Part 1

OSSENDOWSKI

ÁLLATOK, EMBEREK ÉS ISTENEK

*

BEASTS MEN AND GODS

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

HARMADIK KIADÁS

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

ELŐSZÓ.

Ez a könyv az úgynevezett híres könyvek közé tartozik. Nagy lett a híre egy csapásra, amikor megjelent és az egész világon sokféle nyelvre lefordítva olvasgatják érdeklődéssel és élvezettel a lengyel Ossendowskinak eredetileg Amerikában angol nyelven megjelent művét. A lengyel tudós a bolsevikok elől menekült Krasznojarszkból és úttalan-utakon Mongolországon és Tibeten keresztül ezer veszedelem közt vágta át magát a Csöndes-Oceánhoz. Hihetetlen akaraterővel, csodálatra méltó kitartással, az állandóan eléje tornyosuló nehézségek láttára sokszor közel az elcsüggedéshez, de mindannyiszor új erőfeszítéssel járta végig szenvedéseinek útját, amelyen szerzett tapasztalatait örökítette meg könyvében.

Híres lett tehát már megjelenésekor, de azóta még híresebb, mert körülötte nagy tudományos vita keletkezett és még nem is ért véget. Hedin Sven a világhírű kutató indította meg, aki kijelentette, hogy irodalmi tekintetben mesteri elbeszélés Ossendowski könyve, de földrajzi adatai, különösen Északkelet-Tibetről, hamisak és félrevezetik az olvasót. Azután jöttek mások, akik Mongolországban éltek évekig és mindenféle tévedést, tódítást olvastak Ossendowski fejére. A lengyel író barátja és könyvének amerikai kiadója, Lewis Stanton Palen megpróbálkozott az ez idő szerint Afrika belsejében időző Ossendowski igazolásával, de a harc még nem ült el. Erősen lövöldöznek innen is, túlnan is és közben egyre növekszik a híres könyv olvasóinak száma.

Nekünk a pörbe nem lehet beleszólásunk. Akár jobbra dől el, akár balra, mindenképpen rendkívül érdekes olvasmány marad Ossendowski könyve és a tudományos szempontból kifogásolt részek leszámításával is tanulságos és érdekfeszítő az «Állatok, emberek és Istenek», amelynek magyar nyelvre fordításával, úgy hisszük, nem végeztünk fölösleges munkát.

Budapest, 1924 november.

_A fordító._

ELSŐ RÉSZ. ÉLET ÉS HALÁL KÖZT.

ELSŐ FEJEZET. Be az erdőségbe.

Az 1920. év elején lakóhelyem véletlenül Krasznojarszk szibériai város volt, amely a Jenisszei partján terül el, ama fönséges folyamén, amelynek bölcsője Mongolország napsütötte hegyei közt van és fölmelegítő életével a Jeges-tengerbe szakad. Torkolatánál kétszer szállott partra Nansen, hogy megtalálja Európából Ázsia szívébe a legrövidebb kereskedelmi utat. A szibériai tél közepén ott kapott el hirtelenül annak az őrült forradalomnak forgószele, amely egész Oroszországban dühöngött és ebben a békés és gazdag országban a gyűlölet és bosszúszomj szakadékait tépte föl és borzasztó vérontást, számtalan meg nem torolt gonosztettet teremtett. Senki sem mondhatta meg akkor, mi vár reá. Napról-napra élt az ember. Senki sem tudta, hogy ha elhagyja lakását, visszatér-e oda vagy pedig elhurcolják az utcáról és ama torzkép-bíróságok, forradalmi bizottságok börtöneibe vetik, amelyek rettenetesebbek voltak és véresebbek a középkori inkvizició bíróságainál. Ez az üldözés nem kímélt bennünket sem, akik idegenek voltunk ebben a széttépett országban.

Egy reggel, amikor egyik ismerősöm meglátogatására távoztam hazulról, hirtelen azt a hírt kaptam, hogy húsz vörös katona bekerítette a házamat, mert el akar fogni. Menekülnöm kellett. A leggyorsabban magamra kaptam ismerősömnek egyik régi vadászruháját, elláttam magamat pénzzel és a város mellékutcáin át, gyalogszerrel a nyílt országútra siettem. Ott fölfogadtam egy parasztot, aki kocsin négy óra alatt húsz mérföldnyire vitt el a várostól, hogy erdővel sűrűn benőtt vidék közepén tegyen le. Útközben fegyvert, háromszáz patront, fejszét, kést, báránybőrbundát, teát, sót, szárított kenyeret és üstöt vásároltam.

