Part 14

Ungern báró számomra és kíséretem számára megszervezte a továbbutazást a Csöndes-Óceánhoz. Úgy volt, hogy Mandzsuország északi részéig teveháton utazunk. Mivel Uliasszutaiból levelet küldtem a pekingi francia követségnek és nálam volt Uliasszutai kínai kereskedelmi kamarájának levele, amely megköszöni, hogy a várost megóvtam a pogromtól, ezért azt terveztem, hogy előrehatolok a keletkínai vasút legközelebbi állomásáig és onnan Pekingbe megyek. Útitársamul szegődött Olufszen E. V. dán kereskedő és egy tudós turgut láma, aki szintén Pekingbe igyekezett.

Sohasem fogom elfelejteni az 1921 május 19-től 20-ra forduló éjszakát. Vacsora után Ungern báró azt indítványozta, hogy menjünk el Djam Bolon jurtájába, akivel az Urgába való megérkezésemet követő első napon ismerkedtem meg. Djam Bolon jurtája fából készült, magas, lapos síkon volt fölállítva az orosz telepítvény mögött. A bejáratnál két burjét tiszt fogadott és kísért be a jurtába. Djam Bolon középkorú, magas, vékony ember volt és az arca szokatlanul hosszú. A világháború előtt egyszerű juhpásztor volt és Ungern báróval együtt harcolt előbb a német fronton, majd a bolsevikok ellen. A burjétok nagyfejedelme volt, utódja egykori burjét királyoknak, akiket az orosz kormány megfosztott trónjuktól, mert megkísérelték a burjét nép függetlenségének megteremtését.

A szolgák dióval, mazsolával, fügével és sajttal teli tálakat hoztak és teát szolgáltak föl.

– Ez az utolsó éjjel, Djam Bolon! Ön megigérte…

– Nem feledtem el, – válaszolta a burjét. – Minden készen van.

Amikor az óra éjfélt mutatott, Djam Bolon fölkelt és kiment a jurtából. Ungern báró, mintha igazolni akarná magát előttem, így szólt hozzám:

– Azt akarom, hogy még egyszer jósolják meg a sorsomat. Ügyünk érdekében még nagyon korán lenne meghalnom…

Djam Bolon egy kicsi, középkorú asszony kíséretében jött vissza, aki keleti módra lekuporodott a szénserpenyő mellé, mélyen meghajolt és rámeresztette a szemét Ungern báróra. Arca fehérebb, keskenyebb és soványabb volt, mint aminő a mongol asszonyoké szokott lenni. Szeme fekete volt és éles. Ruhája a cigányasszonyok öltözetéhez hasonlított. Később megtudtam, hogy a burjét népnek egyik híres jövendőmondója és jósnője, cigánynő és burjét férfi leánya volt.

Övéből lassan kis zacskót húzott ki és néhány kis madárcsontot meg egy maroknyi szárított füvet vett ki belőle. Azután szaggatott, érthetetlen szavakat kezdett suttogni és időről-időre füvet dobott a tűzbe. A sátrat lassanként jó illat járta át. Éreztem szívem dobogását és ködös lett a fejem. Miután minden füvét elégette, a madárcsontokat a szénserpenyőre rakta és kis bronzfogóval újra meg újra megforgatta. Amikor a csontok megfeketedtek, megvizsgálta és ekkor félelem és fájdalom kezdett kiülni az arcára. Idegesen letépte fejkendőjét, rángatózni kezdett és rövid, éles mondatokat kiáltott.

– Látok… Látom a hadistent… Élete vége felé jár… rettenetes… utána árnyék… fekete, mint az éjszaka… árnyék… Még százharminc lépés marad… azon túl sötétség… semmi… semmit sem látok… A hadisten eltűnt…

Ungern báró lehorgasztotta a fejét. Az asszony kitárt karral a hátára zuhant. Elájult, de mintha csukott szempillája alatt fénylő pupillát láttam volna. Két burjét kivitte az élettelen alakot. Erre sokáig mély csönd lett a burjét fejedelem jurtájában. Végre Ungern báró fölkelt és magában beszélgetve, körüljárogatta a szénserpenyőt. Majd megállt és nagyon gyorsan ezt mondta:

– Meg fogok halni! Meg fogok halni!… De ez nem tesz semmit, nem tesz semmit. Az ügy már mozgásban van és nem fog meghalni… Ismerem az utat, amelyen ez az ügy haladni fog. Dzsingisz khán utódainak törzsei fölébredtek. A mongolok szívében senki sem fogja a tüzet eloltani. Ázsiában a Csöndes- és az Indiai-Óceántól egészen a Volga partjáig egy nagy állam lesz. Buddha bölcs vallása el fog terjedni északra és nyugatra. Ez a szellem győzelme lesz. Támad majd hódító és vezér, erősebb és vakmerőbb, mint Dzsingisz khán és Ugadai. Okosabb lesz és kegyesebb lesz, mint Baber szultán és kezében tartja majd a hatalmat addig a szerencsés napig, amelyen a Világ Királya földalatti fővárosából a napvilágra lép. Miért, miért nem leszek én a buddhizmus harcosainak legelső sorában? Karma miért rendelte ezt így? De így kell lennie! Oroszországnak előbb meg kell tisztulnia a forradalom gyalázatától, vérrel és elpusztulással kell megtisztulnia és mindenkinek, aki a kommunizmus híve, családjával együtt kell tönkremennie, hogy utódjai kiirtassanak.

A báró feje fölé emelte a kezét és úgy mozgatta, mintha valami ismeretlen személynek parancsokat és rendeleteket adott volna.

Virradni kezdett.

– Megjött az én időm! – mondta a tábornok. – Rövidesen elmegyek Urgából.

Gyorsan és keményen kezet fogott velünk:

– Isten önnel mindörökre. Rettenetes halállal fogok meghalni. De a világ még sohasem látott olyan terrort és olyan vértengert, aminőt most fog látni…

A jurta ajtaja becsapódott. Eltűnt. Sohasem láttam őt többé.

– Nekem is távoznom kell, mert én is ma utazom el Urgából.

– Tudom, – felelte a fejedelem. – A báró bizonyos okból hagyta önt itt. Negyedik kísérőül maga mellé adom a mongol hadügyminisztert. Ez önre nézve szükséges…

Ezt az utolsó mondatot minden egyes szót megnyomva mondta Djam Bolon. Nem kérdeztem az okát, mert megszoktam a misztériumok ez országának misztériumát és a jó és rossz szellemeket.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET. A nyeregfejű ember.

Miután Djam Bolon jurtájában teát ittam, gyorsan visszalovagoltam szállásomhoz, hogy kevés cókmókomat összecsomagoljam. A turgut-láma már ott volt.

– A hadügyminiszter velünk fog utazni. Ez szükséges.

– Jól van, – feleltem.

Ezzel Olufszen házához lovagoltam, ezért az én dán útitársamért. De Olufszen váratlanul kijelentette, hogy kénytelen még néhány napot Urgában eltölteni. Ez végzetes elhatározás volt a részéről, mert egy hónap mulva azt jelentették róla, hogy megölte Szepailoff aki Ungern báró eltávozása után mint városparancsnok Urgában maradt.

A hadügyminiszter, tömzsi, fiatal mongol, csatlakozott karavánunkhoz. Körülbelül hat mérföldet lovagolhattunk, amikor automobilt láttunk mögöttünk közeledni. A láma félősen beburkolódzott a köpenyébe. Éreztem, – ez az érzésem sohasem csalt meg – hogy veszedelem közeleg. Kinyitottam tehát revolverem tokját és elfordítottam a revolver zárócsapját. Nemsokára megállott mellettünk az automobil. Szepailoff ült benne mosolygó arccal és mellette két hóhérja, Chesztiakoff és Idanoff. Szepailoff rendkívül barátságosan köszöntött bennünket és ezt kérdezte:

– Önök Khazahudukban váltanak lovat? Azon a szoroson át, amelyik ott elől van, visz oda az út? Nem ismerem az utat és utól kell érnem egy hírvivőt, aki oda ment.

A hadügyminiszter azt felelte, hogy aznap este Khazahudukban leszünk és megmagyarázta Szepailoffnak az utat. Az automobil tovarohant. Amikor eltűnt a szoros túlsó felén, a hadügyminiszter megparancsolta egy mongolnak, hogy vágtasson előre és nézze meg, nem állott-e meg az automobil valahol a szoros túlsó felén. A mongol nekiindította a lovát és elrúgtatott. Lassan követtük.

