Part 17

De hogy a széttépett és összerakott irat tartalmát Pázmándy így közölte velem: arra a lelkemet teszem föl.

EGY NAPOM GYULÁN.

(1898.)

Ez volt életemnek a legszomorúbb napja.

Pedig temetkezés napjai is voltak az életemben. Láttam apát, anyát, feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket lebocsátani: azok is nagy gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A «Hazát» temettük, Magyarország szállt a sírba.

1849 augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a szóval: «nincsen hazánk». A nőm volt ott Schodelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti Színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf, Erkel Ferencznek testvéröcscse, a gyulai főorvos.

Ott várták szívszakadva a döntő harcz kimenetelét, a két hűséges honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kisérték, a kik lelküket bírták.

Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál.

Egy nappal elébb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitulálni kell, kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt nem fogad el. A ki futni akar, futhat, a merre lát; a ki itt marad, számoljon le az életével.

Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, elitélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arczomról olvasta elhatározásomat. «Ejh, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még, szép ifjú feleséged van! Arra gondolj!»

Ez a szó megtartott az életnek.

Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkárja. Halál kandidátusa, mint én. Annak volt két lova, szekere. Menjünk együtt.

Hová?

A hol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára.

Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tűzérséget, gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal intettek, hogy mehetünk bátran.

Estére megérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesujtó hír után az volt a kérdés, hogy most már hová?

Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek s aztán a Bükk erdőségei közé!

Rákóczy János, a kinek nagyon ismerős volt az arcza, rőtszőke szakállú és hajú férfi volt. A szakállt csak le lehetett borotválni; de az a sűrű oroszlánysörény!

A színésznők értenek a maszkirozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsis ruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették feketére. Melanogén még akkor nem volt Gyulán kapható, tehát mandulát vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálraszánt politikus hajzata. Ő belőle lett Barna János, kocsis, én belőlem pedig lett Benke Albert, Laborfalvy Benke Róza testvére, a ki a szegedi ütközet alatt sírjára talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotváltatni. Ha rám ismernek, bíró elé állítanak, megmondom, ki vagyok? megmondom, mit tettem a szabadságharcz alatt: itt vagyok, fizetek.

Ez az emlékezetem Gyula városára.

De még most is: «dum subit illius tristissimæ noctis imago» hálával emlékezem meg arra a derék városra, mely nekem a honvesztés első éjszakáján menedéket adott, a hol azzal a fohászszal hajtottam álomra a fejemet, hogy «megvirrad még valaha!»

AZ ELSŐ ŐSZ HAJSZÁLAK.

(1890.)

Október elején 1849-ben a borsodi Bükkben voltam.

Tardonának hívják a falut. Miskolcztól öt óra járásnyira van, kocsin. Folyvást ősrengetegek között halad az ember, négyszer-ötször átgázolva a patakon. Hídnak híre sincs. Kijönni a faluból is csak ugyanazon az úton lehet, mert egy völgykatlanban fekszik, a miből csak nyaktörő ösvények vezetnek át a hegység túlsó oldalára, a mi már egy más világrész.

Ebbe a faluba menekültem én (a feleségem hozott ide) a jó, derék Csányi Béni házához – a világosi nehéz nap után. A feleségem testvérének a nevét viseltem, a kedves kedélyű Benke Albertét, a ki a hadjárat alatt elhalt, a neve jó volt nekem. Jókai Mór nem létezett többé a világra nézve.

De rám nézve sem létezett a világ és így quittek voltunk.

