Part 2

Ejnye no, micsoda zene ez oldalenn a boltban? Itt már csakugyan van ok a kopogásra. A bot nem tette meg a hatását, most már a székhez kellett folyamodni. Semmi válasz, csak a zene szólt ott lenn tovább. És ekkor történt valami: az öreg Per ordítozni kezdett. Micsoda ordítozás volt az! Csak egy magányos ember, – vagy egy állat tud így ordítani!

De az öreg Per már hosszú évek óta nem volt lenn a boltban, senkise emlékezett már rá és senkise respektálta eléggé. Amint tehát Tehodor a fejét csóválta és leállította a gramofon tányérját, az emberek bosszankodtak rajta és olyasmit mondtak, hogy úgy látszik, vannak, akik nem bírják a muzsikát, sőt a kutyák meg is vadulnak tőle.

Az öregnek már nincs ki a harminckettő! mondta Theodor titokzatosan.

Theodor most már biztosra vehette, hogy bekövetkezik a régen várt eshetőség: az apja rátért az ordítozásra, ez előbb-utóbb magára vonja valamelyik járókelő figyelmét, az ügyvédet mégis csak elhozzák, Theodornak pedig szerfölött kellemetlen lett volna ezidőszerint, ha felosztják a családi vagyont. Ez a felosztás évekkel vetné vissza az ő munkája eredményét, ha ugyan egészen tönkre nem tenné! Még akkor is vesztene a tekintélyéből, ha a testvérei bent hagynák az üzletben a leányrészt, akkor is úgyszólván egy üzletvezető rangjára sülyedne le. Pedig hát a húgai azonnal követelnék a pénzüket, szükségük volt rá, a tavasz meg az ősz mindig drága évszakok a nők számára. Ilyenkor félócska ruhákat küldözgettek haza, a kövér, öreg anyjuk ugyan nem hordhatta őket, de legalább büszkén mutogatta és aztán szétoszthatta a szomszéd szolgálók között.

Theodor azt forgatta a fejében, hogy vajjon nem lehetne-e az apját tűzzel-vassal megfékezni. Hallod-e, apa, mondta magának csak úgy gyakorlatképen, miközben fölment a lépcsőn az öreg szobájába. Hallod-e, ha mégegyszer így ordítozol, számíthatsz rá, hogy a bolondok házába csukatlak. De azért mégse volt egészen az ínye szerint ez a beszéd, ezt érezte azonnal, amint az apja szobájában állt. Sőt már odakinn a folyosón kétségei támadtak, sikerül-e vajjon erőszakkal meghajlítania az apja konokságát, végre is nem emberrel volt itt dolga, hanem egy önfejű ronccsal, vagy ágyhoz kötött őrjöngővel. Nem volt más hátra, mint szépszerével közeledni hozzá. Theodor összeráncolta a homlokát:

Úgy kiabálsz, hogy az emberek ijedtükben kiszaladnak a boltból.

Az öreg szemmelláthatólag nem volt elégedetlen ezzel az eredménnyel.

Ahá, megijedtél? kérdezte.

Mindenki aziránt érdeklődik, hogy vajjon a bolondok házába akarsz-e kerülni.

Boltos Per megvonaglott, valóságos rohamot kapott, – igen, de csak jókedvében, tiszta gyönyörűségében. Theodor figyelmét nem kerülte el, hogy az apja szája körül villámgyors mosoly jelentkezik és azonnal belátta, hogy baklövést követett el, amikor az őrültek házát említette.

Az apja minden kerülgetés nélkül rátért az üzleti dolgokra:

Megveszed-e a gyufát, vagy nem?

No, talán így biztosíthatja a nyugalmát! Ez a spekuláció ugyan régimódi volt és kicsinyes, de Theodornak adnia is kellett valamit, ha követelni akart. Ezért azt felelte:

Rendben van, majd hozatok gyufát, ha te úgy gondolod, hogy az üzlet.

És sót is hozatsz?

Igen, mondta Theodor.

Csakugyan, most még tél előtt sót beszerezni nem is volt olyan rossz számítás, azért is egyezett bele olyan készségesen. Az egész sószállítmányt továbbíthatná a lofoteni halászoknak most azonnal, vagy pedig beraktározhatná tavaszig és akkor jobb áron adhat túl rajta a finmarkeni halászoknak.

Ha azonban arra számított, hogy apja az engedékenységét hasonlóval fogja viszonozni, akkor nagyon csalódott.

Most pedig küld ide az ügyvédet, mondta az öreg.

És most gonosz volt a boltos Per és biztosra vette a győzelmét, diadalmasan nézte végig a fiát: hiszen tudott ő még ordítani! Megvan tehát a bűvös szer, ezentúl mindig rendelkezésére fog állni egy elsőrangú, hatalmas ordítás, ahányszor csak szükség lesz rá. Az asszony meg a fia, kénytelenek lesznek várni és figyelni és félni ettől az ordítástól.

Hm, mondta Theodor, csak hogy időt nyerjen. Néhány hét mulva a halakat be lehet raktározni. Mikor a yacht visszatér, rakományként hozhatna magával sót is. Ha az idő ilyen kedvező marad, akkor a tetőn helyezhetjük el a gyufákat.

Ezt a zenét nem akarom többé hallani a házban, mondta az apa.

Nem, nem, felelte Theodor.

Holnap pedig – jöjjön az ügyvéd.

Ez volt az utolsó szava. Egy ilyen önfejű emberrel igazán nem lehetett zöldágra vergődni. Míg az öreg Per vissza feküdt az ágyába és ott vihogott magában, a fia nehéz gondok súlyával a lelkében ment le az üzletbe. De azt már biztosan tudta, hogy sót és gyufát nem fog vásárolni. Az ördögbe is, – azt már nem teszi!

Lenn egy távirat várta, – Didriksentől? Igen, Didriksen, a Didriksen & Hybrecht cég utazója. Visszatérő útjában több napig kellett Utvärban pihennie a hajójával, sok kellemetlensége volt és a hajója is megsérült, de okvetlenül beszélni akar Theodorral, lehetőleg még ma éjszaka.

Na lám! Csakhogy Theodor nagyon rossz kedvében volt, az út pedig kissé hosszúnak ígérkezett. De csakhamar úgy érezte, hogy ez a távirat fölélénkíti és hogy az út valami kellemeset tartogat a számára. Miről lehet szó? Fogalma sincs róla! Mindenesetre elodázza néhány napig azt a dolgot az ügyvéddel, mert hiszen az ügyvéd mit se tehet itt nélküle. Kornelius boltossegédet felküldte a távirattal az apjához és megüzente neki, hogy az ügy nagyon fontos.

Körülbelül egy órát ment már a kerékpárján, amikor Florinával, az ügyvéd szobalányával találkozott. A lány elállta az út közepét, mintha csak őt akarná feltartani. Mikor a férfi leszállt a kerékpárról, megkérdezte tőle:

Kíván tőlem valamit?

Én? Nem! felelte Thedor és csodálkozott.

Ó, ez a Florina együtt fejlődött Segelfossal és kigyót-békát kiáltottak rá a városban. De Theodornak vevője volt, állandóan nála vásárolt mindenféle ruházati cikket.

Nem, mondta Theodor mégegyszer. Nem akarok tőled semmit. Hol voltál?

Utwärbe rándultam át egy kicsit.

És jó az út?

Olyan, mint itt, felelt a lány. Ön is Utvärbe igyekszik?

Igen, – honnan tudod?

Ó, csak úgy gondolom, felelte Florina.

És ezzel ismét a szájára húzta a kendőt, mert az ajka eddig födetlen volt.

Theodor nekikészülődött, hogy újra felszálljon a kerékpárra.

Sejtem, hogy kihez készül Utvärbe, mondta a lány.

A ravasz fiatalember csakhamar rájött az igazságra: Florina alkalmasint hallott valamit harangozni arról, hogy Didriksen Utvärben lehet és ott gyorsan felkereste a kereskedőt. Valószínűleg egy kis nézeteltérésre is került a sor kettőjük közt. Persze, Florina szerencsétlen lány, akivel csúnyán elbántak, – azért kereste fel Didriksent, hogy ezt elmondja neki. Mert ezt már mégse lehet némán eltűrni. Neki senkije sincsen, nem bízhatik senkiben, csak önmagában és ha valaki első virágzó ifjúságában elveszi az ártatlanságát…

Hiszen már megvan a takarékkönyved, vetette közbe Theodor.

… Elveszi az ártatlanságát, úgy annak ő maga lássa a kárát. Most tehát Theodor, aki jó és befolyásos ember, legyen szíves és szóljon egy jó szót az érdekében. Legjobban szeretném egyszerre megkapni a járandóságomat, mondja lány, akkor legalább tudom, hogy mim van. Mert egy ilyen utazó úr olyan, mint a vándormadár, sohase tudja az ember, merre keresse. De meg különben is, közben egyszerűen meghalhat, vagy eltűnik.

No jó, de hiszen neked van már egy takarékkönyved, mondta Theodor és aztán: nem vagy te már a vältai Nils jegyese?

Nils? Nem, ő szakított velem.

Bolond ez a Nils, bolond, mondta Theodor.

Akármi legyen is, bizonyos, hogy nem számíthatok másra, csak önmagamra. Gondoljon rám, hogy milyen nyomorúság vár engem a világon és szóljon az érdekemben…

Majd elmondom neki a dolgot, mondja Theodor. De fogalmam sincs róla, hogy mit akar tőlem, alkalmasint üzleti ügyben kéretett.

Tulajdonképen nem volt elégedetlen ezzel a megbizással, mert sok tiszteletre és bizalomra vallott, esetleg valami proviziót is jelentett, – igen, ez egyáltalán nem lehetetlen. Továbbhaladt a kerékpárján, míg egy utväri csónakossal nem találkozott, aki a Didriksen hajójára vitte.

Didriksen úrnak vendégei voltak, a hajószalón csupa ragyogás és nevetés, helybeli lányok, néhány úr, – ő maga is eléggé jókedvű volt. A szakácsot frakkba és fehér cérnakeztyűbe bújtatta, hogy tiszteségesebben szolgálhassa ki a közönséget.

Hát a távirászt nem hozta magával? kiáltotta. Akkor hadd üdvözöljem önt egyedül. Parancsoljon, kérem, egy pohárkával vagy akár kettővel. De mi van a távirásszal? Nem hallott róla semmi újat? Mester, maga megírta a táviratot és megfeledkezett – hogy is hívják csak? – Baardsenről! Az ördög vigye el magát, mester! Az egy csodálatraméltó ember, bezárkózik Segelfossban és ott berozsdásodik. De azért üdvözlöm önt, Jensen úr! Nagyon köszönöm, hogy eljött! Már csak önre vártunk, a mester végre ismét összetákolta a gépet, holnap reggel felszedjük a horgonyokat.

Miután Theodor felhörpintett néhány pohárkával, Didriksen úrnak eszébe jutott, hogy mondanivalója van a számára, felvezette a fedélzetre és ott hevesen kezdett beszélni:

Nahát, ez a segelfossi út nagyon drága mulatság volt nekem. Az a lány ma betoppant ide, könnyek voltak a szemében és valami gyapjúkendő a szája előtt. Mi az? kérdem. Ez, meg ez! Persze, persze, mondom én, itt aztán nem segít már semmi. – Igen, mondja ő, de legalább ne hagyjam őt elveszni a nagy nyomorúságában. – Nem. – És, hogy ne vegyem le róla a kezemet. – Nem. – Igen, de hogy valami csekélységet talán mégis kaphatna tőlem. – Természetesen. – Hogy nem lehetne-e inkáb egyszerre, mondja ő, akkor legalább nem tudja meg a hatóság. – Ezer menykő, feleltem én, nagyon eszes lány vagy te, akkor legalább nem kell semmi írás és én is a hátam mögött tudom az egész dolgot. Hát mennyiben egyezzünk meg? – Kétezer koronában, mondja ő.

