Part 11

A harcias Pandita Hutuktu imádkozott a romoknál, ahol a fél világon uralkodó e hatalmasság árnyai járnak-kelnek. Itt imádkozott a Hutuktu, akinek lelke kalandosan elképzelt tetteket és Dzsingisz khán meg Tamerlan dicsőségét szomjazta.

Visszatérőben, Zaintól nem messze, meghívott magához egy nagyon gazdag mongol, aki fejedelmi személyek fogadására alkalmas, drága szőnyegekkel és selyemdrapériákkal díszített jurtákkal rendelkezett. A Hutuktu elfogadta a meghívást. A jurtában leheveredtünk a puha vánkosokra, mialatt a Hutuktu a mongolt megáldotta úgy, hogy szent kezével megérintette a fejét és átvette a hatykokat. A házigazda azután egy egész juhot hozatott be, amelyet rengeteg nagy edényben megfőztek. A hutuktu levágta a juh egyik hátsó lábát és átnyujtotta nekem, míg a másik hátsó lábát magának foglalta le. Azután nagy darab húst adott a házigazda legkisebb fiának, ami annak volt a jele, hogy a Pandita Hutuktu a lakoma megkezdésére szólította föl a jelenvoltakat. A juh egy pillanat alatt szétvágva és széttépve a banketten résztvevők kezében volt. Amikor a Hutuktu a juhláb fehér csontját, amelyen már egy parányi hús sem volt, odadobta a tűzserpenyő mellé, a házigazda letérdelve, egy darab juhbőrt húzott ki a tűzből és mindkét kezével szertartásosan fölkínálta a Hutuktunak. A Pandita késével lekaparta róla a gyapjút és a hamut, keskeny szalagokra vágta szét és mindjárt nekilátott ehhez a valóban nagyon ízletes fogáshoz. Az illető bőrdarab annak a bőrnek egy része, amely a mellcsont fölött van. Mongolországban tarach vagy «nyil» a neve. Ha a juhot lenyúzzák, ezt a kis bőrrészt kivágják, forró szénre teszik, ahol lassan megsül. Így elkészítve, a legpompásabb ínyesfalat és mindig a legelőkelőbb vendégnek nyujtják át. A szokás és hagyomány szerint sohasem szabad szétosztani.

Evés után azt indítványozta a házigazdánk, hogy menjünk vastagszarvúakra vadászni, amely állatoknak nagy nyája, mint tudva volt, alig félmérföldnyire a jurtáktól a hegyekben legelészett. Gazdagon díszített nyergekkel és kantárokkal díszített lovakat vezettek elő. A Hutuktu lovának kantárzatát vörös és sárga rongyok ékesítették, hogy megmutassák a lovas rangját. Mögöttünk körülbelül ötven mongol lovas vágtatott. Amikor célhoz érve, leszálltunk a nyeregből, sziklák mögött állítottak föl bennünket, amelyek mintegy háromszáz lépésnyire lehettek egymástól. A mongol hajtók megkezdték a hegy körül a bekerítő mozdulatot. Körülbelül félóra mulva észrevettem, hogy fönn a sziklák közt valami elsurrant és nemsokára megállapítottam, hogy ott egy szép vastagszarvú ugrott óriási léptekkel szikláról-sziklára, mögötte pedig villámgyorsan több, mint húsz darabból álló nyáj rohant. Nagyon bosszankodtam, amikor úgy láttam, hogy a mongolok elrontották a hajtóvadászatot, mert a teljes bekerítés megtörténte előtt oldalt kiengedték a nyájat. Szerencsére tévedtem. Éppen a nyáj előtt levő szikla mögül ugyanis fölugrott egy, a karjával hadonászó mongol. Csak a nagy vezérállat nem hagyta magát elijeszteni, hanem elrohant a fegyvertelen mongol mellett. A nyáj azonban hirtelen elkanyarodott és a lejtőn lefelé éppen felém rohant. Lőttem és két állatot leterítettem. A Hutuktu is lelőtt egy vastagszarvút és egy mósusz-antilopot, amely váratlanul bújt elő az egyik szikla mögül. Az elejtett állatok legnagyobb szarvainak párja körülbelül harminc fontot nyomott. De ez fiatal állaté volt.

A Zain Szabiba való visszatérésünket követő napon, mivel teljesen meggyógyultnak éreztem magamat, elhatároztam, hogy most már útnak indulok Van Kureba. A Hutuktu, amikor elbúcsúztam tőle, nagy hatykot adott nekem, egyszersmind a legmelegebben megköszönte azt az ajándékot, amelyet ismeretségünk első napján adtam neki.

– Gyönyörű ajándék, mondá. Kirándulásunk után teljesen kimerültnek éreztem magamat. Bevettem az ön orvosságát és tökéletesen visszaadta ifjúi erőmet. Köszönöm, nagyon köszönöm!

A szerencsétlen flótás lenyelte az osmiridiumot. Bizonyára nem árthatott neki. De különös, hogy hasznára volt. Nyugat orvosai talán ezek után szintén alkalmazni óhajtják ezt az új, ártatlan és nagyon olcsó szert, amelyből az egész világon csak nyolc font van. Arra kérem azonban őket, hogy cserébe Mongolország, Barga, Szinkiang, Kokonor és Közép-Ázsia minden más országa részére hagyják meg nekem a szabadalmi jogot.

Egy öreg orosz telepes kísért, mint vezető. Nagy, de könnyű és kényelmes kocsit kaptam, amelyet egészen különös módon húztak tovább. Négy méter hosszú, egyenes rudat keresztben a kocsira erősítettek. Ezt a rudat két lovas a nyeregkápára vette és így vágtattak velem a síkságon át. Mögöttünk négy másik lovas vágtatott négy külön lóval.

HARMINCADIK FEJEZET. Elfogva!

Zaintól körülbelül tizenkét mérföldnyire egy hegyhátról lovasoknak kígyószerű vonalát láttuk a völgyben haladni. Félórával később mély, mocsaras folyó partján találkoztunk ezzel a különítménnyel. Mongolok, burjétok és tibetiek voltak, valamennyien orosz fegyverrel. Az oszlop élén két férfi lovagolt. Egyikük, akin óriási fekete asztrakán sapka volt, vörös, kaukázusi, a vállra lelógó kámzsával, elállta az utamat és durva, rekedt hangon kérdezte:

– Kicsoda maga? Honnan jön és hová megy?

A feleletem éppen ilyen lakonikus volt. Erre a vezér azt mondta, hogy a különítménye Ungern báró csapatainak Vandaloff kapitány parancsnoksága alatt álló egyik szakasza.

– Én Bezrodnoff kapitány vagyok, a hadbíró.

Hirtelen hangosan nevetett. Szemtelen, ostoba arca nem tetszett nekem. Meghajolva a többi tiszt előtt, megparancsoltam lovasaimnak a továbblovaglást.

– Ezt már nem! – kiáltotta Bezrodnoff kapitány, aki megint elállta az utamat. – Nem engedhetem meg a továbbutazást. Hosszan és komolyan kell önnel beszélnem és azért vissza kell velem jönnie Zainba.

Tiltakoztam és Kazagrandi ezredes levelére hivatkoztam. De Bezrodnoff fagyosan ezt felelte:

– Ez a levél Kazagrandi ezredes dolga. Az én dolgom az, hogy visszaszállítsam Zainba és beszéljek önnel. Adja ide a fegyverét.

Ezt a követelést nem akartam teljesíteni még akkor sem, ha halál fenyegetett volna. Ezt feleltem:

– Hallja, mondja meg őszintén, igazán a bolsevikok ellen harcol ez a különítmény vagy talán vörös csapat?

– Nem, biztosítom, hogy nem vörös csapat – vetette közbe a felém közeledő Vandaloff burjét tiszt. – Már három év óta harcolunk a bolsevikokkal.

– Akkor nem adhatom át a fegyveremet, – feleltem nyugodtan. – Szovjetszibériából hoztam magammal. Sok harcot vívtam e hű fegyverrel és most fehér tisztek fegyverezzenek le? Ezt a szégyent nem viselhetem el.

E szavakkal a folyóba dobtam puskámat és revolveremet. A tisztek zavarba jöttek. Bezrodnoff dühében elvörösödött. Így szóltam hozzá:

– Megaláztatástól kíméltem meg önt és magamat.

Bezrodnoff szótlanul megfordította a lovát. Háromszáz főnyi egész különítménye azonnal elém állott. Csak a két utolsó lovas maradt állva és megparancsolta a mongolnak, hogy fordítsa meg a kocsimat. Azután kis csoportom mögé álltak. Fogoly voltam! A mögöttem levő lovasok egyike orosz ember volt, aki elmondta, hogy Bezrodnoff sok halálítéletet visz magával. Bizonyosra vettem, hogy köztük lesz az enyém is.

Ostoba, nagyon ostoba dolog! Mi célja volt annak, hogy vörös különítményeken vágtam magamat keresztül, hogy fagy és éhség kínjait állottam ki és hogy Tibetben csaknem elpusztultam, ha most Bezrodnoff egyik mongoljának golyójától kell meghalnom? Ez az élvezet nem érte meg azt a sokáig tartó és oly hosszú utazást! Ilyen véget a legnagyobb örömmel megadott volna nekem minden szibériai Cseka.

Zain Szabiba érkezvén, átvizsgálták a podgyászomat. Bezrodnoff a legaprólékosabban kikérdezett az uliasszutai eseményekről. Körülbelül három óra hosszáig beszéltünk egymással. Megpróbáltam az uliasszutai tisztek védelmezését hangoztatva, hogy az embernek nem szabad magát csupán Domojiroff jelentésére rábíznia. Beszélgetésünk végeztével a kapitány fölállott és bocsánatot kért, amiért föltartóztatott. Azután egy szép, fogóján ezüst veretű revolvert ajándékozott nekem és ezt mondta:

– Büszkesége rendkívül tetszett nekem. Kérem, fogadja el tőlem emlékül ezt a fegyvert.

Másnap reggel ismét útra keltem Zain Szabiból. Most azonban a zsebemben volt Bezrodnoff mentslevele.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Az urga.

Megint elhaladtunk a nekem már ismerős helyek mellett, a hegyen, ahonnan Bezrodnoff különítményét megláttam és a folyó mellett, amelybe beledobtam a fegyveremet. Csakhamar elhagytunk mindent. Az első ourtonon, kellemetlen meglepetésünkre, nem találtunk lovat. A jurtákban csak egy mongol volt két fiával. A mongol, amikor megmutattam neki az okiratomat, ezt mondta:

– A noyonnak joga van urgára. Nemsokára itt lesznek a lovak.

Lóra pattant és magával vitte két mongolomat. Ezeket és magát is négy-öt méter hosszú, vékony rúddal látta el, amelyeknek a végén kötélhurok volt. Mindhárman elvágtattak. Kocsim utánuk indult. Elhagytuk az utat és egy óra hosszáig haladtunk keresztül-kasul a pusztaságon, míg végre nagy legelésző méneshez érkeztünk. A mongol a rúdjával befogta a nekünk szükséges lovakat, amikor a hegyből hirtelen odavágtattak a ménes tulajdonosai. Mihelyt az öreg mongol megmutatta nekik irataimat, mindjárt alázatosan belenyugodtak a dologba és az engem idáig kísért mongolok fölváltására négy embert bocsátottak rendelkezésünkre. Az urgát használó mongolok ilyen módon nem az ourton – vagy állomásúton utaznak, hanem közvetetlenül egyik ménestől a másikig. Minden mongol, aki urgára kötelezett, amily gyorsan csak lehet, végezni akar a föladatával. Mint az őrültek vágtatnak toronyiránt a legközelebbi ménesig, hogy ott a szomszédnak adják tovább föladatukat. Minden utas, akinek urgára joga van, maga foghatja el a szükséges lovakat és ha nincs ott a tulajdonos, akkor az előbbi tulajdonosokat kényszerítheti, hogy tovább lovagoljanak vele és a lovakat visszahagyják a legközelebbi ménesnél, ahol új lovakat szereznek. De erre csak ritkán van eset, mert a mongol nem szereti a maga lovait másnak a méneséből kikeresni, mivel ez civódásra ad alkalmat.

Az utazás e módjáról adták az idegenek – így szól egy magyarázat, – Urga városnak a nevét. A mongolok mindig Ta Kure, a nagy kolostor néven nevezik. A burjétok és az oroszok, akik elsőknek utazták be ezeket a vidékeket, azért adták a városnak az Urga nevet, mert főcélja volt mindama kereskedelmi expedicióknak, amelyek az utazás e régi módján szelték keresztül a pusztaságot. Egy másik magyarázat szerint a város hurokban épült, amelyeknek oldalait három hegygerinc alkotja és egyikük mentén folyik a Tola folyó, éppen mint az urga rúdja.

Ennek a maga nemében páratlan urga-menetjegynek a segítségével körülbelül kétszáz mérföldet jártam be Mongolországnak eddig még ismeretlen vidékein. E közben kedvező alkalmam nyílt ez országrész állatvilágának megfigyelésére. Sok nagy, öt-hatezer darabból álló mongol antilopnyájat láttam és vastagszarvúak, vapitik és kabarga-antilopok sok csoportja került a szemem elé. Olykor gyorsan, mint valami látomás, vad lovak és szamarak kis csapata suhant el a szemhatáron.

Az egyik helyen marmoták nagy telepét figyelhettem meg. Több négyszögmérföldnyi területen szétszórva láthatók voltak a dombjaik, amelyeknek bejáró nyílásai az állatok folyosóihoz és lakásaihoz visznek. E dombok közt ide-oda futkostak a különböző nagyságú szürkesárgás és barna állatok. A legnagyobb akkora volt, mint egy középnagyságú kutya. Mozdulataik nehézkesek voltak. Kövér testükön mozgott a bőr, mintha bő lenne. A marmoták kitűnően ásnak. Amikor mély gödreiket kiássák, a köveket mindig földobják a föld színére. Sok helyen láttam marmota-dombokat rézércdarabokból. Tovább északra gyakran akadtam dombokra ásványanyagokkal, amelyek vanadiumot tartalmaztak. Ha a marmota lyukának bejáratánál tartózkodik, fölegyenesedve ül a hátsó lábán és olyan, mint valami fadarab vagy kőtömeg. Mihelyt lovast pillant meg a távolban, nagy kíváncsisággal figyelgeti és élesen fütyül. A marmota e kíváncsiságát hasznukra fordítják a vadászok, akik rúdra erősített, ide-oda lebegő posztórongyokkal közelednek a lyukakhoz. Ilyenkor a kis állat minden figyelme ezekre a rongyokra irányul és csak az életét kioltó golyó magyarázza meg a neki eddig ismeretlen tárgy jelentőségét.

Nagyon izgató látványnak voltam a tanuja, amikor az Orkhon folyó közelében haladtam át ilyen marmota-telepen. Sok ezer lyuk volt ott, úgy, hogy mongoljaimnak nagyon óvatosaknak kellett lenniök, hogy a lovak ki ne törjék a lábukat. Fölöttünk sas keringett. Hirtelen, mint egy darab kő, lezuhant az egyik dombra, ahol sziklaként megmeredve, mozdulatlanul ülve maradt. Nehány perc mulva a marmota, amelynek ebben a dombban volt a lakása, kibújt a lyukon, hogy egyik szomszédjához menjen. A sas erre leugrott a domb tetejéről és fél szárnyával eltakarta a bejáratot. A marmota meghallván az így keletkezett zajt, megfordult és azonnal támadni kezdett, hogy lakásába visszajuthasson, mert alighanem családja volt benne. Megkezdődött a harc. A sas a szabad szárnyával, fél lábával és a csőrével küzdött, de a bejáratot nem tette szabaddá. A marmota nagy vakmerőséggel támadta meg a ragadozó madarat, de egy ütés, amelyet a fejére kapott, leterítette. A sas csak most bocsátotta le szárnyát a domb bejáratáról és miután megölte a marmotát, karmaival belékapaszkodva, nagynehezen elszállt vele a hegyekbe.

Kopárabb helyeken, ahol csak elvétve lát az ember fűszálat, egy másik rágcsáló lakik: az imouran. Akkora körülbelül, mint a mókus. Bundájának színe a sivatagéhoz hasonlít. Kígyószerűen ide-odatekeregve mozog. Összegyüjti a széltől hordott magvakat és parányi lakásába viszi. Az imouran hű barátja a pusztai pacsirta, amelynek a háta és a feje barna. A madár, ha az imourant futni látja, ráül a hátára, szárnycsapásokkal egyensúlyozza magát és így sétalovaglást rendez, míg az imouran hosszú, bozontos farkát jókedvűen ide-oda csóválja. A pacsirta lovaglás közben nagyon ügyesen és meglepően gyorsan összefogdossa az élősdieket, amelyek barátjának a hátán élnek és e munkában való örömét rövid, víg énekkel árulja el. A mongolok ezért «a vidám pacsirta lová»-nak nevezik az imourant. A pacsirta figyelmezteti az imourant, ha sas vagy héja közeledik. Mihelyt a levegő rablóit meglátja, háromszor éleset füttyent. Azután maga is menedéket keres valami kő mögött vagy valami kis lyukban. Az imouran, ha ezt a jelet meghallotta, nem mutatkozik többé, míg a veszedelem el nem mult. A vidám pacsirta és lova így élnek szeretetreméltó szomszédokként.

Mongolország más részeiben, ahol sok a fű, még egy másik fajtájú rágcsálóra is bukkantam, amellyel egyszer már Urianhaiban találkoztam, nevezetesen egy óriási, fekete rövidfarkú patkányra, amely társaságban, néha kétszáz állatra terjedő telepeken él. Érdekes állat és egyedüli a maga nemében, mert téli takarmányának elkészítése tekintetében a legügyesebb mezőgazda az állatok közt. Azokban a hetekben, amelyekben a fű nedvben a legdúsabb, fejének gyors rántásával lekaszálja úgy, hogy éles, hosszú előfogával egyetlen ütéssel húsz-harminc fűszálat vág le. A füvet azután megszárítja és az így készített szénát később valóban tudományos módon rétegenkint halomra gyűjti. Először is körülbelül lábnyi magas dombot készít. Ezen keresztül négy rézsutos pálcát ver be a földbe. A pálcák a domb közepe alatt összefutnak. Felső végüket a széna felületén hosszú fűszálakkal köti meg, amelyeknek vége kellőképpen kinyúlik. Ekkor újabb lábnyi magas réteget terít rája és ennek fölületét az előbbi módon ismét megerősíti. Ezzel az eljárással megvédi a szénarakást attól, hogy a szél elfújhassa. A szénarakást mindig közvetetlenül lakásának az ajtaja előtt készíti el, tehát télen nem kell sokat mászkálnia a takarmányért. A lovak és a tevék nagyon szeretik e kis mezőgazda szénáját, mert a legtáplálóbb fűből készül. De a szénadombok olyan erősen össze vannak kötözve, hogy csak nagy fáradsággal lehet széttaposni.

Mongolországban párjával, vagy nagyobb csapatban mindenütt ráakadtam a szürkesárga pusztai tyúkra, amelyet szalgának vagy fecskefogolynak neveznek és pedig azért, mert mint a fecskének, hosszú és hegyes a farka és röpülése is nagyon hasonlít a fecskééhez. Ez a madár szelíd és nem bizalmatlan. Tíz-tizenöt lépésnyire magához ereszti az embert. De ha fölijed, nagyon magasra röpül és messze utat megtesz, miközben az egész idő alatt éppen úgy csicsereg, mint a fecske. Általában szürke és sárga színezetűek, de a hím madárnak a hátán és a szárnyán szép csokoládészínű foltja van, a lábaszárán és a lábán pedig sűrű tollruhát hord.

Ezekre a megfigyelésekre akkor nyílt alkalmam, amikor az urgával kevéssé látogatott vidékeken utaztam. De az utazás e módjának megvolt a kellemetlensége is. A mongolok mindig toronyiránt és nagyon gyorsan szállítottak rendeltetésem helyére és nagy megelégedéssel fogadták a kínai dollárokat, amelyekkel őket megjutalmaztam. Mivel azonban ez előtt az utazás előtt már ötezer mérföldet tettem meg kozák nyergemben, amely most porral belepve, használatlanul feküdt mögöttem a kocsiban, magamban föllázadtam az ellen, hogy most a kíméletlenül futó szekér, amelyet vad lovak és éppen olyan vad lovasok kövön, dombon és lyukakon húztak keresztül, kerékbetörjön és darabokra tépjen. Minden csontom fájni kezdett. Már nyögtem minden lélekzésnél. Megsebesült lábamat heves köszvényroham kínozta. Következő éjjel nem tudtam aludni, sem feküdni, sőt az ülés is nehezemre esett. Egész éjjel föl s alá sétáltam és hallgattam a jurtalakók hangos hortyogását. Közben védekeznem kellett két nekemtámadó nagy fekete kutya ellen. Másnap a folytonos rázást csak délig bírtam ki. Kénytelen voltam megállani és lefeküdni. Fájdalmam elviselhetetlen volt. Nem tudtam megmozdítani se a lábamat, se a hátamat. Végül nagy láz fogott el. Elfogyasztottam egész aszpirin- és kinin-készletemet, de nem éreztem megkönnyebbülést. Újabb álmatlan éjjel várt tehát reám. Ezt szörnyű volt még elgondolni is. Szállásunk egy kolostor mellett levő vendég-jurtában volt. Mongoljaim elhivatták a lámadoktort, aki két nagyon keserű port adott be nekem és biztosított, hogy másnap reggel már folytathatom az utamat. Nemsokára a szívműködés élénkülését éreztem, de utána a fájdalom csak növekedett. Még egy éjjelt töltöttem el álmatlanul. De napkeltével megszűnt a fájdalom. Egy óra mulva lovat nyergeltettem magamnak. A szekérre nem akartam többé fölülni.

Mialatt a mongolok összefogdosták a lovakat, a sátramhoz jött Philipoff ezredes. Elbeszélte, hogy mindazokat a vádakat, amelyek szerint ő, a testvére és Poletika bolsevikok, tagadta és Bezrodnoff megengedte neki a Van Kureba való utazást, hogy ott Ungern báróval találkozzék, akit Van Kureba vártak. De Philipoff nem tudta, hogy mongol vezetője bombával fölszerelve és egy másik mongol Ungern bárónak szóló levéllel már úton volt. Azt sem tudta, hogy testvéreit és Poletikát Zain Szabiban agyonlőtték.

Philipoff sietett; még aznap el akart jutni Van Kureba. Én egy órával később indultam el.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET. Egy öreg jövendőmondó.

Most ismét az ourtonúton mentünk tovább. Azokon a vidékeken, amelyeken keresztülhaladtunk, a mongoloknak nagyon gyönge és kimerült lovaik voltak, mert a jurtalakóknak Daicsin Van és Kazagrandi sok hírvivője számára állandóan lovakat kellett kiállítaniok. Az éjjelt a Van Kuret megelőző utolsó ourtonon kellett eltöltenünk, ahol egy kövér öreg mongol és a fia volt a póstaállomás vezetője. Az öreg mongol vacsora után kezébe vette egy juh lapockacsontját, gondosan eltávolított róla minden húsmaradékot és rám pillantva, a tűzbe tette. Valami varázsige mormolása után így szólt hozzám:

– Megmondom magának a jövőt. Az én jóslataim mind beteljesednek.

Amikor a csont egészen megfeketedett, kivette a tűzből, lefújta róla a hamut, nagyon pontosan megvizsgálta a külsejét és a csonton át a parázst nézegette. Egy ideig folytatta ezt a vizsgálódást, azután arcán félelem kifejezésével visszatette a csontot a szénre.

– Mit látott? – kérdeztem nevetve.

– Hallgasson! – susogta. – Ijesztő jeleket találtam.

Megint kivette a csontot a tűzből, újra megvizsgálta minden oldalról, miközben imákat mormolt és különös mozdulatokat végzett. Azután ünnepies, nyugodt hangon ezt jósolta:

– Magas, vöröshajú fehér ember alakjában a halál fog maga mögött állni és közvetetlen közelből figyelni fogja. De a halál elkerüli… Egy másik fehér ember a barátja lesz… A negyedik nap letelte előtt elveszti ismerőseit. Hosszú kés adja meg nekik a halált. Már látom, miként falják föl őket a kutyák. Óvakodjék a nyeregfejű embertől. Az életére fog törni.

E jóslás után dohányozva és teázva még egy ideig együtt ültünk. De az öreg ember mindig a félelem kifejezésével tekintett reám. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy csak fogolytársak nézhetnek így arra, akit halálra ítéltek.

Másnap még napkelte előtt elhagytuk a jövendőmondót. Körülbelül tizenöt mérföldnyi út után föltűnt Van Kure.

Kazagrandi ezredest a főhadiszállásán találtam. Jó családból származott, tapasztalt mérnök és derék tiszt, aki a háborúban a keletitengeri Moon sziget védelmében és később a Volga mellett a bolsevikok ellen harcolva kitűnt. Kazagrandi ezredes fürdőt ajánlott föl nekem, igazi fürdőkádban, amely a kereskedelmi kamara elnökének a házában volt. Amíg ebben a házban időztem, belépett egy magas, fiatal kapitány. Hosszú, fürtös, vörös haja volt és az arca szokatlanul fehér. Szeme nagy és hideg, mint az acél, ajka szép, vékony, csaknem leányos. De szemében annyi kemény kegyetlenség volt, hogy kellemetlenné vált e különben szép arcnak a látása. Amikor eltávozott, házigazdámtól megtudtam, hogy ez a tiszt Veszelovszky kapitány volt, segédtisztje Rezukhin tábornoknak, aki Mongolország északi részében küzdött a bolsevikok ellen. A tábornok segédtisztjével együtt éppen ma érkezett meg Van Kureba, hogy Ungern báróval tanácskozzék.

Ebéd után Kazagrandi ezredes fölszólított, hogy menjek a jurtájába. Ott elmagyarázta a nyugatmongolországi helyzetet, amely nagyon feszültté vált.

– Ismeri Gay doktort? – kérdezte. – Ön tudja, hogy különítményem megszervezésében a segítségemre volt, de Urga azzal vádolja, hogy a szovjet ügynöke.

Amennyire csak lehetett, védelmeztem Gayt, hiszen a segítségemre volt, de különben is Kolcsak fölmentette minden vád alól.

– Igen, igen, Gay igazolására én is előállottam ezzel, – mondta az ezredes, – de Rezukhin leveleket fogott el, amelyeket Gay a bolsevikoknak írt. Ungern báró parancsára Gayt ma a családjával együtt Rezukhin főhadiszállására küldték és attól félek, hogy nem érkeznek meg oda.

– Miért?

– Útközben ki fogják őket végezni, – felelte az ezredes.

– Mit tegyek, hogy ezt megakadályozzam? Gay nem lehet bolsevik. Sokkal jobban nevelt és sokkal okosabb ember.

– Nem tudom, nem tudom, – mormogta elcsüggedésre valló mozdulattal Kazagrandi ezredes. – Próbáljon meg Rezukhinnel beszélni.

Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem Rezukhint. Éppen ebben a pillanatban belépett Philipoff ezredes, aki a katonák kiképzése körül elkövetett hibákról kezdett beszélni. Már amikor rajtam volt a köpenyem, még egy tiszt jött a jurtába. Kis ember volt, régi zöld ellenzős kozák sapkával és összeszakadt szürke mongol köpennyel. Jobb karja föl volt kötve. Ez volt Rezukhin tábornok, akinek rögtön bemutattak. Beszélgetés közben a tábornok nagyon udvariasan és nagyon ügyesen megtudakolta, hogy Philipoff és én milyen életet éltünk a legutolsó három évben. Közben tréfálkozott és diszkréten, szerényen nevetett. Elbúcsúzását fölhasználva, vele együtt kimentem. Ellenvetéseimet nagyon figyelmesen és udvariasan meghallgatta, azután nyugodt hangján ezt mondta:

– Gay dr. a szovjet ügynöke, aki csak azért mondja magát fehérnek, mert ilyen módon mindent jobban akar látni, hallani és tapasztalni. Bennünket mindenütt ellenség vesz körül. Az orosz nép demoralizálva van. Az orosz pénzért minden árulásra kész. Ilyen ember Gay. De különben sincs már semmi célja, hogy az ügyét megvitassuk. Ő és családja már nem él. Embereim ma innen öt kilométernyire fölkoncolták őket.

Megrémülve néztem ennek a kicsiny, mozgékony embernek az arcába, akinek oly lágy volt a hangja és a magatartása oly udvarias. És most annyi gyűlöletet és elhatározottságot olvastam ki a szeméből, hogy egyszerre megértettem azt a reszkető félelmet, amely a tiszteket az ő jelenlétében elfogja. Később Urgában többet tudtam meg Rezukhinról, aki egyformán volt híres föltétlen vitézségéről és határtalan kegyetlenségéről. Ungern báró házőrzője volt, mindig kész arra, hogy vezéréért tűzbe menjen vagy hogy torkon ragadja azt, akire az ura ráuszítja.

Még négy nap sem telt el és «ismerőseimnek hosszú kés adta meg a halált». Az öreg mongol póstaállomás-vezető jóslatának egyik része már megvalósult. Most rajtam volt a sor, hogy szemébe nézzek a halálos veszedelemnek. Nem kellett sokáig várnom. Ungern-Sternberg báró, az ázsiai lovashadosztály parancsnoka két nap mulva Van Kureba érkezett.

HARMINCHARMADIK FEJEZET. «Fehér ember alakjában a halál fog maga mögött állni.»

«A rettenetes tábornok, a báró» teljesen észrevétlenül jött át Kazagrandi ezredes őrszemein. Kazagrandival való beszélgetés után Philipoff ezredest és engem fölszólított a báró, hogy menjünk el hozzája. Kazagrandi ezredes adta át nekem ezt az üzenetet. Azonnal menni akartam, de az ezredes vagy egy fél óráig visszatartott. Azután e szavakkal bocsátott útnak:

– Most segítse meg önt az Isten! Menjen!

Ez a különös búcsúztató bizony nem volt vígasztaló és rendkívül titokzatosan hangzott. Magammal vittem revolveremet és zsebembe rejtettem a ciankálimat.

A báró a katonaorvos jurtájában szállt meg. Amikor az előtérbe léptem, elém jött Veszelovszky kapitány. Kozákkard volt az oldalára kötve és övében revolver volt tok nélkül. Bement a jurtába, hogy bejelentse megérkezésemet. Amikor ismét kijött a sátorból, azt mondta:

– Lépjen közelebb.

A jurta bejáratánál vértócsa ötlött a szemembe, amelyet a föld még nem tudott beinni – rosszat jelentő üdvözlet valakitől, aki előttem volt itt. Kopogtam. Magas tenor azt felelte:

– Szabad!

Alig hogy átléptem a küszöböt, mint egy tigris, felém ugrott egy vörös mongol selyemköpenybe burkolt alak, megrázta a kezemet, azután egész hosszában végigterült a sátor oldalfalánál levő ágyon. Szemét rám tapasztva, hisztérikus hangon kiabálta:

– Mondja meg, kicsoda ön? Itt mindenütt sok a kém és az izgató.

Egy pillanat elegendő volt, hogy fölismerjem megjelenését és pszihológiáját. Kis fej széles vállon; szőke, rendetlen haj; vöröses, bozontos bajusz és sovány, fáradt arc, hasonló a bizánci ikonok képeihez. De mindezt elnyomta az acélszem fölött levő nagy kidudorodó homlok. Ez a szem rám meredt, mint a ketrecbe zárt vadállat szeme. Megfigyelésem csak egy pillanatig tartott, de mindjárt tisztában voltam azzal, hogy nagyon veszedelmes ember volt velem szemben, aki mindenkor képes valami jóvá nem tehető dolgot elkövetni. Ámbár bizonyára nagy veszedelemben voltam, súlyosan megsértve éreztem magamat.

– Üljön le!

Rám kiáltott sziszegő hangon. Egy székre mutatott és türelmetlenül rángatta a bajuszát. Éreztem, hogy elönt a harag és állva ezt feleltem neki:

– Megengedte magának báró, hogy engem megsértsen. Az én nevem annyira ismert, hogy nem lett volna szabad magát ilyen sértésre elragadtatnia. Tehet velem, amit akar, mert a hatalom az ön oldalán van. De arra nem kényszeríthet, hogy szóba álljak valakivel, aki engem megsértett.

Alighogy ezt kimondtam, Ungern báró leugrott az ágyról és szemmellátható meglepődéssel mustrált engem végig, miközben visszafojtotta a lélekzetét és még mindig a bajuszát rángatta. Külsőleg megőriztem a nyugalmamat és közömbösen szétnéztem a jurtában. Csak akkor vettem észre, hogy Rezukhin tábornok is ott volt. Meghajlással üdvözöltem őt és viszonozta köszönésemet. Azután ismét a bárót figyeltem, aki lehorgasztott fővel és csukott szemmel ült, időnként a szemöldökét dörzsölte és magában mormogott. Hirtelen fölállott és mellettem elnézve, ezt mondta:

– Kimehet! Már nincs arra szükségem…

Hátrafordultam és csak most láttam meg Veszelovszky kapitányt fehér, hideg arcával. Nem hallottam, mikor bejött. Megfordult és kiment.