Part 12

«Fehér ember alakjában a halál» állott mögöttem, gondolám. De vajjon teljesen elkerült-e már?

A báró egy ideig elgondolkozva állott, azután rapszodikus, be nem fejezett mondatokban beszélni kezdett:

– Bocsánatot kérek… Meg kell értenie a dolgot… annyi az áruló! A becsületes emberek eltűntek. Senkiben sem bízhatom. Minden név vagy hamis, vagy álnév. Okiratokat hamisítanak. Csal a szem és a szó. Minden demoralizálva van és mindent megfertőzött a bolsevizmus. Éppen az imént adtam ki a parancsot, hogy kaszabolják le Philipoff ezredest, aki az orosz Fehér Szervezet képviselőjének mondta magát. Ruhájának bélésében két bolsevista titkos jelírást találtak… Amikor a tisztem lesújtott rá, még akkor is azt kiáltotta: «miért öl meg, elvtárs?» Senkiben sem bízhatom.

Azután hallgatott. Én is hallgattam.

– Bocsánatot kérek, – kezdte újra. – Megsértettem önt, de hiszen nemcsak ember vagyok, hanem nagy seregek vezére is és a fejemben sok a gond és aggodalom!

Hangjából egyszerre kétségbeesés és őszinteség csendült ki. Barátságosan kezét nyujtotta. Ismét csönd. Végre így feleltem:

– Mit parancsol most, hogy velem tegyenek? Mert nekem nincsenek se hamis, se valódi okirataim. De tisztjei közül sokan ismernek és Urgában akárhányan vannak, akik bizonyíthatják, hogy én nem lennék képes se agitátor, se…

– Szükségtelen, szükségtelen… – szakított félbe a báró. – Tiszta a dolog! Behatoltam az ön lelkébe és mindent tudok. Amit a Narabancsi Hutuktu önről írt, igaz. Mit tehetek önért?

Elmondtam neki, hogy barátom és én miként menekültünk el Szovjet-Oroszországból, hogy hazánkba térjünk és miként csatlakozott hozzánk egy csoport lengyel katona, abban a reménységben, hogy megint elérheti Lengyelországot. Arra kértem, nyujtson segítséget, hogy eljuthassak a legközelebbi kikötőbe.

– Szívesen, szívesen… Minden tekintetben a segítségére leszek, – felelte izgatottan. – Automobilomon elviszem önt Urgába. Holnap elindulunk és majd Urgában meghányjuk-vetjük a továbbiakat.

Elbúcsúztam és távoztam a jurtából. Szállásomra érkezve, Kazagrandi ezredest nagy aggodalomban találtam. Keresztet vetve ezt mondta:

– Hála Istennek!

Megható volt az öröme; mégis azt gondoltam, hogy az ezredes, ha akart volna, sokkal többet tehetett volna vendégének a megmentéséért.

Ennek a napnak az izgalma kifárasztott és mintha évekkel megöregedtem volna. A tükörbe pillantva, úgy rémlett, hogy őszebb lettem. Éjjel nem tudtam aludni. Egyre Philipoff ezredes fiatal, csinos arcára, a vértócsára, Veszelovszky kapitány hideg szemére kellett gondolnom és Ungern bárónak a kétségbeesés és a gond hangján folyó beszédére. Végre mélyen elaludtam.

Ungern báró keltett föl. Eljött, hogy kimentse magát, mert nem vihet magával az automobilján, mivel Daicsin Vant kénytelen elvinni. De megparancsolta, úgymond, hogy fehér tevéjét hátasnak és két kozákot födözetnek bocsássanak rendelkezésemre. E közlése után olyan gyorsan távozott a szobából, hogy a köszönetre sem maradt időm.

Most már teljesen elkerült az álom. Fölöltözködtem és egyik pipát a másik után szívtam el. E közben azt gondoltam:

– Mennyivel könnyebb mégis a bolsevikokat a Szeybi mocsarain legyőzni és átkelni Ulan Taiga havas csúcsain, ahol a gonosz démonok minden utast agyonvernek! Ott minden egyszerű volt és érthető. Itt azonban őrült lidércnyomás, sötét, visszataszító forgatag minden!

