Part 4

A szojotok, Urianhai lakói büszkék arra, hogy valódi buddhisták, akik tisztán őrizték meg a szent Rama tanait és Sakia-muni mély bölcseségét. Örök időktől ellenségei a háborúnak és minden vérontásnak. Régen, a tizenharmadik században inkább elhagyták hazájukat és inkább északon kerestek menedéket, mintsem hogy harcoltak volna vagy alattvalóivá lettek volna Dzsingisz khánnak, a véres császárnak, aki pedig szerette volna ezeket a csodálatos lovasokat és ügyes nyilazókat hadseregébe besorozni. Hogy a harcot elkerüljék, történetük folyamán háromszor vándoroltak így északi irányban és a mai napig sem állíthatja senki, hogy szojotnak a kezén emberi vér nyomát látta volna. Békeszeretetükkel diadalt arattak a szojotok a háborún. A béke ez országában még a szigorú kínai közigazgatási tisztviselők sem tudtak a hajthatatlan törvényeknek teljes érvényt szerezni. Éppen így viselkedtek a szojotok az oroszokkal szemben, akik vért és bűntettet szomjazva, behurcolták országukba a forradalom pestisét. Állandóan kerülték a vörös csapatokkal és az elvtársakkal való összeütközést, úgy, hogy családostól és marhájukkal együtt a messzi Kamcsik és Szoldjak fejedelemségekbe tértek ki előlük. Ennek az elvándorló folyamnak keleti ága Buret Hei völgyén ment keresztül. Ennélfogva ott minduntalan szojotokat értünk utól marháikkal és nyájaikkal.

A kanyargó Buret Hei-úton hamar jutottunk előre és már két nap mulva megkezdtük a kapaszkodást a Buret Hei és Kharga völgyei közt levő hegyszoros felé. Az út nem volt nagyon meredek, de itt is mindenütt kidőlt vörösfenyők hevertek és bármily hihetetlen, itt is sok mocsaras hely volt, amelyeken csak nehezen tudtak a lovak áthatolni. Nemsokára ismét veszedelmessé vált az út. Kavics és kőgörgeteg borította, amely a lovak lába alatt lecsúszott az út mellett tátongó mélységbe. Lovaink hamar kifáradtak ezeken a morénákon, amelyeket nyilván a hajdankor gleccserei vetettek a hegyoldalra. Néhányszor szorosan a meredek szélén vitt el az utunk és lovaink nagy tömegű követ és homokot rúgtak le a mélységbe. Emlékszem, hogy egy egész hegyen kellett átmennünk, amelyet ilyen mozgó homok borított. Ezen a hegyen le kellett szállnunk a nyeregből és száron kellett vezetnünk lovainkat, hogy körülbelül egy mérföldet gyalog botorkáljunk e csúszós talajon. E közben többször térdig süppedtünk be és a homoktömeggel együtt a szakadék felé csúsztunk. Egyetlen ügyetlen mozdulat és lezuhanunk a mélységbe. Egyik lovunkat ez a sors érte. A hasa mélyen beszorult ilyen mozgó csapdába és nem tudott kiszabadulni. A homokkal együtt lecsúszott és legurult a meredeken. Halálútján csak ágak törését hallottuk. Csak nagynehezen tudtunk hozzája lemászni, hogy legalább a nyerget és a nyeregtáskákat megmenthessük.

Följebb a hegynek le kellett mondanunk egyik málháslovunkról, amely Urianhai északi határától kezdve szolgált bennünket. Terhe levételével próbáltunk rajta segíteni, de hasztalan, nem lehetett előbbre hajtani. Fejét lelógatva megállt és olyan kimerültnek látszott, hogy biztosra vettük kimúlását. Néhány szojot megvizsgálta, megtapogatta lábainak izmait, megfogta a fejét, ide-oda mozgatta, azután így szólt:

– Ez a ló nem tud tovább menni. Kiszáradt az agyveleje.

Hát otthagytuk.

Ugyane napon este, amikor egy magaslatra érve széles, vörösfenyőkkel borított fensíkon voltunk, a vidék gyönyörű változásában gyönyörködhettünk. Néhány szojot vadász jurtáit találtuk itt, amelyek fakéregből készültek és nem, mint közönségesen, nemezből. A sátrakból tíz fegyveres ember ugrott elő. Tudtunkra adták, hogy Szoldjak fejedelme senkinek sem engedi meg a továbbhaladást, mert attól tart, hogy gyilkosok és rablók juthatnak be országába. Aggodalmas pillantással ezt kiáltották:

– Menjetek vissza, ahonnan jöttetek!