– Mi a baj? – kérdeztem. – Kérem, adjon felvilágosítást.

A miniszter elbeszélése szerint Djam Bolon tegnap megtudta, hogy Szepailoff útközben utól akar érni, hogy megöljön, mert azzal gyanusít, hogy a bárót fölingereltem ellene. Djam Bolon ezt bejelentette a bárónak, aki azután az én biztosságomra rendelte el ezeket az intézkedéseket.

Az előre lovagolt mongol visszajött és jelentette, hogy az automobilt nem látni sehol.

– Mi most más útra térünk, – mondta a miniszter, – úgy, hogy az ezredes hiába fog bennünket várni Khazahudukban.

Undur Doboban északnak fordultunk és este egy fejedelem táborához érkeztünk. Itt elbúcsúztunk a minisztertől, pompás friss lovakat kaptunk és a legnagyobb gyorsasággal folytattuk utunkat kelet felé és így messzi magunk mögött hagytuk a nyeregfejű embert, akitől Van Kure közelében annyira óvott az öreg jövendőmondó.

Tizenkét nap mulva, amely idő alatt nem volt több kalandom, elérkeztünk a keletkínai vasút első állomásához. Onnan, nekem hihetetlennek tetsző kényelemben, Pekingbe utaztam.

*

A pompás szállóbeli élet kényelmének közepette sem tudtam szabadulni attól a hatástól, amelyet az Urgában eltöltött kilenc nap gyakorolt rám, amikor naponta láttam Ungern bárót, az «újraszületett hadistent». Az újságok jelentéseket közöltek a bárónak Transbajkálián át való véres előnyomulásáról. Ezek a jelentések fölélesítették emlékeimet. Sőt most, több mint hét hónap elteltével sem tudom elfeledni az őrület, az ihlettség és a gyűlölet amaz éjszakáit.

A jóslat teljesült. Körülbelül százharminc nappal azok után az események után, Ungern báró, tisztjeinek árulása következtében a bolsevikok kezébe került, akik, mint jelentették, szeptember vége felé kivégezték.

Ungern-Sternberg báró… Mint a bosszúálló Karma véres viharja száguldott végig Közép-Ázsián. Mit hagyott hátra? A katonáinak szóló, Szent János kinyilatkoztatásával végződő szigorú parancsot:

– Ne álljon senki az orosz nép lelkét megrontók és megölők megbosszulásának útjába. A forradalmat ki kell irtani a világból. Tőle óvott bennünket Szent János látomása: «És az asszony fel volt öltözve bíborba és bársonyba és fölékesítve arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében tartva egy arany poharat, telve undoksággal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És homlokára e név vala írva: Titok. A nagy Babilon, a paráznaságok és föld undokságainak anyja. És láttam ez asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanuinak vérétől.»

Emberi dokumentum ez, dokumentuma az orosz tragédiának, talán dokumentuma a világ tragédiájának.

De a mongol jurtákban és a burjétok, mongolok, kirgizek, kalmukok és tibetiek tábortüzeinél a juhpásztorok tovább fogják mesélni a keresztesvitézek és tengeri rablók e fiának legendáját.

– Egy fehér harcos jött északról. Fölszólította a mongolokat, hogy tépjék szét rabláncaikat, amelyek le is hullottak a fölszabadított földre. Ez a fehér harcos az újraszületett Dzsingisz khán volt. Megjósolta valamennyi mongol legnagyobbikának eljövetelét, aki el fogja terjeszteni Buddha nemes tanát és Dzsingisz khán, Ugadai és Kublai khán utódainak hatalmát. Így lesz!

Ázsia fölébredt és fiai most merészen beszélnek.

A világ békéjére jó lesz, ha mint a bölcs építők, Ugadai és Baber szultán tanítványai, nem pedig mint «a pusztító Tamerlan gonosz démonjainak» képviselői fognak föllépni.

NEGYEDIK RÉSZ. AZ ÉLŐ BUDDHA.

NEGYVENEDIK FEJEZET. Az ezer örömök szerencsét adó kertjében.

