Part 15

Leghamarább érte utól a jó Fülöp Gyurka. Ez még azután is akart a szabadságért küzdeni, mikor már az jól el volt temetve. Rajtavesztett: a Neugebäudeba került: lőpor és ólom lett a megnyugtatója.

Mikor a vesztőhelyre vitték, hű pajtása, Szücs János ott volt a néző közönség között: odakiáltott a halálba induló bajtárshoz: «hová tetted a P* betűket?» (Petőfi rábízott verseit.) «Jól el vannak téve!» felelt az vissza; «De hová?» Erre a kérdésre a kisérő katonák közül egynek a szuronya emléket hagyott a kérdezősködő oldalbordái közt a hegyével. Fülöp Gyurka kemény fiú volt: az első sorlövésre még össze sem esett, csak a második tudta elcsendesíteni. De a Petőfi rábízott iratai és karczolatai elvesztek az ő halálával. Hiába keresték a többiek, nem találtak rájuk.

Fülöp Gyurkán kívül Petőfi sokszor megénekelt víg czimborái voltak Balla István káplán, Bernolák Soma segédtanító és Szücs János rektor, – a hozzám intézett levél írója.

PETŐFINEK EGY MOST FELFEDEZETT VERSE.

Még mindig nem hagyta el a földet…

Nem tudta felcserélni a haza honfivértől meleg földét a hideg éggel…

Még mindig ellátogat azokhoz, a kikről tudja, hogy meglátják az ő szellemalakjat…

Ott suhant végig fényes árnyéka a szobám falán, csendes éjjel, szemfedőjének lebbenése eloltotta az éjféli mécsest s aztán csak ő maga világított még egy pillanatig. Hangja is volt. «Csak egy húr zöngése, mely lantjáról lepattan.» S ez a lant még most sem függ érintetlenül. Belekapnak a húrokba szellemujjak…

Nevenapja volt – talán ezt jött köszönteni.

Korán reggel egy levelet találtam író-asztalomon, melybe Petőfinek egy eddig ismeretlen költeménye volt zárva.

A levelet Illyés Bálint országos képviselő, régi jó barátom írta. Tartalma ez:

Kis-Tarcsa, 1900. szeptember 21-én.

A mellékelt Petőfi-féle költeményt, úgyis, mint a nagy költő kortársához, barátjához, úgyis, mint a Petőfi-társaság elnökéhez, azon kérelemmel küldöm hozzád, hogy méltóztassál azt hitelesség szempontjából elbírálni s ha méltónak találod reá, a Petőfi-társasághoz juttatni. – A költeményt egyik barátom (Rotter Vilmos) s volt honvéd-tiszttársam következő sorok kiséretében küldte hozzám:

«E költeményt Petőfi a helyszínén írta s Nagy László, nyugalmazott törvénybíró, akkor eperjesi jogász, emlékezetből mondotta nekem tollba: oly egyén, kinek hitelt adni lehet.»

A levélben megnevezett hazafiak annyira tiszteletreméltó alakok, hogy nem lehet kételkednünk a kútforrás hitelességében. De engem még inkább meggyőz a költemény maga, mely egészen Petőfi eszmelobbanására vall.

_Sárosvár romja._

Petőfi Sándortól. 1845. év tavaszán.

Alkotni nehezebb, mint rontani, S mégis, mit a nagy ősök építének, Le nem dönthette végkép a bitor Minden dühével dúló fegyverének.

Csonkán merednek égbe tornyaid, Óh vár… S én mindenik mellett megállok; Szent érzelemmel honfi szívemen, Miként Jeruzsálemben a zarándok.

Egy országszerte űzött, kergetett, Sebektől vérző vad volt a szabadság. E vár vala utolsó menhelye És itt elfogták a vérszomju kutyák.

E vár vala utolsó menhelye, Innen tekintett a tiprott hazára, Míg durva gőggel tört reá a zsarnok, És a börtönnek fenekét járta.

Sötét börtönbe tették be a hőst, Hol rabbilincs kigyózott a kezekre… Lement a nap az égről más napig, És a hazáról?… Arról mindörökre.

Én Petőfi eszmejárását vélem e versben feltalálni s méltónak tartom, hogy összes művei sorába fölvétessék.

Hogy miért nem vette föl e verset költeményei gyűjteményébe? Annak könnyen meg lehet találni az okát. A vers keletkezésekor a czenzura akadályozta az ilyen tartalmu poema kinyomatását. Évek múlva pedig, a mikor szabad lett a sajtó, akkor már Petőfi büszkébb volt, mint hogy egy ilyen talált gyermeket elismerjen. Mikor ő már villámokkal hajigálózhatott, nem volt kedveszerint aczéllal, tűzkővel szórni a szikrákat.

De az irodalombúvárra becses marad ez az elfelejtett magzat, a kit hajdani jóbarát hű emlékezete életben megtartott. Köszönetünk érte! Ezzel ismét szaporodik egygyel a száma a Petőfi által gyűjteményéből önként kihagyott költeményeknek. Eddig volt 48, most lesz 49.

ÁLLÍTÓLAG PETŐFI VERSE.

E napokban kaptam egy levelet Szentesről Döbrentei Bálint gőzhajózási ügynök úrtól, melyhez mellékelve volt egy vers, Petőfy (ypszilonos) aláírással. A szíves beküldő arról értesít, hogy ő ezen vers birtokába az ötvenes években jutott Rév-Komáromban, a hol ezt Petőfi Szarka János vendégszerető házánál írta (állítólag).

A vers papirja óságtól fakó; négyzet hajtott egyik oldala tarisznyában hordástól zsíros; az írás rajta rozsdaveres. Azonban határozottan nem Petőfi írása. Gyönge ortografiája leányírásra vall. Másolat lesz, akárkié az eredeti.

Azonban az egész vers eszmejárása: a felvillámló ötletek, maga a kifogástalan technika annyira rábeszélő, hogy az ember hajlandó helyet adni annak a kétségnek, hogy hátha mégis a Petőfi hagyományához tartozik, mint a hogy a kovácsolt vashoz tartozik a róla lepattogott szilánk, a mit, mint salakot, félredobnak.

Alább közlöm ezt a verset; ha irodalmi adalék nem lesz is belőle: talán megszólaltatja az igazi szerzőt, a ki azt magáénak fogja reclamálni s a kinek okvetlen költői érrel kellett bírnia, a hogy arról a négy utolsó verszak tanuskodik; különösen az utolsó olyanforma röptü, mint a «pillangói mámoros lelkemnek.»

Az a kérdés merül fel, hogy ha ez a vers valósággal Petőfié, miért nem vette fel költői művei összes gyűjteményébe? Erre már megfeleltem azzal a fentebbi hasonlattal a kovácsolt vasról, meg a lepattogott szilánkokról. Alig van hírneves költőnk, a kinek ne ismerném írásban meglevő olyan költeményét, melyet összes műveiben meg nem találhatni. Azok csintalan humorral válnak ki. Ilyenekből egész gyűjteményt birok, írásban, melyeket Sebestyén Gábor (a magyar humor kiváló képviselője) írt össze s később engem ajándékozott meg vele. Franczia költő kiadná az effélét, sőt Heinenak a női testről való verse ebből a fajtából való; hanem hát a magyar író resteli, hogy efféle pajkosságot mívelt: a publikumunk is szemérmetes. Magamnak is van több olyan munkám versben is, prózában is, a mit az összes műveim közé sohasem engedek fölvenni: nem azért, mintha pajkos tartalmuk volna; oh dehogy! hanem mint a göcseji legény mondá: csak-mert-hát-hiszen-így-úgy-no. Sőt a mivel Kónyi Manó barátomat egyenesen ellenem fogom lázítani, még azt is följegyzem, hogy épen a napokban olvastam Deák Ferencznek egy fescennináját (nyomtatás-betűkkel), melyet Mikó Imre gróf nősülése alkalmából írt; tele elmés csípős ötletekkel, melyek Martialisra emlékeztetnek. Az egy lapra terjedő költeményt nekem Wasmer Adolf báró, kedves barátom mutatta meg.

