Part 8

– Hogyan tudták a lovaikat ilyen jó állapotban tartani, amikor pedig már megtették a nagy utat Szamgaltaitól idáig?

Amikor Gorokoff azt felelte, hogy a lovak Kanine tulajdona, világosan láttam, hogy ez nem lehet olyan szegény, mint aminőnek magát föltüntette. Mert e pompás lovak egyikéért is minden gazdag mongol annyi juhot adott volna neki, hogy egész háztartása egy évig el lett volna látva juhhússal.

Nemsokára nagy mocsárhoz érkeztünk, amelyet sűrű bokrok vettek körül. Rendkívül meglepett, hogy ott sok száz fehér kuropatkát vagy foglyot láttam. Közeledtünkre kacsák szálltak föl a vízről. Télen, a legélesebb szélben és hóban vadkacsa! A mongol ezt így magyarázta meg:

– Ez a mocsár mindig meleg marad és sohasem fagy be. Itt egész éven át élnek vadkacsák, úgyszintén kuropatkák is, amelyek a puha, meleg földben elegendő táplálékot találnak.

Míg a mongollal beszéltem, a mocsár fölött vörösessárga lángot láttam. Ide-oda lobogott, de azonnal eltűnt. Ám a túlsó szélen nemsokára két újabb lángnyelv tűnt föl. Megértettem, hogy itt igazi lidércekről van szó, lidércekről, amelyeket mindenütt a legendák ezrei vesznek körül, de a vegyi tudomány teljesen természetesen úgy magyaráz meg, hogy meggyullad az a mocsárgáz, amely a növényanyagoknak a meleg, nedves földben való elrothadása folytán képződött. A mongol ezt mondta:

– Adair démonjai laknak itt, akik állandó harcban vannak Muren szellemeivel.

– Valóban, – gondolám, – ha még a prózai Európában is és ma is azt hiszik a falusiak, hogy a lángnyelvek gonosz varázslat szülöttei, akkor a misztérium országában legalább is két szomszédos folyó démonjainak háborús jelenségei kell, hogy legyenek.

Mögöttünk hagyván a mocsárt, messzi előttünk nagy kolostort láttunk. Bár fél mérföldnyire oldalt esett az úttól, Gorokoffék mégis azt mondták, hogy oda kell lovagolniok, mert a kínai üzletekben egyet-mást be akarnak vásárolni. Gyorsan ellovagoltak és megígérték, hogy nemsokára utólérnek. De jó sokáig nem láttuk őket ismét. Később teljesen váratlan körülmények közt, amelyek rájuk nézve nagyon tragikus jelentőségűek voltak, találkoztunk velük. Ami bennünket illet, mi egészen meg voltunk elégedve, hogy ilyen hamar megszabadultunk tőlük. Most azután részletesen elmondhattam a barátomnak mindent, amit Bobroff beszélt róluk.

HUSZONHARMADIK FEJEZET. Vulkánon.

Másnap este Khathylba érkeztünk. Ez kis orosz telep tíz szétszórt épülettel, az Egingol vagy Jaga völgyében, amely fél mérföldnyire a falu fölött lép ki a Koszogolból. A Koszogol óriási alpesi tó. Mély, hideg, hossza nyolcvanöt, szélessége tíz-harminc mérföld. Nyugati partján a darkhat-szojotok laknak, akik Hubszugulnak nevezik. Koszogol a mongol neve.

A szojotok is, a mongolok is rettenetes, szent víznek tekintik. Ez az előítélet könnyen megérthető, mert a tó még most is vulkánikus működésben levő területen van. Nyáron, teljesen csöndes napokon néha magas hullámok csapdossák fölületét, amelyek veszedelmesek nemcsak a bennszülöttek halászcsónakjainak, hanem a tavon közlekedő nagy orosz személyszállító gőzösöknek is. Télen pedig egészen váratlanul darabokra töri jégtakaróját és a törések helyén gőzfelhők szállnak a magasba. A tó fenekén nyilván szórványosan forró források kezdenek működni, vagy talán lávaömlésről van szó. Hogy ezek a természeti jelenségek valamiféle földalatti konvulzióra vezetendők vissza, bizonyítja a nagytömegű döglött hal, amely a sekélyebb helyeken olykor elzárja a kifolyást.