Mongolországban, a csodák és misztériumok országában lakik mindannak a megőrzője, ami titokzatos és ismeretlen, az Élő Buddha, ő szentsége Djebtszung Damba Hutuktu Khán vagy Bogdo Gheghen, Ta Kure főpapja. A soha meg nem haló Buddha inkarnációja ő, képviselője a szellemi császárok szakadatlan, titokzatosan folytatódó ágának, akik 1670 óta uralkodnak és Buddha-Amitabha nemesítő szellemét egyesítik magukban Chan-ra-zival vagy a «hegyek szánalmas szellemével». Minden benne gyökerezik, a napmitosz, a Himalája titokteljes hegycsúcsainak varázsa, az indiai pagodáról szóló elbeszélések, a mongol császároknak – egész Ázsia császárjainak – fanyar fensége, a kínai bölcsek régi, ködös legendái, a brahminok gondolataiba való behatolás, az «erényes rend» szerzeteseinek szigorú életszabályai, az örökké vándorló harcosok, az oletok khánjaikkal, Batur Hun Taigi és Guszhi bosszúja, Dzsingisz khán és Kublai khán büszke hagyománya, a lámák klerikális-reakciós pszihológiája és a tibeti királyok misztériuma, akiknek sorát Szrong-Tszang-Gampa nyitotta meg és Paszpa sárga szektájának kegyelmetlensége. Ázsiának, Mongolországnak, Pamirnak, a Himalájának, Mezopotámiának, Perzsiának és Kínának egész összefolyó története körülveszi az urgai Élő Istent. Nem csoda, hogy a Volga mellett, Szibériában, Arábiában, az Eufrát és a Tigris közt, Indokínában és a Jegestenger partján tisztelik a nevét.

Urgában való időzésem alatt többször fölkerestem az Élő Buddha lakóhelyét, beszéltem vele és megfigyeltem életmódját. A tudós Marambák közt levő kegyeltjei sokat beszéltek nekem róla. Láttam, amikor horoszkópokat olvas le, hallottam jóslásait, alkalmam nyílt, hogy könyveinek és kéziratainak régi archivumába tekinthettem, amelyek valamennyi Bogdo khán életének leírását és jóslását tartalmazzák. A lámák nagyon nyíltszívüek voltak velem szemben, mert Narabancsi Hutuktujának levele megnyerte számomra a bizalmukat.

Az Élő Buddhának, mint a lámaizmusban mindennek, kettős személyisége van. Okos, éleselméjű és energikus, de egyszersmind iszákos, ami megvakulását okozta. Amikor megvakult, a lámák kétségbeestek. Néhányuknak az volt a véleménye, hogy a Bogdo khánt meg kell mérgezni és Buddha egy másik inkarnációjának kell a helyét elfoglalni. Mások ellenben rámutattak azokra a nagy érdemekre, amelyeket a főpap a mongolok és a sárga tan követői szerint szerzett. Elhatározták tehát, hogy az isteneket óriási Buddha-szoborral ellátott nagy templommal fogják kiengesztelni. Ez azonban nem segített a Bogdo szemevilágán. De az eset alkalmat adott neki arra, hogy azoknak a lámáknak, akik a probléma megoldására nézve a nagyon radikális módszert pártolták, segítségére legyen, hogy hamarább léphessenek át a fölsőbb életbe.

A Bogdo khán állandóan az egyház és Mongolország sorsán töpreng. De ugyanekkor haszontalan játékokat űz. Nagyon tetszik neki a tüzérség. Egy volt orosz tiszt két öreg ágyút ajándékozott neki, amiért a Tumbaiir Hun címet kapta, ami azt jelenti, hogy «szívemhez közelálló fejedelem». Ezt a két ágyút ünnepnapokon a vak ember nagy gyönyörűségére elsütik. Automobil, gramofon, telefon, kristály, porcellán, kép, illatszer, hangszer, ritka állat és ritka madár, elefánt, a Himalájából való medve, majom, indiai kígyó és papagály, mindezt ott lehet találni az «Isten» palotájában, de mindenről hamar megfeledkeztek.

