Part 13

– Igaz, – feleltem és szintén nevettem. – Jól emlékszem arra a jóslatra. De nem tudom, hogy az én esetemben mit ért a Hutuktu szerencse alatt. Lehet, hogy a szerencsével a halált gondolja.

Kimentünk. A kapunál, messzire világító lámpásával ott állott a nagy Fiat-kocsi. A soffőri szolgálatot teljesítő tiszt szoborként megmeredve ült a kormánynál és meg sem mozdult, mialatt mi a kocsiba szálltunk és leültünk. A báró kiadta a parancsot:

– A dróttalan állomáshoz!

Valósággal röpültünk. A városban még ébren volt a keleti élet. A kép, amelyet most nyujtott, még különösebb és csodálatosabb volt. A tömegben mindenütt fürge mongol, burjét és tibeti lovasokat lehetett látni. A karavánok tevéi ünnepiesen fölemelték a fejüket, amikor elrohantunk mellettük. A mongol szekerek fakerekei szívettépően nyikorogtak. Pompás nagy ívlámpák fénye sugárzott be mindent. Az a villamos telep adta nekik az áramot, amelyet a báró mindjárt Urga elfoglalása után egy telefonteleppel és dróttalan állomással együtt létesített. Parancsára az utcákat is megtisztították és dezinficiálták, ami bizonyára nem történt meg velük Dzsingiszkhán óta. Auto-omnibuszjáratot is rendszeresített a város egyes részei közt, hidakat épített a Tola és Orkhon folyókon át, életet adott egy ujságnak, laboratóriumot teremtett állatorvosok részére, kórházakat és iskolákat nyitott meg és intézkedéseket tett a kereskedelem védelmére, amennyiben kímélet nélkül fölköttetett minden orosz és mongol katonát, akit kínai cég kifosztásán kaptak rajta. Így egyszer elfogtak két kozákot és egy mongol katonát, mert pálinkát loptak egy kínai boltból. Amikor a bűnösöket a báró elé állították, földobatta őket az automobiljába és az illető bolthoz hajtatott. Ott visszaadta az ellopott pálinkát és ráparancsolt az elfogott mongolra, hogy orosz társainak egyikét kösse föl a ház nagy kapujára. Amikor ez megtörtént, rászólt:

– Most akaszd föl a másikat is!

Miután ezzel is végzett a mongol, a három katona parancsnokának hagyta meg, hogy akassza föl a mongolt. Ez bizonyára gyors és igazságos eljárás volt. De a kínai boltos nagyszorongva a báróhoz sietett:

– Generális báró! Generális báró! Kérem távolíttassa el ezeket a kapumról, különben senkisem lép a boltomba!

Miután a kereskedelmi negyed elröpült a szemünk előtt, az orosz telepre érkeztünk. Egy hídnál, amelyen át kellett haladnunk, több orosz katona és négy rendes külsejű mongol asszony állott. A katonák keményen tisztelegtek, úgy álltak, mint a cövek és parancsnokuk szigorú arcára függesztették szemüket. Az asszonyok eleinte el akartak futni, de azután rájuk is átragadt a fegyelem, kezüket köszöntésül ők is a fejükhöz rántották föl és éppen olyan mozdulatlanul állottak, mint északról való udvarlóik. A báró rám nézett és nevetett.

– Lássa ezt a fegyelmet! Még a mongol asszonyok is köszönnek nekem!

Nemsokára a pusztaságon voltunk. Az automobil röpült, mint a nyíl, fülünk mellett fütyült a szél és köpenyünk ráncait meg sapkánkat rángatta. De Ungern báró nem volt megelégedve. Csukott szemmel ülve, egyre ismételgette:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

Sokáig hallgattunk. Végre megszólalt:

– Tegnap megcsapattam a segédtisztemet, mert berohant a jurtába és félbeszakította az elbeszélésemet.

– Legyen szíves és fejezze be most, – feleltem.