Didriksen úr Theodort figyelte, hogy lássa, milyen hatással vannak rá a szavai.

Ostobaság! mondta Theodor.

Ostobaság, ezt mondta a gépmester is, mert neki is elmondtam mindent. De azért szerettem volna előbb önnel beszélni, azért nagyon köszönöm, hogy eljött. A dolog úgy áll, hogy minden biztosíték nélkül még sem adhattam át neki egy ekkora összeget, Segelfossban meg nem szerettem volna mutatkozni. Ezért táviratoztam önért és mégegyszer köszönöm, hogy eljött.

Szívesen tettem.

Köszönöm, – csakhogy a dolog kissé bonyolult. Ostobaság, mondja ön. Persze, ebben igaza van. De én mégse vihetem a végsőkig a dolgot, mert megtudhatná a menyasszonyom.

Hát ön vőlegény?

Természetesen. Odafenn északon eljegyeztem egy konzulnak a lányát, – ejnye, hogy is hívják csak na, ki látott ilyet. Azt a gazdag embert gondolom ott fenn, Finnmarkenban, Hvalspäkben, az egyetlen lánya, idenézzen! És Didriksen úr egy női fényképet vett elő a tárcájából és megmutatja. Az állt alatta, „a te Ruthod“. – Látja, kérem, mondta Didriksen úr, ez a lánya neki, az ő neve sehogyan se jut eszembe. Ez a lány megtudhatna valamit a dologról, annak pedig nem szabad megtörténnie.

Nem is fogja megtudni, bizonykodott Theodor.

No igen, igen, de látja kérem, mégsem egészen lehetetlen. Annál is kevésbbé, mert az a lány… az a segelfossi lány… Szóval, úgy áll a dolog… a lány csakugyan tetszett nekem, mert olyan eszesnek látszott és hát akkor… megmutattam neki is a fényképet. Nem. Ez nagy ostobaság volt, úgy-e?

Nem tudom.

Hát, a mester azt mondja, igen nagy ostobaság volt. Való igaz, hogy megkínáltam egy pohár borral, mert olyan csinos és okos volt, és közben valahogy megmutattam neki a fényképet. Ruthnak hívják! mondta ő és megnézte jól a képet. Igen, Ruthnak! mondtam, és remélem, belátja, hogy ennek a nagyszerű lánynak semmit se szabad megtudnia a dologról. Ezt aztán méltányolta is, és éppen ezért ne kerüljön pörre vagy ilyesmire a dolog, mondta. Előbb azonban Jensen úrral szeretnék beszélni, mondtam én.

Theodornak az volt a véleménye, hogy az összeg fele, ezer korona, több az elégnél.

Igen, de akkor a dolog nyilvánosságra kerül, és mindenki az én vagyoni viszonyaimba akarja majd dugni az orrát, és akkor a legnagyobb kártérítési összegre ítélnek. Meg egyébként is, – nem vagyok én rossz ember és nem akarok kibújni a dolog alól. Ezer korona mind a tizenöt évre, – hiszen az nem is húsz őre egy napra, ruhára és ellátásra.

Theodor oldalról nézett fiatal barátjára: az öreg, kipróbált kereskedőház könnyelmű fiának olyan értékes tulajdonságai voltak, hogy Theodor alig érte fel őket ésszel. Az ő öröksége egészen más természetű volt, nap-nap után és évről-évre mérsékelnie kellett a saját igényeit, és a mások javaira törekedni.

Természetesen, ebben igaza van! szólalt meg hirtelen, mintha ez lenne az ő véleménye is. És most már meg is mondhatom önnek: útközben találkoztam a lánnyal. Megkért engem, hogy járjak közre az érdekében.

Úgy. De látja kérem, a dolog bonyolult egy kissé. Amikor Segelfossban együtt voltunk azon az estén, talán emlékszik még, – akkor az a… ejnye, hogy is hívják csak? Igen, az a Baardsen, a távirász… beszélt róla, hogy egy férfi tizenkét heti távollét után ismét hazatért és akkor a kedvesét úgy találta, hogy már három hete egy gyapjúkendő volt a szája körül és a fogát fájdította. Nem emlékszik?

De igen.

Vajjon nem erre a lányra célzott-e véletlenül? Ez jutott ma az eszembe.

Lehet, hogy őrá célzott, mondta Theodor, mert igazságos és korrekt akart maradni. De nem tudom. Ön természetesen nem akar kimerítőbben foglalkozni ezzel az üggyel?

Nem. De mégis csak buta dolog, ha az embert lóvá teszik. Ezért szerettem volna önnel együtt a távirászt is idekéretni. Bár tulajdonképen örülök, hogy nem jött el, mert alighanem megkérdeztem volna tőle. De azért ne gondolja, hogy a dolog így már világos.

Még így se világos?

Nem. A mester azt állítja, hogy a lánynak kutyabaja sincsen.

Tessék? kérdezte Theodor, és őszintén elcsodálkozott.

A mester tudniillik egy minden hájjal megkent, tapasztalt fickó, és utánam még sokáig beszélgetett a lánnyal, – egyébként az óraláncát is neki ajándékozta, – és azt mondta, hogy a lánynak éppen annyi baja, mint nekem vagy neki.

Hallgatás. Theodor elgondolkozik és aztán megszólal:

Vajjon csak tettetné a dolgot? Elvégre is – a kedvesét mindenesetre elvesztette…

Csakugyan, nevetett Didriksen úr, azt elmesélte nekem is. Csakhogy itt mérlegelni kell: vajjon mi ér többet, a pénz vagy a szerelem. És egyébként is: a kedvese éppen a pénzéért még visszatérhet hozzá.

Egy takarékkönyve már van, gondolja magában Theodor, mégis csak ördögadta kis boszorkány az!

Hirtelen határozott hangon felkiált:

Egy őrét se fog ön fizetni!

De aztán ismét habozó lesz és újra elmerül a gondolataiban, majd hozzáfűzi:

Magam is úgy cselekedtem volna, mint ön: fizettem volna, hogy ezzel elintézzem az ügyet. Ha azonban zsarolásról és kiszipolyozásról van szó, akkor már egészen másként áll a bál.

De értse meg, hogy nem juttathatom pörre ezt a dolgot.

Nem, ismeri el Theodor, ezt csakugyan nem teheti.

Aztán ismét elgondolkozik. Egyszerre csak kómikusnak tetszett neki az egész história és azt mondja:

De az ördögbe is, ön csak nem fizethet, mielőtt még a gyerek a világra születik. Pedig az talán meg se születik soha.

Nagyon helyes! feleli Didriksen úr. És éppen ezért kérettem önt ide. Talán nagyon ravasz az a lány, – ejnye, hogy is hívják csak?

Florina.

Florina, igen. Szóval, lehet, hogy nagyon ravasz. Azért én a pénzt az ön kezeibe teszem le, Jensen úr, neki is így igértem. Akkor ő mégse jut a pénzhez, mielőtt az ideje el nem érkezett. Beszéltem a dologról a mesterrel is, mert az egy minden hájjal megkent, öreg róka. Ha megkapja is a lány a pénzt, erről akkor lehet szó, ha föltétlen hallgatást ígér, még pedig írásban és hiteles tanuk előtt, – különben előlről kezdi az egész históriát még egynéhányszor. Mindent írásban kell vele elintézni.

Nagyszerű! kiáltotta Theodor és a szemei villogtak.

Vajjon mi ragadta el annyira ebben a pillanatban? Valami titkos terv rejtőzött talán az agyában, amelyre most hirtelen világosság derült?

– Jól van! mondta Didriksen úrnak. Majd én megőrzöm a pénzt és eligazítom a dolgot Florinával. – afelől nyugodtan alhatik.

Igen, éppen ezért kérettem önt, hogy legyen szíves, magyarázzon meg neki mindent és lehetőleg tömje be a száját.

Theodor azt felelte:

Meg is teszem. Minden az ön kivánsága szerint fog történni.

És ott maradt reggelig a hajón és aludt, míg a többiek mulatoztak. Az ifjú Didriksen úr, úgylátszik, még nem fizetett elég tandíjat, szerette az élet örömeit, kereste és meg is találta őket mindig. Fiatal volt és szép, mint egy herceg, úgy vegyült el a vendégei közt és játszotta a szeretetreméltó házigazda szerepét egész éjszaka. Négy órakor a korhelylevest szolgálták fel.

Parancsoljanak hozzálátni! mondta a házigazda udvariasan és figyelmesen, mint mindig.

A szakács felváltotta a fehér keztyűjét, a mester harmonikázott és mindenütt csupa öröm, minden pillanatban valami jókedvű ötlet.

Aztán fölkerekedett az egész társaság, a vendégek a csónakjaikba szálltak és a partra eveztek. Fiatalok voltak és tüzesek és egy átmulatott éjszaka állt mögöttük. Még pedig minden nyom nélkül! Csak az kellett volna, hogy meglássák rajtuk! A szárazföldről még egyszer ünnepélyesen integettek a hajó felé.

Húsz év mulva talán visszaemlékeznek majd erre az éjszakára és majd mosolyognak. És harminc év mulva már bosszankodni fognak, ha tudomásukra jut, hogy fiatal emberek átmulattak egy egész éjszakát…

És ha bekövetkezik az az eset, hogy… hogy önnek semmit se kell fizetnie, akkor mi lesz? kérdezte Theodor.

No, a leány végtére is eszes nő volt, a maga módján és csak engem akart megvédeni a hatóságok elől, mondta Didriksen úr és könnyű mosoly suhant át az ajkán. Nem forgathatjuk ki mindenéből. Egyébként nem viselkedett éppen valami nagyon tisztességesen… hát akkor fizesse neki a felét!

Mikor Theodor hazaérkezett, odalépett az apja elé és azt mondta:

Itt volt már az ügyvéd?

Olyan vastagon bélelt pénztárca volt a zsebében, hogy bátran megkockáztathatta ezt a kérdést.

Az apjának leesett az álla, de volt oka kételkedni a kérdés komolyságában.

Tegnap el kellett utaznom, mondta Theodor. Most azonban már jöhet az az ügyvéd. Nem áll semmi az útjában, – ha még eddig nem volt itt.

Az apa gyanakvó pillantásokkal mérte végig a fiát és azt mondta neki: Ó, te méregzsák!

Az öreg Per kissé tanácstalan volt. Lehetséges, hogy elvesztette volna a fölényét? No, azt még meglátjuk! A sok áthevert esztendő semmi esetre se vált javára! Minden nappal veszített valamit és most már egészen visszafelé forgott vele az élet kereke, már csak kis idő kellett, hogy egészen rosszakaratú és keserű legyen, a természet legősibb ösztönei a maguk nyers eredetiségében léptek fel nála újra, az ember ősidejébe tért vissza: az ordítás, kiáltozás, furfang és orvtámadás eszközeihez. Az öreg Per látnoki szemmel érezte meg ezt a természetes fejlődést és mintha csak hangok hívogattak volna a sötét mélységből…

Nos, mit akarsz tenni? kérdezte Theodor. Nekem dolgom van, nem álldogálhatom el itt az egész időmet. Ha osztozni akarsz, hát csak tessék, ki foglak fizetni mindnyájatokat.

Imponáló volt ez a fiatalember, ahogy bátran és nyiltan kimondta az igazat, még a szemöldöke se rebbent. De az apja is keménykötésű ember volt ám. Fejét oldalvást fordította, mintha valami lényegtelen csekélységről volna szó, aztán megszólalt, mintha a porhoz beszélne a padlón:

Csakugyan, drága fiam, kifizetnél bennünket? Csakhogy neked el kell ám hagynod a házat, drága fiam, úgy bizony!

És szaporán pislogott a fiára.

Tessék? kérdezte Theodor és mintha ütés érte volna a fejét, hallotta, amint az erek lüktetnek a halántékában.

Majd én fizetlek ki téged! kiáltott az apa és rekedt volt a dühtől. Ki az uccára veled! Tessék? Azt mondod. Ki az uccára veled, ki a házamból, te csirkefogó!

Ámde ebben az utolsó és válságos pillanatban Theodor ismét megtalálta önmagát. Tehát ez a szándékod? kérdezte és gúnyosan mosolygott. Ismerte az üzletét kívül-belül, a halrakományokat minden esztendőben, a hajók vételét és eladását, – mindez a saját spekulációval szerzett pénz benn feküdt az üzletben és a bolt nem tudta volna őt kifizetni anélkül, hogy össze ne omlott volna bele. Theodor csak mosolygott gúnyosan.

Az volt az egyetlen kérdés, hogy valóban akarja-e az apja, hogy tönkremenjen az üzlet és a lányok aztán előlről kezdjék az egészet. Mert hitele még volt boltos Pernek mindig elég.

Ahogy akarja! gondolta Theodor. Ha megfelelő telket kaphatok a közelben, tönkreteszem az üzletét.

És mikor elment, az ajka körül még ott játszott a gúnyos mosoly.

Boltos Per rosszat sejtett, mert észrevette a különös mosolyt a fia arcán, – csak nem fog máris engedni? Nem is engedett, – hanem ordítozott. Rasch ügyvédet elhívták és ő vállalta a felosztás munkáját. Napokig írt és leltározott egyfolytában, átnézte az üzleti könyveket, táviratozott a lányokért, nagyon is szívesen táviratozott a „kicsikért“ és képviselni akarta az ő ügyüket. Két kislány volt itt, meg egy béna férfi, mind a hárman csupa várakozással tekintettek rá, – lehetett volna árulója ilyen érdekeknek? Hiszen az volt a hivatása, hogy jogi esetekben embertársai segítségére siessen, ez volt a dolgok rendje, amíg jog uralkodik ebben az országban. Boltos Per rendbe akarta hozni minden földi dolgát, mielőtt meghal és a jólnevelt lánykák nem akartak ellenkezni vele. A fiú sem ellenkezett, – csak tessék! mondta a fiú. Mi egyebet tehetett volna itt egy ügyvéd, minthogy segédkezet nyujtson?

Csak tessék! mondta Theodor és gúnyosan mosolygott. Csakugyan sikerült neki megvásárolnia a szükséges telket. Egészen a bolt szomszédságában feküdt, nagy, négyszögletű telek, egy bolt és egy árúraktár részére, nagyszerű építkezési hely az egész. Az épületanyagot a yacht mint visszrakományt hozza majd magával, ha elszállította a halakat, – se gyufát, se sót ne hozzon.

Theodor nem hagyta kihasználatlanul az idejét és éberen őrködött a saját érdekei fölött. Az első lépésével ugyan akadályba ütközött, Willatz Holmsen úr nem akarta eladni neki a telket. Vajjon miért nem? gondolta Theodor. Kétszer is elutasító választ kapott, harmadszor azonban asszony révén kereste a maga igazát, és győzött. Nem máshoz fordult, mint Raschné asszonyhoz. Ejnye, ez az ördöngős Theodor mindent tudott, még azt is, hogy a jószívű Raschné közbenjárhat az érdekében. Villatz Holmsen úrnál, – még az ügyvéd úr ellenére is.

Miről van szó tulajdonképen? kérdezte tőle Raschné asszony.

Csak néhány négyzetméter telket szeretnék megszerezni Willatz úr birtokaiból. Nem mintha neki volna szüksége az eladásra, hanem mert rajtam segít ezzel. Építkezni akarok és szeretném magam ujra feldolgozni. Az ügyvéd úr úgyis konkurrenciát sürget Segelfossba, most hát megkaphatja, ha kívánja.

Nem dolgozhatom a férjem ellen, mondta Raschné.