Urgába az egész lámai és buddhista világból jönnek zarándokok és ajándékok. A palota kincstárosa, a tiszteletreméltó Balma Dorji, egyszer elvitt magával abba a nagy csarnokba, amelyben az ajándékokat őrzik. Drága tárgyak páratlan múzeuma ez. Vannak ott olyan ritka dolgok, amelyeket Európa múzeumaiban nem is ismernek. A kincstáros, amikor egy ezüst lakattal elzárt szekrényt nyitott ki, így szólt:

– Itt a Bei Kem folyóból való tiszta aranyrögök, Kemchickből származó fekete cobolyprémek és csodatévő szarvasagancsok vannak. Ebben a skatulyában, amelyet az orochonok küldtek, drága ginszeng-gyökér és jószagú mósusz van. Ez itt a «befagyott tenger» partjáról való borostyán, amelynek súlya százhuszonnégy liang (körülbelül tíz font). Itt indiai drágaköveket, szagos zebetet és Kínából való faragott elefántcsontot lát.

Sokáig beszélt a kiállított tárgyakról és valóban csodálatos volt, amit láttam. A szemem előtt hevertek: ritka prémek csomagjai; fehér bíber, fekete coboly, fehér, kék és fekete róka és fekete párduc; teknősbékacsontból való kicsiny, szépen faragott skatulyák, amelyekben tíz-tizenöt méter hosszú, indiai selyemből szőtt, pókháló finomságú hatykok voltak; kicsiny, arany fonalakból készült táskák, tele gyöngyökkel, indiai ráják ajándékával; drága gyűrűk zafirokkal és rubinokkal Kínából és Indiából; nagy, csiszolatlan gyémántdarabok; rozmárfogak, amelyeket a Behring-szoros partjának primitív művészei faragtak ki; és még sok minden, amit nem is tudok leírni. Egy másik szobában szekrények voltak csupa Buddha-szoborral, amelyek aranyból, ezüstből, bronzból, elefántcsontból, korallból, gyöngyházból és jószagú, ritka színű fából készültek.

– Bizonyára tudja, hogy ha hódítók törnek be olyan országba, amely tiszteli az isteneket, akkor a hódítók széttörik és ledöntik a szobrokat. Így történt több mint háromszáz esztendeje, amikor a kalmukok rohanták meg Tibetet és megismétlődött ez Pekingben, amikor 1900-ban európai csapatok kifosztották a palotát. Vegye csak elő valamelyik szobrot és nézze meg jól.

Fölemeltem a hozzám legközelebb levő fa-Buddhát és megvizsgáltam. Valami mozgott és zörgött a belsejében.

– Hallja? – kérdezte a láma. – Ez csupa drágakő és aranydarab, az isten belső része. Ezért törik szét a hódítók az istenek szobrát. Indiában, Babilonban és Kínában már sok híres drágakő került ki az istenek belsejéből.

A palota több szobáját a könyvtár foglalja le, amelyeknek polcait különböző koroknak különböző nyelvű és a legkülönbözőbb tárgyról szóló kéziratai és könyvei töltik be. E régi okiratok közül néhány idővel eltaplósodik és elporlad. Most azonban a lámák valami oldattal kenik be, amely bizonyos fokig ismét megszilárdítja őket, hogy így megvédjék a levegő behatása ellen. Agyagtáblák is vannak itt ékírással, amelyek nyilván Babilonból származnak. Kínai, indiai és tibeti könyvek állanak Mongolország könyvei mellett. A régi, tiszta buddhizmus művei, a «vörös kámzsák», a megrontott buddhizmus könyvei, a «sárga» vagy lámai buddhizmus könyvei, a hagyományok, legendák és parabolák könyvei, mindez együtt van itt. Egész sereg láma dolgozik mindig ezeken a műveken, tanulmányozzák és leírják, hogy elődeik régi bölcseségét ilyen módon megtartsák az utókornak és segítsék elterjedését.

Külön osztályban vannak a varázslatról szóló titokzatos könyvek, a harmincegy Élő Buddha történeti életéről és munkájáról való följegyzések és a Dalai Lámának, Tashi Lumpo főpapjának, a kínai Utai Hutuktujának, a belső Mongolországban levő Dolonor Pandita Gheghenjének és a száz kínai bölcsnek bullái. Csak a Bogdo Hutuktu és a Maramba Ta-Rimpo-Cha léphet be ebbe a titokzatos helyiségbe. Kulcsa az Élő Buddha pecsétjeivel és Dzsingisz khánnak a Szvasztika jelével ékesített rubingyűrűjével abban a ládában pihen, amely a Bogdo magándolgozószobájában van.

Ő szentsége személyét ötezer láma veszi körül. Ezeket négy rangosztályba sorozzák, az egyszerű szolgáktól egészen «Isten tanácsosai»-ig, akik a tulajdonképpen való kormányt alkotják. A tanácsosok közé tartozik Mongolországnak mind a négy khánja és az öt legelőkelőbb fejedelem.

A lámaosztályok közt három, különös figyelmet érdemlő rangfok van. Ezekről maga az Élő Buddha mondott el egyetmást, amikor Djam Bolonnal fölkerestem.

Az «Istent» nagyon elszomorítja a lámák demoralizált és dőzsölő élete, mert ennek következtében gyorsan megcsökken a jósok és a jövőbe látó papok száma.

– Ha Jahantszi és Narabancsi kolostorai nem éltek volna a szigorú szabályok szerint, akkor Ta Kure nemsokára próféta és jós nélkül lenne. Barun Abaga Nar, Dorchiul-Jurdok és a többi szent láma, akiknek meg volt az a hatalmuk, hogy láthatták mindazt, ami a közönséges nép előtt el van rejtve, az istenek áldásával távoztak tőlünk.

A jövendőmondók osztálya nagyon fontos, mert ha valami jelentékeny személyiség keresi föl Urga kolostorait, akkor előbb, anélkül, hogy a látogató tudná, bemutatják Tzuren lámának. A Tzuren (méregdoktor) kikutatja az illető sorsát, az eredményt közlik a Bogdo Hutuktuval úgy, hogy ez most már tudja, hogyan kell a vendégével bánnia és milyen politikát kell vele szemben követnie. A Tzurenek többnyire öreg emberek, szikár, kimerült és szigorú aszkéták. De láttam nehányat, aki fiatal, csaknem gyerek volt. Ezek Hubilgánok, «újraszületett istenek» voltak, a különböző mongol kolostorok jövendőbeli Hutuktujai és Gheghenjei.

A második rangfok a doktorok vagy «Ta Láma» osztálya. Föladatuk az, hogy megfigyeljék a növények és bizonyos állati termékek befolyását az emberre, megőrizzék a tibeti orvosságokat és gyógyító eljárásokat és anatómiát tanuljanak, anélkül azonban, hogy fölhasználják az élveboncolást. Ezek ügyesen helyre tudják rántani a kificamodott tagokat, jó masszőrök és alapos ismerői a hipnotizmusnak és állati magnetizmusnak.

A harmadik osztály a doktorok legfőbb rangja. Ezek méregkeverők, akik többnyire tibeti és kalmuk származásúak: «A politikai gyógyászat orvosainak» lehet őket mondani. Társaiktól elkülönítve élnek és az Élő Buddha kezében ők a hallgatag fegyver. Láttam egy ilyen doktort, ugyanazt az embert, aki megölte a kínai orvost, amelyik Pekingből jött Kína császárjának parancsára, hogy «likvidálja» az Élő Buddhát. Kicsiny, fehér, öreg fickó volt, csupa ránc arccal, kis, fehér kecskeszakállal és élénk, mindig kutatgatva körültekintő szemmel. Ha valamelyik kolostorban fölbukkan, akkor az odavaló «Isten» e mongol méregkeverőtől való félelmében abbahagyja az evést és az ivást. De még ez sem mentheti meg az elítéltet, mert egy megmérgezett sapka, megmérgezett ing, megmérgezett csizma, megmérgezett olvasó, megmérgezett kantár, megmérgezett könyv vagy megmérgezett vallási tárgy bizonyára eléri azt, amit a Bogdo khán akar.

A vak főpapot legmélyebb tisztelet és legmélyebb vallásos hit övezi. Előtte mindenki térdre rogy. Még Khánok és Hutuktuk is csak térdelve közelednek hozzája. Körülötte sötét minden, tele keleti régiséggel. De a részeg öreg ember, aki a gramofon banális áriáit hallgatja és szolgáit dinamo segítségével villamozza, az álnok öreg fiú, aki megmérgezi politikai ellenfeleit, a láma, aki lelki sötétségben tartja népét és jóslással meg jövendőmondással megcsalja, ez a férfi mégsem egészen közönséges ember.

Egy napon a Bogdo szobájában ültünk. Djam Bolon lefordította neki a nagy háborúról szóló történetemet. Az öreg ember nagyon figyelmesen hallgatta. Hirtelen tágra meresztette a szemét és kívülről a szobába ható hangokra figyelt. Arca áhítatos, könyörgő és ijedt lett. Ezt susogta:

– Az istenek szólítanak.

És lassan magánszobája felé ment. Mozdulatlanul térdelve, mint egy szobor, körülbelül két óra hosszáig imádkozott ott. Imádsága a láthatatlan istenekkel való társalgás volt, akinek kérdéseire felelt. Sápadtan és kimerülve, de megelégedetten és boldogan jött vissza a szobából. Ez az ő személyes imádkozása volt.

A közönséges templomi szolgálat alatt nem vesz részt az imában, mert ekkor «Isten». Trónusán ülve az oltárra helyezik és ott a lámák meg a nép imádja. Ő csak fogadja a nép imáját, reményét, könyét, fájdalmát és kétségbeesését, miközben éles és fénylő, de vak szeme állandóan a levegőbe mered. Az alkalom szerint különféleképpen öltöztetik őt a lámák, sárga és vörös színekkel változó ruhát adnak rá és a sapkáját is változtatják. A templomi szolgálat mindig abban a pillanatban ér véget, amikor az Élő Buddha, fején a tiarával, főpapi áldását osztja a népnek úgy, hogy arcát mind a négy égtáj felé fordítja, azután karját kinyujtja északnyugat felé, azaz Európa irányába, ahová a sárga tan nézete szerint a bölcs Buddha hitének el kell terjednie.

Komoly imádkozás és hosszú templomi szolgálat után mindig nagyon megrendítő benyomást tesz a főpap. Ilyenkor titkárait szólítja és lediktálja nekik látomásait és jóslásait, amelyek mindig nagyon zavarosak és magyarázattal sohasem egészíti ki őket.

Olykor-olykor e szavakkal: «lelkeik megnyilvánulnak», fehér ruháját ölti magára és a szobájába megy imádkozni. Ilyenkor a palota valamennyi kapuját bezárják. Valamennyi lámát ünnepiesen misztikus félelem fogja el. Valamennyi imádkozik, olvasóját morzsolgatja, a szent «Om! Mani padme Hom!» mondást ismételgeti és imádság meg varázslat közben az imakereket forgatja. A jósok a horoszkópokat vizsgálják, a jövőbe látó papok leírják látomásaikat és a Marambák régi könyvekben az Élő Buddha szavainak magyarázatát keresik.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET. Évszázadok pora.

Láttak-e már Olaszország, Franciaország vagy Angolország valamelyik régi kastélyának pincéjében poros pókhálókat és törmelékeket? Ez az évszázadok pora. Valamikor talán egy római Augusztusznak, Szent Lajosnak, az inkvizitornak vagy Richárd királynak arcát, sisakját és kardját érintette. Önkéntelenül összeszorul az ember szíve és mély tiszteletet érez a régen elmult idők e tanuinak láttára. Ugyanezt éreztem én Ta Kureban, de talán még mélyebben és igazabban. Itt csaknem éppen olyan az élet ma, mint nyolc évszázadon keresztül volt. Itt csak a multban él az ember. Ami a mai korhoz tartozik, csak komplikálja és akadályozza a normális életet.

– Ma nagy nap van, – mondta egyszer az Élő Buddha. – A buddhizmus győzelmének napja minden más valláson. Régen történt, hogy ezen a napon Kublai khán valamennyi vallás lámáit magához rendelte és megparancsolta nekik, hogy magyarázzák meg, miben hisznek és min alapszik a hitük. Ezen az összejövetelen a különféle vallások lámái a maguk isteneit és a maguk Hutuktuit dícsérték; magyarázkodások és vitatkozások kezdődtek; csak egy láma hallgatott. Végre gúnyosan mosolygott és így szólt:

– Nagy császár, parancsold meg a jelenlevők mindenikének, hogy isteneinek hatalmát valami csoda bemutatásával bizonyítsa be. Azokból ítélj és válassz.

Kublai khán így tett és megparancsolta a lámáknak, hogy tegyenek csodát. De valamennyien hallgattak, olyan zavartak és tehetetlenek voltak.

– Nos, – mondta a császár annak a lámának, aki az indítványt tette, – most neked kell bebizonyítanod a te isteneid hatalmát!

A láma sokáig szótlanul a császárra nézett, azután megfordult és hasonló módon nézett a gyülekezetre. Azután csöndesen a jelenlevők felé nyujtotta ki a kezét. Ebben a pillanatban a császár aranyserlege, a nélkül, hogy látható kéz hozzányúlt volna, fölemelkedett az asztalról és megérintette a khán ajkát. A császár érezte, hogy pompás bor nedvesítette meg a száját. Mindenki a legnagyobb mértékben meg volt lepve. A császár szólt:

– A te isteneidhez fogok imádkozni és a te isteneidhez kell imádkozniok mindazoknak a népeknek, amelyek alattvalóim. Mi a vallásodnak a neve? Ki vagy te és honnan jösz?

– A bölcs Buddha vallása az én tanom. Én Turjo Gamba Pandita láma vagyok a félreeső és híres tibeti Szakkia kolostorból, ahol Buddha lelke, bölcsesége és hatalma egy emberi testben inkarnálva él. Tudd meg, ó császár, hogy azok a népek, amelyeknek ez a hitük, birtokukban tartják az egész nyugati világot és nyolcszáztizenegy éven belül Buddha tanát el fogják terjeszteni az egész világon.

Ez a mai napon történt sok száz évvel ezelőtt. Turjo Gamba láma nem ment vissza Tibetbe, hanem ettől kezdve Ta Kureban lakott, ahol akkor csak egy kis templom volt. Innen a császárhoz utazott Karakorumba és később vele Kína fővárosába is, hogy a hitben megerősítse, jövőjét megjósolja és az istenek akarata szerint kellőképpen fölvilágosítsa.

Az Élő Buddha kis ideig hallgatott, majd egy ima elsuttogása után folytatta:

– Urga, a buddhizmus régi fészke… Dzsingisz khánnal az európai hódítóútra elmentek az oletok és a kalmukok. Csaknem négy évszázadig maradtak idegenben, ahol Oroszország pusztaságain éltek. Azután visszatértek Mongolországba, mert a sárga lámák a népet elnyomó tibeti királyok és a vörös kámzsa lámái ellen harcra szólították őket. A kalmukok nagy szolgálatot tettek a sárga tannak. Fölismerték azt, hogy Lassza a világ többi részéhez viszonyítva nagyon kiesik az útból, tehát onnan nem lehet vallásunkat az egész földön elterjeszteni. Ennek következtében a kalmuk Guszhi khán Tibetből egy szent lámát, Undur Gheghent hozta el magával, aki meglátogatta volt a Világ Királyát. E naptól fogva a Bogdo Gheghen szakadatlanul Urgában élt, mint Mongolország szabadságának és a mongol eredetű kínai császároknak az oltalmazója. A mongolok országában Undur Gheghen volt az első Élő Buddha. Ránk, utódaira hagyta Dzsingisz khán gyűrűjét, amelyet a Turjo Gamba Láma által mutatott csoda elismeréseül Kublai khán a Dalai Lámának küldött. Ránk hagyta továbbá egy fekete, titokzatos indiai csodatevőnek a koponyáját, amelyből Sztrongtszan, Tibet egyik királya ezerhatszáz évvel ezelőtt a templomi szertartások alkalmával ivott, valamint Buddhának egy régi kőszobrát, amelyet Paszpa, a sárga tan megalapítója hozott magával Delhiből.

A Bogdo tapsolt, mire titkárainak egyike egy vörös kendőből nagy ezüst kulcsot vett elő. Ezzel az Élő Buddha kinyitotta a pecsétes ládát. Benyúlt a ládába és kis, faragott elefántcsont skatulyát húzott ki belőle, amelyből pompás, a Szvasztika jelét viselő rubinnal ékesített nagy aranygyűrűt vett elő.

– Ezt a gyűrűt – mondta a Bogdo, – Dzsingisz khán és Kublai khán viselte mindig a jobbkezén.

Miután a titkár a ládát ismét elzárta, a Bogdo elhivatta kedvelt Marambáját, akivel egy régi, az asztalon fekvő könyvből fölolvastatott néhány oldalt. A láma monoton hangon olvasta: