Part 15

– Amikor Guszhi khán, minden olet feje, befejezte a háborút a vörös kámzsásokkal, magával hozta a csodatevő «fekete követ», amelyet a Dalai Láma a Világ Királyának küldött volt. Guszhi khán Mongolország nyugati részében akarta megteremteni a sárga tan fővárosát. De az oletok akkor a kínai császári trón miatt háborút viseltek a Mandzsu-császárokkal és vereség vereségre érte őket. Amurszana, az oletok utolsó khánja Oroszországba menekült, de menekülése előtt ide, Urgába küldte a «fekete követ». Ameddig ez a kő Urgában maradt és az Élő Buddha megáldhatta vele a népet, addig a mongolokat és marháikat elkerülte a betegség és szerencsétlenség. De száz évvel ezelőtt ellopták a fekete követ. Azóta a buddhisták hasztalan keresték az egész világon. Eltűnte óta fokozatosan pusztul a mongol nép.

– Elég, – mondta a Bogdo Gheghen. – Szomszédaink megvetnek bennünket. Feledik, hogy egykor az uraik voltunk. De mi megőrizzük szent hagyományainkat és tudjuk, hogy eljön a mongol törzsek és a sárga tan diadalának a napja. Hitünk védelmezői a burjétok. Dzsingisz khán hagyományának ők a leghűbb őrzői.

Ezt mondta az Élő Buddha és így mondták a régi könyvek!

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET. A csodák könyve.

Djam Bolon fejedelem megkért egy Marambát, hogy mutassa meg nekünk az Élő Buddha könyvtárát. Ez a könyvtár nagy helyiség, amelyben a sok írnok földolgozza a régi műveket és följegyzi az Élő Buddha csodatételeit. Undur Gheghennel kezdik és a különböző jelenkori mongol kolostorok Gheghenjeivel és Hutuktujaival végzik. Ezeket a könyveket azután szétosztják a lámakolostorok és templomok, valamint a Bandik iskolái közt. A följegyzésekből a Maramba fölolvasta nekünk a következő két részt:

– A boldogult Bogdo Gheghen rálehelt egy tükörre, mire ködszerűen egy völgy képe tűnt föl, amelyben sok ezer harcos küzdött egymással…

– A bölcs és az istenek által kegyelt Élő Buddha tömjént égetett el és az istenekhez imádkozott, hogy megmutassák neki a fejedelmek sorsát. A kék füstben mindenki sötét tömlöcöt látott és a halott fejedelmek halvány, megkínzott testeit…

Külön könyv foglalkozik a mostani Élő Buddha csodáival. Ebből a könyvből már sok ezer példány készült. Djam Bolon fejedelem elmondott egyet-mást e könyv tartalmából.

– Van egy régi Buddha-szobor fából. A szeme nyitva van. Indiából hozták ide. A Bogdo Gheghen az oltárra állította és imádkozni kezdett. Mikor a Bogdo kijött az imaszekrényből, a Buddha-szobrot is kihozatta. Mindenki nagyon meglepődött, mert az isten szeme le volt csukva és köny hullott belőle. Fa-testén zöld rügyek látszottak. A Bogdo így szólt: Fájdalom és öröm vár reám. Én meg fogok vakulni, de Mongolország szabad lesz.

Ez a jóslat beteljesedett. Máskor az Élő Buddha, amikor egy napon nagyon izgatott volt, vízzel telt medencét hozatott és az oltár elé tette. Maga köré gyűjtötte a lámákat és imádkozni kezdett. Egyszerre csak az oltár gyertyái és lámpái maguktól meggyulladtak és a medencében levő víz a szivárvány színeiben csillámlott.

Elmondta a fejedelem azt is, hogyan olvassa ki a Bogdo khán friss vérből a jövőt, mert a vér fölszínén csak neki láthatóan szavak és képek jelennek meg, vagy juhok és kecskék beleiből, amelyeknek minőségéből fölismeri a fejedelmek sorsát és eltalálja gondolataikat, vagy kövekből és csontokból, amelyek a legnagyobb pontossággal megmutatják az Élő Buddhának minden ember sorsát és a csillagokból, amelyek egymáshoz való állásának figyelembevételével készíti a Bogdo a golyók és betegségek ellen megvédő amuletteket.

– Régebbi Bogdo khánok csak a «fekete kő» segítségével jósolták meg a jövőt, – mondta a Maramba. – A kő külsején ugyanis tibeti fölírások jelentek meg, amelyekből a Bogdók egész nemzetek sorsát megtudták.

Amikor a Maramba a fekete kőről beszélt, amelyen állítólag tibeti legendák jelentek meg, arra gondoltam, hogy volt valami ebben az elbeszélésben, amire természetes magyarázatot lehet találni. Urianhai délkeleti részében, Ulan Taigában jártam olyan helyen, ahol oszlásnak induló pala volt. E pala egyes darabjait különös fehér fonadék födte, amely rendkívül komplikált mintázatú volt és velencei csipkemintára vagy titokzatos rúnákra emlékeztetett. Ha a pala nedves volt, e jelek eltűntek, de ismét láthatókká lettek, mihelyt a pala megszáradt.

Senkinek sincs joga ahhoz, hogy az Élő Buddhát jósolásra kérje. A Bogdo csak akkor jósol, amikor erre megihlettnek érzi magát vagy ha megfelelő kéréssel a Dalai Láma vagy Tashi Láma külön küldöttje jön hozzá. Amikor I. Sándor cár Krüdener bárónénak és túlzó miszticizmusának befolyása alá került, külön követet küldött az Élő Buddhához, hogy sorsát megtudja. Az akkori Bogdo khán, aki egészen fiatal ember volt, a fekete kőről jósolt és megjövendölte, hogy a fehér cár gondterhesen vándorolva, mindenkinek ismeretlenül és mindenütt üldözve fogja életét befejezni. Oroszországban még ma is azt hiszi a nép, hogy I. Sándor életének utolsó napjait európai Oroszországban és Szibériában Kuzmics Feodor álnéven vándorolva töltötte el, miközben foglyokat, koldusokat és más szenvedő embereket megsegített és vígasztalt, de maga üldöztetve börtönbe vettetett és végül a szibériai Tomszkban halt meg, ahol még ma is mutogatják a lakóházát és a sírját, zarándoklások és csodák helyét, szentnek tartják. A Romanov-dinasztia nagyon érdeklődött Kuzmics Feodor életrajza iránt, ami megerősíti azt a véleményt, hogy Kuzmics valóban I. Sándor volt, aki ezt a nehéz vezeklést magára vette.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET. Az Élő Buddha születése.

Az Élő Buddha nem hal meg. Lelke néha olyan gyermek testébe megy át, aki az ő halála napján születik, néha pedig, még a Buddha életében, valami más lény testébe. Buddha megszentelt lelkének ezt az új halandó lakóhelyét csaknem mindig valami szegény tibeti vagy mongol család jurtájában találják meg. Ezt politikai okok ajánlják. Ha a Buddha valamely gazdag fejedelem családjában lépne föl, akkor az esetleg olyan családot tenne naggyá, amely nem lenne hajlandó a klérusnak engedelmeskedni. (Erre a multban valóban volt is eset.) Ha ellenben szegény, ismeretlen család jut Dzsingisz khán trónjára és ilyen módon meggazdagszik, akkor nagy általánosságban kész lesz arra, hogy alávesse magát a lámák akaratának. Eddig csak három vagy négy Élő Buddha volt tisztán mongol eredetű. A többi mind tibeti volt.

Jasszaktu láma-khán, az Élő Buddha egyik tanácsosa, beszélte el nekem a következőket:

– Lassza és Taszhi Lumpo kolostorait Urgából érkező levelek állandóan tájékoztatják az Élő Buddha egészségi állapotáról. Mihelyt megöregedett a Bogdo emberi teste és Buddha lelke arra törekszik, hogy vándorolni menjen, a tibeti templomokban külön templomi szolgálatok kezdődnek, amelyeken asztrológiai eszközökkel megkísérlik a jövő meghatározását. Ezek a ritusok megjelölik azokat a különösen jámbor lámákat, akik fölfödözhetik, hol óhajt Buddha lelke újra inkarnálódni. Az így megtalált jámbor lámáknak az a feladatuk, hogy az egész országot beutazzák és figyelgessenek. Gyakran maga az Isten adja meg nekik a szükséges jelt. Néha fehér farkas jelenik meg valamelyik szegény juhpásztor jurtájának a közelében, vagy kétfejű bárány születik avagy meteor hull le az égből. Vannak lámák, akik a szent Tangri Nor-tóból halakat fognak ki és ezeknek pikkelyeiről olvassák le az új Bogdo khán nevét. Mások kövek repedéseiből tudják meg, hol kell az új Buddhát keresniök. Ismét mások szűk hegyszorulatok magányába vonulnak vissza, hogy a hegyi szellemek hangjára figyeljenek, akik megmondják nekik az istenektől újonnan kiválasztottnak a nevét. Ha az új Bogdót megtalálták, családjáról titokban minden tudnivalót összegyűjtenek és a tudós Tashi Láma elé terjesztik, akinek Erdeni, «a tudás nagy drágaköve» a neve és aki Rama rúnái szerint fölülvizsgálja a választást. Ha jóváhagyja, akkor titkos levelet küld a Dalai Lámának, aki «a hegyek szellemének» templomában külön áldozatot mutat be és nagy pecsétjét ráütve a Tashi Láma levelére, megerősíti a választást.

– Ha az öreg Élő Buddha még életben van, akkor utódjának nevét szigorú titokban tartják. Ha ellenben Buddha lelke már elhagyta Bogdo khán testét, akkor Tibetből külön követség jelenik meg az új Élő Buddhával. Ugyanez az eljárás Mongolország valamennyi lámai kolostorának Gheghenjei és Hutuktui választásánál is. Ebben az esetben azonban a választás megerősítésének joga az Élő Buddhát illeti meg. A választásról minden alakiság elintézése után csak jelentést küldenek Lasszába.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET. A mostani Élő Buddha életéből.

Külső Mongolország mostani Bogdo khánja tibeti ember. Szegény családból származik, amely Szakkia Kure közelében, nyugati Tibetben él. Kora ifjúságában viharos, voltaképpen teljesen lelketlen természetűnek mutatkozott. Mindig Mongolország és Dzsingisz khán utódai függetlenségének és dicsőségének gondolata lelkesítette. Ez kezdettől fogva nagy befolyást biztosított neki Mongolország lámáira, fejedelmeire és khánjaira, de az orosz kormányra is, amely állandóan magának iparkodott őt megnyerni. Nem félt a kínai Mandzsu-dinasztia ellen való föllépéstől és ebben mindig segítették Oroszország, Tibet, a burjétok és a kirgizek, akik pénzt, fegyvert, katonát és diplomáciai segítséget adtak neki. A kínai császárok az Élő Istennel nem óhajtottak nyílt háborút, mert el akarták kerülni a kínai buddhisták tiltakozásának kihívását. Egyszer Bogdo khánhoz doktort küldtek, aki ügyes méregkeverő volt. Az Élő Buddha azonban rögtön megértette, hogy mit jelent ez a gyógyászati figyelem és mert ismerte az ázsiai mérgek erejét, azonnal körútra indult a mongol kolostorokba és Tibetbe. Képviselőjéül egy Hubilgánt hagyott hátra, aki megbarátkozott a kínai doktorral és megtudta tőle odajövetelének igazi célját. Kevéssel ezután a kínai valami ismeretlen ok következtében meghalt. Az Élő Buddha tehát visszatérhetett fővárosába.

Egy másik alkalommal is veszedelemben volt az Élő Isten. Akkor volt ez, amikor Lassza úgy látta, hogy Bogdo khán Tibettől nagyon is független politikát folytat. A Dalai Láma tárgyalni kezdett több khánnal és fejedelemmel, akiket meg is nyert annak a tervnek, hogy siettetni kell Buddha lelkének egy más emberi alakba való átköltözését. Az illető fejedelmek Urgába jöttek, ahol a Bogdo khán tisztelettel és nagy örömmel fogadta őket. Nagy lakomát rendezett számukra és az összeesküvők már azt hitték, hogy teljesíthetik a Dalai Láma parancsát. De a lakoma végeztével egészen mást éreztek. Már a következő éjjel meghaltak. Holttesteiket az Élő Buddha nagy dísszel és tisztelettel elküldette családjaiknak.

A Bogdo khán a fejedelmek és khánok minden gondolatát, minden mozdulatát ismeri és ismer minden ellene tervezett összeesküvést is. Az ellenséget rendszerint a legbarátságosabban meghívják Urgába, ahonnan sohasem tér többé vissza a lakóhelyére.

A kínai kormány egykor elhatározta, hogy az Élő Buddhák szakadatlan sorának meg kell szűnnie. Az urgai főpappal megszakítván a nyílt viszályt, céljának elérésére ezt eszelte ki: Peking fölszólította Dolo Nor Pandita Gheghenjét és Utai Hutuktuját, a kínai lamaisták fejét, akiknek egyike sem ismeri el az Élő Buddha fennhatóságát, hogy jőjjenek a fővárosba. Ezek azután régi buddhista könyvek áttanulmányozása után kisütötték, hogy a mostani Bogdo khán az utolsó Élő Buddha, mert Buddha lelkének ama része, amely a Bogdo khánban lakozik, csak harmincegyszer születhetik újra emberi testben. Undur Gheghen ideje óta pedig a mostani Bogdo khán a harmincegyedik inkarnált Buddha. Vele tehát tulajdonképpen ki kell halnia az urgai főpapok dinasztiájának. A Bogdo khán értesülvén e döntésről, régi tibeti kéziratokból kiderítette, hogy a tibeti főpapok egyike nős volt, fia ennek következtében természetesen inkarnált Buddha volt. A Bogdo khán tehát megnősült és most fia van, aki nagyon derék és energikus fiatal ember. Dzsingisz khán vallási trónja tehát az ő elhúnytával nem marad árván. A kínai császárok dinasztiája letűnt a politikai színpadról, de az Élő Buddha továbbra is a pánázsiai gondolat középpontja marad.

Az új kínai kormány 1920-ban a saját palotájában fogságban tartotta az Élő Buddhát. De 1921 elején Ungern báró átkelt a szent Bogdo-Olon és hátba kapta a palotát. Tibeti lovasok lenyilazták a kínai őröket. Azután a mongolok behatoltak a palotába és ellopták az «Istenüket», aki erre azonnal kiáltványt intézett egész Mongolországhoz és az ázsiai népek és törzsek reménységeit életre keltette.

A Bogdo khán palotájában egy láma drága szőnyeggel letakart kosarat mutatott nekem, amelyben a Dalai Láma és a Tashi Láma bulláit, Oroszország és Kína császárjainak dekrétumait és Mongolország, Oroszország, Kína és Tibet szerződéseit őrzik. Ugyanabban a kosárban egy vörösrézlap van a Világ Királyának titokzatos jeleivel, valamint az Élő Buddha legutolsó látomásának följegyzése.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET. Az Élő Buddha látomása 1921. május 17-én.

«Imádkoztam és láttam, ami a nép szeme előtt el van rejtve. Hegyekkel körített tágas síkság terült el előttem. Egy öreg láma nehéz kövekkel megtöltött kosarat vitt. Alig tudott egyet lépni. Ekkor északról fehér ruhába öltözött lovas jelent meg fehér lovon. Odalovagolt a lámához és így szólt hozzá:

– Add ide a kosaradat. Segítek majd Kureba elvinni.

A láma átadta neki súlyos terhét, de a lovas nem tudta fölemelni a nyergébe, úgy, hogy megint az öreg lámának kellett a vállára vennie és a nagy súly alatt meggörnyedve kellett folytatnia az útját. Ekkor egy második lovas jött északról. Ennek fekete volt a ruhája és fekete lovon ült. Ő is odament a lámához és ezt mondta:

– De ostoba vagy! Minek cipeled ezeket a köveket, mikor pedig szanaszét hevernek mindenfelé?

E szavakkal lovának szügyével ellökte a lámát úgy, hogy a sok kő mind a földre hullott. A kő a földet érintvén, gyémánt lett. Erre mindhárman rárohantak, hogy ismét fölszedjék, de egyikük sem tudta a földtől elmozdítani. Az öreg láma kétségbeesve kiáltozta:

– Ó istenek! Egész életemben cipeltem ezt a súlyos terhet és most, amikor már csak csekély utam volt hátra, elvesztettem. Segítsetek nagy, jó istenek!

Hirtelen egy reszkető öreg ember bukkant föl. Minden nehézség nélkül valamennyi gyémántot visszatette a kosárba, letörölte róluk a port, vállára vette a terhet és útnak indult, miközben így szólt a lámához:

– Pihend ki magadat kissé. Én éppen most értem célhoz a terhemmel és örülök, hogy neked a tiéddel segíthetek,

Ketten tovább mentek és nemsokára eltűntek a szem elől. Ezalatt a lovasok harcolni kezdtek egymással. Egész nap és utána egész éjjel harcoltak. Amikor a nap fölkelt, nem volt ott egyikük sem, se élve, se halva. Semmi nyomuk sem maradt.

Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu khán a nagy és bölcs Buddhával beszélgetve, akit a jó és gonosz démonok vettek körül! Bölcs Lámák, Hutuktuk, Kampok, Marambák, szent Gheghenek adjatok feleletet látomásomra!»

Ezt az én jelenlétemben 1921 május 17-én írták le az Élő Buddha diktálása szerint. Nem tudom, mit feleltek a Hutuktuk és Gheghenek, az igazmondók, a bűvészek és a jövőbe látó papok. De nem nyilvánvaló-e a felelet, ha az ember elgondolkozik Ázsia jelenlegi helyzetén?

Az ébredő Ázsia tele van talánnyal, de tele van felelettel is a kérdésekre, amelyeket az emberiség sorsa vet föl. A titokzatos főpapoknak, élő isteneknek, Mahatmáknak és Karma borzasztó könyve olvasóinak e nagy kontinense fölébred és sok százmillió emberi élet oceánját óriási hullámok csapkodják.

ÖTÖDIK RÉSZ. A MISZTÉRIUMOK MISZTÉRIUMA. A VILÁG KIRÁLYA.

NEGYVENHATODIK FEJEZET. A földalatti királyság.

– Álljon meg! – mondta öreg mongol vezetőm, amikor egyszer a Tzagan Luk közelében levő pusztaságon mentünk át. – Álljon meg!

Lecsúszott a tevéjéről, amely lefeküdt anélkül, hogy gazdája ezt megkívánta volna. A mongol a kezét imára arca elé tette és egyre a szent mondást ismételgette: Om! Mani padme Hom! A többi mongol is azonnal megállította a tevéjét és imádkozni kezdett.

– Mi történt?

Ezen gondolkodtam, amikor a gyönge, zöld fűről föltekintettem a felhőtlen égre és a lenyugvó nap álmodozó, lágy sugaraira. A mongolok jó ideig imádkoztak, azután csöndesen beszélgettek egymással, szorosabbra húzták a málhástevék szíját és folytatták az utat.

– Látta, – kérdezte a mongol, – hogy tevéink milyen ijedten mozgatták a fülüket? Hogy a pusztán a ménes milyen figyelmesen hallgatódzott és hogy a juhok és a marhák mennyire összekuporodva feküdtek a földön? Észrevette, hogy a madarak abbahagyták a repülést, a marmoták lefeküdtek ott, ahol éppen voltak és a kutyák nem ugattak többé? Gyönge szél fújt és messziről ének zenéjét hozta magával, amely az emberek, állatok és madarak szívébe hatolt. A föld és az ég megszűnt lélekzeni. Elállt a szél és megállt a nap. Ilyen pillanatban a farkas, amely a juhot kerülgeti, fekve marad ott, ahol van, a fölriasztott antilopnyáj hirtelen abbahagyja rohanó futását, a juhpásztor kezéből kihull a kés, amellyel el akarta vágni a juh gégéjét és a vérszomjas menyét abbahagyja a gyanútlan szalga belopását. Minden élőlényt önkéntelenül imahangulat fog el és végzetét várja. Éppen ebben a pillanatban is így volt. Ez történik mindig, ha a Világ Királya földalatti palotájában imádkozik és a föld népeinek sorsát kutatja.

Így szólt hozzám az öreg mongol, egy egyszerű, darabos juhpásztor.

Mongolország csupasz és rettenetes hegyeivel, meg határtalan pusztaságaival, amelyeket a mongol nemzetség eleinek csontjai födnek, szülte a misztériumot. Népe, amelyet a természet viharos szenvedélyei megrémítenek vagy halálszerű békéje elaltat, érzi a misztériumot. Vörös és sárga lámái megőrzik a misztériumot és mesékkel díszítik. Lassza és Urga főpapjai a misztérium birtokában vannak.

Közép-Ázsián való keresztülutazásomkor hallottam először a «misztériumok misztériumáról». Nem adhatok neki más nevet. Eleinte nem sokat törődtem vele és nem tartottam olyan fontosnak, mint később, amikor a létezésére valló nem egy szórványos ködszerű és gyakran ellentmondó utalást elemeztem és gyűjtöttem.

Az Amyl folyó partján beszélték nekem öreg emberek, hogy egy régi legenda szerint bizonyos mongol törzs, hogy ne kelljen Dzsingisz khán követeléseit teljesítenie, a földalatti országba menekült. Egy szojot, aki a Nogan Kul tó környékéről származott, megmutatta nekem a füstölő kaput, amely állítólag Agharti királyság egyik bejárata. Ezen a kapun át régente egy vadász jutott be a királyságba. Visszatérvén, mesélni kezdte, amit ott látott. Erre a lámák kivágták a nyelvét, hogy megakadályozzák őt a misztériumok misztériumának elárulásában. Amikor megöregedett, visszament a barlang bejáratához és a régi emlékektől vonzva, eltűnt a földalatti királyságban.

Erről a kérdésről tisztább fölvilágosítást kaptam Jelyb Djamszraptól, Narabancsi Kure Hutuktujától. A világ hatalmas királyának a földalatti királyságból inkább világi módon fölfogott eljövetele történetét mondta el nekem, beszélt a megjelenéséről, a csodáiról és jóslásairól. Csak akkor kezdtem megérteni, hogy ebben a legendában, akár hipnózis, akár tömegvízió, nem csak misztérium van elrejtve, hanem reális és hatalmas erő is, amely Ázsia politikai életének fejlődését befolyásolni képes. Ettől kezdve kérdezősködni kezdtem.

Hultun Beyli fejedelem legkedvesebb Gelongja és a fejedelem maga egyet-mást elmondtak nekem a földalatti királyságról.

– Minden a világon – mondta a Gelong, – állandó változás és átmenet állapotában van – a népek, a tudomány, a vallások, a törvények és az erkölcsök. Hány nagy császárság és fényes kultúra pusztult már el! Az, ami egyedül változatlan marad, a gonoszság, a gonosz szellemek szerszáma. Több, mint hatvanezer évvel ezelőtt egy szent egész embertörzzsel eltűnt a föld alatt, hogy sohase mutatkozzék többé a föld felületén. De azóta sokan fölkeresték ezt a királyságot, Szakkia Mouni, Undur Gheghen, Paszpa, Baber khán és mások; de senkisem tudja, hol van az a királyság. Némelyek azt mondják, hogy Afganisztánban, mások hogy Indiában. Ott védve van a nép a gonosztól. Határain belül nincs bűntett. Ott a tudomány nyugodtan fejlődött, semmit sem fenyeget ott rombolás. A földalatti nép elérte a legnagyobb tudást. A földalatti ország most nagy királyság. Sok milliónyi ember tartozik hozzája. Uralkodója a Világ Királya. Ez ismeri a világ minden erejét és olvasni tud az emberiség lelkében, meg sorsának nagy könyvében. Láthatatlanul kormányozza azt a nyolcszáz millió embert, aki a föld felületén lakik. Alá vannak vetve minden parancsának.

Hultun Beyli fejedelem hozzáfűzte:

– Ez a királyság Agharti. Kiterjed a világ valamennyi földalatti útjára. Hallottam, amikor egy Kínából való tudós láma elmondta a Bogdo khánnak, hogy Amerika földalatti barlangjaiban e kontinens egykori népe lakik. A földalatti népeket és a föld alatt levő helyiségeket olyan uralkodók kormányozzák, akik alattvalói a Világ Királyának. Ebben nincs semmi nagyon megcsodálni való. Hiszen tudja, hogy azelőtt a Kelet és a Nyugat két legnagyobb Óceánjában két kontinens volt és mindkettő eltűnt a víz alatt. Ezeknek népe most a földalatti királysághoz tartozik. A földalatti barlangokban különös fény van és ennek köszönhető, hogy ott megterem a búza és mindenféle növény és az emberek betegségtől mentes, hosszú életet élhetnek. Sok különböző nép és törzs van ott. És öreg buddhista brahmán Nepálból, teljesítve az istenek akaratát, fölkereste Dzsingisz khán egyik régi királyságát, Sziámot. Ott egy halásszal találkozott, aki megparancsolta neki, hogy üljön a csónakjára és evezzen vele ki a tengerre. Harmadnap szigethez értek, amelyen a brahmán olyan embereket talált, akiknek két nyelvük volt és ezért két különböző nyelven tudtak beszélni. Ezek az emberek egész különös állatokat mutattak neki: egyszemű, tizenhat lábú teknősbékát, óriási kígyót, igen ízletes hússal, madarat, amelynek foga volt, úgy, hogy halat tudott fogni a sziget lakóinak. Ezek az emberek elmondták neki, hogy a földalatti királyságból jöttek föl, amelynek egyes részeit le is írták neki.

A turgut-láma, aki Urgából velem utazott Pekingbe, újabb részletekkel szolgált.

– Agharti fővárosát városok veszik körül, amelyekben főpapok és a tudomány emberei laknak. Ezek a városok Lasszára emlékeztetnek, ahol a Dalai Láma palotája, a Potala, egy templomokkal és kolostorokkal teli hegynek a csúcsa. A Világ Királyának trónusát sok millió inkarnált isten veszi körül. Ezek a szent Panditák. Magát a palotát a Gorok palotái szegélyezik, akik urai a föld, a pokol és az ég minden látható és láthatatlan erejének és mindent meg tudnak tenni az ember életéért és haláláért. Ha a mi őrült emberiségünk háborút indítana a földalatti királyság ellen, ez planétánk egész fölületét a levegőbe tudná röpíteni és kietlen pusztasággá tudná változtatni. Agharti lakói tengereket kiszáríthatnak, kontinenseket tengerré változtathatnak és hegyeket pusztai homokká morzsolhatnak szét. A Világ Királyának parancsára fű és bokor nő, öreg és gyönge emberek ismét fiatalokká és erősekké lesznek és életre kelnek a halottak. A földalatti királyság lakói nekünk idegen kocsikon rohannak át a mi planétánk belsejének szűk hasadékain. Nehány indiai brahman és tibeti Dalai Láma ama fárasztó kísérletben, hogy olyan hegycsúcsokon jusson föl, amelyeket ember lába még nem érintett, fölírásokat talált a sziklákon és a hóban láb- és kocsinyomot fedezett fel. Az áldott Szakkia Mouni egy hegycsúcson kőtáblákat talált és a rajta levő szavakat csak aggkorában tudta megérteni. Erre azután előrehatolt Agharti királyságba, ahonnan magával hozta a világra a szent tudás egyes töredékeit, amelyek megmaradtak az emlékezetében. Aghartiban csodálatos kristályokból épült palotákban laknak a jámbor emberek láthatatlan uralkodói, a Világ Királya vagy Brahytma, aki beszélni tud Istennel, ahogyan én beszélek most önnel és két segédje, Mahytma, aki ismeri minden jövőbeli esemény célját és Mahynga, aki uralkodik az események okain.

A szent Panditák a világot és erejét tanulmányozzák. Közülök a legtudósabbak néha összejönnek és futárokat küldenek olyan helyekre, ahová emberi szem még nem hatolt. Ezt az eljárást leírta egy Tashi Láma, aki nyolcszázötven évvel ezelőtt élt. Az eljárás a következő: A legelőkelőbb Panditák félkézzel befödik a szemüket, a másikat fiatal emberek koponyájára teszik, akiket így mélyen elaltatnak. Azután az alvók testét fű főzetjével megmossák, minden fájdalom iránt érzéketlenné és az acélnál keményebbé teszik, mágikus kendőkbe csavarják és összekötözik őket. Ezután a nagy Istenhez imádkoznak. A megkövesedett ifjak nyílt és éber szemmel feküsznek. Mindent, ami körülöttük történik látnak, hallanak és megtartanak emlékezetükben. Most egy Goro lép hozzájuk, aki hosszan, erősen nézi őket. Testük erre lassan fölemelkedik a földről és eltűnik a levegőben. A Goro ülve marad és mereven abba az irányba néz, amelybe a futárokat elküldte. Láthatatlan fonalak kötik össze velük az akaratát. Közülök nehányan a csillagok alatt mozognak és megfigyelik az ottani eseményeket, a csillagvilág ismeretlen lakósságát, életét és törvényeit. Hallják, hogy mit beszélnek a csillagemberek, olvassák könyveiket, megértik sorsukat és bajukat, erényeiket és bűneiket, jámborságukat és rosszaságukat. Más futárok a lángokkal érintkeznek és látják, hogy támad-e vad láng, amely örökké harcol, a planéták mélyén megolvasztja és szétzúzza az ércet, fölforralja a gejzerok és meleg források vizét, sziklákat tör össze és a hegyek lyukain át lávafolyamokat önt a földre. Ismét mások a végtelenül kicsiny, átlátszó levegő teremtményekkel rohannak tova és behatolnak létük misztériumába és életük céljába. Vannak, akik a tengerek mélyére merülnek és megfigyelik a fehér vízlények királyságát, amelyek kellemes meleget terjesztenek az egész földön és uralkodnak a szeleken, a hullámokon és a viharokon… Erdeni Dzuban volt egyszer egy Pandita Hutuktu, aki Aghartiból jött. Amikor haldoklott, arról az időről beszélt, amikor a Goro akarata szerint Keleten egy vörös csillagon élt, a jégfödte oceánon kóborolt és a föld mélyében viharos tüzek közt lebegett.

Ezeket az elbeszéléseket hallottam a fejedelmek mongol jurtáiban és a lámai kolostorokban. Mindezt ünnepies hangon mondták el, olyan hangon, amely lehetetlenné tette az ellenvetést.

Misztérium!

NEGYVENHETEDIK FEJEZET. A Világ Királya az Isten színe előtt.

Urgában tartózkodásom alatt is azon voltam, hogy megkaphassam a Világ Királyáról szóló legenda megfejtését. Természetes, hogy erről az Élő Buddha mondhatott volna legtöbbet. Megkíséreltem tehát, hogy tőle tudjak meg valamit. Egyszer beszélgetés közben megemlítettem a Világ Királya nevet. Erre az öreg főpap élesen felém fordította a fejét és mozdulatlan vak szemét rám irányította. Akaratom ellenére elhallgattam. Sokáig hallgattunk. Majd olyan módon folytatta a társalgást a főpap, hogy megértettem, hogy erről a dologról nem óhajt beszélni. Szavaim hatásaként bámulat és félelem ült a jelenlevők arcára. Különösen állt ez Bogdo khán könyvtárának őrére. Mindenki érthetőnek fogja találni, hogy ez csak fokozhatta buzgalmamat.

A Bogdo Hutuktu dolgozószobájából távozván, a könyvtárossal találkoztam, aki előttem ment el. Megkértem, mutassa meg az Élő Buddha könyvtárát, ami nagyon közönséges fogásra adott alkalmat.

– Kedves láma, – mondám, – egyszer éppen abban az órában lovagoltam át a pusztaságon, amikor a Világ Királya az Istennel beszélt. Éreztem e pillanatnak mély hatású fenségességét.

Az öreg láma, csodálkozásomra, nagyon nyugodtan így felelt: