Part 4

Nos hát, tehetsz, amit akarsz, felelte Anton, de arra mifelénk nem így viselkednél. Jön egy ember és meg akar köszönni neked valamit, te meg úgy teszel, mint aki se lát, se hall.

Willatz azt mondta:

Legalább neked volt alkalmad beszélgetni egy kicsit. Hiszen te a nép gyermeke vagy.

Jóságos isten! Igy járni lehúnyt szemmel az életen át, mint te! tört ki Antonból az őszinte hang. Nem értem, hogy hogy teheted ezt! Az apád még megtehette, mert neki kívül-belül ilyen volt a természete, de te… te csak az apád nagyságának a maradványain tengődöl.

Mariane hangos nevetéssel közbevetette magát és Willatzot is engedékenységre hangolta.

Igy beszél az ember jóbarátja és kedves vendége! mondta a fiatalember. Szinte tűkön áll félelmében, hogy nem talál elég goromba lenni.

A nép gyermeke! utánozta őt Anton. No, de hát mit tehet az ember? Egyébként neked talán hasznos ez az elvakultság, eltakarja előled az életet minden bolondságával és ravaszságával együtt. Idenézz, ez itt az élet! mondta és lemutatott az útra.

Néhány teherkocsi jött velük szemben, az emberek arca lisztes volt és ez furcsán hasonlóvá tette valamennyit. Hő! kiáltották a lovaiknak. A kocsik nyikorogtak a súlyos teher alatt, az emberek a kocsik mellett mentek nap-nap után. Ha elérkeztek a kirakodóhelyre, leszedték a kocsiról a lisztet és rozst rakodtak fel, a rozst felszállították a malomba és onnan ismét lisztet hoztak le a kirakodó helyre. Egyik nap a másik után.

Szinte látom a lelkemmel, amint te is résztveszel ebben az életben! mondta Willatz.

Részt is veszek benne a magam módján, jelentette ki Anton. Éppen most keresem fel a malomtulajdonos urat egy kis felvilágosításért, nekem is van üzletem, ha nem is foglalkozom éppen liszttel. Menj csak haza, Willatz és vedd el Synöve Solbakkent!

Mariane ismét felkacagott, de ezuttal egyedül.

No nézd csak, ő nem is nevet rajta, mondta aztán. Willatz, te nem is nevetsz?

Csak akkor, ha te úgy parancsolod, hogy mulatságosnak találjam, felelte a fiú.

Holmengraa úr barátságosan köszönt és elébük sietett. Nyugodtan és közvetlenül, mint egy boldog apa. Mintaképe volt a belső egyensúlynak. Mariane megkérdezte, hogy vajjon a bűnösöknek utilapút kötött-e a talpára, az apja azonban mosolygott és azt felelte, hogy túlságosan sok bűnös akadt.

No, te élet rajongója, van itt valami a te számodra, mondta Willatz Antonnak.

Hárman együtt megérttették vele, hogy miről van szó és Anton végül azt mondta:

Tehát az ellenőrzés hiányán mult az egész.

Most meg Willatz nevetett hangosan.

Csakugyan! mondta. A hiba mindkét részről történt, így írják ezt majd minden újságban. És ha a dolog a törvényszék elé kerül, akkor a bírák is ugyanezt fogják mondani. Én munkát és bért adok a munkásoknak, ha tehát a munkás meglop engem, akkor mind a kettőnké a felelősség, nekem azoknak is munkát és munkabért kellett volna adnom, akik a munkást ellenőrizzék, továbbá munkát és bért adnom azoknak, akik az ellenőrökre felügyeljenek. Egyuttal pedig a munkások, a jól végzett munkáért béremelést fognak követelni, különben sztrájkba lépnek.

És te mit tennél velük?

Ha kevés csőcselék volna a világon, akkor engedném, hogy csak éljenek és szaporodjanak.

Én az ön helyében döntőbíróságot tartanék a leghelyesebb megoldásnak, fordult Anton Holmengraa úrhoz.

Willatz megint fölnevetett, hanyagul, hátravetett fejjel.

Milyen unalmas! mondta. Ó, Anton Fredrik Coldevin, – így hívnak, úgy-e? – te igazán páratlan ember vagy, jobban megérted az idő szavát, mint akárki más.

Természetesen, csak a kihágás, a visszaélés megállapítására és minősítésére vonatkozóan kérnék döntőbíróságot, magyarázta Anton sértődötten. Mert ha az ember kiélezi a dolgot, akkor az az összes munkások közös ügyévé növekedik, az üzem pedig megáll. Azt hiszem, a malomtulajdonos úr ezzel teljesen tisztában is van. De ha a munkások maguk bíráskodhatnak a saját ügyükben, ezt aligha fogják elutasítani. A döntőbíróságot tehát csak az utalványok sorsának eldöntésére hívnám össze, megállapítani, hogy mi ajánlatosabb: megtartani vagy megszüntetni az utalványokat?

Papa, hát sokan követték el a visszaélést? kérdezte Mariane, mert már torkig volt ezzel a sok szóbeszéddel.

Igen, nagyon sokan. Úgylátszik valamennyien, csak sagvikai Bertel és Ole Johan nem volt benne.

Tehát csak az ellenőrök álltak ellen a kisértésnek. És miféle cikkeket vásároltak az utalványokért?

Holmengraa úr mosolygott.

Mindenfélét, a vitorlavászontól a petróleumig.

No, ilyet még nem pipáltam.

A kis boltos Theodornak elmagyarázták, hogy a mi petróleumhordónk üres, vettek tehát egy hordót és felosztották maguk közt. A vitorlavászonról azt mondták, hogy a szűréshez szükséges. A margarint pedig, hogy vajaskenyerük legyen, ha különóráznak, mert olyankor a malom ad nekik ellátást, magyarázták. Hahaha! Megáll az ember esze! És mióta csinálják ezt már így!

Anton a fejét csóválta és erre ritkán lehetett alaposabb oka. Az ellenőrzésnek ekkora hiánya mégis csak meglepő volt, sehogyan se ment a fejébe.

És most mit akarsz tenni, papa?

Nem lehet itt semmit se tenni. A büntetés nagyon is sok embert sújtana, de azonkívül is: kétélű fegyver volna.

És az Ön könyvelője nem fedezhette volna fel ezt a dolgot azonnal? kérdezte Anton és szinte remegett a fiú csupa üzleti érzék és túlfeszített kereskedőszellem hatása alatt. Nem gondolt arra, hogy a malomtulajdonos talán nem is tart számot az ő részvételére ebben a kínos ügyben. Az üzletben nem állítottak ki részletes számlát minden tételről? kérdezte Anton.

Nem! felelte Holmengraa úr kurtán.

Igen, de… kezdte Anton, aztán félbeszakította a mondatot, mert észrevette, hogy Mariane mosolyog az ő túlzott buzgalmán.

Látom már, meg kell mutatnom az összes kártyáimat, mondta Holmengraa úr és mosolygott ő is. Annak idején magam mondtam Theodornak, hogy részletes számlára nincsen szükség, hiszen annyiféle tételről úgyse lehet szó.

Ezzel csak a bizalmát akarta kimutatni Theodorral szemben, aki csakugyan rá is szolgált erre a jóvéleményre. A fiatalember maga nem is követett el semmiféle visszaélést. Theodor egyébként valami nagyon távoli rokonságban is van vele, az édesanyja harmadágon unokatestvére Holmengraa úrnak. Holmengraa úr itt Segelfossban kezdettől fogva segítette a családot, hogy talpraállhasson.

Vagy úgy! mondta Anton. De neki is észre kellett vennie, hogy ez mégis csak furcsa üzleti viszony. Ilyesmit csak dúsgazdag ember engedhet meg magának.

Ott álltak a keresztútnál, ahol Willatznak be kellett fordulnia, hogy visszatérjen a téglaégetőbeli szobácskáihoz és a partiturája mellé. Már fogta is a kalapját.

Most jut eszembe, Holmengraa úr, nem tudna-e nekem néhány ügyes erdőmunkást?

Erdőmunkást? kérdezte a malomtulajdonos, és visszatért a saját gondolatai világából. No, majd csak akad egy-kettő. Az ön erdejét végignéztem, amennyire tudtam, és azt hiszem, hogy sokat föl lehet használni belőle.

Köszönöm! mondta Willatz és eltávozott.

Holmengraa urat szemmelláthatólag olyan kevéssé érdekelték a rendellenességek a malomban, hogy még ilyen udvarias és kielégítő választ is tudott adni egészen közömbös dolgokra vonatkozóan. De azért Mariane figyelmét nem kerülte el, hogy a hangjának valami nagyon finom, kellemetlen mellékzöngéje volt, mikor válaszolt. – Vajjon mit jelentsen ez? Azt persze nem is sejtette, hogy az apjának is bizony tanácsot kellene kérnie a saját ügyeiben. Mi lesz azokkal hegyirétekkel és legelőkkel, hogyan fogja megvásárolni vagy kibérelni őket, hogy legelőnek rendezze be ezer szarvasmarha számára? Egy szót se említett a dolog felől. És Mariane azt gondolta magában: Nyilván azon mérgelődik, hogy Willatz még ezt az egyszerű kis erdőirtást se tudja egyedül nyélbeütni, hanem mindenhez segítségre szorul.

Karját az apja karjába öltötte és úgy mondta ki a szavakat, hogy rá se nézett, mintha nem is hozzá szólna:

Jelenlevő gyermeked nevében tiltakoznom kell az ellen, hogy Willatzra haragudj.

Ó, te édes kis indiánlány! felelte a malomtulajdonos és mosolygott.

Nem, nem haragudott ő senkire. Amint hazaértek, Antont magával vitte a fogadószobába és ott egy félóráig elbeszélgetett vele a délamerikai viszonyokról és mindenről világos képet tudott festeni. Anton nagyon örült, hogy ilyen kimerítő felvilágosításhoz jut. Igen, minden jel arra mutatott, hogy Anton helyesen diszponált az „Aranyhal“-lal, vélekedett Holmengraa úr, de a szerencsét nem szabad kihagynia a számításból. Anton spekulációi szemmelláthatóan felkeltették a mesebeli Tóbiás király érdeklődését. Értesítsen később néhány sorral, hogyan ütött ki a dolog, mondta.

És még ott maradt a fogadószobában, mikor Anton bement a lakószobába.

Mariane hirtelen úgy érezte, hogy túlságosan sok rajta az ékszer. Az utolsó fél órában kivette a füléből a nagy arany félholdakat és gyöngyöt tett a helyükbe. Anton ezt azonnal észrevette és úgy találta, hogy így még sokkal szebb. Igaz, hogy gyönyörűek voltak azok a félholdak, csodálatosan finom aranyláncocskán himbálóztak, de azért mégis volt bennük valami indiános, sőt Anton úgy érezte, hogy: zenebonás ékesség, – a gyöngyök közelebb hozták a lányt Európához. Mariane nyugodtan végighallgatta ezt a gondolatot és csak annyit felelt rá:

Úgy találja? No, ennek örülök.

Érdekli az, hogy nekem tetszik?

Minden bizonnyal.

Aztán arról kezdett beszélni, hogy a közeli napokban elutazik, – mikor is indul délre a legközelebbi hajó? Pénteken? No igen, szóval elutazik. De ha a dunnaludak elköltöznek, újra visszatér.

Hogy érti ezt? És mit akar a dunnaludaktól?

Ó, jóságos Isten! kiáltotta Anton. Hogy mit akarok a dunnaludaktól? Azt az időt várom, amikor a dunnaludak elhagyják a költőhelyeiket és üresen marad a fészkük… A dunnaludak, a Jensen kereskedő telepéről…

Csakugyan, erről megfeledkeztem. Hiszen maga vissza akar térni az őszi ünnepélyre.

Különösen, ha én és az ünnepély remélhetjük, hogy maga is meg fog ott jelenni.

Én? No már bocsásson meg!

Jó idő múlva ez a válasz mégegyszer eszébe jutott Antonnak és akkor megsértődött rajta: hogy is ne, mikor neki föltett szándéka, hogy megjelenik a kollégája, Jensen kereskedő ünnepélyén. Ez az úgynevezett boltos Theodor, mozgékony ember, az új idők embere. Figyelje csak meg, milyen agilis, hogyan terjeszti ki az üzletét mind szélesebb és szélesebb körre! Ez ám a jövő embere! Némelyik ember, úgy látszik, csak a múltban él. Olyanok, mint a vakok, kimeresztett szemmel járnak és sokan bölcseséget olvasnak ki a szemükből, amiért olyan mereven egy irányba néz. Az ilyen embereknek a saját szigetükön kellene élniök, valahol a tenger közepén, ők nem tudják, hogy az élet olyan, mint a nap világa, és mint a kereskedelem és a tűzérség. Mit ártana az magának, Mariane kisasszony, ha elmenne egy nyilvános ünnepélyre, ahol mindenki csak örülne, hogy megjelenik.

De mindez semmit se használt, falrahányt borsó volt az egész és Mariane kijelentette, hogy hallani se akar tovább a dologról.

Ha nem, hát nem, mondta a fiú. De ősszel majd visszajövök. És akkor majd a szállóban lakom, – hogy is hívják csak? A Larsen szállodában.

Mikor Anton elment, Mariane egy kézimunkát vett elő – még a régi, jó időkből, – jól megnézte, aztán újra letette az asztalra. Elővett egy könyvet és olvasott belőle néhány sort, majd egy csomag kártyát vett a kezébe és keverni kezdte. Egyszerre csak felnyitotta a fogadószoba ajtaját és azt mondta, hogy szeretne sétálni egyet.

Jól van, sétálj csak! mondta az apja barátságosan, mint mindig.

Holmengraa úr egyedül maradt. Teljesen egyedül a háznak ebben a részében. Valami történhetett vele, abban a pillanatban, amikor Anton elhagyta a szobát. Lehetséges, hogy egy ember ilyen hirtelen, átmenet nélkül megöregszik? Vagy csak a súlyos gondok hajlították meg a derekát és tették ilyen méltatlanná egy királyhoz? Nem volt előtte papíros és nem valami meghatározott számlán dolgozott, csak ült, ült a helyén és elmosódó szemmel nézett a kezére: nem, a szabadkőműves gyűrű se mentette már meg, nem mentette meg semmi, az sem, hogy titokzatosan kacsintott oldalvást és olyan arcokat vágott, mintha valami láthatatlan lénnyel lenne állandó összeköttetésben, a munkások mégse adták be a derekukat. Minden átmenet nélkül újra tegezni kezdték és Tóbiásnak nevezték. Ez olyan volt neki, mint az ökölcsapás. Minden tekintélyét elvesztette előttük, megint látták éjszaka, amint lányvadászatra indult. Igen, úgy tett, mintha erdőt nézne Willatz Holmsen számára, és akkor estefelé fölment a házikókba a hegy oldalán és ott kért éjjeli szállást.

Hohó, te Tóbiás vagy, te szabadkőműves, ugyanolyan, mint mi vagyunk és egy szikrával se különb! Most pedig felemelted a liszt árát. De nem tudtad teljesen kiszipolyozni a vérünket, egy csöpp vérünk még maradt. Nem szégyenled magad? És ha egy kis utalványt állítunk csak ki magunknak és azzal elmegyünk a boltba, hogy megvegyük rajta, ami az életünkhöz kell, akkor ránktörsz, mint egy rabszolgatartó és elszámoltatsz minden őrével. Szégyen, gyalázat!

Néhány munkás nyugodtabban fogta fel a dolgot és kimutatta az igazságérzetét. Ezek előzékenyen bólongattak és egy és más csekélységben igazat is adtak a malomtulajdonosnak. Ez nem is olyan ostoba dolog, mondták valamire. Nem is egészen bolond ez az ember, mondták máskor. De ez még rosszabb volt, mintha a többiek, a garázdák beszéltek. Aslak már nem volt a malomban, de a szelleme még mindig ott kisértett.

Nem, ez tarthatatlan helyzet volt. Úgylátszik, valóban nem úrnak született, hanem arra, hogy megjelenjék és eltűnjön, mint a mese alakjai. Az emberek, Isten tudja, mit képzeltek az ő gazdagságáról. Ő pedig spekulált, keresett pénzt, vesztett is, talán már nem is volt több veszteni való milliója. És ez volt a döntő az emberek szemében. Vajjon miért emelte újra a lisztárakat? Jóságos ég, ha ezt szükségből tette, akkor aligha érhet többet mint a többiek Segelfossban és akkor miért járt volna neki nagyobb tisztelet? Szégyen gyalázat!

Hova gondol most, min tűnődik úgy el és miért nézi folyton a kezét? Most lett-e csak világos az agyában, hogy az új módszerrel hibás útra tévedt az utóbbi hetekben? Da vajjon mihez kezdjen most? Elvégre is parasztnak született, az volt és az is marad, a fantáziája nem tudta egészen elhomályosítani a szemében a valóságot. Akkor is a földön maradt, ha a szárnyai vitték. És mikor a mult héten ismét felemelte a liszárakat, azt mégis csak helyes számítás alapján cselekedte. A többi malmoshoz képest még így is olcsó volt és a különbség kiadta a szállítás költségét, – hát miért ne tette volna? Az emberek miatt? Hiszen az már kiderült, hogy az emberek hogy ítélnek felőle. Ha nem tudták gazdagnak, ügyet se vetettek rá! Pedig milyen ostoba tévedés volt ez! A tucatemberek életpályáját nem lehetett az övével összehasonlítani, olyan volt az, mintha egy hétköznapot a sorshoz hasonlítanak. És a vagyona? Miért akartak arról mindenáron tudni valamit? Talán gazdag volt, talán nem. Lehet, hogy annyija se volt, amennyit egy aranyásó egy nap alatt kiás, – de mi különbséget tett az? Talán mégis gazdag volt, csak nem tudott róla senki. Mariane ravasz volt és okos, és gyakran szerette volna tudni, hogy a különböző levelekben és táviratokban mi áll.

Mond csak, papa, kérdezte nem egyszer tréfásan, miért küldted vissza a fiadat még gyerekkorában Mexikóba és miért taníttatad ki, hogy birtokot tudjon kezelni és hajót vezetni?

Mert így te azt hiszed, hogy Mexikóban birtokom és hajóim vannak, felelte Holmengraa úr titokzatosan.

Akármilyen vihar vetette is Segelfossba Holmengraa urat, annyi tény, hogy itteni tartózkodása az állandó munkászavargások és fokozatosan hanyatló tekintélye miatt nem volt különösebben ajánlatos. És nem állt-e nyitva a számára a világnak mind a négy tája, miért kellett éppen itt lennie? Nyilván nem kötötte ide semmi, sem Irgensné, sem a főztje, sem a munkások, a malom, az utak, vagy a folyó… semmi, semmi. Vagy az volt a kivánsága, hogy a hazájában élhessen? Hajtotta valami természetes ösztön, egy földöntúli hatalom, és csak ezért vette vállára a keresztet? Ebben az esetben, – úgy ám, jó emberek! – átlépne a fejetek fölött, menne a maga útján és eltiporna benneteket, minden teketória nélkül, mint egy szalmaszálat a lábai alatt.

De ő nem tiport le senkit, arra nem volt semmi képessége, mert nem született uralkodónak. Uralkodónak? Hiszen még a gazdaságát se tudta a kezében tartani és nem minden időben tudott dacolni a munkásai gúnyos föllépésével. Most is: nem az irodájában ül-e és ott töpreng a világ rosszaságán? Nagyszerűen ment minden, amíg ő király volt és mesebeli alak, addig úgy ment, mint a karikacsapás. Mindenki a földig hajlongott előtte, később azonban visszájára fordult az egész. Falusi ember volt, aki már egy lépéssel el-eltávolodott a maga paraszti osztályától. Első úttörő volt a nem-parasztok sorában, – mi egyéb telt volna még tőle. És mégis – ő volt Segelfoss regéje, mint a csillag világított az egész csürhe fölött.

Kiszalad az ebédlőbe és ujra visszatér. Titkon hallgatózott az ajtókon és most ismét leült, mintha megmenekült volna, – a ház ura megmenekült! És most mintha földerülne a kedélye is, már mosolyog. Ugyan mi értelme van ennek a töprengésnek? Persze, hogyha teljes napvilágnál nézzük a dolgokat, nem lenne már szabad olyan bolondosnak és fiatalnak lenni. A lányok nem tudják titokban tartani a malomtulajdonos úr különös kirándulásait és csak kérdezik egymást: Veled is megtörtént? Hol? És hányszor? Ó, ez a kalandos Szindbád, ez a hóbortos fickó, ez a deresfejű ifjonc! Nem elég nehézséget okozott-e Irgensnének éveken át, hogy szolgálót kapjon a házba? Valahol a messze távolban voltak országok és ültetvények, ahol a kávé terem, meg banán és a cukornád, jó illat árad belőlük és az éjszaka, – az éjszaka a kalandos hajósoké, meg a bolondosoké. És vannak szigetek, sárga, fekete és fehér lányokkal. Szó, ami szó, nem lett volna szüksége rá, hogy olyan pontosan felmérje Willatz Holmsen erdejét, hiszen a hegyi házikókban voltaképen nem volt semmi vonzó, hacsak az nem, hogy Marcilie leányzónak egy fiatal huga volt ott. A lány apja vitte Holmengraa urat egy darabig a hegyeken át, mert a lány apja mindig fel akarja venni a szekerére Holmengraa urat.

És ha a malom munkásai azt mondták rá, hogy ő is csak a maguk fajtája, hát nagyot tévedtek. Egészen más ember volt ő. Hatalmas ideák és jelentős tervek forogtak a fejében. Ha ezerszámra akarta legeltetni a jószágot a havasi legelőkön, ez a terv egy konzervgyár ötletével függött össze. Ezt az ötletet aztán továbbszőtte, elgondolta, hogyan fogja hajóra rakni a konzervgyár termékeit. Bevezetteti a villanyvilágítást, mechanikai műhelyt rendez be és gőzekével szántat. Azt is megtehetné, hogy gyógyszertárt és egy könyvesboltot költöztet Segelfossba, vagy maga is nyithatna egy kis szatócsüzletet, kereshetne háromezer koronát egy évben és élné a maga nyugodt életét. Bizony, mindent megtehetne, – hasznára fordíthatná a Theodor bolondságait, és egyszerre veszedelmes konkurrensként állna itt. És ha az egyik úton-módon nem sikerül, talál ő még mindig egy csomó megoldást, tőle minden kitelt. No de légy csak nyugodt, kis Theodor, oda már mégse fejlődik a dolog, hogy téged is nyugtalanítson a szatócsboltodban, élj te csak nyugodtan és légy büszkesége az édesanyádnak. Van nekünk még néhány más tervünk is és egyet még ebben az esztendőben megvalósítunk a Csendes óceánon, itt is van már a távirat! A háború hívja a mi kis hajónkat, a mi brilliáns kis hajónkat, olyan az, mint a bagoly, nappal nem lehet látni, nem, csak éjszaka vitorlázott, ott vitorlázott az ezeregy éjszakában és szín gyémánt a rakománya. Küldd csak ide nekünk! mondta a háború. – Kérem, kettőszázhúszezer az ára! Kedves Theodor, nekünk csak hatvanezerbe van a hajó. Nem bántuk meg a vásárt, jó hajó volt és gyémánt a rakománya. Egy fiatalember vezette, sennor Felix, de ma már ismét másik hajót vezet. Pompás mesebeli hős az a sennor Felix!

Holmengraa úr még egyszer kiszalad az ebédlőbe, mikor visszajön, duzzad a tárcája. A matrózoknak van ilyen teli tárcájuk, mikor kiszállnak a szárazföldön. Leszállt az este, Holmengraa úr az órájára néz és nekiindul. A lépcsőn a lányával találkozik s tréfásan mondja neki: Örvendek, hogy látlak! – Hasonlóképen! feleli a lány és nagyot nevet. Ők ketten mindenkor jóbarátok és jópajtások. És sem az apa nem kérdezte meg a lányt, hogy honnan jön, sem pedig az nem érdeklődött Marianénál, hogy hová visz az útja.

A malom irodájában töltötte el ezután az idejét, hol ezzel foglalatoskodott, hol amazzal, a segédkikötőmesterre valami fontos munkát bízott, jó néhány órára való munkát. Közben sötét lett az éjszaka, amilyen sötét ebben a világos évszakban csak lehetett. A kis uccákat és házakat azért tisztán meg lehetett különböztetni.

Most jön ki a postahivatalból a főnök, széles válla ringatózik, amint elindul az úton. Észrevette már mindenki rajta, hogy ez a pontatlan ember, csak egyetlen egy dologban pontos: nevezetesen minden éjszaka elmegy hazulról. Gondolkozik, filozófál, mosolyog valamilyen megfigyelésén, vagy ha lármát hall, összeráncolja a homlokát. Jó, hogy nyár van, legalább nincsen szüksége felöltőre! Alighanem nagyon fontos dolgokat forgat a fejében, hogy olyan kevés figyelmet fordít a külsejére, meg a ruhájára. A nadrágja menetközben mindig lecsúszik egy kicsit, már kitérdesedett egészen, rossz az anyaga és rojtos a széle is alul. De Baardsen távirász nem törődik a nadrágjával, megvan ez a jó tulajdonsága, és ha meglátja alul a rojtokat, azt mondja magában, hogy ő lett bizonyára kisebb. Egyébként gyakran tesz vidám és mélyértelmű kijelentéseket és néha nagyszerű megjegyzéseket fűz az eseményekhez.

Egy ideig a rakodópart környékén csatangolt. Ismer itt mindent az utolsó szögig, pontosan tudja minden láda helyét. Egyszerre nesz üti meg a fülét, összeráncolja a homlokát és elindul a hang után. Csöndes az éjszaka, valamelyik házból beszéd hallszik, onnan, ahol a segédkikötőmester lakik, az ő hangja ez, szid valakit, valamiért nagyon izgatott és egy férfi áll előtte. No lám, hiszen ő az első basszus a kikötőmester dalárdájában, tehát beszélhetne sokkal hangosabban is, de most csak suttog, szinte sziszeg.

Hát azért rendelt be engem éjszakai munkára, átkozott disznó! Mit keresett itt? Szerenádot akar adni az ablak alatt? Szerencsére Daverdana nem az a jóféle, ő nem nyitja ki az ablakot. Attól bízvást alhatik.

Maga előtt kergeti az idegen férfit és továbbsziszegi feléje:

Mit vigyorog? Ha csak a jogomat tekinteném, fejbekólintanám ezzel a bottal!

Úr és szolga! gondolja nyilván Baardsen és továbbmegy. Óvatosan visszanéz a vállán át, látja, amint a főnök úr igyekszik lassan tisztázni a dolgot és szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog. Mi mást is tehetne, minthogy szomorúan mosolyog és megzavarodik. Baardsen most még élénkebben filozófál: megmentette volna az urat a szolgájától, ha módjában van, azt is megtehetné, hogy besettenkedik Daverdanához és megnyugtatja a lárma miatt. Baardsen elmosolyodott, mint aki valami nagyon csinosat eszelt ki. Ebben a pillanatban döntő elhatározásra jutott az üldözött principális. Mintha csak eddig a pontig lett volna szüksége kíséretre, tovább nem, villámgyorsan kitért oldalvást, leszegte a fejét, futásnak eredt és a következő pillanatban már eltünt szem elől. A segédkikötőmester lassan és hallgatagon ment tovább, úgy látszik, visszatért ismét a munkája mellé, a raktárba.

Úr és szolga, – bizony ezeréves história kisértett itt és Baardsen most sem érhette meg a végét. Csak egy epizódnak a kezdete volt ez. Egy deresedő hajú, bolond özvegy ember! Valamikor jó sora volt, de most már kevésbé jól megy a dolga. Hallgasd csak ezt a síri, éjszakai sötétséget, úgy forrong-lázong, akárcsak ő! Tulajdonképen nem is volt ez tolvaj dolog, vagy állati dolog, – ahol egy szolgának nincs keresni valója, ott távol kell tartani, ez a kíméletlen igazság. Arcátlanság volt, annyi igaz. De arcátlan ember volt-e ez a főnök egyébként? Sőt ellenkezőleg, finom volt, adakozó és mélylelkű. Nem, ezen nem volt könnyű eligazodni! És Baardsen is azzal intézte el magában az ügyet, hogy ezen úgy se igazodik el senki! A szél sem úgy fuj, ahogy a könyvek előírják és furcsa volna, ha valaki – mennydörgésszínű harisnyáról beszélne.

Mielőtt Baardsen kiment az éjszakába, egyideig bizonyára benn tespedt a táviróhivatalban, mert hosszasan elsétált a Theodor színháza felé, mielőtt visszafordult, hogy ismét ugyanazon az úton haza térjen. Nagyszerű hangulatban volt és a gondolkozása kitünően működött. Amint azonban a segédkikötőmester lakása mellett elhaladt, megzavarodott egy pillanatra, mert az elüldözött főnök ujra csak ott állt. Nem érez hatalmat maga fölött, gondolta Baardsen, senki sincsen Segelfossban, aki miatt ügyelnie kellene magára! Az ördög értse az ilyen dolgot. Baardsennek tulajdonképen nem volt mit keresnie éjszaka ez előtt a lakás előtt. De itt most cselekedni kellett, menteni, ami még menthető, – mindenek előtt a főnököt. Minden köszönés és bevezetés nélkül egyenesen odament Holmengraa úrhoz és azt mondta neki:

Elfelejtettem rávezetni az ön tegnapelőtti táviratára, hogy a megjelölt idő bizonytalan volt.

Talán összerezzent a főnök ijedtében? Nem, a legnyugodtabban tudomásul vette a közlést.

Úgy? mondta.

Már mint az ön válasza számára megjelölt határidő. Az óra helyén egy kereszt volt. Nagyon fontos táviratnak látszott, azt hiszem, kifejezetten meg kellett volna jelölnöm, hogy az órát elolvashatatlanul adták le Puerto Ricoból.

Nagyon jól megértettem, mit jelent a kereszt, mondotta a főnök.

Úgy? kérdezte Baardsen kurtán és nyomban tovább indult.

Jőjjön velem még pár lépést, a zavarosan megjelölt idő azt is jelentheti, hogy mai válasza későn érkezik. Háborúban égetően fontos minden óra.

Nem baj, ha későn is érkezik a válaszom, mondta a főnök.

Ha jól tudom, nagy összegről van szó, egész kis vagyonról…

Úgy van, mondta a főnök. És mentek tovább és beszélgettek egymással. A segédkikötőmester szembejön velük, már megint rosszat sejtett, fut, ahogy a lábától telik, de amint kettesben találja őket, lassan elmegy mellettük és köszön.

Mindezideig a főnök nagyon tartózkodóan viselkedett, most azonban egyszerre úgy érzi, hogy nagy hálával tartozik a távirásznak és ennek a legszívélyesebb módon kifejezést is ad.