Part 20

Maga az a hely, a hol lakom, egy olyan az istenség kegyéből engedélyezett sziget, a honnan én élő szemmel lelátok a világra s a világ nem lát én rám vissza.

Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet, (olyan évben, a mikor jó volt elbújva lenni) nem is én: a gondviselés hozta elém; elhagyott kőbánya volt, rókának, kigyónak, tüskés borznak bozóttal benőtt tanyája. És most egy paradicsom, a mit el nem cserélnék Semiramis függő kertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a saját ójtásom: maga a termő föld, Isten segélyével, az én saját alkotásom. Az egész egy czivilizált vadon, a föld alatt vízlevezető, vízfelhozó, villanyközlő csövekkel árkolva, a mit nem lát senki. Házam nem czifra; de tiszta, kényelmes és egészséges. Mindenütt ügyes karbon-natron kályhák, a miknek nem kell kémény: kánikulánk rendkivüliségeinek regulatorai.

S a lonkám rózsafáin túl a fölséges kilátás, melyhez fogható alig van. Alant a tündöklő Dunától kettészelt Budapest, a kit én 44 év óta látok megszületni, felvirulni, óriássá lenni! És még most is minden nap látom újra megszületni. Kora napfelköltekor most is ugyanazt a képet, a min félszázad előtt elmerengtem: egy nagy fehér tengert, mely hullámokat dagaszt, a mikből csak itt-ott látszik elő egy torony keresztje. S aztán a mint feljön a nap, egyszerre fölemelkedik a földet nyomó ködtenger, s előtünik a dicsőséges Budapest, a mostani pompájában, a milyennek azt csak álmodtam valaha – s túl rajta a boldogságos róna, a szép, a szabad Magyarország, a kit én innen látok egyre nagyobbá, dicsőbbé lenni! Ha ti azt láttátok volna, hogy mi feküdt e ködtenger alatt ezelőtt félszázaddal!

Hát mi panaszom akkor a magányosság ellen?

Aztán nem jön az a magányosság olyan egyszerre.

A nyár elején még vannak félbeszakítások.

Van fiatal családi sarjadék. Szombat délután a vőm, a művész abbahagyja a heti munkáját, mint minden rendes mesterember, eljön örülni a kis családja örömeinek: együtt elanekdotázunk, saját termésü borunk mellett: mienk a vasárnap, nem dolgozunk semmit. Szerdán délután kijönnek a klubból a jó pajtások, kergetjük a pagátot, fölmelegítjük a magyaros vacsoránál a régi jó és rossz időket; – aztán hétköznap itt vannak a szőlőmunkások (mind régi betanított híveim) lehet velök okos dolgokról beszélni.

A verandánk eresze alatt egy fülemilepár rakott fészket, négy kis fiókja csipog már benne: az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk, kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím azalatt a májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tartoznak.

Korán reggel vagy én kelek elébb, vagy a kis unokám: a melyik elébb kel, megvárja a másikat a reggelizésnél s a tejmaradékot együtt odavisszük a kis tengeri malaczoknak, a kik már ugyan ojojóznak érte. Aztán elmegyünk érett fügét meg szőlőt keresni. Az alatt megjönnek a lapok. Azokat végig olvasom. Aztán leülök az iróasztalomhoz. Ezen a kis asztalon írtam én meg, a Magyar Nábobtól elkezdve, a regényeimet. Itt is ketten vagyunk: én meg az íróasztal. Élő lény ez már, a ki beszél velem.

Hanem aztán, a mint a nap-planéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk-kompániának vége. Fiamuram, a művész tanulmányútra megy Biharba, asszonyleányom, kis unokám balatoni fürdőre költöznek s egy nap a szőlőmunkások is bejelentik, hogy vége a kötözésnek, kezdődik az aratási munka: ők is itt hagynak.

Akkor aztán beáll az absolut egyedüllét.

Egy ajtócsukás nem hallik a háznál.

Más hang nem hat fel hozzám, mint a főváros harangjainak zúgása s reggelenkint az a moraj, a mit a munkára induló ezernyi társzekér robogása támaszt a város utczáin, hasonló a távoli mennydörgéshez. Ha kinn járok, hallom a fogaskerekü gépzakatolást, czigányzenét, katonazenét; mind nagy távolból: a szobámban nem hallom.

Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül.

Nem jönnek elém Maupassant morphiummámoros viziói, nem üldöz a «hurla».

Végre a fülemilék is elhagynak: a fiókák szárnya kinőtt, anyjuk elvitte őket világot megszokni.

Mindennap háromszor-négyszer körüljárom a kertet, a szőlőt s nézem, hogy nő, hogy érik a gyümölcs, a szőlő. Keresem a fákon a fafúró férget s jaj a fejének, ha rátalálok. A szőlő zsendül már, a csemegefajok érnek: kezdődik a nagy hadjárat köztem, az Ádámivadék s a lég lakói közt, az évenkint megújuló revanche campagne. «Ők» csinálják az inváziót: a rigók, verebek, darazsak és dongók: én fortifikálok. A madár-ellenséget spárgára fűzött hirlapjaim riasztják világgá: darazsat, dongót ezrével pusztítanak el üvegharangjaim. Dsingiszkáni gyönyörűségeket élvezek.

S mikor a gyümölcsfák, a szőlők között járok, akkor megtudom, hogy mi a háládatosság?

Egyedül étkezem reggel, délben, este. A konyha más épületben van. Mikor jó napot akarok csinálni magamnak, akkor: bableves disznókörömmel! Áldom az Istent, hogy nem kell orvosságot ennem! Hogy is hívják csak? «Codein!» De jó, hogy az idén nem termett.

Nem kivánkozom a városba, nem epekedem a gyógyfürdők után: nem vágyom a távolba, nem kell az utazás.

Nem vádol a multam, nem kápráztat a jövőm.

Nincsenek halluczináczióim.

Szép asszonyok, tündéralakok álomképe sem kisért. Alusznak már, tengeralatti kristály grottáikban.

De még sem vagyok egyedül. Itt van még a muzsám.

Az utolsó munkámon dolgozom. Utolsó kedvencz thémámon. Mi volt a magyar ezer év előtt?

A fügefáim a másodtermésüket növelik. Azokkal versenyzek. Valjon melyikünk előzi meg a másikat?

Én előztem meg őket.

Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé.

Ugy tetszik, mikor a bevégzett munkát fiókomba bezárom, mintha kriptaajtót csuknék be.

Most azután a muzsám is búcsút vesz tőlem.

Valamit gondolok ki, hogy még itt marasztaljam.

Ujra előveszem a munkámat, hogy sajátkezüleg letisztázzam. Ez sem történt még meg velem soha.

S a letisztázott munka tizenhat oldallal többre üt ki, mint volt az eredeti. Annyi új eszme támadt közben.

Egyszer aztán ennek is vége szakad.

Semmi dolgom többé.

Ez aztán a teljes tökéletes magányosság.

Nappal még csak vannak zöld fák, ragyogó virágok, nevető szőlők: van haragos szél, van nyájas napvilág; de este, a lámpafénynél, a zárt redőnyöknél nincs semmi, – csak a pasziánsz! Két játszma összekevert kártya négy tizes sorba kirakva: hogy jön ki? Ezen végződik a nap.

Szinházak, opera, orfeum, czirkusz, Ős-Buda, klubbok! Mind nem léteznek rám nézve. Csak a pasziánsz járja.

«De hát hogy lehet lelkes embernek pasziánszt játszani?» hallom az intést.

Hiszen csakis lelkes embernek való az! Az ember megszünik gondolkozni azalatt.

Mikor alszom, a test pihen, a lélek ébren van. A pasziánsznál a lélek alszik, a test van ébren.

De hogy mégse legyek olyan egész magányosan, az íróasztalom alá elhányt levélborítékok alól elősettenkedik estenden egy nagy fejü bogár: félénk mászással, egyet szökve a falmentében. Rám ismer. Tudja, hogy természetbúvár vagyok: nem taposom el a fajtáját s a mély csendességben elkezd csendesen czirpelni. Egy prücsök (cicada sonora). S így mulatunk együtt esténkint: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök, nap-nap után.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Azt kérdezhetné valaki, hogy miért nem irtam én meg ezeket a dolgokat elébb? Hiszen megirtam én az emlékeimet még 1851-ben; ki is nyomtatott belőlük Heckenast tizenöt ivet, de Prottman úr lefoglaltatta az egészet s betapostatta papirmachének. Gyerekjátékokat öntöttek belőle. _J. M._]

[Footnote 2: Ez pedig nem általam gyártott banális frázis; nekem mondta ezt nem régiben egy falusi polgártárs, ki valami ügyében nálam járt: «nagy jó uram, még most sem ijedne meg két svalizsértól.» Ez nekem jól esett. (J. M.)]

[Footnote 3: Egy helyütt már megjegyeztem, hogy a Görgey által halálra itélt Zichy gróf neve hibásan lett Eugenből Ödönre fordítva, mert az Jenő. Ödön gróf derék, jó hazafi volt, apja a tudós utazó és képviselő Jenőnek s nem rég halt meg. (J. M.)]

[Footnote 4: Hasonló kisértetlátást jegyeztek fel a krónikák a török-orosz háborúból, a hol az orosz paripák futottak el ezer számra világgá; a jelen korban pedig szintén ilyesmi történt az angol hadi öszvérekkel. _(J. M.)_]

TARTALOM.

Emlékek a szabadságharczból 3 Hogy kezdődött ez a dolog? 138 Az én gyermekkori játszótársam 143 Egy sziget története 148 Hol kezdtem én a kertészkedést? 152 Az én iskolatársaim 157 Az első temetkezés s az első feltámadás 178 Legkedvesebb könyveim 183 Volt, van és lesz 185 Az én papagályom 191 Reminiscentiák arról az átkozott német nyelvről 195 A varázs-ing 199 Apróságok az írói tulajdonjog kérdéséről és Petőfiről 205 Maguk ketten 209 Petőfi assonancea 214 Petőfi iszákossága 215 Petőfi mint keresztapa 219 Petőfi és a censor 221 Petőfi és a katonák 226 Az első arany 228 A veszélyes ügyesség 230 Petőfi jellemzéséhez 231 Szücs János 233 Petőfinek egy most fölfedezett verse 238 Állítólag Petőfi verse 241 Petőfi István 252 Petőfi halála 254 Petőfi Sándor ötven év után 255 Arról a Petőfi-koponyáról 257 A nemzetiszín sapka 259 Melltű és gyürü 262 1848-iki emlékek 266 A papir-rongyok 271 Egy napom Gyulán 276 Az első ősz hajszálak 279 Az én legkedvesebb censorom 284 Az én dolgom a Pesti Naplónál 288 Az első alapítók 292 A Jókai tágabb hazája 296 Az én macskazeném 306 Mire vénülünk meg? 308 Egy kis falsum 311 A méltóságos főrendek között 315 Jókai Mór mint népdalénekes 320 Az én elcsapatásom 328 Lónyay grófnénál 331 Solitudo 334