A tó rendkívül gazdag halban. Főként pisztráng- és lazacfajtában. Híressé tették csodálatos «fehér halai», amelyeket azelőtt egész Szibériában, sőt Mongolországban egész Mukdenig szétküldözgettek. A «fehér hal» kövér, nagyon finom és jó kaviárt ad. A tónak egy másik halfaja a fehér khayrusz vagy pisztráng, amely a vándorlás idején, a legtöbb hal szokásával ellentétben, vízmentében vonul a Jagaba ahol az egymás mellett hemzsegő halak olykor-olykor egyik parttól a másikig az egész folyót elborítják. Ezt a halfajtát azonban nem halásszák, mert tele van féreggel és táplálékul nem alkalmas. Sőt még a macska és a kutya sem nyúl hozzá a khayruszhoz. Nagyon érdekes jelenség ez, amelyet Dorogosztaiszky irkutszki egyetemi tanár vizsgálgatott, míg a bolsevikok meg nem zavarták munkájában.

Khathylban pánik volt. Kazagrandi ezredes orosz különítménye hirtelen harcképtelenné lett és miután a bolsevikokat kétszer megverte és Irkutszk ellen jól haladt előre, tisztjei viszálykodása következtében széthullott. A bolsevikok kihasználták ezt a helyzetet, ezer főre erősítették meg csapataikat és előre indultak, hogy az elvesztett területet visszaszerezzék, míg a Kazagrandi-felé különítmény maradványa Khathylba vonult vissza, ahol egy utolsó kísérletet akart tenni az ellenállásra a vörösökkel szemben.

Khathyl lakói minden ingó jószágukat kocsira rakva elmenekültek a városból. Marháikat és lovaikat ott hagyták. Az egyik részük azt tervezte, hogy a nem messzi fenyőerdőkben és hegyzugokban bújik el, míg másik részük déli irányba indult Muren Kure és Uliasszutai felé.

A megérkezésünket követő napon a mongol községi hivatalnok azt a hírt kapta, hogy a vörös csapatok megkerülték Kazagrandi ezredes embereit és most valóban Khathyl ellen közelednek. A mongol hivatalos képviselő erre okiratait és szolgáit azonnal tizenegy tevére rakatta és otthagyta a yament. Vele együtt szó nélkül eltűntek a mi mongol vezetőink és magukkal vitték a tevéinket.

A helyzetünk kétségbeejtőnek látszott. A még el nem menekült telepesekhez siettünk, hogy tevéket próbáljunk tőlük vásárolni. Ezek azonban, az eseményeket várva, állataikat Mongolország félreeső helyeire küldték és ezért nem tehettek szolgálatunkra. Erre elmentünk Gay V. G. doktorhoz, egy a városban élő állatorvoshoz, akit a marhapestis ellen folytatott harca egész Mongolországban híressé tett. Családjával együtt lakott itt és miután kényszerítve látta magát az állami szolgálat elhagyására, marhakereskedő lett belőle. Rendkívül érdekes, ügyes és erélyes személyiség volt. A cári uralom alatt az volt a megbizatása, hogy a német fronton levő orosz hadsereg számára Mongolországból az egész hússzállítást végezze. Ilyen módon rengeteg vállalatnak lett a megszervezője. Amikor a bolsevikok 1917-ben hatalomra jutottak, nekik is rendelkezésükre állott. Később, amikor Kolcsak csapatai elkergették a bolsevikokat Szibériából, elfogták és bíróság elé állították. De szabadon engedték, mert belátták, hogy ő az egyetlen ember, aki ezt a nagy mongol vállalkozást intézheti. Így azután Kolcsak admirálisnak a hússzállítója lett. A legutóbbi időben Gay Kazagrandi csapatainak fő szervezője és szállítója volt.

Nekünk mindjárt azt mondta, hogy nem tehetünk mást, mint hogy beérjük néhány nyomorult, letört lóval, amely elvihetne bennünket hatvan mérföldnyire Muren Kureba, ahol majd találunk tevét az Uliasszutaiba való visszatérésre. De még ezek a lovak is bizonyos távolságra vannak a várostól, úgy, hogy az éjjelt itt kell töltenünk, azt az éjjelt, amelyen a vörös csapatokat várják.

