Part 9

A szónok leugrott a kútról és a város felé szolgáló kapuhoz sietett. Ekkor észrevettem, hogy a fejével a kerítés alatt fekvő férfi kimászott a lyukából, fölrántotta a fehér lovat a mélyedésből, odafutott, ahol a másik ló megkötve állott és ezt a lovat a mi oldalunkra vezette, amely a várostól jobbra oldalt esett. A második lovat otthagyta, maga pedig elbújt a kerítés sarkánál. A kínaiak szónoka kilépett a kapun. Amikor lovát a kerítés másik oldalán látta, a hátára vetette fegyverét és odament az állathoz. Körülbelül az út felét tette meg, amikor az idegen hirtelen elővágtatott a kerítés sarkánál levő búvóhelyéből és ezt az embert a földről villámgyorsan fölrántotta a nyergébe, ahol a már félig megfojtott kínainak bekötötte a száját. Az idegen azután a várostól nyugati irányba száguldott el.

– Mit gondol, ki volt ez? – kérdeztem a barátomat, aki azonnal azt felelte:

– Bizonyára Tushegoun láma.

Az egész látomány engemet is nagyon emlékeztetett a titokzatos bosszuló lámára.

Késő éjjel megtudtuk, hogy kevéssel a kínaiak szónokának eltávozása után, aki a biztos segítségét akarta megszerezni a tervezett vállalkozásnak, a várakozó gyűlés kellő közepébe hajították be a fejét és hogy hasonló módon nyolc fiatal legény tűnt el nyomtalanul a Huszhuntól a városba vivő úton. Ez annyira terrorizálta a kínaiakat, hogy fölhevült lelküket hideg zuhany érte.

Másnap váratlan segítséget kaptunk. Urgából egy fiatal mongol vágtatott be a városba. Felöltője össze volt tépve, haja teljesen összekócolva, övéből revolver nyúlt ki. A piacra robogva, ahol a mongolok össze szoktak gyülekezni, a nyeregből ezt kiáltotta:

– Urgát a mi mongoljaink és Ungern báró dchiang dchün (tábornok kínai címe) meghódították! Bogdo Hutuktu ismét a khánunk! Mongolok, üssétek agyon a kínaiakat és fosszátok ki boltjaikat! Vége a türelmünknek!

A tömeg nagyon izgatott lett. A lovast körülfogták az emberek, akik kérdésekkel ostromolták. A kínaiak által elbocsátott öreg mongol kormányzót, Chultun Beylit azonnal értesítették a helyzetről. A hírhozót magához rendelte. Miután kikérdezte, a tömeg föllázítása miatt elfogatta, de nem akarta őt kiadni a kínai hatóságoknak. Amikor ez történt, magam is a kormányzónál voltam és tanuja voltam állásfoglalásának. Amikor Wang-Tszao-tszun, a kínai biztos azzal fenyegette meg a kormányzót, hogy engedetlenség miatt felelősségre vonja, az öreg ember csak az olvasójához nyúlt és így szólt:

– Azt hiszem, hogy ennek a mongolnak minden szava igazat mond és attól tartok, hogy mostani viszonyunk hamarosan az ellenkezőjére fordul.

Az volt az érzésem, hogy Wang-Tszao-tszun is belátta a mongol jelentésének helyességét, mert nem ragaszkodott a követeléséhez.

E pillanattól kezdve eltűntek a kínaiak Uliasszutai utcáiról. Helyüket orosz tisztek őrjáratai és a mi külföldi telepünk emberei foglalták el. A kínaiak körében keletkezett pánikot még csak növelte egy levél, amely azt a hírt hozta, hogy a mongolok és az altai-tatárok Kaigorodoff tatár tiszt vezetésével megkezdték azoknak a kobdói kínaiaknak az üldözését, akik a város kifosztásakor szerzett zsákmánnyal szökni iparkodtak, hogy az üldözők utólérték és Szinkiang határán megsemmisítették a fosztogatókat. A levél szerint továbbá Bakics tábornokot és azt a hatezer embert, akit a kínai hatóságok vele együtt az Amyl folyónál internáltak, fölfegyverezték és ezek most a Kuldjában internálva volt Annenkoff atamánnal fognak egyesülni, hogy azután Ungern báróval próbáljanak egyesülni. A levél e második része helytelennek bizonyult, mert se Bakics, se Annenkoff nem foglalkozott hasonló tervvel. Sőt Annenkoffot a kínaiak mélyen Turkesztán belsejébe száműzték. E hírek azonban mindenesetre a legnagyobb megdöbbenést okozták a kínaiak közt.

