Part 1

Knut Hamsun

Az uj nemzedék

(Segelfossby II.)

Norvégból forditotta

Ács Géza

Fővárosi Könyvkiadó

Egyedül jogositott magyar kiadás

Fővárosi nyomda rt.

1.

Kénytelenek vagyunk leszögezni, – írta a Segelfossi Ujság, – hogy valakire rátámadni és a dolgokat így elintézni: olyan eljárás, amely városunkban példátlanul áll. Mint értesülünk, néhány nappal ezelőtt egy ilyen támadás játszódott le, a tettes egy olyan úr, akiről nehéz lett volna feltenni hasonló elhamarkodott viselkedést. Az ügynek a hatóság előtt lesz még folytatása. Itt csak elismételhetjük az aranymondást, amelyet velünk együtt aláír minden igazságosan gondolkodó ember, hogy tudniillik vannak még bírák az országban, hogy a törvény ércszava fölfelé és lefelé egyformán él és a törvény sújtó pallosát nem kerülheti el senki.

Willatzot csakugyan a hatóság elé idézték. Nem volt az esküdtszéki tárgyalás, még csak nem is rendőrségi kihallgatás, hanem úgy hívták, hogy előzetes vizsgálat, – és valójában az öreg ura-i előljáró volt az elnök, barátságos és szivélyes volt mindkét fél iránt és sikerült is békét teremtenie. Így cselekedett ő egész életében és jobbat nem is tehetett. Ezúttal Aslak Konrad napszámossal és más tanukkal jelent meg és a dolognak nagyon komoly volt a színezete. Tanuvallomásokra ugyan nem is volt szükség, mert Willatz Holmsen minden kertelés nélkül beismerte, hogy öklével leütötte Aslakot és csak azt kérdezte, hogy mennyi kártérítéssel tartozik. Az előljáró a pápaszemén keresztül Aslakra nézett. Aslak gondolkozott a dolgon, aztán megmondta az árát. Ez kevés, jelentette ki Willatz Holmsen úr és az előljárónak hirtelen úgy tetszett, mintha az apja, a hadnagy úr hangját hallaná. Az ifjú Willatz pedig a kért kártérítés kétszeresét fizette ki. Furcsa alku volt, mintha arról tárgyalnának, hogy mennyiért lehet egy fejet beverni.

A következő alkalommal, mondta az ifjú Willatz, mikor a pénzt leszámolta, a következő alkalommal, ha ez az ember megérdemelné az öklömet, jobban az elevenére tapintok!

Igen, vetette magát közbe az előljáró, mert nem békétlenséget, hanem békét szeretett volna teremteni az ügyben, igen, de akkor ismét büntetést kell fizetni.

Akkor meg is fizetem ismét, mondta rá Willatz.

A Segelfossi Ujság idézett száma egyébként is nagyon tartalmas volt. Közölt még egy cikket Rasch ügyvéd úr tollából és pedig a színházra vonatkozóan. Ez a cikk szellemes volt és szakszerű. Valóban nem csekély dolog, – különösen egy vándorló társulat részéről, – elsőrangú előadásban kihozni egy darabot, mely olyan hatalmas követelményeket támaszt, mint a „Mérges kígyó a pokolban“, írta az ügyvéd. Aztán végigment az egész darabon és elmondta, milyen meglepetésekben volt része a közönségnek.

De a legmelegebb hálával, – írta tovább, – tartozunk a kiváló előadásért Lydiának, a primadonnának. A művésznő páratlan alakítást nyujtott, amikor szerepét úgy kreálta, hogy a nézőtér csakúgy visszhangzott a hangos sikertől. Sok jelenetben, főleg a méregpohár jelenetben, olyan tragikus magaslatokig emelkedett, hogy a leghíresebb művésznők hasonló teljesítményeit juttatta a közönség eszébe. A többi szereplő sorában mindenekelőtt Sybille Engel kisasszonyt kell megemlíteni, mint aki nemcsak ragyogó megjelenése, de művészi játéka révén is minden elismerést megérdemel. A generális szerepét az igazgató alakította. Mintaképe volt a régi, jó iskolának. Valamivel kevesebb kérkedés bizonyára ugyanolyan hatást tett volna, de szerepe különböző részeit igazán kiválóan domborította ki. A többi hölgy és úr mindeddig nem lépett fel számottevő szerepben és így nem volt alkalmuk bebizonyítani rátermettségüket, remélhetőleg azonban nem utóljára történt, hogy ezeket a kiváló művészeket vendégül tisztelhetjük. Segelfoss művelt közönsége örömmel látja viszont őket.