Éreztem, hogy valami tragédia, valami irtóztató dolog volt Ungern báró minden mozdulatában, aki mögött az a csöndes, fehérarcú Veszelovszky és a halál lépkedett.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. A háború borzalmai.

Másnap virradatkor elhozták Ungern báró pompás fehér tevéjét. Elindultunk. A társaságomban két kozák, két mongol katona és egy láma volt. Két málhás tevével is rendelkeztem. Ezek a sátrat és az élelmiszerkészletet vitték.

Még mindig féltem, hogy a báró talán ezen az úton akar megöletni, nehogy Van Kureban, barátaim szemeláttára kelljen velem végeznie. Egy golyó a hátamba és végem van. Ennek következtében készen voltam arra, hogy bármely pillanatban előránthassam revolveremet és védhessem magamat. Ügyeltem arra is, hogy a kozákok mindig előttem vagy mellettem haladjanak.

Déltájban messziről automobil tülkölését hallottuk és nemsokára Ungern bárót láttuk teljes gyorsasággal utánunk robogni. Kíséretében két segédtiszt és Daicsin Van herceg volt. A báró nagyon szeretetreméltóan üdvözölt és azt kiáltotta:

– Urgában viszontlátom önt!

– Ó, – gondoltam, – tehát mégis azt akarja, hogy eljussak Urgába. Nos, akkor az úton nem kell aggódnom, Urgában pedig sok barátom lesz.

A báróval való találkozás után a két kozák nagyon figyelmes lett irántam és azon voltak, hogy elbeszélésekkel szórakoztassanak. Részleteket mondtak el a Transbajkáliában a bolsevikokkal vívott súlyos harcokról és a kínaiakkal Urga közelében folytatott csatáról; leírták, hogy több kínai katonánál miként akadtak kommunista útlevélre; nagyon dícsérték Ungern bárót a bátorságáért, aki dohányozva és teázva a tűzvonalban a tábortűznél szokott ülni, anélkül, hogy csak egyszer is megsebesült volna; példának fölhozták, hogy egyik ütközetben hetvennégy golyó fúródott a köpenyébe, a nyergébe és a nyeregtáskákba, anélkül, hogy megsebesült volna és azt mondták, hogy ez egyik oka nagy befolyásának a mongolokra; elbeszélték továbbá, hogy Ungern báró az urgai csata előtt lovas-őrjáraton volt és visszajövet bambuszbotjával (taszhur) ölt meg egy kínai tisztet és két katonát; elismeréssel szóltak arról, hogy a tábornoknak nincs más fölszerelése, mint két fehérneműkészlete és két pár csizmája; jellemzésére pedig azt mondták, hogy ütközetben mindig nyugodt és kedves, a béke ritka napjaiban pedig szigorú és rosszkedvű.

Én viszont Szibériából való elmenekülésemről mondtam el egyetmást a kozákoknak. Beszélgetés közben nagyon gyorsan telt el a nap. Tevéink állandóan ügettek úgy, hogy a szokásos napi tizennyolc–húsz mérföld helyett csaknem ötven mérföldet tettem meg. Az én állatom gyorsabb volt a többinél. Rendkívül nagy fehér teve volt, pompás vastag sörénnyel. Belső-Mongolország egyik fejedelme ajándékozta Ungern bárónak.

Az Orkhon folyó tulsó partján láttuk meg az első halott kínai katonát. Az út közepén feküdt, arccal fölfelé, széttárt karral. Átkelvén a Burgut-hegyen, a Tola folyó völgyébe jutottunk. E folyó mellett tovább fölfelé van Urga. Az út most tele volt a menekülő kínaiaktól eldobott köpennyel, inggel, csizmával és üsttel és sok halott feküdt mindenfelé. Azután mocsáron keltünk át, amelynek mindkét oldalán valóságos heggyé tornyosult a sok halott ember, a kimúlt ló és teve, az összetört szekér és mindenféle katonai fölszerelés romja. Ungern báró tibetijei itt vágták el a menekülő kínai fölszerelési oszlop útját.