Éppen ebben az időben a bolsevikok három ügynöke érkezett Irkutszkból Bourdokoff orosz bolsevik telepes házába. Szaltikoff, Freimann és Novak volt a nevük. A három ügynök mindjárt azon kezdett dolgozni, hogy a kínai hatóságokat az orosz tisztek lefegyverzésére és a vörösöknek való kiszolgáltatására bírja. Rábeszélték az ügynökök a kínai kereskedelmi kamarát, hogy az irkutszki szovjettől kérje egy vörös különítménynek Uliasszutaiba való küldését, amely megvédje a kínaiakat a fehér különítményekkel szemben. Freimann mongol nyelven írt kommunista röpiratokat hozott és azonkívül utasítást az Irkutszkba szolgáló távíró vonal ujjáépítésére.

Ennek a kvartettnek a politikája nagy sikerrel járt. Wang-Tszao-tszun nemsokára együtt dolgozott az ügynökökkel. Így azután hamar visszatértek azok a napok, amikor pogromot várhattunk Uliasszutaiban. Az orosz tisztek attól féltek, hogy lefogják őket. Az amerikai cégek egyikének képviselője velem a kínai biztoshoz ment, hogy tárgyalást kezdjen. Megmagyaráztuk neki, hogy cselekedetei törvénytelenek, mert kormánya nem hatalmazta föl, hogy összeköttetésbe lépjen a bolsevikokkal és Peking még nem is ismerte el a szovjetkormányt. Wang-Tszao-tszun és tanácsadója, Fu-Sziang nagy zavarba jöttek, amikor ilyen módon megtudták, hogy mi ismertük a bolsevik ügynökökkel való titkos összejöveteleiket. A kommiszárius arról biztosított bennünket, hogy őrcsapata elég erős a pogrom megakadályozására.

Ez valóban nagyon derék csapat volt, csupa jól begyakorolt és fegyelmezett katona, akinek vezetője egy komoly és jól nevelt tiszt volt. De mit tehetett nyolcvan katona háromezer kuli, ezer fölfegyverzett kereskedő és kétszáz fiatal legény csőcselékseregével szemben?

Nagyon erősen hangoztattuk az aggodalmunkat és rámutatva arra, hogy a külföldi és az orosz lakosság el van határozva a végsőkig való védekezésre, lelkére beszéltünk a biztosnak, hogy akadályozzon meg minden vérontást.

Wang azonnal elrendelte, hogy erős őrjáratok járják be a várost. Ennek nemsokára az a rendkívül különös látvány lett a következménye, hogy a város minden részében ugyanegy időben orosz, külföldi és kínai őrjáratok vonultak végig. Akkor még nem tudtuk, hogy további háromszáz ember állott őrségen, tudniillik Tushegoun láma emberei, akik a hegyek közt húzták meg magukat.

Nemsokára új, alapos és hirtelen fordulat állott be. A mongol kormányzó a legközelebbi kolostor lámái révén azt a hírt kapta, hogy Kazagrandi ezredes irreguláris kínai bandákkal való ütközet után elfoglalta Van Kuret, ott három orosz-mongol lovasdandárt alkotott és egyáltalán mozgósította a mongolokat az Élő Buddha, az oroszokat pedig Ungern báró parancsára. Néhány óra mulva ismeretessé vált, hogy kínai katonák a dzaini nagy kolostorban meggyilkolták Barszky orosz kapitányt és hogy ezért Kazagrandi csapatainak egy része megtámadta és elkergette az odavaló kínaiakat.

Van Kure bevételekor az oroszok foglyul ejtettek egy koreai kommunistát, aki arannyal és propagandairatokkal ellátva, Moszkvából úton volt Korea és Amerika megdolgozására. Kazagrandi ezredes ezt a koreait aranyával együtt tovább küldte Ungern báróhoz.