A második kérdés aztán, hogy mi módon került ez a vers Szarka Jánoshoz?

A mi komáromi Szarka Jánosunk (a kit mindvégig Szarka Jánoskának nevezett a kegyeletes közvélemény) bizony méltó volna rá, hogy az egész alakját megörökítse valami vísszaemlékező baráti szív. Különlegesség volt az egész alak, még akkor is, ötven év előtt is: arczban, termetben és viseletben a legtökéletesebb magyar jelleg.

Telt piros arcza, a kunkora bajuszszal, a nevetésre álló szájjal, ragyogó fekete szemei, kurta nyaka, széles válla, domboru melle, mind rávallott az igaz magyarra: bizonyított mellette a tökéletes nemzeti viselet (melylyel úgy kirítt az akkori katufrékos világból), a pörge kalapon kezdve a sarkantyús csizmáig, s a mi közbeesik: a zöld dolmány, piros mellény arany zsinórral, rojtos nyakravaló, csattos derékszíj, paszomántos nadrág. Senkinek sem volt már akkoriban bátorsága ilyen ruhában az utczán járni. S a mikor megszólalt erőteljes hangon, az mindig tréfára ment, a mihez maga adta a buzdítást a saját nevetésével. Talán nem is volt az tréfás dolog: ha más mondja el, nem nevetett volna rajta senki.

És a mellett komoly, közügyekben igen derék ember volt; egyházi ügyekben presbiter, kurátor, a zöld asztalnál hazafias szónok. Olvasott, művelt ember. Asszonytársaságban udvarias. Az is volt a halála. Úgy halt meg, mint Tycho de Brahe: a szemérmetes etiket-tartás miatt.

Hanem a czigányokat szerette nagyon! Az egész komáromi bandának zsinóros egyenruhát varratott. Öten voltak. Mindnek P betűn kezdődött a neve: Piczi (prímás), Pontyó, Pápis, Pallagi, Posztó. Ezekkel aztán muzsikáltatott derüre-borura. Igenis borura is. Egyszer valami bolond a világba dobta azt a hírt, hogy szeptember 25-én Komárom városa el fog pusztulni. A földrengéstől annyit szenvedett Komáromban az ilyen jövendölgetés nem megy tréfa számba. A közönség nagy része elhítte s a lakosság menekülni készült a városból. Hasztalan prédikáltak a papok a vak hit ellen, a nép megnyugtatására (akkor még a vakhit ellen prédikáltak s a nép megnyugtatására), a publikum futni készült. Ekkor Szarka Jánoska fogta magát s a kritikus nap estéjén végig járta a város utczáit a czigánybandájával, a legvígabb nótákat huzatva: «Nincs szebb madár a fecskénél! Fehér lábu menyecskénél!» S a mit a bölcs beszéd meg nem tett, megtették az ő nótái: a lakosság otthon maradt s Komárom megmenekült a nagy szégyentől, hogy egy félbolond svihák próféta szavára kifusson magamagából.

Azonban nemcsak a muzsikáló czigányoknak volt nagy pátronusa Szarka János urambátyám, hanem a többi fajtának is. A szinészek is nyilt házat, terített asztalt leltek nála mindig. Sőt egyszer maga is fellépett egy műkedvelői előadásban. (Én akkor még színtakszista diák voltam.) A kollegiumban játszották Csokonainak egy vígjátékát óriási tetszés mellett.

Hát már a poétaféle fajtáját a dicső Bohêmenek hogy ne szerette volna! Ha ilyen «földön vándorló csillag» vetődött Komáromba, az bizonyára el nem kerülhette Szarka Jánoskának a házát.

Egyszer hire futamodott, hogy itt van Komáromban Vörösmarty. Vörösmarty! Az én ideálom meg a többi fiuké! Hány versét szavaltam el már akkor az egzamenteken! A Szép Ilonkát, az Éjféli házat, az Özvegyet, meg azokat a hőskölteményeket: «Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységét fölverje szavával.» Aztán meg azt, hogy… «Mi az én könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből!… Oh te, kiért országnak kellene sírni!» Azt is tudtuk ám már, hogy ez nem «Egy rabszolga keserve Pompeius sírján», hanem «Mikes siralma Rákóczy hamvai fölött.» Csak a k… czenzor adta neki ezt a czímezést!

Én azonban még akkor senki sem voltam. Poéta, de csak diák. Még az a kendermag sem volt elvetve, a kiből majd az a kender felnő, a kiből azt az inget szövik, a kinek a rongyából majd azt a papirost készítik, a kire majd az én első munkámat nyomtatják.

Hanem azért hevített az ösztön, hogy én Vörösmartyt színről-színre meglássam.

Vörösmarty nem volt ám még akkor az az «öreg úr», ellenben azért járt Komáromban, hogy leánynézőben jött oda; el is jegyezte egy velünk rokon család szép leányát.

Ezen a jusson betörhettem hozzá. «Uram bátyám» volt már.

Természetesen Szarka Jánosnál volt szállva. Az pedig kivitte magával a monostori szőlőjébe szüretre. Ott találtam rá. Az úri módon ellátott kolnában víg férfitársaság volt együtt. Csupa víg czimbora. Szarka Jánoska «ifjú legény» volt. Így hítta a régi udvarias magyar szokás azokat, a kiket a modern goromba irály agglegénynek nevez.

A borozó asztal főjén ült a dicső vendég, az én bálványom a költészet országában, és egy verset olvasott fel, a mire a víg czimborák nagyokat nevettek.

Hát biz’ az is efféle csintalan költemény volt, a mit a műfajok között fescenninának neveznek.

Ez sem került soha a halhatatlan költő összes művei közé. Bizonyosan ott maradt Szarka Jánoska hagyatékai között. Lehet, hogy elégett a nagy tűzveszélyben a szabadságharcz éveiben.

Hát ezt a nagy feneket azért kerítettem a dolognak, hogy megfoghatóvá tegyem, hogyan rekedhetett oda Szarka Jánoska birtokába Petőfinek egy titokban maradt költeménye. Ő minden magyar poétának a verseit gyűjtötte. Olyan verseket, a minőkkel más nem bír. Hisz a könyvben kinyomtatott verset minden filiszter megveheti, de olyan verset tartogatni egy híres költőtől, a milyen másnak nincs, ez az igazi úri tempó! S a magyar költők is mindig hajlandók voltak, Gvadányitól elkezdve, Csokonain keresztül a legújabb korig, a magyar vendégszeretetnek ilyennemű rekompenzálására. Kapott Szarka Jánoska olyan verseket is, a mik egyenesen őt magát gúnyolták ki: «Azt a vári nótát húzd rá gyékénykákó! Mert már a Juliskát elvitte a Nákó! Elrepült a drága, aranyos madárka, Hiába csörög már utána a Szarka!» – Ez is megnyerte a tetszését. Hogy Petőfi járt Szarka Jánosnál, mikor legelőször útjába ejtette Komáromot, arra magam is jól emlékezem. S akkor még Petőfinek a neve csak fél év óta volt az olvasók előtt; fél éve múlt, hogy «A borozó» költeménye megjelent az Athenæumban. És így a közlendő verset nem a «Dalaim», hanem «A borozó» mértékével kell megmérni.

Még egy pár emléket kell fölelevenítenem Petőfi írói életéből.

1843-ban ő már hírneves író volt, már «egy év» óta ragyogott a neve az irodalom horizonján. Én még jogász voltam Kecskeméten. Egy tavaszi napon a «Pesti Hirlap»-ban egy költeményt olvastam a Pönögei Kis Pál aláírással, mely ezen kezdődött: «Jó Petőfi, te sem félhetsz.» Meg is orroltam érte. Hogy mer egy Pönögei Kis Pál ilyen konfidenter komázni a mi Petőfinkkel? Nemsokára azonban kaptam egy levelet Pestről, mely így volt aláírva: «Kispönögei Petőfi Sándor Pál.» Ekkor kápiáltam a dolgot. Tehát ő már akkor megengedte magának azt a lukszust, hogy álnév alatt is írjon verseket. Abban a levélben értesített arról a nagy eseményről, hogy a Tudományos Akadémia a «Zsidó fiú» czímű drámámat dicsérettel tüntette ki. Ő ezt Bajzától tudta meg, mielőtt publikálva lett volna a bírálók itélete. Azt pedig, hogy ez az én művem, Petőfi onnan tudta, hogy az előző évben ő másolta le a pályaművemet jó barátságból. (Mit nem adnék érte, ha ez a kézirat, mely első munkámat Petőfi kézírásában tartalmazza, valahonnan előkerülne.) Tehát álnév alatt is írt.

A másik eset pedig ez. Mikor Petőfit Császár Ferenczék meg a Honderüisták megtámadták, póriasságot vetve a szemére s ajánlva neki finomabb modort, kapta magát, összebeszélt Frankenburggal, meg velem, hogy majd ő ír egy olyan ostoba hülye verset, a milyent a szalonesztetikusok kívánnak, azt beküldi hangzatos név alatt a Honderünek. A Honderü ki fogja adni, mink aztán majd neki esünk ketten s pompásan kifigurázzuk a Honderüt a fenomenalis zsenijével együtt. Csakugyan megírta a verset, beküldte a lapnak. Ki is adták, szerkesztői csillag alatt jól feldicsérve. Petőfi rohant hozzám a vers megjelenése után. «No! Hát olvastad?» – «Olvastam, de az egészen jó vers, nem tudsz te rossz verset írni, ha akarsz sem.» – Összeszidott. «Te is olyan szamár vagy, mint Frankenburg!»

Már akkor Frankenburg kiveszekedte magát vele, hogy máskor, ha «ilyen verset» ír, ne küldje a Honderünek, – hanem az Életképeknek.

Hanem azért soha ezt a költeményt a magáénak el nem ismerte. Pedig akkor «aranyával fizették költeményeimet». Inkább az aranyat is ott hagyta veszni.

… De hallom már a karzat tombolását: «Nem ér az a sok beszéd semmit! Lássuk már a medvét!»

Tehát következik a vers betűszerint, a nálam levő példány ortografiájával visszaadva.

_Bordal._

Bort ide, bort kedves rózsám Ha még meg nem hültél hozzám. Bortól gyulad a’ szerelem Bortól vigad bús kebelem.

Míg a kancsót töltve látom, Míg marad egy hű barátom, Addig mindég vigan élek, S félvilággal nem cserélek.

Mind bohó ki a’ bortól fél, És csak szőke Dunának él, Hisz az Isten borözönnel Még egy kunyhót sem törölt el.

Ha búbánat epeszt olykor, Felvidít egy jó kulacs bor, Iszom, a’ bú messze széled Lelkem újra kedvre éled.

Ide kedves a’ kancsóval. Egy pár gondot űző csókkal, Úgy sem csókolsz többé soha, Ha elfed bús sírunk moha.

Az élet szép tavaszára Hideg ősz száll nemsokára Előttünk, mint egy pohár bor Eltűnik a’ szép virág kor.

