Part 6

A dologból nagy hűhó lett. A tettes azonban biztonságban érezhette magát, mert nyilvánvaló módon titokzatos és szinte borzalmas volt az egész história. A Larsen szálloda okvetlenül kaphatott valamit a finom húsneműekből, mert egy csapásra különösképen jó szálloda lett belőle, így mondta legalább néhány kereskedelmi utazó, mikor őszi cikkeivel bejött a boltba, elmondták, mennyire meglepte őket, hogy ilyen szállodát találnak ebben a városban és megigérték, hogy ajánlani fogják mindenkinek. És az hogyan történhetett, hogy a Larsen-szálloda most egyszerre kitünő füstöltlazacot és sonkát tálalhatott vendégei elé? És honnan került elő a kitünő málnabefőtt? Vajjon nem függ össze mindez a Holmengraa-ház legutóbbi éjszakai kalandjával? Mert mi egyéb magyarázata lenne? Lars Manuelsen végre is Daverdana apja volt, és Julius szálloda-tulajdonos az ő testvérbátyja, alkalmasint mindaketten nagyon jól tudták, mit kockáztathatnak és mit nem.

Mintha felkavarták volna egész Segelfoss városát: nem volt az már az a csöndes és ártatlan kis fészek, mint azelőtt. Hogy ártatlan?

Segelfoss a latrok barlangja lett, mondta Lars Manuelsen, meg is fogom írni az én Lassen fiamnak.

És hogy csöndes-e? Nem, nem volt itt csöndes semmi, lejátszódott minden nagy sorsfordulat, csak éppen kicsiben, mert a méretek kicsinyek voltak.

És most aztán elkövetkezett a boltos Theodor őszi ünnepélye is a szigeten, a dunnalúd-telepen, amint Theodor azt már régóta a fejében forgatta, főleg azzal a célzattal, hogy felülmúlta az ügyvéd kerti ünnepélyét. És ha valaha felülmulhatatlan ünnepi műsort állított össze valaki, hát minden bizonnyal Theodor volt az. Esze ágában sem vot, hogy az egész gyönyörű napot a kietlen szigeten üsse agyon, számára az volt az első szempont, hogy az ő neve és a cég neve sokáig fényeskedjék egész Segelfossban, azért tartogatott egy meglepetést, – amelyet még sose láttak, sose hallottak Segelfossban! Tüzijátékot akart rendezni!

Ó, ezt a Theodort minden hájjal megkenték ám!

A készülődés most lekötötte minden idejét. Az új üzletház is csaknem teljesen tető alá került már, és mihelyt megszárad rajta a sok arany és lakk, be is lehetett költözni. Most már nem volt rá érkezése, hogy maga is a pult mögé álljon. Valaki zselatint akar vásárolni:

Adjon még öt csomagot abból a multkoriból.

Várj míg visszatérünk az ünnepélyről, felelte Theodor. Nem láttad, hogy felhúztam a lobogót?

Miért is van kint a zászló?

Azt még idejében megtudod.

Theodor a zászlót Anton Coldevin tiszteletére tűzte fel, de egyben az ünnep tiszteletére is. Kornélius inast két nap egyfolytában kiállította a zászódombra, az embereknek már az oldalukat fúrta a kiváncsiság, nemrégiben, – erre még emlékeztek, – a kereskedelmi utazónak és a hajójának szólt a zászlólobogtatás, de most?… Itt valami egészen különös dolognak kell bekövetkezni! A postahajó már megérkezett és Coldevin kolléga partra is szállt már, de Theodor még mindig lobogtatta a zászlót. No de vigyázzatok csak, ez a Theodor mindig tudta, hogy mit csinál! Sohase tette lóvá az embereket, mindig volt valami komoly értelme, ha ő kieszelt valamit.