Miután e hírek Uliasszutaiba érkeztek, városunk orosz különítményének vezetője letartóztatott minden bolsevista ügynököt és valamennyit, Bobroff gyilkosaival együtt, haditörvényszék elé állította. Kaninet, Pouzikoffnét és Freimannt agyonlőtték. Szaltikoff és Novak dolgában némi kétség támadt. Szaltikoffnak különben is sikerült megszöknie, míg Novakot Michailoff alezredes parancsára eltoloncolták nyugat felé.

Uliasszutai orosz különítményének vezetője az orosz telepeseket mozgósította és nyiltan a maga védelmébe vette a várost, amibe a mongol hatóságok hallgatólagosan beleegyeztek.

Chultun Beyli mongol kormányzó a szomszédos mongol fejedelmeket tanácskozásra hívta össze, amelynek lelke Hun Jap láma, az ismert mongol hazafi lett. A fejedelmek azonnal összeállították a kínaiakhoz intézendő követelményeket, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy teljesen ki kell üríteniök a Chultun Beyli alá tartozó területet. Ebből a követelésből a különféle kínai és mongol elemek közt tárgyalások, fenyegetődzések és súrlódások keletkeztek. Wang-Tszao-tszun a rendezésre nézve külön tervvel állott elő, amelyet néhány mongol fejedelem elfogadott. Jap láma azonban a döntő pillanatban a földre dobta a kínai okiratot, kihúzta a kését és megesküdött, hogy inkább öngyilkos lesz, semhogy pecsétjét ráüsse ilyen áruló megegyezésre. Ennek következtében visszautasították a kínai ajánlatokat és az ellenfelek most harcra készülődtek. Jasszaktu khán, Szain-Noion khán és Jahantszi láma területeiről minden fegyveres mongolt behívtak. A kínai hatóságok elhelyezték négy géppuskájukat és a vár védelmére fegyverkeztek.

Úgy a kínaiak, mint a mongolok is állandóan tanácskoztak. Végül eljött hozzám, mint közvetetlenül nem érdekelt idegenhez, régi barátunk, Tzeren és átadta nekem Wang-Tszao-tszun és Chultun Beyli egyidejű kérését, hogy kíséreljem meg, nem lehetne-e a két elem közt békét teremteni és illő megegyezést létesíteni. Hasonló kérelmet adtak át egy amerikai cég képviselőjének is.

A döntőbírák és a kínai meg mongol képviselők a következő este tartották meg első gyűlésüket. Ez annyira szenvedélyes és viharos volt, hogy mi külföldiek kétségbe vontuk küldetésünk sikerét. Amikor éjfél felé a szónokok kifáradtak, mi két pontra nézve mégis megegyezést tudtunk teremteni: a mongolok kijelentették, hogy nem óhajtanak háborúskodni és hogy az egész ügyet oly módon akarják szabályozni, amely továbbra is megtartaná számukra a nagy kínai nép barátságát, viszont a kínai biztos beismerte, hogy Kína vétett ama szerződések ellen, amelyek törvényes módon teljes függetlenséget biztosítottak Mongolországnak.

Ez a két pont volt a legközelebbi gyűlésen a mi munkánk alapja és ebből indultunk ki, hogy kibékülésre szorítsuk a feleket. Három napig tartott a tanácskozás és végül úgy fejlődött ki, hogy mi külföldiek indítványokkal állhattunk elő a szabályozásra nézve. Indítványaink főpontjaival oda lyukadtunk ki, hogy a kínaiak lemondanak az adminisztrativ hatalomról, visszaadják a mongoloknak fegyvereiket, lefegyverzik a kétszáz legényt és elhagyják az országot, a mongolok pedig a maguk részéről a kínai biztosnak és nyolcvan főnyi fegyveres őrségének az országból való szabad és tisztességes távozást biztosítanak. Ezt az uliasszutai kínai-mongol szerződést aláírták és megpecsételték Wang-Tszao-tszun és Fu-Hsziang kínai biztosok, a két mongol kormányzó, Hun Jap láma és más fejedelmek, továbbá az orosz és kínai kereskedelmi kamarák elnökei és mi, mint döntőbírák.

A kínai hivatalnokok és kísérőik mindjárt csomagolni kezdtek és az elvonulásra készülődtek. A kínai kereskedők Uliasszutaiban maradtak, mert Chultun Beyli kormányzó, aki most teljesen hatalmában tartotta a várost, jótállt biztosságukért.

Megjött Wang-Tszao-tszun expediciója elutazásának napja. A megterhelt tevék már ellepték a yamen udvarát és az emberek már csak a lovak megérkezését várták a pusztáról. Hirtelen az a hír terjedt el, hogy az illető lovakat az éjjel ellopták és déli irányban elhajtották. A két katona közül, akit azért küldtek ki, hogy kövesse a lovak nyomát, csak az egyik jött vissza azzal a jelentéssel, hogy a másikat megölték.

Az egész városban nagy volt a megdöbbenés. A kínaiak közt pánik keletkezett, amely még csak növekedett, amikor keletről, egy félreeső ourtonról (mongol postaállomás, ahol lócsere van) néhány mongol jött és azt jelentette, hogy az Urgába vivő postaút különböző helyén tizenkét olyan katona holtteste fekszik, akit Wang-Tszao-tszun küldött levéllel Urgába. A titoknak, amely ezeket az eseményeket körülvette, nemsokára meglesz a magyarázata.

Az orosz különítmény parancsnoka levelet kapott Domojiroff V. N. kozák ezredestől, aki megparancsolta, hogy azonnal fegyverezze le a kínai helyőrséget, fogjon el minden kínai hivatalnokot, küldje őket Ungern báróhoz Urgába, Uliasszutait foglalja el, ha kell, erőszakkal is és állítsa helyre az összeköttetést az ő különítményével. Ugyanebben az időben bevágtatott a városba egy hírhordó Narabancsi Hutuktu levelével, amely azt jelentette, hogy egy orosz különítmény Hun Boldon és Domojiroff urgai ezredes vezetésével néhány kínai üzletházat kifosztott és a kereskedőket megölte, hogy ugyanez a különítmény azután a kolostorhoz jött és lovakat, élelmiszert és szállást kért. A Hutuktu segítséget kért, mert az a veszedelem fenyegeti, hogy Hun Boldon, Kobdo vad meghódítója, kifosztja a félreeső, védetlen kolostort.

Nyomatékosan arra unszoltuk Michailoff alezredest, hogy a megpecsételt szerződést ne sértse meg, mert ezzel meghazudtolná mindazokat a külföldieket és oroszokat, akiknek részük volt a szerződés megkötésében. Ez pedig csak utánzása lenne annak a bolsevik módszernek, amely szerint állami ügyekben mindenkit meg kell téveszteni.

Komoly figyelmeztetésünk megtette a hatását Michailoffra, mert Domojiroffnak azt felelte, hogy Uliasszutai harc nélkül már az ő kezében van, a volt orosz konzulátus épületén az orosz birodalom lobogója leng, a kínai legényeket lefegyverezték, a többi parancsot azonban nem teljesítheti, mert megsértené az éppen Uliasszutaiban aláírt kínai-mongol szerződést.

Narabancsi Hutuktutól naponta több hírvivő ment Uliasszutaiba. A hírek egyre nyugtalanítóbbak lettek. A Hutuktu jelentette, hogy Hun Boldon mozgósítja, fölfegyverzi és katonailag kiképezi a mongol koldusokat és lótolvajokat, hogy a katonák elveszik a kolostor juhait, hogy Domojiroff «noyon» állandóan részeg és hogy a Hutuktu minden tiltakozására csak kigúnyolás és szidalom a felelet.

A hírhozók nem tudtak pontos adatokkal szolgálni annak a különítménynek a nagyságáról. Néhányan azt mondták, hogy körülbelül harminc ember, mások ismét azt állították, hogy Domojiroff parancsnoksága alatt nyolcszáz főnyi csapat van. Sehogysem értettük a helyzetet és pedig annál kevésbbé, mert nemsokára egyáltalán nem jött hírhordó. A kormányzó valamennyi levele válasz nélkül maradt és az általa kiküldött hírvivők nem jöttek vissza. Kétségtelennek látszott, hogy ezeket az embereket vagy megölték, vagy pedig fogságba jutottak.

Chultun Beyli herceg elhatározta, hogy maga megy el oda. Magával vitte az orosz és kínai kamarák elnökeit, valamint két mongol tisztet. Múltak a napok, anélkül, hogy bármit is hallottunk volna róla. A mongolok nyugtalankodni kezdtek.

A kínai biztos és Hun Jap láma külföldi csoportunkat arra kérte, küldjünk valakit Narabancsiba, hogy megszüntesse az ott kitört viszályt és vegye rá Domojiroffot a szerződés elismerésére. Csoportunk engem kért meg, hogy a közjó érdekében vállaljam ezt a küldetést. Tolmácsul egy nagyon derék orosz telepest adtak mellém, a megölt Bobroff unokaöccsét, aki kitűnő lovas és hidegvérű, bátor ember volt. Michailoff alezredes azonfölül még egyik tisztjét is kísérőmül adta.

Expressz-tzarával a póstalovak számára és egy vezetővel ellátva öreg barátomhoz, Jelib Djamszraphoz Narabancsi Hutuktujához nagy gyorsasággal tettük meg az általam jól ismert utat. Bár némely helyen nagy volt a hó, naponta száz-százötven mérföldet tettünk meg.

HUSZONHATODIK FEJEZET. Fehér hunghucok bandája.

Utazásunk harmadik napján késő este érkeztünk meg Narabancsiba. A kolostorhoz közeledve, több lovast vettünk észre, akik mihelyt megláttak bennünket, visszavágtattak a kolostorhoz. Sokáig nézdegéltünk az orosz különítmény tábora után, de nem találtuk meg. Mongolok a kolostorba kísértek bennünket, ahol a Hutuktu azonnal fogadott. Chultun Beyli a jurtájában ült. Hatykokat ajándékozott nekem és ezt mondta:

– A jó Isten küldte ide éppen ezekben a súlyos pillanatokban.

Kiderült, hogy Domojiroff mindkét kereskedelmi kamarai elnököt letartóztatta és Chultun herceget agyonlövéssel fenyegette meg. Mivel sem Domojiroff, sem Hun Boldon nem rendelkezett olyan okirattal, amely cselekedeteikre fölhatalmazta volna őket, ezért Chultun Beyli elhatározta, hogy harcba száll velük.

Kértem, hogy vezessenek Domojiroffhoz. A sötétben négy nagy jurtát láttam és két mongol őrt, orosz fegyverrel. Beléptünk az orosz «noyon» sátrába. Itt egészen különös látvány tárult a szemünk elé. A jurta közepén a serpenyőben tűz égett. Azon a helyen, ahol máskor az oltár áll, most trónus volt és ezen ült a magas, vékony, őszhajú Domojiroff ezredes. Csak alsóruha és harisnya volt rajta, kissé be volt csípve és úgy látszott, hogy történeteket beszélt el. A tűzserpenyő körül különböző festői helyzetben tizenkét fiatal ember hevert.

Az engemet kísérő tiszt Domojiroffnak jelentést tett az Uliasszutaiban történtekről. Az ezt követő beszélgetés folyamán megkérdeztem Domojiroffot, hol van különítményének a tábora. Nevetett, amikor egy kézmozdulattal ezt felelte:

– Ez itt a különítményem.

Rámutattam arra, hogy Uliasszutaiba küldött parancsainak formájából következtetve azt hittük, hogy nagy csapat áll a parancsnoksága alatt. Azután elmondtam neki, hogy Michailoff alezredes összeütközésre készülődik egy Uliasszutai ellen vonuló vörös sereggel.

– Micsoda? – kérdezte félénken és zavartan. – Jönnek a vörösök?

Az éjjelt a jurtájában töltöttük. Amikor lefeküdni készültem, a tisztem a fülembe súgta:

– Vigyázzon, tartsa készen a revolverét.

Nevetve feleltem:

– De hiszen fehér különítmény közepette vagyunk és ezért teljes a biztonságunk.

– Huhu, – válaszolta a tisztem és a félszemével hunyorgatott.

Másnap fölszólítottam Domojiroffot, hogy jöjjön velem sétálni a pusztaságba. Ezt az alkalmat fölhasználtam, hogy teljesen nyiltan beszéljek vele az eseményekről. Neki és Hun Boldonnak csak azt parancsolta meg Ungern báró, hogy lépjenek összeköttetésbe Bakics tábornokkal. De ehelyett kifosztották az útjukba eső kínai üzletházakat és ő maga elhatározta, hogy nagy hódító lesz. Útközben több tiszttel találkozott, aki megszökött Kazagrandi csapatától és most ezek voltak az ő külön bandája. Rábeszéltem Domojiroffot, hogy rendezze el békésen a Chultun Beylivel való viszályt és ne vétsen a szerződés ellen.

Domojiroff erre még előttem rögtön a kolostorba sietett. Visszamenet egy vad arcú nagy mongollal találkoztam, akin kék selyemruha volt – Hun Boldon. Bemutatkozott és oroszul beszélt.

Amikor a mongol rablóvezérrel való e rövid találkozás után Domojiroff sátrába érkeztem és csak éppen hogy a köpenyemet letettem, berohant egy mongol és fölszólított, hogy menjek Hun Boldon jurtájába. A rablóvezér pompás kék jurtában éppen mellettünk lakott. Ismervén a mongol szokást, nyeregbe pattantam és lóháton tettem meg sátráig a tíz lépésnyi utat.

Hun Boldon hidegen és büszkén fogadott. Ujjával rám mutatva ezt kérdezte a tolmácstól:

– Ki ez?

Láttam, hogy meg akar sérteni. Én is így válaszoltam. Rámutattam az ujjammal és még barátságtalanabb hangon ugyanazt a kérdést intéztem a tolmácshoz:

– Ki ez? Előkelő fejedelem, harcos, pásztor vagy faragatlan ember?

Boldon megzavarodott. Reszkető hanggal és idegesen rámtámadt, hogy nem engedi meg az ő ügyeibe való beavatkozásomat és mindenkit agyon fog lőni, aki parancsaival ellenkezni merészkedik. Öklével az asztalra csapott. Azután fölkelt és elővette revolverét. De én, aki már sokat utaztam a nomádok közt, mindannyiukat – a fejedelmeket, lámákat, pásztorokat és rablókat – alaposan tanulmányoztam. Megfogtam korbácsomat, minden erőmmel az asztalra ütöttem vele és így szóltam a tolmácshoz:

– Mondjad meg neki, hogy se mongollal, se orosszal nem beszélt, hanem az a megtiszteltetés érte, hogy egy külföldi emberrel, egy nagy és szabad állam polgárával beszélhetett. Mondjad meg, hogy előbb tanuljon meg férfinak lenni. Majd csak azután látogathat meg és majd csak azután beszélhetünk egymással.

Megfordultam és kimentem. Tíz perc mulva belépett a jurtámba Hun Boldon és bocsánatot kért. Rábeszéltem, hogy tárgyaljon Chultun Beylivel és ne sértse meg magatartásával a szabad mongol népet. Még az éjjel minden rendbe jött. Hun Boldon elbocsátotta mongoljait és elutazott Kobdóba, míg Domojiroff a bandájával elindult Jasszaktu khán országába, hogy ott a mongolokat mozgósítsa. Chultun Beyli beleegyezésével Wang-Tszao-tszunhoz levelet intézett, amelyben a kínai őrség lefegyverezését követelte, mert Urgában is így tettek valamennyi kínai csapattal. Ez a levél azonban már csak akkor jutott el Uliasszutaiba, amikor Wang, aki az ellopott lovak helyére tevéket vásárolt, már úton volt a határ felé. Erre Michailoff alezredes ötven embert küldött ki Sztrigine hadnagy vezetésével, hogy érje úton Wangot és vegye át őrségének fegyvereit.

HUSZONHETEDIK FEJEZET. Misztérium egy kis templomban.

Chultun Beyli és én készen voltunk Narabancsi Kure elhagyására. Amíg a Hutuktu az áldások templomában istentiszteletet tartott a kormányzóért, addig én a különféle lámai fokok, a Gelongok (pap, akinek joga van, hogy áldozzon), a Getulok (a láma-szerzetesek harmadik foka), a Chaidjek (nagyrangú pap, de nem inkarnált isten) és a Rabdjampák házainak falai közt levő szűk utakon vándorolgattam és az iskolák közt, ahol a Marambá-nak nevezett tudós teológia-doktorok együtt tanítanak az orvos-doktorokkal, vagy Ta Lámákkal, a tanulók vagy Bandi-k lakóházai, a raktárhelyiségek, az irattári épületek és a könyvtárak közt sétálgattam. Amikor visszatértem a Hutuktu jurtájába, ő maga ott volt. Nagy hatykot nyujtott át nekem és azt ajánlotta, hogy járjunk egyet a kolostor körül. Nagyon elgondolkodónak látszott, miből azt következtettem, hogy valamit meg akar nekem magyarázni. Amikor a jurtából kiléptünk, hozzánk csatlakozott az orosz kereskedelmi kamara immár megszabadult elnöke és egy orosz tiszt. A Hutuktu egy kis épülethez vezetett bennünket, amely fénylően sárga kőfal mögött volt.

– Ebben az épületben lakott egyszer a Dalai Láma és Bogdo khán. Azoknak az épületeknek, amelyekben az a szent személyiség tartózkodott, mindig sárga színt adunk. Lépjenek be.

Az épület belseje ragyogó volt. Földszint az étterem, amely gazdag faragású, nehéz kínai fenyőfaasztalokkal és porcellánnal, meg bronzokkal teli szekrénykékkel volt berendezve. Fölötte két szoba volt. Az egyik nehéz, sárga selyemfüggönyökkel eltakart hálószoba, amelynek faragott mennyezetéről bronzláncon értékes színes kövekkel ékesített nagy kínai lámpa lógott le. Ebben a helyiségben nagy négyszögletes ágy volt, selyem vánkosokkal, derékaljakkal és kendőkkel. Az ágy állványa szintén kínai fenyőfából készült és különösen a lábai, amelyeken tetőszerű fölépítmény nyugodott, gazdag faragásokban mutatták a napot elnyelő sárkány ismert mintáját. Az ágy mellett szekrény állott, amelyet teljesen befödött a vallásos képeket ábrázoló faragás. Négy kényelmes karosszék és a háttérben alacsony keleti trónus egészítette ki a szoba bútorzatát.

– Látja ezt a trónust? – kérdezte a Hutuktu. – Egy téli estén több lovas érkezett a kolostorba. Azt kívánták, hogy a Gelongok és Getulok a Hutuktuval és a Kantóval (a kolostor apátja) együtt gyülekezzenek össze ebben a szobában. Azután az idegenek egyike elfoglalta a trónust és levette a baslykját, a sapkaszerű fövegét. A lámák mindannyian térdrehullottak, mert fölismerték a Tashi Lámát és Bogdo khánt, azt az embert, akit régen leírtak a Dalai Láma szent bullái. Az az ember volt ez, akié az egész világ és aki behatolt a természet minden misztériumába. A Tashi Láma rövid tibeti imádságot mondott, megáldotta a jelenlevőket, aztán a legközelebbi fél évszázadra jósolgatott. Ez harminc évvel ezelőtt történt. És időközben minden, amit megjósolt, beteljesedett. Mialatt a következő szobában levő kis imaszekrény előtt imádkozott, az ajtó magától kinyílt, az oltár előtt maguktól kigyulladtak a gyertyák és a szent tűzserpenyőkből, bár nem volt bennük szén, tömjéngőz áramlott ki, amely betöltötte az egész helyiséget. Akkor azután a Világ Királya a társaival együtt eltűnt körünkből. Semmi nyoma sem maradt, kivéve a selyem tróntakaró ráncait, amelyek azonban lassanként ismét kisimultak és a trónus csakhamar ismét olyan volt, mintha egyáltalán senki sem ült volna rajta.

A Hutuktu odament az imaszekrényhez, letérdelt, szemét elfödte és imádkozni kezdett. Az arany Buddha nyugodt, közömbös arcára tekintettem, amelyre ide-oda imbolygó árnyat vetettek a lobogó lámpák, majd a trónus mellett levő helyre néztem. Csodálatos és alig hihető, de igazán egy komoly, kifejezésteljes arcú, erős, izmos férfit láttam ott, akinek nagy reliefet adott szemének fénye. Fehér ruhába öltözött, átlátszó testén keresztül megláttam a trónus székhátán levő tibeti fölírásokat. Lecsuktam szememet, majd ismét kinyitottam. Nem volt ott senki; de a selyem tróntakaró mozogni látszott.

Idegesség, – gondoltam, – a szokatlan környezet és a nagy erőfeszítés következtében beállott rendellenes, túlzott érzékenység.

A Hutuktu hozzám fordult és ezt mondta:

– Adja ide a hatykját. Az az érzésem, hogy ön aggódik azoknak az embereknek a sorsán, akiket szeret. Imádkozni akarok értük. És önnek is imádkoznia kell. Fohászkodjék az Istenhez és lelki szemét függessze a Világ Királyára, aki itt volt és megszentelte ezt a helyet.

A Hutuktu a hatykot Buddha vállára tette és leborulva az oltár előtt levő szőnyegre, imát suttogott. Majd fölemelte a kezét és csöndes mozdulattal intett nekem.

– Tekintsen a Buddha szobra mögött levő sötét térbe. Ott meg fogom mutatni szeretteit.

Engedelmeskedtem a mély hangon adott parancsnak és a Buddha szobra mögött levő sötét fülkébe néztem. A sötétségből nemsokára füst és átlátszó fonalak áramlottak ki. A levegőben lebegtek, egyre sűrűsödtek és szaporodtak, míg végül több személynek a testét és különböző tárgyak körvonalait mutatták. Egy előttem ismeretlen szobát láttam, amelyben a családom ült. Nehány ember volt velük, akiket ismertem és mások, akiket nem ismertem. Ráismertem még a ruhára is, amely a feleségemen volt. Kedves arcának minden vonása felismerhető volt. A látomás fokonkint elhomályosult. Füstté és átlátszó fonalakká bomlott szét és eltűnt. Az arany Buddha mögött nem volt más mint a sötétség.

A Hutuktu fölemelkedett, hatykomat levette Buddha válláról és e szavakkal adta vissza:

– A szerencse mindig önnel és családjával lesz. Isten jósága nem fogja elhagyni.

Kiléptünk az ismeretlen Világ Királya épületéből, amelyben ez az egész emberiségért imádkozott és megjósolta a népek és államok sorsát. Nagyon meglepett, hogy kísérőim szintén látták a víziómat. A legaprólékosabban leírták azoknak a személyeknek az alakját és ruháját, akiket Buddha feje mögött a sötét fülkében láttam.[1]

A mongol tiszt elbeszélte, hogy Chultun Beyli előző napon arra kérte a Hutuktut, mondja meg életének e fontos fordulatában és hazájának e válságában a sorsát. De a Hutuktu a félelem kifejezésével csak a kezével intett és nem akart beszélni. Amikor én vonakodásának oka után kérdezősködtem és azt mondtam, hogy a kérés teljesítése megnyugtathatná Chultun Beylit, mint ahogy engemet megerősített szeretteim látása, a Hutuktu ráncba szedte homlokát és így felelt:

– Nem! A látomás nem tetszenék neki. Fekete a sorsa. Tegnap háromszor kutattam a sorsát elégett lapockacsontokon és juhok beleiben, de mindannyiszor ugyanaz az ijesztő eredmény mutatkozott…

Nem fejezte be beszédét, hanem arcát teli félelemmel elfödte a kezével. Úgy látszott, meg volt győződve arról, hogy Chultun Beyli sorsa fekete, mint az éjszaka.

Chultun Beyli és én útra keltünk. Egy óra mulva az alacsony dombok mögött voltunk, amelyek Narabancsi Kuret elfödték előttünk.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Közel a halálhoz.

Azon a napon érkeztünk vissza Uliasszutaiba, amikor visszatért a Wang-Tszao-tszun őrségének lefegyverzésére kiküldött különítmény. Ez a különítmény összetalálkozott Domojiroff ezredessel, aki megparancsolta, hogy ne érjék be a kíséret lefegyverzésével, hanem fosszák is ki. Sajnos, a különítmény vezetője, Sztrigine hadnagy teljesítette ezt a jogtalan parancsot. Szégyen volt látni az orosz katonákat és tiszteket, a kínai ruhákkal, cipőkkel és karkötőórákkal, amit a kínai hivatalnokoktól és a födözettől vettek el. A zsákmányból valamennyinek jutott ezüst és arany. Wang-Tszao-tszun mongol felesége és a fivére a különítménnyel együtt visszajött és panaszt tett, hogy az oroszok kirabolták őket. A kínai hivatalnokok és kíséretük éhségnek és hidegségnek kitéve, csak a legnagyobb fáradsággal érték el a kínai határt, mert kirablásuk után minden készlet nélkül kellett tovább menniök.