Az öröm, mely itt tenyészik Buborékként elenyészik – Ma vigadunk s talán holnap Sirunk fölött süt fel a nap.

(Vesd össze: Ma gomblyukamban a virág S ha újra nyilik a világ Talán sirom halmán fakad.)

Isten neki bort iszom hát Használom a’ jelen órát Aztán ha int a koporsó Jó éjszakát boros korsó.

Mig utolszor nem virad rám Pincze lesz az én palotám Ott keressen a’ jó halál Ott mindenkor otthon talál. (Ez sem rossz!)

Ha meghalok majd elásnak, Mi gondja lesz arra másnak, Csak te kedves cziprus helyett Szőlőt ültess sirom felett.

Hogy tudják meg, kik ott járnak Hantim milyen borhőst zárnak Hadd mondhassák a’ jámborok Itt nyugszik egy vitéz torok.

Lánykám majd ha siromhoz jösz Könnyek helyett borral öntözz Hidd a viztől kedves lélek Még a siron tul is félek!!!

*

Czikkemre vonatkozó két levél érkezett hozzám.

Az első így szól:

Igen tisztelt Uram!

A mennyire Kónyi Manó barátomat ismerem, minden bizonynyal hálás szívvel vette Jókai Mórnak róla való megemlékezését, de az ezzel kapcsolatban előadott tényt – legalább Mikó Imrére vonatkozólag – aligha tartja hitelesnek. Tessék elolvasni a Ráth Mórtól kiadott «Deák Ferencz levelei» 226. lapján, Deáknak Mikóhoz 1855 deczember 17-én írt levelét, s Mikónak reá adott válaszát, s meg fog győződni, hogy köztük a viszony még ez időtájt is – Mikó nejének 1848-ban bekövetkezett halála után – éppenséggel nem volt oly bizalmas, hogy Deák Mikónak a negyvenes évek elején megesett nősülése idején ellátogatott volna Etruriába, Fescennium városába. Deák Mikót így szólítja meg: «Mélyen tisztelt Nagyméltóságú Gróf és belső titkos Tanácsos Úr» s levelét ekként fejezi be: «Nagyméltóságod kegyeibe ajánlott, mély tisztelettel vagyok Nagyméltóságodnak alázatos szolgája». Miként Jakab Elektől, Mikó hív emberétől tudom, ez volt a legelső levél, a melyet Mikó Deáktól kapott. Mikó feleletében Deákot barátjának nevezi és e megszólítás viszonzását kéri. Deák 1856 január 7-én írt válaszában «örömmel elfogadja és viszonozza a szíves, nyájas ajánlatot.»

Ez adatok bizonysága szerint Wasmer Adolf b. tévedésben van, mert Deák Ferencz Mikóval, ennek nősülése idején összeköttetésben nem volt.

Egyáltalában Deák Ferencznek csak egyetlenegy verséről hallottam valamit. Zádor Gyula, a nagyváradi kir. táblának nem rég elhunyt derék elnöke, beszélte nekem valamikor, hogy az ő atyjához, Zádor (Stettner) Györgyhöz írt Deák verses levelet, s hogy ez a levél még megvan. E versről Gyulai Pál is tud s szóba is hozta Deák Ferencz előtt, sőt enyelegve fenyegetődzött neki, hogy közzé teszi, mire az öreg úr nagyon megharagudott.

Abban a reményben, hogy e helyreigazítást rossz néven nem veszi, vagyok

Budapest, 1893. ápril 3.

őszinte tisztelője és hű embere, _egy régi Deák-párti_.

Nagyon kevés divináló tehetség kell hozzá, hogy kitaláljam, miszerint ezt az érdekes levelet maga, igen tisztelt barátom, Kónyi Manó, a Deák reliquiák legilletékesebb gyűjtője, írta hozzám. Mikó Imrére nézve kapitulálok a közlött adatok után; de azért erősen hiszem, hogy a nagy elmeéllel és erős humorral írt levél mégis Deák Ferenczé lehet.

Mi, a kik vele együtt éltünk, minden alkalommal élveztük efféle tréfás ötleteit s az «öreg úr» gyakran korripiált érte, hogy egy-egy adomáját (körülírva) mégis csak közzétettem az «Üstökös»-ben, a miről ő azt hitte, hogy a publikum elé hozhatatlan.

A levélben való megszólításokra nézve pedig megjegyzem, hogy a magyar korrespondencziáknál ab ævo a kompetens titulaturák iránti deferentiát az aviticus usus prætendálja. Nekem van egy levelem Ghiczy Kálmántól (a tartalma gratuláczió és beneventaczió) mely így kezdődik: «Tekintetes Úr!» Kerkápolyi Károly nekem kutyupajtásom volt, a kivel egy kenyeret ettünk, egy iskolapadon ültünk, együtt birkóztunk, mégis, a mi levelet én írtam hozzá miniszterkorában, a megszólítás így hangzik azokban: «Nagyméltóságú pénzügyminiszter úr!» s az aláirás: «kész köteles szolgája».

Ezt a szokást úgy megtartjuk, mint azt, hogy kopogtatás nélkül tisztességes ember ajtaján be nem nyitunk.

A másik levél tartalma itt következik:

Budapest, 1893. április 2.

Mesterünk!

Tisztelve szeretett bátyám!

Életemben igyekeztem elolvasni mindent, a mit Jókai Mór írt, természetesen, hogy a «Pesti Hirlap» mai számában megjelent szép visszaemlékezést is.

Az a vers, mit Döbrentei Lajos kapitány úr küldött, nem hiszem, hogy Petőfi verse lenne.

Kételkedésem egy tényen alapul, mit ezennel elbeszélek.

Boldogult úrfi koromban nagyon is sok időt töltöttem Czibakházán szegény elhalt testvérem házánál és itt ismerkedtem meg azóta szintén néhai nevet váltott dr. Szekeres Imre római katholikus plébánossal, körülbelül 1868-ban.

Ennek a művelt és olvasott lelkésznek, ki a régi nótákat nagyon szerette, kedves nótája volt ez a Döbrentei által beküldött dal, a mit még klerikus korában írt be dalgyűjteményébe. Szerzőnek Fiducius János XVIII. századbeli poéta volt megjelölve.

Minden sornak az volt a refraineje _haj el kap_. Maga az ária a század elejének dallamára vall.

Van szerencsém e körülményt tisztelettel tudtul adni. A muzeumi könyvtárban rá lehet akadni a század elején megjelent lapjainkban erre a versre.

Alázatos szolgád _Erdélyi Gyula._

Én rögtön utána jártam a nyomozott költeménynek s a muzeum könyvtárában, a legilletékesebb könyvtári felügyelő hivatalnokok közreműködésével arra a felvilágosításra jutottam, hogy volt ugyan egy Fiducius nevü poéta valamikor, de az magyar verseket sohasem írt; azután volt egy Fidicénis János nevű buzgó hazafi, a ki írt «egy» verset 1848-ban «Serkentő» czím alatt, de az nem az általam közölt bordal. – És így kénytelen vagyok az általam fölvetett thémát fentartani erősebb megczáfoltatások esetéig.

A valószinűség még mindig az én föltevésem mellett demonstrál.

PETŐFI ISTVÁN.

Egy szerény körében nevezetessé vált ember halt meg: Petőfi Sándor öcscse. A névszótár annyit jegyez fel róla, hogy a forradalom alatt vitéz honvéd volt, hogy Sándor egy szép verset írt hozzá, a melyben megénekli őt, mint jó testvért. S ő maga is írt azután néhány csinos népdalt, a mik megjelentek. A ki azután meg akarja tudni, hogy ki volt valóban Petőfi István? az tekintse meg a csákói pusztát, a mi az ő kezelése mellett vált egyikévé a legnagyszerűbb mintagazdaságoknak hazánkban. Már az ötvenes években annyira közkedvességű volt a csákói uradalom tiszttartója, hogy az ottani fényes összegyűlések alkalmával az előkelő társaságok küldöttségileg hítták őt meg magukhoz. Az uradalom későbbi birtokosa, Geiszt úr gyermekei valódi szeretettel ragaszkodtak hozzá, úgy, hogy mikor Szeniczey képviselő megházasodott, ifjú neje addig nem akart a nászútra kelni, míg a «Pista bácsi» meg nem érkezik s ő búcsút nem vehet tőle: meg is érkezett a kicsiny, fürge, szürke emberke, az utolsó órára; s azontúl aztán, hogy megismerte Szeniczey, ő is megértette, hogy miért szereti azt az egész család olyan nagyon. Petőfi István valódi tekintély volt a mezőgazdasági téren; a ki nem írt elméleti értekezéseket, de a gyakorlatban mutatta ki, hogy milyen az igazi jó gazda. Egy nagy viruló területe az országnak fogja megörökíteni az ő emlékét. Ez is fényes emlék! Egyszerű kézművesből önmívelődés alapján küzdte fel magát azzá, a mi lett. Mívelt, minden európai nyelvet beszélő férfi volt s a magyar irodalomnak buzgó pártfogója. A múlt hónapok egyikén írt nekem egy irodalmi érdekű ügyben, a miben tőlem utasítást kért s azt meg is adtam neki. Kézirata most is nagyon hasonlított Sándoréhoz. Családot nem hagyott maga után: s mint mondják, nem volt boldog. Áldás legyen emlékén az utolsó Petőfinek!

PETŐFI HALÁLA.

(1899.)

Mintha most is előttem látnám azt a délczeg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arczczal, a daczos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, a mely hű kifejezője volt lelke indulatainak.

Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt.

A ki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett e földön megmaradni többé, a mint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni.

Olyan ifjú volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudhattunk még ketté vágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol lánczra vert kéz börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni.

Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös útjában, hogy nevét ott hagyta az égen fényszikrákban megörökítve, a melyek soha le nem hullanak.

Nem is halt meg. Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szívében, házában. Mentől tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja.

Félszázad mult el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és világot!

PETŐFI SÁNDOR ÖTVEN ÉV UTÁN.

(1898.)

Szobrod előtt állok! Beszédét hallgatom!

Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, a mely meg tudja hallani, mit?

Az ércz lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.

E szobrot egy nép szerelme teremté, s a mit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.

Ötven év mult el azóta, hogy szavad felhangzott: «Talpra magyar!» s még mindig hangzik.

A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.

Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: a hogy azok megismerték a te műveidből a mi nemzetünket s visszatértél azzal a szóval, hogy «hazánk még mindig bokréta rajta».

A sors, a világszellem, a történet ura ellenkező irányba vitte el e föld körüli úton hazánkat, mint a merre te akartad: mégis oda hozta el, a hová te akartad.

A szó tetté vált.

A mit magad előtt látsz, az mind a te szavaidnak megtestesülése. Látod az «arany szabadságot» s azt a népet, mely, ha a haza kivánja, még ebből az aranyából is tud áldozni. Vaslánczaink nincsenek már: a mi összeköt, az aranyláncz, s azt nem «rágja le a rozsda».

Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz.

S akár hová nyitsz be széles e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka, nádas tetők pitvara, virágos rét, dalaidtól zendül.

Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást, a mit egy erős dandár zendít fel szobrodhoz – mert az a kis csoport, a szellem harczosainak, a szabad szó úttörő munkásainak csoportja, a kit te vezettél, azóta dandárrá nőtt fel –: fölébredsz-e arra? Megszólalsz-e arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és követni fogjuk.

«Talpra magyar!»