Part 8

Ránk, magyarokra nézve nem lehet átkozottabb alak nemzetünk történetében, mint ő. De mint katona, nagy volt. Az önfeláldozás teljes tudatával vetette magát a győztes ellenség diadalszekere elé. Az szétmorzsolta őt; de feldült.

A míg Budavárát ostromoltuk, azon nagy időhaladék alatt a vert osztrák hadsereg összeszedhette magát, Haynau feljöhetett veterán ezredeivel Olaszországból, az orosz hadsereg betörhetett az ország határain, a mik védtelenül hagyattak. Magyarországnak vesztett ügye volt már.

Ezentul most már emlékeimben csak a magam dolgával foglalkozom: az országos politikával nem bajlódom. Honnan is venném a hozzávalót. Egy ötven év előtti magyar ujságiró mintaképe lehetett a tudatlanságnak. Nem terjedt a mi látóhatárunk tovább, mint a szerkesztőség ablakából az átellenes ház sarkáig, a mire a kormány plakátjai voltak felragasztva. Szamarak voltunk mind. Én két lapot is szerkesztettem, hát dupla szamár voltam. A miket én akkor irtam és kinyomtattam, azokat most elolvasnom: felér a purgatóriummal.

De hát honnan vettem volna a bölcseséget? Az okos emberek mind eltüntek előlem: az országgyűlést május végén elnapolták, hazaküldték; a «békepárt» megtagadta, hogy volt valaha a világon. Négy heti pihenés lett a honatyáknak engedve. Majd négy hét múlva összejöhetnek ismét Budapesten. Be is ülhetnek a gyűlésterembe (a redutban), ülőhely van elég.

Egyetlen adminisztráló tehetség volt a szabadságharcz alatt a kormányban, Nyáry Pál. Azt leköszöntették, félretolták. De hogy ez a nagy tehetség ne maradjon tétlenül, gondoskodott róla Pest vármegye; megválasztatta alispánnak. Nyáry Pál elfogadta. Miniszterből viczispán. Ilyet sem produkál többet az új szekulum!

Tehát az én egyetlen orákulumomat, Nyáry Pált is elvesztettem, a ki nem jött fel Pestre, csak a megyegyűlésre.

Kossuth se jött el még. Eleget is lamentálnak az «Esti lapok» miatta. Görgey rommá lövette a budai királyi várpalotát, nehogy Kossuth azt találja választani rezidencziájának.

Az ország dolgai folytak, a hogy akartak.

Még egy mondását ide kell iktatnom Nyáry Pálnak:

«Úgy látom, hogy meg lenne ez az ország minden kormány nélkül is».

Mivelhogy minden parancsoláshoz két ember kell: egy okos ember, a ki parancsol, meg egy bolond, a ki azt megfogadja. S minthogy Magyarországon ilyen bolond emberek nincsenek, annál fogva minden ember előbb megkritizálja a kapott parancsot, aztán a feje alá teszi s nem hajtja végre.

Parancsolt a kormányzó, a miniszterek, az országgyűlés, a kormánybiztosok, a hadvezérek: – aztán mindenki tette azt, a mit jónak látott.

Én úgy éreztem magamat, mint a ki fejjel áll lefelé. S ha csak magam lettem volna így, de az egész világ úgy állt.

Egy pár óra a rendőrfőnöknél.

Végre valahára kapott Budapest, ha nem is kormányt, de legalább rendőrfőnököt.

Új volt ez az intézmény. Soha sem hallott ilyenről a magyar. Ez ideig rendőrfőnök volt a pesti városkapitány.

A rendőrfőnök közkedveltségű alak volt Budapesten, – Hajnik Pál; nekem igen jó barátom; a kiről fel van jegyezve a Nemzeti Kaszinó évkönyveibe, hogy egy este tizenkét pagát-ultimót mondott ki s valamennyit megnyerte. Szép magas, francziás szakállú uri ember volt, vöröses szőke. Ismerte alaposan a külföldi rendőri intézményeket, ezért lett rendőrfőnökké kinevezve.

Ez bezzeg másformán gyakorolta a hatalmát, mint a szerencsétlen két balkezű Madarász Laczi, a kit, ha megtámadott az ellenzéki ujságíró, frissen három új lapot fordított ellene, azokkal ágyuztatott a megtámadójára sarat, piszkot, rohadékot. – Nem úgy kell a fenegyerekkel bánni!

