétifikálni. Az volt akkor is a divatvilág találkozó-helye: tele szép asszonyokkal, jó pajtásokkal az egész utcza; mindenki «hogy vagy, mint vagy»-gyal jön az ifjú irodalom hősei üdvözletére.

Hát egyszerre, mintha a menykő ütne le eléjük, ott áll az útjukban – a Frau Rézi. Abban a vörös nagykendőben, azzal a vörös orral, azzal a nagy fonott szatyorral a karján.

– Sie zwei! – dörög az itéletnapi arkangyaltrombita hangja a bűnösök fülébe, s két zöld keztyűbe bújt kéz nyúlik utánuk, hogy gallérjaikat menten megragadja.

Utczú be mind a ketten a legközelebbi kapu alá! A sárkány utánuk! ők menekülnek fel a lépcsőkön, de az is utánuk ront! Fel a második emeletre! Nincs szabadulás! A fatum csoszog a nyomukban.

Hova meneküljenek?

Egy ajtót találnak maguk előtt, melyre e név van felírva:

«Hazucha!»

Ez volt a legkegyetlenebb kritikusa a fiatal irodalomnak, a kit mind Pálffy, mind Petőfi egyre püföltek minden hirlapban, a hol csak hozzá fértek, a legkérlelhetetlenebb ellensége mind a kettőnek.

– Látogassuk meg Hazuchát!

– De mit mondjunk neki, hogy miért jövünk hozzá?

– Kivántuk tiszteletünket tenni.

Petőfi! Hazuchánál! Tiszteletét tenni!

Pedig a veszély imminens volt. A sárkány jött már az utolsó lépcsőfordulón fel, fujtatva, prüszkölve.

– De hát tulajdonképen mért szaladunk mi most a Frau Rézi elől?

– Az már igaz, hogy minek szaladunk előle?

– Hiszen azért kerestük, hogy kifizessük.

– Legjobb is lesz, ha kifizetjük.

Nem mentek hát be Hazuchához tiszteletüket tenni, hanem bevárták a Frau Rézit, s két darab ötforintost tartva eléje, kiengesztelték szörnyű haragját: a kamat is meg lett térítve. El lett feledve minden.

Csak a «Sie zwei» maradt fenn. Mikor Petőfi egyszeregyszer nagyon meg akarta bosszantani Pálffyt, csak azt mondta neki: «Sie zwei». Senki sem tudta e két szó titkát, csak ők maguk, és senki se tudta kitalálni, hogy miért haragszik e szóért Pálffy olyan nagyon?

Most már ő sem haragszik érte.

PETŐFI ASSONANCEA.

Egyszer Petőfi betör nagy léptekkel Jókaihoz s azt mondja neki: «Akarsz-e párbajsegédem lenni?» – «Hogyne akarnék? Ki bántott? Kit híjak ki?» – «Benőfit!» – «S mi oknál fogva?» – «Azért, hogy assonancet csinált a nevemre. Hogy mer az én nevemhez hasonlót csinálni magának?» – «Ez még nem elég ok ám a párbajra.» – «Igen, de rossz verseket ír s a publikum azt hiszi, hogy azt mind én írtam.» – Szörnyen haragudott érte, de aztán mégis le kellett neki tenni a párviadal eszméjéről; miután kiderült, hogy az «assonancea» kispap az egri szemináriumban.

PETŐFI ISZÁKOSSÁGA.

(1897.)

… Egy régi nagy házat bontanak le a koronaherczeg- és zsibárus-utczák szögletén: a Laffert-házat. Nevezetes épület volt. Gyülekező helye a magyar szabadelvű új nemzedéknek, a negyvenes években. Akkor még a koronaherczeg-utczát uri-utczának hitták; hanem a zsibárus-utczát csak ennek hitták.