Csodálkozva láttuk, hogy családjával együtt Gay is maradni akar a vörösök megérkezéseig. Különben csak néhány kozák maradt vissza a városban azzal a megbizatással, hogy figyeljék meg a vörös csapatok mozdulatait.

Leszállt az éj. Barátom és én készek voltunk harcolni vagy, a legvégső esetben, öngyilkosságot elkövetni. A Jaga közelében, egy kis házban tartózkodtunk, amelyben néhány munkás lakott és nem tartotta szükségesnek a távozást. A munkások fölmentek egy dombra, ahol egészen addig a hegyláncig, amely mögül a vörös különítménynek föl kellett bukkannia, át lehetett tekinteni az egész vidéket. Az erdőben levő e figyelőhelyről hirtelen kiáltozva futott vissza az egyik munkás.

– Jaj, jaj, jönnek a vörösök. Egy lovas, ahogy csak tud, vágtat az erdei úton. Rákiáltottam, de nem felelt. Sötét volt, de fölismertem, hogy a ló idegen állat.

– Ne fecsegj ostobaságot, – mondta egy másik munkás. – Valószínűleg valami mongol lovagolt el arra, akit te vörösnek néztél.

– Nem, nem volt mongol, – válaszolta az első munkás. – A ló meg volt patkolva. Egészen tisztán hallottam a patkócsattogást. Jaj nekünk!

– Szép dolog, – mondta a barátom. – Úgy látszik, ez a végünk. Ostoba dolog, hogy így kelljen elpusztulnunk.

Igaza volt.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A mongol volt, aki elhozta nekünk a három lovat a menekülésre. Azonnal nyergeltünk és a harmadik lóra fölraktuk sátrunkat és az élelmiszert. Mindjárt el is lovagoltunk, hogy még Gaytól elbúcsúzzunk.

Gay házában egész haditanácsot találtunk. A hegyekről két-három telepes és néhány kozák vágtatott le és azt jelentette, hogy a vörös különítmény közeledik Khathylhoz, de az éjjel az erdőben marad, ahol már tábortüzet rak. A ház ablakán át valóban tűzfényt lehetett látni. Igazán nagyon különös volt, hogy az ellenség ott az erdőben akarta megvárni a reggelt, amikor pedig zavartalanul lovagolhatott volna a faluig, amelyet el akart foglalni.

Egy fölfegyverkezett kozák lépett be és jelentette, hogy a különítmény két fegyveres embere a házhoz közeledik. A szobában levők mindannyian füleltek. Kívülről több ló patkócsattogását és emberek hangját hallottuk. Azután kopogtak.

– Szabad, – mondta Gay.

Két fiatal ember lépett be. Szakálluk egészen fehér volt és arcuk a nagy hidegtől lángolóan vörös. Közönséges szibériai felöltő volt rajtuk és a fejükön nagy asztrakán sapka. De fegyver nem volt náluk.

Azonnal kikérdeztük őket. Kiderült, hogy a szóban forgó különítmény az irkutszki és a yakutszki kerületekből való fehér parasztok csapata volt, amely a bolsevikok ellen harcolt. Irkutszk közelében vereség érte őket és most Kazagrandival próbáltak összeköttetést teremteni. E csapat vezére egy szocialista volt, Wasszilieff kapitány, akinek szocialista hajlandóságai miatt a cár alatt sokat kellett szenvednie.

Veszedelmen kívül voltunk tehát. Mégis, mivel mindent megtudtunk, ami kívánatos és sürgős volt, hogy jelentést tegyünk, elhatároztuk, hogy azonnal elindulunk Muren Kureba.

Az úton utólértünk három kozákot, aki vissza akarta hozni a délnek menekülő telepeseket. Hozzájuk csatlakoztunk. Gyalogosan átvezettük a lovakat a folyó jegén. A Jaga meg volt veszve. A föld alatti erők a jég alatt fölfelé törekvő nagy hullámokat teremtettek, amelyek hangos ordítással nagy jégdarabokat téptek le, kis darabokra törték össze és a víz mentében levő, még el nem tört jégmező alá szívták. Kígyókhoz hasonló repedések terjedtek különböző irányban a jég fölületén. Az egyik kozák belebukott a repedések egyikébe. Csak éppen hogy még kihúzhattuk. A jéghideg fürdő miatt vissza kellett térnie Khathylba. Lovaink ismételten megcsúsztak és elestek. Ember és állat a halál jelenlétét érezte.