A délután napos volt és szélcsöndes, öt ladik várta készen a kiránduló ifjúságot és a parton eleven élet nyüzsgött. A malom fiaatl munkásai közül is többen szabadságot kaptak erre a délutánra, valamennyien elhozták a lányokat is, lehetséges, hogy Mariane kisasszony lépett közbe a munkásság érdekében, minthogy ő is el akart menni velük. Csakugyan meg is jelent és Anton Coldevin az ő társaságában volt. A lány nem ellenkezett, hanem teljesítette a kérését és eljött vele.

De vajjon minden ellenvetés nélkül-e? Szó sincs róla! Anton még azelőtt való nap este érkezett, a Larsen-szállodában vett lakást és azonnal fölkereste a lányt. Hogy vajjon eljön-e holnap az ünnepélyre, a dunnalúd-telepre?

Jóságos Isten, hát megőrült? kérdezte a lány.

A fiatalember így válaszolt:

Úgy veszem észre, hogy az én szerény indítványom és a maga végtelen fölháborodása nincsenek arányban egymással.

Azt hiszi, hogy ezt vártam volna magától?

Megígértem, hogy visszatérek, hát eljöttem.

És a lány önkénytelenül elcsodálkozott és éreznie kellett, hogy ebben az emberben van tetterő és mozgékonyság. Nem töltötte az életét hiábavaló töprengéssel, hanem amit mondott, azt csakugyan meg is valósította. Három napig utazott és most itt van.

Majd holnap megadom a választ, mondta a lány.

Köszönöm, felelte a férfi. És ígérje meg, hogy az éjszaka nem fogja a dolgot a káromra eldönteni!

No nézd csak, ez a Coldevin nem esett a fejelágyára.

Másnap reggel aztán sikerült megegyezni és mind a ketten elindultak az ünnepélyre. Boltos Theodor eléjük ment és már messziről üdvözölte őket. Ó, Theodor remegett az örömtől és izgalomtól és természetesen igyekezett totumfac lenni, úgy érzi, hogy most már joga van kissé szabadabban beszélni, és mikor Mariane köszönt neki, Theodor így szól:

Jónapot kívánok, és engedje meg, hogy szívből üdvözöljem!

Nagyon udvarias volt és hálás, sőt megtiszteltetést emlegetett állandóan.

Mikor a ladikok eleveztek a partról, Theodor már beváltotta első meglepetését az egész város környéke számára: üdvlövést adatott le! Még pedig nem közönséges vadászpuskákkal lődöztek a levegőbe, hanem Theodor a hegyekben különböző helyütt apró aknákat ásatott és azokat dinamittal töltette meg. Ezeket süttette el most. A föld megremegett. Az emberek kiáltoztak: hurrá!

Mintha csak király utazna, mondta Mariane.

Igen… vagy a királynő! felelte Anton és meghajolt.

Még tíz ilyen lövést adatok le, ha majd visszatérünk, magyarázta Theodor és a kalapja után nyúlt. No lám, most leveszi a gramofon tetejét és a kürtök rázendítenek a himnuszra: God save the King.

The Queen! mondja rá Anton és ismét meghajol.

Theodor pedig ujra a kalapjához nyúl.

Szegény Theodor, hogy neki is ott kellett lennie! De vajjon szegény-e? Ó nem, most már arannyal lehetett felmérni. Jobbra-balra szaladgál és affektált ötletei voltak, zavarában azt gondolta, hogy most bátor világfinak kel mutatkoznia, ez a próba azonban nagyon rosszul sikerült, csupa félszegség derült a napvilágra. Theodornak minden más téren megvolt a maga súlya, de mint világfi nevetséges volt, – tizenkettő ment ilyenből egy tucatra.

Ilyen üdvlövések, ez a zene és ilyen kirándulás, – gondolta Theodor és egy pillanatig se kételkedett benne, hogy egész Segelfoss csak őt lesi és – szétpukkad az irigységtől. Egy egész ladikot megtöltetett étellel és itallal, ezt a ladikot Julius szállodatulajdonos, a pék és Nils varga vezették, hármukra hárult a felszolgálás gondja.

Még egy ladik jön utánunk, jegyezte meg Mariane kisasszony.

Az a mi élelmiszerszállítmányunk, sietett a magyarázattal Theodor és ismét a kalapjához nyult.

Theodor ugyanis állandóan a kalapjához nyúlt és úgy tartotta rajta a kezét, mint egy szalutáló katona. Ez csak úgy hirtelen jutott eszébe és egészen önállóan, de nagyszerű ötletnek találta! Később az est folyamán egy másik ilyen nagyszerű ötlete is támadt: mikor a felszolgálóknak harsány hangon valami utasítást adott, hozzátette, – mintha csak levélen írná alá magát, – Theodor Jensen! Új, csíkos ruha volt rajta és úgy érezte, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. A lábán pedig volt egy pár cipő, – Isten tudja, hogy Kinából, vagy Bécsből hozatta-e.

Bécsből, mondta Theodor.

A cipő hegyes volt és egész végig lyukgatott, a közepén sárgabársony-betét, szinte különálló, még csak kis ezüst csöngetyűk hiányoztak róla.

Az ünnepély nagyszerűen kezdődött, a jókedv, vidám dal és napfény jegyében. A lányokon valami nagyon furcsa ötlött szembe: úgyszólván egyikükön se volt fésü. De azért mindannyian jókedvűek voltak, egyszerűen úgy tettek, mintha a fésü tökéletesen divatját multa volna. És mindvégig ilyen is maradt a hangulat. A tenger nyugodt volt, mint egy hatalmas bádoglemez, ha rátűz a nap. A környékről még több ladik csatlakozott hozzájuk, és ők mindenkit szívesen láttak.

Hangos lövéseket hallottunk, mondták a jövevények.

Ó igen, mondta Theodor.

Most már csakugyan hatalmas embertömeg volt együtt és igazán helyénvaló volt, hogy egy egész ladik élelmiszert hoztak magukkal.

Egyszerre csak egy új hatalmas halászladik jött velük szembe, Utvärből jött és minthogy szép tiszta volt, frissen olajozott, még a nap is rásütött, olyannak látszott, mint egy aranyos mellezetű kicsi hajó. Ezen ültek a hölgyek, akik Henriksennél laktak Utvärben.

Nagy menydörgést és lövöldözést hallottunk, mondták ők is.

Kitünő! mondta Theodor és a kalapjához nyult. Mi egy kis ünnepélyt tartunk, kérem forduljanak vissza és tartsanak velünk, kiváló tisztelettel Theodor Jensen.

És jöttek ők is, mint ahogy mindenki jött, a házigazda ellenállhatatlan volt.

Értesíteni kellett volna Willatzot, szólt Mariane Antonhoz. Talán eljött volna.

Én nem is merek jelentkezni Willatznál, mert már az utolsó alkalommal is nagyon terhére voltam, felelte Anton. Azért csak incognito tartózkodom itt.

Miért nem hozta el a nővéreit is, Theodor? kérdezte Mariane.

Theodor ezúttal elfeledkezett róla, hogy a kalapjához nyúljon.

A nővéreimet? Nem, Holmengraa kisasszony, az én nővéreim abban sántikálnak, hogy engem kidobjanak a házból, pedig ezzel csak önmagukat teszik tönkre, engem nem. Nemsokára meglesz a saját cégem.

És Theodor részletesen elmagyarázott mindent, most már nem is vigyázott a szavára, mert ebben a tárgykörben teljesen biztosnak érezte magát. Végezetül kijelentette, hogy most már étkezni se jár haza, hanem a szállodába, – mindezt a nővére miatt.

A nap gyorsan lehanyatlott és gyönyörű volt a naplemente, ez az alkonyi pír már nemcsak arany és vér, a nap szinte belesülyed a tengerbe, valami hangtalan mennydörgéssel. Az egyik fénykéve peremén két sirály ül a vizen, hatalmas sirályok nézik a lemenő napot és a mellük, mint a ragyogó bíborselyem, vörösen izzik a haldokló sugarakban. Fejüket és a szemüket a ladikok felé fordítják, de azért nem repülnek föl.

Mariane egészen a gondolataiba mélyedt és úgy mondja:

Milyen titokzatos teremtések ezek a sirályok! Csak élnek a maguk világában és ott bizonyosan nagyon tekintélyes madarak. Ha pedig elhullnak, az alighanem nagy veszteség a madárvilágra!

Nagyszerű szavak voltak ezek, megtalálták az utat Theodor szívébe és a boltos csodálatosan szeretetreméltónak találta őket. Egyébként hozott magával egy kis ajándékot is Mariane kisasszony részére, amiért olyan bájos és kedves volt, hogy ma velük tartott. Ó, mindössze csak egy 35 koronás kis zsebkendőt, az utazó azt mondta róla, hogy egy hercegnőnek lehet ajándékozni. Csak most úgy kellett intézni a dolgot, hogy Mariane kisasszony a tulajdon zsebkendőjét elveszítse az est folyamán.

Hamarosan ott leszünk? kérdezte Anton.

Igen, odamegyünk, ahol a lobogót látja.

Tehát itt is kitűzette a lobogót?

De ez még nem minden. Ha sötét lesz, akkor majd fáklyákat és lampiónokat gyujtunk.

Kiderült, hogy Theodor előreküldte az embereit, és azok megtettek minden előkészületet. A társaság partraszáll és felmegy a kunyhóhoz, azt kövekből és gerendákból tákolták össze és az ünnepélyes alkalomra színes vásznakkal aggatták tele. A kunyhót mindenki megcsodálja. Azonnal egy kis szíverősítő érkezik: bor és kalács.

És míg a szakácsok és a felszolgálók tüzet raknak és terítenek, Theodor körülvezeti a vendégeit a dunnalúd-telepen.

Törzsvendég itt és ismert mindent.

Valamikor a mienk volt ez a dunnalúd-telep, gondolják az utväri hölgyek.

És ez csakugyan igaz is volt. Egy napon azonban az utväri Henriksen nagy és súlyos adósságokba sodródott és a sziget a boltos Theodor kezére jutott, mert mindennek a világon az a sorsa, hogy egyik kézből a másikba kerül.

A szigeten most nem lakik senki, a madarak is elköltöztek már, üresek a fészkek és várják, hogy a lakóik visszatérjenek esztendőre. Egy-egy vöröslábú madár még osztrigára vadászott a part mentén és a sirályok ringatóztak a hullámokon a sziget körül.

A kép majdnem mindenütt ugyanaz volt és így hamarosan végezni lehetett a sétával. Szerencsére már alkonyodott, a kunyhóban meggyujtották a fáklyákat és a lampionokat. Most derült ki, hogy három ember határozott utasítás szerint kezelte az élelmiszerkészleteket és ugyancsak derekasan megállta a helyét. A pék annakidején még az öreg boltos Per üzletében elitta a maga sütödéjét, azért ma este csak a kenyeret és a süteményeket bízták rá. De Julius szállodás az italokról gondoskodott. Most borokat és finom poharakat készített elő, hosszú asztalokat teríttetett, a kunyhó előtt pedig pezsgőlimonádét kevert.

Theodor megmutatta az embereknek az etiketteket.

Bizony, érti ám a módját ez a Theodor, suttogták egymás közt a fiatalok.

Csak mikor már együtt volt az enni-innivaló, akkor vált el, hogy milyen pompásan kitett magáért a Larsen-szálloda! És az emberek itták a pezsgőlimonádét és ettek hozzá vajaskenyeret, füstötlazaccal és sonkával, aztán a málnabefőtt került sorra, az emberek már előre annyit halottak ezekről a nyalánkságokról, hogy a könnyük is kicsordult nevettükben.

Csak fejbe ne vágjanak érte! mondták és egyelőre nagyon finomak maradtak a célzásaikban.

De később, mikor már a bor jobban megindította a nyelvüket, merészebbek lettek és azt mondták:

Csak a dutyiba ne zárjanak érte bennünket!

Juliust a munkája a kunyhó belsejéhez kötötte, úgy hogy ezek a rosszindulatú tréfák nem jutottak a fülébe, ő szolgált fel a vendégeknek, ahányan csak helyet foglaltak odabenn, megkínálta őket Theodor legfinomabb konzerveivel, hideg szárnyassal és lekvárral hozzá, felszolgált háromféle módon elkészített tojást és kétszersültet áfonyabefőttel, sört és vörösbort és a szárnyashoz még egy kosár pezsgőt is. Julius mindezt maga ókumlálta ki a szakácskönyvből, részben pedig a kereskedelmi utazóknál érdeklődött utána.

Ó, micsoda ünnepély volt az! És ha az emberek a Rasch ügyvéd kerti ünnepélyére gondoltak, csak a gyámoltalanság akadályozta meg őket, hogy megvetően ne nyilatkozzanak róla.

Theodornak minden kedvezett. A pezsgőlimonádé számára éppen kissé hűvös volt az idő, mostanában hullatták a bokrok is a levelüket. A lányok nagyon csinosak voltak, úgy érezték, hogy ki kell használni az időt és még az ősz előtt utoljára felizzott a vérük, a fiúk mindannyiszor eloltották a fáklyákat, ahányszor csak Nils varga meggyujtotta őket, mert olyan kellemes volt így a félhomályban. Aztán ment egyik pár a másik után, minthogy pedig kissé hűvös volt, kénytelenek voltak leülni, szinte gyökeret vertek egyhelyben és szorosan összehúzódtak, hogy ne fázzanak. Az égen sorra felragyogtak a csillagok és számtalan ponton megvillant a sötét szigeten egy-egy szivarnak a tüze.

Nils varga már megint nagyon sovány volt és a külseje is nyomorúságos, tavasszal keresett utoljára, amikor jegyszedő volt a színházban és azóta csak most jutott keresethez, mint őr és fáklyagyujtogató a szigeten. És most ezek a bolondos emberek megakadályozzák, hogy a munkáját lelkiismeretesen végezze. Be is megy a kunyhóba, hogy bepanaszolja őket:

Mindig kioltják nekem a fáklyákat. Én sorra meggyujtogatom őket, ők meg eloltják.

Theodor kimegy vele, hogy elhallgattassa és maga vizsgálja meg a dolgot.

Hiszen nincs itt senki, mondja Theodor. De azért csak gyujtsd meg mégegyszer.

Julius is kijön a kunyhóból és odasúgja Theodornak:

Megvan a zsebkendő!

Minden úgy megy, mint a karikacsapás, Theodor ismét felhúzza a gramofont és egy mazurkát játszik, hogy az össze-vissza kószálókat is összegyüjtse egy táncra a mező közepén.

Az se hozza ki a sodrából, hogy a pék megragadta az alkalmat, kiürítette az egyik borosüveget fenékig, és most már elég alaposan becsípett.

A párocskák lassankint visszatérnek a környékről és előbb még egy kis szíverősítőt fogyasztanak, aztán táncolni kezdenek. Csodálatos jókedve volt mindenkinek, a fiatalság nevetett, krákogott, szivarozott, ó, micsoda ünnepély! Ugyancsak tudja a dolgát ez a Theodor! Még az utvär-i hölgyek is előbujtak a kunyhóból, körben forognak a fiúkkal és nem törődnek semmivel.

Most már mindenki elhagyta a kunyhót, csak az uraságok maradtak a magányos asztal melett: Mariane kisasszony és Anton Coldevin. Mariane az egyik lócán félig a falnak támaszkodik és Anton azt mondja neki:

Végre egyedül!

Mariane egy szóval se válaszol, csak egy gyors pillantást vet oldalvást. A férfi folytatja:

Micsoda pillantás! Így is csak maga tud nézni az emberre.

Igazán?

Gondolja, hogy ezúttal otthon találom az édesatyját?

Hát meg akar látogatni?

Hogyne. Megmondaná alkalomadtán édesapjának, hogy igazán szerencsém volt az Aranyhallal? Mondja meg neki, kérem, hogy jól is intézkedtem és szerencsém is volt.

Mariane intett a fejével. Anton közelebb húzódott hozzá és így beszélt neki:

Volna egy kivánságom: Szeretnék magával együtt menni, egy úton és szeretném, ha aztán utolérne az eső, és egy ernyő alatt kellene folytatni az utunkat.

Úgy? mondta a lány. Magának tehát szerencséje volt és sok pénzt keresett.

Igen!

Nem segíthetne akkor valakin egy kicsit?

Anton nagyon meglepődött.

Valakin? Ki az? Ismerem?

Azt nem tudom. De az bizonyos, hogy az illetőnek nagy szüksége volna pénzre, körülbelül ezer koronára.

Hm. Igen… De egy sereg idevaló ember alighanem közelebb áll ehhez az ügyhöz, mint én… hiszen én nem is vagyok idevaló. Egyébként természetesen rendelkezésére állok. Van valami biztosítéka az illetőnek?

Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, névtelen ajándékra.

Anton mosolygott.

Ez annyira ellentétes minden üzleti szellemmel, hogy egyáltalában nem állna jól nekem. Nem, én az ilyet nagyon mesterkélt dolognak tartom.

Vagy úgy? mondta a lány.

Úgy érzem, hogy az ilyesmiben mindig sok a képmutatás és az elmult századok szelleme kísért benne.

Tudok valakit, aki nem kért volna biztosítékot, mondta Mariane.

Csakugyan! felelte Anton és azonnal tűzbe jött. Ismerem. De az nem üzletember, az egy senki.

Aranyat ér! kiáltotta Mariane.

Letette a lábait egymás mellé a földre és most egyenesen ült a padon.

Aranyat? Szó sincs róla, – még ezüsöt sem. Az erdejét kell neki irtatni, hogy egyáltalán megélhessen.

Ezen Mariane nagyot mosolygott, de Anton nem vette észre a beszéd hevében:

Aranyat? Nem, van neki néhány hangszere és ollói meg keféi, és sok pár keztyűje, mindenféle malachit és onyx műtárgya… de aranya, értéktárgya…

Szóval záloga… egészítette ki Mariane és a hosszúkás szeme egyszerre keskeny lett, mint a kés pengéje.

Nos, igen, van-e valami záloga, valami biztosítéka?

De hát nem jó barátok maguk? kérdezte a lány és csodálkozott.

Hogyne! De nem hallotta, mikor szemtől-szembe felmondtam neki a barátságot? Ó, még tovább is mentem talán! Ő még a mult századból származik, művészetről és természetről, államtudományról és etikai életről ábrándozik. Én ezt nem teszem. Én ebbe a világba tartozom, megszerzem és kiadom a pénzt. Ezer koronát adjak egy embernek? Ha maga parancsolja, ám legyen. De meg kell jegyeznem, hogy ezt a gondolatmenetet elavultnak és balgának találom. Az ezer korona természetesen így is rendelkezésére áll, amelyik pillanatban parancsolja. Még holnap reggel táviratozom érte. Nos, nem vagyok elég kedves? kérdezte és közelebb húzódott a Mariane lócájához.

Rendben van, tehát ezer korona, mondta a lány és ismét nagyon ravasz volt és kacérkodott. Nem, üljön csak egy kicsit tovább, oda ni, – így, igen, így jó lesz. Látja, én nem szívesen fordultam volna Willatzhoz, vagy az apámhoz.

Willatzhoz? – kiáltotta Anton. Hiszen annak nincs is ezer koronája.

Nincs-e?

Nem. Adja ezt át neki az üdvözletemmel együtt!

Annak a Willatz-nak többje van, mint maga gondolja.

Willatznak? No ugyan! Szóval, hogy többje van? Hát neki jó, ha úgy van. Egyébként be kell vallanom magának, hogy én ezt az egész Willatz-féle modort nem értem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy Willatz magának telepanaszkodja a fejét és ezzel adja az ártatlant. Hát nem érzi, hogy az orránál fogva vezeti magát? Fogadjon el egy jó tanácsot, Mariane! Bevallom, hogy csak ezért jöttem, nem az ünnepély kedvéért, hanem csak egyedül magáért, és most itt vagyok. És közelebb akarok jönni magához, mert a lábai elé akarok borulni, látja? Hogy ez lehetetlen? Szerintem nagyon is lehetséges, hallgasson csak meg engem. Előbb nem mertem volna ezzel a szeme elé kerülni, de közben nagyon jó üzleteket csináltam az Aranyhallal. Nézze, nekem az nem áll jól, ha szerelemről beszélek, vagy álmatlan éjszakákról és más ilyesmiről. De azért nem kevésbé igaz, hogy már az első segelfossi tartózkodásom ideje óta fülig szerelmes vagyok magába és most meg kell engem hallgatnia, Mariane! Nem állítom én azt, hogy valami különösebb érdemeim volnának, erről szó sincs, de valami keveset mégis csak nyujthatok magának, Willatz ebben a tekintetben szóba se jöhet. Csak kettőnkön múlik minden.

Ugyan, hogy érti ezt? Hagyjon már fel ezzel a fecsegéssel!

Kérem, ne húzódjék el! Inkább befejezem. Egy józan és reális ember tesz magának ajánlatot, Mariane. Fogadja el a kezemet, soha senkinek még föl nem ajánlottam.

Nem! mondta Mariane, és ne is beszéljünk többet a dologról.

Pedig csak azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy magát megnyerjem.

Megőrült!

Beszéljünk komolyan, Mariane. Én felajánlom magának a kezemet és ebben még nincsen semmi őrültség. Ismerjük egymást gyerekkorunk óta, azóta várok magára és csak nem akartam idő előtt a terhére lenni a kérésemmel. Willatz egyáltalán nem számít az én szememben.

De az enyémben igen!

Ugyan! Tudja jól, hogy az lehetetlenség. Még ha erről a kereskedőről volna szó, – de talán ő is van a háttérben?

Nem, Willatzról van szó, mondta a lány és felállt a helyéről. Jőjjön kérem, menjünk ki innen!

De hallgasson rám! kiáltotta a férfi és ugyancsak felugrott. A lámpa fénye a szemébe hullt és fájt neki. Hallgasson rám… ennek a zongoraművésznek nincsen jövője, most nem akarok róla egyebet beszélni, minthogy nincs jelen, csak úgy nagy általánosságban mondom. Hogy a hölgyek rajonganak érte, az igazán nevetséges. Egy asszony kevesebbet ér az ilyen zenésszel, mint valami kis bérmálkozó fiúval. Ezek mást se tudnak, csak játszani, nem is férfiak.

Maga pedig egy otromba fráter!

A férfi gyorsan a lámpa után kapott és egy pillanat mulva már sötétben álltak. Mit jelent ez? A lány nem akarta megadni magát, hanem vészesen morgott. Sem erőszak, sem tolakodás nem érték el a céljukat, mindez egy lépéssel se vitte közelebb a férfit. A következő másodperc hozta meg aztán a legtisztább csalódást, a férfi hatalmába kerítette a lányt, rávetette magát, az ajkát csókokkal zárta le és teljes erejével a karjaiba szorította, – de ebben a pillanatban egy szúrást érzett, heves fájdalmat a combjában és eleresztette a lányt. Talán az ezüst nyilát használta Mariane? Az ezüst nyíl nem volt nála, késsel szúrta meg Antont? Vajjon azért-e, mert a férfi már a karjában tartotta, ő pedig nem akart a karjába símulni? De vészesen morgott, még egyszer, mielőtt beleszúrta volna a kést!

Theodor megjelent az ajtóban.

Úgy hallottam… megpattant a lámpa.

Én ütöttem le, mindta Anton.

Mingyárt hozok egy másikat.

Mariane kiment a kunyhó elé és Anton követte a szabadba. Az izgalom elült és mindaketten megigazították a ruhájukat. Anton megtapintotta a sebét és még mindig nehezen lélegzett. De Mariane nem lélegzett nehezen és szemmelláthatóan nem is nagyon viselte meg az egész dolog.

Nincs magánál a zsebkendőm? kérdezte és a férfi felé hátranyujtotta a kezét, anélkül, hogy megfordult volna.

Tessék? A zsebkendője? Nincs nálam, de azonnal megkeresem.

Szólt hozzá, tehát nem gyűlölte, nem is útálta, az ördög érti ezt a lányt, ezt a meszticet! A férfi hálás volt neki, amiért úgy megőrizte a nyugalmát, de úgy érezte, hogy most aztán vége minden fölényének. A lány nem kiáltott, csak morgott, mielőtt beleszúrta a kést, most pedig a zsebkendőjét keresi! Nem volt valami közönséges tucatszépség, nem, sárga volt a bőre és az arca vágása indiános, rossz volt a rajza, rossz a színe, nem volt klasszikus arc. De amint a karjában tartotta lányt, érezte, hogy szép, az érzékei műszere jelezte, hogy mennyi édes és odaadó van a lány testében és a mozdulataiban. Igyekezett alkalmazkodni Mariane viselkedéséhez és csak ennyit mondott:

Kérem, felejtse el ezt!

Természetesen, mondta a lány.

Köszönöm szépen. De bizony Isten, életemben még ilyen eredeti dolog nem esett meg velem. Maga kést ragadott?

Nem, egy villát, mondta a lány és meg is mutatta, még mindig a kezében tartotta. Kérem, tegye vissza az asztalra!

A férfi a kezébe vette a villát és megolvasta az ágait.

Egy, kettő… tehát három… vagyis négy lyuk van bennem.

De igazán az ördög érti ezt a lányt. Most odafordult a férfihez és azt mondta neki: Kérem, felejtse el maga is!…

Theodor visszajött, egy lámpával a kezében és Anton követte. Marianne még mindig a kunyhó előtt állt és nézte a táncot. Vajjon megbocsátotta-e ennek a bolond fiúnak a viselkedését, vagy talán – egy kicsit érthetőnek is találta? Végre is ez nem volt olyan fajta férfi, hogy ravaszkodással akarta volna megszerezni magának, nem, élénken elütött az ezernyi tucatembertől, akik mind másképen cselekedtek volna. Vajjon a tette nyilt egyenessége nem szólt-e mégis egy kissé a lány szívéhez?

Nem találom a zsebkendőjét, jelentette Anton.

Most odalépett Theodor, benyúlt a belső zsebébe, aztán körülnézett és – nem nyujtott át a lánynak semmit…

Következett a kávé, mindenki kapott, – milyen nagyszerűen rendezte ezt el Theodor!

Nem, köszönöm, mi is itt iszunk a többiekkel, mondta Mariane.

Nem mer többé bejönni a kunyhóba? kérdezte Anton.

Kevésbbé félek tőle, mint maga! felelte a lány.

Kávét és puncsot szolgáltak föl és Mariane megkérdezte, hogy hány óra.

Ne gondoljunk-e még a hazatérésre?

A fiatalság már megitta a kávét és likőrt is fogyasztott kellőképen, a tánc csak most élénkült föl, aki nem táncolt, valamelyik asztalnál ült és még néhány pohárka likőrt küldött a kávé után, a jókedvet már nem lehetett se emelni, se megrontani és itt volt Julius, a kiváló pezsgőlimonádéval, meg a sok finom ennivalóval, – vagy nem volt-e pompás a Larsen-szálloda ellátása?

Julius valamennyiünknek kóstolót akar adni az éléskamra finom dolgaiból. És Theodor is pompás fickó, felülmúl mindenkit!

Egy szó, mint száz, a hangulat odafejlődött, hogy a fáklyák már megint kezdtek kialudni és a párok egyenkint tünedeztek el.

De most felharsant a Theodor vezénylő hangja:

Minden ember a ladikokhoz! Punktum! Theodor Jensen!

És ez olyan frissen és jókedvűen hangzott, hogy az emberek szívesen beletörődtek, lementek a ladikokhoz, hurrát kiáltottak és azt mondták:

Köszönjük a szép ünnepélyt és éljen Punktum Theodor! Hurrá!