Pálffy Berczi is hazakerült Pestre Debreczenből, s itt is folytatta a Martius 15-ikét. A kormányváltozás után úgy tudta, hogy a bukott kormányt pártoló hirlapnak kötelessége az ellenzékre átmenni és aztán az új kormány tetteit, eljárásait, szándékait kritizálni, botlásait megróni. Ez így szokás Angliában.

No hát Hajnik Pali nagyhamar felvilágosította róla, hogy nem vagyunk Angliában. Nem iratott dementiket a félhivatalosban, nem beszélt az államügyészszel, nem hivatta össze az esküdtszéket, hanem brevi manu nyakon csipte a «Martius» szerkesztőjét s becsukatta a hűvösbe. Ott is hagyta.

Mi többiek ezt persze nagyon jó tréfának tartottuk. Hogy Pálffy Albert, a ki a mártiális törvények keresztülhajtását oly buzgalommal segítette elő, saját magán tapasztalja ki, hogy milyen derék dolog az, mikor egy hirlapírót a czikkeért egyszerűen becsuknak, hazaárúlás czímén, megkerülve a sajtótörvényeket. Most már elmélkedhetik fölötte. Így vélekedett erről minden okos ember, vagyis, az én mottóm szerint, rossz ember, a ki okosat tanácsol.

Én bennem azonban ismét megszólalt a jó ember, a ki bolondot tanácsol: «Ej ej, hát nem szégyenled magad, ilyen uton szabadulni meg az ellenfeledtől. Igaz, hogy halálos ellenséged volt; üldözött, hazaárulónak hiresztelt, vesztedre tört; – de azért mégis csak pályatársad, s a mi most vele történik, az igaztalanság, és a mi legfőbb, az sérelem a sajtószabadságon».

Akkor nem volt ám sem Otthon, sem Hirlapirók Egyesülete, mely ily esetekben erélyes föllépéssel segítsen a bajon. A régi magyar közmondás járta: «Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bizd másra».

De hát kell-e?

Az utczán jártam: nagy néptömeg tódult a muzeum felé; mi lesz ott? Nagy népgyűlés. Besze János fog szónokolni, meg az osztrákok leghatalmasabb szabadságapostola. (Még akkor ilyen is volt Ausztriában.) Goldmarknak hítták. Én is mentem a tömeggel: hadd látom, milyen az a népgyűlés, én már elfelejtettem.

Láttam azon az emlékezetes lépcsőpárkányfalon a híres szónokokat megjelenni. Goldmark nagyszerű frázisokat bocsátott alá (természetesen németül), a minek az volt a czéljuk, hogy a népet üdvös borzongásba hozzák. Jön a muszka; nem csak jön, de már itt van. A fejünk fölött lóg. Rettenetes a sokasága. De még rettenetesebb a fegyverzete. A kozák a nagy dárdájával úgy tud hajítani, hogy három embert átspékel egyszerre. De még nagyobb a kegyetlensége. Azért minden ember siessen haza a feleségét, gyermekeit megölni, gyújtsa fel a házát, aztán álljon ki a kozák dárdák elé, magát felnyársaltatni, hogy az ártatlanul kiontott vér tengere az égre kiáltson.

No ez a beszéd nagyon elsavanyította a pesti publikum kedélyét. Hanem aztán jött Besze János; no helyrehozott az mindent. Dörgő hangjával közhirré tette, hogy nem olyan félelmes ám az a muszka, mint a milyennek a német sógor leirta. Nem rég egy csetepatéban két darab kozák ott hagyta a fogát a csatatéren. A lengyel vezér konstatálni akarta, hogy mivel élnek a muszka vitézek; felbontatta a hullákat. Hát mi volt a gyomrukban? Szecska. Már aztán, hogy ijedne meg a magyar az olyan ellenségtől, a ki szecskát eszik? Megtraktáljuk őket töltött káposztával s attól mind meghalnak. Aztán mi bajunk nekünk azzal, hogy a muszkának sok ágyuja van, nekünk meg nincs? Hisz mi az ágyu? Semmi sem, csak egy nagy puska. Ha egyszer elsütötték, akkor döglött állat.

Ez már tetszett.

Másnap mindezek a beszédek olvashatók voltak a pesti ujságokban.

Én azonban siettem a népgyűlésből a rendőrfőnökhöz. Ott volt a hivatala a szerviták kolostorában.

Az előszobája tele volt mindenféle kinézésű emberekkel.

Azokat mind a muszka fergeteg hajtotta ide. Mindannyian válogatott sztratagémákat hoztak magukkal, a kormánynak felajánlás végett.

Egy esztergályos olyan buzogányt készített, a melynek szegeivel egyszerre három muszkát lehet agyonölni: kettőt oldalt, egyet szemközt.

Egy tapeczéros golyómentes pánczélt ajánlt fel a kormánynak a honvédek számára.

Egy szinházdirektor (Fekete úrnak hívták) arra vállalkozott, hogy ő, mint régi vadász, össze fogja toborzani egy sereggé a haza valamennyi vadászait a muszkák lepuskázására.

Egy rézöntő pedig egy olyan rémséges röppentyűt hozott magával kóstolónak, a mely ott, a hol leesik, nem csak hogy szétpukkan, de olyan irtóztató fojtó bűzt áraszt maga körül, mely ötven embert megfojt. – No ezt kidobtuk a szobából, hátha itt talál elsülni a rakétája s mindnyájunkat megfojt.

Hajnik Pali kihallgatta valamennyit, s aztán adott nekik előleget a terveik kivitelére, egy pár százas bankót. Hiszen csak az kellett nekik. Hiszen százas volt elég: az előre kinyomatott urbéri kárpótlás összege, a mivel úgy sem tudtunk mit csinálni.

– No hát te mit találtál fel? – kérdé tőlem Hajnik Pál, mikor rám került a sor.

– Én nem találtam fel semmit, hanem arra kérlek, hogy bocsásd szabadon az elfogott kollégámat, Pálffy Albertet, hogy ha ma vagy holnap berukkol a muszka Budapestre, itt ne találja a börtönben, mert bizony felakasztja.

Erre a kérésemre rögtön szabadon bocsátá Hajnik az elfogott kollégámat.

A muszkák Magyarországon.

Idebenn volt hát a muszka! Az orosz czár kétszáznyolczvanezer embert küldött Magyarországra. Így kivánta azt Európa. A háborgó magyarok megzavarták az európai súlyegyent s azt félrebillenteni nem szabad. Még mást is elkövettek: lengyelekkel szövetkeztek, azokból légiókat alkottak; ez világos ok a beavatkozásra a muszkáknak.

Jöhettek: nem találtak ellenállást. A magyar deréksereg a Csallóközben időzött, várva Bécs felől az ellenséget. Paskievics zöme előtt nem akadékoskodott más, mint Dembinszky innen-onnan összegyűjtött hadteste, a ki valósággal a hátán hozta az ellenséget.

Idehaza a nemzet és a hadsereg vezetői viszályoskodtak egymással. A kormányzó letette Görgeyt a fővezérségből s kormánybiztost küldött rá, a ki őt elfogja, de a kormánybiztos maga is Görgey mellé állt, a ki nem akart Komárom alól kimozdulni, hogy a kormányt megoltalmazza.

Még az a szerencsétlenség is érte a magyar hadvezetést, hogy legvitézebb, legszerencsésebb hadvezére, Damjanich, szekerével felborult s eltörte a lábát. Ha ez a csatatéren történt volna vele, bizonyosan ő is úgy tett volna, mint Szuvaroff, a ki a meglőtt lábával szánkóra tetette magát s úgy vezényelte tovább az ütközetet. A magyar hadsereg a legjobb erejét vesztette el Damjanichban.

A muszkák dolgairól csak a kormánybiztosok futárai útján értesültünk.

Hogy hadcsapataik kitünőek, különösen a lovasságuk. Minden ezrednek ugyanegy szinűek a lovaik, egyiké csupa pej, másiké fekete, a harmadiké sárga; a testőrlovasságé fehér. Nagyszerű látvány, mikor úgy egymás mellé föl vannak állítva.

Az élelmet magukkal hordják s annak a számára lefoglalják a városban a templomot raktárul. Az ilyen templomból aztán alig lehet később kipusztítani a denevér-sereget. Az kiséri az orosz tábort nagy sokaságban. Nem mintha hozzátartoznék, hanem azért, mert a bőregérnek kedvencz csemegéje az orosz katonák tápláléka, a kétszersült, a mit azok zsákokba tömve hordanak magukkal. Azt a katonák mozsárban megtörik, üstben forralt vizbe öntik, tököt, hagymát aprítanak közé, azután a világításra szánt faggyúgyertya-csomót egy párszor a forró lébe mártogatják, a mitől a gyertya nem lesz rosszabb; de a leves egészen jó lesz.

Mikor a városba bevonulnak, elől mennek a kozákok, harsányan énekelve, kezükben nagy, érett uborkák, a miket hatalmas étvágygyal falnak.

Másfelől rémhírek jöttek felőlük. A hol a nép ellentállást kisért meg, ott kegyetlen megtorlást mivelnek. Egyesek hőstetteiért az egész helységen állnak boszut.

Egyáltalában nem volt szerencsés gondolat Magyarországon guerilla-harczot próbálni meg az oroszok ellen; a kik ezt tökéletesen kitanulták a kaukázusi hadjáratokban. A hol magyar guerilla-csapat alakult egy megyében, mielőtt az egy mozdulatot tehetett volna, mély, úttalan hegyszakadékon éjnek idején hátába került egy cserkesz-csapat s levágta, szétugratta a magyarokat ellentállás nélkül.

Losonczot porig leégetteté az orosz fővezér a guerilláink vitézkedése miatt s Miskolczot is csak az orosz vezér mellé csatolt magyar főuri kormánybiztos, gróf Zichy Ferencz menté meg a feldúlatástól.

Az volt az eset, hogy egy kívül eső tanyán két portyázó cserkesz az ott egyedül talált fiatal hajadonon brutális erőszakot követett el, mely miatt kétségbeestében a leány a kutba ugrott. Abban a pillanatban érkezett haza a bátyja az üres szénás szekérrel. Hirtelen lekapta a szekérről a petrencze-rudat s agyonverte mind a két cserkesz lovast. Azzal ment egyenesen az orosz fővezér főhadiszállására, magát följelenteni, mint a két cserkesz gyilkosát. Paskievics éktelen haragba jött erre s a gyilkost akasztófára itélte, a várost pedig, melyben ez történt, porráégettetésre.

Ekkor közbeveté magát a magyar kormánybiztos. Elmondá a parasztlegény vallomása után, hogy mi volt az oka a gyilkos tettének s kérte az orosz fővezért, hogy mielőtt súlyos parancsát végrehajtaná, tartasson ez ügyben vizsgálatot. Paskievics engedett a kérelmének s miután a kiküldött orvosok az öngyilkossá lett leány hulláját megvizsgálva, eléje terjeszték a rémtett okát, nemcsak Miskolcznak kegyelmezett meg, hanem a hős legénynek is, ki csak huga gyalázatát boszulta meg.

Sok ilyen eset van följegyezve az említett magyar főúr emlékirataiban, a mikbe, sok évtized multán, betekintenem adatott. E nagy idő multán én is más véleményt formáltam azokról a magyar főurakról, kik a bécsi kormány megbizásából az orosz hadparancsnokok mellé kormánybiztosokul rendeltettek. Ezek ott sem szűntek meg magyarok lenni, csak a forradalomnak voltak ellenségei, de nem a hazájuknak, melyről közbenjárásukkal sok súlyos bajt elfordítottak. – Legyünk igazságosak: elég volt, hogy évtizedeken át ez volt a szidalomszók legsértőbbike: «muszkavezető».

Be tudott volna jönni a muszka magyar urak vezetése nélkül is, s csak a dúlás, pusztítás lett volna nagyobb.

Hanem 1849-ben átok kisérte ezt a czímet.

Kezdete a végnek.

A négy hét letelt, mely az országgyűlésnek szünidőül engedődött. Az elnapoláskor az mondódott, hogy majd az új ülésszak Budapesten fog megkezdődni.

A honatyák fel is gyülekeztek Pestre, itt aztán azt mondta nekik Kossuth, hogy ő egy huszonnégy órára sem biztosíthatja őket az ellen, hogy a muszka itt terem a fővárosban, a hol senki sem állja az útját.

Ebben a honatyák nem találtak megnyugvást: felkeresték Perczel tábornokot, ki szintén képviselő volt és hadvezér.

Őt bízta meg a kormány egy tartalék-hadtest alakításával Pest alatt. Helyes választás volt; Szent-Tamás diadalmas elfoglalója érdemes volt erre, értett is hozzá.

Emberanyagban nem is lett volna fogyatkozás. A debreczeni országgyűlés, utolsó ülései egyikén, ötvenezer ujonczot szavazott meg a háború folytatására.

Ötvenezer ujoncz azonban még nem ötven ezred katona, ha egyenkint még olyan derék legény is valamennyi.

A vármegyék beszolgáltatták az ujonczilletményeiket.

Görgey, Klapka olyan okos rendszert követtek, hogy a hozzájuk küldött rekrutákat, a mint lenyíratták, azonnal beosztották a meglevő zászlóaljaikba; így aztán, ha egy új legény két régi honvéd közé soroztatott, muszáj volt annak is derék katonává átalakulni. Így soroztatott be a III. zászlóaljba (a vörös-sipkásoké) hatszáz oláh ujoncz Biharvármegyéből, a ki mind olyan derék honvéd lett rövid időn, mint a régi vörös-sipkások. Ez a katonai virtus suggestio útján.

De mit csináljon Perczel tábornok, a ki csupa ujonczokat kapott s a kinek nem voltak zászlóalj-keretei, a mikbe azokat beskatulyázza? Neki tisztek után kellett látni, azért időzött Pesten.

Mindezeket én egy hajdani jó pajtásom révén tudtam meg. Gergelyi Károly százados volt a vörös-sipkásoknál. Jogász korunkban tanulótársam Kecskeméten; műkedvelői előadásoknál ő játszotta a pörlekedő asszony-szerepeket-Később, az alkotmányos korszakban, királyi itélőtáblai biró és hétszemélynök lett. Közben pedig tizenhat ütközetben harczolt a hazájáért; megszolgálta becsülettel a vitézségi rendjelt. A komáromi táborból küldték Pestre aprópénzt átvenni. Fölkeresett, mint régi jó pajtást a szerkesztői barlangomban s elmondta, hogy milyen furcsául járt. Kossuthhoz volt küldve bizalmas levéllel, a mit személyesen kellett neki kézbesítenie. Valaki volt benn a kormányzónál; várnia kellett az elfogadó-szobában, míg reá kerül a sor.

Kivüle ott volt még egy pár előkelő tiszt, a kiknek az aranygallérja jelzé, hogy afféle tábornokok. A szögletben, az íróasztalnál ült valami fogalmazó-féle czibil.

Az egyik főtiszt köpczös, vállas volt, a másik szikár és magas, sűrű szürke szakállú.

A mint a zömök főtiszt a belépő századost meglátta, leereszkedő bizalmassággal lépett oda hozzá s a vállára veregetett.

– Ön százados a vörös-sipkásoknál?

– Igenis, a harmadik zászlóaljnál.

– Én biztosítom önt, hogy ha át fog lépni Perczel hadtestéhez, ott azonnal őrnagyi rangot fog nyerni.

Gergelyiben e hangra felébredt a kecskeméti diák. Nagy nyersen kivágta, a mi a nyelvére akadt.

– Köszönöm, tábornok úr. De a vörös-sipkásoktól egy káplár sem hagyná el a zászlóalját, hogy tiszti rangot foglaljon el a Perczel táborában.

Erre a főtiszt olyanformát mormogott, hogy «goromba ficzkó» s elfordult, odább ment; a másik főtiszt aztán, mintha vigasztalni akarná, a karja alá ölté a kezét az előbbinek s azt mondá: «No hát én beállok közlegénynek a huszárjaid közé».

Erre aztán a kecskeméti diák megint nem állhatta meg, hogy a markába ne nevessen; a miért egy szemrehányó tekintetet kapott a szürke szakállutól.

Nemsokára kijött a kormányzó szobájából a látogató, mire a titkár mind a két tábornokot együtt bocsátá be Kossuthhoz.

Az én Gergelyi barátom odalépett az íródeákhoz: «Ki volt ez a két főtiszt?»

Az íródeák fel se nézett az irásából.

– Az alacsonyabbik Perczel Mór tábornok, a magasabbik Mészáros Lázár, volt hadügyminiszter.

Az én pajtásom soha sem látta, tehát nem ismerhette a nagyhirű alakokat.

– Na, ezekkel ugyan alaposan elgorombáskodtam.

Aztán csak várt tovább az előszobában; a váróterem megtelt képviselőkkel, a kik fenhangon értekeztek azon téma fölött, hogy Pesten nem lehet megmaradni, hát akkor «quo vadis?»

Nemsokára visszatért Kossuth szobájából Perczel Mór egyedül. Azt rögtön körülfogták a honatyák azzal a sürgős interpelláczióval, hogy, ha Pesten nem lehet maradni, akkor hova menjenek.

A vitéz tábornok rögtön megfelelt az interpelláczióra:

– Menjetek, barátim, Kecskemétre. Én biztosítalak benneteket az iránt, hogy ott két hétig nyugodtan maradhattok a muszka felől.

A megnyugtató válasz általános helyesléssel fogadtatott.

– No már most, édes pajtásom, – mondá Gergelyi – te is csak szedd ám a sátorfádat s aztán iszkiri Kecskemétre! A muszka rövid proczesszust csinál az ilyen emberekkel, mint te.

Tehát «iszkiri» Kecskemétre! Ez a jelszó.

Ott még két hétig nem ér el a kozák dárda!

Igazán szép kegy a sorstól! Kétheti akasztófaszünet.

És azután? Ha Kecskemétről is tovább kell futni? Hová? De miért?

Van valami czélja a futásnak?

Éppen hónap elseje volt. Fölmentem a kiadómhoz, Heckenasthoz; bejelentettem neki, hogy tovább nem szerkeszthetem a Pesti Hirlapot. Átadta a félhavi díjamat, száz forintot, azzal elváltunk.

Onnan hazasiettem. Elmondtam a feleségemnek, – szégyenkedve és szomorúan – hogy minden ember fut már, nekem is futnom kell. Helyeselte. – De ennél a másodszori futásnál nem vihetem őt magammal; mert magam sem tudom, hol lesz annak a vége. A Debreczenbe menekülésnél még tudtam. – Ebbe is belenyugodott. – Csodálatos volt, hogy az orosz ellenségtől nem rettegtünk olyan nagyon, mint az osztráktól.

A feleségem azután gondoskodott az úti ellátásomról. A vadásztáskámba elhelyezett egy kenyeret, meg egy sonkát, a kulacsomat megtöltötte borral. Egy hétre el voltam látva. Azzal a vadászpuskámat a vállamra akasztottam s kibandukoltam a szolnoki vasúthoz. A feleségemet nem hagytam kijönni. Ne játszszunk érzékeny jeleneteket. Hisz úgy sem látjuk egymást soha többet.

Az a duplapuska volt az egyedüli fegyverem s én azt képzeltem, hogy majd azzal tudom magamat a kozák ellen védelmezni.

Volt egy jó, tenyérnyi széles damaszk pengéjű kardom, melyet az én jó sógoromtól, Vály Ferencztől kaptam ajándékba, ki hajdan tanárom volt, most pedig honvédtűzér Komáromban. Ezt a kardot én a szolnoki csata után elküldtem Damjanich tábornoknak. (Sükey Károly honvédhadnagy vitte el neki.) Így legalább a kardom harczolt, ha magam nem is.

Délre megérkezett a vonat Monorra. Tele volt menekülőkkel. Ott ki kellett szállni azoknak, a kik Kecskemét felé igyekeztek. Onnan aztán parasztszekéren (ha lesz) tovább.

Nekem megint csallóközi szerencsém volt. A vaskocsiból leszállva, a legelső arcz, melyet felém mosolyogni láttam, Nyáry Pálé volt. Bizony mosolygott ezúttal is.

De vele együtt ott volt Pestvármegye egész tisztikara, ott adva egymásnak közös találkozót: a Pestről és Pilisről érkezők, alispán, jegyzők, ügyészek, szolgabirák, esküdtek, pénztárnok, levéltárnok, valami huszonöt úriember. Jó ismerőseim. Ez mind Kecskemétre készült.

– Hová, Móricz öcsém? – kérdé tőlem Nyáry.

Én a tragikus helyzetnek megfelelő elkeseredéssel válaszoltam:

– Megyek meghalni a hazáért.

– Hát abban a vadásztáskában mit czipelsz?

– Egy kenyeret, meg egy sonkát.

– Hát minekelőtte meghalnánk a hazáért, elébb együk meg azt a sonkát.

Az indítvány egész Pestvármegye helyeslésével találkozott, a monori állomáson nem volt étkező. Én előadtam a feleségem által egész hétre szánt élelmi czikkeimet s azokat Pestvármegye stante pede elfogyasztotta. De meg volt érte az a jutalmam, hogy azontúl Pestvármegye vendégeül tekintettem.

– Majd én elviszlek a kocsimon Kecskemétig; – mondá Nyáry – de szállásra menj Szelesshez; mert hozzám nem jöhetsz.

A másod alispán Szeless Lajos volt, régi jó ismerősöm, az is külön meghítt – leendő szállására. Ez a fülembe sugta, mikor Nyáry hátat fordított: «nem ám, mert ott van már Schodelné.»

Én nagyot sóhajtottam, «mennyivel derekabb ember ő nálamnál, a ki elhagytam a nőt, a kit szeretek!»

Aztán előálltak a szekerek, csupa úri csézák, kiki felkapott az ülésébe; én Nyáry Pálhoz jutottam. Az ostor pattogott, a lovak vágtattak végig a poros országúton.

Én szerettem volna valami komoly beszédet kezdeni Nyáryval. Azt kérdeztem tőle, hogy mi a magyar kormánynak a legközelebbi teendőkre nézve a programmja?

A mire ő precziz megfelelt:

– A hogy a népdal mondja: «szalad a kutya Szeged felé, lóg a farka Buda felé.»

No ez ugyan világos programm.

Másnap megtartatott Pestmegye közgyűlése a kecskeméti városházán, a hol az elnöklő Nyáry konstatálta, hogy Pestmegye normális állapotban együtt van és működését folytatja.

Egy hunczut viczefiskális, a ki mellettem ült, azt dörmögé erre: «az ám, minthogy ő elhozta magával Schodelnét, hát a vármegye normális állapotban van.» De oldalba ütöttem érte!

Hát aztán csak adminisztrálgattuk Pestvármegyét Kecskeméten. Magam is részt vettem benne a naponkinti ülésekben. Az ilyen üléseket ugyan, ha közönséges emberek tartják, úgy hívják, hogy «ferbli»; de mikor a vármegye tartja, akkor ez adminisztráczió. Pénz volt, mint a polyva: – nem annyi, mint a polyva, hanem olyan, mint a polyva. Harminczkrajczáros, tizenötkrajczáros és hatkrajczáros bankók. Mikor az ember elvesztette a pénzét, még jobban örült neki, mint ha telenyerte vele magát. A másodalispán elnökölt, a ki a kritikus pillanatokban, a mikor a kapott kártyát gusztálta, Lortzing «Czár és ács» czimű operájából dúdolta a polgármester magándalát: «óh egy ily okos birót megcsalni nem lehet» s azzal behúzta a «czu» kasszát. – Nyáry Pál soha sem kártyázott.

Ez így tartott egynéhány napig.

Egyszer aztán azt vettük észre, hogy a mi asztaltársaságunk fogy: Pestmegye kezd a normális konstitucziójában megfogyatkozni. Már Schodelné is elköltözött Békés-Gyulára, egy ottani ismerősénél, Erkel Ferencz karnagy orvosdoktor testvérénél keresve menedéket. Nyáry is elment Kecskemétről.

Erre mi is összeszólalkoztunk Gerenday Ambrussal, hogy menjünk valamerre, a hol még a világ nincs bedeszkázva. Fogadtunk egy paraszt szekeret; a lovak gazdáját azzal vesztegetve meg, hogy nagy diadalhírekkel beszéltük tele a két fülét. Hogy verte tönkre Görgey Ó-Szőny alatt az egyesült muszka-osztrák ármádiát, szavamra mondom, hogy magunk is hittük, a mit tovább adtunk. Sőt igaz is volt benne sok.

Először Kis-Kőrösre rándultunk, majd azt sem találva elég jó központnak Pestvármegye számára, odább költöztünk – Akasztóra (ominózus egy név). Végre aztán csak be kellett rajtunk is teljesedni a népdal utasításának: eljutottunk Szegedre.

Nem volt ám az akkor a mostani paloták városa. Széles utczáin, piaczain legalább ezer szekér tanyázott, mely menekülteket szállított ide. Sokan ott is laktak a szekéren, a gyékényernyő alatt.

Itt már sok ismerőst találtam. Együtt volt az országgyűlés két háza. Nyáry Pálra is rátaláltam.

Sétaközben összekerültem régi, jó pajtásommal, Degré Alajossal, ki huszárszázadosi egyenruhában, de kard nélkül, botra támaszkodva, biczegett a sétányon végig. Ő beszélt nekem a jászfényszarui (vagy a stratégák szerint turai) lovassági ütközetről, melyben ő is sebet kapott egy kozák dárdától a bokáján. Perczel Mór tábornok intézett egy merész rohamot Paskievics serege oldalába. Tizenhat század huszárja volt és négy század lengyel dzsidása, tizenkét ágyúval, vele szemben ötezer muszka lovas, Tolstoy tábornok alatt, kinek újszerkezetű serpentin-ágyúi vannak, melyeknek golyói búgásukkal rémületet gerjesztenek. De a magyar lovasság csodáit mívelte a vitézségnek. Egyenkint verte szét az orosz huszárezredeket s a félelmes kozák dárda-erdőnek is közéje rontott. Egy öreg huszár egymaga tizenegy kozákot vágott le. De a lengyel légió is kitett magáért. A forradalmi dzsidások éppen a czári ulánusokkal kerültek szembe: hasonló fegyverzetűekkel. A mi lengyeleink parancsnoka volt Thworniczky ezredes, ki a roham előtt átadta a vezényletet a csapatjában közlegényként szereplő Dembinszky altábornagynak s arra ő vette a kezébe a közlegényi fegyvert, a dzsidát s előre rohant az ellenség közé: «megálljatok, majd én tanítalak meg, hogy hogyan kell a pikával dolgozni!» S egymaga kilencz muszka ulánust leszurt a viadalban.

Én szokva voltam Lojzi pajtásomnak a mondásait készpénzül fogadni. Pedig ezek százas bankók voltak.

S még aznap teljesen igazolva találtam e nagy szavakat, a midőn Nyáry Pált meglátogattam. Ott találtam nála Mészáros Lázárt (a volt hadügyminiszter és fővezért), ki csakugyan beváltá a szavát s Perczel huszárjai közé sorakozott közvitéznek. Ő is részt vett abban a nagy petekben, s daczára a szürke szakállának, maga is kioltotta egynéhány kozáknak az életmécsét. Mert a kozákdárda hatalmas egy fegyver, de mikor a magyar huszár félrecsapja a dárdát s aláfurakodik, akkor vége a hatalmának, a huszár kardja az erősebb fegyver. Így lehetett egy öreg huszárnak tizenegy kozákot lekaszabolni. A kozák nem szúrhatott a dárda csidjével, csak a nyelével üthetett. Az öreg hős nem restellte élő tanúbizonyságul megmutatni nekünk a saját hátát, mely a kozák dárdanyelek ütéseinek kék foltjaival volt keresztül-kasul léniázva. Dicsőséges foltok! Annyi halállal lettek megfizetve!

Az én nagy tervem.

Egy délelőtt kimentünk Degrével a Szeged alatt gyülekező magyar táborba. Nevezetes eset történt. A megelőző nap délutánján egyszer csak minden ok nélkül megvadultak a lengyel dzsidások paripái s mintha összebeszéltek volna, elszakgatták magukat a kötőfékeikről s vad iramodással futottak neki a pusztának. Egy egész svadron lova úgy elfutott, hogy vissza sem lehetett terelni. A huszárok is csak erőszakkal birták visszatartani a lovaikat, a mikre szintén átragadt a kimagyarázhatatlan rémlátás.[4]

Ennek a csudájára sereglett ki a nép a táborba, sok ezernyi férfi. Különösen a menekülők ógtunk-mógtunk. Már hogy lehet a ló olyan ostoba, mint… mint mi vagyunk?

Hát mi nem futunk-e világgá egy ismeretlen rém elől, a kit még nem láttunk, csak ébren álmodó lelkünk látja az árnyékát a láthatáron.