Part 6

Alighogy a városba érkeztünk, mindjárt politikai szenvedélyek háborgó tengerén találtuk magunkat. A mongolok az ő országukban folytatott kínai politikának szenvedélyes izgatottsággal ellenszegültek. A kínaiak dühöngtek és adófizetést követeltek a mongoloktól az egész időre, amióta Kínától kicsikarták Mongolország autonómiájának elismerését. Az orosz telepesek, akik a város közelében, a nagy kolostorok szomszédságában és az ide-oda vándorló törzsek közt szálltak meg, egymással civakodó politikai csoportokra szakadtak. Urgából híre jött, hogy Ungern-Sternberg báró orosz tábornok vezérletével harc folyik Külső Mongolország függetlenségének fönntartásáért. Az orosz tisztek és menekültek különítményekbe állottak össze, amelyeket a kínaiak nem tűrtek meg, a mongolok ellenben szívesen láttak. A bolsevikok, akiknek gondot okozott, hogy Mongolországban fehér harci csapatok alakulnak, a mongol határra küldték csapataikat. Irkutszk és Csita, Uliasszutai és Urga közt hírhordók jártak, akik a bolsevikoktól minden elképzelhető ajánlatokat hoztak a kínai biztosoknak. A Mongolországban levő kínai hatóságok fokozatosan növekvő titkos összeköttetésekbe léptek a bolsevikokkal és Kiachtában és Ulankomban a nemzetközi jog megsértésével kiadták nekik az orosz menekülteket. Urgában orosz kommunista községet rendeztek be a bolsevikok. A törvényes orosz konzulok nem tettek semmit. A Koszogol és a Szelenga-völgy vidékén levő vörös csapatok harcba keveredtek bolsevikellenes tisztek csoportjaival. A kínai hatóságok a mongol városokban helyőrségeket létesítettek és büntető expediciókat küldtek az országba. És hogy a kavarodás még tökéletesebb legyen, a kínai csapatok házkutatásokat végeztek, amikoris fosztogattak és loptak.

Micsoda atmoszférába jutottunk a Jenisszei mellett, Urianhaion, Mongolországon, a turgutok földjén, Kanszun és Koko Noron át tett nehéz és veszedelmes utunk után.

– Higyje el, – mondta öreg barátom, – inkább fojtanék meg elvtársakat és harcolnék hunghucok ellen, mint hogy itt hírekre és egyre rosszabb hírekre várjak!

Igaza volt, mert a mi helyzetünkben az volt a legrosszabb, hogy a tények, a hírek és a fecsegések e zűrzavarában a vörösök ellenállás nélkül közeledhettek volna Uliasszutaihoz és puszta kézzel megfojthattak volna mindenkit.

Szívesen elhagytuk volna a bizonytalanságok e városát, de nem tudtuk, hová mehetnénk. Északon ellenséges párthívek és vörös csapatok voltak. Délen már elvesztettük néhány társunkat és magunk is megsebesültünk. Nyugaton a kínai közigazgatási tisztviselők és csapataik dühöngtek és keleten háború tört ki, amelyről a kínai hatóságoknak mindent eltitkoló kísérletével szemben is hírek szivárogtak át és nagyon komolynak tüntették föl a helyzetet Külső Mongolország e részében. Nem maradt tehát számunkra más, mint hogy Uliasszutaiban maradjunk. Kívülem itt lakott még több lengyel katona, aki oroszországi hadifogolytáborból szökött meg, két lengyel család és két amerikai cég. Mindannyian olyan helyzetben voltak, mint mi. Összetartottunk és megszerveztük saját hírszolgálatunkat, amelynek az volt a föladata, hogy a leggondosabban figyelje meg az események kifejlődését. A kínai biztossal és a mongol kormányzóval sikerült jó viszonyba jutnunk, ami tájékozódásunkra nagyon is hasznos volt.

Mi volt a magyarázata mindezeknek a mongolországi eseményeknek? Uliasszutai nagyon intelligens mongol kormányzója a következő felvilágosítással szolgált:

– A Mongolország, Kína és Oroszország közt 1912 október 21-én, 1913 október 23-án és 1915 június 7-én kötött szerződésnek megfelelően megadták a függetlenséget Külső-Mongolországnak és vallásunk erkölcsi vezetőjének ismerték el. A Kahlkhaban és Külső-Mongolországban élő mongol népeknek Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu Khán címmel ő szentsége, az Élő Buddha lett a szuzerénje. Amíg Oroszország erős volt és Ázsiában érvényt tudott szerezni a politikájának, a pekingi kormány tiszteletben tartotta a szerződést. Mikor azonban Oroszország a Németországgal való háború kezdete után kénytelen volt csapatait Szibériából kivonni, Peking Mongolországban elvesztett jogainak helyreállítását kezdte követelni. Ez okból az 1912 és 1913. évi szerződéseket kiegészítették az 1915. évi konvencióval. De amikor 1916-ban Oroszország minden hadi erejét lekötötte a sikertelen háború és amikor később, 1917 februárjában kitört az orosz forradalom, a kínai kormány nyíltan ismét visszavette Mongolországot. Mindenütt új mongol minisztereket és kormányzókat nevezett ki, olyan egyéneket, akik barátságos érzelemmel voltak Kína iránt. A mongol függetlenségi mozgalom sok hívét elfogatta és Pekingben börtönbe vettette. Urgában és más mongol városokban kínai igazgatást rendezett be és ő szentségét, a Bogdo khánt megfosztotta az igazgatás minden jogától, amennyiben kínai dekrétumok puszta aláíró gépjévé tette. Végül még csapatokat is küldött Mongolországba. E pillanattól kezdve sűrűn jöttek kínai kereskedők és kulik. A kínaiak adók és illetékek fizetését követelték 1912-től kezdve. Ennek következtében a mongol lakosság csakhamar mindenét elvesztette úgy, hogy most városaink és kolostoraink szomszédságában koldussá lett, földlyukakban lakó mongolok egész telepei láthatók. A mongol arzenálokat és kincstárakat lefoglalták, a kolostorokat adófizetésre kényszerítették és minden mongolt üldöztek, aki síkra szállt hazája szabadságáért. Kínai ezüsttel, kitüntetésekkel és címekkel vesztegetve, a szegényebb mongol fejedelmeket maguknak nyerték meg a kínaiak. Így azután könnyen megérthető, hogy az uralkodó osztály, ő szentsége, a khánok, a hercegek és az előkelő lámák, de a tönkretett és sanyargatott nép is, határozottan ellenséges érzelemmel vannak az így föllépő kínai közigazgatási tisztviselők iránt, mert nem feledték el, hogy egykoron mongol uralkodók kormányozták Pekinget és Kínát és uralmuk idején Ázsiában Kínának juttatták az első helyet. Szembeszállnunk azonban nem lehetett. Nem volt fegyverünk. Vezéreink mind őrizet alatt voltak és a fegyveres ellenállás minden mozdulatára ugyanazokban a pekingi börtönökben fejezték volna be életüket, amelyekben éhséggel és kínszenvedéssel nemeseink, fejedelmeink és lámáink közül már nyolcvanan pusztultak el. Rendkívül hatalmas lökés kellett, hogy a nép cselekedjék. Ezt a lökést megadták Cseng Y tábornok és Csu Tekihsziang tábornok kínai adminisztrátorok. Ezek kihirdették, hogy ő szentsége a Bogdo khán fogoly a saját palotájában és figyelmeztették őt arra, hogy a pekingi kormány egyik korábbi határozata értelmében – amelyet azonban a mongolok jogtalannak tartanak – ő szentsége az utolsó Élő Buddha. Ez már több volt a soknál. A nép és Élő Istenük közt azonnal titkos összeköttetések szövődtek és terveket dolgoztak ki ő szentsége megszabadítására, meg a szabadságharcra. Segítségünkre volt Djam Bolon, a burjétok nagy fejedelme, aki tárgyalni kezdett a bolsevikok ellen akkor Transbajkáliában harcoló Ungern tábornokkal és fölszólította, vonuljon be Mongolországba és segítsen harcunkban a kínaiak ellen. Így kezdődött a szabadságharcunk.

Így magyarázta meg nekem a helyzetet Uliasszutai kormányzója. Később azután ez történt. Miután Ungern báró beleegyezett abba, hogy Mongolország szabadságáért küzdjön, elrendelte az északi kerületekben lakó mongolok mozgósítását és megígérte, hogy saját kicsiny különítményével a Kerulen folyó mentén eljön Mongolországba. Összeköttetésbe lépett a Mongolországban levő másik különítménnyel, Kazagrandi ezredes csapatával és a mozgósított mongol lovasok támogatásával megkezdte a támadást Urga ellen. Kétszer vereséget szenvedett, de 1921 február 3-án sikerült a várost elfoglalnia és az Élő Buddhát ismét a khánok trónjára ültette.

Március vége felé azonban Uliasszutaiban még ismeretlenek voltak mindezek az események. Nem tudtunk sem Urga elestéről, sem arról, hogy a közel 15,000 főnyi kínai sereg a maimaicsengi csatákban, a Tola partján és az urga-udei úton elpusztult. A kínaiak minden erejükkel a valóság elleplezésén fáradoztak, amennyiben mindenkit megakadályoztak abban, hogy Urgatól nyugatra juthasson el. De a hírek ott voltak a levegőben és mindenkit fölizgattak. Egyre feszültebb lett a helyzet és a viszony a kínaiak közt az egyik, a mongolok és az oroszok közt a másik részen naponta élesebb lett.

Uliasszutaiban ebben az időben Wang Tszao-tszun volt a kínai biztos, tanácsadója Fu Hsziang. Fiatal és tapasztalatlan ember volt mindkettő.

A kínai hatóságok barátomat, Uliasszutai kormányzóját, a kiváló mongol hazafit, Chultun Beyle herceget elbocsátották és helyét egy kínaibarát láma-fejedelemmel, Urga volt vicehadügyminiszterével töltötték be.

Az elnyomás még gonoszabb lett. Most itt is megkezdődtek a házkutatások az orosz tisztek és telepesek lakásain és nyílt összeköttetések kezdődtek a bolsevikokkal. Napirenden volt a letartóztatás és a verekedés. Az orosz tisztek hatvan főnyi titkos különítményt alkottak, úgy, hogy most már védelmezhették magukat. De ebben a különítményben véleményeltérés támadt M. M. Michailoff alezredes és néhány tisztje közt. Világos volt, hogy a különítmény a döntő pillanatban széthull.

Mi nem oroszok elhatároztuk, hogy alaposan kikémleljük, nem kell-e vörös csapatok megérkezésétől tartanunk. Régi barátom és én ajánlkoztunk a hírszerző szerepére. Chultun Beyle herceg nagyon jó vezetőt adott nekünk, egy Tzeren nevű öreg mongol embert, aki folyékonyan beszélt és írt oroszul. Ez a vezető nagyon érdekes személyiség volt, mert már tolmácsként szerepelt úgy a mongol hatóságoknál, mint alkalomadtán a kínai biztosnál is. Nem nagyon régen mint külön hírnököt nagyon fontos táviratokkal Pekingbe küldték. A fölülmúlhatatlan lovas az Uliasszutai és Peking közt elterülő utat, 1800 mérföldnyi távolságot, bármily hihetetlenül hangzik is, kilenc nap alatt tette meg. Úgy készült föl az útra, hogy testét, mellét, lábaszárát, karját erős gyapjúkötéssel csavarta körül. Ilyen módon védekezett ily hosszú lovaglás fáradalma ellen. A sapkáján három sastoll volt annak jeléül, hogy a kapott parancs szerint a madár gyorsaságával repülhet. Tzara nevű különleges okirat jogot adott neki arra, hogy minden postaállomáson a legjobb lovakat követelje, egyet hátasnak és egy teljesen fölnyergeltet váltásnak, valamint, hogy két oulatch vagy őr kísérje őt fedezetül és a lovak visszavezetése végett. Így fölszerelve az ourtonnak nevezett postaállomások közt vágtatva tette meg a 15–30 mérföldet és mindenik állomáson csak éppen annyi időt töltött, amennyi a lovak és az őrök kicserélésére kellett. Egy őr mindig előre lovagolt, úgy hogy a legközelebbi állomáson mindig előre tudtak érkezéséről. Minden őr három lovat vitt magával, ami lehetségessé tette, hogy egyik nyeregből a másikba pattanjanak és kifáradt lovukat visszatértükig hátrahagyják. A táviratvivő minden harmadik állomáson megivott egy csésze forró zöld teát és mindjárt folytatta a rohanást délnek. Napi tizenhét-tizennyolc órai ilyen lovaglás után az éj hátralevő részét valamelyik állomáson töltötte el, ahol lefekvés előtt elnyelt egy főtt ürücombot. Így utazott kilenc napon át.

Ezzel az emberrel a szolgálatomban egy hideg téli reggelen elindultunk Kobdo irányába. Onnan azt a nyugtalanító hírt kaptuk, hogy vörös csapatok vonultak be Ulankomba, ahol a kínai hatóságok valamennyi európait kiszolgáltatták nekik. Utunkba esett a Dzafin folyó, amelyet jég borított. Rettenetes víz. Ágya futóhomok, mely nyáron sok tevét, lovat és embert ragad le a mélybe.

Amikor a kobdói út felét megtettük, a kis Baga Nor-tó partján egy pásztor jurtájához értünk. Az est beköszöntése és sűrű havat hozó forgószél arra kényszerített bennünket, hogy ott éjjelezzünk. A jurta mellett pompás fakó állott, ezüsttel és korallokkal gazdagon díszített nyereggel.

A jurtához való közeledésünkre két mongol sietett ki belőle. Egyikük gyorsan a nyeregbe ugrott és hamarosan eltűnt a síkság havas dombjai mögött. Annyit észrevettünk, hogy nagy felöltője alatt sárga ruhát viselt és hogy nagy, zöld bőrhüvelybe dugott kés volt nála, amelynek nyele szaruból és elefántcsontból készült. A másik ember, a jurta tulajdonosa, az ottlakó Novontziran herceg pásztora volt.

Örült, amikor meglátott bennünket és befogadott a jurtájába.

– Ki volt az a lovas azon a fakón? – kérdeztük tőle.

Lesütötte a szemét és hallgatott.

– Mondd meg. Ha nem mondod meg a nevét, ez azt mutatja, hogy rossz emberekkel barátkozol.

Kezével hadonászva tiltakozott.

– Nem, nem! Jó ember, nagy ember, de a törvény tiltja, hogy a nevét kiejtsem.

Megértettük, hogy az eltávozott vagy a pásztornak a gazdája, vagy pedig valami előkelő láma volt. Ezért nem is követelődztünk tovább, hanem alváshoz készülődtünk. Vendéglátónk három ürücomb főzéséhez fogott hozzá és nagy késével ügyesen kivágta belőle a csontokat. Beszélgettünk vele és megtudtuk, hogy itt senkisem látott vörös csapatokat. Ellenben Kobdoban és Ulankomban kínai katonák sanyargatták a lakosokat és bambuszbottal halálra verték azokat a férfiakat, akik feleségeiket védték e szörnyetegekkel szemben. Ezért a mongolok közül néhányan a hegyekbe menekültek, hogy ott beálljanak Kaigordoffnak, egy Altaiból való tatár tisztnek a különítményébe, aki fegyvert adott nekik.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET. A titokzatos bosszuló láma.

A két napi út után, amelyen hóban és metsző hidegben 170 mérföldnél többet tettünk meg, örültünk a pihenésnek a jurtában és szabadon, gondtalanul beszélgettünk a leveses ürühús-vacsoránál, amikor egyszerre mély, rekedt hangot hallottunk:

– Szayn! – jó estét!

A szénserpenyőtől az ajtó felé fordultunk, ahol középmagas, nagyon zömök mongol embert láttunk, aki szarvasbőrköpenyt és oldalhajtókákkal ellátott sapkát viselt. Övében ugyanaz a zöld hüvelyű nagy kés volt, amelyet az elsiető lovason láttunk.

– Amourszayn! – feleltük.

Gyorsan fölgombolta az övét és letette a felöltőjét. Sárga selyemből készült pompás ruhában állt most előttünk, amely fénylett, mint a nap. Símára beretvált arca, megnyírt haja, balkezén a vörös korallokból való olvasója és sárga ruhája világosan bizonyították, hogy előkelő lámapap állt előttünk, – lámapap nagy gyilokkal, amely kék vállszalagja alá volt dugva. Ránéztem házigazdánkra és mongol vezetőmre, Tzerenre és mindkettőnek az arcán félelmet és tiszteletet láttam. Az idegen odajött a szénserpenyőhöz és leült.

Egy darab húst vett a szájába és így szólt:

– Beszéljünk oroszul.

Beszélgetni kezdtünk. Az idegennek némi kifogásolnivalója volt az urgai Élő Buddha kormányzásán.

– Odaát felszabadítják Mongolországot, meghódítják Urgát, megverik a kínai hadsereget és itt nyugaton minderről nem hallunk semmit. Itt, mialatt a kínaiak agyonverik és meglopják népünket, nem történik semmi. Az én nézetem szerint Bogdo khánnak értesítéseket kellett volna ide küldenie. Miért tudnak a kínaiak Urgából és Kiachtából Kobdóba hírvivőket küldeni, akik segítséget kérnek számukra és miért nem tudja ezt a mongol kormány megtenni? Miért?

– Küldenek-e a kínaiak segítő csapatokat Urgába? – kérdeztem.

Rekedt nevetéssel ezt válaszolta a vendégünk:

– Valamennyi hírvivőt elfogtam, leveleiket elvettem és őket magukat vissza… a sírba küldtem.

Újra nevetett és különös fényű szemével körülnézett. Csak most vettem észre, hogy pofacsontjai és szeme olyan vonalakat mutatnak, aminőket Közép-Ázsia mongoljainál rendszerint nem lehet látni. Inkább tatárnak vagy kirgiznek tetszett.

Hallgattunk és pipáztunk.

– Mikor indul el a csahar-különítmény Uliasszutaiból? – kérdezte.

Azt feleltük, hogy erről még nem hallottunk semmit, mire vendégünk kijelentette, hogy a kínai hatóságok Mongolország belsejében mozgósították a harcias csaharok egy erős különítményét, egy olyan törzset, amelynek vándorhelye nincs messze a nagy faltól. A különítmény feje egy ismert hunghuc, akinek a kínai kormány kapitányi rangot adott azért az ígéretéért, hogy a kínai hatóságoknak meghódítja a kobdói és urianhai kerületekben levő valamennyi törzset.

Mikor vendégünk megtudta, mi utunknak a célja, azt mondta, hogy a legpontosabb hírekkel szolgálhat és így fölöslegessé válik továbbutazásunk. Hozzáfűzte még:

– Különben nagyon veszedelmes is, mert Kobdo népét le fogják gyilkolni és a várost fölgyujtják. Ezt egészen határozottan tudom.

Nagy figyelemmel és rokonérzéssel fülelt, amikor Tibeten való átnyomulásunk szerencsétlen kísérletéről hallott.

– Egyedül csak én lehettem volna segítségükre, de sohasem a Narabancsi Hutuktu. Az én laissez-passer levelemmel Tibetben bárhová elmehettek volna. Én Tushegoun láma vagyok.

Tushegoun láma. Mennyi rendkívüli elbeszélést hallottam már erről az emberről. Orosz kalmuk ember, akinek a cár uralkodása idején a propaganda miatt, amelyet a kalmuk nép függetlensége érdekében folytatott, sok orosz börtönnel kellett megismerkednie és akit ugyanebből az okból a bolsevikok üldöztek. Mongolországba menekült és itt a mongolok közt azonnal nagy befolyásra tett szert. Ez nem is volt csoda, mert ő a potalai (Lassza) Dalai Láma belső barátja és tanítványa és a legképzettebb a lámak közt, híres gyógyász és doktor. Az Élő Buddhához való viszonyában csaknem független állást foglalt el. Nyugat-Mongolország és Zungaria valamennyi nomád törzsének vezére lett, sőt egész Turkesztánig terjedt a befolyása. Hatalmának alapja, ahogyan magát kifejezte, a misztérium dolgaiban való nagy jártassága volt, de mint nekem elbeszélték, alapja volt nagyrészben az is, hogy pánikszerű félelemben tudta tartani a mongolokat. Aki nem teljesítette a parancsát, meghalt. Az engedetlenkedő sohasem tudhatta, mely napon és órában bukkan föl a büntető láma, a Dalai Láma különös és hatalmas barátja. A csodatevő nem sokat teketóriázott: egy késszúrás, egy golyó, vagy egy szorítás a gégén és megvolt a büntetés.

Künn a szél üvöltött és a megfagyott havat odacsapta a jurta kifeszített nemezfalához. A szél ordításán át több hangnak a lármája, kiabálás, nevetgélés hallatszott be hozzánk. Éreztem, hogy ebben a környezetben valami vándorló nomádot könnyen rá lehetne venni arra, hogy csodában higyjen, hiszen maga a természet is segít ebben. Alighogy ez a gondolatom támadt, a Tushegoun láma hirtelen fölkapta a fejét, keményen rám nézett és így szólt:

– Nem egy dolog van a természetben, amit nem ismerünk és az a képesség, hogy az ismeretlent föl tudjuk használni, teremti meg a csodát. Csakhogy ezzel a képességgel nagyon kevesen rendelkeznek. Be fogom ezt bizonyítani, azután majd mondja meg, látta-e már azt, amit én mutatok.

Fölállt, a karján feltűrte sárga ruháját és a juhpásztor felé indult, akire rászólt:

– Misik, kelj föl!

A pásztor fölkelt, mire a láma gyorsan kigombolta a pásztor ruháját és meztelenre kitakarta a mellét. Még nem is sejthettem, hogy mit akar, amikor a Tushegoun minden erejével a pásztor mellébe döfte a kését. A mongol, akinek egész teste vérrel volt borítva, a földre zuhant. A láma sárga selyemruháján odacsöppent vért vettem észre. Fölkiáltottam:

– Mit csinált?

– Pszt, csönd, – súgta felém fordítva egészen fehérré vált arcát.

Néhány metszéssel megnyitotta a mongol mellét. Láttam a pásztor lassan lélekző tüdejét és szívének mozdulatait. A láma újjával megérintette ezeket a szerveket, de mintha nem folyt volna már több vér és a pásztor arca is teljesen nyugodt volt. Amikor a láma nekikészülődött a pásztor testének megnyitásához, a félelemtől és iszonyattól lecsuktam a szememet. Mikor nemsokára ismét fölpillantottam kissé, még jobban bámultam, mert láttam, hogy a pásztor még mindig nyitott kabáttal, de sértetlen mellel feküdt és csendesen aludt, mig a Tushgoun láma a tűz mellett ült, pipázott és mélyen elgondolkozva a lángokba bámult.

– Ez csodálatos, – mondám. – Ilyet még sohasem láttam.

– Miről beszél? – kérdezte a kalmuk.

– A csodájáról, aminek maga mondja, – feleltem.

– Én sohasem mondtam annak, – rovott meg hideg hangon a kalmuk.

– Maga látta? – kérdeztem kísérőmet.

– Mit? – kérdezte álmosan.

Megértettem, hogy Tushegoun láma hipnotikus erejének lettem áldozatává. Ez azonban inkább volt kedvemre, mint hogy egy ártatlan mongolt meghalni lássak. Azt ugyanis nem hittem, hogy Tushegoun láma áldozatainak testét éppen olyan gyorsan össze tudja foltozni, mint ahogyan bizonyára szét tudja vágni.

Másnap elbúcsúztunk vendéglátóinktól, mivel küldetésünket befejeztük, elhatároztuk, hogy visszatérünk.

Tushegoun láma azt mondta nekünk, hogy ő ott van mindenütt. Egész Mongolországot összevándorolja és egyszer a pásztor és a vadász magábanálló, egyszerű jurtájában lakik, máskor a hercegek és törzsfők pompás sátrában.

Ez a kalmuk boszorkánymester ravaszul mosolyogva ezt mondta, amikor elvált tőlünk:

– A kínai hatóságoknak ne beszéljen rólam semmit.

Azután hozzáfűzte:

– Amit tegnap este átélt, csak futólagos demonstráció volt. Ti európaiak nem akarjátok beismerni, hogy mi, föl nem világosult nomádok, a titkos tudomány erejével rendelkezünk. Bizonyára másként gondolkodnék, ha csak egyszer láthatná a legszentebb Tashi Láma csodáit és hatalmát, akinek parancsára például Buddha régi szobra előtt meggyulladnak a lámpák és mécsek. De van még egy hatalmasabb és szentebb ember…

– A Világ Királya Aghartiban? – vetettem közbe.

Nagycsodálkozva rámbámult, homlokát gondolkozva összeráncolta és azt kérdezte:

– Hallott róla?

Pár pillanat mulva folytatta:

– Csak egy ember ismeri az ő szent nevét, csak egy most élő ember volt valaha Aghartiban. Az én vagyok. És ez a magyarázata annak, miért tüntetett ki a legszentebb Dalai Láma és miért fél tőlem az urgai Élő Buddha. Én azonban sohasem fogok a lasszai legfőbb pap szent trónján ülni és azt a méltóságot sem fogom elérni, amelyet Dzsingisz khán, a sárga tan feje hagyott hátra. Én nem vagyok szerzetes, én harcos vagyok és bosszúálló.

Ügyesen nyeregbe ugrott, végig vágott a lován és elröpült, miután a szokásos mongol búcsúszavakat mondtan:

– Szayn! Szayn! – bayna!

Visszatérőben Tzeren sok száz legendát beszélt el, amely Tushegoun láma személyéhez fűződik. Az egyikre különösen emlékszem. A mongolok 1911-ben vagy 1912-ben fegyveres kézzel próbálták szabadságukat a kínaiaktól kiküzdeni. Nyugat-Mongolország kínai főhadiszállása Kobdóban volt, ahol a legjobb kínai tisztek vezérletével körülbelül tízezer kínai katona állomásozott. Hun Baldon, egy egyszerű pásztor, aki a kínaiakkal vívott harcokban kitüntette magát és akinek az Élő Buddha a Hun herceg címet adta, kapott parancsot Kobdo bevételére. Baldon, aki óriási erejű ember volt, rosszul fölfegyverzett mongoljait vad, rettenthetetlen elszántsággal vezette többszöri rohamra. Mindannyiszor kénytelen volt visszavonulni, mert géppuskatűz nagy veszteséget okozott neki. Váratlanul megjelent Tushegoun láma, aki maga köré gyűjtötte a mongol katonákat és a következő beszédet intézte hozzájuk:

– Nem kell a haláltól félnetek és nem szabad hátrálnotok. Mongolországért harcoltok és haltok meg, amelynek az Istenek nagy jövőt rendeltek. Nézzétek, mi lesz Mongolország sorsa.

Kezével a távolba mutatott. A katonák látták, hogy körülöttük az egész vidék csupa gazdag jurta és legelő, amelyen sok ló és szarvasmarha legelt. A síkságon lovasok tűntek föl drága nyergű paripákon. Az asszonyokon a legpompásabb selyemruhák voltak, füleikben tömör ezüstkarikák és hajukban drága ékszer. Kínai kereskedők végtelen karavánt tereltek egy előkelő külsejű mongol kormányzó elé, akit cifrán öltözött katonák vettek körül és büszkén tárgyalt a kereskedőkkel az árú megvétele végett.

Röviddel ezután eltűnt a látomás. Tushegoun újra beszélt:

– Ne féljetek a haláltól. Megvált bennünket a földi fáradalmaktól és az örök boldogsághoz visz. Nézzetek keletre. Látjátok-e előbbi csatákban elesett testvéreiteket és barátaitokat?

– Igen, látjuk, látjuk, – kiáltották a legnagyobb elragadtatással a mongol harcosok.

Most nagy csoport lakást pillantottak meg, amelyek jurták vagy meleg és barátságos fénybe merült templomcsarnokok lehettek. Vörös és sárga selyem födte e lakásokat, az oszlopok és a falak mindenütt arany fényben csillogtak. A nagy vörös oltáron arany kandeláberekben áldozati gyertyák égtek. A földön puha párnákon pihentek azok a mongolok, akik Kobdo korábbi megrohanásaiban elestek. Előttük alacsony lakk-asztalok állottak, tele gőzölgő húsételekkel, borral és teával megtöltött magas edényekkel, szárított sajttal, datolyával, mazsolával és dióval. Az elesett katonák arany pipából füstöltek és jókedvűen beszélgettek.

Ez a látomás is eltűnt. A levegőbe bámuló mongolok előtt fölemelt kézzel már csak a titokzatos kalmuk állott.

– Előre csatára és győzelem nélkül nincs visszatérés! A harcban nálatok vagyok!

A roham megkezdődött. A mongolok veszett bátorsággal harcoltak, százával elestek, de elfoglalták Kobdót. Akkor azután megismétlődött a már régóta nem látott esemény: tatár hordák földúltak egy igazi várost. Hun Baldon megadta a fosztogatásra a hagyományos jelet: feje fölött piramis alakban összetéve három, vörös szalagokkal díszített lándzsát vitetett. Ezzel három napra kiszolgáltatta a várost a katonáknak. Megkezdődött a gyilkolás és a fosztogatás. Minden kínai meghalt. A várost fölgyújtották és a vár falait földig lerombolták. Hun Baldon azután Uliasszutaiba ment, hogy ott is elpusztítsa a kínai várat. Ennek az eseménynek tanuiként láthatók ma Uliasszutaiban a romok, a szétzúzott falak és tornyok, a csupaszon a levegőbe nyúló kapuk és az elégett kínai hivatalok és kaszárnyák maradványai.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A vad csaharok.

Uliasszutaiba való visszatérésünk után azt hallottuk, hogy a mongol kormányzó nyugtalanító híreket kapott Muren Kureból. Levélben közölték vele, hogy a Koszogol-tó környékén Kazagrandi ezredest vörös csapatok visszaszorították. A kormányzó attól félt, hogy a vörösök Uliasszutai ellen vonulnak. Ezért a két amerikai cég feloszlatta az üzletét, aminthogy többi barátaink is gyors távozásra készülődtek, ámbár haboztak a város elhagyásával, mert attól féltek, hogy éppen nekimehetnek a keletről küldött csahar-különítménynek.

Elhatároztuk, hogy megvárjuk e különítmény megérkezését, mert ez az egész helyzetet megváltoztathatja. Néhány nap mulva meg is érkezett. Kétszáz harcias csahar rabló egy kínai hunghuc parancsnoksága alatt. Az utóbbi nagy, csupa csont és bőr ember volt, akinek a keze csaknem a térdéig ért. Szél és nap megbarnította az arcát. A homlokán és a pofáján két széles sebhely volt, az egyik ferdén az üres szemüregen át.

A különítmény a szétrombolt várban tanyázott egy kínai épület közelében, amely a mongolok rohamában elkerülte az általános pusztulást és most a kínai biztosnak volt a főhadiszállása. A csaharok már megérkezésük napján kifosztottak egy kínai dugunt, azaz kereskedelmi telepet, amely alig félmérföldnyire volt a várostól. Megsértették a kínai biztos feleségét is, akit árulónak mondtak. A csaharok ezzel nem is állítottak valótlant, mert Wang-Tszao-tszun kínai biztos, amikor Uliasszutaiba érkezett, a gyarmatokon élő kínaiak szokása szerint mongol ágyastársat követelt, mire a szolgalelkű új kormányzó megparancsolta, hogy adjanak neki egy szép mongol leányt.

Napirenden volt a rablótámadás, a veszekedés és a részeg csaharok orgiája és ezért Wang-Tszao-tszun azon fáradozott, hogy a különítményt a leggyorsabban tovább vonultassa nyugati irányban Kobdóba és tovább Urianhaiba.

Egy hideg téli reggelen Uliasszutai lakói különös látványnak voltak a tanui. A város főútján a csahar csapat haladt végig. A harcosok hármas sorokban, kicsi sovány ponikon lovagoltak. Testüket meleg kék ruha és báránybőrfelöltő födte, fejükön a szabályszerű medvebőr-sapka és állig föl voltak fegyverkezve. Vad lármával és kiáltással lovagoltak, miközben mohó szemmel vizsgálgatták a kínai üzleteket és az orosz telepesek házait. Élükön a hunghucfőnök lovagolt, mögötte három fehérfelöltős lovas, aki lengő zászlókat tartott és kagylókon művelt valamit, amit bizonyára zenélésnek gondolt.

A csaharok egyike nem tudott ellenállni a kísértésnek. Leugrott a lóról és berohant az egyik kínai boltba. A házból mindjárt kihallatszott a kínai kereskedők ijedt kiáltása. Erre a hunghuc megfordította a lovát és meglátván a csahar lovát a boltajtó előtt, tudta, hogy mi történt. Szigorú hangon kiparancsolta a csahart és amikor kijött, korbácsával teljes erővel az arcába vágott. A csahar arcát elöntötte a vér, de már a következő pillanatban zúgolódás nélkül a nyeregben ült és visszavágtatott a helyére.