Különös és megrázó volt látni az ellentétet a rakáson fekvő halottak és a tavasz csírázó, újra ébredő élete közt. Minden pocsolyában különféle fajtájú vadkacsák úszkáltak. A magas fűben darvak táncolták sajátságos szerelmi táncukat. A tavakon hattyúk és libák nagy serege mozgott. A mocsarakat a mindig párosával mutatkozó szurpánok vagy «lámalibák» élénkítették, a mongolok e szent madarai, amelyek fényesen színes ruhájukkal mintha elsurranó fényfoltok lettek volna. A magasabb, szárazabb helyeken vadpulykák ugrándoztak és élelmüket keresve, harcra keltek egymással. Szalgafoglyok nagy csapatai repültek el előttünk. És a hegyek lejtőin, nem messze a tavasz visszatértének örülő állatoktól, ugató és a napfényben nyújtózkodó farkasok feküdtek, amelyek játszó kutyákhoz hasonlítottak.

A természet csak az életet ismeri. Neki a halál csak epizód, amelynek nyomát eltörli homokkal, hóval és kövér fű és színesen csillogó bokrok meg virágok díszével. Mit törődik azzal a természet, ha Csifuban vagy a Jangtsze partján egy anya egy csésze rízst áldoz vagy tömjént éget el az áldozati szekrény előtt, hogy imádkozzék fia hazatéréseért, aki örökre ismeretlenül elesett a pusztában a Tola folyó mellett, ahol csontjait kiszárítják a természet pazarló tüzének sugarai és a szelek szétszórják a puszta homokján? Nagyszerű a természetnek közömbössége a halállal szemben és mohósága az élet után.

Negyedik napon az est beköszöntése után a Tola folyó partjához értünk. A rendes gázlót nem tudtuk megtalálni. Tevémet tehát belekényszerítettem a folyóba, hogy a szerencsében bízva átjussak. Épségben át is kerültünk, mert sekély, bár kissé iszapos helyre akadtunk. És ezért hálás lehettem, mert ha a tevének mély a víz és a nedves elem a nyakáig ér, akkor nem úgy úszik, mint a ló, hanem rendszerint az oldalára fekszik, hogy az árammal vitesse magát, ami lovasára nézve nagyon kellemetlen.

A folyó partján sátort ütöttünk.

Újabb tizenöt mérföld után másnap csatatéren mentünk keresztül, amelyen a harmadik nagy csatát vívták meg Mongolország függetlenségéért. Ungern báró csapata itt hatezer kínaival ütközött össze, akik Kiachtából siettek ide, hogy urgai földieiknek segítségére legyenek. A kínaiakat tökéletesen megverték, négyezer ember fogságba esett, de azok, akik megadták magukat, a következő éjjel szökni próbáltak. Ungern báró a transbajkáli kozákokat és tibetieit küldte ki üldözésükre és az ő munkájuk eredményét láttuk most a halálnak e mezején. Még körülbelül ezerötszáz holttest hevert itt temetetlenül. Kozákjaim előadása szerint még sokkal több halottat már eltemettek. A halottakon kardokozta irtózatos sebek voltak láthatók. Nagy összevisszaságban mindenfelé fölszerelési tárgyak hevertek. A mongolok elhagyták az iszonyat e vidékét. Helyüket farkasok foglalták el; ott feküdtek minden kő mögött és minden gödörben. Kutyafalkák, elvadult bestiák marakodtak a farkasokkal a zsákmányért.

Végül mögöttük volt az átkozott hadistennek hozott tömegáldozat helye. Nemsokára egy sekély, gyorssodrú folyó közelébe érkeztünk. A mongolok itt leszálltak tevéikről. Sapkáikból itták a folyó vizét. A szent víz volt ez, amely elfolyik az Élő Buddha lakóhelye mellett.

A kanyargó völgyből hirtelen egy másik mélyedésbe jutottunk, ahol nagy, sötét, sűrű fenyőerdővel borított hegy emelkedett föl előttünk.

– Szent Bogdo-Ol! – kiáltotta a láma. – Székhelye az isteneknek, akik a mi Élő Buddhánkat oltalmazzák!

Bogdo-Ol az irtózatos csomó, amely három hegyláncot köt össze egymással. Délnyugaton a Gegyl, délen a Gangyn és északon a Huntu. A fiatal erdővel borított hegy az Élő Buddha tulajdona. Az erdőben a Mongolországban föltalálható valamennyi állatfaj otthonos. A vadászat azonban tilos. A törvény ellen vétő mongolt halálra ítélik, külföldinek pedig száműzés a büntetése. Még a Bogdo-Olon való egyszerű átkelés is tilos halálbüntetés terhe mellett. Ezt a tilalmat csupán egy ember szegte meg, Ungern báró, aki ötven kozákkal átkelt a hegyen, előrenyomult az Élő Buddha palotájáig, ahol a kínaiak fogságban tartották Urga főpapját és ellopta az Élő Buddhát.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET. Az élő istenek, a harmincezer Buddha és a hatvanezer szerzetes városában.

Végre tehát előttem volt az Élő Buddha székhelye. A Bogdo-Ol lábánál fehér tibeti épület emelkedik, amely a napfényben csillámló zöldeskék cseréppel van födve. Facsoportok közepette pompás látványt nyujt az áldozati szekrények és kis paloták fantasztikus teteje mellett. A hegytől elfordult oldalán a Tola folyón átvivő hosszú híd köti össze a szerzetesek városával, amelyet egész Keleten Ta Kure néven szentnek ismernek. Itt seregestől laknak másodrangú csodatevők, próféták, varázslók és gyógyításhoz értő orvosok. Mindezek az emberek isteni eredetűek és élő istenekként tisztelik őket. Balra, lapos magaslaton, öreg kolostor van, rengeteg magas, sötétvörös toronnyal. Ez a kolostor mint «Láma városának temploma» ismert. Benne Buddhának óriási aranyozott bronzszobra van, amely aranyozott lótuszvirágon ül. Sok kisebb templom, áldozati szekrény, obo, nyílt oltár, csillagászati célokat szolgáló torony, a lámáknak szürke, egyenletes házakból és jurtákból álló városrésze, amelyben mintegy hatvanezer mindenféle korú és rangfokozatú szerzetes lakik, iskolák, szent irattári épületek és könyvtárak, a Bandik (buddhista hittaniskolák növendékei) házai és a Kínából, Tibetből, valamint a burjétok és kalmukok földjéről való tisztelt vendégeknek szolgáló fogadók alkotják az igazi mongol várost.

A kolostor alatt van a külföldiek telepe, ahol az orosz, a külföldi és a leggazdagabb kínai kereskedők laknak és ahol a színdús keleti bazár mutatja lüktető életét. Egy kilométerrel lejjebb a maimaicsengi sánc elkeríti a többi kínai kereskedelmi telepet és még messzebbre a völgyben orosz magánházaknak hosszú sora, egy kórház, egy templom és végre az ügyetlenül épített, négyszögletes vörös téglaépület is látható, amely azelőtt az orosz konzuli hivatal volt.

Már a kolostor közelében voltunk, amikor egy a közelben levő mély út bejáratánál több mongol katonát vettem észre. Három holttestet vonszoltak oda be.

– Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdeztem.

A kozákok csak mosolyogtak, de nem feleltek. Hirtelen katonás köszönésre húzták ki magukat.

A mély útból kis mongol poni jött ki, amelyen tömzsi férfi ült. Amikor elhaladt mellettünk, vállrojtján az ezredesi rangjelzést vettem észre. Sűrű szemöldök alatt fekvő hideg, színtelen szemével végigmustrált. Sapkáját levette a fejéről és csupasz koponyájáról letörölte az izzadságot. Föltűntek nekem koponyájának különös hullámzó vonalai. Ez volt a «nyeregfejű ember», akitől a Van Kuret megelőző utolsó póstaállomáson az öreg jövendőmondó óvott.

– Ki ez a tiszt? – kérdeztem.

Bár már meglehetősen távol volt, a kozákok mégis csak suttogni merték:

– Szepailoff ezredes, Urga parancsnoka.

Szepailoff ezredes a legsötétebb alak a mongol események nagy tömegében. Valamikor technikus volt, majd csendőr és a cár uralma alatt gyorsan jutott előre. Mint teljesen rendellenes jelenséget ismerték. A teste mindig idegesen mozgott és rángatódzott. Ha beszédjének árja elindult, kevés kellemes hang jött ki a gégéjéből, de az ajka nyállal és habbal lett tele. Arcát mindig rángatódzás éktelenítette el. Szepailoff őrült volt. Ungern báró kétszer is megvizsgáltatta orvosi bizottsággal és megparancsolta neki, hogy pihenjen egy ideig. Remélte, hogy így majd megszabadulhat tőle, gonosz géniuszától. De hasztalan volt minden. Szepailoff kétségtelenül szadista volt. Később hallottam, hogy az elitélteket ő maga végezte ki és hogy e munka közben nevetni és énekelni szokott. Urgában rettenetes dolgokat beszéltek róla. Valóságos véreb volt, aki a halál karmaival kapaszkodott bele áldozataiba. Ungern báró kegyetlenségének híre és dicsősége őt illeti. Ungern báró elmondta nekem, hogy Szepailoff az útjában van és őt is bármikor megöletheti. A báró félt Szepailofftól, nem mint embertől, hanem a babona következtében, mert az őrült ezredes Transbajkáliában egy varázsdoktort talált, aki azt jósolta, hogy a báró meghal, ha Szepailoffot elbocsátja szolgálatából. Szepailoff nem adott pardont bolseviknak, vagy olyan embernek, aki bolsevikkal valamiféle összeköttetésben volt. Bosszúszomjának az volt az oka, hogy a bolsevikok a börtönben megkínozták és szökése után egész családját megölték.

Egy orosz cégnél szálltam meg, ahol Uliaszutaiból való útitársaim azonnal fölkerestek. Nagy örömmel üdvözöltek, mert a Van Kureban és Zain Szabiban történtek miatt nagyon aggódtak értem.

Miután fürödtem és némileg rendbehoztam magamat, barátaimmal az utcára mentem. Beléptünk a bazárba. Az egész piacon nagy volt a tolongás. A vásárló, eladó és árúikat dícsérő emberek csoportjainak ünnepi külsőt adtak a kínai szövetből való pompás szalagok, a gyöngysorok, fülbevalók és karkötők, amit mindenütt megvételre kínáltak. Emitt a vásárlók juhokat tapogattak végig, hogy megtudják, kövérek-e vagy soványak, amott pedig a mészáros nagy húsdarabokat vágott le a fölaggatott állati testekről. Bárhová nézett az ember, mindenütt a puszta nevető és tréfálkozó fiait látta. Mongol asszonyok magasra fésült hajjal és fejükön fölfordított csészealjhoz hasonlító nehéz ezüst sapkával az eladásra kirakott selyemszalagokat és hosszú gyöngyláncokat bámulták. Egy imponálóan nagy mongol férfi pompás lovak kis csoportját vizsgálgatta és alkuba bocsátkozott a mongol zahachineval, a lovak tulajdonosával. Egy csontos, fürge, napsütötte tibeti, aki talán azért jött Urgába, hogy az Élő Buddhát imádja, vagy talán titkos üzenetet hozott Lasszából, a másik «istentől», egyre fecsegett és alkudozott, hogy egy achátból kifaragott lótusz Buddha-szoborhoz hozzájuthasson. Más helyen nagy csapat mongol és burjét egy kínai kereskedőt állott körül, aki üvegből, kristályból, porcellánból, ametisztből, achátból és nefritből készült burnótüvegcséket kínált megvételre és a venni szándékozó mongoloktól tíz fiatal ökröt kért az egyik darabért, amely barna erezetű, zöldes-habos nefritből volt kimetszve. És mindenütt ott voltak láthatók a burjétok hosszú, vörös ruhában, meg vörös aranyhimzésű sapkájukkal és színes ellentétül a tatárok fekete köpenyben, fejükön kifordított fekete bársonysapkával. Igazi keleti kép volt ez az összevisszaság.

A lámák adták meg e kép hátterét. Sárga és vörös ruhában sétálgattak mindenfelé, festőileg a vállukra vetett sapkával. E legkülönbözőbb alakú sapkák közül az egyik sárga gombához, a másik vörös frigiai sapkához, vagy régi vörösszínű görög sisakhoz hasonlított. A tömeg közé keveredtek, ünnepiesen csacsogtak, az olvasót morzsolgatták és aki kíváncsi volt rá, annak megjósolták a jövendőt, de persze e célra főként a gazdag mongolokat keresték ki maguknak. Ezen a vásáron nem egy politikai és vallási kémkedés is folyt. Azt a sok mongolt, aki Mongolország különböző részéből jött ebben az időben Urgába, állandóan figyelő lámák hálója vette körül.

Az épületeken orosz, kínai és mongol lobogó lengett. Egyetlen csillagos lobogót a piac egyik kis bolthelyisége fölött lehetett látni. A közelben levő sátrak és jurták is gazdag zászlódíszben pompáztak. Voltak ott négyszögek és körök, amelyek hercegek vagy magánszemélyek lakását jelezték, de háromszögű zászlók is, amelyek azt hirdették, hogy ott himlős és bélpoklos emberek szenvedtek és haldokoltak. A napsütésben mindennek rendkívül színpompás hatása volt. Imitt-amott Ungern báró katonái feszítettek, az oroszok hosszú, kék ruhában, a mongolok és tibetiek vörös ruhában és sárga vállrojttal, amelyen Dzsingisz khán szvasztikája és az Élő Buddha iniciáléja volt látható és a mongol hadsereg kínai különítményének kínai katonái. A kínai hadsereg megsemmisülése után ugyanis kétezer kínai harcos azt az előjogot kérte az Élő Buddhától, hogy az ő légiójába sorozzák őket és hűséget, meg engedelmességet fogadtak neki. Kívánságuk teljesült. Most két ezredet alkottak, amelyeknek katonái a sapkán és a vállrojton a régi kínai ezüst sárkányt viselték.

Az egyik sarkon nagy automobil jött velünk szembe. Ungern báró ült benne, akin sárga selyem mongol kabát volt kék övvel. Automobilja teljes gyorsasággal haladt, de a báró mégis megismert. A kocsiját azonnal megállíttatta, kiszállt belőle és fölszólított, hogy kísérjem el a jurtájába.

A báró kicsiny, egyszerűen berendezett jurtában lakott, amely egy kínai hong (kereskedelmi cég) udvarán volt fölállítva. Főhadiszállása két közeli jurtában volt, míg szolgaszemélyzete egy kínai fang-tzuban volt elhelyezve. Amikor figyelmeztettem igéretére, hogy segíteni fog egy tengeri kikötőhöz való eljuthatásomban, a tábornok világos szemével rám nézett és francia nyelven ezt mondta:

– Itt vége felé közeledik a munkám. Kilenc nap mulva megkezdem a háborút a bolsevikok ellen és bevonulok Transbajkáliába. Kérem, hogy addig még maradjon itt. Sok év óta nem érintkezhettem civilizált emberrel. Mindig egyedül vagyok a gondolataimmal. Szeretném önnek gondolataimat elmondani. Szeretnék önnel elbeszélgetni úgy, hogy ne a «véres őrült bárót», ahogyan barátaim neveznek, ne is a «szigorú nagypapát», így neveznek tisztjeim és katonáim, lássa bennem, hanem csak egy közönséges embert, aki sokat kutatott és még többet szenvedett.

A báró néhány percig elgondolkodott. Azután folytatta:

– Megfontoltam a továbbutazását és mindent előkészítek az ön számára. De arra kérem, hogy kilenc napig maradjon itt.

Mit tehettem? A báró hálásan kezet fogott velem és teát hozatott.

HARMINCHATODIK FEJEZET. A keresztes vitézek és tengeri rablók fia.

– Beszéljen magáról és utazásáról – unszolt a báró.

Elmondtam neki mindent, amiről azt hittem, hogy érdekli. Elbeszélésem mintha alaposan fölizgatta volna.

– Most én fogok önnek magamról beszélni és el fogom mondani, hogy ki és mi vagyok! Nevemet annyi gyűlölet és félelem veszi körül, hogy senki sem tudhatja, mi a valóság és mi a hamisság, mi a megtörtént dolog és mi a legenda. Ha jegyzeteket csinál mongolországi útjáról és a «véres tábornok» jurtájában való tartózkodásáról, akkor talán egyszer írni fog róla.