És másnap Theodor néhány sor írást kapott Willatz Holmsentől, hogy átveheti a telket. „Martin béres, a jelen sorok átadója, mérje ki a telket, az árát állapítsuk meg kétszáz koronában, ezt az összeget pedig élelmiszerekben, – mindannyiszor tíz korona értékű részletekben, – kell kiutalni annak a csirkefogó Konradnak, Holmengraa úr volt napszámosának. Az adásvételi szerződést az ura-i előljáró állítsa ki.“

Ennyit tehát máris elért Theodor.

A telken megkezdte a fundamentum ásatását, helyet csinált a pincének és alapfalaknak. Dinamittal robbantgatott a bolt közelében, nem éppen azért, hogy az apját halálra ijessze, de viszont nem is kímélte őt különösképen. Boltos Per ismét ordítozni kezdett, de mikor az ügyvéd elmagyarázta neki a dolgok állását, meg se mukkant többet.

Még hogy ő megmukkanjon? Soha! A drága fia, meg az anyja ugyancsak tévednek, ha azt hiszik, hogy ő majd békét ajánl!

Az ügyvéd ellenben egy nap elment Theodorhoz és bizonyos egyezséget akart megbeszélni vele. Az ügyvéd, úgy látszik, rájött időközben, hogy a bolt nem tudja Theodort kifizetni, anélkül, hogy alapjaiban meg ne inogna. Azt mondta tehát:

Az ön befektetett pénze, a törvényes örökséggel együtt…

Theodor szerette megszívlelni a jót, ha másnál látta. Most is elgondolta, hogy mit tenne az ifjú Didriksen hasonló esetben, azért hát félbeszakította az ügyvédet és azt mondta neki:

Lemondok minden örökségről.

Ez a váratlan nyilatkozat szinte mellbevágta Rasch ügyvédet. Mégis csak szomorú dolog, hogy már az ilyen uborkafára felkapaszkodott emberek is kezdik majmolni a rendes polgárokat. Ha ez a Theodor legalább jó családból származnék!

Nem kell annyira nagyzolnia, fiatalember! mondta neki.

Nagyzolok, vagy nem, semmi köze hozzá, felelte Theodor.

Kérem, ez csak barátságos tanács volt.

Nincs rá szükségem.

Na, mondta az ügyvéd, most nem is arról van szó. A dolog úgy áll, hogy az üzlet könnyedén ki tudja önt fizetni és tevékenységét még mindig folytathatja, a régi mederben…

Akkor hát fizessen ki! mondta Theodor.

A saját jószántamból tennék önnek egy ajánlatot. Engedje meg, hogy azt kifejtsem és ne szakítson félbe. Tehát: az üzlet nagyon is jól kifizetheti önt, különösen, ha ön olyan szép, fiatalos hévvel és talán egy kissé elhamarkodottan lemond minden örökségről.

Mondtam már, hogy ehhez semmi köze.

Ez igaz, közvetlenül nincsen közöm hozzá.

És közvetve sem, semmi módon. Nem szokásom takarékkönyveket osztogatni, de nem is kérek senkitől semmit, jelentette ki Theodor ingerülten. Fogja be a száját és menjen az útjára, az ajánlatát nem fogadom el! Érti?

Az ügyvéd úr sajnálkozó arccal mondta:

Csak az ön és a többiek javára szolgál, hogy itt ülök és eltűröm, amint ön – jártatja a száját, hogy én is ebben a modorban beszéljek.

Ön nagyon jó tudja, hogy én az árukat és az üzleti követeléseket elárvereztethetem, amíg a magam részét teljesen le nem fedeztem! kiáltotta Theodor dühösen. Mégis csak a boltos Per fia volt, és ha kellett, tudott sziszegni, mint egy kígyó. Ön azt is jól tudja, hogy akkor az üzlet fölbukfencezik. Ha pedig nem tudná ezt, akkor higyje el nekem, én többet értek hozzá, mint ön, én születésem óta az üzlettel nem foglalkozom.