Végre elértük a túlsó partot és déli irányban folytathattuk utunkat. Tíz mérföld után találkoztunk az első menekülő csoporttal. A menekülők nagy sátort ütöttek, tüzet raktak benne és megtöltötték meleggel, de füsttel is. Táboruk egy kínai kereskedelmi telep mellett volt, amelynek tulajdonosai azonban nem engedték meg a telepeseknek, hogy tágas házaikba léphessenek be, jóllehet gyermekek, nők és betegek is voltak a menekülők közt. Csak félórát töltöttünk itt el.

Amikor utazásunkat folytattuk, kivéve azokat a helyeket, ahol vastagon feküdt a hó, jó volt az út.

Átkeltünk az Egingol és Muren folyók meglehetősen magas vízválasztóján. A szoros közelében teljesen váratlan dolog történt velünk. Éppen egy meglehetősen széles völgyön haladtunk át, amelynek felső részét sűrű erdő borította. Az erdő közelében két lovast vettünk észre, aki nyilván figyelt bennünket. Az a mód, ahogy a nyeregben ültek és lovaiknak a fajtája azt mutatta, hogy nem lehetnek mongolok. Odakiáltottunk nekik és integettünk. De nem feleltek. Az erdőből kijött egy harmadik lovas, aki szintén megállott, hogy szemügyre vegyen bennünket. Elhatároztuk, hogy kikérdezzük őket. Feléjük vágtattunk. Amikor mintegy ezer méternyire voltunk tőlük, leszálltak a lóról és tartós tüzet indítottak ellenünk. Szerencsére nyitott sorban lovagoltunk, tehát rossz célpont voltunk. Mi is leugrottunk, lehasaltunk a földre és elkészültünk a harcra. De nem lőttünk, mert azt hittük, hogy talán tévedésből vörösöknek néztek bennünket. Röviddel azután eltűntek. Európai fegyverrel lőttek, ami újabb bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltak mongolok. Vártunk, amíg semmit sem láthattunk már az erdőben, akkor előre mentünk, hogy megvizsgáljuk a nyomukat, amely, mint megállapítottuk, patkolt lovaktól származott, ami világosan igazolta, hogy nem mongolokkal volt dolgunk. Vajjon kik lehettek ezek az emberek? Sohasem tudtuk megállapítani.

A szoroson való átkelés után Teternikoff D. A. murenkurei orosz telepessel találkoztunk, aki meghívott, hogy Muren Kureban lakjunk az ő házában és megígérte, hogy ott a lámáktól tevéket szerez nekünk.

Nagyon metsző hideg volt és az éles szél még érezhetőbbé tette. Nappal csontig fagytunk, hogy éjjel sátorkályhánk mellett kellemesen fölmelegedjünk.

Két nap mulva elértük a Muren völgyét és messziről megláttuk Kure négyszögét, kínai tetőivel és nagy vörös templomaival. A közelben egy másik négyszög volt: a kínai és orosz telepítvény. További két óra alatt eljutottunk vendégszerető kísérőnk és szeretetreméltó fiatal felesége házához. Az újonnan szerzett barátok pompás löncsöt adtak nekünk, nagyon ízletes fogásokkal.

Öt napot töltöttünk Kureban, a bérbeveendő tevéket várva. Ez idő alatt sok menekült érkezett Khathylból, mert Kazagrandi ezredes lassanként a Koszogol déli partjára vonult vissza. A megérkezettek közt két ezredes is volt, Plavako és Maklakoff, ugyanazok, akik Kazagrandi csapatainak föloszlását okozták. Alig jelentek meg a menekülők Muren Kureban, a mongol hivatalnokok közölték, hogy a kínai hatóságok parancsára minden orosz menekültet el kell távolítaniok. Az inséges menekülők ezt kérdezték:

– Hová menjünk mi hajléktalanok most télen, az asszonyokkal és gyermekekkel?

– Ahhoz semmi közünk, – felelték a mongol hivatalnokok. – A kínai hatóságok haragszanak és megparancsolták nekünk, hogy kergessünk el titeket. Nem segíthetünk rajtatok.

