Part 5

Leszálltunk a lóról és gyalog közeledtünk a jurtákhoz. Ezek egyikéből hirtelenül két orosz katona rohant ki és egyikük pisztolyával rám lőtt, de nem talált, a lovamat azonban a nyergen keresztül megsebesítette a hátán. Mauzer pisztolyommal lelőttem a támadót. A másikat puskája agyának egyetlen ütésével a barátom ölte meg. Átkutattuk a zsebeiket és iratokat találtunk bennük, amelyekről kiderült, hogy a belsőszibériai kommunista védelmi hadtest második svadronjának a katonái voltak.

Ezekben a jurtákban töltöttük el az éjjelt. Tulajdonosaik alighanem elmenekültek, mert a vörös katonák a mongolok tulajdonát összeszedték és belerakták a nyeregtáskáikba. Valószínűleg éppen tovább akartak menni, mert teljesen föl voltak öltözve. Ezzel az összeütközéssel két újabb lovat szereztünk, amelyekre a bokrok közt találtunk rá, két fegyvert és két automata pisztolyt patronokkal. Azonkívül a nyeregtáskákban teát, dohányt, gyujtót és patronokat találtunk, csupa rendkívül becses dolgot életünk fenntartására.

Amikor két nappal később az Uri folyó partjának közelébe érkeztünk, két orosz lovassal találkoztunk, akik bizonyos Szutunin nevű ataman (kozák törzsfő) kozákjai voltak, aki a Szelenga völgyében a bolsevikok ellen harcolt. Ezek a kozákok Szutunintól üzenetet vittek Kaigorodoffnak, az Altai területén levő bolsevikellenes csapatok vezérének. Elmondták nekünk, hogy az egész orosz-mongol határ mentén bolsevik csapatok állanak és hogy Kiachtába, Ulankomba és Kobdoba kommunista agitátorok hatoltak be és ott rábírták a kínai hatóságokat, hogy mindenkit, aki Oroszországból menekült, kiadjanak. Azt is megtudtuk, hogy Urga és Van Kure környékén kínai csapatok és a külső Mongolország függetlenségeért harcoló Ungern-Sternberg báró, orosz bolsevikellenes tábornok és Kazagrandi ezredes különítményei közt harcok voltak. Ungern bárót már kétszer vereség érte, amiért Urgaban a kínaiak nagyon fönhéjázóan viselkedtek és minden külföldit azzal gyanusítottak, hogy összeköttetésben van az orosz tábornokkal.

Beláttuk, hogy ilyenformán alaposan megváltozott a helyzet. A Csöndes-oceánhoz el volt zárva az utunk.

Alaposan megfontolva mindent, arra az eredményre jutottam, hogy csak egy kivezető út lehetséges: minden mongol várost, amelyben kínai közigazgatás van, el kell kerülnünk, északról délnek át kell haladnunk Mongolországon, majd a Jasszaktu khán fejedelemségének déli részében levő sivatagon be kell mennünk a belső Mongolország nyugati részén levő Gobiba, amilyen gyorsan csak lehetséges, át kell jutnunk a Kanszu tartományban erre következő hatvan mérföldnyi kínai területen és azután Tibetbe kell benyomulnunk. Azt reméltem, hogy ott majd csak találok valahol egy angol konzult, akinek segítségével eljuthatok Indiába, valamelyik angol kikötőbe. Tisztában voltam azzal, mekkora nehézségekkel jár ez a vállalkozás, de nem volt más választásom. Bele kellett vágnom ebbe az őrült kísérletbe, vagy kétségtelenül elpusztulok bolsevik kéztől, avagy valamelyik börtönben sorvad el az életem.

Amikor társaimmal közöltem az új tervet, anélkül, hogy óriási nehézségeit és eszeveszettségét eltitkoltam volna, habozás nélkül azt mondták:

– Vezessen bennünket! Követni fogjuk!

Határozottan kedvezett nekünk az az egy körülmény, hogy nem kellett éhségtől félnünk, mert el voltunk látva teával, dohánnyal, gyujtóval és bőségben volt lovunk, nyergünk, fegyverünk, köpenyünk és csizmánk, csupa kitűnő fizetőeszköz ezen a vidéken. Mindjárt hozzá is láttunk új expediciós tervünk megvalósításához. Föladatunk az volt, hogy déli irányban előrenyomuljunk és eközben Uliasszutai várost jobbra hagyjuk, az irányt Zaganluk felé vegyük, azután áthaladjunk a Jasszaktu khán fejedelemségében levő Balia kerület kietlen vidékein, átlovagoljunk a Naron Khuhu Gobin és tovább haladjunk a Boro-hegységbe. Itt azután hosszabb ideig tartózkodhatunk, hogy mi is, lovaink is kipihenhessük magunkat. Utunk második része lesz belső Mongolország, a kis Gobi, a torgutok földje, a Kahra-hegység és Kanszu egy sarkának átszelése, ahol Szucsau kínai várostól nyugatra haladnánk el. Onnan azután Kokunorba, majd délre a Jangtsze folyam forrásvidékéhez kell magunkat átküzdenünk. Hogy ezenfelül még mit kell tennünk, az meglehetősen homályos volt előttem. De e tekintetben segített Ázsiának az egyik tisztem birtokában levő térképe. Erről azt láttam, hogy a Jangtsze forrásvidékének nyugati részén levő hegyláncok ezt a folyamrendszert elválasztják a Brahmaputra folyammedencéjétől Tibetben, ahol mint reméltem, majd angol segítséget kapok.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Kísértetek útja.

Nem adhatok más címet, amikor az Ero folyótól Tibet határáig terjedő utamat írom meg. Ezt az ezerszáz mérföldet behavazott hegyeken és pusztaságon át negyvennyolc nap alatt tettük meg. Utunkon minden más emberrel való találkozást kerülni iparkodtunk, csak nagyon rövid pihenőket tartottunk teljesen elhagyatott helyeken és heteken át csupán nyers, fagyott húst ettünk, hogy tábortűzzel fel ne keltsük az emberek figyelmét. Ha egy-egy juh vagy birka vásárlása már nagyon szükséges volt, két fegyvertelen embert küldtünk el, akik azt mesélték a bennszülötteknek, hogy orosz telepesek munkásai. Még a lövéstől is óvakodtunk, pedig például egyszer ötezer főnyi nagy antilopnyájjal találkoztunk. Balia mögött, Jasszaktu khán láma területén, aki úgy került a trónra, hogy testvérét az urgai Élő Buddha parancsára megmérgezték, vándorló orosz tatárokkal találkoztunk, akik nyájaikat az Altaitól és Abakantól egészen idáig hajtották. Ezek az emberek a legbarátságosabbak voltak irántunk, ökrökkel és harminchat tégla teával láttak el bennünket. Azonkívül megóvtak az elkerülhetetlen pusztulástól, mert fölvilágosítottak bennünket, hogy ebben az évszakban lovakkal nem lehet a Gobin átmenni, mert ott ilyenkor egyáltalán nincs fű. Tevéket kell szereznünk lovaink és minden fölösleges készletünk kicserélésével. Az egyik tatár másnap egy gazdag mongolt hozott a táborukba, akivel megkötötte az üzletet. A mongol tizenkilenc tevét adott nekünk, de ezért elvette valamennyi lovunkat, egy fegyvert, egy pisztolyt és a legjobb kozák nyerget. Azt tanácsolta, hogy Narabancsiban föltétlenül látogassuk meg a szent kolostort, amely a mongol-tibeti úton a legutolsó láma-kolostor. Azt mondta, hogy a szent Hutuktu, akiben Buddha újra született (a legnagyobb papi rang, megtestesült Isten), nagyon megsértődnék, ha nem keresnők föl a kolostort és az áldások híres áldozati szekrényét, amelynél minden Tibetbe tartó utas áldozni szokott. Kalmuk lámánk megerősítette a mongolok szavait. Elhatároztam tehát, hogy a kalmukkal odamegyek. A tatárok néhány nagy selyem hatykot adtak ajándékul és négy pompás lovat kölcsönöztek. Ámbár táborhelyünktől ötvenöt mérföldnyire volt ez a kolostor, aznap este kilenc órakor beléptem e szent Hutuktu jurtájába.

A Hutuktu középkorú, kicsi, símára beretvált emberke volt. A neve Jelyp Djamszrap Hutuktu. Barátságosan fogadott, nagyon örült a hatyk-ajándéknak, valamint a mongol etiketkérdésekben való jártasságomnak, amire a tatárom oktatott ki régóta nagy kitartással. Nagyon figyelmesen hallgatta elbeszélésemet és az útirányra vonatkozólag értékes tanácsot adott. Ajándékunk viszonzásául egy gyűrűt adott, amely azóta minden láma-kolostor ajtaját megnyitotta előttem. Ennek a Hutuktunak a nevét nemcsak egész Mongolországban, hanem Tibetben is és Kína láma-világában nagyon tisztelik. Pompás jurtájában töltöttük az éjszakát és másnap reggel fölkerestük az áldozati szekrényt, ahol gong, tamtam és fütyülő zenei kíséretével éppen ünnepi istentisztelet volt. A lámák mély hangjukon mondták el az imádságokat, az alsóbbrendű papok pedig mindig ugyanazzal a refrénnel feleltek. Szüntelenül ismételték a szent mondatot: «Om! Mani padme Hom!» (Üdv, nagy láma a lótuszvirágban).

A Hutuktu szerencsés utat kívánt, nagy sárga hatykot ajándékozott nekünk és a kolostor kapujáig kísért. Amikor már a nyeregben ültünk, így szólt:

– Ne feledjék, hogy itt mindig szívesen látott vendégek lesznek. Az élet nagyon kúszált és minden fordulat lehetséges. A jövőben talán még kénytelenek lesznek a mi félreeső Mongolországunkat fölkeresni. Akkor azután, kérem, ne mulasszák el Narabancsi Kure fölkeresését.

Ugyanaz éjjel visszatértünk a tatárok táborhelyéhez, hogy másnap reggel folytassuk utunkat. Mivel fáradt voltam, nagyon kapóra jöttek a teve lassú és kényelmes mozdulatai. Egész napon át bóbiskoltam és néha-néha el is aludtam. Ez végzetemmé vált. Mikor egyszer a tevém egy meredek folyóparton ment fölfelé, álmomban leestem róla és úgy belevágtam a fejem egy kőbe, hogy elvesztettem az eszméletemet és amikor ismét magamhoz tértem, véres volt a felöltőm. Barátaim ijedten állottak körülöttem. Bekötözték a fejemet. Azután tovább mentünk. Jóval később tudtam meg egy orvostól, aki megvizsgált, hogy a sziesztámat koponyatöréssel fizettem meg.

Átkeltünk az Altai és a Karlik Tag legkeletibb hegysorain, amelyek a Tien San hegyrendszernek Gobi irányában előretolt legszélsőbb előörsei. Azután északról délnek átlovagoltunk az egész Khuhu Gobin. Ez idő alatt a legkeményebb hideg volt, de a megfagyott homok szerencsénkre gyorsabb menetelést tett lehetővé. Mielőtt átkeltünk a Khara-hegyláncon, tevéinket ismét lovakra cseréltük be, amely üzletben a torgutok még a bőrünket is lehúzták.

E hegyek peremét követve, Kanszu tartományba érkeztünk. Ez nagyon veszedelmes lépés volt, mert a kínaiak minden menekültet elfogtak, úgy hogy aggódnom kellett orosz tiszttársaim miatt. Nappal szakadékokban, erdőkben és bokrok közt bujtunk el, hogy éjjel erőtetett meneteket végezzünk. Az a néhány kínai paraszt, akivel találkoztunk, békés embernek látszott és nagyon vendégszerető volt. Határozott rokonérzéssel érdeklődtek a kalmuk iránt, aki valami keveset tudott kínai nyelven és orvosságos ládám iránt. Mindenütt találtunk beteg embereket, akiknek főként szemgyulladás, reuma és bőrbetegség volt a bajuk. Újra és újra a segítségemet kérték.

Amikor a Nam Sanhoz, az Altyn Tag északkeleti ágához közeledtünk (amely viszont a Pamir és Karakorum-rendszer keleti előfutárja), egy nagy kínai kereskedő-karavánt értünk utól, amelyhez csatlakoztunk. Három napon keresztül végtelen, szorosszerű völgyeken tekergőztünk át. Majd magas hágókra kapaszkodtunk. Itt megállapítottuk, hogy a kínaiak ezen a nehezen járható vidéken jól megtudják találni a legkönnyebb karavánutakat.

Félig ájultan tettem meg ezt az egész nagy utat ama mocsaras tavak nagy csoportjáig, amelyek a Koko Nort és nagy folyók egész hálózatát táplálják. Fáradtság és állandó idegfeszültség következtében, amiben alighanem része volt annak, hogy a fejemre zuhantam, heves lázrohamok gyötörtek. Egyszer valósággal égtem, utána pedig annyira vacogott a fogam, hogy a lovam ijedtében elragadott és néhányszor kivetett a nyeregből. Dühöngtem, kiabáltam, sőt néha sírtam. A családomat szólítgattam és megmondtam neki, hogyan juthat el hozzám.

Mintha álmodnám, úgy emlékszem rá, hogy egy napon társaim leemeltek a nyeregből, a földre fektettek és kínai pálinkával erősítgettek és amikor kissé magamhoz tértem, azt mondták:

– A kínai kereskedők nyugatnak fordulnak, nekünk azonban déli irányban kell haladnunk.

– Nem! Északi irányban! – feleltem élesen.

– De nem, déliben, – próbáltak meggyőzni a társaim.

Bosszúsan kiáltottam:

– Az ördögbe is! Éppen most úsztunk át a Kis-Jenisszein és Algiak északra van!

Társaim ellentmondtak:

– Tibetben vagyunk. A Brahmaputrához kell eljutnunk.

Brahmaputra… Brahmaputra. Ez a szó belevájt égő agyamba, rettentő zajt és borzasztó mozgást idézett elő benne. De hirtelen visszaemlékeztem mindenre és kinyitottam a szememet. Alig tudtam az ajkamat megmozgatni és csakhamar ismét elvesztettem öntudatomat. Társaim a Sharkhe-kolostorba szállítottak, ahol a láma-doktor fatil (a kínaiak és tibetiek előtt nagy orvosi értékű ritka gyökér) vagy kínai ginszeng oldatával ismét helyrehozott. Amikor megvitatta velünk úti terveinket, nagyon kétségeskedett, keresztül tudunk-e jutni Tibeten. De kétségeskedésének okát nem akarta megmondani.

TIZENHATODIK FEJEZET. A titokzatos Tibetben.

Sharkheból meglehetősen széles út vitt át a hegyeken. A kolostortól déli irányban menő kétheti út ötödik napján beléptünk abba a nagy hegykatlanba, amelynek közepén a nagy Koko-Nor-tó terül el. Ha Finnország megérdemli, hogy a «tízezer tó országá»-nak nevezzék, akkor a Koko-Nor terület bizonyára éppen olyan jól mondható a millió tó országának.

E tó nyugati széle és Doulan Kitt közt haladtunk előre, miközben sok mocsár, tó, meg kicsiny, mély és piszkos folyó közt zegzugos úton mentünk. Itt nem födte jég a vizet. Csak a hegycsúcsokon éreztük kellemetlenül a hideg szelet. Benszülöttekkel ritkán találkoztunk. Kalmukunk csak nagynehezen tudakolhatta meg az utat juhászoktól, akikkel véletlenül összetalálkoztunk. A Tasszoun-tó keleti partjáról átküzködtük magunkat egy a másik parton levő klastromba. Ott kis pihenőt tartottunk. Kívülünk még néhány vendég volt e szent helyen. Tibetiek voltak, akik rendkívül szemtelenül viselkedtek velünk szemben. Nem akartak velünk szóbaállni. Mindannyian föl voltak fegyverkezve, többnyire katonai fegyverrel, mindenikükön két vállszíj volt tele patronnal, övükből pedig két-három pisztoly és még munició kandikált ki. Nagyon behatóan foglalkoztak velünk. Világos volt, hogy azt mérlegelték, mekkora erővel lehetünk. Ugyanaz nap elhagytak bennünket és ekkor megparancsoltam a kalmuknak, tudja meg a templom főpapjától, miféle emberek voltak ezek. A szerzetes sokáig kitérő választ adott, de közlékenyebb lett, mihelyt megmutattam neki Narabancsi Hutuktu gyűrűjét és nagy sárga hatykot ajándékoztam neki. Ezt mondta:

– Azok gonosz emberek. Óvakodjatok tőlük.

A nevüket azonban nem akarta megmondani. Vonakodását a buddhista törvényre való hivatkozással okolta meg, amely megtiltja, hogy valaki apjának, tanítójának vagy vezetőjének nevét kiejtse.

Később kitaláltam, hogy itt Észak-Tibetben ugyanarról a szokásról van szó, mint Észak-Kínában. Itt is, mint ott, hunghuc-bandák (északkínai rablók) csavarognak. Ezek időnként megjelennek a nagy kereskedői társaságok főhadiszállásán és a kolostorokban, ott adót követelnek és ezt behajtván, a kerület védőivé válnak. Ez a rablóbanda nyilván éppen ilyen módon e tibeti kolostor védőjévé volt.

Amikor utunkat folytattuk, nagy messzeségben, gyakran a távoli szemhatáron ismételten láttunk egyes lovasokat, akik mintha a mi mozdulatainkat figyelték volna. Minden kísérletünk, hogy közelükbe juthassunk és beszédbe elegyedhessünk velük, kudarcot vallott. Gyors kis lovaikon úgy eltűntek, mint az árnyék.

Amikor a Ham-San hegység meredek és nehéz szorosát elértük s éppen éjszakai szállásra készülődtünk, a fejünk fölött egy magas hegykúpon hirtelen negyven lovas jelent meg hófehér lovakon és minden figyelmeztetés nélkül egész golyózáporral árasztott el bennünket. Tisztjeink közül ketten jajgatva összerogytak. Egyikük szörnyet halt, a másik pedig még csak néhány percig élt.

Nem engedtem meg embereimnek, hogy a tüzelést viszonozzák, hanem fehér zászlóval a kezemben a kalmuk kíséretében előre mentem, hogy az ellenséggel tárgyaljak. Kétszer ránk lőttek, de azután abbahagyták a tüzelést és a kúpról több lovast küldtek le hozzánk.

Tárgyalni kezdtünk. A tibetiek kijelentették, hogy a Ham-San szent hely, ahol nem szabad az éjjelt eltölteni. Azt tanácsolták, menjünk tovább, akkor biztosságban leszünk. Megkérdezték, honnan jövünk, hová megyünk és utunk okát megtudván, azt mondták, hogy ők ismerik a bolsevikokat, akik Ázsia népeit kiszabadítják a fehér faj jármából. Mivel nem óhajtottam velük politikai vitába keveredni, visszamentem kísérőimhez. El voltam rá készülve, hogy visszamenet rögtön golyót kapok a hátamba, de tibeti hunghucaink nem lőttek.

Két bajtársunk holttestét, mint szomorú útadót, hátrahagyva, tovább indultunk. Egész éjjel lovagoltunk. Kimerült lovaink minduntalan meg akartak állni és le akartak heveredni, de mi mindannyiszor továbbmenésre kényszerítettük őket.

A zeniten állt már a nap, amikor végre megállottunk. Lovainkat anélkül, hogy lenyergeltük volna őket, kissé pihentettük. Előttünk széles, mocsaras síkság terült el, ahol nyilván a Ma-Csu folyó forrásai voltak. Nem messze tőle volt az Aroung-Nor-tó.

Marhaganéjjal tüzet raktunk és vizet készítettünk teához. De itt is minden figyelmeztetés nélkül minden irányból golyók röpültek ránk. Sziklák mögött azonnal fedezéket kerestünk, de a tűz egyre hevesebb lett és közeledett. A támadók közben körülfogtak bennünket és a golyózápor mindegyre sűrűsödött.

Csapdába kerültünk. Egészen tisztán láttuk, hogy úgy látszik, el kell pusztulnunk.

Megint megkíséreltem a tárgyalást, de amikor fehér zászlómmal fölemelkedtem, az egyetlen felelet még erősebb golyózápor lett. Az egyik golyó, szikláról lepattanva, ballábamon talált és benne maradt. Ugyanekkor egyik útitársam meghalt.

Nem maradt más hátra a számunkra: harcolnunk kellett. Az ütközet körülbelül két óra hosszáig tartott. Rajtam kívül még hárman sebesültek meg könnyebben. Ellenálltunk, ameddig csak tudtunk.

A hunghucok közeledtével kétségbeejtő lett a helyzetünk. Társaim egyike, egy nagyon tapasztalt ezredes, így szólt:

– Nincs más választásunk, lóra kell ülnünk és lovagolnunk kell az életünkért… valahová.

Valahová… Rettenetes volt ez a szó. De csak egy pillanatig tanácskoztunk. Nyilvánvaló volt, hogy minél messzebb hatolunk be Tibetbe ezzel a gyilkos bandával a nyomunkban, annál kevesebb a kilátás életünk megmentésére.

Elhatároztuk, hogy visszatérünk Mongolországba. De hogyan?

Ezt nem tudtuk. Megkezdtük visszavonulásunkat. Folytonos lövöldözés közben lovainkon a leggyorsabban észak felé ügettünk. Ismét elesett három társam, egyik a másik után. Elesett a tatárom, akinek a nyakát fúrta keresztül a golyó. Utána halálkiáltással két fiatal, erős tiszt bukott le a nyeregből, míg lovaik vad félelemben elvágtattak a síkságon át.

Ezek a veszteségeink felbátorították a tibetieket. Egy golyó jobb bokavédőm csatjába ütközött és a csatot bőr- és posztódarabkákkal együtt a bokám fölött belekergette a húsba. Régi kipróbált barátom, az agronom, fölkiáltott és kezével a vállához kapott. Láttam, hogy amint éppen lehetett, megtörölte és bekötözte vérző homlokát. Egy pillanattal később kétszer lőtték keresztül kalmukunknak ugyanazt a kezét, amely teljesen összeroncsolódott.

Ugyanekkor huszonöt hunghuc rohamra indult ellenünk. Ezredesünk ezt vezényelte:

– Adjatok rájuk sortüzet!

Hat rabló a földre bukott. Két másik támadó leszédült a nyeregből és ahogyan csak tudtak, futottak most már visszavonuló társaik után. Néhány perccel később megszűnt ellenségeink tüzelése és most ők lobogtattak fehér zászlót.

Két lovas közeledett hozzánk. Tárgyalás közben kiderült, hogy a vezérüket egy golyó mellen találta. Orvosi segítséget kértek tőlünk a számára.

Ekkor azonnal reménysugarat láttam. Magamhoz vettem orvosságos ládámat és megsebesült kalmukommal, aki nyögött és káromkodott, elindultam.

– Adjon annak az ördögnek egy adag ciankálit, – kívánták társaim.

Nekem azonban más volt a tervem.

A megsebesült vezérhez vezettek bennünket. Sziklák közt, nyeregtakarókon feküdt. Nekünk azt mondták, hogy tibeti ember, de arcvonásaiból mindjárt észrevettem, hogy szárt vagy turkomán lehet, valószínűleg Turkesztán déli részéből. Kérő, ijedt szemmel nézett rám. Megvizsgáltam és megállapítottam, hogy a golyó balról jobbra áthatolt a mellén, hogy sok vért vesztett és nagyon gyönge.

Gondosan megtettem mindent, amit csak megtehettem. Minden orvosságot, még a jodoformot is, amelyet fölhasználtam, megérintettem a nyelvemmel, hogy megmutassam, nincs bennük méreg.

Jóddal megtisztítottam a sebet, jodoformmal megfecskendeztem, majd bekötöztem. Ezután elrendeltem, hogy a megsebesült embert nem szabad megérinteni, sem pedig megmozdítani, hanem feküdni kell őt hagyni ott, ahol most van. Az egyik tibetinek megmutattam, hogyan kell a kötést kicserélni és vattát, kötőszert, meg kevés jodoformot hagytam neki hátra. A betegnek, akiben már dolgozott a láz, egy adag aszpirint adtam, azonkívül még több tabletta kinint hagytam ott.

Mindezek után kalmukom közvetítésével a következő ünnepi beszédet intéztem a körülállókhoz:

– A seb meglehetősen veszedelmes, de nagyon erős orvosságot adtam a vezéreteknek. Remélem, hogy fölgyógyul. Azonban csak egy föltétellel: azok a gonosz szellemek, amelyek büntetésül beléje bújtak, mert bennünket, ártatlan utasokat jogtalanul megtámadtatok, azonnal megölik őt, mihelyt még csak egyet is lőttök. Fegyvereitekben nem szabad egyetlen golyónak sem maradnia.

E szavak után megparancsoltam a kalmuknak, hogy ürítse ki a fegyverét, ugyanekkor én is kivettem Mauzer pisztolyomból a patronokat.

A tibetiek alázatosan követték a példámat.

