Part 10

Mi idegenek elálmélkodva láttuk, hogy Michailoff alezredes katonai tisztelettel fogadta Sztrigine hadnagyot. De hamar megértettük, amikor megtudtuk, hogy a kínai ezüst egy részét Michailoff, Fu-Sziang szépen díszített nyergét pedig a felesége kapta meg. Chultun Beyli követelte, hogy a kínaiaktól elvett minden fegyvert és minden tőlük ellopott jószágot neki szolgáltassanak ki, mert később majd vissza kell mindent adnia a kínai hatóságoknak. De Michailoff visszautasította ezt a kívánságot. Ezért mi idegenek az orosz különítménnyel megszakítottunk minden érintkezést. Az oroszok és a mongolok közt is nagyon feszült lett a viszony. Több orosz tiszt tiltakozott Michailoff és Sztrigine cselekedetei ellen. Így azután mindig gyakoribb és komolyabb lett a viszálykodás.

Ebben az időben egy reggelen fegyveres lovasok különös csapata érkezett Uliasszutaiba. A bolsevista Bourdukoff házában szálltak meg, aki mint hallottuk, nagy tömegű ezüstöt adott át nekik. Ezek az emberek, akik azt mondták, hogy ők a császári gárda volt tisztjei, a következők voltak: Poletika, Philipoff N. N. ezredesek és az utóbbinak három testvére. Kijelentették, hogy össze akarják vonni a Mongolországban és Kínában levő fehér tiszteket és katonákat, akikkel Urianhaiba mennek, hogy szembe szálljanak a bolsevikokkal. Szükséges azonban, hogy előbb megsemmisítsék Ungernt és Mongolországot visszaadják Kínának. Az oroszországi Fehérek Központi Szervezete képviselőinek mondták magukat.

Az Uliasszutaiban levő orosz tisztek egyesülése az újonnan érkezetteket gyűlésre hívta meg, megvizsgálta irataikat és kihallgatta őket. Kiderült, hogy ezeknek a tiszteknek régebbi összeköttetéseikre vonatkozó állításai teljesen hamisak, hogy Poletika a bolsevikok hadügyi biztosságában foglalt el fontos állást, hogy az egyik Philipoff segédje volt Kameneffnek, amikor ez először kísérelte meg, hogy Angolországba jusson, hogy Oroszországban egyáltalán nem létezett Fehérek Központi Szervezete, hogy az Urianhaiban megindítandó harc indítványozása csak csapda volt a fehér tiszteknek és hogy az újonnan érkezettek szoros politikai összeköttetésben voltak a bolsevik Bourdukoffal.

E világos bizonyítékok ellenére is éles vita támadt a tisztek közt, hogy mit csináljanak ezekkel az emberekkel. Ez a vita két pártra szakította a különítményt. Michailoff alezredes több tiszttel belépett Poletika csoportjába. Éppen ebben az időben érkezett különítményével Uliasszutaiba Domojiroff ezredes, aki mindkét párttal azonnal érintkezésbe lépett, tájékozódott a politikai helyzet iránt, aztán Poletikát Uliasszutai parancsnokává nevezte ki és ezzel egyidőben az uliasszutai eseményekről részletes jelentést küldött Ungern bárónak. Ez a jelentés nagyon sokat foglalkozott velem. Azzal vádolt meg, hogy akadályozom Domojiroff parancsainak teljesítését.

Ettől kezdve állandóan szemmel tartottak az irántam ellenséges indulatú ezredes tisztjei. Több oldalról figyelmeztettek, hogy legyek résen. Ez a banda és vezérük nyiltan fölvetette azt a kérdést, mi joga van tulajdonképpen ennek az idegennek a Mongolország ügyeibe való beavatkozásra. Sőt Domojiroff egyik tisztje az egyik gyűlésen egyenesen felelősségre vont. Nagyon nyugodt hangon ezt feleltem:

– És milyen jogon avatkoznak a mongol ügyekbe orosz menekültek, akik sem hazájukban, sem külföldön semmiféle jogot nem élveznek?

A tiszt nem felelt, de szeméből kiolvashattam a válaszát. Óriási alakú barátom, aki mellettem ült, szintén észrevette ezt, odament hozzája, föléje hajolva kinyújtotta kezét és karját, mintha éppen álomból ébredt volna föl és ezt mondta:

– Szeretnék már egy kicsit boxolni.

Egy alkalommal hajszálon mult, hogy Domojiroff embereinek kezébe nem kerültem. Külföldi csoportunk ébersége mentett meg. A várba mentem, hogy a külföldiek elutazása dolgában a mongol kormányzóval tárgyaljak. Chultun Beyli jó ideig ott tartott, úgy, hogy csak este kilenc órakor tudtam ismét visszatérni. Lovam lépést ment. Fél mérfölddel a város előtt egy gödörből három férfi ugrott ki és felém futott. Korbácsommal nekiszalajtottam a lovamat, de ebben a pillanatban észrevettem, hogy egy másik gödörből még több ember ugrott elő és ezek látszólag el akarták vágni az utamat. De csalódtam, mert ez a második csoport megrohanta és elfogta az előbbi három embert. Egyik külföldi ember hangját hallottam, aki oda szólított.

Az illető helyen lengyel katonák és más külföldiek kezében Domojiroff három tisztjét találtam. Derék barátom volt a vezetőjük, aki éppen a tisztek kezét kötözgette össze úgy, hogy a csontjuk ropogott. E munkáját bevégezvén, komoly arccal, örök pipájával a szájában ezt mondta a barátom:

– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha a folyóba dobjuk őket.

Az ő komolyságán és Domojiroff tisztjeinek félelmén nevetve, megkérdeztem a támadókat, miért törtek reám. Lesütötték a szemüket és hallgattak. Hallgatásuk hangosan beszélt. Nagyon is jól tudtuk, mi volt a szándékuk: revolver volt náluk.

– Rendben van, – mondtam. – Világos minden, mint a nap. Szabadon bocsátom magukat. De jelentsék annak az embernek, aki magukat kiküldte, hogy a legközelebbi alkalommal nem fog örülni a maguk visszatérésének. Fegyvereiket Uliasszutai parancsnokának fogom átadni.

Barátom föloldotta kötelékeiket. Ekkor is ugyanazzal a félelmetes gondossággal járt el és egyre ismételte:

– Én bizony a folyóban a halakat tápláltam volna veletek!

Azután visszatértünk a városba és magukra hagytuk a gonosztevőket.

Domojiroff továbbra is hírvivőket küldött Ungern báróhoz. Egyszer arra kérte, hogy adjon neki teljhatalmat és jelentést tett Michailoffról, Chultun Beyliről, Poletikáról, Philipoffról és rólam. De ázsiai ravaszsággal jó viszonyt tartott fönn ugyanakkor mindazokkal, akiknek halált szánt a szigorú harcos, Ungern báró kezéből, aki ilyenformán mindarról, ami Uliasszutaiban történt, teljesen egyoldalú jelentéseket kapott. Egész telepünk nagyon izgatott volt. Nemcsak a tisztek oszlottak szét különböző pártokra, hanem a katonák is csoportokba álltak és vezetőiket bírálgatva, meghányták-vetették a napi eseményeket. Domojiroff néhány emberének a befolyása alatt fegyelemellenes megjegyzések jártak szájról-szájra. Így például a következő rosszindulatú tréfát adták tovább egymásnak a közönséges katonák:

– Most hét ezredesünk van, aki mind magának követeli a főparancsnokságot és civakodik egymással. Valamennyit jól el kellene verni és aki közülök a legtöbb verést bírja ki, azt válasszuk meg vezérünknek.

Ez a rossz vicc mutatta, hogy milyen állapotban volt az orosz különítmény.

– Úgy látszik, – mondta egyszer a barátom, – nemsokára abban a kellemetességben részesülünk, hogy itt Uliasszutaiban is katonatanácsokat láthatunk. Vigye el az ördög! Egy dolog nagyon kellemetlen itt: nincsenek mély erdők, amelyekben jó keresztények elbujhatnak, hogy megszabaduljanak mindezektől az átkozott szovjetektől. Ez a nyomorult Mongolország csupasz, rettenetesen csupasz és nem ad nekünk rejtekhelyet.

Katonaszovjet fölállításának veszedelme valóban nagyon közel volt. A katonák egy alkalommal hatalmukba kerítették az arzenál fegyvereit, amelyeket a kínaiak adtak át és elhurcolták a táborukba. Terjedt az iszákosság, a játék és a viszálykodás. Mi külföldiek nagy figyelemmel kísértük az eseményeket és végre, mivel katasztrófa kitörésétől kellett tartanunk, elhatároztuk, hogy Uliasszutait, a civakodás és denunciálás e fészkét elhagyjuk. Hallottuk, hogy Poletika csoportja is készülődik, hogy nehány nap mulva útnak induljon.

Mi külföldiek két csoportra oszoltunk. Az egyik a régi karavánutat választotta, amely a Gobin visz keresztül, messzire délre Urgától Kuku-Hortóba vagy Kveihuacsengbe és Kalganba. A második csoport, én, a barátom és két lengyel katona, Urgába igyekezett Zain Szabin át, ahol Kazagrandi ezredes, mint nem régen megírta, találkozni akart velem. Elhagytuk tehát Uliasszutait, ahol annyi izgatottságban volt részünk.

Az eltávozásunkat követő hatodik napon a burjét Vandaloff és Bezrodnoff orosz kapitány parancsnoksága alatt mongol-burjét különítmény érkezett Uliasszutaiba. Ezzel a különítménnyel később Zain Szabiban találkoztam. Urgából küldte ki Ungern báró, hogy rendet teremtsen Uliasszutaiban, azután menjen Kobdóba. Zain Szabiból jövet Bezrodnoff találkozott Poletika és Michailoff csoportjával. Átkutatta őket és podgyászukban különféle gyanús iratokat talált, azonfölül pedig Michailoffnak és feleségének podgyászában a kínaiaktól elvett ezüstöt és más jószágot. Ebből a tizenhat főnyi csoportból Philipoffot elküldte Ungern báróhoz, három embert szabadon bocsátott és a többi tizenkettőt agyonlövette. Így ért véget Zain Szabiban az uliasszutaii menekültek egyik pártjának élete és Poletika tevékenysége. Uliasszutaiba érkezvén Beznodroff, a kínaiakkal kötött szerződés megsértése miatt agyonlövette Chultun Beylit és ugyanezt a sorsot juttatta még nehány bolsevista orosz telepesnek. Domojiroffot elfogta és Urgába szállíttatta. Így csinált rendet. A Chultun Beyliről szóló jóslat beteljesedett!

Tudtam, mit jelentett rólam Domojiroff. Mégis elhatároztam, hogy nem kerülöm el Urgát, mint ahogyan Poletika akarta tenni, amikor Bezrodnoff elfogta. Hozzászoktam ahhoz, hogy szemébe nézzek a veszedelemnek és eltökéltem, hogy fölkeresem a rettenetes «véres bárót». Senki sem döntheti el a maga sorsát. Tudtam, hogy igazam volt és a félelem érzése már régóta idegen nekem. Azt a hírt, hogy Zain Szabiban halál érte ismerőseinket, útközben egy mongol lovastól kaptuk, aki velem töltötte az éjjelt egy ourton jurtájában és jelentéséhez fűzve a következő halotti legendát beszélte el:

– Régen történt, akkor tudniillik, amikor Kínán a mongolok uralkodtak. Uliasszutai fejedelme, Beltisz Van, őrült volt. Kénye-kedve szerint mindenkit kivégeztetett és ezért nem merte senki Uliasszutait útjába ejteni. Valamennyi többi fejedelem és a gazdag mongolok körülzárták a várost, amelyben Beltisz dühöngött, az összeköttetést mindenfelé elvágták és senkinek nem engedték meg, hogy ki- vagy bemenjen. A városban éhinség keletkezett. Az ökröket, juhokat és lovakat már mind elfogyasztották. Beltisz Van végre elhatározta, hogy katonáival nyugati irányban kirohan, mert el akar jutni törzsei egyikének, az oroszoknak földjére. De a harcban embereivel együtt ő is elesett. A fejedelmek Buyantu Hutuktu tanácsára az uliasszutai hegyek meredekein elásták a halottakat. Vallásos énekek éneklése közben és a varázslati szokások követésével ásták el a halottakat, hogy megakadályozzák a halált az ország újabb fölkeresésében. A sírokat kövekkel födték be és a Hutuktu kinyilatkoztatta, hogy az erőszakos halál gonosz démona csak akkor hagyja el ismét a földet, ha emberi vér fogja öntözni a sírköveket. Ez a legenda most megvalósult. Az oroszok három bolsevikot és a kínaiak két mongolt lőttek agyon a sírhelyen. Beltisz Van gonosz szelleme kitört a nehéz sírkő alól és most sarlójával levágja a népet. A nemes Chultun Beyli életét vesztette, Michailoff orosz noyon elesett és a halál Uliasszutaiból el fogja árasztani a mi nagy síkságainkat. Ki lenne képes most még föltartóztatni? Kinek lenne elég ereje, hogy most még összekötözze vad kezét? Rossz idő jár az istenekre és a jó szellemekre. A gonosz démonok hadat üzentek a jó szellemeknek. Mit tehet hát az ember? Csak elpusztulhat, csak elpusztulhat…

HARMADIK RÉSZ. ÁZSIA VONAGLÓ SZÍVE.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. A nagy hódítók országútján.

Dzsingisz khán, a nagy hódító, a szomorú, komoly, szigorú Mongolország fia, a régi mongol legenda szerint fölment a Karaszu-Togol hegy csúcsára és sasszemével nyugatra és keletre tekintett. Nyugaton emberi vérnek egész tengerét látta és fölötte a szemhatárt elfödő véres köd lebegett. Ott tehát nem láthatta meg, mi a végzete. És mégis azt parancsolták neki az istenek, hogy nyugatra menjen és oda vezesse minden harcosát és a mongol törzseket. Keleten azonban gazdag városokat, fényes templomokat, szerencsés népnek nagy tömegét, kövér földű kerteket és mezőket látott, ami igen tetszett a nagy mongolnak. Így szólt fiaihoz:

– Ott nyugaton tűz, kard, szétromboló és bosszuló sors leszek. Keletre pedig mint kegyes, nagy építő fogok jönni, aki boldogságot hoz a népnek és az országnak.

Ezt mondja a legenda. Sok igazságot találtam benne. Dzsingisz khán nyugatra irányuló útjának nagy részét bejártam és mindenütt sírokkal meg kőemlékekkel láttam megjelölve. Láttam a hős keleti útjának egyik részét is, azét az útét, amelyen Kínába ment. Ott egészen más kép tárult a szemem elé.

Amikor társaságunk Uliasszutaiból elindult, az volt az első gondunk, hogy kényelmesen utazzunk. Naponta csak harmincöt-ötven mérföldet tettünk meg, míg körülbelül hatvan mérföldnyire voltunk Zain Szabitól. Itt elváltam a többiektől, hogy elmenjek erre a helyre, hiszen Kazagrandi ezredessel akartam ott találkozni. A nap éppen fölkelt, amikor egyetlen mongol vezetőm és én nekiindultunk az alacsony, erdős hegyhátnak, amelynek tetejéről még egyszer láttam kísérőimet lenn a völgyben. Sejtelmem sem volt a sok és csaknem végzetes veszedelemről, amelynek ki voltam téve ezen a kiránduláson, amely sokkal tovább tartott, mint ahogyan számítottam.

Amikor átmentünk egy homokos partú kis folyón, mongol vezetőm elbeszélte, hogyan járnak el a mongolok, ha nyáron a lámák tilalma ellenére aranyat akarnak mosni a folyóból. A munka módja nagyon kezdetleges, de eredménye mutatja, mennyi arany van itt a homokban. Az aranyat mosó mongol hasra fekszik, tollal oldalt söpri a homokot és beléfú az így támadt gödröcskébe. Időről-időre megnedvesíti egyik újját és ezzel a nedves újjal kis aranyszemet vagy göröngyöcskét emel föl, amelyet az álla alatt függő zacskóba ejt. Az aranykeresők egy nap alatt ilyen módon egy uncia aranynak körülbelül egy ötödét szedik össze.

Elhatároztam, hogy az egész utat Zain Szabiba egy nap alatt teszem meg. Az ourtonokon a lovak befogását és nyergelését, amennyire csak lehetett, siettettem. Ez állomások egyikén a mongolok vad lovat, nagy erős szürke csődört adtak nekem. Amikor nyeregbe akartam szállni és a lábam már a kengyelben volt, a ló megrúgta azt a lábamat, amely a tibeti harcban megsebesült. Egyszeriben megdagadt és nagyon fájt.

Napnyugtakor láttam meg Zain Szabi első orosz és kínai házait, majd magát a kolostort is. Leszálltunk egy, a hegy lejtőjén csörgedező kis folyó völgyébe. E hegy csúcsán a fehér sziklák olyan különleges alakúak, hogy egy tibeti imádság szavait mutatják. A hegy lábánál lámák temetkező helye volt, azaz csontrakások voltak ott és egy kutyafalka. Végre közvetetlenül előttünk volt a kolostor, közönséges négyszög, melyet fakerítés vett körül. Közepén Mongolország többi templomépületeitől nagyon elütő nagy templom állott. Nem kínai, hanem tibeti stílusban épült fehér ház, merőleges falakkal, fekete keretű ablakok szabályos soraival és fekete cseréppel födött tetővel. Egy másik kisebb épület-négyszög valamivel odább, keletre volt. Ezek orosz lakóházak voltak, amelyeket a kolostorral – telefon kötött össze.

– Ez a zaini Élő Isten háza, – mondta a mongol a kisebb négyszögre mutatva. – Szereti az orosz szokásokat és életmódot.

A kolostor északi részén kúpalakú dombon torony van, amely a babiloniai Zikkuratra emlékeztet. Ebben a templomban őrzik a régi könyveket és kéziratokat, a régi templomi dísztárgyakat, a vallásos szertartásoknál használt tárgyakat és a meghalt Hutuktuk ruháit. E múzeum mögött meredek szikla nyúlik a magasba, amelyet nem lehet megmászni. A sziklafalba különösebb rend nélkül lámai istenek képei vannak bevésve. Mindenik kép vagy félméternyi. A szerzetesek éjjel lámpákat szoktak előttük meggyújtani, úgy, hogy messziről láthatók az istenek és istennők képei.

Beléptünk a kereskedelmi telepre. Az utcák elhagyottak. Az ablakokon csak nők és gyermekek tekintettek ki. Egy orosz cégnél szálltam meg, amelynek fiókjait ismertem az ország más részeiben.

Meglepetésemre, mint ismerőst üdvözöltek Zain Szabiban. Narabancsi Hutuktuja ugyanis utasított minden kolostort, hogy bárhová jövök, legyenek a segítségemre, mert megmentettem a Narabancsi-kolostort és mint világos isteni kinyilatkoztatások mutatták, Buddhának az istenek által kedvelt inkarnációja vagyok. Az irántam oly kegyes hajlandóságú Hutuktunak körlevele nagy hasznomra volt. Sőt még jobban kellene dícsérnem, mert arra volt rendelve, hogy megmentse az életemet.

Az itt élvezett vendégszeretet nagyon jókor jött, mert megsérült lábam erősen megdagadt és nagy fájdalmat okozott. Amikor a csizmámat lehúztam, láttam, hogy egész lábam egy vér, mert a régi seb a lórúgás következtében újra megnyílt. Bekötözték úgy, hogy három nap mulva ismét járni tudtam.

Kazagrandi ezredest már nem találtam Zain Szabiban. Miután itt megsemmisítette a kínai irreguláris csapatokat, visszatért Van Kureba. A parancsnok, akit hátrahagyott, átadta nekem az ezredes levelét, amelyben meghívott, hogy mihelyt kissé kipihentem magamat Zainban, látogassam meg. A levélhez mongol okirat volt csatolva, amely följogosított, hogy egyik nyájtól a másikig az urgával, amit később fogok leírni, lovakat és szekereket szerezzek. Ez a további kétszáz mérföldnyi út nagyon kellemetlen föladat volt számomra; de Kazagrandinak, akivel eladdig még nem találkoztam, alapos okai lehettek, hogy a velem való találkozást kívánja.

A megérkezésemet követő napon déli egy órakor meglátogatott a helység «Istene», akinek Gheghen Pandita Hutuktu volt a neve. Egy istennek eredetibb és különösebb megjelenését sohasem képzelhettem volna el. Kicsiny, sovány, huszonkét éves fiatal ember volt, gyors, ideges mozdulatokkal és kifejezésteljes arccal, amely, mint minden mongol istené, nagy, megrémült szemet uralt. Kék selyem orosz katonakabát volt rajta, sárga vállrojtokkal, amelyek a Pandita Hutuktu szent jelét mutatták, kék selyem nadrág és magasszárú csizma, a fejét pedig sárga hegyben végződő fehér asztrakán sapka födte. Övébe revolver és kard volt dugva. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről az álruhába öltözött istenről. Házigazdámtól elfogadott egy csésze teát, azután mongollal kevert orosz nyelven beszélni kezdett.

– Nem messze Kuretól van a régi Erdeni Dzu kolostor, amely Karakorum, Dzsingisz khán egykori fővárosa romjainak helyén épült. Később Kublai khán gyakran odament, hogy az isteneknek áldozzon és fáradalmait mint Kína, India, Perzsia, Afganisztán, Mongolország és fél Európa császárja kipihenje. Most már csak romok és sírok mutatják az egykori «szerencsét hozó napok kertjé»-nek helyét. Baroun Kure jámbor szerzetesei a romok alapzatában kéziratokat találtak, amelyek sokkal régiebbek, mint maga Erdeni Dzu. Meetchik-Atak, az én Marambám (a theologia doktora) ott egy okiratot talált, amely megjósolta, hogy Zain Hutuktuja nemsokára megkapja a Pandita címet, csak huszonegy éves lesz, Dzsingisz khán országainak szívéből fog származni és mellén a Szvasztika természetes jelét fogja viselni. Ez a Hutuktu, akit egy nagy háború és nagy nyugtalanság napjaiban igen tisztelni fog a nép, megkezdi majd a harcot a «Vörös Veszedelem» szolgáival szemben. Le fogja őket győzni, rendet fog teremteni a világon, hogy azután ezt a szerencsés napot a fehér templomok és a tízezer harang énekének városában megünnepelje. Én Pandita Hutuktu vagyok. A jelek és szimbólumok rám vallanak. Én fogom megsemmisíteni a bolsevikokat, a «Vörös Veszedelem» orosz szolgáit és Moszkvában fogom magam dicsőséges és nagy munkám után kipihenni. Ezért megkértem Kazagrandi ezredest, vegyen föl engem Ungern báró csapatai közé és adjon nekem alkalmat a harcra. A lámák meg akarják akadályozni eltávozásomat. De ki itt az isten?

Erélyesen dobbantott a lábával, míg a lámák és az őt kísérő őrség tagjai tiszteletteljesen fejet hajtottak.

Amikor eltávozott tőlem, egy hatykkal ajándékozott meg. Nyeregtáskámban kutatva, egyetlen tárgyat találtam, amely egy Hutuktuhoz méltó ajándéknak tetszett nekem, tudniillik egy kis üveg osmiridiumot, a platinának e ritka, természetes kísérő elemét.

– Ez a legszilárdabb és legkeményebb fém, – mondám. – Legyen, Hutuktu, az ön dicsőségének és erejének jele!

A Pandita megköszönte és fölszólított, hogy látogassam meg.

Miután megsebesülésemet némiképpen kihevertem, európai módon fölszerelt házához mentem: villamos világítás, villamos csengő és telefon. Bort meg édességet tett elém és két nagyon érdekes személyiséggel ismertetett meg. Az egyik egy öreg tibeti orvos volt, himlőhellyel mélyen átszántott arccal, erős, vastag orral és kancsal szemmel. Különös orvos volt. Az volt a kötelessége, hogy Hutuktukat kezeljen és meggyógyítson, ha betegek és hogy… megmérgezze őket, ha nagyon függetlenekké vagy különködőkké lettek vagy ha politikájuk nem vágott össze az Élő Buddha lámái tanácsának avagy a Dalai Lámának kívánságaival. Azóta a Pandita Hutuktu valószínűleg már örök békességben nyugszik valamely szent hegy csúcsán, ahová bizonyára rendkívüli udvari orvosának gondossága küldte. A lámák tanácsa ugyanis nem szívesen látta a Pandita Hutuktu harcias hajlandóságát.

Pandita szerette a bort és a kártyát. Egy napon, amikor oroszok társaságában időzött és európai ruha volt rajta, lámák jöttek rohanva és jelentették, hogy az istentisztelet már megkezdődött és az «Élő Isten»-nek el kell foglalnia helyét a trónuson, hogy imádhassák őt. A legcsekélyebb zavar nélkül az európai ruhára és hosszú szürke nadrágjára ráterítette vörös hutuktu-köpenyét és a lámák gyaloghintón úgy vitték el «Istenüket».

Az orvosi méregkeverőn kívül még egy tizenhárom éves fiút találtam a Hutuktu lakásán, akinek fiatalsága, vörös ruhája és kurtára nyírott haja azt gyaníttatta, hogy Bandi vagy pedig a Hutuktu lakásán szolgáló tanuló. Kiderült azonban, hogy más állása volt. Ez a fiú volt az első Hubilgan, szintén Buddha egyik inkarnációja, tapasztalt jós és a Pandita Hutuktu utóda. Állandóan részeg volt, szenvedélyes kártyás és szeretett rosz élceket faragni, amin a lámák nagyon megütköztek.

Ugyanaz este megismertem a második Hubilgant, aki meglátogatott. Ő volt igazi gondozója Zain Szabinak, amely az Élő Buddhának közvetetlenül alárendelt, független terület. Ez a Hubilgan komoly, harminckét éves aszkéta férfi volt, aki jó nevelésben részesült és nagyon jártas volt a mongol népélet tudományában. Ismerte az orosz nyelvet, amelyen sokat olvasott. Különösen érdeklődött más népek élete és története iránt. Főként az amerikai nép teremtő zsenijét becsülte nagyra. Nekem ezt mondta:

– Ha Amerikába megy, kérje meg az amerikaiakat, hogy jöjjenek el hozzánk és vezessenek ki bennünket a minket körülvevő sötétségből. A kínaiak és az oroszok csak pusztulást hoznak közénk. Csak az amerikaiak menthetnek meg bennünket.

Miután a lábam kellőképpen helyreállott, a Hutuktu meghívott, utazzam vele Erdeni Dzuba, amire szívesen ráálltam. Az indulás reggelén könnyű és kényelmes kocsit hoztak a számomra. Utunk öt napig tartott. Fölkerestük Erdeni Dzut, Karakorumot, Hoto-Zaidamot és Khara Balgaszunt. Mindezeken a helyeken romjai láthatók kolostoroknak és városoknak, amelyeket Dzsingisz khán és utódai, Ugadai és Kublai építettek a tizenharmadik században. Most már csak falak és tornyok maradványát, nehány nagy sírt és a romok alatt könyveket lehetett találni régi legendákkal és történetekkel.

– Nézze ezeket a sírokat, – mondta a Hutuktu. – Itt temették el Uyuk khán fiát. Ezt a fiatal herceget a kínaiak megvesztegetéssel rávették arra, hogy ölje meg az apját. De ezt megakadályozta saját nővére, aki öreg apjáért, a császárért és khánért való aggodalmában őt ölte meg. Ott van Mangu khán szeretett feleségének, Tszinillanak a sírja. Elhagyta Kína fővárosát, hogy Khara Bolgaszunba menjen, ahol beleszeretett Dameharenbe, a bátor juhpásztorba, aki olyan gyorsan tudott lovagolni, hogy utólérte a szelet és vad yakokkat meg vad lovakat puszta kézzel fogott el. A dühös khán megfojtatta hűtlen feleségét, de később császári pompával eltemettette és gyakran jött ide a sírjához, hogy megsirassa elvesztett szerelmét.

Tudni akartam, hogy mi történt Dameharennel. Maga a Hutuktu nem tudott fölvilágosítást adni, de öreg szolgája, valóságos irattárosa a legendáknak, ezt felelte:

– Vad csahar-rablók segítségével sokáig Kína ellen harcolt. Azt azonban senki sem tudja, hogyan halt meg.

A szerzetesek a romok helyén meghatározott időben imádkoznak, azután szent könyveket és tárgyakat kutatgatnak, amelyek a romok alatt vannak elrejtve. Nem régen két kínai fegyvert, két aranygyűrűt találtak itt és két tekercs régi kéziratot, amelyek bőrzsinórral voltak összekötözve.

Fölvetettem magamban ezt a kérdést:

– Miért vonzotta ez a vidék azokat a hatalmas császárokat és khánokat, akik a Csöndes-Óceántól az Adriai tengerig uralkodtak? A vonzóerőt bizonyára nem ezek a fenyővel és nyárfával borított hegyek és völgyek, nem is a messzi homokterületek, a visszahúzódó tavak és sziklák adták.

Azt hiszem mégis, hogy kérdésemre megtaláltam a feleletet. A nagy császárok, akik emlékeztek Dzsingisz khán látomására, itt új megnyilatkozásokat és jövendöléseket kerestek az ő csodálatos, fönséges sorsára vonatkozólag, amelyet egyforma nagy mértékben isteni tisztelet, engedelmesség és gyűlölet vett körül. De hol érintkezhettek volna az istenekkel, a jó és gonosz szellemekkel, ha nem ezen a helyen? Zain területe régi romjaival kiválóan alkalmas erre.

– Azt a hegyet csak az az ember tudja megmászni, – magyarázta a Pandita, – aki Dzsingisz khán egyenes leszármazottja. A közönséges ember feleúton megfullad, ha tovább merészel menni. Mongol vadászok nemrégen farkascsordát kergettek ezen a hegyen. De amikor a hegy kapaszkodójának ama bizonyos helyére jutottak, mindannyian életüket vesztették. Ott a hegy meredekén sasok, nagyszarvú juhok és kabarga-antilopok csontjai hevernek, amely állatok könnyűek és gyorsak, mint a szél, mégis el kellett pusztulniok. Ott lakozik a gonosz démon, akinek birtokában van az emberi sorsok könyve.

– Ez az a felelet, amelyet keresek, – gondoltam.

A Kaukázus nyugati részében Szoukhoum Kale és Tuopszei közt egy hegyet láttam, amelyen farkasok, sasok és vad kecskék hasonlóképen elpusztulnak és amelyen emberek is életüket vesztenék, ha nem tennék meg az útnak e részét mindig lóháton. Ott ugyanis széngáz áramlik ki a földből úgy, hogy körülbelül fél méternyi magasságig ülepszik le ez a mérges gáz. Aki lovon ül, e réteg fölött van és ezért nem éri veszedelem. A lovak fejüket mindig magasra vetik és félve fújtatnak, míg el nem hagyták a veszedelem zónáját. Itt, e hegy csúcsán, ahol a gonosz démon az emberi sorsok könyvében lapozgat, ugyanerről a jelenségről van szó. Megértettem azt a vallásos félelmet, amelyet ez a hely a mongolokban keltett, valamint a vonzóerőt is, amelyet ez a vidék Dzsingisz khán nagyranőtt, csaknem gigászi utódaira gyakorolt. Fejük átmagaslott a mérges gáz rétegén úgy, hogy föl tudtak jutni e titokzatos és félelmetes hegy csúcsára. Ezt a természeti jelenséget geológiai alapon is meg lehet magyarázni, mert ez a vidék széntelepeknek déli széle, amelyekből gyakran szén- és mocsárgáz áramlik ki.

A romoktól nem messze Hun Dopcsin Djamtszo országában kis tó van, melynek fölülete olykor-olykor vörös lánggal ég és nagy rémülettel tölti el a mongolokat, meg a méneseket. Természetes, hogy ennek a tónak is gazdag a legendaköre. Itt valamikor meteor hullott le és mélyen belefúródott a földbe. Az így keletkezett lyukban keletkezett a tó. A mongolok fölfogása szerint földalatti barlangok lakói, akik félig emberek, félig démonok, az «ég kövét» mély ágyából ki akarják húzni. Ha a követ fölemelték, meggyullad a víz, mire a kő minden fáradozás ellenére mindannyiszor visszazuhan. Magam nem láttam ezt a tavat, de egy orosz telepes azt mondta nekem, hogy talán petróleum van a vízen és vagy a parton rakott tábortűztől vagy a nap perzselő sugaraitól meggyullad.

Mindenesetre nagyon érthető, miért vonzódtak ide a nagy mongol hatalmasságok. A legnagyobb hatással Karakorum volt reám, az a hely, ahol a kegyetlen és bölcs Dzsingisz khán lakott és szőtte gigászi terveit, amelyek az egész Nyugatnak vérrel való meghódítását és Keletnek még soha nem látott dicsőséggel való megajándékozását célozták. Dzsingisz khán két Karakorumot épített, az egyiket itt, Tatsza Gol közelében, a karavánút mellett, a másikat Pamírban, ahol gyászoló katonái az emberi hódítók legnagyobbját abban a mauzoleumban temették el, amelyet ötszáz fogoly épített és munkájuk befejeztével valamennyit föláldozták az elhúnyt szellemének.