– Nem úntatja a történetem? Már nem maradt sok mondanivalóm. Elmondtam már, hogy Oroszországban katonai buddhisták rendjét akartam megteremteni. Minek? Az emberiség fokozatos fejlődésének védelmére és harcra a forradalom ellen. Mert bizonyos vagyok abban, hogy az evolució az istenséghez, a revolució az állatiassághoz visz. Nekem azonban Oroszországban kellett dolgoznom! Oroszországban, ahol a paraszt durva, kiskorú, vad és mindig rosszkedvű, ahol gyűlöl mindenkit és mindent, anélkül, hogy tudná, miért. A paraszt gyanakvó, anyagiasan gondolkozó és nincs semmiféle szent ideálja. Az orosz értelmiségbeliek pedig képzeleti ideáloknak élnek, amelyeknek nincs semmi reális alapjuk. Erősen hajlandók mindent megbírálni, de teremtő erejük nincs. Akaratuk sincs és nem tudnak mást, mint beszélni, beszélni, beszélni. Mint a paraszt, ők sem tudnak senkit és semmit szeretni. Szeretetük és érzelmük csak képzelt. Gondolatuk és hangulatuk jön és megy, mint a röpke szó és semmi nyoma sem marad. Ez okozta, hogy társaim csakhamar véteni kezdtek a rendi határozatok ellen. Erre elrendeltem a cölibátust, a nő, a kényelem és a fölösleges teljes megtagadását, ahogyan a sárga tan kívánja. És hogy az orosznak lehetővé tegyem fizikai természetének a legyőzését, megengedtem az alkohol, a hasis és az ópium korlátlan élvezetét. Most alkoholélvezetért felköttetem a tisztjeimet és katonáimat. Akkor azonban ittunk a «fehér láz»-ig, a delirium tremenszig. A rendet nem szervezhettem meg. De háromszáz rendkívül vakmerő és vad férfit gyűjtöttem magam köré. A Németország ellen való háborúban és később a bolsevikok ellen való harcokban is hősökké fejlődtek. Most már csak kevesen vannak közülük.

– Excellenciás uram, a dróttalan táviróállomás! – jelentette a soffőr.

– Hajtson oda! – parancsolta a tábornok.

Lapos dombon volt a nagy, hatalmas rádió-állomás, amelyet a visszavonuló kínaiak részben elpusztítottak, de Ungern báró mérnökei ismét rendbe hoztak. A tábornok gyorsan átolvasta a beérkezett táviratokat és nekem adta át. Moszkvából, Csitából, Vladivosztokból és Pekingből jöttek. Külön sárga papiroslapon voltak a jelírásos jelentések. Ezeket a báró a zsebébe csúsztatta és így szólt hozzám:

– Ezeket a jelentéseket ügynökeim küldik, akik Csitában, Irkutszkban, Karbinban és Vladivosztokban állomásoznak. Valamennyi ügynök zsidó, csupa ügyes és vakmerő ember és mindannyi a barátom. Van egy zsidó tisztem is, Vulfovics, aki jobb szárnyam parancsnoka. Vad, mint az ördög és a mellett okos és bátor… De most menjünk vissza!

Visszarohantunk a hosszú úton és belemerültünk az éjjel sötétjébe. Vad hajsza volt. A kocsi kis köveken és gödrökön, sőt kis patakokon is átugrott. Mialatt a pusztaságon átrepültünk, többször láttam fölvillanó kis fénypontokat, amelyek azonban csak egy pillanatig voltak láthatók.

– Farkasok szeme, – magyarázta a kísérőm. – Jóllakatjuk őket a húsunkkal és ellenségeink húsával.

Azután visszatért vallomásához.

– A háború folyamán fölismertük az orosz hadsereg fokozatos romlását és előre láttuk Oroszországnak szövetségeseivel szemben való árulását, valamint a forradalom veszedelmét is. Ez utóbbinak megelőzésére tervet dolgoztunk ki, amely szerint minden mongol népnek, amely még nem felejtette régi tanait és erkölcseit, egy ázsiai állammá kell egyesülnie. Ez az állam autonóm törzsegységekből alakult volna és a legnagyobb és legrégibb kultúra országának, Kínának erkölcsi és törvényhozói vezetésének vetette volna alá magát. Hozzája tartoztak volna a kínaiak, a mongolok, a tibetiek, az afgánok, Turkesztán mongol törzsei, a tatárok, a burjétok, a kirgizek és a kalmukok. Azt akartuk, hogy az állam fizikailag és erkölcsileg erős legyen és saját lelkének, saját filozófiájának és saját egyéni politikájának gondos megőrzésével védelmet nyujtson a forradalom ellen. Ha a megőrült és megromlott emberiség továbbra is fenyegetni fogja az emberi nemben az isteni szellemet, továbbra is vért fog ontani és akadályozni fogja az erkölcsi fejlődést, akkor ez az ázsiai állam határozottan véget vet ennek a mozgalomnak és tartós, szilárd békét teremt. Propagandánknak a háború alatt pompás sikere volt a turkománok, kirgizek, burjétok és mongolok közt… Álljon meg! – kiáltotta hirtelen a báró.

