Part 2

Minél jobban életre keltette a tavasz a természetet, annál kiadósabb és élvezetesebb volt a vadászás. Reggel, napfölkeltekor, hangokkal volt az erdő tele, hangokkal, amelyek a város lakójának idegenek és amelyeket nehéz egymástól megkülönböztetni. Ekkor dürgött a fajdkakas és énekelte szerelmi dalát a cédrus hegyes ágain, miközben az alatta, a lehullott levelek közt kapirgáló szürke tyúkot bámulta. Ezt a tollas Carusót nagyon könnyen meg lehetett közelíteni és egy lövésre poétikus kötelességét inkább hasznos kötelességgel cserélte föl. Halála könnyű volt, hiszen szerelmes volt és süket. Künn a tisztáson a császárfajdok verekedtek szétterpesztett foltos farkkal, míg a tyúkok szorosan mellettük páváskodtak, a nyakukat nyujtogatták és egymással fecsegtek, valószínűleg valami pletykát harcoló kakasaikról. A távolból erős és mély, de mégis gyöngédséggel és szeretettel teli bőgés hallatszott, a szarvas szerelmi kiáltása, míg a fölötte levő szirten a hegyi kecske rövid, szaggatott hangja szólalt meg. A bokrok alján vidám nyulak huncutkodtak. Gyakran egészen a közelükben, a jó alkalmat lesve, egy vörös róka nyúlt el a hasán. Farkasról sohasem hallottam ott semmit; rendszerint nincs a szibériai hegy- és erdővidéken.

Volt azonban egy másik állat, amely a szomszédom lett. Egyikünknek pusztulnia kellett. Egyszer, mikor egy nagy fajdkakassal tértem vissza a vadászatról, hirtelen valami fekete mozgó tömeget vettem észre a fák alatt. Megálltam. Medve volt. Hangyabolyban kotorászott. Amikor megneszelt, hevesen fújtatott és gyorsan elillant. Ügyetlen lábának gyorsasága szerfölött meglepett. Másnap reggel, amikor köpenyemmel betakarva még kunyhómban feküdtem, zaj vonta magára figyelmemet. Kémlelődve kinéztem és fölfedeztem a medvét. Hátsó lábán állt és lármásan szimatolgatott. Alighanem azt vizsgálgatta, miféle teremtmény lehet az, amely medve módjára, kidöntött fa törzse alatt tölti el a telet. Nagyot kiáltottam és a fejszével az üstre ütöttem. Korai látogatóm erre elfutott, ahogyan csak a lába bírta. De nem nagyon örültem a látogatásának. Kora tavasszal történt ez, amikor a medvének tulajdonképpen még nem kellett volna elhagynia telelő helyét. Az úgynevezett hangyászó medvék közé tartozott. Rendkívüli medvefajta, amely híjával van a medvetörzshöz tartozó családok minden etikettjének.

Tudtam, hogy a hangyászó medve nagyon ingerlékeny és vakmerő. Hamarosan fölkészültem tehát úgy a védelemre, mint a támadásra is. Az előkészület rövid volt. Öt patronnak a hegyét ledörzsöltem és ezzel dum-dumot csináltam. Ilyen nem szívesen látott vendéggel szemben eléggé érthető argumentum lettek. Fölvettem a kabátomat és elmentem oda, ahol először találkoztam a medvével és ahol sok hangyaboly volt. Bejártam az egész hegyet, benéztem minden zugba, de sehol nem tudtam fölfedezni látogatómat. Megcsalódva és kifáradva közeledtem a kunyhómhoz, megfeledkezve minden óvatosságról. Ekkor hirtelen megláttam az erdő királyát, éppen amikor alacsony lakásomból kibújt és a bejáratot körülszaglászta. Lőttem. Ordított fájdalmában meg dühében és hátsó lábára állott. Amikor egy második golyó szétzúzta egyik lábát, leereszkedett, de mindjárt megtámadásomra indult, úgy, hogy megsebesült lábát maga után húzva, ismét fölállni iparkodott. Csak a harmadik golyó végzett vele, amely mellbe találta. Körülbelül 200–250 font volt a súlya és kitűnően ízlett. Legjobb volt kotelettnek elkészítve. De nagyon bevált, mint hamburgi szeletis, forró kövön puhítva és sütve, amikoris a hús nagy darabokra dagadt föl, de ezek a darabok olyan könnyűek voltak, mint a pétervári «Medved»-ben a legfinomabb omelette soufflée. Éléstáram e jókor jött meggazdagodása után addig éltem menedékhelyemen, míg a föld kiszáradt és a folyó is leapadt annyira, hogy partja mentén nekivághattam az útnak oda, ahová Iván utalt.

A legnagyobb óvatossággal utaztam és gyalog tettem meg az utat a part mentén. Egész háztartásomat és birtokomat szarvasbőrzsákba csomagolva magammal cipeltem. Így megterhelve gázoltam át az utamba eső kisebb vizeken és mocsarakon. Körülbelül ötven mérföld után a Sifkova nevű területre érkeztem. Ott egy Tropov nevű parasztnak az erdőhöz legközelebb eső kunyhójára bukkantam. Egy ideig nála laktam.

*

Ha összefoglalom a szibériai őserdőben tett tapasztalatomat, ezekre a következtetésekre jutok: az alkalom korunk minden egészséges emberében újra felébreszti a primitív ember, vadász vagy harcos hajlandóságait és képessé teszi őt a természettel való küzdelemre. A művelt elméjű ember kedvezőbb helyzetben van, mint a műveletlen, mert ennek nincs elég tudása és akaratereje ahhoz, hogy keresztülverekedje magát. De a kultivált embernek azt az árat kell ezért fizetnie, hogy nem lehet számára semmi sem oly rettenetes, mint a föltétlen egyedüllét és annak tudata, hogy tökéletesen el van vágva az emberi társadalomtól, az élettől, a szellemi és esztétikai kultúrától. Egy lépés, a gyöngeségnek csak egy pillanata kell és teljes őrület keríti hatalmába ezt az embert, hogy elháríthatatlan pusztulásba rántsa. A hideggel és az éhséggel való harc irtózatos napjait éltem át. De még rettenetesebbek voltak azok a napok, amikor az akaratom küzködött a gyöngítő és összemorzsoló gondolatokkal. Még ma is reszket a szívem és a lelkem, ha ezekre a napokra emlékezem és ha most, tapasztalatom leírásakor, ismét életre keltem őket, újra visszasülyedek a félés és a kétségbeesés állapotába.

Végül meg kell jegyeznem, hogy éppen a civilizált államokban nagyon is keveset törődnek az emberek kiképzésével arra, ami primitív viszonyok közt lehet a hasznukra, olyan viszonyok közt, amelyek a természettel való életküzdelemből származnak. Ennek megváltoztatása az egyedüli út, hogy új nemzedéket neveljünk, erős, egészséges, kitartó emberekből, akiknek egyszersmind a lelkük is kifejlődött.

A természet megsemmisíti a gyöngét, de megsegíti az erőset; a lélek olyan indulatait ébreszti föl, amelyek a modern élet közönséges viszonyai közt alva maradnak.

HATODIK FEJEZET. Egy folyó erjedésben.

A Sifkova-vidéken nem sokáig maradtam. De a rövid időt minden tekintetben kihasználtam. Először is egy embert, akiben megbízhattam, a városba küldtem barátaimhoz, akiktől ezen az úton fehérneműt, csizmát, pénzt kaptam és egy kis ládát az első segítségnyujtáshoz szükséges anyaggal és a legfontosabb orvosszerekkel. Megkaptam így azt is, ami a legfontosabb volt: útlevelet hamis névre, mert a bolsevikok számára természetesen halott voltam.

E némileg kedvezőbb körülmények közt jövendő terveimről gondolkodtam. Sifkovában nemsokára híre járt, hogy egy bolsevista népbiztos fog odaérkezni, aki marhát rekvirál a vörös hadsereg számára. Veszedelmessé vált tehát az ottidőzés. Csak arra vártam, hogy a Jenisszei megszabaduljon a tömör jégtakarótól, amely jó sokáig elzárta még akkor is, amikor a kisebb folyóágak már szabadok voltak és a fák tavaszi lombot kaptak. Ezer rubelért fölfogadtam egy halászt, aki késznek nyilatkozott arra, hogy mihelyt a folyó teljesen megtisztul a jégtől, a folyón fölfelé, ötvenöt mérföldnyire elvisz egy elhagyott aranybányához.

Egy reggelen fülsiketítő ropogást halottam. Mintha borzasztó ágyúlövés lett volna. Kifutottam és azt láttam, hogy a folyó hatalmas jégtömeget felemelt és azután áttörte, hogy darabokra tépje. A parthoz siettem, ahol félelmetes, de nagyszerű látványban volt részem. A folyó azt a nagy jégtömeget, amely délen levált, leúsztatta és északi irányban magával cipelte az itt őt még részben födő vastag jégréteg alatt. Ennek nyomása végül széttörte ezt az északi téli gátat és ezzel lehetővé tette az egész nagy tömeg utolsó rohamát a Jegestenger felé.

A Jenisszei, «Jenisszei apó», «a hős Jenisszei», Ázsia leghosszabb folyóinak egyike. Mély és pompás, különösen középfolyásán, amelyet hegyláncok öveznek.

Az irtózatos folyam óriási jégmezőket cipelt le, amelyeket a sellőkön és az itt-ott kinyúló sziklákon összetört. Haragos forgatagban táncoltatta a jeget és letépte azokat a táborhelyeket is, amelyeket a jégen rendeztek be a karavánok számára. Ezek a karavánok télen Minuszinszkból Krasznojarszkba menet, mindig a befagyott folyón járnak. Időről-időre megakadt a folyam szabad futása. Ilyenkor ropogó robaj támadt. A nagy jégmezők összenyomódtak és olykor harminc lábnyi magasságig egymásra torlaszolódtak. Ezzel gátat emeltek a mögöttük levő víz elé, amely gyorsan növekedett, az alacsonyabb partokon kiáradt és nagyobb jégtömegeket kidobott a szárazra. A megerősödött víz ereje végül mégis meghódította az útját elzáró jégtöltést és az összetörő üveg csörömpölésével darabokra tépte.

A folyó kanyarodóinál és a nagy sziklákon ijesztő volt a kaosz. Rengeteg jégtömbök összetorlódva, vadul táncoltak, míg fölvetődtek a magasba, más jégtömbökbe ütköztek vagy szétzúzódtak a part szirtjein, ahonnan kőomladékot, földet és fát téptek ki. Nagy, tizenöt-húsz lábnyi falat halmozott föl az egész part hosszában mesés gyorsasággal ez a természetóriás. Ezt a falat a parasztok zaberega-nak nevezik és csak úgy juthatnak el azon keresztül a folyóhoz, hogy külön utat vágnak benne. Az óriásnak egy hihetetlen művét láttam. Sok lábnyi vastag és sok méter széles jégtömböt röpített ugyanis merőlegesen a magasba úgy, hogy a part szélétől több mint ötven lábnyira zuhant le a földre, ahol fiatal erdőt és kis fákat zúzott szét.

Mialatt a jég e nagyszerű távozását figyeltem, szívem félelemmel és borzalommal lett tele, látván az irtózatos zsákmányt, amelyet a Jenisszei ez évenként megismétlődő visszavonulásán magával vonszolt. A zsákmány a kivégzett ellenforradalmárok holtteste volt – Kolcsak admirális, az antibolsevista Oroszország főkormányzója volt hadseregének tisztjei, katonái és kozákjai. Ez a minuszinszki Cseka véres munkájának volt az eredménye. Levágott fejjel és kézzel, megcsonkított arccal, félig elégett testtel és szétzúzott koponyával sok száz ilyen holttest úszott a víz színén és sírját keresve összekeveredett a jégtömbökkel; vagy pedig a dühöngő örvény forgataga szétmorzsolta őket a hegyes jégtömbök között és alaktalan tömeggé tépte szét, amelyet a folyó, megiszonyodva a rábízott föladattól, kihányt a szigetekre és zátonyokra. Végigmentem a Jenisszei egész középfolyása mentén és mindenütt állandóan rátaláltam a bolsevikok munkájának e rothadó, irtózatos nyomára. A folyó egyik helyén egy kanyarodóban nagy halom döglött lovat láttam. Az áramlat és a jég nem kevesebbet, mint háromszázat dobott oda. E helytől egy versztnyire más fölfedezést tettem, amelyet idegeim nem bírtak el. Ott ugyanis a parton fűzek hosszú sorát láttam, amelyek újjszerűen lecsüngő ágaikkal, mindenféle alakban és helyzetben, emberi holttesteket halásztak ki a meggyalázott folyóból és olyan természetes módon tartották fogva, hogy megterhelt lelkem ezt a benyomást sohasem tudja többé elfelejteni. Itt hetven holttest irtózatos csoportot alkotott.

A sok jéghegy végre mind lecsúszott és kísérőjükként kidőlt fák törzsei, fatönkök és halottak, halottak, halottak. A halász és a fia kivájt nyírfatörzsből készült kis csónakba ültettek engemet a podgyászommal együtt és a part mentén rudakkal fölfelé toltak. Csónakot erős áramlásban rúddal víz ellen tolni nagyon kemény munka. Az élesebb hajlásokon kénytelenek voltunk evezni és izmainkkal kellett küzdenünk az áradás egész erejével szemben. Némely helyen a sziklába kellett kapaszkodnunk és csak úgy juthattunk előre, hogy a sziklát kézzel megragadva, lassan előre húztuk magunkat. Akárhányszor jó sokáig tartott, míg ilyen sellőkön öt-hat méternyire előbbre juthattunk.

Két nap alatt elérkeztünk utunk céljához. Több napot egy aranybányában töltöttem el, amelyben egy őr élt a családjával. Mivel maguknak is kevés készletük volt, nekem semmit sem adhattak, úgy, hogy ismét a fegyveremnek kellett működnie, hogy élelmet szerezzek és gazdámat is élelmiszerhez segítsem.

Itt egy napon fölbukkant egy geometer. Nem bújtam el előle, mert a télen át az erdőben akkora szakállam nőtt, hogy még az anyám sem ismert volna meg. De vendégünknek elég éles szeme volt ahhoz, hogy azonnal lássa, ki vagyok. Nem féltem tőle, mert észrevettem, hogy nem bolsevik. Rájöttünk, hogy közös ismerőseink vannak és hogy a jelen eseményeiről egyformák a nézeteink. Az aranybánya közelében, kis faluban lakott, ahol bizonyos közmunkákra kellett felügyelnie. Elhatároztuk, hogy együtt menekülünk Oroszországból. Én már régóta törtem ezen a fejemet. Most megérett a tervem. Mivel Szibériában való földrajzi helyemet jól ismertem, a legbiztosabb útnak ezt tartottam: Urianhaion át Mongolország északi részébe, amely a Jenisszei forrásvidékéhez tartozik és azután Mongolországon keresztben át a távoli Keletre és a Csöndes-Óceánhoz. A Kolcsak-kormány bukása előtt azt a megbízást kaptam, kutassam ki Urianhait és Nyugat-Mongolországot és ennek következtében akkor a legnagyobb pontossággal tanulmányoztam minden térképet és könyvet, amelyet e területről csak kaphattam. Vakmerő tervem megvalósítására legerősebben a biztosságom után való vágy unszolt.

HETEDIK FEJEZET. Szovjet-Szibérián keresztül.

Néhány nap mulva útnak indultunk. A Jenisszei balpartján levő erdőségen át déli irányban haladtunk. Attól félve, hogy valami nyomot hagyunk magunk után, amennyire csak lehetett, elkerültük a falvakat. Ahol ezt nem tehettük meg, ott általában jól fogadtak a parasztok, akik inkognitónkon nem láttak keresztül. Megállapítottuk, hogy gyűlölték a bolsevikokat, akik sok falut elpusztítottak. Az egyik helyen azt ujságolták nekünk, hogy a fehérek üldözésére Minuszinszkből vörös különítményt küldtek ki. Ez a hír arra kényszerített bennünket, hogy messzire elkanyarodjunk a Jenisszei partjától és az erdőkben és hegyekben elbújjunk. Csaknem tizennégy napig maradtunk ott, mert ez idő alatt vörös katonák járták be a vidéket és rosszul öltözött, fegyvertelen tiszteket fogdostak össze, akik a bolsevikok kegyetlen bosszúja elől bújtak el. Véletlenül egy mocsárhoz érkeztünk, ahol fára fölakasztva huszonnyolc tiszt holttestét találtuk. Arcuk és testük meg volt csonkítva. Ennek láttára elhatároztuk, hogy sohasem kerülünk élve a bolsevikok kezébe. Erre szolgáltak fegyvereink és a nálunk levő ciankáli.

Amikor egyszer a Jenisszei egyik mellékfolyóján átkeltünk, szűk, iszapos szoroshoz értünk, amelynek bejáratánál emberek és lovak feloszló testei hevertek. Kevéssé távolabb széttört szánkóra akadtunk kifosztott ládákkal és szétszórt papirossal. A közelben széttépett ruha és több más halott feküdt. Kik voltak ezek a szegény emberek? Miféle tragédia játszódott le ebben az erdőben? Megpróbáltuk a talány megfejtését. Megvizsgáltuk az okiratokat és papirokat. Pepelajev tábornok törzséhez intézett hivatalos iratok voltak. A Kolcsak-hadsereg visszavonulásakor a törzs egy része valószínűleg ezen az erdőn jött keresztül, hogy elrejtőzzék a mindenfelől előrenyomuló ellenség elől. Itt azonban a vörösök kezébe estek, akik megölték őket. Nem messze e helytől halva találtunk egy nőt, akinek állapota világosan bizonyította, hogy mi érte, míg egy szánakozó golyó megváltotta. A holttest egy melléktábor mellett feküdt, amely tele volt szétszórt üvegekkel és konzervdobozokkal és a gyilkosságot megelőző orgiáról beszélt.

Minél messzebbre jutottunk délre, annál barátságosabban fogadott a nép és annál ellenségesebb indulattal volt a bolsevikok ellen. Végre kijutottunk az erdőségből és a minuszinszki irtózatos sivatagba kerültünk, amelyet a magas vörös Kizill-Kaja hegylánc szel keresztül és helyenként sóstavak födik. Ez a síroknak országa, sok ezer nagy és kicsi dolmennek, első birtokosai síremlékeinek országa, tíz méter magasságig terjedő kőpiramisok, amelyeket hódító útján Dsingisz khán és később a nyomorék Tamerlan-Timur állított emlékül. E dolmenek és kőpiramisok ezrei állanak végtelen sorban, északi irányban. Ezen a síkságon a tatárok élnek most. A bolsevikok kirabolták őket és ezért gyűlölik a bolsevikokat. Nyíltan megmondhattuk tehát nekik, hogy menekülő úton vagyunk. Ingyen adtak élelmiszert, elláttak vezetőkkel és fölvilágosítottak bennünket, hol pihenhetünk meg és veszedelem esetén hol kell elbújnunk.

Több nap mulva a Jenisszei magas partjáról megláttuk az első gőzöst, az Oriolt, amely Krasznojarszkból Minuszinkszba vörös csapatokat szállított.

Nemsokára a Tuba folyó torkolatáig értünk, amelyet élesen keleti irányban kellett követnünk, egészen a Szajan-hegységig, ahol Urianhai kezdődik. Az volt a nézetünk, hogy a Tuba és mellékfolyója, az Amyl mentén levő út lesz utazásunknak legveszedelmesebb része, mert e két folyó völgyeit sűrűn lakja olyan nép, amely Setinkin és Krafcseno ismert kommunista elvtársaknak sok katonát adott.

Egy tatár bennünket és lovainkat kompon átvitt a Jenisszei jobb partjára és napkeltekor még néhány kozákot is küldött, aki elkísért egészen a Tuba torkolatáig. Ott egész napi pihenőt élveztünk. Vad fekete ribiszke és cseresznye volt az élelmünk.

NYOLCADIK FEJEZET. Három nap ellenségek közt.

Hamis útleveleinkkel fölszerelve, előre haladtunk a Tuba völgyében. Minden tíz-tizenöt versztnyire száz-kétszáz házra terjedő faluhoz érkeztünk, amelyekben az egész közigazgatás a szovjetek kezében volt és ahol a kémek minden arramenőt gyanakodva megfigyeltek. Ezeket a falvakat két okból nem kerülhettük el. Először is ez a kísérlet, amikor a földeken állandóan találkoztunk parasztokkal, gyanút keltett volna és valami szovjethatóságot talán arra bírt volna, hogy bennünket elfogjon és Minuszinszkbe küldjön a Csekához, ahol aztán utóljára láttuk volna a napvilágot és másodszor az útitársamnak megengedte az útlevele, hogy útján a kormánypóstát használja. Arra voltunk tehát kényszerítve, hogy a falusi szovjeteket felkeressük és tőlük kérjük lovaink kicserélését. A kozákok kocsin vittek minket az első faluba, ahol négy póstalovat kaptunk. Ámbár a bolsevikok voltak az urak, mégis azt a fölfedezést tettük, hogy a parasztok, csekély kisebbség kivételével, ellenségei voltak a bolsevikoknak és szívesen támogattak bennünket. A kapott segítségért azzal kárpótoltam őket, hogy gyógyítottam betegeiket és utitársam praktikus tanácsokat adott nekik a gazdálkodásra nézve. Főként a régi disszidensek és a kozákok segítettek bennünket.

Néha teljesen kommunista falvakba érkeztünk. Hamar megtanultuk, miről lehet ezeket megismerni. Ha csörgő lócsengőinkkel valamelyik faluba belovagolva azt láttuk, hogy a véletlenül a házak előtt ülő parasztok hajlandóságot mutattak arra, hogy homlokukat összeráncolva vagy haragos megjegyzésekkel fölkeljenek, abban a hitben tudniillik, hogy új vörös ördögök jöttek, akkor tudtuk, hogy ez a kommunistákkal ellenséges falu volt, ahol biztosságban megpihenhettünk. Ha azonban a parasztok közelebb jöttek, szívesen üdvözöltek bennünket és elvtársnak szólítottak, mindjárt tudtuk, hogy ellenséges helyen vagyunk és megfelelő óvatossági intézkedéseket kell tennünk. Az efajtájú falvakban nem a szabadságot szerető szibériai parasztok laktak, hanem Ukrainából való emigránsok, lusta és iszákos emberek, akik noha fekete és termékeny föld vette körül falvaikat, kicsiny, piszkos kunyhóban éltek. Nagyon veszedelmes, de egyszersmind kellemes pillanatokat töltöttünk el a nagy Karatuz faluban. Ez tulajdonképpen város. Itt 1912-ben két iskola nyílt meg. Lakóinak száma tizenötezer. Karatuz a déli Jenisszei kozákjainak fővárosa. Most azonban nagyon nehezen lehet erre a helyre ráismerni, mert a parasztemigránsok és a vörös hadsereg emberei az egész kozák lakosságot legyilkolták és a legtöbb házat fölgyujtották. A minuszinszki kerület keleti részében ez a város jelenleg a bolsevizmus középpontja. Amikor ott lócsere végett a szovjet épületébe léptünk, a Cseka éppen ülésezett. Azonnal körülfogtak bennünket és iratainkat kérték. Mivel lelkiismeretünk nem nagyon bízott abban, hogy útleveleink jó hatást fognak tenni, megkíséreltük e vizsgálat elkerülését. Útitársam később gyakran mondta nekem:

– Nagy szerencse ránk nézve, hogy a bolsevisták közt aki tegnap még haszontalan suszter volt, ma kormányzó és hogy a tudomány embereinek kell az utcát söpörniök és a vörös lovasság istállóját tisztogatniok. Szóba állhatok a bolsevikokkal, mert nem tudnak különbséget a dezinfekció és difteritisz, az antracit és az appendicitisz közt. Ilyen módon addig fecseghetek nekik mindenfélét, míg eltérítem őket attól a szándékuktól, hogy golyót röpítsenek belém.

A karatuzi Csekának is annyi mindenfélét fecsegtünk, hogy mindent megkaptunk, amit csak óhajtottunk. Kerületük jövendő fejlődésére vonatkozó nagyszerű tervet terjesztettünk elő, eléjük tartottuk, hogy utakat és hidakat építünk nekik, ami képessé teszi őket arra, hogy Urianhaiból fát, a Szajanok hegyeiből vasat és aranyat, Mongolországból marhát és bőröket exportáljanak. Mekkora dicsősége lesz ez a szovjetkormány teremteni akarásának! Körülbelül egy óra hosszáig tartott az óda, amelyet elénekeltünk nekik. És mire befejeztük, a Cseka tagjai teljesen megfeledkeztek iratainkról. Személyesen cserélték ki lovainkat, személyesen rakták föl málhánkat a kocsira és jó sikert kívántak nekünk. Oroszország határán ez volt az utolsó idegpróba.

Amikor az Amyl völgyén haladtunk át, kegyes volt hozzánk a szerencse. A komp közelében a karatuzi milicia egyik tagját találtuk. Ennek a katonának a kocsiján több fegyver és automata pisztoly volt, többnyire Mauzer, egy expedició fölszerelésére szánva, amelynek néhány kozáktiszt fölkutatása végett be kellett járnia Urianhait. Ez óvatosságra intett, mert nagyon könnyen összetalálkozhattunk volna ezzel az expedicióval és nem voltunk bizonyosak abban, vajjon zengzetes frázisaink iránt éppen olyan megértést tanusítanak-e a katonák is, mint a Cseka tagjai. A katonához intézett kérdések révén megtudtuk, mi lesz az expedició útja. A legközelebbi faluban ezzel a katonával egyazon házban háltunk meg. Ki kellett nyitnom podgyászomat és mindjárt észrevettem, hogy a katonánk csodálkozva pillant útizsákomra.

– Mi tetszik magának annyira?

Ezt susogta:

– Nadrág… nadrág…

Városi polgártársaimtól vastag fekete posztóból való, egészen új lovagló nadrágot kaptam. Ez a nadrág vonta magára a milicember vágyakozó figyelmét.

– Ha magának nincs más nadrágja… – jegyeztem meg, miközben megfontoltam új barátom ellen irányuló támadó tervemet.

– Nincs, – felelte szomorúan. – A szovjet nem ad nadrágot. A szovjetemberek azt mondják, ők is nadrág nélkül járnak. És az én nadrágom már teljesen tönkrement. Nézzen csak ide.

E szavakkal fölemelte köpenyének alsó részét. Odanéztem és valóban nem tudtam, hogyan volt képes ebben a nadrágban megmaradni, mert akkora lyukak voltak rajta, hogy inkább hálónak látszott, mint nadrágnak, hálónak, amelyen még egy kis cápa is átbújhatott volna.

– Eladja? – kérdezte a katona.

– Azt nem tehetem, mert nekem is szükségem van rája. – Feleltem határozottan.

Pár percig gondolkodott. Majd odalépett hozzám és azt mondta:

– Menjünk ki és beszéljünk a dologról. Itt nem igen lehet.

Kimentünk és mindjárt elkezdte:

– Nos, hogy vagyunk? Maguk Urianhaiba mennek. Ott a szovjetbankónak nincs értéke, úgy, hogy semmit sem tud majd vásárolni, pedig ott rengeteg coboly, rókabőr, hermelin és aranypor van, amit a lakosság fegyverért és patronért nagyon szívesen elcserél. Mindegyikünknek van fegyvere. Ha nekem adja a nadrágot, adok még egy fegyvert és száz patront.

Mintha nem érteném, mit akar, ezt feleltem:

– Nem kell nekünk fegyver. Bennünket megvédenek az irataink.

– Nem is úgy értem, – szakított félbe, – hanem a fegyvert majd becserélheti prémre és aranyra. Azonnal odaadom a fegyvert.

– Hja úgy, erről van szó. Igen ám, de ez nagyon kevés ezért a nadrágért. Maga most Oroszországban seholsem kaphat nadrágot. Egész Oroszország nadrág nélkül jár és a maga fegyveréért éppen csak egy cobolybőrt kapnék. De mit kezdjek egy darab bőrrel?

Így értem el vágyam teljesülését. A milickatona megkapta a nadrágomat és én egy fegyvert kaptam száz patronnal és azonkívül még két automata pisztolyt, egyenként negyven patronnal. Most annyira föl voltunk fegyverkezve, hogy megvédhettük magunkat. Még arra is rábeszéltem a nadrágom szerencsés tulajdonosát, szerezzen nekünk a fegyverviselésre engedelmet. Ezzel aztán a törvény is, a hatalom is a mi oldalunkon volt.

Egyik félreeső faluban három lovat vásároltunk, kettőt hátasnak, egyet málhásnak, vezetőt fogadtunk és elláttuk magunkat szárított kenyérrel, hússal, sóval, vajjal. Miután ott huszonnégy óráig pihentünk, megkezdtük az utat föl az Amylnak a Szajan-hegységbe, Urianhai határára. Reméltük, hogy ott már nem akadunk bolsevikokra.

A Tuba torkolatától három napi útra, a mongol Urianhai terület határán, elhagytuk az utolsó orosz falut. E három napon törvényt nem ismerő néppel voltunk folytonos érintkezésben, állandó veszedelem környékezett bennünket és mindig hirtelen halál leselkedett reánk. Csak vas akaraterőnk, hidegvérünk és nem tágító makacsságunk segített keresztül minden veszedelmen és őrzött meg attól, hogy lezuhanjunk a mélységbe, amelynek fenekén oly sokan feküdtek, akiknek nem sikerült, mint nekünk, a szabadsághoz való kezdő lépést megtenniök. Talán nem volt elegendő kitartásuk és hidegvérük, talán nem rendelkeztek azzal a költői tehetséggel, hogy utakról, hidakról, aranybányákról ódát zengjenek, vagy talán nem volt fölösleges nadrágjuk.

KILENCEDIK FEJEZET. A Szajanok területén.

Sűrű, fiatal erdő vett körül bennünket. A sokszínű lombozatukat már elvesztő bokrok és fák közt a magas, már sárguló fűben alig lehetett az útnyomot meglátni. Az Amyl régi, már elfeledett szorosán voltunk. Ezen szállították huszonöt évvel ezelőtt a készleteket, gépeket és munkásokat az Amylvölgy számos, most elhagyott aranybányája számára. Az út végig kanyarodott a gyorsan folyó Amyl mentén, azután mély erdőbe hatolt, miután mocsaras vidéken, amellyel tele van ez a veszedelmes szibériai láptalaj, sűrű bozótosokon, hegyeken és tágas réteken vitt keresztül.

Vezetőnk, aki valószínűleg kitalálta, mi az igazi célunk, aggodalmaskodva a földre tekintett és így szólt:

– Három lovas ment el erre patkolt lovon. Talán katonák.

Aggodalma megszűnt, mikor felfedezte, hogy a nyomok oldalt elágaztak, azután ismét visszatértek az útra.

– Nem lovagoltak tovább, – mondta ravaszul mosolyogva.

– Kár, – feleltük. – Kellemesebb lett volna, ha társaságban utazhatunk.

A paraszt megsímogatta a szakállát és nevetett. Kijelentésünk nyilván nem hatott rá.

Utunkban elhaladtunk egy aranybánya mellett, amelyet egykoron nagyszerűen berendeztek, most azonban elhagyatva, épületeit feldúlva találtuk. A bolsevikok minden gépet, készletet, sőt az épületek egyes részeit is elvitték. Közelében sötét, mogorva templom volt, összetört ablakokkal, letépett kereszttel és elégett toronnyal, a mai Oroszország szomorú, de jellegzetes ismertetője. Az őr éhező családja állandó veszedelemben élt a bányában. Elmondták nekünk, hogy ezen az erdővidéken egy vörös banda kóborolt, amely elrabolt mindent, ami még megmaradt a bánya területén, fosztogatta a bánya leggazdagabb részét és az így nyert aranyat távoli falvakban megitta és eljátszta. E falvakban a parasztok bogyókból és burgonyából készítik a tiltott votkát és aranysúlyáért szokták eladni. Ha ezzel a bandával összeakadunk, ez a halálunkat jelentette volna.

Három nap mulva átléptük a Szajan-hegység északi gerincét, átlovagoltunk az Algiak határfolyón és e naptól kezdve Oroszországon kívül voltunk, Urianhai területén.

Ebben a csodálatos, a legkülönbözőbb természeti kincsekben gazdag országban a mongol törzsek egyik, ma csak hatezer lélekre terjedő és lassanként kihaló ága lakik. Nyelve teljesen elüt a mongolok többi tájnyelvétől és életideálja az «örök béke» elve. Urianhaiban az oroszok, a mongolok és a kínaiak már régóta kísérleteztek a közigazgatással. Mindannyian maguknak követelték a szuverénitást ezen a területen, amelynek szerencsétlen lakói, a szojotok, éppen ezért mindhárom parancsolónak kénytelenek voltak adót fizetni. Ennek következtében ez az ország számunkra nem volt teljesen biztos menedékhely. Milickatonáktól már hallottunk arról az expedicióról, amely az Urianhaiba való előnyomulásra készülődött. Most a parasztunktól megtudtuk, hogy a Kis-Jenisszei mellett levő falvakban és a messzebb délre levő helységekben vörös különítmények alakultak, amelyek mindenkit, aki a kezük közé került, kiraboltak és megöltek. Legutóbb megöltek hatvankét tisztet, aki Urianhaion át Mongolországba akart jutni; kiraboltak és megöltek egy kínai kereskedő-karavánt és megöltek néhány német hadifoglyot, aki megszökött a szovjetparadicsomból.

A negyedik napon mocsaras völgybe érkeztünk, ahol nyílt erdők közt magányos orosz ház állott. Itt elbúcsúztunk vezetőnktől, aki sietett, hogy hazaérhessen, még mielőtt a hó elzárja előle az utat a Szajanokon át. A ház tulajdonosa vállalta, hogy tízezer szovjetrubelért elvezet minket a Szeybi folyóhoz. Mivel fáradt lovainkat pihentetnünk kellett, elhatároztuk, hogy huszonnégy órát itt töltünk.