Behatoltam az erdő belsejébe és félig leégett kunyhóhoz jutottam.

Ettől kezdve igazi világkóborló lett belőlem, de nem is álmodtam, meddig kell majd ezt a szerepet játszanom. Másnap vadászni mentem és szerencsésen lelőttem két fajdkakast. Sok szarvascsapára akadtam. Ez biztosított, hogy itt nem fogok élelmiszer hiányában szűkölködni. De ezen a helyen nem sokáig időzhettem. Öt nap mulva, amikor vadászatról tértem vissza, észrevettem, hogy füst száll föl kunyhóm kéményéből. Lassan a házhoz lopódzkodtam és ott két fölnyergelt lovat láttam. Nyergeikre katonapuskák voltak erősítve. A kéretlen vendégek tehát künn hagyták fegyvereiket. Már pedig rám nézve, akinél fegyver volt, két fegyvertelen ember nem volt veszedelmes. Gyorsan átfutottam tehát a szabad téren és beléptem a kunyhóba. A benne levő padról két katona ugrott föl ijedten. Bolsevikok voltak. Nagy asztrakán-sapkájukon ott láttam a bolsevizmus vörös csillagát és zubbonyukon a piszkos-vörös bolsevista szalagokat.

Üdvözöltük egymást és leültünk. A katonák teát főztek maguknak. Együtt ittuk ezt a mindig szívesen fogadott italt és beszélgettünk, miközben az egész időn át gyanakodva figyeltük egymást. Hogy az ő gyanakodásukat lefegyverezzem, azt mondtam, messzi vidékről való vadász vagyok és most azért lakom itt, mert úgy látom, hogy ez a vidék nagyon gazdag cobolyban. Ők viszont úgy mutatkoztak be, mint katonái egy különítménynek, amelyet a városból küldtek ki az erdőségbe, hogy gyanús népséget üldözzön.

– Tudd meg pajtás, – szólt hozzám az egyik – mi ellenforradalmárokat hajszolunk, hogy agyonlőjjük őket.

Ezt úgyis tudtam. Magatartásommal azt iparkodtam velük elhitetni, hogy egyszerű, paraszti vadász vagyok és semmi közöm az ellenforradalmárokhoz. Egyszersmind egyre azon járt az eszem, hogy kéretlen vendégeim eltávozása után hova mehetnék.

Sötétedett és a sötétségben a két katona arca még kevésbbé látszott bizalomgerjesztőnek.

Votkaüvegeket vettek ki a zsebükből és itták. Az alkohol hatása nagyon is észrevehetően nyilvánult. Állandó megszakítással, hangosan fecsegtek, azzal kérkedve, hogy Krasznojarszkban hány burzsit öltek már meg és hány kozákot dobtak a folyam jege alá. Később civakodni kezdtek, de nemsokára elfáradtak és lefekvéshez készülődtek.

Ekkor hirtelenül messzire kitárult a kunyhó ajtaja. A fűtött helyiség gőze nagy felhő alakjában tódult ki a hidegre. Ebből a felhőből, amikor a gőz kissé lecsapódott, szellemként bukkant föl egy magas ösztövér parasztnak az alakja, akinek fején nagy asztrakán-sapka, testén nagy báránybőrbunda volt, ami csak erősítette alakjának masszív hatását. Fegyverével lövésre készen állott. Öve alatt ott volt az éles fejsze, amely nélkül a szibériai paraszt nem tud élni. Szeme gyors és szikrázó, mint a vadállaté, fölváltva tapadt valamennyiünkre. Egy pillanat múlva levette a sapkáját, keresztet vetett és azt kérdezte:

– Ki itt a gazda?

Felvilágosítottam.

– Szabad az éjjelt itt töltenem?

– Igen, – feleltem. – Elég a hely mindnyájunknak. Igyék egy csésze teát. Még forró.

Az idegen levetette bundáját és fegyverét a sarokba támasztotta. Eközben szeme állandóan rajtunk függött és mindazon, ami a helyiségben volt. Régi bőrzubbonyt viselt, hasonló anyagból készült nadrággal, amely magas botosba volt behúzva. Fiatal, finom arcát gyönge gúny öntötte el. Fehér, éles foga villogott. Tekintete átható volt. Borzas fején szürke fürtöket láttam. Szája körül elkeseredés vonásai látszottak. Azt mutatták, hogy életének nagyon viharosnak és veszedelmekben gazdagnak kellett lennie.

Fegyvere mellett foglalt helyet és fejszéjét maga mellé tette a földre.

– Miért? Ez a feleséged? – kérdezte a fejszére mutatva az egyik részeg katona.

A nagy paraszt tiszta szemével nyugodtan ránézett és éppen olyan nyugodtan felelt:

– Manapság mindenféle népséggel összeakad az ember, sokkal biztosabb fejszével.

Mohón kezdte inni a teát, miközben szeme, mintha élesen kérdezne, többször rám tekintett, azután végigröpült pillantása az egész helyiségen, mintha feleletet keresne kétségeskedésére. Minden kérdésre, melyet teaszürcsölgetés közt intéztek hozzája a katonák, nagyon lassan és óvatosan felelt. Végül, hogy megmutassa, hogy elkészült az ivással, megfordította a poharát, a megmaradt kis darab cukrot rátette a pohárra és így szólt a katonákhoz:

– Kimegyek, hogy a lovam után nézzek és lenyergelem a ti lovaitokat is.

– Jó lesz, – mondta a félálomban levő fiatalabb katona.

– Hozd be a fegyvereinket is.

A katonák a padokon feküdtek és nekünk csak a padlót hagyták. Az idegen nemsokára visszatért, elhozta a fegyvereket és a sötét sarokba állította. A nyeregtakarókat a padlóra dobta, rájuk ült és lehúzta a csizmáját.

A katonák és a vendégem nemsokára hortyogtak. Én azonban nem aludtam, mert meg kellett fontolnom, hogy mi most a teendőm. Hajnalhasadtakor végre elszundikáltam és fényes nappal ébredtem föl. Az idegent nem láttam. Kimentem a kunyhóból és egy szép sárga mén fölnyergelésével találtam elfoglalva.

– Elmegy? – kérdeztem.

– Igen. De ezekkel a pajtásokkal szeretnék elmenni, – susogta. – Azután majd visszajövök.

Többet nem kérdeztem tőle, csak annyit mondtam, hogy várni fogom.

Levette a bőrtáskákat, amelyek a nyergén függtek és a kunyhó elégett sarkába tette úgy, hogy nem lehetett látni, megvizsgálta a kengyelt, a szárakat és elkészülvén a nyergeléssel, rám mosolyogva így szólt:

– Most készen vagyok és fölkeltem pajtásaimat.

Félórával a reggeli tea után három vendégem elbúcsúzott. Künn maradtam és fát hasogattam a kályhám számára. Egyszerre csak bizonyos távolból fegyverdörej hallatszott, először egy, majd egy második. Azután csönd lett. Azon a helyen, amelynek közelében a lövések eldördültek, egy csapat megijesztett császárfajd riadt föl és átröpült hozzám. Egyik magas fenyő csúcsáról szarkacsörgés hallatszott. Sokáig füleltem az erdőbe, hogy megtudjam, közeledik-e valaki a kunyhómhoz, de teljes volt a csönd.

A Jenisszei alsó folyásán nagyon korán sötétedik. Tüzet raktam a kályhámban és megfőztem a levesemet, miközben állandóan figyeltem minden kívülről hozzám behallatszó zajra. Mert az egész idő alatt tisztában voltam azzal, hogy a halál áll mellettem és emberek, vadállatok beavatkozásával, hideggel, balesettel vagy betegséggel minden pillanatban elpusztíthat. Tudtam, hogy senki sem volt a közelemben, aki segíthetne és hogy egyedüli segítségem Isten keze, lábam és kezem ereje, pontos célzásom és hidegvérem.

Figyelésem azonban nem használt. Észre sem vettem, amikor az idegen visszatért. Miként tegnap, most is egészen hirtelenül jelent meg a küszöbön. A gőzön át láttam nevető szemét és finom arcát. Belépett a kunyhóba és hangos csörömpöléssel három fegyvert lökött a sarokba.

– Két ló, két fegyver, két nyereg, két skatulya szárított hús, féltégla tea, egy kis zsák só, ötven patron, két köpeny, két pár csizma. Mindezt nevetve sorolta elő. Valóban, – így folytatta – meglehetősen eredményes vadászatom volt ma.

Meglepetve néztem reá.

– Miért van meglepetve? – kérdezte nevetve, – Komu Nŭjny eti tovarisi? Mit kezdhet az ember ezekkel a fickókkal? Igyunk teát és feküdjünk le aludni. Holnap más, biztosabb helyre viszem önt, azután elutazom.

MÁSODIK FEJEZET. Útitársam titka.

Virradatkor ébredtünk, hogy ezt az első menedékhelyemet csakhamar magunk mögött hagyjuk. Személyes birtokunkat becsomagoltuk a nyeregtáskákba, amelyeket az egyik nyergen erősítettünk meg.

– Négy-ötszáz versztnyire kell utaznunk, – jelentette be kedélyesen az utitársam.

Iván volt a neve, ami Oroszországban, ahol minden második embert így hívnak, rám nézve semmit sem jelentett.

– Tehát nagyon sokáig fogunk utazni, – jegyeztem meg sajnálkozva.

– Nem tovább egy hétnél, sőt talán addig sem, – felelte.

Az első éjjelt az erdőben, szabad ég alatt töltöttük el. Vándorlásom másfél éve alatt hány hasonló éjjelt éltem át! Nappal kemény hideg volt. A megfagyott hó csikorgott a ló patkója alatt. A patkóról leváló hódarabok, amikor végiggurultak a megfagyott kérgen, mintha üveg tört volna el. Nyírfajdok röpültek föl lusta lomhasággal a fákról. Nyulak ugrottak le kényelmesen a folyók nyári ágyába. Éjjel a szél sóhajtozni és fütyülni kezdett, miközben fejünk fölött összehajlította a fák ágait. De a fák alatt szélcsend volt és nyugalom.

Hatalmas fákkal körített szakadékban tartottunk pihenőt. Ott kidőlt fenyőkre akadtunk, amelyekből tuskókat vágtunk a tűzre. Miután teát főztünk, nekiláttunk az evésnek.

Iván két fatörzset vonszolt helyünkre, fejszéjével egyik oldalukon símára ácsolta a törzseket és síma oldalukkal egymásra rakta őket. Azután két végükön nagy éket vert közéjük, amely két-három hüvelyknyire elválasztotta egymástól a törzseket. Ebbe a nyílásba faszenet raktunk és láttuk, hogy a tűz gyorsan végigfutott a símára csiszolt oldalak egész hosszában.

– Így még reggel is lesz tüzünk, – mondta. – Ez az aranykeresők naida-ja. Mi aranykeresők, akik nyáron és télen az erdőkben vándorlunk, mindig naida mellett alszunk. Finom dolog. Majd meglátja.

Fenyőágakat vágott le és lejtős tetőt készített belőlük, amelyet a naidával szemben két oszlopra erősített. Ágtetőnk és naidánk fölött a védő fenyőfák ágai terpeszkedtek. Még több ágat is hozott és a tető alatt levő hóra terítgette. Erre azután a nyeregtakarókat tettük. Ebben a fészekben Iván leheveredhetett és felsőruháját egészen a zubbonyáig levethette. Nemsokára észrevettem, hogy izzad a homloka és hogy homlokát is, tarkóját is ruhaujjával dörzsölgeti.

– Most jó meleg van itt.

Rövid idő mulva én is kénytelen voltam a köpenyemet levetni. Nemsokára minden takaró nélkül lefeküdtem aludni. Míg a fenyők és tetőnk ágain keresztül csillámlottak a hideg, tiszta csillagok és a naidán túl fájó hideg volt, addig mi itt kellemesen védve voltunk. Ez éjjel óta nem féltem többé a hidegtől. Ha nappal alaposan átfagytam a nyeregben, éjjel a barátságos naidával alaposan átmelegítettem magamat, nehéz felöltőm nélkül pihentem, csak zubbonyban ültem a fenyőfák alatt és iszogattam a mindig kedves teát.

Napi vándorlásunkon Iván elbeszélte Transbajkália hegyeiben és erdőiben tett aranykereső útjának élményeit. Elbeszélése az érdekfeszítő kalandoknak, veszedelmeknek és harcoknak eleven sora volt. Iván típusa volt azoknak az aranykeresőknek, akik Oroszországban, de más országokban is a leggazdagabb aranybányákat fedezik föl és maguk mindamellett koldusok maradnak. Azt nem mondta meg, hogy miért hagyta el Transbajkáliát és jött el a Jenisszeihez. Magatartásából kiéreztem, hogy erről nem óhajt beszélni és nem is unszoltam. Titokzatos életének e részéről később egészen véletlenül mégis föllebbent kissé a fátyol.

Közel értünk utunk céljához. Egész napon át csak nagy nehézséggel jutottunk előre egy-egy sűrű füzesen keresztül, mert közeledtünk a nagy Jenisszei jobboldali mellékfolyója, a Mana partjához. A bokrok közt élő nyulak keményre taposott nyomát láttuk mindenütt. Ezek a kis fehér erdőlakók keresztül-kasul futkostak előttünk. Máskor vörös farkát láttuk egy-egy rókának, amely a szikla mögött meglapulva egyszerre figyelt minket és a gyanútlan nyulakat.

Iván sokáig szótlan volt, majd beszélni kezdett. Elmondta, hogy nem messzire tőlünk, a Mana egyik kis ágának torkolatánál kunyhó van.

– Mit gondol? Elmenjünk odáig, vagy pedig ismét naida mellett töltsük az éjjelt?

Azt indítványoztam, hogy menjünk egészen a kunyhóig, mert mosakodni óhajtottam és mert már nagyon szerettem volna igazi tető alatt meghálni. Iván összeráncolta szemöldökét, de engedett.

Már sötétedett, amikor egy kunyhóhoz közeledtünk, amelyet sűrű erdő és málnabokrok vettek körül. Kicsiny ház volt két apró ablakkal és egy óriási orosz kályhával. Az épülethez egy pincével ellátott fészernek maradványa támaszkodott.

Iván ivott a katonáktól örökölt üvegből és nemsokára meglehetősen beszédes lett. Szeme csillogott és kezével gyakran és gyorsan végigjárta hosszú fürtjeit. Elbeszélte egyik kalandjának történetét, de hirtelen elakadt a beszéde és a félelem kifejezésével az egyik sötét sarokba bámult.

– Patkány van ott? – kérdeztem.

Ismét szótlan lett és szemöldökét összehúzva gondolkodott. Mivel gyakran órák hosszáig szoktunk hallgatni, nem lepett meg magaviselete. Egyszerre csak felém hajolva ezt suttogta:

– Egy régi történetet akarok önnek elmondani. Transbajkáliában volt egy barátom. Fegyenc. A neve Gavronsky. Sok erdőn és sok hegyen vándoroltunk együtt aranykereső utunkon. Megegyeztünk, hogy mindent egyforma részben megosztunk, de Gavronsky hirtelen a Jenisszei mellett elterülő szibériai őserdőbe ment és eltűnt. Öt év mulva hallottuk, hogy nagyon kiadós aranybányát talált és gazdag ember lett. Később aztán a feleségével együtt meggyilkolták…

Egy pillanatig hallgatott, azután folytatta:

– Ez itt az ő régi kunyhójuk. Itt élt a feleségével és valahol a folyó mellett találta az aranyat. Hogy hol, nem mondta meg senkinek. A környéken élő parasztok mind tudják, hogy sok aranya volt a bankban és hogy aranyat adott el a kormánynak. Itt ölték meg őket…

Iván a kályhához lépett, égő fadarabot vett ki, megvilágította vele a padló egyik helyét és előre lépett.

– Látja ezt a foltot a padlón és a falon? Az ő vérük. Gavronsky vére. Meghaltak, de nem árulták el az aranytelepet. Az aranyat a folyó partján vájt mély lyukból vették ki és a fészer alatt levő pincében rejtették el. De Gavronsky nem adott belőle semmit. Pedig, nagy Isten, mennyire megkínoztam! Tűzzel égettem őket, az ujjaikat hátra görbítettem, szemeiket az ujjammal kinyomtam. Gavronsky hallgatott és meghalt.

Egy pillanatig gondolkozott, azután gyorsan ezt mondta:

– Mindezt a parasztoktól hallottam.

A fadarabot visszadobta a kályhába és leroskadt a padra.

– Itt az alvás ideje, – mondá a szavakat szinte kilökve magából és elcsendesült.

Sokáig hallgattam lélekzését és a magával folytatott suttogást, mialatt egyik oldaláról a másikra fordult és pipázott.

Reggel elhagytuk a gonosz szenvedés és bűntett e tanyáját.

Utazásunk hetedik napján sűrű cédruserdőhöz értünk, amely hosszú hegylánc előhegyein terült el.

– A legközelebbi paraszttelep nyolcvan verstnyire van, – mondta Iván. – A nép idejár az erdőbe cédrustobozt gyűjteni. De csak ősszel. Ősz előtt tehát senkivel sem fog találkozni. Sok madarat és állatot, gazdag diókészletet fog itt találni úgy, hogy megélhet. Nézze ezt a folyót. Ha el akar jutni a parasztokhoz, a folyót kell követnie, elviszi hozzájuk.

Iván segített nekem agyagkunyhót építeni. Nem valóságos agyagkunyhó volt ez, hanem úgy teremtődött meg, hogy egy nagy, valószínűleg vad vihartól kidöntött cédrus gyökérzetét kihúztuk a földből. Így mély nyílás támadt, házamnak ez lett a szobája és egyik oldalán agyagfal védte, amelyet a kicsavart gyökérzet támogatott. Egyes átcsüngő gyökérrészek állványzatot alkottak, amelybe botokat és ágakat dugdostunk. Így csináltunk tetőt, amelyet végül, hogy szilárdabb legyen, kövekkel és hideg ellen való védekezésül hóval födtünk be. A kunyhó homlokoldala nyitva maradt, de a naida állandóan védte.

Ebben a hóval födött kunyhóban két hónapot töltöttem el, mintha nyár lett volna. Minden más emberi teremtmény látása nélkül és anélkül, hogy érintkezésbe jöttem volna a fontos eseményektől megrázott világgal, itt éltem e sírban, a kidöntött fa gyökere alatt a szabad természetben és állandó kísérőm a családom sorsa miatt való súlyos gond volt.

Iván másnap elhagyott. Zsákban szárított kenyeret és kevés cukrot hagyott hátra számomra. Soha többé nem láttam.

HARMADIK FEJEZET. Küzdelem a létért.

Most egyedül voltam. Körülöttem csak az örökzöld, hóval födött cédruserdő, a meztelen bokrok és a befagyott folyó. Ameddig a fák ágai és törzsei közt elláthattam, semmi más, csak a cédrusok és a hó nagy óceánja. Szibériai őserdő. Taiga! Meddig leszek kénytelen itt élni? Rám találnak itt a bolsevikok? Megtudják-e a barátaim, hol vagyok? Mi történik a családommal? Ezek a kérdések égették állandóan agyamat.

Nemsokára megértettem, miért hozott Iván ily messzire. Utunkban nem egy magányos helyet érintettünk, ahol biztosságban magamra hagyhatott volna. De mindig azt mondta, hogy olyan helyre visz, ahol könnyebben lehet megélni. És ebben igaza volt. A cédrusfa és cédruserdőkkel borított hegyek különös bájt adtak magányos rejtekhelyemnek. A cédrus csodálatos, hatalmas fa, messzire szétterülő ágakkal, örökzöld sátor, amely védelmébe vesz mindenféle élő lényt. A cédrusok közt mindig élénk volt az élet. Amott egyre lármáztak az ágról-ágra ugráló mókusok. Emitt magtörő hollók kiáltoztak élesen. Egy csapat pirók, karminvörös mellel, mint a láng röpült el a fák között. Vérpintyek kis serege csapott alá és a fák amfiteátrumát megtöltötte énekével. Egy nyúl egyik fatörzstől a másikig ugrándozott. Mögötte a havon mászó menyét árnyéka ólálkodott. A keményre fagyott havon gondosan lépegetve, nemes szarvas közeledett. És végül a hegy csúcsáról meglátogatott a szibériai erdő királya, a barna medve is.

Mindez szórakoztatott. Elűzte fekete gondolataimat és bátorságot adott a kitartásra. Jó, ámbár kissé nehéz időtöltésem volt az is, hogy fölmásztam az erdő közepéből kiemelkedő hegy csúcsára, ahonnan elláthattam egy, a szemhatáron elnyúló vörös sávig. Ez a Jenisszei túlsó partjának vörös szirtje volt. Ott terült el az ország, ott voltak a városok, az ellenségek és a barátok. Ott volt az a pont is, melyet családom lakóhelyéül állapíthattam meg. Ez volt az oka annak, miért Iván ide hozott.

Minél inkább tűntek el magányosságomban a napok, annál fájdalmasabban éreztem kísérőm hiányát. Noha ez az ember Gavronsky gyilkosa volt, úgy gondoskodott rólam, mintha az apám lett volna, mindig fölnyergelte a lovamat, fölaprította helyettem a fát és mindent megtett, hogy kényelmessé tegye életemet.

Olykor arra gondoltam, hogy ha e helyen kellene meghalnom, összeszedném végső erőmet és fölvonszolnám magamat a hegy csúcsára, hogy ott halhassak meg.

A vad természetben való ez az élet azonban sok alkalmat adott az elmélkedésre is, de még többet testi foglalkozásra. Állandó kemény és komoly harc volt a létért. A legnehezebb munka a naida számára való nagy fatuskók előkészítése volt. A kidőlt fák törzsét mindig hó födte és oda volt fagyva a talajhoz. Tehát ki kellett ásnom és azután hosszú rúd segítségével mozdítottam tovább helyéről. Hogy ezt a munkát megkönnyítsem magamnak, fám megszerzésére a hegyet választottam, ahonnan, bár följutnom nehéz volt, könnyen leguríthattam a fatörzseket. Nemsokára pompás fölfedezést tettem: kunyhóm közelében nagyobb tömegű vörösfenyőre akadtam, az erdő e szép és mégis szomorú óriásaira, amelyeket valami hatalmas vihar döntött le. Törzseiket hó födte, de gyökereikkel még a földbe kapaszkodtak. Mikor fejszémmel belevágtam a gyökérbe, fejszém éle oly mélyen vágódott bele, hogy csak nagynehezen tudtam kiszabadítani. Ennek okát kutatva rájöttem, hogy a gyökér át van itatva gyantával. Csak egy szikra kellett, hogy a fa szilánkjai meggyulladjanak. Később is mindig volt készletem belőle, hogy a vadászatról való hazatérésemkor gyors tűzön megmelegíthessem a kezemet vagy teát főzhessek.

Időm nagyobb részét vadászással töltöttem el. Világos volt, hogy minden napot munkában kell eltöltenem, mert csak így felejtem el szomorú gondolataimat. Reggeli teám után rendesen az erdőbe mentem, hogy nyírfajdot és császármadarat lőjjek. Miután egy-két madarat lelőttem, elkészítettem ebédemet, mely sohasem büszkélkedett gazdag ételsorral. Állandóan szárnyaslevest ettem, maroknyi szárított kenyérrel és utána vég nélkül teát ittam. Egyszer a madárvadászaton zajt hallottam a sűrű bokrok közt. Amikor figyelmesen nézegettem, szarvasaggancs hegyét pillantottam meg. A földre lapulva arrafelé csúsztam, de az éber állat meghallotta közeledésemet és hatalmas lármával eltűnt a bokrok közt. Miután körülbelül háromszáz lépésnyire futott, egészen világosan láttam, amint a hegy meredekénél megállott. Csodálatos állat volt. Sötétszürke volt a teste, a hátgerince csaknem fekete és akkora volt, mint egy kis tehén. Fegyveremet egy ágra fektettem és lőttem. Az állat óriásit ugrott, néhány lépésnyire futott és összeroskadt. Amilyen gyorsan csak tudtam, odasiettem, de a szarvas ismét fölugrott és fölvonszolta magát a hegyre. Egy második lövés leterítette. Így meleg szőnyegre és húskészletre tettem szert. Agancsa, melyet a falam ágaira erősítettem, szép kalapfogas lett.

Sohasem fogom elfelejteni azt az érdekes, de vad látványt, amelynek egyszer kunyhómtól néhány kilométernyire voltam a tanuja. Ott kis süppedés volt, amelyet fű és vörös áfonya födött. Ott a császármadár és a fogoly bogyót szokott keresni. A bokrok mögött nesztelenül közeledtem e helyhez, ahol nagy csapat császármadarat láttam a hóban kapirgálva és bogyót csipegetve. El voltam merülve nézésükbe, amikor hirtelen nagyot ugrott az egyik császármadár. Erre az egész madársereg megijedve elröpült. Az első madár, meglepetésemre, csigavonalban, merőlegesen a magasba emelkedett, ahonnan egyszerre csak halva zuhant alá. Odasiettem, ahol lezuhant, de még nem jutottam el addig, amikor a megölt madár testéről egy mohó menyét ugrott le és elbújt egy kidőlt fa törzse mögött. A madár gégéje rettenetesen össze volt marcangolva. Tisztában voltam azzal, hogy a menyét megtámadta a császármadarat, beleharapta magát a torkába és mialatt a madár felrepült vele, gégéjéből kiszívta a vért és ez okozta a madár hirtelen lezuhanását. A menyét e léghajós-ügyességének köszönhettem, hogy egy patront megtakarítottam.

Állandó harcban éltem a természettel. Bántó és keserű gondolatok egyre jobban megmérgezték a lelkemet.

Múltak a napok és hetek. Melegebb szelek fuvallatát éreztem. A nyiltabb helyeken olvadni kezdett a hó. Itt-ott kisebb vízfolyások voltak láthatók. Nemsokára egy-egy legyet vagy pókot láthattam, amely fölébredt a kemény tél után. Láttam, hogy tavasszal lehetetlen lesz az erdőt elhagynom, mert akkor minden folyó kiárad. A süppedő lápon nem lehet átjutnom. Az állatoktól kitaposott minden út áradó víznek lesz az ágya.

A tavasz nagyon gyorsan érvényesítette jogát. Az én hegyem nemsokára megtisztult a hótól és csak kövek, nyírek és nyárfák törzsei és magas hangyabolyok födték. A folyó helyenként áttörte jégtakaróját. Forrott és habzott.

NEGYEDIK FEJEZET. A halász.

Egyszer, amikor vadászni voltam, a folyó partjához értem. Sok vöröshátú, nagyon nagy halat vettem észre. Mintha csak vérrel lettek volna megtöltve. A víz felületén úsztak és élvezték a napsugarat. Amikor a folyó egészen megtisztult a jégtől, ezek a halak hihetetlenül nagy tömegben jelentek meg. Csakhamar kisütöttem, hogy a folyón fölfelé iparkodnak, mert az ívás idejét a kisebb folyóágakban töltik el. Elhatároztam, hogy halászni fogok olyan rabló eljárással, aminő minden országban tilos. De minden ügyész és bíró bizonyára enyhébben ítéli meg annak az embernek a tettét, akinek egy kidöntött fa gyökere alatt kell élnie és aki ilyen viszonyok közt megszegi az ésszerű törvényeket.

Sok vékony nyír- meg nyárfaágat szedtem össze és vízrekesztőt fontam belőlük, amelyen a halak nem hatolhatnak át. Hiába kísérelték meg, hogy átugorják. A part közelében körülbelül tizennyolc hüvelyknyi szélességű nyílást szabadon hagytam e gátban a víz színe alatt és a vízfolyással szemben levő oldalán puha, fűzfavesszőből font mély kosarat erősítettem rá. Ebbe jutottak a halak, ha átbújtak a lyukon. Én meg hideg kegyetlenséggel ott álltam és vastag bunkóval fejbe vertem őket. Többnyire harminc, néha több, egész nyolcvan fontnyi volt a zsákmányom. Taimen ennek a halnak a neve. A pisztrángok családjába tartozik és egyike a Jenisszei legjobb fajtájú halainak.

Két hét mulva vége volt a halászásnak. Kosaram nem szállított már több kincset. Hát ismét vadászni kezdtem.

ÖTÖDIK FEJEZET. A veszedelmes szomszéd.