Part 3

Éppen teáztunk, amikor házigazdánk leánya ezt kiáltotta: jönnek a szojotok! És hirtelen négy fölfegyverzett szojot hatolt a szobába. A fejükön hegyes kalap volt és ránk vigyorogva mondták:

– Mendé! (Jó napot!)

Azután rögvest, minden ceremónia nélkül, kikutattak bennünket. Átható tekintetüket egész fölszerelésünk egyetlen gombja, egyetlen szegélye sem kerülte el. Egyikük, aki mintha a helység merinje (rendőrfő) vagy kormányzója lett volna, politikai fölfogásunkat kezdte tudakolni. Láthatólag tetszett neki, hogy a bolsevikokat bírálgattuk, mert nyíltan kezdett velünk beszélni.

– Maguk jó emberek. Nem szeretik a bolsevikokat. Mi segítségükre leszünk.

Megköszöntem és neki ajándékoztam a vastag ezüstzsinórt, melyet az övemen hordtam.

Mielőtt beköszöntött az est, elhagytak bennünket azzal, hogy reggel visszatérnek. Sötétedett. Kimentünk, hogy kimerült legelő lovaink után nézzünk. Azután visszamentünk a házba. Vidáman beszélgettünk vendégszerető gazdánkkal, amikor az udvarról egyszerre patkócsattogás és durva hang hallatszott. A következő percben öt, puskával és karddal fölfegyverzett vörös katona lépett be. Megborzongtam. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Tudtuk, hogy a vörösök ellenségeink voltak. Asztrakán sapkájukon ott volt a vörös csillag és karjukon a vörös háromszög. Ahhoz a különítményhez tartoztak, amely a kozáktiszteket hajszolta.

Sandán nézve bennünket, levetették köpenyeiket és leültek. Mi kezdtük meg a beszélgetést azzal, hogy utunk célja hídak, utak és aranybányák vizsgálgatása. Tőlük aztán megtudtuk, hogy nemsokára megérkezik a parancsnokuk még hét emberrel és hogy a gazdánkat akarják vezetőnek a Szeybi folyóhoz, ahol véleményük szerint a kozáktisztek rejtőzködnek.

– Ez éppen jó, – mondtam, – legalább együtt utazhatunk.

Az egyik katona azt felelte, hogy ez a tiszt-elvtárstól függ.

Beszélgetésünk közben belépett a szojot kormányzó. Tetőtől-talpig végigmustrálta az újonnan érkezetteket és azt kérdezte tőlük:

– Miért vettétek el a szojotok jó lovait és a rosszakat hagytátok itt nekünk?

A katonák kinevették.

– Jusson eszetekbe, hogy idegen országban vagytok, – válaszolta a nevetésre fenyegetőző hangon a szojot.

– Vigyen el az ördög! – kiáltott az egyik katona.

De a szojot nyugodtan az asztalhoz ült és átvette a csésze teát, amelyet a háziasszony töltött neki. A beszélgetés megszűnt. A szojot megitta a teát, elszítta hosszú pipáját, azután fölállott.

– Ha holnap reggelig a lovak vissza nem kerülnek gazdáikhoz, – mondta – akkor majd elmegyünk értük.

E szavakkal megfordult és kiment.

A katonák arcán látható volt az aggodalom. Nemsokára egyikük mint küldönc eltávozott, míg a többi lehorgasztva fejét, szótlanul ült. Késő este megjött a tiszt többi hét emberével. Amikor jelentést kapott a szojotról, összeráncolta a homlokát és ezt mondta:

– Ez baj. A mocsaras területen kell átmennünk, ahol minden domb mögött egy szojot fog reánk leskelődni.

Úgy látszott, hogy igazán nagyon aggódik. Izgatottsága következtében szerencsére nem sokat törődött velünk. Megnyugtattam és megigértem, hogy ezt az ügyet holnap rendbe hozom a szojottal. A tiszt durva marha és ostoba fickó volt, akinek csak az volt a vágya, hogy jutalmul a kozáktisztek elfogatásáért előléptessék és attól félt, hogy a szojot megakadályozhatja a Szeybihez való eljutását.

Napkeltekor a vörös különítménnyel együtt útnak indultunk. Miután már körülbelül tizenöt kilométert megtettünk, messzi a bokrok között két lovast láttunk. Szojotok voltak. A hátukon puska.

– Várjon egy pillanatig, – mondtam a tisztnek. – Majd tárgyalok velük.

Amilyen gyorsan csak bírta a lovam, elvágtattam. A lovasok egyike a szojot-kormányzó volt, aki így szólt hozzám:

– Maradjon a különítmény mögött és segítsen nekünk.

– Jól van, – feleltem. – De beszélgessünk kissé, hadd higyjék azok az emberek, hogy tárgyalunk.

Kis idő mulva kezet fogtam a szojottal és visszatértem a katonákhoz.

– Minden rendben van, – kiáltottam. – Folytathatjuk utunkat. A szojotok nem fogják utunkat zavarni.

Tovább indultunk. Amikor egy nagy réten mentünk át, nagy távolságban két szojotot pillantottunk meg, aki teljes vágtatással egy hegyre lovagolt föl.

Szépen, fokozatosan véghezvittem a szükséges manővert, azaz útitársammal együtt a különítmény mögé kerültem. A mi hátunk mögött már csak egy katona maradt, akinek baromi külseje volt és irántunk nyilvánvalóan nagyon ellenséges indulattal viseltetett. Alkalmam nyílt, hogy kísérőmnek csak ezt az egy szót súghattam: «Mauzer» és már láttam, hogy nagygondosan kigombolta nyeregtáskáját és kissé kihúzta belőle pisztolyának agyát.

Csakhamar megértettem, miért nem kísérelték meg a katonák, noha tapasztalt erdei emberek voltak, hogy vezető nélkül jussanak a Szeybihez. Az Algiak és a Szeybi közt az egész terület csupa hegylánc, melyet mély, mocsaras völgyek szakítanak meg. Átkozott és veszedelmes vidék. Gyakran térdükig elsülyedtek a lovak, megbotlottak és lábuk beleragadt a lápi haraszt gyökerébe. Gyakran elestek úgy, hogy mi alájuk kerültünk, nyeregrészek összetörtek és elszakadt a kantárszár. Sőt néha annyira besüppedtünk, hogy a lovasok térdéig ért a föld. Az én lovam egyszer egész mellével és fejével a vörös folyós iszapba sülyedt. Utána elesett a tisztnek a lova és a tiszt fejét egy kő megsebesítette. Kísérőm térdét egy fa sebesítette meg. Néhány katona is lezuhant és megsérült.

A lovak nagyokat fújtattak. Valahonnan rekedt és nyugtalanító varjúkárogás hallatszott. És az út még csak rosszabb lett. A nyom továbbra is a mocsáron vitt át, de az utat kidőlt fák tuskói elzárták. Ha a lovak átugrották a tuskókat, gyakran mély lyukakba szorultak bele. Mi és a katonák tele voltunk vérrel és iszappal és nagyon féltünk, hogy lovaink teljesen ki fognak merülni. Az út egy nagy részén le kellett szállnunk és vezetnünk kellett a lovakat. Végül széles mocsárhoz érkeztünk, amelyet haraszt födött és sziklatuskók körítették. Itt nemcsak a lovak, hanem a lovasok is féltestükkel sülyedtek a látszólag feneketlen posványba. A mocsár egész felülete vékony tőzegtelep volt, amely fekete rothadó vízzel telt tavat fedett be. Amikor végre beláttuk, hogy csak úgy haladhatunk előre, ha egymástól nagyobb távolságban, egyenként megyünk, akkor valóban a felszínen tudtuk magunkat tartani, de a léptek alatt hajladozott minden, mint a vékony jég. Helyenként valósággal hullámzott a talaj.

Hirtelen három lövés hallatszott. Hangjuk nem volt erősebb, mint a Flóbert-fegyveré, de igazi lövések voltak, mert a tiszt és két katona a földre bukott. A többi katona fegyvert ragadott és megrettenve az ellenséget kereste. Hamarosan még négy ember került ki a nyeregből. Ekkor észrevettem, hogy a mi utóvéd katonánk fölemeli fegyverét és éppen engem vesz célba. De az én Mauzerem gyorsabb volt az ő fegyverénél és ezért folytathatom most elbeszélésemet.

– Rajta! – kiáltottam a barátomnak. Most mi is részt vettünk a lövöldözésben. Nemsokára seregestől jelentek meg a mocsáron a szojotok. Levetkőztették az elesetteket, a zsákmányon megosztoztak és ismét birtokukba vették lovaikat.

Egy órai nagyon nehéz út után meredeken kellett felkapaszkodnunk és nemsokára fákkal födött fensíkra értünk. A kormányzóhoz közeledve így szóltam:

– A szojotok tulajdonképpen nem is olyan nagyon békés emberek.

Keményen rám nézett és ezt válaszolta:

– Nem szojotok voltak, akik öltek.

Igaza volt, mert abekan-tatárok voltak szojot ruhában, akik a bolsevikokat megölték. Ezek a tatárok úton voltak, hogy gulyáikat és méneseiket Urianhaion át Oroszországból Mongolországba hajtsák. Vezetőjük és közbenjárójuk egy kalmuk láma volt.

Másnap reggel kis orosz telephez érkeztünk és néhány lovast vettünk észre, aki az erdőből kémlelődött. Fiatal és bátor tatáraink egyike a leggyorsabb vágtában feléjük tartott, de csakhamar megfordult és megnyugtató mosolygással tért vissza.

– Minden rendben van, – kiáltotta nevetve. – Csak tovább előre!

Jó széles úton, egy magas fakerítés mentén haladtunk tovább, amely rétet határolt. Ezen sok vapiti vagy ahogyan még másként mondják izubr legelt, amely állatot az oroszok a szarváért tenyésztik. Mert ezt a szarvat, amíg fiatal, nagy áron megvásárolják a tibeti és kínai gyógyszerkereskedők. Megfőzve és megszárítva panti a neve és nagyon drágán adják el a kínaiaknak.

A telepesek nagy félelemmel fogadtak bennünket.

– Hála Istennek, – mondta új háziasszonyunk. – Azt hittük…

Elnyelte a mondanivalóját és férjére nézett.

TIZEDIK FEJEZET. Csata a Szeybi mellett.

Folytonos veszedelem kifejleszti az ember éberségét és ítélőképességét. Amilyen fáradtak voltunk, nem vetköződtünk le és lovainkat se nyergeltük le. Mauzer-pisztolyomat a kabátomba dugtam és szemügyre vettem az embereket. Az első, amit észrevettem, egy puskának az agya volt a nagy ágy – parasztoknál szokásos – vánkoshegye alatt. Azután észrevettem, hogy vendéglátónk alkalmazottai állandóan be-kijárnak, hogy tőle parancsokat vegyenek át. Bár hosszú volt a szakálluk és a ruhájuk nagyon piszkos, mégsem látszottak egyszerű parasztoknak. Nagyon figyelmesen néztek bennünket és engemet, meg barátomat sohasem hagytak egyedül a ház urával. Egyáltalán nem értettük a dolgot. De bejött a szojot kormányzó és látván a feszélyezett helyzetet, a szojotok nyelvén elmondott házigazdánknak mindent, amit rólunk tudott.

– Bocsássanak meg kérem, – mondta a telepes, – de hiszen tudják, hogy manapság tízezer gyilkos és rabló közt csak egy becsületes ember akad.

Ezután egészen nyiltan beszélt. Vendéglátó gazdánk megtudta, hogy egy bolsevik banda kozáktiszteket keresve, akik az ő házában élnek, meg fogja támadni az ő birtokát. Egy különítmény teljes megsemmisítéséről már hallott. A mi elbeszélésünk azonban nem tudta teljesen megnyugtatni az öreg embert, mert füléhez jutott, hogy a vörösök egy nagy különítménye közeledik Uszinszki kerület határa felől, mert üldözi azokat a tatárokat, akik marháikkal déli irányban Mongolországba akarnak kiszabadulni.

– A legnagyobb aggodalommal várjuk őket minden percben, – mondta nekem a házigazdánk. – Szojotom éppen most jött meg és jelentette, hogy a vörösök már átkeltek a Szeybin és a tatárok harcra készülődnek.

Azonnal kimentünk, hogy nyergeinket és málhatáskáinkat megvizsgáljuk. Azután száron vezetve lovainkat, elbújtattuk őket az ott levő cserjésben. Fegyvereinket és pisztolyainkat készenlétben tartottuk és állást foglaltunk a kerítés mellett, hogy bevárjuk közös ellenségünket. Egy óra telt el izgató várással. Ekkor az erdőből hozzánk futott az egyik munkás és azt súgta:

– Átjönnek a mi mocsarunkon… Az ütközet megkezdődött.

És szavainak igazolásául az erdőn keresztül valóban egyetlenegy puskalövés hallatszott. Nemsokára különböző fajtájú fegyverek egyre élesebb ropogása kezdődött. A lárma a ház felé közeledett. Majd patkócsattogást és a katonák durva kiáltását hallottuk. Hirtelen három vörös ugrott be a házba az útról, ahol most két irányból lövöldöztek rájuk a tatárok. Vadul káromkodtak. Egyikük a házigazdánkra lőtt, aki összerogyott és térdre bukott, amikor a vánkos alatt levő fegyvert akarta megragadni.

– Ti kik vagytok? – kiáltotta durván az egyik katona felénk fordulva és fegyverét felemelve. Mauzereinkkel feleltünk és pedig olyan eredményesen, hogy csak egy katona, aki hátrább maradt az ajtó közelében, tudott megmenekülni, de az udvaron egyik munkás kezébe jutott, aki megfojtotta. Állt a harc. A vörösök az út mellett elfutó árokban a háztól háromszáz lépésnyire lefeküdtek és viszonozták az őket bekerítő tatárok tüzelését. Néhány katona a házhoz futott, hogy pajtásainak segítsen. De íme most házigazdánk munkásainak szabályszerű sortüzét hallottuk. Nyugodtan és pontosan lőttek, akárcsak hadgyakorlaton. Öt vörös katona az úton elesett, a többiek pedig az árokban kerestek födözéket. Kis idő mulva megállapítottuk, hogy az ároknak ama végéhez másztak, amely legközelebb volt az erdőhöz, ahol lovaikat hátrahagyták. A fegyverropogás mindegyre távolodott. Nemsokára láttuk, hogy ötven-hatvan tatár a réten át üldözi a vörösöket.

Két napig pihentünk itt a Szeybi mellett. Kiderült, hogy házigazdánk munkásai, számszerint nyolcan, tisztek voltak, akik a bolsevikok elől elrejtőztek. Engedelmet kértek, hogy elkísérhessenek bennünket, amibe beleegyeztünk.

Így tehát, amikor utunkat folytattuk, nyolc fölfegyverzett tiszt volt a födözetünk és három málháslovunk volt. Áthaladtunk a Szeybi és Ute folyók közt elterülő szép völgyön. Mindenütt pompás legelőket találtunk sok nyájjal. De abban a két-három házban, amely az út mellett volt, egyetlen élő embert sem tudtunk találni. Félelmében elbújt mindenki, amikor a vörösökkel való harc híre ide érkezett. Másnap megmásztuk a Daban nevű magas hegyláncot. Azután tág, leégett erdőterületen haladtunk át, ahol kidőlt fák mellett vitt az utunk. Majd újra völgybe szálltunk le, amelynek fenekét hullámos partvidék elrejtette előlünk. E hullámok mögött folyt a Kis-Jenisszei, az utolsó nagy folyó mielőtt az igazi Mongolországba jut az ember.

A folyótól mintegy tíz kilométernyire az erdőből fölszálló füstoszlopot vettünk észre. Két tiszt előre ment kémszemlére. Sokáig nem adtak életjelt és mivel attól féltünk, hogy valami baj érte őket, harcra fölkészülve, óvatosan a füst felé tartottunk. Mikor a közelébe értünk, sok ember hangját hallottuk, közöttünk a mi tisztjeink hangos nevetését is.

Egy rét közepén nagy sátort láttunk, ágakból készült két fekvőhellyel és körülötte körülbelül ötven-hatvan férfit. Mihelyt kijutottunk az erdőből, felénk futottak és nagy örömmel üdvözöltek. Orosz tisztek és katonák nagy táborához jutottunk, akik Szibériából való menekülésük után az urianhai orosz telepesek és gazdag parasztok házaiban éltek.

– Mit csinálnak itt? – kérdeztük meglepetve.

– Ohó, hát semmit sem tudnak arról, ami történt? – felelt egy meglehetősen öreg ember, aki Osztrovszky ezredesnek mondta magát. Urianhaiban a katonai népbiztos megparancsolta, hogy a huszonnyolc évnél idősebb férfiakat mind mozgósítani kell. Ezekből az elvtársakból alakult különítmények most mindenfelől közelednek Belocarszk város felé. Kirabolják a telepeseket és a parasztokat és mindenkit megölnek, aki a kezükbe kerül. Itt rejtőztünk el előlük!

Az egész tábornak csak tizenhat fegyvere és három bombája volt. Az utóbbinak a tulajdonosa egy tatár ember volt, aki kalmuk vezetőjével Mongolország nyugati részében levő nyájaihoz iparkodott. Elmondtuk utunk célját és azt a szándékunkat, hogy Mongolországon keresztül a Csöndes-Óceán legközelebbi kikötőjéig hatoljunk. A tisztek arra kértek, vigyem őket magammal. Beleegyeztem.

További utunkon megállapították hírszerzőink, hogy ama paraszt házának közelében, akinek bennünket kompon a Kis-Jenisszei folyón kellett átszállítania, nincsenek elvtársak. Siettünk, amennyire csak lehetett, hogy lehetőleg hamar elhagyhassuk a Jenisszei veszedelmes zónáját és eltűnhessünk a túlsó parton levő erdőségben. Havazott. De a hó mindjárt el is olvadt. Esti szürkület előtt hideg északi szél kerekedett, amely vékony ködöt hozott magával.

Késő este érkezett társaságunk a folyóhoz. Az ott lakó telepes szívesen fogadott bennünket és noha még jég úszkált a folyón, mindjárt ajánlkozott, hogy átvisz bennünket, a lovainkat pedig átúsztatja. Tárgyalásunkat végighallgatta a telepes egyik munkása, egy vörös hajú, kancsal fickó. Az egész idő alatt föl s alá futkosott. Hirtelen eltűnt. Gazdánk, mikor ezt észrevette, hangjában a félelem kifejezésével, ezt mondta:

– A faluba futott és idehozza az elvtársakat. Rögtön át kell kelnünk a folyón.

Utamnak legrettenetesebb éjjele kezdődött most. A telepesnek azt ajánlottuk, hogy csak készletünket és municiónkat vegye a tutajába, mi pedig a lovainkkal átúsztatunk. Így el akartuk kerülni, hogy többször kelljen az utat ide-oda megtennie. Ezen a helyen a Jenisszei körülbelül háromszáz méter széles. Nagyon erős sodrú és partja hirtelen szakad le a víz egész mélységéig. A szél éles fütyüléssel kergette szemünkbe a havat és fájón vagdosta az arcunkat. Előttünk folyt a fekete, sebes víz, amely vékony, táncoló, körbeforgó jégtömböket vitt magával.

Lovam sokáig nem akart a magas partról leugrani. Prüszkölt és ágaskodott. Teljes erőmből végigvágtam a korbáccsal a nyakán, míg végre szánalmat keltő nyögéssel belevetette magát a hideg folyamba. Mindketten teljesen elmerültünk úgy, hogy alig tudtam magamat a nyeregben tartani. Hamar néhány méternyire jutottam a parttól. Lovam erőfeszítése közben fejét és nyakát messzire előre nyujtotta és szakadatlanul prüszkölt. Éreztem minden mozdulatát a vízben és testének reszketését. Végre a folyam közepére értünk, ahol rendkívül sebes volt a víz. Kezdtünk elmerülni. A borzasztó sötétségben kísérőim kiáltását és a lovak félelmének és szenvedésének nyögését hallottam. Mellemig voltam a jeges vízben. Néhányszor jégtömbökbe ütköztem. Olykor-olykor a hullámok összecsaptak a fejem fölött. Nem volt időm arra, hogy körülnézzek és a hideget érezzem. Teljesen hatalmába kerített az élet után való állati vágy. Csak az járt a fejemben, hogy menthetetlenül elpusztulok, ha az áramlattal való küzdelemben a lovam ereje alul marad. Ennek következtében minden figyelmem lovam erőfeszítésére és remegő félelmére irányult. Hirtelen nagyot nyögött. Észrevettem, hogy kezd elmerülni. A víz nyilván már orrlyukán felül terjedt, mert időnként hosszabb közökben hallatszott ijedt horkolása. Egy nagy jégtuskó nekiment a koponyájának, mire a ló megfordult úgy, hogy most az árral úszott. Csak nagynehezen tudtam ismét a part irányába terelni, de éreztem, hogy vége felé jár az ereje. A feje többször eltűnt a víz kavargó felszíne alatt. Most már nem válogathattam. Lecsúsztam a nyeregből és úszni kezdtem. Bal kezemmel a lóba kapaszkodtam, jobbommal pedig tempóztam és közben hangos nógatással bátorítgattam az állatot. Egy ideig szétnyitott ajakkal és erősen összeszorított foggal úszott. Tágra nyitott szeme leírhatatlan félelmet árult el. Mihelyt kiszálltam a nyeregből, a vízben fölemelkedett és nyugodtabban, meg gyorsabban úszott.

Végre hallottam, hogy kimerült lovam patkója kőgörgetegbe ütközik. És mint én, társaim is egymásután partot értek. A jól begyakorolt lovak valamennyien teljes épségben áthozták lovasaikat. Sokkal lejjebb ért partot telepesünk a készletekkel. Pillanatnyi vesztegelés nélkül a lovakra raktuk cókmókjainkat és folytattuk utunkat.

A szél erősebb és hidegebb lett. Napfelkeltével rendkívül metsző lett a hideg. Átázott ruhánk megfagyott és kemény lett, mint a bőr. Vacogott a fogunk. Szemünkben a láz vörös tüze égett. De csak előbbre törekedtünk, hogy minél nagyobb legyen a távolság köztünk és az elvtársak közt. Miután mintegy tizenöt kilométert tettünk meg az erdőben, nyílt völgybe jutottunk, ahonnan megláttuk a Jenisszei túlsó partját. Reggel nyolc óra lehetett. A túlsó parton levő úton lovasoknak és kocsiknak fekete, kígyószerű vonala tekergőzött. Vörös katonák csapata volt a málhával. Ezért leszálltunk és hogy figyelmüket magunkra ne vonjuk, elbújtunk a bokrok közt.

Egész napon át folytattuk utunkat. A hőmérő zérus fokot mutatott. Csak este állottunk meg egy hegységben, amelyet vörösfenyőerdő borított. Ott nagy tüzet raktunk, megszárítottuk ruháinkat és alaposan megmelegedtünk. Éhes lovaink nem távoztak a tűztől, hanem közvetetlenül mögöttünk állva, lehorgasztott fejjel aludtak. Másnap korán reggel szojotok jöttek a táborunkhoz.

– Ulan? (vörös?) – kérdezte az egyik.

– Nem, nem, – kiáltotta az egész társaság.

– Tzagan? (fehér?) – volt a következő kérdés.

– Igen, igen, – felelte a tatárunk. – Mindnyájan fehérek.

– Mendé! Mendé! – Ez volt most a válasz és miután teát ittak, rendkívül fontos dolgokat kezdtek elmondani.

Előadásuk szerint a vörös elvtársak a Tannu-Ola-hegységből előrehatoltak és az egész mongol határ mentén előőrsöket állítottak föl, hogy elfogják azokat a parasztokat és szojotokat, akik megkísérelték marhájuk elhajtását. Ilyenformán lehetetlennek látszott a Tannu-Ola hegységen való átkelés.

Csak egy kivezető utat láttam: Buret Hei mocsaras völgyében kell előre hatolnunk, hogy eljussunk a Koszogol-tó déli partjára, amely már az igazi Mongolország területén van.

A szojotok hírei valóban nagyon kellemetlenek voltak. A Szangaltaiban levő első mongol állomás a mi táborunktól nem volt messzebbre hatvan mérföldnél, ellenben Koszogolig a legrövidebb út is kétszázhetvenöt mérföldet tett ki. Ekkora erőfeszítést aligha várhattunk azoktól a lovaktól, amelyeken a barátom és én lovagoltunk, hiszen rossz úton, igazi élelem és pihenés nélkül már hatszáz mérföldnél többet tettek meg. De átgondolván a helyzetet és többi útitársam állapotát is megfontolván, elhatároztam, hogy nem kísérlem meg a Tannu-Ola-hegységen való átkelést. Tisztjeim ugyanis ideges, erkölcsileg megfogyatkozott férfiak voltak, rosszul öltözve és rosszul fölfegyverezve. Sőt legtöbbjének egyáltalán nem volt fegyvere. Tudom, hogy ütközetben a legnagyobb veszedelmet a fegyvertelen emberek okozzák. Könnyen pánik áldozataivá lesznek, elvesztik a fejüket és megmételyezik a többieket is. Barátaimmal tehát tanácsot ültem, amelynek eredményeként elhatároztuk, hogy a Koszogolhoz megyünk. Társaságunk beleegyezett, hogy követ bennünket.

Ebéd után – leves, nagy húsdarabokkal, száraz kenyér és tea – elindultunk. Körülbelül két órakor kezdtek előttünk a hegyek emelkedni. Északkeleti nyúlványai voltak a Tannu-Ola hegységnek, amely mögött volt Buret Hei völgye.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. A vörös elvtársak sorompója.

Két meredek hegyhát közt levő völgyben yak- és szarvasmarha-gulyát láttunk, amelyet tíz szojot lóháton gyorsított tempóban hajtott észak felé. Fáradtan érkeztek a szojotok hozzánk és kisvártatva elmondták, hogy Todji noyonjának (fejedelmének) parancsára a gulyát a Buret Hei mentén Mongolországba hajtják, mert a noyon attól tart, hogy máskülönben elrabolják a vörös elvtársak. A parancs szerint cselekedtek, de szojot vadászoktól megtudták, hogy a Tannu-Ola-hegység e részét Vladimirovkából való elvtársak szállták meg. Ennek következtében kénytelenek voltak megfordulni. Ez előörsök helyét és a Mongolországba vivő hegyszorost megszálló elvtársak számát tudakoltuk tőlük. Azután a tatárunkat és a kalmukot elküldtük hírszerzésre, mi többiek pedig a további előnyomulásra készülődtünk: ingeinkbe csavartuk a lovak lábát és kendőt meg kötéldarabokat kötöttünk az orruk köré, hogy ne nyeríthessenek.

Már sötétedett, amikor visszatért hírszerzőink jelentették, hogy körülbelül harminc elvtárs tőlünk mintegy tíz kilométernyire tábort ütött és pedig szojotok jurtáiban (nemezből készült mongol sátor). A szorosnál két előörs áll, az egyik két, a másik három katona. Az előörsöktől a távolság a táborig csak valamivel több egy mérföldnél.

A mi utunk két előörs közt volt. A hegy csúcsáról egészen világosan láttuk és le is puffanthattuk volna őket.

Amikor a szoros közelébe érkeztünk, a társaságunkat hátrahagytam és barátomat, a tatárt, a kalmukot és két fiatal tisztet magammal vittem. Előttem ötszáz méternyire két tábortüzet láttam a hegyről. Mindeniküknél egy katona ült fegyverrel. A többi aludt. Az elvtársakkal tulajdonképpen nem óhajtottam harcba keveredni, de ha egyáltalán át akartunk jutni a szoroson, akkor végeznünk kellett az előörsökkel és pedig lövés nélkül. Az volt a nézetem, hogy később már nem kutathatnak bennünket az elvtársak, mert az egész út sűrűn tele volt ló- és szarvasmarhanyommal.

– Azzal a kettővel én számolok le, – súgta a barátom a bal előörsre mutatva.

Nekünk többieknek a másik előörssel kellett végeznünk. A bokrokon át barátom után másztam, hogy szükség esetén a segítségére lehessek. Be kell azonban vallanom, hogy miatta a legkevésbbé sem aggódtam. Körülbelül hét láb magas ember volt és akkora volt az ereje, hogy ha például valamelyik ló nem akarta a zablát a foga közé venni, karját a ló nyaka köré fonta, alulról pedig megrúgta a ló mellső lábát, úgy, hogy az állat elesett és a földön könnyűszerrel föl lehetett kantározni.

Amikor száz lépésnyire közeledtünk, hátramaradtam a bokrok mögött és figyeltem. Egészen tisztán láttam a tüzet és a bóbiskoló őrt. Fegyvere a térdén nyugodott. Mellette alvó társa meg se mozdult.

Egy ideig nem láttam a barátomat. A tábortűznél nyugalom volt. Hirtelen néhány elnyomott kiáltás hallatszott a másik előörsről. Azután ismét teljes csend lett. A mi őrünk lustán felemelte a fejét. Éppen ebben a pillanatban fölmagasodott barátom óriási alakja, közém és a tűz közé lépett és már a következő pillanatban a levegőben kalimpált az őr lába, mert társam gégén fogta és átdobta a bokrozatba, ahol mindketten eltűntek. Egy pillanat mulva a barátom ismét fölbukkant. Áldozatának fegyverét megforgatta annak feje fölött. Egy tompa ütés hallatszott, amit föltétlen nyugalom követett. Barátom visszajött hozzám; zavartan mosolyogva mondta:

– Ennek vége. Vigye el az ördög! Gyermekkoromban az anyám papot akart belőlem csinálni. Amikor felnőttem, agronom lettem, hogy – embereket fojtogassak és betörjem a koponyájukat. Rettenetesen bolond dolog a forradalom.

Haragosan és utálattal kiköpött és pipára gyujtott.

A másik előörsnél is mindennek vége volt.

Még az éjjel elértük a Tannu-Ola-hegység legmagasabb hátát, hogy azután sűrű bokrozatú völgybe szálljunk le és kis folyók, meg más víztömegek valóságos hálóján evickéltünk át. Elérkeztünk a Buret Hei forrásvidékéhez. Körülbelül egy órakor megállottunk, hogy megetessük lovainkat, mert éppen ezen a helyen nagyon jó volt a fű.

Azt hittük, hogy itt biztosságban vagyunk. Nem egy megnyugtató jelet láttunk. A hegyeken legelésző yak-nyájak voltak láthatók és hozzánk jövő szojotok megerősítették föltevésünket. Itt a Tannu-Ola mögött még nem láttak a szojotok vörös katonát. Ezeknek a szojotoknak egy tégla teát ajándékoztunk és boldogan, ama biztos tudatban távoztak tőlünk, hogy mi tzaganok jó emberek vagyunk.

Míg lovaink pihenve a jó füvön legelésztek, mi a tűz mellett meghánytuk-vetettük további útitervünket. Ez alkalommal éles nézeteltérés támadt társaságunk két csoportja közt. Az egyiknek szónoka egy ezredes volt, akire négy másik tiszttel együtt olyan nagy hatást tett az, hogy a Tannu-Ola-hegység déli részén nem voltak vörösök, hogy ezek elhatározták a Kobdoig való előnyomulást, ahonnan az Emil folyónál levő táborig akartak hatolni, ahol a kínai hatóságok Bakics tábornok seregéből hatezer embert internáltak. Barátom és én azonban tizenhat tiszttel együtt jobbnak tartottuk előbbi tervünk megvalósítását, nevezetesen azt, hogy iparkodjunk a Koszogol-tó partját elérni, hogy onnan a távoli keletre jussunk. Mivel egyik csoport sem tudta a másikat meggyőzni, társaságunk szétvált.

Másnap délben elbúcsúztunk egymástól. A mi tizennyolc emberre terjedő csoportunk útközben sok harcot állott ki és sok nehézséget kellett leküzdenie, ami hat bajtársunk életébe került. De mi többiek a hűség oly erős kötelékével összefűzve értük el utunk célját, hogy még azután is megőriztük egymás iránt a legbarátságosabb érzelmeket. A másik csoport, amelynek vezetője Jukoff ezredes volt, tönkre ment. Erős vörös lovas-különítménnyel akadt össze, amely két ütközetben megverte. Csak két tiszt menekült meg. Ezek mondták el nekem a szomorú hírt és a harcok részleteit később, amikor négy hónap mulva Urgaban találkoztam velük.

Tizennyolc lovasból és öt málháslóból álló csoportunk fölfelé követte a Buret Hei völgyét. Mocsarakon vergődtünk keresztül, átkeltünk sok piszkos folyón, hideg szelek jártak át bennünket és megkínzott a hó meg jég. A tatárunk teljesen megbízhatóan vezetett bennünket azon az úton, amely az Urianhaiból Mongolországba hajtott sok marha lábnyomán világosan fölismerhető volt.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Az örök béke országában.