Tardonára nem járt hirlap, ott nem volt posta, ha valaki levelet akart valahová küldeni, el kellett ballagnia Sajó-Kazinczra. – De hát Tardonáról minek írna valaki levelet akárhová? – S hogy írhatna valaki levelet Tardonára, mikor annak a falunak még csak a neve sincs a mappára fölvéve? – Jó, becsületes kálvinista palócz kurta nemesek lakják, a kik maguk szántanak, vetnek, disznót makkoltatnak, a feleségeik maguk varrják az öltönyeiket. Terem szép buzájuk, kukoriczájuk, karczos boruk, a mi eltart újig, káposztájuk, répájuk, még keménymagjuk is van. A patak a házuk alatt folyik, abban pisztráng terem, malom van rajta, az megőrli a búzát és tengerit, van egy derék papjuk, a ki vasárnap lelki táplálékkal ellátja őket s egészen meg vannak a sorsukkal elégedve.

Hát idáig nem jutott el a földrengés.

Pedig nagyot rendülhetett, mikor az a nagy érczkolossz, a magyar nemzet végigzuhant rajta.

Tardonán ezt sem érezték meg. Elmúlhattak a hellének és a celták, elmúlhatnak az ozmanok és a muszkák; de a palócz nemzet nem múlik el soha. Itt találták azt már a magyarok, mikor kijöttek Ázsiából s ha nincs «független» Magyarország, de van független Palóczország.

Két hosszú hónapig nem tudtam én arról semmit, hogy mi történik odakinn a nagy világban. Reggeltől estig jártam az erdőket. Gyönyörű őszi napok voltak folyvást.

Hanem egy délután csunya nagy zivatar rontott alá az Örvénykőről, az ott kapott egy erdőben: szaladt a zápor: a kis szelid «hársas» patak Niagarává duzzadt fel s tengert csinált a zöld mezőből. Én bőrig ázva kerültem haza a jó Csányiékhoz, a kik már aggódtak miattam, hogy elvisz az árvíz.

Az nem vitt el, hanem előkapott a csúz: éjszakára olyan lázba estem, hogy minden porczikám külön a maga kedvére fájt: a lábaim a világ végéig akartak nyúlni, a fejem zúgott mint egy daráló malom; a fogaimon valaki egy kalapácscsal klavirozott végig; ha meg elaludtam: egyre azt álmodtam, hogy a puska vége előtt állok: olvassák a fejemre a sententiát: csak a kommandó-szót várják: «Feuer!» s aztán vége van.

De hát még sem lett vége. Valahogy csak megvirradtam. Az éjjeli nagy veszedelemből nem maradt fenn más, mint egy irgalmatlan nagy fogfájás. – Az első fogfájás életemben. – Eddig csak híréből ismertem.

Panaszkodtam a gazdámnak.

– Ki kell húzatni.

– Van itt borbély?

– Itt nincs; de Miskolczon van.

– Oda nem megyek, mert ott _plombálnak_.

– Hát van itt egy ács, a ki tud fogat húzni.

– Hívják ide.

A derék becsületes faragó ember aztán ki is teremtette az én fájós fogamat, úgy, hogy ő jobban megizzadt bele, mint én. Háromszor lecsattantotta róla a vasat: s egy konyhaszéket összetört, a mint nekifeszítette a lábát.

Mikor vége volt, azt mondtam neki:

– Édes atyámfia, ennyi fáradtsággal a fejemet is le lehetett volna vágni.

(Hogy tréfáltam azzal a fejlevágással! – Épen október 6-ikán volt ez! – Nekem csak egy darabka csontom lett halottá!)

Az arczom természetesen feldagadt, néhány napig felkötve kellett hordanom az állkapczámat. Ez alatt odaverődött hozzánk egy vándorló honvéd.

Egyenesen Komáromból jött, gyalog; itt volt a hazája valahol a Bükkben.

Az beszélte el, hogy Komárom vára kapitulált, mindenki amnestiát kapott. Meg is mutatta a maga «Geleitschein»-ját, a melyben személye és vagyona minden háborgatás ellen biztosíttatik.

Hogy irigyeltem tőle ezt a darab papirost!

Ez volt az első hír, a mit onnan kívülről kaptam.

Én aztán a magam képzeletéből kiszíneztem azokat, a miket a jövevény futtában elénk vázolt. Az amnestiát. A béke helyreállítását.

Lám, milyen jól jártak azok, a kik helyt álltak az utolsó körömszakadtáig; azok megint két lábon járó emberek lettek; én pedig vagyok egy fáról-fára ugráló evet!

Zugolódtam mindenkire, leginkább saját magamra.

Azután megint nem hallottam valami tíz napig semmit a világ folyásáról. Azalatt ismét elővett a bolyongás vágya. Kergetett valami reggeltől estig erdőről erdőre.

Egyszer aztán, mikor hazatértem a kóborlásomból, ott találtam a feleségemet a lakásomon, a kandalló lobogó tüze mellett ülve.

Az volt az öröm!

Mit tudod te azt, boldog új nemzedék! mi az a viszontlátás? A bujdosó, a kipéczézett és az ő szerelmese között!

S aztán a nagy öröm meg lett tetézve az által, hogy a feleség, ki messze Budapestről, lopva, rejtőzve, nyitott parasztszekéren jött el utánam az ősrengetegbe, – elővonta kebléből azt a kis összegyűrt levélkét, a mit a bujdosó honvédtől úgy megirigyeltem: a komáromi capitulatióból eredett «Geleitschein»-t. Kiállítva az én nevemre, mintha Klapkának a hadsegéde lettem volna. Ezt csak egy szerető asszonyszív vakmerő furfangja gondolhatta így ki. Szigligeti öcscse járt közben. Meg voltam a haláltól mentve…

S ezt az ő feje gondolta ki!

Hanem aztán, mikor végig néztem ezen a drága főn, a minek minden vonása s aztán az összes kifejezése úgy élt a lelkemben mindig, a hogy most is; megláttam a homlokán valamit, a mi két hónappal előbb, a mikor elbúcsúztunk egymástól, még nem volt ott: a dús fekete hajzat között három ősz hajszálat.

Bámulva kérdezem, hogy mi ez?

– Az ősz hajszálaimat láttad meg, ugyebár?

Akkor aztán a tűzhöz közelebb húzódva (fázott: betegen jött el Pestről) elbeszélte nekem, hogy mi történt október hatodikán! A miről én még mit sem tudtam.

Ő is látott e napon valamit, s attól, a mit látott, támadtak ezek a fehér hajszálak a homlokán másnap.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tenger-idő mult el azóta!

Negyvenegy esztendő!

Negyvenegy év multán itt ülök egy üres házban, egyes-egyedül az asztalom mellett. Nem várok már semmi jót, s nem félek semmi rossztól. Gyönyörködöm az új nemzedékben s szemlélem országunk emelkedését. A multakat nem siratom s a jövendőkért nem fantaziálok. «Traditur dies.»

Ma is épen úgy szakgatja az arczomat a csúz, mint 41 év előtt. Hanem a fogam nem fáj már. Műfogaim vannak: rágni jó velük és nem fájnak. A hazámért sem kínoz semmi aggodalom. Az osztrák-magyar monarchiát nem kell félteni.

Hanem azt az első három ősz hajszálat – nem tudom elfelejteni.

AZ ÉN LEGKEDVESEBB CENSOROM.

_Mind_ kedves volt az; de ez volt a legkedvesebb.

Ne tessék e név alatt valami vén, morozus szervita pátert képzelni, a milyenek a _bronz_-korszakban mortifikálták a magyar írókat: ez már az arany-korszakban történt: abban a boldog német világban, a mikor még nem volt itt egy reaktionárius magyar kormány, mely a sajtószabadság megszorításáról gondolkozik; hanem az a sokat magasztalt szabadelvű német kormány boldogított bennünket, a mely alatt mindenről szabad volt _írni_ a világon; – csak _kinyomtatni_ nem volt szabad.

Cs… úr fiatal, csinos ember volt, két csillag volt a gallérján. Az ő hivatala feloszlott nappali és éjjeli hivatalra s mind a kettő nagyon kellemetes volt. Nappal költői műveket olvasott, este színdarabokat nézett végig. A költői művekből kijegyzé azon sorokat, a melyeket különösen szépeknek talált, a színpadi előadásból pedig azon mondatokat, a miket a közönség különösen _megtapsolt_. Azután volt egy nagy _műkedvelő_ úr itten, úgy hítták, hogy _Protman_. Ez az úr valószínűleg albumot gyüjtött magának (passziója lehetett), a mibe az ilyen kijegyzett szépségeket _félrerakták_, s a költői mű aztán kinyomatott, a színdarab a legközelebbi előadáson elmondatott – _ama szépségeknek a híjával_.

Cs… nem valami vad ember. A szinészekkel fraternizált, még azt is megmondta nekik, hogy ki előtt ne járjon el a szájuk? az ifjabb szinésznőknek pedig udvarolt s az írókhoz dörgölőzött. Engem különösen kitüntetett a figyelmetességével: a szinházban mellém támaszkodott, ha valaminek én tapsoltam, annak ő is tapsolt és figyelmeztetett a darab szépségeire. Igazán mondom, jó ember volt: sokat elnézett. Egyszer a «Windsori víg nők» operai előadásán az a jelenet fordul elő a színpadon, hogy a hasra esett Falstaffot az állatokká alakult tündérek megcsipkedik. Igy egy madáralak is belevagdalja a csőrét. Mellettem állt akkor is Cs… úr. «No, úgy-e az most azt jelenti, – súgá nekem, – hogy _az osztrák sas így tépi a magyar testét?_ Más censor az ilyent feljelentené. Én nem szólok semmit.» És nem szólt. A darab nem lett betiltva.

Engem azonban többször biztatott, hogy mért nem írok már egy darabot? Csináljak már egyet.

Egyszer aztán csakugyan rávitt a bűnöm, hogy megöntsek egy drámát; az volt a czíme hogy «Dalma».

Beadtam: a drámabiráló választmány elfogadta; a szinészeknek tetszett, a mint elolvasták. Hanem egy nagy baj volt, a mit mindannyian felfedeztek benne. Az, hogy holmi – _hazáról_ van benne nagyon sok discursus. – Hiába játszik az a darab Scythiában, _avar-tunguz_ közreműködőkkel, azért azt mindenki kitalálja, hogy az _avar_ a _magyar_, a _tunguz_ meg a _német_. Nem engedi ezt meg a censura soha. «Nem lát ez szinpadot, édes öcsém, mondta a jó öreg Szentpéteri; mit gondol kegyed: nekem azt kellene mondanom Oldamur szerepében haldokolva: «szeressétek mindennél jobban a hazát!» Hiszen ha én ezt elrebegem a színpadon: a publikum mindjárt elérti, tapsolni fog: «_ezek_» meg azt sem várják, míg meghalok; élve visznek a Neugebäudeba. Nem engedi meg ezt a censor soha.»

«Dehogy nem engedi, biztatám barátaimat, megálljunk csak. Van nekem egy protectorom a censorok között, a derék Cs… úr; annak adom be. Az engem nagyon pártfogol.»

Úgy tettem: körülfogtam Cs… urat; magam elvittem hozzá a darabot; «íme szót fogadtam: írtam drámát; hanem aztán ki ne törülje a javát.»

Megszorongatta a kezemet a derék ember; biztosított róla, hogy ha valakivel, hát velem fog barátságosan elbánni; menjek fel hozzá három nap mulva. Csak bízzam ő rá magamat: majd berekomendálja ő a darabomat Protman úrnak úgy, a hogy még soha nem volt.

Megjelentem a mondott napon a színe előtt. Épen előtte volt a darabom, akkor revideálta a referádát; kért, hogy üljek le. «Köszönöm, elállhatok!» Voltaképen pedig azért maradtam állva, hogy a vállán keresztül belepisloghassak a referádájába, a mit épen átolvasott. Jó szemeim voltak, hat lépésről el tudtam olvasni minden írást. No már ezt a kis kiváncsiságot csak meg lehet bocsátani egy szerzőnek, ki elsőszülöttének élet- vagy halálitéletét látja kiterítve maga előtt.

De még úgy nem adta meg senki a leselkedésnek az árát, mint én, az első és utolsó alkalommal.

A censori referádának az első sora e szavakkal kezdődött:

«_Dieses elende Machwerk…_»

A többit aztán nem instáltam belőle: elég volt. No ez szépen berekomendálja az én darabomat!

Mikor az én legkedvesebb censorom felkelt a székről, s felém fordult, láthatta, hogy nagyon savanyú ábrázattal viszonzom az ő mézédes czifferblattjának mosolygását.

Kitalálta az okát, volt annyi praxisa.

– Kegyed talán bepislantott az én referádámba?

– Meglehet.

– S ezért tán aprehendál? Hát aztán azt gondolja kegyed, hogy ha én most _nem_ azt írom a darabjáról, hogy az «egy silány férczmű», hát ereszti azt valaha Protman úr a színpadra?

Meg voltam világosítva.

– Bele írta ön azt is, kérem, hogy valószínűleg megbukik a darabom, s ki leszek fütyülve?

– Bele hát.

– Köszönöm, Isten fizesse meg.

Azzal hagytam menni a szomszéd szobába Protman úrhoz.

Öt percz mulva meg volt adva az engedély az előadásra. Ném húztak ki a darabomból semmit. Arra sem volt érdemes.

Ilyen világ volt az a boldog korszak, ifjú barátom, a mely után visszasóhajtozol. Jaj, de szeretnélek úgy hat hétre legalább belemártani: – hogy te is emlegetnéd meg a – németek Istenét abban a _paradicsomban_, a melyről te azt hiszed, hogy «éden-kert», de én tudom, hogy «mártás». Hogy lennél benne egyszer «sóbafőtt».

AZ ÉN DOLGOM A PESTI NAPLÓNÁL.

(1896.)

Most is édesen gondolok vissza azokra a szép, csendes időkre, a miket úgy hivunk, hogy _Bach-korszak_.

Schmerlingnek sikerült a Bach elődeit rehabilitálni.

A Bach és a Schmerling-éra úgy áll egymás mellett, mint a Nirvána meg a Dante pokla: amott a semmivéporlás elmállasztó lassú zsibbadása, emitt a torturák minden fajtájának keresztülpróbálása.

A magyar ujságírónak a Bach idejében az volt a jelszava: «ne szólj szám, nem fáj fejem». Schmerling uralmában meg az, hogy «ha szólsz is megbánod, ha nem szólsz is megbánod».

Az ötvenes években lélekzetet venni minden honpolgárnak, rang- és fajkülönbség nélkül, teljesen szabad volt, de már a lélekzetet vissza is lehelni úgy, hogy ennek hangja is hallható legyen, csupán a magyar ó-konzervativeknek. A többi mind «mundtodt» volt. (Nincs erre – ne is legyen magyar szó.)

Dicséretükre legyen mondva, ezt a jogukat fel is használták. Szidták a kormányt nemcsak Budapesten, de még odafent Bécsben is.

A magyar ó-konzervativek lumene volt Ürményi József, A magyar nemzeti ellenzék egyedüli látható feje. Ahhoz ragaszkodtunk, mint a _horgas atómusok_, mi többi szétzüllött magyar hazafiak: _Kemény_ Zsigmond, _Csengery_ Antal, _Kazinczy_ Gábor, _Szilágyi_ Sándor, magam is.

Egész legendakör képződött az alakja körül.