Az automobil erős lökéssel megállott. A tábornok kiugrott a kocsiból és fölszólított, hogy kövessem. A pusztaságba mentünk. A báró, mintha valamit keresne, az egész idő alatt lehajtotta a fejét. Végre azt mormogta:

– Ah, elment innen…

Meglepetve pillantottam rá.

– Azelőtt egy gazdag mongolnak volt itt a jurtája. Noszkoff orosz kereskedőnek volt a szállítója. Noszkoff vad ember volt, amit a mongoloktól neki adott «sátán» név bizonyít. Mongol adósait a kínai hatóságokkal megverette és börtönbe vettette. Ezt a mongolt is tönkretette. Mindenét elvesztette és innen harminc mérföldnyire levő helyre menekült. De Noszkoff rátalált, ami marhája és nyája még megmaradt, elvette és családjával együtt éhhalálnak tette ki. Amikor Urgát elfoglaltam, megjelent nálam ez a mongol még harminc családdal, amelyet szintén Noszkoff tett tönkre. A halálát kívánták… Hát fölakasztattam a «sátán»-t…

Az automobil nagy ívben kanyarodva ismét tovább rohant az éjben és Ungern báró éles, ideges hangon ismét egész Ázsia körül való gondolatairól beszélt.

– Oroszország elárulta Franciaországot, Angolországot és Amerikát. Aláírta a breszt-litovszki szerződést és a kaoszban elmerült. Ekkor elhatároztuk, hogy Ázsiát mozgósítjuk Németország ellen. Hírvivőink előrehatoltak Mongolországba, Tibetbe, Turkesztánba és Kínába. De ebben az időben a bolsevikok megkezdték az orosz tisztek megölését. Kénytelenek voltunk tehát polgárháborút kezdeni ellenük és le kellett mondanunk nagyázsiai terveinkről. De reméljük, hogy később még fölrázhatjuk egész Ázsiát és a segítségével visszahozhatjuk a békét és az Istent a földre. Úgy érzem, hogy Mongolország fölszabadításával segítségére voltam ennek az eszmének.

A báró egy pillanatig elgondolkodott. Majd szomorúan folytatta:

– A mozgalomban résztvevő néhány társam azonban nem szeret engem kegyetlenségem és szigorúságom miatt. Még nem értik meg, hogy nem politikai pártot, hanem az egész jelenkori kultúra gyilkosainak szektáját kell legyőznünk. Miért végzik ki az olaszok a «Fekete kéz» tagjait? Az amerikaiak miért ölik meg villamos úton az anarhista bombavetőket? És nekem ne legyen megengedve, hogy megmentsem a világot azoktól, akik a nép lelkét akarják megölni? Nekem, a németnek, kereszteslovagok és rablólovagok utódjának? Gyilkosoknak csak halált szánok… Forduljon meg! – parancsolta a soffőrnek.

Másfél óra mulva megpillantottuk Urga villamos lámpáit.

HARMINCHETEDIK FEJEZET. Ungern báró tisztjei közt.

A város bejáratának közelében automobil állott egy kis ház előtt.

– Mit jelent ez? – szólt a báró. – Hajtson oda!

Kocsink a másik automobil mellé állott. A kapu fölpattant. Több tiszt kirohant és el akart bújni.

– Vigyázz! – vezényelte a tábornok. – Vissza a házba!

A tisztek engedelmeskedtek. A báró taszhurjára támaszkodva utánuk ment. Mivel a kapu nyitva maradt, mindent láthattam és hallhattam, ami történt.

– Jaj nekik! – súgta a soffőr. – A tisztek tudták, hogy a báró velem elhagyta a várost, ami mindig nagy utat jelent. Ezért elhatározták, hogy vidáman töltik el az estét. Meg fogja parancsolni, hogy halálra botozzák őket.

Láttam, hogy az asztal egyik vége tele volt üveggel és konzervdobozzal. Két fiatal asszony ült az asztalnál. A tábornok beléptére fölugrottak. Hallottam, hogy a báró érdes hangján röviden, élesen, keményen beszélt.

– Elpusztul a hazájuk… gyalázat valamennyi oroszra és ők nem értik meg… nem érzik… bor és asszony kell nekik… Gazemberek! Elvetemültek!… Százötven taszhurt kap mindegyiktek!

Azután suttogóra vált a hangja.

– És maguknak hölgyeim, nincs semmi érzékük népük romlása iránt? Nincs? Maguknak mindegy. És nem gondolnak a fronton levő férjeikre, akiket talán éppen most ölnek meg? Maguk nem nők!… Ide hallgassanak hölgyeim. Még egyszer és fölköttetem magukat…

Visszajött a kocsihoz és többször megszólaltatta az automobil-tülköt. Azonnal mongol lovasok vágtattak oda.

– Vigyétek ezeket az embereket a parancsnokhoz! Majd később kiadom a parancsot, mi történjék velük.

A báró jurtájáig terjedő úton hallgattunk. Izgatott volt, nehezen lélekzett, egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá és egy-két szippantás után eldobta.

– Vacsorázzék velem, – mondta.

Meghívta még törzskari főnökét is, egy nagyon tartózkodó, szomorú, de rendkívül jól nevelt embert. A szolgák forró kínai ételt tálaltak föl, amit hideg hús és kompót követett. A nélkülözhetetlen tea persze nem hiányozhatott. Pálcikákkal ettünk. A báró nagyon szórakozott volt.

Óvatosan a magukról megfeledkezett tisztekről kezdtem beszélni és megpróbáltam, hogy a rendkívül súlyos viszonyokra utalva, amelyek közt élnek, kimentsem viselkedésüket.

– Testestől-lelkestől rosszak, demoralizáltak és a mélységek mélységére sülyedtek, – mormogta a báró.

A törzskarnak a főnöke segítségemre volt és a báró végre is arra utasította, telefonozza meg a parancsnoknak, hogy bocsássa szabadon a tiszteket.

Másnap a barátaimmal voltam együtt, akikkel az utcákon kóboroltam és megfigyeltem az élénk életet. A báró nagy energiája nem engedett pihenést sem magának, sem pedig környezetének. Mindenütt ott volt és mindent látott, de sohase avatkozott be alantasainak munkájába. Mindenkinek dolgoznia kellett.

Estére a törzskar főnöke hívott meg a szállására, ahol sok intelligens tisztet találtam. Megint el kellett mondanom utazásom történetét. Élénken beszélgettünk, egyszerre csak belépett Szepailoff ezredes. Magában dúdolgatott. A jelenlevők azonnal elhallgattak és egyik a másik után valami ürüggyel távozni iparkodott. Szepailoff nehány iratot adott át a házigazdánknak, azután hozzám fordult.:

– Pompás halpástétomot és forró paradicsomlevest küldök majd önnek vacsorára.

Távozása után a házigazda kétségbeesve tördelte a kezét és ezt mondta:

– Ez után a forradalom után most ezzel a söpredékkel vagyunk kénytelenek dolgozni!

Néhány perc mulva egy katona Szepailofftól halpástétomot és leveses tálban levest hozott. Mikor a katona az asztal fölé hajolt, hogy letegye az edényt, a törzskar főnöke a szemével intett nekem és ezt mondta:

– Nézze meg ezt az arcot.

Eltávozta után a törzskar főnöke fülelt, míg léptei egészen elhangzottak.

– Ez Szepailoff hóhérja. Ez akasztja föl és fojtja meg azokat a szerencsétleneket, akiket elitéltek.

Azután nagy meglepetésemre a levest kiöntötte a szénserpenyő mellé, majd kiment és a halpástétomot átdobta a kerítésen.

– Szapailoff főztje és bár bizonyára nagyon ízletes, méreg lehet benne. Szepailoff házában nagyon veszedelmes bármit enni és inni.

Ez események következtében nagyon nyomott kedvben tértem vissza a házamhoz. Házigazdám még nem aludt, hanem ijedt szemmel az ajtóig elém jött. A barátaim is ott voltak. Mindnyájan ezt mondták:

– Hála Istennek! Nem érte semmi baj?

– De hát mi történt? – kérdeztem.

– Ide hallgasson, – mondta a házigazdám. – Alighogy ön eltávozott, Szepailofftól egy katona jött ide azzal, hogy adjuk át a podgyászát, mert önnek szüksége van rá. De mi tudtuk, hogy mit jelent ez – hogy először átkutatják, azután…

Mindjárt megértettem a veszedelmet. Szepailoff azt tehette volna be a podgyászomba, amit akart és azután bevádolhatott volna.

Régi barátom, az agronóm és én rögtön elmentünk Szepailoff szállására. Barátomat künn hagytam az ajtó előtt.

Amikor beléptem, ugyanaz a katona jött elém, aki a vacsoránkat hozta. Szepailoff azonnal fogadott. Tiltakozásomra azt felelte, hogy tévedés történt és arra kért, hogy várjak egy pillanatig. Kiment. Vártam öt, tíz, tizenöt percig. Nem jött senki. Az ajtón kopogtam, de nem kaptam feleletet. Ekkor elhatároztam, hogy fölkeresem Ungern bárót. De amikor a kijárathoz mentem, zárva találtam az ajtót. Megpróbálkoztam a másik ajtónál; az is zárva volt. Kelepcébe estem! Már fütyülni akartam a barátomnak, amikor a falon telefont pillantottam meg. Fölszólítottam Ungern bárót. Néhány perc mulva megjelent Szepailoffal együtt.

– Mit jelent ez?

Ezt kérdezte Szepailofftól szigorú, fenyegetődző hangon és feleletet sem várva, taszhurjával akkorát ütött rá, hogy Szepailoff a földre zuhant.

Kimentünk. A tábornok kihozatta podgyászomat. Azután a maga jurtájába vitt el.

– Itt fog lakni! Nagyon örülök, hogy ez megtörtént, – tette hozzá mosolyogva, – mert most mindent elmondhatok önnek, amit elmondani szeretnék.

Erre megkérdeztem:

– És le is szabad írnom mindazt, amit itt hallottam és láttam?

Egy pillanatig gondolkozott, azután ezt felelte:

– Adja ide a jegyzőkönyvét.

Odaadtam az albumot, amelyben útivázlataim voltak. Ezt írta bele:

– A halálom után. Ungern báró.

Ezt az ellenvetést kockáztattam meg:

– De hiszen én öregebb vagyok, mint ön és hamarább fogok meghalni.

Szemét lezárta, fejét lehorgasztotta és ezt suttogta:

– Ó nem. Még százharminc nap, azután vége lesz; azután… Nirvána! Mennyire belefáradtam gondjaimba, aggodalmaimba és gyűlöletembe.

Sokáig hallgattunk. Éreztem, hogy most Szepailoff halálos ellenségemmé lett és Urgát a lehető leggyorsabban el kell hagynom. Éjfél után kettőre járt az idő. Ungern báró hirtelen fölállott.

– Menjünk a nagy és jó Buddhához.

Elgondolkozva és ragyogó szemmel mondta ezt, míg egész arcán egyetlen szomorú, keserű mosoly vonult át.

Előparancsolta az automobilt.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET. Buddha előtt.

A kolostorhoz érve, elhagytuk az automobilt és szűk utcák labirintusában merültünk el, míg végre Urga legnagyobb temploma előtt álltunk, amelynek tibeti fala és ablaka, de hivalkodó kínai teteje volt. Egyetlen lámpás égett a bejáratnál. A bronz- és vasveretű nehéz kapu zárva volt. Amikor a tábornok ráütött a nagy sárgaréz gongra, amely a kapu mellett függött, minden irányból megijedt szerzetesek futottak felénk. Meglátván a «tábornok bárót», a földre borultak, mert tiszteletből nem akartak a nagy emberre nézni.

– Keljetek föl, – mondta a báró – és bocsássatok be a templomba.

A belseje olyan volt, mint a legtöbb láma-templomé, ugyanazok a sokszínű zászlók, imákkal, szimbolikus jelekkel és szentek képeivel, ugyanazok a boltozatról lelógó nagy selyemszalagok és isteneknek meg istennőknek ugyanama képei. Az oltár mindkét oldalán alacsony vörös padok voltak a lámák és a kórus számára. Kis lámpások vetették fényüket az oltáron álló arany és ezüst edényekre és gyertyatartókra. Az oltár mögött nehéz, sárga selyemfüggöny csüngött tibeti fölírásokkal.

A lámák félrevonták a függönyt. A mögötte levő térben, a lobogó lámpások félhomályában az arany lótuszvirágon ülő Buddha aranyozott szobra lett látható. Az arca közömbös volt és nyugodt. Gyönge fénysugár adott neki némi életet. A szobor mindkét oldalán sok ezer kisebb Buddha, jámbor templomlátogatók áldozati ajándéka állott. A báró a gongra ütött, hogy a nagy Buddha figyelmét a maga imádságára terelje és egy marék pénzt dobott egy nagy bronz-csészébe. Azután a keresztes vitézek e sarjadéka, aki a Nyugat minden filozófusát olvasta, lecsukta a szemét, kezével eltakarta az arcát és imádkozott. Bal csuklóján fekete olvasót vettem észre. Körülbelül tíz percig imádkozott. Azután a kolostor második végéhez vezetett. Odamenet ezt mondta:

– Ezt a templomot nem szeretem. Új és akkor építették, amikor az Élő Buddha megvakult. Az arany Buddha arcán nem látok se könnyüt, se reményt, se gondot, se a nép háláját. Még nem mult el elegendő idő, hogy ilyen nyomokat hagyott volna az isten arcán. Most a jóslások régi szobájához fogunk menni.

Ez kicsiny, a kortól megfeketedett épület volt, hasonló egy lapos, kerek tetejű toronyhoz. Az ajtók ki voltak tárva. Az ajtótól kétoldalt forgatható imakerekek voltak elhelyezve, Az ajtó fölött vörösrézlap volt látható az állatöv jegyeivel. A szobában két szerzetes volt, aki szutrákat énekelt. Nem tekintettek föl, amikor beléptünk. A tábornok odalépett hozzájuk és így szólt:

– Vessetek kockát, hogy meglássam napjaim számát.

A szerzetesek két csészét hoztak, amelyekben sok kocka volt. A kockákat egy alacsony asztalra vetették ki. A báró végignézte ezt a műveletüket és velük együtt számította ki az eredményt, azután ezt mondta:

– Százharminc! Megint százharminc!

Az oltárhoz lépve, amelyen Buddhának Indiából idehozott régi kőszobra állott, újra imádkozni kezdett.

Virradatkor még más templomokat és imahelyeket is fölkerestünk, meglátogattuk az orvosi iskola múzeumát, a csillagászati célokat szolgáló tornyot és az udvart is, ahol a bandik és a fiatal lámák napi reggeli birkózó gyakorlataikat végezték. Más helyen a lámák nyilazásban gyakorolták magukat. Néhány előkelőbb láma meleg ürühúst, teát és vad hagymát szolgált föl nekünk.

A jurtába visszatérvén, hasztalan próbáltam aludni. Sok mindenféle kérdés járta át a fejemet.

– Hol vagyok? Mely korszakban élek?

Tudtam, hogy homályosan érzem valami nagy eszme, valami óriási terv, valami leírhatatlan emberi fájdalom láthatatlan érintését.

Ebéd után a tábornok azt mondta, hogy be fog mutatni az Élő Buddhának. Mivel az Élő Buddhától nagyon nehezen lehet kihallgatást kapni, nagyon megörültem ennek a kínálkozó alkalomnak. Automobilunk nemsokára megállott az isten palotáját körülvevő vörös-fehér csíkos fal kapuja előtt. Kétszáz láma rohant elő sárga és vörös ruhában, hogy a Dchiang Dchünt, a tábornokot üdvözölje ezzel az elfojtott tiszteletteljes suttogással: «Khán! Hadisten!» Tágas csarnokon vezettek keresztül bennünket, amelynek kemény vonalait a félhomály enyhítette. Nehéz faragott ajtók szolgáltak a palota belső részébe. A csarnok mélyében daisz állott, sárga selyem vánkossal befödött trónussal. A trónus támlája vörös volt, arany szegéllyel. Két oldalán sárga selyemből készült faliernyők voltak, kínai fenyőből készült cifra keretben. A trónus mellett üvegszekrények állottak, tele Kínából, Japánból, Indiából és Oroszországból származó műtárgyakkal. A trónus előtt levő hosszú, alacsony asztal mellett nyolc mongol nemes ült. Elnökük nagyon tiszteletreméltó, okos, energikus arcú és nagy, átható szemű öreg ember volt. Megjelenése buddhista szenteknek drágakő-szemmel ellátott ama faszobraira emlékeztetett, amelyeket a tokiói múzeum buddhizmusnak szentelt részében láttam, ahol a japánok Amida, Daunichi-Buddha, Kvanon istennő és a jókedvű öreg Hotei régi szobrait mutogatják.

Ez az ember Jahantszi Hutuktu volt, a mongol minisztertanács elnöke, akit messzi Mongolország határán túl is tiszteltek. A többi jelenlevők miniszterek, khánok és Khalkha legfőbb fejedelmei voltak. Jahantszi Hutuktu fölszólította Ungern bárót, hogy az ő oldalán foglaljon helyet. Számomra európai széket hoztak. Ungern báró tolmács segítségével tudtára adta a minisztertanácsnak, hogy nehány nap mulva eltávozik Mongolországból és figyelmeztette a minisztereket, védjék meg a Dzsingisz khán utódai számára kivívott szabadságot, mert a nagy császár lelke még él és azt követeli a mongoloktól, hogy újra hatalmas nép legyenek és hogy mindazokat az ázsiai királyságokat, amelyeken egykor ő uralkodott, egyetlen nagy középázsiai állammá egyesítsék.

A tábornok fölemelkedett. A többiek mind követték példáját. Mindeniktől külön-külön komolyan elbúcsúzott. Jahantszi láma előtt mélyen meghajolt. Jahantszi Hutuktu kezét a báró fejére tette és megáldotta őt.

A tanácskozó teremből mindjárt ahhoz az orosz stílusban épült házhoz mentünk, amely az Élő Buddha személyes lakóhelye. A házat vörös és sárga lámák, szolgák, a Bogdo tanácsosai, hivatalnokok, jövendőmondók, doktorok és kegyeltek serege teljesen körülvette. E ház kapujától a palota külső faláig hosszú, vörös kötél húzódott, amelynek vége künn a falon át lelógott. A zarándokok letérdelve egy ott álló szerzetesnek selyem hatykot vagy egy darab ezüstöt szoktak adni. Ha valaki megérinti a kötél végét, amelynek belső vége a Bogdo kezében van, akkor közvetetlen összeköttetésbe jut a szent, ujjászületett Élő Istennel. Azt hiszik, hogy a teveszőrből és lószőrből készült kötélen át áldás áramlik ki az imádkozókhoz. Minden mongol aki megérintette a misztikus kötelet, zarándokútjának jeléül vörös szalagot visel a nyaka körül.

Nagyon sokat hallottam a Bogdo khánról, mielőtt alkalmam nyílt, hogy megláthattam. Hallottam, hogy nagyon hajlik az alkoholélvezetre és ebbe is vakult bele, hallottam, hogy külsőleg mennyire szereti a nyugati kultúrát és hogy feleségével együtt, aki az ő nevében sok küldöttséget és hírhozót fogad, mélyen a kancsó fenekére szokott nézni.

Abban a szobában, amelyet a Bogdo magán-dolgozószobául használt, két láma-titkár volt. Ezeknek éjjel-nappal őrizniök kellett az ott levő ládát, amelyekbe nagy pecsétjei voltak rejtve. Az egész terem a lehető legegyszerűbb volt. Egy alacsony kínai lakkasztalkán a Bogdo írószerszáma feküdt és egy sárga selyembe burkolt skatulya kis pecsétekkel, amelyeket a kínai kormány és a Dalai Láma adott neki. Mellette alacsony karosszék volt és egy bronz szénserpenyő vas kályhacsővel. A falakon a Szvasztika jelei és tibeti meg mongol föliratok voltak láthatók. A karosszék mögött kis oltár állott arany Buddha-szoborral, amely előtt két faggyúgyertya égett. A padlót vastag, sárga szőnyeg födte.

