Part 8

És ekkor megtörtént. Willatz furcsa ember volt, hihetetlen felsőbbséggel tudott beszélni, vagy hallgatni; ha akarta megszólalt, ha nem akarta, akkor nem, ahogy neki tetszett, ha akart odavágott, ha nem akart, nem tette, ahogy neki tetszett, – most pedig azt tette, hogy odavágott. És nagyon is jól talált. De Anton csak egy pillanatig maradt a földön, azonnal talpraugrott, őrjöngő szemekkel meredt Willatzra, és a foga közül sziszegte:

Húscséplő masina!

Aztán felkapta a botját és vaktában elhajította, az egyik etazsérről egy üveg hullt a földre, mielőtt még a bot megtalálta a nyugalmi állapotát. Anton gyorsan körülnéz, keres még néhány elhajítható tárgyat, egy régimódi pisztoly akad a kezeügyébe, de lemond róla, hogy azt is elhajítsa, mert látja, hogy máris talált, sőt annyira szerencsés volt, hogy néhány vércsöppet csalt ki a barátja arcából. Leteszi tehát a pisztolyt, és még mindig remeg az izgalomtól, amikor megszólal:

Látod, én még egy húscséplő gépet is kímélek. E nélkül a seb nélkül is elég csúnya voltál már. Csak azt az üveget sajnálom, te megérdemelted a sorsodat. Mennyibe kerül az az üveg?

Nem kapott választ, sziszegett csupa megvetésében és levegő után kapkodott, annyira összeszorította a torkát a vágy, hogy gúnyolódjék és megalázza ezt az embert a megvetésével.

Merde! mondta és elsietett.

De aztán még egyszer visszafordult és hozzátette:

Nemsokára itt lesz, persze, a hölgyed is. Biztosra veszem, hogy iderendelted, legyen valaki, aki összevarrhassa a sebeidet. Vigyen el az ördög!

És elindult a folyó mentén, hogy kikerülje Marianet, mert a lány most jön lassan lefelé. Anton még mindig remegett a felindulástól, temperamentum – az sok szorult ebbe a fiúba, de könnyen eljárt a szája és hamar kitört belőle a gyűlölet sziszegése, sehogyan se tudott mértéket tartani!

Most mihez kezdjen, míg befut a postahajó? Temetkezzék a szállodájába? Egy pillanatig arra gondolt, hogy a boltos Theodornál is eltölthetne egy órácskát, de ezzel a gondolattal hamarosan szakított és mégis csak visszatért a szállodába.

Nem sokat ért volna vele, ha most be is megy a boltba. Éppen hatalmas összevisszaság, fejetlen zűrzavar kellős közepébe érkezett volna. Ládák és bálák közé, ahol lázas csomagolás folyt, harsány vezényszavak röpködtek a levegőben: Theodor ma költözött be az új helyiségbe. Sokan ajánlották fel neki a segítségüket, köztük Julius is.

Persze mindenki úgy vélte, hogy az új üzlethelyiség nevetségesen nagy, Theodor álmai azonban szemmelláthatóan túlnőttek minden mértéken, ő már előrelátta azt a napot, amikor ezt az új üzlethelyiséget is meg kell majd nagyobbítani. Annyi bizonyos, hogy hihetetlen mennyiségű árut halmozott már fel és helyiségre csakugyan szüksége volt.

És mi történt közben a régi üzlettel, a Jensen kisasszonyok és Rasch ügyvéd üzletével? Az bizony ott állt, az új üzlet tőszomszédságában, Theodor nem akarta tönkretenni őket, – a családja a feje tetejére állhatott felőle. Aztán meg az volt a dologban, hogy Theodornak magának is volt még pénze benn a régi üzletben és addig az ő követelésére volt fedezet az egész régi üzlet, míg csak részesedését ki nem fizették, tehát alapos oka volt, hogy az üzletnek békét hagyjon. Ez azonban így nem mehetett sokáig. Micsoda idők! A kereskedelmi útazók semmit sem adtak el a Jensen kisasszonyoknak, hanem mindent csak Theodornak. Természetes, hogy felkeresték a hölgyeket és a legnagyobb udvariassággal adták le náluk is a névjegyüket, de ennél tovább már nem merészkedtek, eladni pedig csak az ifjú Jensen úrnak adtak el, mert az már régi vevőjük volt és nekik üzleti elvük, hogy ugyanazon a helyen nem adnak el két konkurrensnek. A Jensen kisasszonyok sértődötten fordultak el és felhúzták az orrukat.

Ó, kérem, sose aggódjék miattunk, mi minden szükséges árút könnyen beszerzünk, hiszen készpénzért vásárolunk.

A hölgyekben ugyan sok volt a vállalkozó szellem, de nem volt annyira a kisujjukban a kereskedés minden csínja-bínja, fortélya, mint Theodornak, gyakran felhúzták az orrukat és nem volt meg bennük a kellő szivélyesség, hogy utólag ismét jóvá tudják tenni a hibát.

Ha például valamelyik segelfossi lány eljött a Jensen kisasszonyokhoz és az ingvásznakban válogatott, azonnal azt felelték neki:

Mi magunk se használunk finomabb vásznat a fehérneműnkhöz, hát neked ne lenne elég finom ez a vászon?

Bezzeg Theodor azonnal tudta, hogy ez így nincsen rendjén, ő százszor okosabban csinálta, kis könyvecskéket adott ki a szolidabb lányok számára, ha biztos alkalmazásban voltak, és az egyik lány büszkén mondhatta a másiknak:

Theodor tegnap felajánlotta nekem, hogy írassam fel a bevásárlásaimat egy könyvbe, és havonkint egyenlítsem ki. „Igy aztán megy majd minden a maga rendjén, Palästina kisasszony!“ mondta.

És a Theodor Jensen boltja csakugyan érdekes látványosság volt A nagy ablakokon hatalmas üvegtáblák, világos falak és rézrudas üvegszekrények.

Mit gondolsz, mibe került ez mind? kérdezte fűtől-fától Theodor.

És mindezt ő maga tervezte ki, arra a mintára, ahogyan más városokban már megvolt, – azaz, Baardsen távirászban kitünő segítőtársa akadt. Ez a különös remete és éjszakai lepke mindig sok érdeklődést mutatott a Theodor ambiciói iránt, – az „ifjúi erények“ miatt, mint ő mondta, – és gyakran szolgált neki kitünő tanáccsal.

Tartsa mindig csillogó tisztán a rézrudakat, – mondta például, mert ha azt nem tudja, akkor bátran kidobhatja akár az üvegszekrényeket is!

És Theodornak gyakran jutott az eszébe, hogy a dunnaludtelepi csodát is Baardsen agya tervelte ki, pedig ennek a furcsa embernek még ruhája sem volt, hogy legalább maga is megjelenhetett volna az ünnepélyen.

Hej, az az ünnepély a dunnalúdtelepen, még mindig beszéltek róla az emberek.

Mit gondolsz, mibe került mindez? kérdezte Theodor mindenkitől.

Aztán valami összeget nevezett meg, nehéz százasokat, hatalmas halom pénzt. Nem kellett félnie, hogy valaki ellenőrzi, hiszen ki ismeri Segelfossban a tűzijátékok árait?

De legalább magatok is láttátok, hogy milyen szépek voltak a rakéták a sötét ég alatt, mondta Theodor.

Pedig hiába: Theodor nem volt már ugyanaz az ember, aki olyan boldogan parancsolgatott a dunnalúdtelepi kiránduláson. Bár sohase tartottuk volna meg azt az ünnepélyt! gondolta időnként. Különös keserűség kapta el, nem volt abban semmi jó, az emlékezés elfogta szegénynek még a lélegzetét is és kiforgatta önmagából egészen. Ó, ez a Theodor, – hiszen egészen másfajta embernek kellett volna neki lenni, – időnként a magányba temetkezett és megtett mindent, ami kitelt tőle, vagyis istenesen kikáromkodta magát. A nagy emberismerősök, az emberi lélek kutatói elcsodálkoztak volna rajta, hogy ilyen furcsa kicsinyességek laknak ebben az agilis fiatalemberben. Ugyan mi legyen már ebből? Végre is, egy dunnalúdtelepi kiránduláson nem szokás drága zsebkendőket ajándékozgatni. Bezzeg Baardsen azt tanácsolta volna neki, hogy meg se kísérelje, – egyszerűen kómikussá tette volna az egész ötletet.