Nem mehetek el a rontás-bontás tanyája előtt, hogy eszembe ne jusson Petőfi. Ha a koronaherczeg-utczai tátongó kapuüregen benézek, elém tolakodik annak a társaskörnek a képe, melynek olvasó asztalánál egy öreg poéta ül, s egy fiatal író kézirataiból költeményeket olvas fel a figyelmes társaságnak: az egyetlen argandi lámpa (gáz még nem volt) a szürke dohányfüstfellegből csak az összedugott fejeket tünteti elő. Az öreg költő által felolvasott versek mindenkit elragadnak. «Ezt a kötet verset a mi kaszinónknak kell kiadni», indítványozza a veterán író. S mielőtt a kaszinó pénztárnoka ellenvetést tehetne, kinyújtja a karját az asztalon keresztül egy marcziális alak, a kit két kifent bajúsza dandárvezérnek minősítene, ha gömbölyű két piros arcza szelidebb hivatásra nem vallana, s tenyerét rátéve a verses kéziratra, így szól: «magamra vállalom az egész költséget: nyomtatással, honoráriummal együtt».

A veterán író volt Vörösmarty Mihály, a beajánlott ifjú költő Petőfi Sándor, az önkényt ajánlkozó mæcenás Tóth Gáspár szabómester.

Ilyen írókat, ilyen szabómestereket, – de még ilyen kaszinókat sem mutogatnak már manapság Magyarországon.

Ha pedig a zsibárus-utcza felőli félig lebontott boltajtókon át nézek be a törmelék-halmazokra, eszembe jut a jó «Depscher gazda». S azután még egyszer Petőfi.

… Petőfi szeretett túlozni.

Én rólam például elhiresztelte, hogy a legnagyobb orrom van a világon. A ki meg akart ismerni, annak azt mondta, hogy induljon el az utczán, a hol a legnagyobb orrú embert meglátja, azt fogja el, az vagyok én: a kinek az orra, mint a Salamon király menyasszonyáé, olyan mint a Libanon tornya, mely néz Damaskus felé.

Pedig hát nem való az; nincs nekem nagy orrom, csak épen ősi Jókai orrom, a milyen volt a nagyapámé, a kinek a processusát látta Eötvös Károly, melyet Tajnay indított ellene azért a dehonestáló mondásért, hogy «nekem az orrom is van olyan legény, mint az egész Tajnay.»

De még nagyobb túlzásokat követett el Petőfi, még pedig versekben, mikor a saját torkáról emlékezett meg, hogy ő micsoda szomjas, milyen iszákos, mennyire kielégíthetetlen!

«Hanyadik már a pohár? csak ötödik? Teremtuccse becsülettel működik!»

Hiszen öt pohár bortul még a sacrè cœurből hazakerült kisasszonynak a nyelve sem botlik el a «rex Xerxes»-ben.

Majd meg:

«Fiuk! Az Isten áldjon meg! Én is iszom: igyatok! Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon, Csak mikor részeg vagyok.»

(Soha életében nem volt részeg.)

Aztán ezt:

«Különben én becsüllek óh pohár, Csak egy van benned, a mit restelek, Azt restelem csak benned óh pohár, Hogy olyan könnyen kihörpentelek.»

(Majd megismertetem ezt a poharat.)

Sőt egyszer Dunának képzeli magát, a Tiszát pedig bornak, hogy azt elnyelhesse. A mire ugyan a tiszabeői rektor azt mondta neki, hogy «dejszen nem nyernél te azzal semmit, Petőfi barátom; mert neki hasalnánk mi annak itt Tisza-Beőnél: egy csepp bor se jutna el te hozzád.)»

Petőfi volt a legjózanabb életmódú fiatal ember, a kit valaha ismertem. Pedig ugyan mindenféle körülmények között ismertem. Akkor is, a mikor «köszöngetett szolgabíró hajdujának», meg mikor «hajtogatták magukat előtte a szolgabírák». Egyáltalában divat volt, szokás volt az én ifjú koromban bort nem inni. Én húsz éves koromig nem ismertem a bort; pedig patvarista koromban eleget jártam uri székekre, kóstolónak se diktálhatták belém.