Hogy figurázta ki a bécsi Hofburg fényes udvari báljában a mindenható Bach minisztert, fenhangon kérdezve tőle: «Nun lieber Herr _Doktor_ (!) was haben Sie neues vor, um Ungarn zu beglücken?» Hallatlan merénylet!

De hasonló merészség volt, a mikor Ürményi József a budai várban a helytartó által adott udvari bálon odaplántálta magát a legelső hivatalnokvezér elé hátat fordítva felé, úgy hogy a két kezét a két frakkszárnyának zsebébe mélyesztve, őnagyméltóságát teljesen elnapsötétítette. _Ezért_ felsőbb rendeletre meg is kellett duellálnia a dehonestált kegyelmes úrnak Ürményivel s szerencse, hogy a pisztolyok lojálisok voltak.

E kiváló tekintélynek auguriuma alatt mi, fent elsorolt cidevant rebellisek egy merész vállalatot kezdtünk, a «Nemzeti Könyvtár» kiadását. Régi krónikáknak, magyar közéletnek megörökítése volt benne a főczél. Sok nagybecsü munka lett ott összehordva: többek között Cserey Mihálynak nagyérdekü erdélyi korrajza. Ennek a befolyása alatt született meg Szigligeti «Béldi Pál» drámája, s nekem is több regényem: (Erdély aranykora, Török világ Magyarországon, Kétszarvu ember.)

Később ezen a félig taposott ösvényen át megnyilt az út egy rendes napilaphoz, a melynek koncesszióját a derék idősb Emich Gusztáv tudta megszerezni a maga firmájának.

Ez volt a _Pesti Napló_.

Csak két lap van még mai nap életben, a mely a távol Bach-korszakban merészkedett megszületni: mind a kettőnek én voltam a keresztapja: a _Vasárnapi Ujság_ és az _Üstökös_, napilap csupán a _Pesti Napló_. Ez képviselte egyedül a magyar nemzeti szellemet.

Szerkesztője volt Török János. Az egyedüli posszibilis szerkesztő széles e Magyarországon. Minden egyéb publicista terhelve volt a kormánykörök előtt. Hisz én nekem magamnak is csak úgy lehetett két éven át a _Vasárnapi Ujságot_ szerkesztenem, hogy Pákh Albert lett megnevezve felelős szerkesztőnek; az pedig Græfenbergben üdült nehéz betegségéből s minden héten üres lapot küldtünk fel hozzá, azt visszaküldte az aláírásával ellátva s arra nyomtattuk a czenzornak benyújtandó számot.

Tehát a _Pesti Napló_ munkatársa voltam én is.

Igaz, hogy csak a vonal alatt. A tárczában jött a regényem.

Az első regényem, mely azzal a vakmerő furfanggal jött létre, hogy naponkint _egy_ tárczára valót írtam meg belőle, a következő napra való még csak a fejemben volt meg. Könnyen beletörhetett volna a késem. Ez a regényem volt az _Egy magyar nábob_. Szép honoráriumot kaptam érte a Pesti Naplótól: ezer forintot. Rengeteg pénz volt ez akkor! Kivált nekem. Nem is tudtam volna mire elkölteni, ha a svábhegyi telket (egy elhagyott kőbányát) meg nem vettem volna rajta. Hanem ez még csak felét adta ki a vételárnak: hogy a másik fele is megkerüljön, nem volt mit tennem más, mint a jó Magyar Nábob örököséből egy másik regényt leszármaztatnom: ekként támadt a _Kárpáti Zoltán_.

Ezért is megkaptam – előre – a szép ezer forintokat Emichtől. S aztán írtam ezt is, egyik tárczát a másik után a Pesti Naplóba, nem aggódva a jövendők miatt.

Hanem ennél aztán csakugyan utólért a nemezis.

Az új telkemen, galagonya-bozótirtás közben a jobbkezem hüvelykujjának a körme alá szúródott egy tövis, beletört a hegye, az ujjam meggyűlt, nem tudtam a tollat fogni: a tárcza elmaradt a lapból.

De másnap már ott volt a szerkesztő kegyetlen fulminatoriuma az asztalomon.

«Hallja az úr! _vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk! Ha felvette az úr az árát, írja meg az aequivalensét._»

Én aztán mit tehettem? Török Jánosnak igaza volt. Írni kellett. Írtam a folytatást _balkézzel_. Ha a tisztelt olvasó talál valami nevetnivaló furcsát ebben a regényben, gondoljon rá, hogy én azt balkézzel írtam, a jobbkezem hüvelykét az alatt székifű-főzetbe áztatva.

De hát én még most is visszagondolok erre.

S most, a mikor már nevezetes ember lettem, a kinek hirnevét a filoxerák, szőlőmolyok és firkáló férgek milliói hirdetik s körüljárok viruló telkemben, gyönyörködve gyümölcsterhelte fák, bokrok és szőlők ismerős világában, mindig eszembe jut, hogy én ennek az alapját a jó Pesti Naplónak köszönöm. Adjon az Isten neki is még sok időkön át bőséges szüretet.

AZ ELSŐ ALAPÍTÓK.

Bizony negyven esztendeje már annak, hogy ezek történtek.

Schmerling elkobozta a magyar alkotmányt, Magyarországon kinevezett hivatalnokokkal kormányoztak, az adót katonai erőhatalommal hajtották be, a magyar országgyűlést feloszlatták, Erdélyt elszakították Magyarországtól s bevitték a Rájkszrátba. Onnan diktálták a törvényeket Magyarországra. A sajtó czenzura alá rendeltetett s ha valaki mégis tudott volna sajtó útján valami vétséget elkövetni, a fölött a katonai törvényszék, a hadbíróság itélt.

Ezt tudva, vigyáztak is magukra a lapszerkesztők.

A Pesti Napló a Deák-párt organuma volt, a nagyeszű Kemény Zsigmond vezetése mellett; a Magyar Sajtó felelős szerkesztője volt Hajnik Károly, a kiadó Heckenast Gusztávnak könyvvivője, egykor az országgyűlési gyorsiroda vezetője: a valóságos szerkesztést végezte Török János ó-konzervativ politikus, főmunkatárs czíme alatt.

A határozati pártnak, melynek vezére volt Tisza Kálmán, nem volt napilapja: egyetlen organuma volt a bolondozó Üstökös, Kakas Mártonával, Tallérossy Zebulonjával, politikus csizmadiájával.

Új lap engedélyezésére gondolni sem lehetett azzal a programmal, a mi a határozati párt zászlójára volt feltűzve: «jogfolytonosság». Pedig a zászló megvolt, tábora is nagy volt az országban, vezérei elsőrendű hírességek.

Ekkor a véletlen hozott segítséget. Egy szépirodalmi lap polémiába keveredett színházi dolgok felett a Magyar Sajtóval. A vita személyeskedéssé fajúlt. Török János érzékenyen megsértette mind a színi kritika íróját, mind a lap szerkesztőjét. Azok pedig fiatal, tüzes legények voltak, híres párbajvívók: Tóth Kálmán és Dobsa Lajos; kihítták Török Jánost fegyveres elégtételadásra.

Az öreg azt felelte nekik, hogy ő a párbajozást arisztokratikus intézménynek tartja s mint testestül-lelkestül demokrata, nem áll ki hírlapi czikkért verekedni. Ha sértve vannak az urak sajtó útján, menjenek a panaszukkal a katonai törvényszékhez. Azok mentek is, de nem a törvényszékhez, hanem a katonai kaszinóba; ott felszólítottak két katonatisztet (az egyik emlékezetemre Auspitz hadnagy volt) s most már azokat küldték szekundánsokul magához a felelős szerkesztőhöz, Hajnik Károlyhoz, hogy ha a főmunkatársa nem akar helyt állni a lapjában elkövetett sértésért, akkor neki kell helyette megverekedni.

A jó becsületes Hajnik Károly soha életében senkit meg sem csiklándott: ő csendesen írta a Strazza-könyvbe a rubrikák töltelékét s a Magyar Sajtó szerkesztésében mindössze annyi része volt, hogy mikor este kilencz órakor odatette eléje a metteur en page a kefelevonatot két példányban a czenzura számára, hát aláírta a nevét, soha bele sem nézett. Semmiképpen nem ment a fejébe, hogy miért kelljen neki a lábát ellövetni egy színésznő miatt, a kit sohasem látott.

Kettévágta a gordiusi csomót maga a kiadó, Heckenast Gusztáv. Azzal az ajánlattal lépett a kihívók elé, hogy ő elégtételül el fogja bocsátani a lapjától a főmunkatársat, Török Jánost, azonnal.

Csakhogy azok elővigyázatos emberek voltak. Az nekik nem volt elég. Az elbocsátott főmunkatárs azért más czím alatt ott maradhat. Nekik olyan új munkatársat nevezzen meg a kiadó, a ki felől biztosítva lesznek, hogy a személyes sértegetésért fegyverrel is helyt áll.

Heckenastnak eszébe jutottam én. Nemrégiben nekem volt párbajom egy pajtásommal a politikus csizmadiának egy észrevétele miatt. A két szekundáns tiszt készséggel fogadta az én jelöltségemet, elégtétel gyanánt. Így jutottam én a Magyar Sajtó főmunkatársi hivatalába.

A mint ez köztudomásúvá lett, egy napon odajöttek hozzám az én volt képviselőtársaim, a kik a határozati pártot vezették s azzal bíztak meg, hogy a Magyar Sajtót a párt organumává alakítsam át az ő közreműködésük mellett. Mindenki fog írni vezérczikket. Ingyen vezérczikkek! A szakmák szerint egyik «úr» elvállalta a nemzetgazdászati rovatot, másik a külföldet, harmadik a belföldet, negyedik Ausztriát és mind pontosan betölték a helyeiket. Még ma is őrzöm a kézirataikat. Minő emlékek!

De még ennél nem állapodtunk meg. A mi lapunknak ki kell emelkedni a többiek sorából az által, hogy kitűnően legyen szerkesztve. Mivel lehet ezt elérni? Azzal, hogy eredeti táviratokat közlünk a lap élén. Hát biz eddig a pesti lapok a táviratokat csak úgy fordítgatták a reggeli bécsi lapokból. Így is jó volt az s nem került semmibe.

Ehhez azonban pénz kell! Sok pénz! Azonnal megszerkesztettük a kötelező aláírási ívet. Kiki az aláírók közül fizet a pártkasszába évenkint huszonöt forintot. Az aláírási ívet ma is őrzöm ereklyeként. Voltunk húszan. S ezzel az ötszáz forinttal a zsebemben indultam én neki a jogfolytonosság pártjának a lapját megalapítani, a mely alapon épült aztán fel a Hon, a Nemzet, a Magyar Nemzet. A munkatársak fizettek (később még többet is fizettek).

Annak a húsz alapítótagnak arczképcsoportja itt függ most is az íróasztalom fölött. De szép délczeg, daliás alakok voltak! Az ifjúság varázsereje sugárzott arczaikról. Valahol leghátul én is ott settengek közöttük.

Egy egész korszakot képvisel ez a csoportos kép. Milyen nagy korszakot! Tele magas eszmékkel, dicső elvekkel, honalkotó elhatározással, szabadság hitével!

E fényes alakok legtöbbjének sírkövét benőtte már a moha és a rozsda. Egynéhányan még itt maradtunk, a kik nagy nyugodtan nézzük, hogyan takarja be a hajdani munkások élő alakjait is a moha, a rozsda…

A JÓKAI TÁGABB HAZÁJA.