Pedig mit ártott volna neki ez a zsebkendő? ismételte el magában újra meg újra Theodor. Nem volt érzéke aziránt, hogy valaki hálásan megköszönhet egy gombostűt, de harmincöt korona értéket már el kell utasítania. Nem volt érzéke semmi eféle iránt és nem érzett mást, csak a rideg visszautasítást.

Isten veled tehát és élj boldogúl! ezt kellett volna mondania most is, a dolgot pedig elejteni, hogy elmúljon a feledés homályában. Az idő majd begyógyít minden sebet. Ezt kellett volna tenni, de hát az embernek annyi mindent kellene helyesen tenni és cselekedni…! Egyébként is a híres ünepély nem járt a kellő eredménnyel. Anton Coldevin, a kolléga úr, elutazott, anélkül, hogy mindennapos vendéggé lett volna a Theodor házában. A Segelfossi Ujság pedig egy szóval sem emlékezett meg az ünnepélyről. Ez bizony elég ok volt az elkeseredésre. És mindezt számba kellett venni, hogy az ember megítélhesse Theodor viselkedését a húgaival szemben. A fiatalember ugyanis néhány napig engedte, hogy az üzlet csak menjen, ahogy megy, hadd adják el azt a kevés árut, amit sikerül elsütniök, – aztán egy szép napon beállított az előljáró kíséretében és lefoglalta a készpénzt. Holott ezen a pénzen a hölgyek és az ügyvéd árút akartak vásárolni.

Ó, ez a fontoskodás! mondták a húgai.

Gyorsan az ügyvédért küldtek.

Majd csak kiokoskodjuk valahogy a dolgot, mondta az ügyvéd.

A készpénzt be kell vezetni a könyvbe, amint befolyik, különben az előljáró mindent összeír, fölveszi a leltárt és zár alá helyezi az üzletet, mondta Theodor.

Az előljáró pedig ott állt mellette és jólelkűen és nagy lelkinyugalommal nézegette mindannyiukat, szemmelláthatóan semmi kedvet se érzett, hogy alkudozzék, vagy pénzt keressen, ő csak közvetíteni akart:

Igy meg így, mindenkinek valamit, hiszen ugyanabból a családból való mind a két fél…

Család! vágott a szavába az ügyvéd. Itt ugyan nem találja meg azt az ember, amit rendes körülmények között családon szokás érteni.

A napi kiadásokat le kell vonni a követelésből, folytatta az előljáró, és egy méltányos törlesztési részlet…

Mindkét fél egyaránt elégedetlennek mutatkozott.

Theodor röviden csak azt felelte:

Nem.

Az ügyvéd pedig ugyanígy cselekedett.

Ez a kísérlet csak arra vezetne, hogy megbénítja az üzletmenetet, jelentette ki, aztán azt mondta az előljárónak nagy elkeseredetten: előljáró úr, hagyja el már ezeket a méltányos törlesztési részleteket, én már torkig vagyok az ajánlataival, értse meg inkább, hogy a bank huszonnégy órán belül meg akarja kapni a pénzét!

Az előljáró megértette. És bár nem kellett volna még dadognia is, mert az nem illik felnőtt emberhez, akinek egy eladó lova is volt, és bár az ilyesminek nincs kedvező hatása az olyan emberre, mint az ügyvéd, – az előljáró mégse tudott többet kihozni, csak annyit, hogy:

Majd megnézem… mit tehetek… valahogy csak eligazítjuk a dolgot… végtére is van egy lovam…

Ez az alázat ismét megjuhászitotta Rasch ügyvédet, kissé elült az elkeseredése és már így beszélt:

Egy lova… Ugyan ki vesz most lovat, hogy egész télen át etetni kelljen? