Part 19

És így, daczára annak, hogy senki nálamnál őszintébb tisztelettel nem viseltetik a német nemzet, irodalom és kultura iránt, mégis el kell magamról hárítanom azt a magasztalást, mintha valamikor, mint ifjú, német nyelven irott zsengékkel vezettem volna be magamat az irodalmi pályába. Inkább vénségemre történt meg az rajtam, hogy németül irtam valamit és német szónoklatokat tartottam, a miért ki is kaptam az itthoni Heiszspornoktul, a mi engem nem zavart meg; mert én nekem a német írók között sok jó barátom van, a német irodalomnak sok tanulmányt köszönhetek, a német kiadóknak sok elismeréssel tartozom és mint politikus a Németországgal való szoros szövetség híve vagyok, de a mellett tiszta piros vérű magyar voltam s munkáim szelleme semmi más, mint magyar, ellentétben azzal az állításával az érdemes czikkírónak, hogy azok _a német humor stemplijét viselik magukon_.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem én voltam _az első hirlap kiadója Magyarországon_, a hogy a K. Volkszt. állítja; s jelenleg nem vagyok az _összes magyar hírlapok vezetője_, a ki iránt – ezen minőségem miatt – a magyar kormány nagy respektussal viseltetik; _mert ha azt nem tenné, én az összes hírlapirodalmammal rögtön a nyakára rohannék_. Nem! E felől legyen a magyar kormány nyugodt.

Azt a rangot sem bitorolhatom, a mit a K. V. nekem szán, hogy a _főrendiház tagja_ volnék. Én még mindig a «nagyságos parasztok» közé számíttatom.

Némi kétségem van azon állítása felől is az idézett lapnak, miszerint _Magyarországon nem is létezett irodalmi nyelv addig, a míg a hesszeni német tudós, Budenz ide nem jött s a finn-ugor nyelvből a most használatban levőt kifaragta._ Ez túlhaladja az én tudományosságom sphæráját; ennek megczáfolását kisértsék meg a szaktudós philologusok.

Végül a legnagyobb háládatlanság vádját vonnám magamra, ha határozottan meg nem czáfolnám a czikkírónak azt az állítását, hogy Magyarországon nincsenek könyvkiadók és nincsenek olvasók s annálfogva én, nagy munkásságom mellett is inséges állapotban vagyok. Igenis van nagy és buzgó magyar olvasó közönség, mely a nagy nemzetek közönségével egy színvonalra állítható és vannak magyar kiadók, a kik a külföld kiadóival versenyeznek. A magyar írók egész phalanxot képeznek s munkáik illendően jutalmaztatnak; én pedig mindenkor (az első munkám megjelenésétől kezdve) teljes megelégedésemre voltam díjazva a magyar közönség és a magyar kiadók által, s azt az anyagi eredményt, a mit munkáim jubiláris kiadása alkalmával a magyar közönség és kiadók elértek, csak a legnagyobb világnemzetek írói érték el – holtuk után.

A mit azonban Petőfiről ír a K. V. tudós férfia, hogy az is német nyelven írta az első versét és költeményeit, ennek folyományául rekommendálom a tisztelt tudósnak, hogy ha Budapestre jön, el ne találjon vetődni a Petőfi-térre, mert ha az a réz-szobor meglátja, bizony leszáll a talapzatáról és a saját rézöklével fogja megadni a czáfolatot.

Egyébiránt «_nichts für ungut_».

A MÉLTÓSÁGOS FŐRENDEK KÖZÖTT.

(1897.)

Munkácsy Mihály baráti jóindulata folytán a művészi ecsetje által megörökítve régóta szerencsés vagyok, magas paripán ülve, jelen lehetni a méltsás főrendek üléstermében (mely minden egyébre volt rendeltetve, mint ülésterem helyettesítésre), de úgy gyalogosan csak e napokban voltam hivatott e magas gyülekezetben megjelenésre.

Éppen két nappal a budget-tárgyaló ülés előtt kaptam meg felséges urunknak hozzám intézett kegyes okiratát, melyet érdekesnek tartok szó szerint közölni. Az okirat diploma-alakban van megszerkesztve, Magyarország nagy czímerével ellátva, a következő szöveggel:

Mi, I. Ferencz József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya, stb. és Magyarország apostoli királya. Nemes és vitézlő kedvelt hívünk! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország törvényeinek hű és pontos végrehajtása fölött őrködni: miután az 1848. évi IV. t.-cz. 1-ső §-a az országgyűlést évenkint a fővárosba egybehívatni rendelte s miután az országgyűlés minisztertanácsunk előterjesztése folytán Budapest fővárosába összehíva van, ezt ezennel a végből tudatjuk veled, hogy mint a főrendiháznak az 1885. évi VII. t.-cz. értelmében tagja, úgy ezen, valamint a törvények értelmében jövőben összehívandó országgyűléseken a most idézett törvény rendelkezéseinek megfelelőleg megjelenni tartozzál. Hozzád egyébiránt császári és királyi kegyelmünkkel kegyesen hajlandók maradunk. Aláírva (szép férfias vonásokkal) _Ferencz József. B. Bánffy._

Ez a királyi meghívó nyitá meg előttem a törvényhozás felsőházának termét. Hajh, emlékezetes nekem ez a terem, még azon időkből, a mikor a népakarat küldött oda. S még nem volt az ország fővárosának más terme országos tanácskozásra, mint a nemzeti muzeum csarnoka.

Megint a régi ismerősökkel találkozom össze.

– Talán rám sem ismersz?

– Bizony nem!

– Hisz melletted ültem! Tudod, 1861-ben, mikor Deák Ferencz felirati javaslatát egyhangúlag elfogadtuk.

– Tudom már. De hisz akkor neked fekete hajad volt és semmi szakállad, most pedig semmi hajad és fehér szakállad.

S ez így megy változatokban.

Negyven, ötven, hatvan régi jó pajtás anno kurucz világból; most már velem együtt megkopaszodva, megránczosodva, némelyik saját tengelye körül megfordulva; az előcsarnokban, az elnöki szobában még jó pajtás, benn a teremben már ellenség; rám ismer, üdvözöl; némelyik kárörömmel («Te is itt vagy?!»). Az egykorúak (nem a születés, hanem a kimúlás évétől számítva) némi kölcsönbe eső részvét savanyú mosolyával néznek reám; köztük van egy jó barátom, a ki 1861-től mostanig semmit sem változott, hajzata most is oly sűrű, gesztenyeszínű (festetlen!), arcza oly piros és kedvre derült, termete oly ruganyos, mintha az 1861-iki felirathatározat feletti kritikus szavazás óta mai napig semmi sem történt volna, mintha a miniszteri nyergek s azok között az elnök a nagy steeplechaseben meg nem rázták volna. Az utána következett miniszterelnököt már bizony kezdi verdesni a dér; az is «nostras» már!

A teremben a purgatoriumhoz illő hőmérsék van. Ventilláczió lehetetlen. Több a hívott és a jogosított, mint a hány hely van a padokban. S ma nagy gyűlés lesz! A padok mind tömve.

Nekem Gyulai Pál barátom szívességéből jutott hely. Ő sajátított ki a számomra egy ülést a leghátulsó padban (a honnan könnyű a melléklépcsőn elosonni), saját tőszomszédságában. Itt azután egészen keze ügyébe esem, oktat regulára, illemre, jó magaviseletre, a mik én nálam mind nagyon elkelnek. Különösen óvja az erkölcseimet. Elszavalja előttem, hogy «rút a vén szerelmes!» – ismételten. (Csak megtudhatnám, hogy ki az a hölgy, a ki miatt féltékeny rám?) Valamint én is informáltatom vele magamat: kicsoda ez, kicsoda amaz a tisztelt kollégánk? De ha a terem túlsó végén levők iránt kérdezősködöm, azt mondja: «Odáig én nem látok!» Aztán a harmadik szomszédomat: az sem lát odáig; az egész padban senki sem lát a terem túlsó végéig. No de hiszen ismerek a jelenlevők közül is eleget. Ott ül a jegyzői karban egy jó pajtásom, a ki 1848-ban a «forradalmi bizottság» jegyzője volt; a baloldali első szakaszban csupa érsekek, püspökök, főapátok, a kik közül hattal-héttel _per tu_ vagyunk (még abból az időből, a mikor szegény legények voltunk), átellenben a kálvinista és luteránus püspökök, felváltva főkurátorokkal, liberális mágnásokkal és olyan konzervativ főurakkal, a kik a kormány ellen nem szavaznak. A többinek csak a feje hátulját látom, de erről is ráismerek. Az én körülöttem levő regióban csupa tudósok és emeritált kuriai birák laknak. A túlsó pásztásban tömörül a hitbuzgó ellenzék erős kápláralja. Azokat mind ismerem. Igen derék jó emberek. Közbe-közbe esik egy-egy fekete hajú fej. Fiatal, nagybirtokú mágnás-család ivadéka, a kit a cynosura szerinti egyenes állami adó képesít a magasabb törvényhozásra.

Végre megkezdődik a nagyszabású vita. Felállnak egymásután érsekek, kegyelmes urak, aranygyapjas rend lovagjai s előadják nagy gonddal készített szónoklataikat.

Hát hiszen ilyen hatalmas beszédeket hallottam én már eleget a képviselőházban; eléggé megszokhattam. De az mégis egészen más, ha ugyanazokat az invektivákat a Sándor-utczai palotában fiskálisok, plébánusok és más egyéb fenecsőszök és kan-barátok verik az embernek a fejéhez, mintha ugyanazokat érsekek és grófok, bárók forralják torkunkra.

Megdobban a szívem, mikor Samassa érsek vádol Isten és ember előtt, hogy én és a pártom soha semmit nem tettünk a nép felszabadítására, a szolgaság jármának könnyítésére, hogy elnyomjuk a munkásosztályt s kiszívjuk a nép zsírját. Mikor pedig éppen arról beszél, hogy a szavazati jogot ki kell terjeszteni minden húsz éves férfira s azt látom, hogy háta mögött ülő érsek-társa (a balázsfalvi) hogy szívja a keblébe e gyöngyszavakat, még a tenyerét is füle elé tartja, hogy jobban hallhassa: a lelkiismeretem bánt, hogy magyarnak születtem.

Aztán mikor feláll az a derék, kedves modorú, tiszta hazafias jellemű Dessewffy Aurél, a ki a legrokonszenvesebb főúri alakok közé tartozik s szememre hányja, hogy én nem részesítem a földemet művelő munkásosztályt dús jövedelmemben: majd a podium alá sűlyedek szégyenletemben. Mennyivel magasabb eszmejárása van egy alföldi nagybirtokosnak a nép jóléte emelésének tekintetében.

De az meg aztán éppen a földig sújt, a mikor az én hajdani kedves barátom és írótársam, gróf Zichy Nándor azért fedd meg, hogy nincs bennem elég _vallás-erkölcs_. Ezt legalább nem hányták a szememre a Sándor-utczai palotában.

Megfelel neki a miniszter. A minek azonban nincs egyéb haszna, mint hogy a buzgó Abraham a Santa Clara még egyszer elmondja az előbb elmondottakat, úgy, hogy nekem önkénytelenül eszembe jutott Domahidy Pistának az adomája, a ki fiatal szolgabiró korában a nagyanyját vitte négylovas hintóján Szatmárra; maga hajtotta a lovakat s mint afféle úri kocsis, nem igen válogatta az útat, hanem «a hol fényes, ott egyenes» s belezökkentette aztán a hintót egy nagy kátyúba, hogy a derék matrona majd kirepült belőle.

– Ugyan, édes fiam, – mondá neki, – nem tudnál még egyszer belehajtani abba a kátyúba?

– Dehogy nem, mamuskám, ha kívánod!

S ezzel megfordította a lovakat s még egyszer behajtott a mély zökkentőbe.

JÓKAI MÓR MINT NÉPDAL-ÉNEKES.

(1896.)

Nem kell rajta szörnyűködni.

Még nincs meg, de meglesz. Már készül.

Mindenből kikoptam már. Ha a színpadra lépek, a darabom megbukik; ha a választási tribünre lépek, magam bukom; a legújabb regényemre a kritika annyit mondott, hogy a czímét ismételte: «De kár megvénülni!» t. i. nem a regény hősének, hanem a regényírónak volt kár «szép asszonynak, jónak, a jól járó lónak» sorsára kerülni. Van még egy dugaszban tartott regényem, a melynek a kinyomatására nem bírom a kiadómat rábeszélni egy év óta. Pipára gyujtanék vele, ha pipálni tudnék.

Még a millennáris kiállításon is elvesztem szem elől. Azt sem mondták a termékeimre, hogy «fuit». No, nem azt a száz kötet munkámat értem, nem vagyok olyan követelő; azokkal megkapta az elismerést Gottermayer – a bekötésért; hanem a kiállított gyümölcseimért. A korábbi kiállításon legalább kaptam egy bronzmedáliát. Mint kertész is megbuktam.

Pedig valamihez hát csak kell kezdeni. Még «trottlinak» csak nem hagyom magam neveztetni?

Mim maradt még? A szép énekhangom. Aztán meg a régi nótáim, a melyeket mint diák szedtem a begyembe.

Énekelni fogok.

*

Hanem már most félre a tréfával.

Én egy nagyobb értekezésen dolgozom már régóta, a melynek tárgya: az idegen dallamok behatolása a magyar népdalokba.

A míg Káldy barátom nagy szakértelemmel s dicséretre méltó buzgalommal gyűjti a kurucz nótákat, a szabadságdalokat, nemzeti indulókat, az igazi magyar rithmust, én addig azokat gyűjtöttem össze, a miket soha sem fog senki kiadni, a mikre nem is fog már, nem is akar már senki visszaemlékezni. S ennek az én gyűjtésemnek az a komoly czélja, hogy egy kiegészítő vonást illeszszen azon kornak a rajzába, mely e század tizes éveitől a negyvenesig tartott, s a melyet az elnemzetietlenedés korának lehet – nem _bátran_, de félve – nevezni. (Ugy-e gyermekeim, nem féltek a kisértetektől?)

Legelőször is a mi legelterjedtebb hatású, a kálvinista zsoltárok melódiáinak franczia és zsidó jellege. S ezek a melódiák fölségesek, néhol titokzatosan mélabúsak, máskor égre és szívre hivatkozók, majd az öröm túlcsapongásaival kérkedők, a Sion hegyére, a babyloni fogságra, az amalekiták harczaira emlékeztetők.

«A Sionnak hegyén, Uristen, Tiéd a dicséret.»

Meg:

«A babyloni vizeknél ültünk, Ott mély nagy siralomban kesergettünk.»

Hajdanában (tán még most is) ezek a zsoltárok képezték a kálvinista magyar kézműves munkaközbeni éneklését:

«Uram, én velem azt cselekedjed!»

s a közben csattogott a nehéz messzing-musta a fejelésen.

A kurucz dalok elhangzása után még egy ideig érvényesítette magát az eredeti magyar dallam a verbungos nótákban.

«Piros bársony süvegem, Most élem víg életem!»

Azután:

«Azt mondják, hogy nem illik A táncz a magyarnak.»

s a század elején kelt toborzó:

«Sárga csizmás Miska sárban jár»,

mely az 1809-iki inzurgensek indulója is volt, eléggé ismerősek a magyar közönség előtt.

De ugyanaz időben kezdődött az olasz melódiák behatolása a magyar népzenébe, melyek nemsokára édes, lágy, szerelemvalló dallamaikkal úgy bevették magukat a közszeretetbe, hogy egészen honossá váltak.

Ilyenek: a Csokonai-féle

«Földiekkel játszó égi tünemény.»

Azután:

«Te Tihanynak riadó leánya, szállj ki szent hegyed közül.»

Majd:

«Lámpási a bölcseségnek, előttem hiába égnek.»

Ezekhez hasonlított ismeretlen szerzőktől:

«Távol tőled kedves lélek, szívem egyedül csak érted él!»

S ennek méltó társa:

«E zöld fának árnyékában Lehajtom bús fejemet.»

Azután az éji őr dala:

«Midőn minden állatsereg S az emberek nyugosznak.»

Majd meg a legolvasottabb regény, az Erbia közkedvességű dala:

«Ó nagy egek, rátok apellálok»,

melynek melódiáját később egy hazafias szöveg foglalta le; az én gyermekkoromban már így énekeltük:

«A sok aludt levek és fagylaltak Sok magyar szívet úgy megfagylaltak, Hogy az igaz szittya vér helyében Csupa savó folydogál erében.»

Egészen olaszos barcarole dallam, a mivel a vidéken minden színielőadást szoktak befejezni:

«Jer vidám csónakos, jer!»

Olasz stílt találunk egy másik csónakos dalunkban, melyet karban szoktunk énekelni:

«Hajlong sajkám, verdesi a hullám.»

Még a mi valóságos úgynevezett magyar hallgató nóta keletkezett is az időkorban, az is egészen olasz dal jellegét viseli; mint például:

«Jőjj az ablakodra kedves, Minden nyugszik már»,

a mi nélkül a harminczas-negyvenes években imádottainknak adott éjjeli zene meg nem történhetett.

Ekkor jöttek közbe a lengyel dallamok, a miket a harminczas évek eseményei tettek népszerűvé.

«Nincs még veszve Lengyelország, Sorsa él bennünk.»

Szintén e korból:

«Búsul a lengyel Hona állapotján.»

Későbbi, a negyvenes évekből való lengyel dallam (magyar költő szövegére):

«Áll ulán, a tábor őre.»

Tót ritmusú népdalt is ismerek:

«Már én azt teszem, Tót lyánt elveszem, Őtet küldöm a dologra, Magam lefekszem.»

Sőt oláh dallamút is:

«Fut az oláh hegyoldalon, Magyar legény a parlagon, Hegyoldalon, a parlagon, Leány után ne fuss nagyon.»

Úgyszintén egy oláh dallamú bordalt, a mi minden lakománál dívott:

«Valahányszor az oláh Mondja: szinetátye, Mindannyiszor: binye zeu, Zsupunye fretátye.»

Sőt egy czigányzamatú népdalunk is volt:

«Várad alatt egy kis domb, Azon ülnek czigányok, Dorombot csinálnak. Ihajla, juhajla, Elbujdosott a vajda.»

Ez még mind nem volt elég; a század harmadik évtizedében teljes honosságot szerzett magának népszerű dalainkban a _német rithmus_.

Nem említem az eredeti német népdalokból átvett stáncákat, minők a:

«Gyöngyöm Milkám el kell válnom»,

vagy az

«Isten hozzád, te csendes ház»,

a mely nélkül és gitár nélkül magyar dámának nem lehetett udvarolni; csak azokat idézem fel, a melyek igazi magyar népdalok voltak, német ütemre és dallamra.

Ilyenek:

«Pesten jártam iskolába, kuk!»

Azután ez:

«Ha zörög malmom, szívesen hallom.»

S úgy látszik, a molnárok szíve gyulladt leginkább mémet lángokra, mert ez a másik is az, valóságos walczer-nóta:

«Zöld erdőben zúg a malom.»

Szintén igen népszerű volt ez a keringő-dal:

«Ha a nap végső sugárinál.»

A következő walczer-nóta (zweischrittes) pedig még színpadi jogot is szerzett magának nálunk:

«A férfi, a férfi ma ritka madár, Csak pénzre tekint, ah, be kár, Engemet – úgy hiszem, Gazdag el – nem veszen, Menyasszony-koszorúm Majd a sírba viszem.»

De legcsodálatosabb az a melódia, melyet Kölcseynek ezen gyönyörű ódájára énekeltünk nagy lelkesedéssel:

«Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemmel csorga szent földére?»

Ez az ária a legtökéletesebb Langaus. S milyen hazafiúi elkeseredéssel énekeltük mi azt végig. Ha idegen hallotta volna, milyen hosszút csoszogott volna rajta. Azt hitte volna, galoppot fujunk.

Végre aztán jött egy igazi dreischrittes stájer hopsza, de már ennek az egész szövegét közlöm:

«Már Isten néki Szokjunk rá, Járjunk rá A német tánczra, A német tánczra! Úgy is már régen Rá szedtek Rá vertek A szolgatánczra. (bis.)

A muzsikus nem Kedveli, Nem veri A mi dalunkat, A mi dalunkat. Ha stájert húznak Hiába pengetjük, Jobb lesz, ha elvetjük A sarkantyúnkat. (bis.)

Isten, úgy látszik, Levette, Elvette Szent kezét rólunk, Szent kezét rólunk. Fohászkodnánk, de Mind írva, Mind sírva Hiába szólunk. (bis.)

Mert gyávaságunk Büntette, Jól tette, Igaz biróra, Igaz biróra Találtunk benne. Méltó lett E nemzet Ilyen ostorra.» (bis.)

A végét azonban a lelkes fiatalság megtoldotta ezzel az allegrettoval:

«De dicső Árpád Védd unokádat! Tartsd meg e vérrel Szerzett hazádat.»

Hanem ezért a _stájer_ nótáért erősen megaprehendáltak odafenn Bécsben, s miután a szerzőjét sikerült kipuhatolni egy előkelő magyar tudós személyében, az felidéztetett ad audiendum verbum regium, s csak úgy menekülhetett meg, hogy elmeháborodást színlelt: különben majd furcsa muzsikáló szerszámot kapott volna a _bokáira_. Nekünk diákoknak pedig helytartósági rendelettel megtiltották ennek a nótának a danolását. Mi azonban azért csak daloltuk azt, ha a professzor úr nem volt ott. Ha pedig ott volt, akkor vele együtt daloltuk.

Most már mindez elmult. A kisértetek mehetnek megint aludni. A kisütött napfény elseperte őket.

A mint a nemzeti felébredés korszaka megkezdődött, vele együtt támadt életre, hatalomra a magyar dallamok egész világa.

Dicsőség legyen érte azoknak a lángelméknek, a kik a zenei ujraébredést előidézték, egy Bihari, Lavotta, egy Rózsavölgyi, egy Egressy Béni; de legnagyobb magasztalás érje magát a magyar népet, mely évről-évre gazdagítja, saját szívéből született népdalaival a magyar dalok világát.

Hát körülbelül ezt az értekezést szándékozom én egy baráti társaság előtt bemutatni.

Minthogy pedig ilyenfajta értekezést maguk a dalok nélkül bemutatni annyi volna, mint ebédre hívott vendégek előtt tálalás helyett a szakácskönyvet olvasni fel;

s minthogy ezeket a rég idejét multa nótákat széles e hazában rajtam kívül aligha tudná már valaki előadni;

annálfogva kénytelen leszek azokat magam elénekelni.

Azt gondolom, leglehetőbb módja lenne ezen (egyszer és soha többet) előadásnak, ha az ujságírók klubja engedné át e czélra a helyiségét, meghivott társasággal, melyet írók és művészek, zenészek, énekesek és egyéb szakértők képeznének.

Így lenne belőlem népdalénekes.

AZ ÉN ELCSAPATÁSOM.

(1902.)

Hát biz én rajtam megesett ma, a mi még soha sem: hogy elcsaptak a szolgálatból, tüstüllést, felmondás nélkül, márul holnapra.

Megesik biz ez máson is. Leánycselédet, a kit ledérségen kapnak, inast, a ki a gazdája pinczéjét önző módon kezeli, rögtönösen el szoktak csapni a szolgálatból. Miután pedig mi mindnyájan demokraták vagyunk, az egyenlőség hívei, így a társadalmi bevett szokásokba is bele kell nyugodnunk s ha a gazdánknak nem tetszünk, annak a következményeit viseljük.

Mi még azt sem mondhatjuk, a mit a délamerikai rabszolgatartónak mondott a vén néger, a kit a gazdája felszabadítás czímén el akart bocsátani: «De édes gazdám, ha már megetted a húsomat, hát most csak edd meg még a csontomat is.»

Csontot még talán, de szellemet nem.

Magam vagyok a hibás.

Mi történt?

A trónörökös útra készül Szent-Pétervárra.

Kísérőül egy magyar főurat választ ki.

Az a magyar főúr egy ellenzéki pártnak a vezére.

Ezt megtudja a király oldala melletti miniszter s tudatja a kormányelnökkel.

A kormányelnök előterjesztést tesz a királynak e személyválasztás miatt.

Én, a ki megírtam a «Jövő század regényé»-t s abban a minket fenyegető minden lehetséges veszedelmeket, azt az egyet nem értem utól a fantáziámmal, hogy engemet magamat fog elgázolni a muszka kolosszus.