Amikor beléptünk, az Élő Buddha a szomszédos szobában levő kis magán-imaszekrénynél volt. Ebbe a szobába senkinek sem szabad belépnie, kivéve magát a Bogdo khánt és a Kanpo-Gelongot (a gelongok legfőbb rangja), akinek az a föladata, hogy a templomi szertartásokat rendezze és az Élő Buddhának magányos imáiban segédkezzék. Az egyik titkár azt mondta, hogy a Bogdo ma reggel nagyon izgatott volt. Délben ment az imaszekrényhez.

A sárga tan komolyan imádkozó főnökének hangját sokáig hallottuk. Azután egy másik ismeretlen hang szólalt meg. A szekrénynél a föld Buddhája az ég Buddhájával beszélgetett – legalább ezt mondták a lámák.

– Várjunk kissé, – indítványozta a báró. – Talán nemsokára kijön.

Várakozás közben a tábornok Jahantszi lámáról beszélt. Elmondta, hogy ha Jahantszi nyugodt, éppen olyan, mint más ember, ellenben ha meg van hatva és mélyen elgondolkozik, akkor dicsfény látható a feje körül.

Félóra mulva a láma-titkárok egyszerre csak nagy félelmet mutattak. A szekrényhez való bejárat mellett hallgatództak. Azután arccal a földre borultak. Az ajtó lassan kinyílt és belépett Mongolország császárja, az Élő Buddha, ő szentsége Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu, külső Mongolország khánja. Kövér, öreg ember volt. Komoly, símára beretvált arca a katolikus egyház bíborosaira emlékeztetett. Sárga selyemből készült, fekete szegélyű mongol kabát volt rajta. A vak ember szeme tágra meredt. Nehézkesen a karosszékbe roskadt és ezt susogta:

– Írjátok!

Az egyik titkár mindjárt papirost és kínai íróecsetet vett elő. A Bogdo lediktálta iménti látomását és amit mondott, meglehetősen zavart volt és éppenséggel nem hangzott érthetően. A következő szavakkal végződött:

– Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu Khán, amikor a nagy, bölcs Buddhával beszéltem, akit a jó és a gonosz szellemek vettek körül. Bölcs lámák, Hutuktuk, Kanpok, Marambak és szent Gheghenek adjatok feleletet látomásomra!

Befejezvén diktátumát, letörölte homlokáról az izzadságot és megkérdezte, ki van jelen. A titkárok egyike letérdelve ezt felelte:

– Ungern báró khán Dchiang Dchün és egy idegen.

A tábornok bemutatott a Bogdónak, aki üdvözlete jeléül fejet hajtott. A tábornok és a Bogdo halkan beszélgetett egymással. A nyitott ajtón át megláttam az imaszoba egy részét. Láttam egy nagy asztalt több könyvvel, amelyek közül nehány nyitva volt, nehány pedig a földön feküdt, egy szénserpenyőt vörösen izzó faszénnel és egy kosarat, amelyben egy juhnak a jóslásra szolgáló lapockacsontja és bele volt. A báró nemsokára fölkelt és meghajolt a Bogdo előtt. A tibeti a báró fejére tette a kezét és e közben imát mormolt. Azután a maga nyakáról levett egy ikont és a báró nyakába akasztotta.

– Ön nem fog meghalni, hanem az élő lények legfőbb alakjában újra fog születni. Gondoljon erre ujjászületett hadisten, a hálás Mongolország khánja.

Nyilvánvaló volt, hogy az Élő Buddha megáldotta a «véres tábornokot» a halála előtt.

A következő két napon háromszor nyílt alkalmam arra, hogy az Élő Buddhát a Bogdo egyik barátjával, Djam Bolon burjét fejedelemmel meglátogathattam. Ezeket a látogatásokat könyvem negyedik részében fogom leírni.