A menekülőknek el kellett hagyniok Muren Kuret és nem messzire a várostól, a szabad ég alatt ütötték föl sátraikat. Plavako és Maklakoff lovat szerzett és elindult Van Kure felé. Később megtudtam, hogy kínaiak útközben agyonverték őket.

Mi három tevét szereztünk és egy nagy csapat kínai kereskedővel és orosz menekülővel útnak indultunk Uliasszutai irányába. Útunkon a barátságos vendéglátóinkra, Teternikoffékra való kellemes visszaemlékezés kísért.

Tevéinkért 33 liang veretlen ezüst nagyon drága bérösszeget kellett fizetnünk, amit egy Uliasszutaiban levő amerikai cég adott nekünk. Ez az összeg körülbelül 2·7 font fehér fémmel ér föl.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. Rettenetes bűntett.

Nemsokára eljutottunk arra az útra, amelyen északi irányban utaztunk és ismét láttuk a kidöntött távíróoszlopok sorát, amelyek egyszer már oly barátságosan melegítő védelmet adtak nekünk. A Tiszingol völgyének északi részében levő erdős dombokhoz érkeztünk, amikor sötétedni kezdett. Ezért elhatároztuk, hogy Bobroff házában töltjük az éjjelt, míg kísérőink azt tervezték, hogy a távíróállomáson Kanine vendégszeretetét kérik.

Az állomás kapujánál fegyveres katonát találtunk, aki alaposan kikérdezett bennünket és miután feleleteink kielégítették, fütyült, mire egy fiatal tiszt jött ki a házból.

– Ivanoff hadnagy, – mutatkozott be a tiszt. – Fehér párthívekből való szakaszommal szálltam itt meg.

Tíz főnyi kíséretével Irkutszk vidékéről jött és összeköttetésbe lépett az Uliasszutaiban levő Michailoff alezredessel, aki megparancsolta, hogy szállja meg ezt a gerendavárat.

– Jöjjenek kérem közelebb – mondta udvariasan.

Megmondtam, hogy Bobrofféknál akarok lakni, mire kezével a kétségbeesés mozdulatát téve, így szólt:

– Ne fáradjon, Bobroffékat agyonverték és házukat fölgyújtották.

Az iszonyat kiáltását nem tudtam elnyomni. A hadnagy folytatta:

– Kanine és Pouzikoffék megölték őket, birtokukat kifosztották, azután a házat a benne levő holttestekkel fölgyújtották. Meg akar róla győződni?

Barátom és én a hadnaggyal odamentünk és megnéztük az iszonyat helyét. Elégett gerendák és deszkák alatt megfeketedett oszlopok állottak, az asztali fölszerelés és a vasfazekak szanaszét hevertek. Kissé oldalt, egy nemezdarab alatt pihent az, ami a szerencsétlenekből megmaradt. Elsőnek a tiszt szólalt meg.

– Az esetről jelentést küldtem Uliasszutaiba és onnan azt az értesítést kaptam, hogy a meghaltak rokonai két tiszttel ide fognak jönni, hogy megvizsgálják az ügyet. Ezért nem temethetem el a halottakat.

A szomorú látványtól lesújtva kérdeztük:

– Hogyan történt ez?

– A következőképpen. Tíz katonámmal éjjel érkeztem ide. Mivel attól tartottam, hogy itt vörösök lehetnek, lopózkodva jöttünk ide az állomáshoz és előbb az ablakon pillantottunk be. Láttuk, hogy Pouzikoff, Kanine és a rövidhajú leány ruhát és más tárgyakat osztogat szét és ezüstdarabokat mér le. Nem értettem meg mindjárt ennek a jelentőségét, de éreztem, hogy jó lesz, ha továbbra is résen leszünk. Ezért az egyik katonámnak megparancsoltam, hogy másszon át a kerítésen és nyissa ki a kaput. Berohantunk az udvarba. Az első személy, aki a ház előtt nekünk futott, Kanine felesége volt. Kezét tördelte és borzasztó félelemmel kiáltotta: «Tudtam, hogy szerencsétlenséget fog hozni!» Azután elájult. A férfiak egyike egy mellékajtón egy fafészerhez rohant és ott a kerítésen át próbált menekülni. Magam nem vettem észre. De katonáim egyike elfogta. Az ajtónál Kanine lépett elénk, aki sápadt volt és reszketett. Ekkor már láttam, hogy valami fontos dolognak kellett történnie és valamennyiüknek megmondtam, hogy letartóztatom őket. A férfiakat megkötöztük és a legszigorúbb őrizet alá helyeztük. Kérdéseinkre eleinte nem feleltek, kivéve Kanine feleségét, aki azt kiáltozta: «Szánjátok meg a gyermekeket, azok ártatlanok!» Térdre hullott és könyörögve tördelte a kezét. A rövidhajú leány ezalatt szemtelenül nevetett és teli szájjal arcomba fújta a füstöt. Kénytelen voltam megfenyegetni és így szóltam:

– Tudom, hogy valami bűntettet követtetek el, de még nem akarjátok beismerni. Ha nem fogtok vallani, a férfiakat agyonlövetem, a nőket pedig Uliasszutaiba vitetem a bírósághoz.

Határozottan beszéltem, mert nagyon dühös voltam. Elsőnek, nagy meglepetésemre, a rövidhajú leány szólalt meg.

– Mindent elmondok önnek.

Tentát, tollat, papírost hozattam. Katonáim voltak a tanuk. Azután jegyzőkönyvbe foglaltam Pouzikoff asszonyának a vallomását. Véres elbeszélése így hangzott:

– Férjem és én bolsevik biztosok vagyunk. Azért küldtek ki bennünket, hogy megtudjuk, hány fehér tiszt bújt el Mongolországban. De Bobroff, a vén fickó ismert bennünket. Tulajdonképpen tovább akartunk utazni, Kanine azonban visszatartott bennünket azzal, hogy Bobroff gazdag és ő, Kanine, már régen megölését és birtokának kifosztását tervezi. A fiatal Bobroffot kártyázásra csábítottuk. Amikor a fiatal Bobroff hazament, az uram utána lopódzott és lelőtte. Ezután mindannyian Bobroff házához mentünk. Fölmásztam a kerítésre és a kutyáknak megmérgezett húst vetettem, úgy hogy pár perc mulva megdöglöttek. Erre mindnyájan átmásztunk a kerítésen. Az első személy, aki a házból kilépett, Bobroff felesége volt. Pouzikoff, aki elbújt az ajtó mögött, fejszével agyonütötte. Az öreg fickót álmában vertük agyon fejszével. A kis leány a lármára befutott a szobába. Kanine golyót röpített a fejébe. Azután kifosztottuk a házat, fölgyujtottuk és ekkor veszni hagytuk a lovakat és a marhákat is. Később minden tökéletesen elégett volna úgy, hogy semmi nyom sem maradt volna. De ekkor maguk hirtelen megérkeztek és ezek az ostoba fickók mindjárt elárultak bennünket.

– Gazemberség volt, – mondta a hadnagy, amikor visszamentünk az állomáshoz. – Égnek állott a hajam, amikor ennek a fiatal asszonynak, tulajdonképpen még gyermeknek, nyugodt elbeszélését hallottam. Csak ekkor értettem meg, hogy a bolsevizmus a hit, istenfélelem és lelkiismeret megsemmisítésével mily mélyre taszította le az embereket. Csak ekkor ébredtem annak tudatára, hogy az emberiség e legveszedelmesebb ellenségeivel szemben minden becsületes embernek kíméletlen harcot kell folytatnia.

Az állomásra visszamenet az út oldalán fekete foltot vettem észre, amely magára vonta figyelmemet. A foltra mutatva megkérdeztem, hogy mi az?

– Ez a gyilkos Pouzikoff, akit agyonlőttem, – felelte a hadnagy. – Kaninet és Pouzikoff feleségét is agyonlőttem volna, de sajnáltam Kanine feleségét és gyermekeit. Még nem tanultam meg, hogyan kell nőket agyonlőni. Ezeket az embereket most magukkal együtt katonáim őrizete alatt Uliasszutaiba fogom küldeni. Így is meg fogják találni a halált, mert a mongolok, akiknek bírósága elé kerülnek, gyilkosság miatt bizonyosan kivégzik őket.

Ez történt Tiszingolnál, amelynek partjain lidércek járnak hangtalanul a mocsarak fölött.

Utunk Tiszingolból Uliasszutaig ezeknek a gonosztevőknek a kíséretében nagyon kellemetlen volt. Barátom és én teljesen elvesztettük szokott lelkierőnket. Kanine állandóan dacos gondolatokba mélyedt, a szemtelen nő ellenben nevetett, dohányzott és a katonákkal, meg több kísérőnkkel durva tréfát űzött. Végül átkeltünk a Jagisztaion és néhány óra mulva megláttuk előbb a várat, majd a síkon szétszórt házakat, amelyekről tudtuk, hogy az már Uliasszutai.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Nyugtalan napok.

Megint az események forgószelébe jutottunk. Azalatt a két hét alatt, amíg távol voltunk Uliasszutaitól, sok minden történt. Wang-Tszao-tszun mindössze kilenc kísérőt küldött Urgába, de egyetlen egy sem tért vissza. A helyzet Mongolországban egyáltalán nem volt tisztázva. Az Uliasszutaiban alakult orosz különítmény a telepesek megjöttével megerősödött és bár a kínaiak kiterjedt kémrendszerükkel tudomást szereztek róla, jogtalanul, de tovább is fönnállott. A városban orosz ember és egyáltalán külföldi ember nem mert a házából távozni. Fölfegyverkezve mindenki otthon maradt. Éjjel minden telepesházban őrök vigyáztak. Ezekre az óvatossági intézkedésekre a kínaiak adtak okot. A kínai kereskedők a rendelkezésükre álló fegyverkészlettel biztosaik parancsára fölfegyverezték alkalmazottaikat és a megmaradt fegyvereket a hivatalnokoknak adták át, akik kétszáz kulit szereltek föl velük. A kínaiak a mongol arzenált is elfoglalták és az ott talált fegyvereket a kínai zöldségtenyésztők közt osztották szét a Nagan Huszhunban, a kínai telepesek bekerített telepítvényén, ahol a legalsóbb munkásosztályból való kínai nép lakott. Kínának e söpredéke most hatalmasnak érezte magát. Ezek a fickók most izgatott gyűléseket tartottak és nyilván összeütközésre készültek föl. Éjjente a kulik sok patronos ládát vittek a kínai boltokból a Nagan Huszhunba. A kínai csőcselék tűrhetetlenül arcátlan módon viselkedett. Ezek a kulik szemtelenül megállították és kikutatták az utcán a járókelőket. Mindenképpen azon voltak, hogy összeütközést idézzenek elő, amely alkalmat adna nekik a zsákmányolásra és meggazdagodásra. Bizonyos kínai körökből kapott titkos hírek révén megtudtuk, hogy a kínaiak pogromra készülődnek az Uliasszutaiban lakó oroszok és mongolok ellen. Tudtuk, hogy csak egyetlenegy házat kell meggyujtani a város megfelelő helyén és egy lángtenger lesz a faházakból épült egész telep. Az oroszok és a mongolok megtették a védelemre szükséges intézkedéseket. Megerősítették az őröket, a város kerületei részére vezetőket neveztek ki, külön tűzoltóságot szerveztek és hirtelen menekülés esetére lovakat, kocsikat és élelmiszert tartottak készen. Még rosszabbra fordult a helyzet, amikor Kobdóból az a hír érkezett, hogy ott a kínaiak pogromot rendeztek, több lakost megöltek és fosztogatás vad orgiája után az egész várost fölgyujtották. Sokan a hegyi erdőkben kerestek menedéket, de mert meleg ruhával és élelmiszerrel nem voltak kellőképpen ellátva, a Kobdo környékén levő hegyek már a legközelebbi napokban a menekültek jajveszékelésétől viszhangzottak. A mongol tél szabad ege alatt a kemény hideg és az éhség elpusztította a nőket és a gyermekeket. A kínaiak Uliasszutaiban csakhamar megtudták mindezeket a híreket. Gúnyosan nevettek és Nagan Huszhunban nagy gyűlést szerveztek, amelyen arról tanácskoztak, hogy a csőcseléket nekieresztik a városnak.

Ezeket a terveket egy fiatal kínaitól tudtuk meg, aki az egyik telepes szakácsának volt a fia. Elhatároztuk, hogy azonnal utána járunk a dolognak. Egy orosz tiszt, a barátom és én összeállottunk, hogy a fiatal kínai vezetésével a város peremére menjünk. Úgy tettünk, mintha csak sétára indulnánk. A város végén azonban megállított bennünket egy kínai őr, aki szemtelenül kijelentette, hogy a várost senkinek sem szabad elhagynia. Mialatt a kulival beszéltem, megállapítottam, hogy a város és a Nagan Huszhun közt az út egész mentén kínai őrök állottak és hogy ebbe az irányba csak úgy özönlött a kínaiak tömege. Beláttuk tehát, hogy innen teljességgel lehetetlen a gyűlés helyét elérnünk. Hát más utat választottunk.

Keleti irányban hagytuk el a várost és a kínai kizsákmányolás következtében koldussá lett mongolok tábora mentén haladtunk. Úgy látszott, hogy a mongol táborban is aggódva várták a bekövetkezendőket, mert noha jó későre járt már az idő, senki sem feküdt le aludni. Azután a folyó jegén át, kerülő utakon lopódzkodtunk a Nagan Huszhunhoz. A városon kívül, födözéket keresve ahol csak lehetett, a földön másztunk. Revolverekkel és kézigránátokkal voltunk fölfegyverezve. A városban barátaink egy kis csapata készenlétben volt, hogy szükség esetén segítségünkre jöjjön. Négyünk közül a fiatal kínai mászott elől. Őt, mintha csak az árnyéka lett volna, a barátom követte, aki egyre figyelmeztette a kínait, hogy megfojtja, mint egy patkányt, ha a legcsekélyebb mozdulatot teszi, amely elárulhatna bennünket. Attól tartok, hogy a fiatal vezető nem találta nagyon kellemesnek ezt a sétát.

Végre megláttuk a Nagan Huszhun kerítését. Most már csak nyílt terület volt köztünk és az összeesküvők közt úgy, hogy könnyen fölfödözhették volna csoportunkat. Elhatároztuk tehát, hogy egyenkint mászunk át a szabad téren, de azzal a kivétellel, hogy a kínai a barátom társaságában maradt. Szerencsénkre sok megfagyott szemétdomb volt a síkon és ezek födözéket adtak nekünk.

A kerítés árnyékában csúsztunk az udvar felé, ahonnan izgatott tömeg hangjai csalogattak bennünket. Mivel a sötétségben jó megfigyelő helyet választottunk, közvetetlen szomszédságunkban rendkívüli dologról győződhettünk meg.

Egy másik láthatatlan vendég volt jelen a kínaiak gyülekezetén. A földön feküdt fejével egy lyukban, amelyet kutyák ástak ki a kerítés alatt. Meg sem moccant és nyilván nem hallotta meg a mi odaérkezésünket. A közelben egy földmélyedésben egy fehér ló feküdt, amelynek orrlyuka be volt kötve. Kevéssel odább a kerítéshez kötve egy másik fölnyergelt ló állott.

Az udvaron nagy volt a lárma. Körülbelül kétezer ember kiabált ott össze-vissza. Vitatkoztak és vadul hadonásztak a karjaikkal. Csaknem mindannyian el voltak látva puskával, revolverrel, karddal és baltával. Fiatal legények szaladgáltak a tömegben, akik állandóan biztatgatták az embereket, iratokat osztogattak és mindenféle nyilatkozatot tettek. Végre egy nagy, szélesvállú kínai a kút kávájára állott. Megforgatta fegyverét a feje fölött és hangosan, élesen beszélni kezdett.

– Azt mondja az embereknek, – magyarázta meg a tolmácsunk, – hogy azt kell tenniök, amit Kobdóban már megtettek a kínaiak. A biztostól határozott igéretet kell szerezniök arra, hogy meg fogja parancsolni az őrségnek, ne álljon terveik megvalósításának útjába. A biztosnak azonfelül el kell vennie az oroszoktól minden fegyvert. Akkor azután megbosszuljuk az oroszokon Blagovescsenszkben elkövetett bűntettüket, amellyel 1900-ban háromezer kínait a vízbe fojtottak. Ti most itt maradtok, én pedig a biztoshoz megyek, hogy beszéljek vele.