A király erre itthon marasztja a magyar főurat.

Ez az eset, hogy, hogy nem, nyilvánosságra kerül.

Az ellenzéki lapok e miatt a kormányelnököt hevesen megtámadják.

De még érzékenyebben támadja meg egy szabadelvű párti lap, mely őt minisztertársa elleni perfidiával gyanusítja.

E gyanúsítást erélyesen visszautasítja a kormánynyal belső viszonyban álló hirlap, melynek homlokán az én nevem olvasható, mint egyik főszerkesztőé.

Erre az a szabadelvű párti lap engemet, mint regényírót, rögtön kidob a szerkesztőségből.

Tehát nekem, mint költőnek, mint regényírónak nem szabad véleményemnek lenni! Írhatok akármilyen regényt, ha a kiadóm politikájával nem vagyok egy színvonalon, a szépirodalmi műveimre kötött szerződésemet a lábamhoz dobják.

Ezt az én esetemet megtudták hirlapíró társaim, kik ez ügyet egész lelkesedéssel magukévá tették: illetékes választmányukat sürgősen összehívták gyülésre, melyben oly erélyes és magasztos határozatot hoztak, mely nekem teljes elégtételt szolgáltat s minden keserűségemet elenyészteti.

Aztán eljöttek hozzám valamennyien. Szűk volt a szobám a befogadásukra. Elhalmoztak szeretetük minden tanújeleivel. Magam körül láttam a fiakat, a kik megsértett apjuk védelmére összesereglettek; a kik egy igaz ügyért indulatba tudnak jönni; a kiknek szeretete oly felbecsülhetlen drágaság, a mit megszerezni milliókkal sem lehet. S ez a drágaság nekem van adva.

Hogy én ebben a dicsfényben, a mit pályatársaim szeretete támasztott körülem, minő szavakat ejtettem, magam sem tudom, mert én csak arra a megdicsőítő érzésre emlékszem, mely egész lelkemet elfogta ennyi önzetlen buzgalom, tiszta rokonszenv tanúságaira. Ez eltörülte minden keserűségemet.

És így megelégedéssel kell üdvözölnöm azon eseményt, mely nekem e drága elégtételt szerezte.

Fogadják összes tisztelt pályatársaim, kiknek nevében küldöttségük üdvözölt, szívem legmélyebb rétegéből származó szeretetem üdvözletét, viszonzásul tanúsított szeretetükért. Ez volt életemnek legféltettebb kincse. Most megtudtam, hogy soha sem vesztettem azt el.

Áldott legyen nehéz életpályánk!

LÓNYAY GRÓFNÉNÁL.

(1900.)

Tegnap délben kaptam egy kegyteljes levelet, Stefánia aláírással, mely a jól ismert karakteres írásjegyekkel tudtomra adja, hogy ma délben 12¾ órakor szívesen fog látni a régi védnököm magánál. A megelőző napon én is beírtam a nevemet a tisztelgők könyvébe.

Pontosan a kijelölt időben megjelentem a Hungáriában, a hol már a bejáratnál várt reám a grófné főudvarmestere, tudatva velem, hogy a gróf ma reggel elutazott s azzal fölvezetett a grófné lakosztályába.

A grófné, Stefánia királyi herczegasszony, rózsaszínű otthoni toaletteben fogadta tisztelgésemet, szokás szerint kézcsókra nyujtva kezét, miként máskor. Sajnálkozását fejezte ki, hogy férjének éppen el kellett utazni, nem ismerkedhetik meg velem; majd később találkozunk.

Elmondta, hogy ők Magyarországon akarnak várkastélyt szerezni, a hol állandóul letelepedjenek, a mennyire lehet, leánya, Erzsébet főherczegnőhöz közel. Ő magát magyar nőnek tartja, nemcsak házassága következtében, de mint József nádor unokája is. A magyar nemzetet szíve szerint szereti, melynél lovagiasabb, hűségesebb és okosabb nemzet nincs a kerek földön s köztünk kíván élni.

Én nem tagadhattam meg magamtól, hogy szívem szerint ne gratuláljak a fenséges asszonynak ahhoz, hogy a boldogság és megelégedés sugárzik le az arczáról.

– Oh, én igazán nagyon boldog és megelégedett vagyok s nagy hálával tartozom a magyaroknak, kik mind boldogságom, mind szerencsétlenségem napjaiban a legőszintébb részvétet tanusították irántam. Remélem, hogy ön is boldog?

Átmelegített e kérdés…

– Hogy van önnek a kedves neje?

Ez szikra volt, mely végig futott az idegeimen.

– Fenséges asszonyom, ez a szó engem túlboldoggá tesz. Fényes czáfolatát találom benne annak a bizonyos körökből terjesztett híresztelésnek, hogy engemet a házasságom miatt a fenséges körökből kizártak.

– Képtelenség! S akadt ember, a ki ezt elhitte? Mi most is úgy szeretjük önt, mint azelőtt.

– De hát ilyen a világ. Vétkezhetünk, a mennyit akarunk a szerelemben, azért a világ előtt derék, gavallér emberek maradunk, de ha azt a kötelességet teljesítjük, a mit a szívünk szab elénk, ha a szerelmünket a becsületünkkel szentesítjük, akkor meg vagyunk bélyegezve.

– Oh, milyen igazat mond ön! – szólt a királyi herczegnő lelkesülten. – Egész a lelkemből beszélt. De hát mondja, boldog ön?

– Most kezdek újra élni. Mi egy kis világot alkottunk magunk körül, mely bennünket kárpótol az egész világért.

– Éppen így vagyok én. Nekem is az én kis világom az egész világ. S mit szól ön Ferencznek a dolgához?

Nem értettem meg a kérdést egy suttogó szóra.

– Én önnek a véleményét akarnám erről meghallani.

Rájöttem, hogy Ferencz Ferdinánd házasságának a magyar parlamentben lefolyt tárgyalására vonatkozik a kérdés.

– Igen sok szép és tanulságos beszédet tartottak e tárgy fölött nagy tehetségű szónokok, a kik e kérdést teljes világításba állították.

– De mit szól ön hozzá?

– Azt, hogy a szív törvénye fölötte áll minden pergamenre írt és kőbe vésett törvényeknek s a ki azt cselekszi, a mit a szeretete diktál, azé az igazság, azé az istenáldás.

– Én is így gondolom.

Azután még sokat kérdezősködött a királyi herczegnő a párisi fogadtatásomról, munkáim kiállításáról is.

Én végül üdvözletemet kértem átadni szeretett férjének.

Midőn a fenséges asszony a búcsúzáskor ismét kézcsókra nyujtá jobbját, így szólt hozzám:

– Aztán mikor legközelebbi idejövetelünk alkalmával ismét meglátogat ön bennünket, hozza el magával a feleségét is. Igazán szeretném megismerni azt a nőt, ki önt boldoggá teszi.

SOLITUDO.

(1897.)

Hetvenkét esztendős vagyok; (a többletet letagadom). Egytől-egyig mind unokáim lehetnétek. Én már kimaradtam a világból: ti pedig most keresitek benne az utat. Nekem már az emlékezet is hamu; ti nektek még a reménység is láng.

Hja bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember.

A kortársak egymás után múlnak el mellőlem. Soha annyi kondoleáló nekrologot nem írtam, mint az idén. Hány erős oszlopa dűlt ki közéletünk palmyrai templomcsarnokának ez évben! Ez igazán «nagy emberek temetője» volt.

A lakóház is egyre fiatalodik fölöttem. Minden újabb, jobb, mint volt régen: – csak a gazdája nem az. Az asszonyom elment előre: helyette egy kis unokám maradt. Az is uralkodott: ez is uralkodik; hozzá szoktam az engedelmességhez.

A politikai életből is kimaradtam. Hála nemzetem gyöngéd figyelmének, mely a Sándor-utczai dicsőségőrlő malomból felszabadított. A főrendiház nem folytatás, Apolló nem a nap quadrigájának a kocsisa többé: hanem gyertyagyári firma.

S így van ez jól mind!

Az öregség, a sok esztendei szolgálat jutalma a solitudo.

Higyjétek el nekem, hogy a magányosságnak a gyönyörei elszámlálhatatlanok.