Ungern báró behúnyta a szemét és dohányzott. Beszéd közben nem fejezte be mondatait, mintha valaki megakadályozta volna azok helyes fölépítésében

– Az Ungern-Sternberg család régi család, németeknek magyarokkal és Attila-korabeli húnokkal való keveréke. Harcias eleim minden európai háborúban résztvettek. Ott voltak a keresztes-hadjáratokban. Egy Ungernt, aki Oroszlánszívű Richárd alatt harcolt, Jeruzsálem falainak tövében öltek meg. Még a tragikus gyermek-kereszteshadjáratban is életét vesztette egy Ungern, a tizenegy éves Ungern Ralf. Amikor a tizenkettedik században az ország legvakmerőbb harcosait a szlávok ellen a német császári birodalom keleti határára küldték, köztük volt elődöm, Halsa Ungern-Sternberg Artúr báró. Ott a határon a lovagok megalkották a német lovagrendet, amely tűzzel-vassal terjesztette a keresztény tant a litvánok, esztek, lettek és szlávok közt. Amikor a grünwaldi csatában lengyel és litván csapatok megsemmisítették a német rendet, ugyanott két Ungern-Sternberg bárót is megöltek. Családom mindig harcias volt és hajlott a miszticizmusra és aszkétaságra.

– A XVI. és XVII. században több Ungern bárónak vára volt Lettországban és Esztországban. Nem egy legenda és elbeszélés fűződik hozzájuk. Ungern-Sternberg Henrik, akit a «bárd»-nak neveztek, vándorló lovag volt. A franciaországi, angolországi, spanyolországi és olaszországi lovagi tornákon annyira ismerték nevét és dárdáját, hogy ellenfelei féltek tőle. Spanyolországban, Cadiz mellett esett el egy lovag kardjától, aki kettéhasította a sisakját és a koponyáját. Ungern Ralf báró rablólovag volt, aki Riga és Reval közt garázdálkodott. Ungern Péter bárónak vára volt Dagö szigetén, a Keleti tengeren, ahol abban az időben, mint rablólovag, a tengeri kereskedelemnek az ura volt.

– A XVIII. század elején élt az ismert Ungern Vilmos báró, aki alchimista volt és akit a «sátán testvéré»-nek neveztek. Nagyapám az Indiai Óceánon volt tengeri rabló, aki adót követelt az angol kereskedőktől és a brit hadihajók éveken át nem tudták elfogni. De végre mégis csak elfogták, kiszolgáltatták az orosz konzulnak, aki Oroszországba küldte, ahol Transbajkáliába való száműzésre ítélték. Én is tengerésztiszt vagyok, de az orosz-japán háború arra kényszerített, hogy elhagyjam igazi hivatásomat és a zabajkal-kozákok csapatába lépjek. Egész életemet a háborúnak és a buddhizmus tanulmányozásának szenteltem. A nagyapám hozta el nekünk magával a buddhizmust Indiából. Atyám és én ennek következtében e tan követői lettünk. Transbajkáliában megkíséreltem, hogy a forradalom aljassága ellen való kíméletlen harcra megalkossam a katonai buddhisták rendjét.

Amikor a báró idáig jutott, elhallgatott és idegesen egyik csésze teát itta a másik után. Teája olyan erős és fekete volt, mint a kávé.

– A forradalom aljassága!… Gondolkodott-e erről valaha valaki más is, mint Bergson, a francia filozófus és a tudós tibeti Tashi Láma?

A tengeri rabló fia tovább beszélt, miközben tudományos elméleteket, műveket, a tudomány és irodalom embereinek neveit, a szentírást és buddhista könyveket idézte és fölváltva franciául, németül, oroszul és angolul beszélt.

– A buddhista és a régi keresztény könyvekben arról az időről olvastunk, amikor ki fog törni a háború a jó és gonosz szellemek közt. Akkor el kell jönnie az ismeretlen «átok»-nak, amely meghódítja a világot, elpusztítja a kultúrát, megöli az erkölcsöt és mindenkit megsemmisít. Fegyvere a forradalom. Minden forradalomban a rombolónak durva erőszaka fog a tapasztalatban megérett intellektuális teremtő helyére lépni és a legalacsonyabb ösztönöket és kívánságokat fogja homloktérbe tolni. Az emberiség még jobban el fog távolodni az istenségtől és lelkivilágtól. A nagy háború bebizonyította, hogy az emberiségnek fölsőbb ideálokhoz kell fölemelkednie. De akkor megjelent ez az «átok», amelyet előre látott Krisztus, János apostol, Buddha, az első keresztény vértanúk, Dante, Leonardo da Vinci, Goethe és Dosztojevszky. Megjelent, megakasztotta az emberiség előrehaladását és elzárta utunkat az istenséghez. A forradalom fertőző betegség. Amikor Európa szerződést kötött Moszkvával, megcsalta magát és a világ többi részeit is. A nagy szellem életünk küszöbére Karmát (a buddhista Nemezis megszemélyesítője) állította, aki nem ismer se haragot, se kegyelmet. Le fog számolni az emberiséggel és ez a leszámolás az éhséget, a rombolást, a kultúra, a dicsőség, a becsület és szellem elpusztulását, az államok megsemmisülését és az emberiség megsemmisülését fogja jelenteni. Már látom e borzalmakat, az emberiség sötét, őrült pusztulását.

Hirtelen fölpattant a jurta ajtaja. Egy segédtiszt lépett be és feszesen megállott.

– Miért jön erőszakosan a szobába? – kérdezte haragosan a tábornok.

– Excellenciás uram, a határon levő előörsök elfogtak és elhoztak egy bolsevista őrjáratot.

A báró fölkelt. A szeme villámlott, arca rángatódzott.

– Hozza ide a jurtám elé!

Minden feledve volt; az ihletett beszédet, a meggyőző hangot, mindent elnyomott a szigorú vezér parancsa. A báró fejére tette a sapkáját, fogta a bambusztaszhurt, amit mindig magával vitt és kirohant a jurtából. Követtem. A jurta előtt kozákok közepette hat vörös katona állott.

A báró a foglyok elé állott és néhány percig mereven nézte őket. Arca elárulta, hogy agyát súlyos gondolatok járják át. Azután a foglyoktól elfordulva, leült az egyik kínai ház küszöbére és gondolataiba elmélyedve, kis ideig ott maradt. Egyszerre csak fölállott, odament a foglyokhoz, határozott mozdulattal mindeniket külön-külön vállán érintette a taszhurjával és ezt mondta:

– Te balra állj, te jobbra állj!

Ilyen módon két részre osztotta az elfogott őrjáratot: jobbra négy és balra két ember jutott. Ezután ezt a parancsot adta ki:

– Kutassátok ki ezt a kettőt! Ezek alighanem biztosok!

Azután a másik négyhez fordulva ezt kérdezte:

– A bolsevikok által mozgósított parasztok vagytok?

– Igenis, excellenciád, – felelték a megrémült katonák.

– Menjetek a parancsnokhoz és mondjátok meg neki, hogy az én rendeletemre sorozzon be titeket az én csapatomba.

A balra állóknál útleveleket találtak, amelyekből kiderült, hogy a kommunista politikai szakosztály biztosai. A tábornok összeráncolta a homlokát és lassan kimondta az ítéletet:

– Fütykössel verjétek őket agyon!

Megfordult és ismét bement a jurtába. Beszélgetésünket most már sehogysem tudtuk folytatni. Magára hagytam tehát a bárót.

A nekem szállást adó orosz cégnél eltöltött vacsora után Ungern néhány tisztje jött oda. Élénken beszélgettünk, amikor egyszerre automobil tülkölését hallottuk. A tisztek erre rögtön elnémultak. Egyikük föltűnően megváltozott hangon megjegyezte:

– A tábornok hajtat itt valahol a közelben.

A megszakadt beszélgetést csakhamar folytattuk. De nem sokáig. A cég segédje berohant a szobába és jelentette:

– A báró!

A báró jött és a küszöbön mozdulatlanul megállott. A lámpák még nem égtek, ámbár benn a szobában már sötétedni kezdett. A báró mégis azonnal megismert mindenikünket. Odament a ház asszonyához, kezet csókolt neki, mindenikünket külön-külön üdvözölt, azután az asztalhoz ült és elfogadta a neki fölajánlott teát. Nemsokára beszélni kezdett. A ház asszonyának ezt mondta:

– El akarom lopni a vendégét.

Azután tőlem kérdezte:

– Nem jönne el velem automobilsétára? Megmutatom a várost és környékét.

A köpenyemet magamra vévén, szokásom szerint zsebrevágtam a revolveremet, mire a báró fölnevetett.

– Hagyja itt azt a jószágot! Ön itt teljes biztosságban van. De különben is gondoljon Narabancsi Hutuktujának jóslatára, hogy a szerencse mindig önnel lesz.