Rasch ügyvéd aztán a kritika folyamán rátért magára a színházra is: egy színház nem lehet a város legszélsőbb uccájában, erre sehol sincs példa. Az nem szokás sehol, hogy egy úgynevezett csónakházat Thália templomává alakítsanak át. A ház tulajdonosa, Theodor Jensen úr, sokkal több érzéket tanusíthatott volna a megfelelő berendezés iránt. A színház egyébként, – ha már így alakultak a dolgok, – úgy – ahogy, megfelelt volna az általános igényeknek, bizonyos hibák fölött azonban nehéz szó nélkül elsiklani. A színház szellőztetését szakértői részről már a helyszínén kifogásolták. Itt csak annyit lehetne megemlíteni, hogy a padok ugyan megtették a kellő szolgálatot, de támlás padok sokkal jobban megfeleltek volna. És még néhány szót nagy általánosságban: a mi időnkben a színházlátogató közönség már hiánynak érzi, ha nem kap színlapot a kezébe. A külföldön sok színházban fiatal fiúkat fogadnak fel, akik a színlapot tíz őréért árusítják, amit a közönség mindenkor szivesen fizet meg. A Segelfossi Ujság a következő előadás alkalmával már gondoskodni fog a színlapok kinyomatásáról. És mi történjék a zenével? Ha az egész estén át nem lenne közzene, ez annyit tenne, hogy kevésre becsülik Segelfoss zenei fejlettségét. Mivel feltehető, hogy művelt emberek is ülnek a színházban, akik húsz főnyi zenekarokat is hallgattak már, könnyű megérteni, hogy egy zongorával a közönség nem érheti be, ha mégolyan jól is játszanak rajta. De még egy zongora is jobb a semminél és a közönség ama része számára, amely – talán vallási okokból – elsősorban a zenéért látogatja a színházat, elviselhetetlenek az ilyen kitöltetlen felvonásközök. Mint értesülünk, ezért is Theodor Jensen urat terheli a felelősség és azért tanácsolnók neki, hogy a legközelebbi előadásra már zongorát is szállíttasson a színházba. A színház tulajdonosa jól kezdte meg működését, de még sokat kell fejlődnie, amíg minden várakozást kielégít. Theodor Jensen úr a város egyetlen szatócsa, de ez idővel úgyis meg fog változni, addig is a saját jószántából arra kell törekednie, hogy javítson a színháza hibáin, ilyen módon tegye azt méltóvá a városhoz és ne riasszon vissza egyes polgári köröket, amelyek a legjobb hitben keresnek szórakozást az ő helyiségében. A cikk utolsó szavait a néphez intézte, Segelfoss és vidéke lakosságához. Vannak emberek, akik a művészetnek ezt az otthonát még mindig csónakháznak nevezik. Ezen a helyen a leghatározottabban fel kell emelnünk a szavunkat az ellen, hogy a közönség egyes rétegei a mi színházunkat gúnynévvel illessék. Ez egyébként a színház látogatottságának is súlyosan kárára lehet. Az igazán művelt ember inkább lemond bárminő drámai élvezetről, mintsem hogy csónakházakat látogasson.

Eddig a Rasch ügyvéd cikke.

Az egész nem volt más, mint támadás a boltos Theodor ellen, holott ő hozta ide a színművészeket és ő adott nekik tanyát.

És hogyan fogadta Theodor a dolgot? Védekezett a boltjában, ahogyan tudott, igazolta magát, mint ahogy illik egy ilyen tevékeny ifjúhoz, megvárta, míg a bolt tele volt emberekkel és aztán megadta a választ. Természetes, hogy az első napokban hallgatag és tartózkodó volt, de aztán annál jobban megeresztette a hangját.

Kicsoda az a Rasch ügyvéd, mondogatta. Egy kövérre hízott úr!

Legjobban az izgatta, hogy a cikk őt szatócsnak nevezte.

Sokkal kisebb üzleteket, mint a mi cégünk, már nagykereskedésnek neveznek, mondta a boltos Theodor.

Mindenki azt hihette volna, hogy teljesen fogytán van a pénznek, hiszen a szárított halakat még nem lehetett értékesíteni, viszont a tavaszi cikkeket, tíz hatalmas láda kézműárút, készpénzzel fizette ki. Sőt fölépítette a színházat is. De Theodor mindettől nem merült ki. Egy este, mikor a bolt éppen tele volt vevőkkel, kijött az irodából és egy bankjegyet lobogtatott a kezében. Baardsen távirász ott állt és ismét dohányt vásárolt néhány rézpénzért. Theodor hangos szóval Baardsenhez fordult és megkérdezte:

– Látta már az új ezerkoronásokat?

Hallottam már az ezerkoronásokról, sőt nagy tisztelettel hallottam beszélni róluk, de látni még egy fiaezrest se láttam.

Itt láthat egyet, mondta Theodor.

Egyébként nem volt olyan új a bankjegy, de látszott, hogy jól bántak vele és egy kis jóakarattal újnak is lehetett volna nézni. Úgy látszik, a minden hájjal megkent Theodor rávette az anyját, hogy fogja a vasalót és így vasalja újjá azt a bankjegyet. Bizony, a Theodor eszén nem jár túl senki! Ezt gondolták mind a vevők, amint ott ácsorogtak és a saját szemükkel látták az ezerkoronást.

De miért is tett-vett Theodor az üzletben, miért törte magát? Mi volt a célja? Hiszen nem volt fösvény, mint az apja, nem dugta el a pénzét a szalmazsákba. Persze ő is nagyember akart lenni, nagy üzletember. Egyébként éppen most kapta meg a „Gosen“ margarin ügynökségét, föl egészen Tromsőig. Ez már majdnem annyi volt, mint egy vezérképviselet és az északi kereskedők mind Theodor boltjához fordultak a gosenvidéki vajért, amely a gyönyörű legelők tájáról került ki. A gyárból sugárzóan szép reklámtáblák érkeztek és ez a színpompa valóságas paradicsommá varázsolta a bolt elsőrészét.

De vajjon elégedett volt-e most a boltos Theodor?

Jöttek az esték, jöttek az éjszakák, Theodor a magányt kereste és álmodozott. Mikor még nem bérmálkozott és szánkázott a lejtőn, az volt az élete legboldogabb ideje. Azóta kétségkivül senkiből valakivé dolgozta föl magát, de közben elrabolták az életéből őt: a leányt. Élénken emlékezett még az utolsó alkalomra, mikor szánon hazavihette, nagy lány volt már akkor. Köszönöm, állítsd csak oda a szánkót! mondta a lány. Kinyílt egy ajtó és újra becsukódott. Akkor volt legutoljára. És azóta évek multak el és Theodor nem tudott képeket festeni és nem tudott verset írni, – Theodor tehetetlen volt. Gyakran elgondolta, hogy ha egyszer nagykereskedő lesz belőle, ajándékot visz neki az üzletéből, valami értékes dolgot, de gyönyörű gyapjúsállal már megjárta, mert visszakapta a sált, azzal a kérdéssel, hogy mit akar vele? Theodor azonban segített magán, hiszen azért volt üzletember! Azt válaszolta, hogy ezeket az elsőrangú sálakat be szeretné vezetni Segelfossban és azt nem tehetné előnyösebb módon, mintha a lány az első viselője a sálfajtának. A lány azt felelte, hogy köszöni szépen, de erre a sálhoz még nem elég öreg és – nem ment férjhez. A tárgyalásokat egy szolgáló közvetítette.

Ez után a hideg zuhany után Theodor bolond lett volna, ha még tovább is ajándékokat küldözget. S bolond volt-e Theodor? Szó sincs róla! Időnként azért mégis félrerakott valami különösen finom árut és arról álmodozott, hogy selyempapirba csomagolja és átküldi és bizony elég sokáig kellett feküdniök azoknak a cikkeknek, míg a segédek parancsot kaptak, hogy – adják csak el… Ilyen volt a Theodor fájdalmas és alázatos szerelme. Végül mégis úgy érezte: megtalálta a módját, hogy kimutassa a figyelmét. Ha színházi előadás volt, küldhetett neki egy-egy színházjegyet, hiszen enélkül a remény nélkül neki se fogott volna a színházépítésnek. De itt is keresztezte valami a számítását! Tegyük fel, hogy a megnyitóra elküld egy féltucat jegyet. De ha jól megfontolja a dolgot, be kell látnia, hogy ebből őrá nagyon kicsi haszon hárul. Mert így majd minden előadásra egy féltucat jegyet kell küldenie, ez pedig kigúnyolna minden számítást. Theodor viszont józan koponya volt. Úgy ám! Mert hisz arra is csak gondolnia kellett, hogy a hat belépőjegyből ötöt mintha az ablakon dobna ki, hiszen – arra az öt vendégre nem volt ő kiváncsi. Nem, akkor inkább köszönettel lemond az egészről!

Így álmodozott és tűnődött és ült az ablakánál és átnézett a lányhoz. A napjait az üzletek és az alkudozás kötötték le, az estéit pedig a fájdalom és a féltékenység töltötte ki. Isten veled, szép kisasszony, élj boldogul. Itt üldögélek az én magányos kamrácskámban, hogy őrködjem az álmaid fölött. Hiába vagyok semmiember ahhoz a másikhoz képest, a halálos órámig híven és becsülettel szeretlek. Akármit rendel számomra a sors, akármilyen utat jelöl ki, én egy szegény kis féreg vagyok, nem lázadhatok és nem mordulhatok föl ellene. Én királynőm, ne taposs rá a féregre, mikor ott vonaglik előtted a porban, mert hátha magadnak okozod vele vesztét, pedig azt igazán nem kívánnám. Ami pedig azt a fiút illeti, – üres kalász fenn hordja a fejét, – ezt egy pillanatra se szabad elfelejtened! Én fáradhatatlanul fogok dolgozni, s ő egy napon észreveszi majd, milyen embert tett örökre boldogtalanná. Egyébként – vigyen el engem az ördög!

Másnapra megint a régi volt, tevékeny, ügyes fiatalember.

Mind a két keze súlyos a sok ékes gyűrűtől és gyönyörű, szürke nyári öltönyt visel, amilyen nincs még egy a határban. Sőt már azt is megteszi, hogy a cipőjét mindennap kiteszi az ajtó elé, hogy megtisztítsák, aztán frissen és ragyogóan jön be a boltba. Fenn a padlásszobában az apja mit se tud ezekről az újításokról, gyakran megesik, hogy napokig nem látja a fiát, mert bárhogyan is kopogtat a botjával a padlón, a fiú csak akkor jön fel, ha történetesen ideje van. Idáig fejlődtek a dolgok. Az öreg Per bárdolatlan férfi volt és sehogyan se fért a fejébe: miért kell nyáron világos és télen sötét ruhákban járni. Az ember azt hordja, ami van. De az öreg Per mégsem értette úgy a módját, mint a fia. Ha Theodor köszönt, levette a kalapját, mint másutt szokás, nem szólította meg az embereket és nem mondta, hogy jónapot, mert az sehol sem előkelő. Most már odáig ment Theodor, hogy a számláira odabiggyesztette S. E. et O. – sőt már a levelei alá is ezt írta.

Mit jelentenek ezek a betűk? kérdezte Julius, a szálloda tulajdonosa, mert az mindig ott lábatlankodott.

Azt te úgyse érted, felelte Theodor. Latin betűk ezek és minden nagy cég használja ezeket a betűket.

Lars Manuelsen azt mondta rá:

Ha az én Lassen fiam itt volna, ő bizonyosan meg tudná magyarázni.

Theodor kapott egy másológépet és másolókönyveket, sőt egy tűzálló pénzszekrény is érkezett a címére, amely épen megmarad a hamuban, ha már az egész ház tövig égett. Ebben őrizte a cég könyveit. Ha ezt az apja tudta volna, ha tudta volna, hogy az ő szatócsüzletéből egy cég lett és és hogy a cég könyveket vezetett! De azért az öreg Per lelkében ott élt a sejtés, hogy az általános fejlődés lesodorta az igaz útról az ő szatócsüzletét és a fiát, már tudott róla, hogy Theodor egy hajórakomány halat szárít a sziklákon és hogy ezt évenkint megismétli, nemrégiben az is a fülébe jutott, hogy a csónakházból pompás tánctermet varázsolt és az öreg Pernek látnia kellett, hogy az egész vonalon a finomkodás és pazarlás szelleme fészkelődött be a házába, meg a családjába. Itt már nem a régi, szolid, áttekinthető napi adás-vétel uralkodott.

Az öreg Per a botjával ütögette a padlót.

Egy idő mulva feljött a felesége, boltos Perné. Az évek nem múltak el nyomtalanul felette sem, meghízott és most már két szolgálónak parancsolt. Bezzeg nem így volt ez a régi jó időkben, akkor egyedül végzett el minden munkát, pedig egy egész fészket kellett rendben tartania, telistele apró fiókákkal. Két kicsinye vörhenyben halt meg, két felnőtt lánya kirepült a fészekből, az egyik Henriksen kereskedőnél volt Utvärben, a másik Coldevin konzulnál, Kelet-Norvégiában, – persze házvezetőnő, gazdasszony mindakettő, nagyon finom dámák. Boltos Pernének most már csak egy gyermeke volt otthon, Theodor és annak volt a legnagyobb tekintélye. Az öregasszony csöndesen és magábavonultan tett-vett a házban és sohase sietett többé, most már akkor sem, ha a férje a botjával verte a padlót. Idáig fejlődtek a dolgok. Az asszony óvatosan kívülmaradt a bot ütőkörén és annyira merész lett, hogy még azt is megkérdezte, miért kell úgy kopogni és olyan lármát csinálni egyáltalában?

Az öreg Per ezúttal se volt közlékeny hangulatban, egész életében nem sok beszélnivalója volt a feleségével és ha volt is, a tekintete kemény lett és parancsoló.

A Theodor jőjjön fel!

Az attól függ, hogy van-e ideje Theodornak, felelte az asszony.

Bizony, ez a szédületes fejlődés boltos Pernét is magával ragadta, ő is finomabb modorban beszélt és igyekezett vonzóvá tenni a társalgását. De ez se tette szelídebbé a boltos Per tekintetét.

No, én majd elintézem, hogy ideje legyen! kiáltott az öreg és a botja után kapott.

Még mindig el tudta hajítani a botját valaki után, ez a lehetőség még fennállt, ezen a módon még érvényt szerezhetett az akaratának. Boltos Perné tehát gyorsan kiment az ajtón.

Az öreg ember pedig ismét kinyújtózott az ágyban. Így feküdt már az évek végtelen sora óta az egyik oldalára bénán, betegen és bosszúsan, időnként egészen magánkívül a felháborodástól, máskor viszont a földresújtottan és kétségbeesve. Ez az utolsó nyár még jobban aláásta az egészégét, a szelleme gyöngébb lett, a kedve pedig mind rosszabb. A rendes étkezés már nem volt elég arra, hogy életben tartsa. És mire is jó az evés, ivás? Csak arra, hogy meghosszabbítsa ezt az állapotot, holott a legjobb lenne gyökeresen végét szakítani. Boltos Per azért ugyancsak tiltakozott volna az ellen, hogy az élete gyertyája kialudjon. Nehéz harca volt vele az életnek? Ő állta a harcot, úgy ám! Ameddig egy szikra erőt érez magában, addig élni akar, egyik évet a másik után és a felesége, sőt a fia is a kortól megtörten szálljanak a sírba, mielőtt ő végleg behúnyja a szemét. De úgy ám! Ő győzni akart az életen, diadalmaskodni. Ó, micsoda diadalordítás lenne az, ha már betöltötte volna a századik évét is és ujra át kellene vennie a boltot, mert a fiát már elerőtlenítette az aggkor.

Sírnia kellett. Mintha bizony kevés könnyet ontott volna már eddig is! Most íme, újra megkapta az üzlet az italmérési engedélyt, anélkül, hogy ő beleavatkozott volna. És ki látta gondját a szirupos hordónak a pincében, ki tisztította meg a súlyokat, hogy a rozsda ki ne verje és hogy nehezebbek ne legyenek, mint kell? Ó, hogy itt kell feküdnie egy helyben tétlenül és halott az egyik oldala és csak hallgatja maga alatt a boltot! Mennyivel jobb lett volna lemetszeni ezt az oldalát és külön eltemetni, hogy megszabaduljon tőle az ember, hiszen így csak költséget okoz és terhére van. Az öreg Pernek egyáltalán nem ment a fejébe, hogy mi hasznára van ez a béna oldala, pedig meg kellett volna gondolnia, hogy azzal együtt mégis csak inkább feküdt nyugton az ágyában, mint nélküle és mégis csak bajosan tudta volna nélkülözni, ha fel akart emelkedni, vagy ülni az ágyában.

Theodor nem jön. Úgy látszik, nincsen ideje! No, majd meglátjuk!

Boltos Pernek még elég ereje van az egészséges kezében. Megragad egy széket és teljes dühvel a földre sújtja. Ezt már meghallani odalent a boltban is, tisztán ki lehet venni a bolt egész környékén, a boltos Theodor tehát véget akar vetni a dolognak és időt szakít magának, hogy felmenjen az apjához. Most már nem húzza le előzőleg a gyűrűket az ujjáról, hanem teljes díszben lép be a szobába, az apja pillantása azonban attól se lesz szelídebb.

No, mégis került annyi időd, hogy fel tudtál jönni nagynehezen?

Theodor bosszúsan válaszolt:

Nem tudom megérteni, hogy miért akarod beszakítani a házat. Mit akarsz tulajdonképen?

Az apa egy ideig némán ül az ágyban. Borotválatlan, a feje kopasz, az arca állati, az alsó ajkát magasra húzza és a fogát csikorgatja. Ó, egyáltalán nem kellemes látvány.

Hohó, hogy mit akarok? Én csak fekszem itt és kopogni merészeltem a padlón, drága fiam, – te taknyos! Megijesztettelek talán? Mutasd csak azt a sok ékszert, – persze telik az üzletből! Volna egy szavam a nagyságos úrhoz, – hozzád, te kutya kölyök. Nagyon is előkelő vagy. Megmutatom én neked, hogy még port törölgetni se vagy elég jó. És az anyád szintén megijedt, úgy látszik? Merészeltem a padlón kopogni és megrémült tőle az én gyöngyöm, drágaságom! Mit állsz itt, mint egy kőszent? Ülj le azonnal, – az ördög bujjék beléd!

Theodor azonban nem ült le, az apja tombolt és még mindig fennforgott az a lehetőség, hogy a botját utánahajítja. Theodor az ablakhoz állt, az volt a legbátorságosabb hely, az öreg aligha kockáztatta meg, hogy betörje valamelyik ablaktáblát. Theodor egyébként se volt félénk, nem volt gyáva egy csöppet sem, legény volt az a talpán!

Az apa sercintett egyet és azt mondta:

Az ördög bújjék beléd, – megérkezett már a gyufa?

Theodor már egyáltalán nem törődött a gyerekes tervvel, azért egyszerűen és szárazon azt felelte: Nem!

Azt mindjárt észrevettem! bólintott az apa. A gyufa tehát nincsen itt. Hát sót rendeltél-e vajjon?

Nem!

Az öreg Per ebben a pillanatban kénytelen volt megállapítani, hogy teljesen háttérbe szorult, a fia még csak nem is tesz úgy, mintha engedelmeskedni akarna neki. Na! Az egészséges kezével hatalmasat üt az ágy oldalára és azonnyomban hangosat kiált, megsértette a kezét és abban a pillanatban elsenyved és kihal az egész keze, az ujjától kezdve a csuklóján át, fel a válláig. És azt érzi, hogy most már mind a két oldala mintha ólomból lenne.

Mi… mi ez? A sérült keze okozza-e az a tátongó karcolás? Bagatell az egész, semmi más! Előrehajlik, szeretne a sebbe beleharapni, de nem ér odáig, csak nézi, nyujtja mohón a nyelvét utána és magában morog. Őrült, állati viselkedés. Az öreg Per már tehetetlen. Jó, de legalább ne tudja meg és ne lássa senki! Majd a vállával tesz heves mozdulatokat, mintha csak kényelmetlenül feküdnék és rajta mulna, hogy változtasson rajta. Az egyik béna kezével nagynehezen a másik felé üt, a keze puha és engedelmes, elomlik, mint a kovász. A keserűség tengere zúdul fel a lelkében, de elég férfi, hogy visszafojtsa. És megszólal, – úgy beszél, mintha az elemekhez intézné a szavát, a tengerhez és a mennydörgéshez.

Fel akarok osztani mindent, a lányok is kapják meg a magukét, mielőtt még mindnyájunkat tönkretennél!

Persze nem a lányaira gondol, ez csak kitünő ürügy volt a számára, hogy előhozakodhasson az egész dologgal.

Én is kiveszem a rámeső öregrészt, mondta és azt akarom, hogy mindez írásban is meglegyen.

Theodor nem válaszolt.

Nem hallod? ordított az öreg. Jőjjön fel az ügyvéd!

Theodor elment.

Micsoda ostobaság! Még hogy az ügyvéd jőjjön ide! Mire jó az: felosztani az örökséget? Ez annyit jelentene, mint forgácsokra tépni a boltot, lebontani az egész épületet. Sőt ellenkezőleg! Mi még telket vásárolunk hozzá, kérem szépen és meg fogjuk nagyobbítani az üzemet! Az ügyvédért nem kell elküldeni, az apa pedig úgyis béna és maga nem mehet az ügyvédért. Hadd múljék el néhány nap, amíg megfeledkezik az egészről.

Az persze még mindig megeshetett, hogy az apa ordítozni kezd, valamelyik járókelő meghallja és idehozza az ügyvédet. Ez csakugyan nem lehetetlen. De nem baj, – akkor Theodor majd Holmengraa úrral beszél, az már nem egyszer megszelidítette az öreget azelőtt is, ha ilyen dührohamokat kapott. És ha már minden kötél szakad: vigyázzon az öreg magára, mert még a bolondok házába is kerülhet!

Így múltak sorban a napok.

Theodornak vadászterület volt az élet, egy hatalmas mező, az ő keze elért jobbra és balra és a vasszorgalmat mindenütt siker koronázta. A színház, mint táncterem, kitünően beütött, szombat esténkint keményen állt a bál és a fiatalság egészséges életörömmel táncolt kivilágosvirradatig. A halak is kitünően száradtak a sziklákon, két hét se kellett hozzá és az egész hajórakományt már fel lehetett hordani a yachtra és útnak indítani, az ujra sok pénzt jelentett, – még azután is, hogy az előleget levonták, – sok pénzt az üzlet fejlesztésére és az élet kényelmének a növelésére. Thodor egy hatalmas gramofont szerzett be. Kezdetben a színházban állt és ott játszott és a szomorúságnak egész felhője repült szét a lelkekben, ha fölzendült rajta a „Koronázási Induló“ vagy az „Emlékszel-e?“ Valami hatalmas munkakedv dolgozott benne, nagyot szeretett volna végbevinni. Ha előkelő dolog lenne a körhinta, akkor hozatott volna egyet, nagyot, szépet és egy hangos kintornát is hozzá. Ez aztán szerzett volna pénzt eleget! De egy körhinta mégis csak ordináré dolog volt, falusi vásárokra emlékeztető. Theodor inkább egy mozgóképszínházra vágyott, más városban is vannak ilyenek és az effélével még több pénzt lehet keresni! Ó, mi mindent nem lehetne megteremteni Segelfossban!

Mikor híre járt, hogy Rasch ügyvédnél előkészületek folynak egy hatalmas kerti ünnepélyhez, azt mondotta a boltos Theodor, hogy fütyül az egész ünnepélyre és minden vele járó mulatságra. Tudott egy közeli kirándulóhelyet, ott volt egy kis kunyhó is, milyen nagyszerű dolog lenne oda kirándulásokat szervezni, elvinni a gramofont és büffét felállítani. Csak az uraságok közül sikerülne valakit rábírni a részvételre!

Egy nap azonban Theodor mégis elvetette a sulykot.

Mikor a gramofon a színházban játszott, kellemetlenül sok ember gyülemlett fel odakint és mind az ablakhoz nyomták az orrukat. Alapjában véve nem is volt semmi értelme, hogy a gramofon zenéjét egyedül élvezze, mikor már kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy az egész várost elkápráztassa vele. Hm, mi lenne, ha odavinné a boltjába? Sok embert vonzana oda és szaporítaná az üzleteit, neki pedig közben fényes alkalma nyilna mindenkinek az orra alá dörzsölni, hogy egész kis vagyonába került ez a gramofon, sőt megmagyarázhatná a szerkezetét is. Az embereknek a szemük-szájuk elállna.

És haza is vitte a gramofont, felhúzta és aztán játszott rajta.

Az embereknek csakugyan elállt a szeme-szája. De fönn a padlásszobában azonnal nyugtalanság keletkezet, a bot alaposan kopogott a padlón.

Mert az öreg Per nem vesztette el még minden erejét az egészséges kezében, csak elzsibbadt az utolsó tombolása idején, de azóta ismét visszatért belé az élet és ugyanolyan hangosan tudott kopogni, mint azelőtt. A nyitott sebre mit sem adott, még egy rongyot se kötött rá, hagyta, hogy legyen, amint van. Természetesen a seb ujra felszakadt és vérezni kezdett, ahányszor csak ütött egyet a bottal a padlón, de még ha egészen felszakad is, csak tessék!