Magam nem feleltem és megakadályoztam, hogy e dolog miatt egy öreg szojot és tisztjeim egyike civakodni kezdjen. A völgyben levő folyóra mutatva, megkérdeztem, mi a neve.

– Oina, – felelte a szojot. – Ez fejedelemségünk határa. Azon tilos átmenni.

– Rendben van, – feleltem. – De azt csak megengeditek, hogy kissé melegedjünk és kipihenjük magunkat?

– Igen, igen, – mondták a vendégszerető szojotok és táborukba vezettek.

Odamenet az öreg szojotnak cigarettát, egy másiknak egy skatulya gyujtót adtam. Egy sorban mentünk mindannyian egy szojot kivételével, aki lassan bicegett mögöttünk és kezével az orrát fogta.

– Beteg? – kérdeztem.

– Igen, – felelte szomorúan az öreg szojot. – A fiam. Két nap óta az orra vérzik és már egészen legyöngült.

Megálltam és magamhoz hívtam a fiatal embert.

– Gombold ki a kabátodat. Tedd csupasszá nyakadat, melledet és fejedet hajtsd hátra annyira, amennyire csak tudod.

Mialatt ezt megtette, néhány percig leszorítottam fejének mindkét oldalán az ütőereket. Azután így szóltam hozzá:

– Most már nem fog az orrod vérezni. Menj a sátradba és feküdjél le kicsit.

Ujjam «titokzatos» munkája nagy hatással volt a szojotokra. Az öreg szojot félénken és nagy tisztelettel suttogta:

– Ta Lama, Ta Lama! (Nagy orvos!)

A jurtában teával kínált meg bennünket az öreg szojot. Maga mélyen elgondolkodott, majd társaival tanácskozott és végül így szólt:

– A fejedelmünk feleségének valami szembaja van és azt hiszem, a fejedelem örülni fog, ha elviszem hozzája a «Ta Lama»-t. Ezért nem fog megbüntetni, hiszen csak azt parancsolta meg, hogy rossz embert ne engedjünk át a határon. Ez a parancs azonban nem akadályozhatja meg a jó embereket, hogy hozzája eljuthassanak.

Meglehetősen közömbösen ezt feleltem:

– Tegyétek azt, amit a legjobbnak tartotok. Az igaz, hogy értek a szembaj gyógyításához, de ha kívánjátok, visszafordulok.

Az öreg ember megijedve mondta:

– Nem. Én magam fogom tovább vezetni.

A tűz mellett ülve tűzkővel pipára gyújtott, a csutoráját kabátja újján végigdörzsölte, azután a bennszülöttek igazi vendégszeretete szerint odakínálta nekem. Comme il faut viselkedtem és pipáztam. Azután tovább adtam a pipát társaságunk többi tagjainak is, akik mindannyian vagy cigarettát vagy kevés dohányt, avagy néhány gyujtót adtak. Így megpecsételtük barátságunkat. Nemsokára sokan tolultak be jurtánkba, férfiak, nők, gyermekek, de kutyák is. Mozdulni sem lehetett. A tömegből osztályának lebegő vörös ruhájában, símára borotvált, rövidhajú láma lépett elő. Ruházata és arcának kifejezése egészen más hatást tett, mint a piszkos szojotok hajfonataikkal és hegyükön mókusfarkkal díszített nemezsapkáikkal. A láma nagyon barátságos volt hozzánk és vágyakozva nézte arany gyűrűinket és óráinkat. Elhatároztam, hogy hasznomra fordítom Buddha szolgájának e vágyakozását. Teát és szárított kenyeret nyújtva neki, azt mondtam, hogy lovakat kell vásárolnom.

– Nekem van egy lovam. Meg akarja venni? – kérdezte. – De orosz bankjegyért nem adom. Majd elcseréljük valamiért.

Sokáig kellett vele alkudoznom. Arany jegygyűrűmért végre egy esőköpenyt és egy bőrnyerget, egy szép szojot lovat, amelynek az elvesztett málháslovat kellett pótolnia, és még egy fiatal kecskét kaptam.

Az éjszakát itt töltöttük. Vacsorára kövér ürühúst kaptunk.

Másnap reggel az öreg szojot vezetésével elindultunk azon az úton, amely az Oina hegytől és mocsártól mentes völgyében vitt előre. Tudtuk, hogy a barátom lova, az én lovam, továbbá még három állat, sokkal jobban ki volt merülve, semhogy a Koszogolig eljuthatott volna. Ezért elhatároztuk, hogy Szoldjákban még néhány lovat próbálunk vásárolni. Nemsokára szojot-jurták kisebb csoportjaira akadtunk, amelyeket gulyák és ménesek vettek körül. A fejedelem mozgó fővárosához közeledtünk.

Vezetőnk előre lovagolt, hogy a törzsfővel tanácskozzék. Mielőtt ezt megtette, ismételten biztosított bennünket, hogy a fejedelem nagyon fog örülni, ha a Ta Lamat üdvözölheti, de amikor ezt mondta, meglehetősen ijedtnek és aggódónak látszott. Rövid idő mulva alacsony bokrokkal födött nagy síkságra érkeztünk. Lenn a folyó partján nagy jurtákat láttunk, amelyeken sárga és kék zászlókat lengetett a szél. Könnyen kitaláltuk, hogy ez a kormány székhelye.

Vezetőnk nemsokára visszajött hozzánk. Arca sugárzott az örömtől. A kezével integetett és ezt kiáltotta:

– A noyon (fejedelem) kéreti önöket! Nagyon örül!

Harcosból diplomatává kellett változnom. Amikor a fejedelem jurtájához közeledtünk, két tisztviselő jött elénk, pávatollal hegyben végződő mongol sapkájukon. Nagy tisztelettel arra kérték az idegen «noyont», hogy lépjen be a jurtába. Barátom, a tatár és én mentünk be. A drága selyemmel gazdagon feldíszített jurtában beteges külsejű, töpörödött, öreg emberkét találtunk. Az arca símára volt beretválva, a haja rövidre volt nyírva. A fején szintén hegyes hódbőrsapka volt, vörös selyembojttal, amelyre sötétvörös mandarinfej volt erősítve, alula kikívánkozó hosszú pávatollakkal. Orrán nagy kínai szemüveg. Alacsony pamlagon ült és újjai idegesen babráltak olvasójának gyöngyeivel. Ez volt Ta Láma, Szoldjak fejedelme és a buddhista templom főpapja.

A legszívesebben üdvözölt és fölkért, foglaljunk helyet a rézserpenyőben égő tűz mellett. Meglepően szép felesége teát és kínai süteményt tett elénk. Pipáztunk, bár ebben a fejedelem, mint láma, nem tartott velünk. De kötelességét, mint házigazda, mégis teljesítette, amennyiben az általunk fölkínált pipát az ajkáig emelte, nekünk pedig zöld nefritből készült burnótüvegcséjét nyujtotta. Így eleget tévén az etikett követelményeinek, megvártuk, mi mondanivalója lesz a fejedelemnek. Megkérdezte, szerencsés volt-e az utunk és mik a terveink. Egész nyíltan beszéltem vele és vendégszeretetét kértem társaságunk többi tagjai és lovaink számára. Erre rögtön megparancsolta, hogy számunkra négy jurtát állítsanak föl.

– Azt hallom, hogy az idegen noyon jó orvos, – mondta a fejedelem.

– Igen, értek néhány betegség gyógyításához és van is nálam egy-két orvosság, – volt a feleletem. – De nem vagyok orvos. A tudomány más ágait tanulmányoztam.

Ezt azonban nem értette meg a fejedelem. Az ő egyszerű fölfogása szerint annak az embernek, aki betegséget gyógyítani tud, orvosnak kellett lennie.

– A feleségemnek két hónap óta minduntalan a szemével van baja. Segítsen rajta.

Megkértem a fejedelemnét, mutassa meg a szemét. Tipikus gyulladása volt, amit a jurtában levő állandó füst és az általános tisztátalanság okozott. A tatár előhozta orvosságos ládámat. Bórvízzel megmostam a szemét, kevés kokaint és cinkszulfát gyönge oldatát csöpögtettem beléje.

– Kérem, gyógyítson meg, – könyörgött a fejedelemné. – Ne menjen el innen addig, míg meg nem gyógyított. Magának és társainak juhokat, tejet és lisztet adunk. Gyakran sírok most, mert azelőtt nagyon csinos szemem volt és férjem azt szokta volt mondani, hogy mint a csillag, úgy ragyog. Most azonban egészen vörös. Ezt nem tudom elviselni! Ezt nem tudom elviselni!

Szeszélyesen dobbantott a lábával és kacéran rám mosolyogva ezt kérdezte:

– Meg akar engem gyógyítani? Meg akar?

A bájos nők jelleme és magaviselete mindenütt egyforma: a fényes Broadway-n, a hatalmas Temze mellett, a vidám Páris élénk bulvárjain és a szojot fejedelem selyemmel díszített jurtájában, a vörösfenyővel födött Tannu-Ola hegység mögött.

– Mindenesetre megkísérlem – felelte az új szemorvos.

Tíz napot töltöttünk itt és ez idő alatt mindig élveztük az egész fejedelmi család jóságát és barátságát. A fejedelemné szeme, amely nyolc évvel ezelőtt csábította el a már öreg fejedelem-lámát, ismét rendbe jött. Alig tudott hová lenni örömében és ritkán távozott a tükörtől.

A fejedelem öt, meglehetősen jó lovat adott nekem, tíz juhot és négy zsák lisztet, amelyet mindjárt kenyérré változtattunk. Barátom Romanov ötszáz-rubeles bankjegyet ajándékozott neki Nagy Péter arcképével. Én egy darab aranyat adtam neki, amelyet egy folyóágyban találtam. Az egyik szojotnak megparancsolta a fejedelem, hogy vezessen bennünket a Koszogolhoz. A fejedelem egész családja elkísért bennünket a kolostorig, amely tíz kilométernyire volt a «fővárostól». A kolostort magát nem látogattuk meg, ellenben megálltunk a «dugun»-nál, az ott lévő kínai kereskedelmi telepnél. A kínai kereskedők ellenséges pillantásokat vetettek reánk, bárha ezzel együtt mindenféle portékát kínálgattak. Különösen azon iparkodtak, hogy néhány kerek üveg maygolot vagy ánizsból készült édes pálinkát sózzanak ránk. Mivel nem volt sem veretlen ezüstünk, sem kínai dollárunk, csak vágyakozva néztük ezeket a vonzó üvegeket, míg a fejedelem segítségünkre jött és megparancsolta a kínaiaknak, hogy öt üveget csomagoljanak nyeregtáskáinkba.

TIZENHARMADIK FEJEZET. Miszteriumok, csodák és új ütközet.

E napon este a Teri Nor szent tóhoz érkeztünk, iszapos és sárga, nyolc kilométernyi vízfölülethez, amelynek a partja sem volt csábító. A tó közepén egy lassanként eltűnő szigetnek maradványai voltak, amelyen kevés fa és néhány régi rom állott. Vezetőnk elmagyarázta nekünk, hogy a tó két évszázaddal ezelőtt még nem létezett és helyét nagyon erős kínai vár foglalta el. A vár egyik kínai parancsnoka megsértett egy öreg lámát, aki erre elátkozta a helyet és megjósolta, hogy teljes pusztulás vár rá. Már másnap víz hatolt föl a talajból, elpusztította a várat és elnyelte a kínai katonákat. Ha vihar száguld végig a vízen, a hullámok még ma is partra vetik a vízben elpusztult emberek és lovak csontjait.

A Teri Nor évről-évre nagyobbodik és egyre jobban közeledik a hegységhez. A tó keleti partjának mentén megkezdtük egy hóval födött hegyhát megmászását. Kezdetben jó volt az út, de vezetőnk előre megmondta, hogy előttünk van még az út legnehezebb része. Két nap mulva jutottunk el ehhez a legnehezebb részhez. Meredek hegy várt ott ránk, amelyet sűrű erdő és hó borított. E hegyen túl volt az örök hó birodalma – láncok, amelyeknek a tiszta napsütésben fénylő fehér köpenyéből sötét sziklatömbök meredtek ki. Ez volt a Tannu-Ola-hegység legkeletibb, legmagasabb része.

Az erdőben töltöttük az éjjelt és másnap reggel megkezdtük a hegység megmászását. Délben zegzugos úton, össze-vissza hurcolt a vezetőnk. Utunkat mindenütt mély szakadékok, széles mocsarak, kidőlt fák és sziklatömbök zárták el, amelyek a hegy csúcsáról való vad zuhantukban itt fönnakadtak. Néhány óra hosszáig előre küzdöttük magunkat, kifárasztottuk lovainkat és hirtelen ugyanarra a helyre érkeztünk, ahol legutoljára megállottunk. Világos, hogy szojotunk eltévesztette az utat. Arca félelmet árult el.

– Az elátkozott erdő régi ördögei, – suttogta reszkető ajakkal, – nem akarják megengedni, hogy átjuthassunk. Ez nagyon rossz jel. Vissza kell térnünk Khargába a noyonhoz.

Én azonban megfenyegettem, mire nyilván reménytelenül, ismét átvette a vezetést. Embereink egyike, egy vadász Urianhaiból szerencsére észrevette a fákon azokat a jeleket, amelyek a vezetőnktől eltévesztett utat mutatták. E jeleket követve, átjutottunk az erdőn és egy leégett vörösfenyő erdőövön. Azután ismét egy kis erdőbe kerültünk, amely az örök hóval födött hegység szélén volt.

Sötét lett. Az éjjelt tehát itt kellett eltöltenünk. Erős szél kerekedett, amely sűrű, fehér havat hozott magával Semmit sem láthattunk és táborhelyünket magas hó borította el. Lovaink mint fehér szellemek álldogáltak, nem akartak enni és a tűztől sem akartak elmenni. A szél fölborzolta sörényüket és farkukat. Üvöltött és fütyült a hegyszakadékokon. Valahonnan elhalóan farkasfalka lármája hallatszott és ha szélroham hozta felénk, éles ugatássá növekedett. A tűznél feküdtünk, amikor hozzám jött a szojot és így szólt:

– Noyon, jöjjön velem az obohoz (a Mongolország veszedelmes útrészein levő szent jel), mutatok valamit.

Odamentünk és fölmásztunk a hegyre. Egy nagyon meredek hegyeresz lábánál nagy rakás kő és fatönk volt, amely körülbelül három méternyi magaslatot alkotott. Ez volt az obo. Az obok a lamaisták szent jelei, veszedelmes útrészeken a rossz szellemeknek, e helyek uralkodóinak oltárai. Mellettük elhaladó szojotok és mongolok a szellemeknek adót fizetnek: az obo faágaira hatykot, azaz hosszú kék selyemszalagot vagy a ruha béléséből kitépett darabot kötnek, avagy egyszerűen a lovak sörényéből való hajfonatot kötnek rá. Néha húsdarabokat és sót, vagy teával telt csészéket is tesznek a kőre.

– Nézzen ide, – mondta a szojot. – A hatykok leszakadtak. Ezért dühösek a démonok és nem fogják nekünk megengedni az átjutást. Noyon…

Megragadta a kezemet és esdekelve mondta:

– Noyon, forduljunk vissza, kérem, nagyon kérem! A szellemek nem akarják, hogy áthágjuk hegyeiket. Húsz év óta senki sem merte az istenek akarata ellen átlépni e hegyeket és azok a vakmerő emberek, akik megkísérelték, ott mind elpusztultak. Hóviharban és fagyban rohanták meg őket a démonok. Lássa! Már kezdődik… Menjen vissza a mi noyonunkhoz. Várjon, míg melegebb idő köszönt be, akkor…

Nem hallgattam tovább a szojotot, hanem visszamentem a tűzhöz, amelyet a sűrű hóban alig tudtam meglátni. Mivel attól tartottam, hogy vezetőnk megszökik, megparancsoltam az őrnek, hogy maradjon mellette. Késő éjjel fölkeltett az őr.

– Lehet, hogy tévedek, – úgymond – de azt hiszem, fegyverdörejt hallottam.

Mit mondhattam? Lehetséges volt, hogy kóborló emberek elszakadt társaiknak lövéssel akarták jelezni a helyüket. Vagy talán az őr tévedésből egy lehulló sziklának, jég- vagy hódarabnak a zaját gondolta lövésnek. Nemsokára újra elaludtam. Álmomban tiszta látomásom volt. Künn a hóban mélyen elmerült síkon lovasok vonala mozgott. Láttam málháslovainkat, kalmukunkat és a komikus lovat a római orral. Láttam, amint erről a hósíkról a hegység egyik kies völgyébe szállnak le. Itt néhány vörösfenyő nőtt, közelükben kicsi, be nem fagyott hegyi folyó gurgulázott. Majd a fák közt égő tüzet vettem észre. Azután fölébredtem.

Világos volt. Fölráztam a többieket és felszólítottam őket, hogy a lehető leggyorsabban készüljenek föl, mert nincs veszteni való időnk. Vihar dühöngött. A hó elvette a szemünk világát és betemetett minden útnyomot. A hidegség metszőbb lett. Végre nyeregben voltunk. A szojot elől lovagolt és az utat iparkodott megtalálni. Minél magasabbra jutottunk, annál ritkábban vesztette el a nyomot. Gyakran mély hógödrökbe buktunk bele. Jégsíma sziklákat kellett megmásznunk. A szojot végre megfordította a lovát, odajött hozzám és nagyon határozottan mondta:

– Nem akarok magával meghalni és nem megyek tovább.

Első mozdulatom az volt, hogy végigvágok rajta a korbácsommal. Oly közel voltam Mongolország «áldott földjéhez», hogy a kívánságaim teljesülésének útjába álló ez a szojot leggonoszabb ellenségemnek tűnt föl. De fölemelt karomat leeresztettem. Fejemben egészen őrült gondolat villant meg.

– Ide hallgass! Ha megfordulsz, golyót kapsz a hátadba és nem a hegy csúcsán, hanem a lábánál halsz meg. De megmondom, mi lesz velünk. Mihelyt elérjük ott fönn a sziklákat, megszűnik a vihar és a hó. Kisüt a nap, mialatt a hósíkon haladunk át, azután völgybe jutunk, amelyben vörösfenyők nőnek és egy be nem fagyott hegyi folyó folyik. Ott gyújtunk majd tábortüzet és ott töltjük el az éjjelt.

A szojot bámulva kérdezte:

– A noyon már átment a Darkhat Ola-hegységen?

– Nem, – felelém. – De tegnap éjjel látomásom volt, ezért tudom, hogy a hegy gerincét magunk mögött hagyjuk.

– Vezetni fogom, – mondta a szojot.

Megkorbácsolta a lovát és a meredek kapaszkodón fölvezetett bennünket a hegyhát csúcsára, az örök hó körletébe. Oda érkezvén, az üvöltő viharban ezt kiáltotta:

– Itt a havon végighúztak egy ostorszíjat. Nem szojotok voltak.

A talány azonnal megfejtődött. Sortűz dördült el. Kísérőim egyike fölkiáltott és jobb vállához kapott. Az egyik málhásló, amelyet golyó talált a füle mögött, élettelenül esett össze. Gyorsan leugrottunk a nyeregből, a sziklák mögött födözéket kerestünk és megvizsgáltuk a helyzetet. Körülbelül ezer lépés szélességű kis völgy választott el bennünket egy párhuzamos hegyvonaltól. Ott mintegy harminc lovast födöztünk föl, akik lovaikról leszállva, ránk lőttek. Az ellenség váratlanul támadott meg bennünket, megparancsoltam tehát társaságomnak, hogy viszonozzuk a tüzelést.

– A lovakra célozzatok, – kiáltott Osztrovszky ezredes.

Azután megparancsolta a tatároknak és a szojotoknak, hogy saját lovainkat helyezzék biztosságba. Az ellenfél lovai közül hatot lelőttünk és valószínűleg még többet megsebesítettünk, mert megvadultak. Fegyvereink azonkívül alapos emlékeztetőt adtak minden egyes ellenségünknek, aki fejét elég vakmerően kidugta a szikla mögül. Állásunkat egyre élénkebben lövöldöző vörös katonák dühös kiáltását és átkozódását hallottuk.

Egyszerre csak észrevettem, hogy a szojot rúgással talpra állította három lovunkat, egyiknek a nyergébe pattant és egy másikat maga után húzott. Utána a tatár és a kalmuk ugrott nyeregbe. Már célba vettem a szojotot, de amikor a tatárt és a kalmukot mögötte láttam szép lovaikon, lebocsátottam a fegyvert. Mert most már tudtam, hogy minden rendben van. A vörösök sortüzet adtak hármukra, de megmenekültek és eltűntek a sziklák mögött. A tűzharc egyre hevesebb lett. Nem tudtam, mit kell tennünk. Mi ritkán lőttünk, hogy kíméljük a municiót.

Mialatt az ellenséget figyelmesen szemmel kísértem, magasan a vörösök fölött két sötét pontot vettem észre a hóban. Lassan közeledtek ellenségeinkhez, akik elől néhány kiugró szikla elrejtette őket. Amikor ezek mögül kiléptek egy áthajló szirt peremén állottak, amelynek lábánál a vörösök fedezéket kerestek. Most már nem kételkedtem abban, hogy a két sötét pont két embernek a feje volt. Hirtelen megláttam, hogy ez a két ember fölugrott, valamit meglóbált és ledobott. Erre fülsiketítő ropogás hallatszott, amelyre a völgyben többszörös viszhang felelt. Közvetetlenül ezután újabb robbanás hallatszott, amit a vörösöknél vad kiáltozás és rendetlen lövöldözés követett. Az ellenségnek nehány lova a meredeken legurult a hóba. Lövéseinktől üldözve a katonák, amilyen gyorsan csak lehetett, elfutottak a völgybe, amelyből mi kijöttünk.

A tatár később elmondta nekem, hogy a szojot indítványára a kalmukkal együtt megkerülték a vörösök állását és bombával hátba kapták az ellenséget.

Bekötöztem a megsebesült tiszt vállát, levettem a terhet a megölt málháslóról, azután folytattuk utunkat. Nehéz volt a helyzetünk. Semmi kétségünk sem volt aziránt, hogy a vörös különítmény Mongolországból jött. E szerint hát Mongolországban vörös csapatok voltak? Mekkorák? Hol találkozunk velük? Tehát Mongolország már nem az áldott ország? Rendkívül szomorú gondolatok kerítettek bennünket hatalmukba.

De a természet kegyes volt hozzánk. A szél lassanként vesztett erejéből. Megszűnt a vihar. A nap egyre jobban áttört a fellegeken. Magas, hóval fedett fennsíkon haladtunk, amelynek egyik felén a szél egészen elsöpörte a havat, a másikon pedig akkora hóhalmokat fújt össze, hogy megrekedtek a lovaink. Le kellett szállnunk és derékig gázoltunk a hóban. Gyakran ló és lovas elsülyedt, úgy kellett őket kiszabadítani.

Végre megkezdődött az út lefelé. Napnyugtakor megállapodtunk a kis vörösfenyőerdőben, fák alatt, tűz mellett töltöttük el az éjjelt és teát ittunk, amelyet a nyílt kis hegyi folyóból merített vízzel készítettünk. Több ízben ráakadtunk legutóbbi ellenségünk nyomára.

Tehát maga a természet is és Darkhat Ola haragos démonjai segítettek nekünk. Mégsem voltunk jókedvűek, mert gonosz bizonytalanság új és talán pusztító veszedelmekkel fenyegetődzött.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Az ördögfolyó.

Ulan Taiga mögöttünk volt Darkhat Olával. Most nagyon gyorsan haladtunk előre, mert itt kezdődött a minden hegytől mentes szabad mongol lapály. Nagy legelők terpeszkedtek mindenfelé. Egy-két helyen vörösfenyőerdő volt. Néhány nagyon sebes vizű folyón keltünk át. Vizük azonban nem volt mély és az ágyuk is kemény volt. A Darkhat-síkon való két napi menetelés után szojotokkal találkoztunk, akik északnyugati irányba, az Orgarkha Ola hegységébe hajtották nagysietve marháikat. Ezektől a szojotoktól nagyon gonosz híreket hallottunk.

Az irkucki kerület bolsevikjai átlépték a mongol határt, a Koszogol-tó déli partján elfoglalták Khathyl orosz telepítvényt és délnek fordultak Muren Kure orosz telep ellen, amely a Koszogoltól délre hatvan mérföldnyire van egy nagy lama kolostor mellett. A mongolok ezzel szemben azt mondták nekünk, hogy Khathyl és Muren Kure közt nincsenek vörös katonák. Elhatároztuk tehát, hogy e két hely közt hatolunk előre és így iparkodunk a távolabb keletnek eső Van Kureba eljutni.

Elbocsátottuk szojot vezetőnket és három hírszerzőt küldve előre, elindultunk. A Koszogolt körülzáró hegyekről e széles alpesi tó pompás fekvésében gyönyörködhettünk. Kedves sötét erdőrészekkel födött dombjaival mintha régi aranyba foglalt zafir lett volna. Este eljutottunk Khathyl közelébe, amelyet óvatosan közelítettünk meg. A Koszogolból kifolyó Jarga vagy Egingol folyó partján állottunk meg. Ott egy mongol embert találtunk, aki kész volt arra, hogy átvisz a befagyott folyó tulsó partjára és Khathyl meg Muren Kure közt elhaladó biztos utat mutat nekünk. A folyó partján mindenütt nagy obokat és a folyami szellemeknek állított kis áldozati köveket találtunk. Megkérdeztük a mongolt:

– Miért van itt ennyi obo?

– Ez az ördögfolyó, veszedelmes és alattomos. Két napja kocsisor ment át a jégen. Három kocsi belepusztult és öt katona megfulladt.

Megkezdtük az átkelést. A folyó felülete, amelyen nem volt hó, olyan volt, mint egy nagy tükör. Lovaink nagyon óvatosan lépkedtek, de nehányuk mégis elbukott. Száron kellett tehát őket vezetnünk. Lehorgasztott fejjel és reszketve bámulták ijedt szemmel a lábuknál elterülő jeget. Lenéztem én is és megértettem félelmüket. Az egy lábnyi vastagságú, átlátszó jégtakarón át tisztán lehetett látni a folyó fenekét. Bár tíz méter, sőt több volt a mélysége, a hold világánál mégis minden követ, lyukat, sőt egyes növényeket is a legalaposabban meg lehetett különböztetni. A jég alatt rohanó gyorsasággal áramlott a Jarga. Tajtékzott és árjának útját habnak és buboréknak hosszú vonala mutatta. Hirtelen összerezzentem és mintha a jégre szögeztek volna, megállottam. A jég fölött ágyúlövés hallatszott, amelyet egy második és egy harmadik lövés követett.

– Gyorsabban, gyorsabban! – kiáltotta a mongolunk és a kezével integetett.

Egy újabbi ágyúlövés után közvetetlen közelünkben végigrepedt a jég. A lovak fölágaskodtak és elvágták magukat. Sokan alaposan összeverték magukat a jégen. Rövid idő alatt két lábnyira tágult a repedés, amelyet most már egész hosszában láthattam. A víz a hasadáson át azonnal elárasztotta a jeget.

– Előre! Előre! – kiáltotta a vezető.

Nagy fáradságunkba került, míg a lovakat arra kényszeríthettük, hogy átugorjanak a jégen és tovább haladjanak. Reszkettek és nem akartak engedelmeskedni. Csak erős ostorcsapásainkra felejtették el a pánikszerű félelmet.

Amikor a másik parton az erdőben biztosságban voltunk, a mongol elmondta, hogy ilyen titokzatos módon többször megnyílik a folyó és nagy víztömegeket szabaddá tesz. Minden ember és állat elpusztul, ha ilyenkor a jégen van. A hideg víz vad árja a jég alá ragadja őket. Néha megtörtént, hogy éppen a ló lába alatt repedt meg a jég és amikor az állat mellső lábával beleesett, a repedés ismét összeállott és levágta a lábát.

A Koszogol völgye kialudt tűzhányó kráterje. A tó magas nyugati partjáról láthatók körvonalai. A vulkáni erő még ma is érvényesül és arra kényszeríti a mongolokat, hogy az ördög dicsőítésére obokat építsenek és oltárain áldozzanak.

Egész éjjel és másnap is azon iparkodtunk, hogy keleti irányban előre jussunk, mert így akartuk elkerülni a vörösöket és jó legelőt akartunk találni a lovainknak. Körülbelül este kilenc órakor tűz fényét láttuk a távolban. Barátom és én előrementünk a tűz irányában, abban a hitben, hogy bizonyára mongol jurtáról van szó, ahol biztosságban táborozhatunk. Egy mérföldet kellett megtennünk, amíg fölismerhettük egy jurtacsoport körvonalait. De a jurtákból senki sem jött elénk, sőt nem üdvözölt bennünket, mint máskor, a fekete mongol kutyák vad ugatása sem. Bizonyos volt azonban, hogy messziről tüzet láttunk. Mégis kellett tehát valakinek itt lennie.