– Ne feledjétek el, amit mondtam, tizenegy nap és tizenegy éjjel ne mozduljatok el erről a helyről és ne töltsétek meg fegyvereiteket. Máskülönben elviszi vezéreteket a halál démona, benneteket pedig üldözni fog.

E szavak után, fejük fölé emelve Narabancsi Hutuktu gyűrűjét, ünnepiesen távoztam.

Visszatértem társaimhoz, akiket iparkodtam megnyugtatni. Azt mondtam nekik, hogy újabb támadástól nem kell tartanunk és most a szerencsében bízva kell megkísérelnünk a Mongolországba vivő út megtalálását. De lovaink nagyon ki voltak merülve és olyan soványak voltak, hogy akár a bordáikra akaszthattuk volna köpenyeinket.

Még két napig maradtunk megtámadtatásunk helyén. Ezt az időt arra használtam föl, hogy páciensemet ismételten fölkeressem. Ez a pihenő lehetővé tette azt is, hogy a mi, szerencsére könnyebb sebeinket bekötözgessük és kissé magunkhoz térjünk. A golyónak lábikrámból való kivágására, szerencsétlenségemre, csak zsebkéssel rendelkeztem.

Megtudakolván a rablóktól a karavánutakat, nagyon könnyen rátaláltunk a főutak egyikére. Ott szerencsénkre találkoztunk Pounzig fiatal mongol herceg karavánjával, aki szent küldetésben járt, mert az urgai Élő Buddhától vitt üzenetet a lasszai Dalai Lámának. A herceg segítségünkre volt a lovak, tehenek és élelmiszer vásárlásában.

Mivel fegyvereinket és készleteinket elcseréltük volt állatokért és élelmiszerért, teljesen kifosztva tértünk vissza a Narabancsi-kolostorba, ahol a Hutuktu szívesen fogadott.

– Tudtam, hogy vissza fogtok jönni, – mondta. – Az istenek elárulták nekem.

Délre való hatolásunk örök útadójaként hat emberünk Tibetben maradt. Csak tizenketten kerültünk vissza a kolostorba.

Két hétig maradtunk a kolostorban, hogy rendbe szedjük magunkat és kitaláljuk, hogy a sors hullámzó tengerén milyen irányba terelnek bennünket az események.

A tisztek beléptek egy különítménybe, amely akkor Mongolországban a bolsevikok, Oroszország tönkretevői ellen alakult. Eredeti kísérőm azonban és én, a mongol síkságon át való útra készülődtünk, nem riadva vissza a kalandoktól és veszedelmektől, amelyekkel menedékhely után kutatva ott is találkozhatunk.

És most, a tönkretevő, örökké emlékezetemben maradó út e jelenetei után ezeket a fejezeteket régi kipróbált barátomnak, az agronómnak, orosz útitársaimnak és különösen ama kísérőim megszentelt emlékezetének ajánlom, akik ott nyugosznak Tibet hegyeinek lábánál: Osztrovszki ezredesnek, Zuboff és Turoff kapitányoknak, Pisarjevszky hadnagynak, a kozák Vernigorának és a tatár Mahomed Szpirinnek. E helyen is kifejezem nagy köszönetemet a segítségért és a barátságért, amelyben részesítettek, Szoldjak fejedelmének, a noyonnak és Ta Lámának, valamint a Narabancsi-kolostor Kampo Gelongjának, a tiszteletreméltó Jelyb Djamszrap Hutuktunak.

MÁSODIK RÉSZ. A DÉMONOK ORSZÁGA.

TIZENHETEDIK FEJEZET. A titokzatos Mongolország.

Ázsia szívében van a nagy, titokzatos, gazdag Mongolország. A Tien San havas legelőitől és a nyugati Zungaria forró homoksivatagjaitól Közép-Ázsia írtózatosan nagy részén terül el, egészen a Szajan-hegység erdős magaslatáig és Kína nagy faláig.

A népek bölcsője, történelmi korszakoknak eredő helye, legendák veszik körül. Szülőhelye vérszomjas hódítóknak, akiknek fővárosai ma a Gobi homokja alatt vannak eltemetve, de akiknek titokzatos vonatkozásai és régi nomád törvényei máig élve maradtak; országa szerzeteseknek és rosszakaratú ördögöknek, hazája vándorló törzseknek, amelyeket Dzsingisz khán és Kublai khán leszármazottjai, a fiatalabb ágak khánjai és hercegei kormányoznak.

Titokzatos országa a Rama, Sakia-muni, Djonkapa és Paspa kultuszának, amelyet az Élő Buddha – Bogdo Gheghen Ta Kureban vagy Urgában – képvisel, aki a lámai vallásnak ujjászületett Buddha harmadik legnagyobb méltósága; országa titokzatos orvosoknak, prófétáknak, varázslóknak, jósoknak és boszorkányoknak, országa a Svasztikának, az az ország, amely még mindig nem felejtette el a régen meghalt, Ázsia és Európa felének uralkodóivá lett nagy hatalmasságok gondolatait.

Országa csupasz hegyeknek és kopár síkságoknak, amelyeket a nap elégetett és a hideg megölt, országa beteg barmoknak és beteg embereknek, a pestis, förtelmes bőrbajok és a himlő fészke. Országa gőzölgő hőforrásoknak és veszedelmes hegyszorosoknak, amelyeken gonosz szellemek laknak, országa szent halban gazdag tavaknak, országa farkasoknak, ritka szarvasfajoknak és hegyi kecskéknek, országa számtalan mormotának, vad lónak, vad szamárnak és vad tevének, amelyek sohasem láttak féket, országa dühös kutyáknak és mohó ragadozó madaraknak, amelyek fölfalják a síkra kitett halottakat.

Az az ország, melynek kihaló, kezdetleges népe nagy atyáknak a síkságok porában és homokjában fehéredő csontjaira tekint, ahol kipusztul egy nép, amely azelőtt egyszer meghódította Kínát, Sziámot, Észak-Indiát és Oroszországot, de melynek harcosait később, akkor az egész keresztény világot a vad Ázsia betörése ellen védő lengyel lovagok dárdái tartóztatták föl.

Az az ország, amelynek földje a megrepedésig gazdag kincsekben, de nem teremt elő semmit, amelynek mindene hiányzik, inségeskedik és amelyre súlyosan ránehezedik a világ mostani végzete.

A sors úgy akarta, hogy miután teljesülhetetlennek bizonyult az a tervem, hogy Tibeten át elérjem a Csendes-oceánt, az életemért küzdve és biztosságra törekedve, fél évet töltöttem el ebben az országban.

Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes események forgószele, amely 1921-ben végigsöpört Mongolországon.

Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, hogy megismerhettem a csöndes, jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashattam, láttam szenvedéseit és reményeit. Tanuja voltam a szorongás és félelem rettenetes állapotának, amelyen a misztérium borong ebben az országban, ahol a misztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam, amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz, amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek ráncai a sátánnak a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak.

– Nézzen oda, – mondta egy öreg pásztor, az elátkozott Zagasztai lejtőjére mutatva. – Ez nem hegy, ez Ő, aki vörös köpenyben fekszik ott és várja a napot, amikor ismét fölkel, hogy megint harcra keljen a jó szellemekkel.

A pásztor szavaira Vroubelnek, az ismert festőnek misztikus képe jutott az eszembe. Ugyanezeket a csupasz hegyeket mutatja a sátánnak lila- és bíborszínű ruhájával, akinek arcát egy közeledő szürke felhő félig elfödi.

Mongolország a misztérium és a démonok rettentő országa. Nem csodálható tehát, hogy itt a vándorló nomád törzsek ősrégi életrendjének minden megsértése vörös vérpatakokban és iszonyatban végződik.

Miután a Koko-Nor kerületből visszatértünk Mongolországba és néhány napig kipihentük magunkat a Narabancsi kolostorban, egy ideig Uliasszutaiban, Külső Mongolország nyugati részének fővárosában éltünk. Nyugaton Uliasszutai a legutolsó tisztán mongol város. Mongolországban csak három tisztán mongol város van: Urga, Uliasszutai és Ulankom. A negyedik város, Kobdo, határozottan kínai jellegű, mert e kerület Kína közigazgatásának a középpontja. Ebben a kerületben ide-oda vándorló és Peking meg Urga uralmát csak névleg elismerő törzsek laknak. Uliasszutaiban és Ulankomban a jogellenesen jelenlevő kínai biztosokon és csapatokon kívül mongol kormányzók vagy szaitok voltak, akiket az Élő Buddha nevezett ki.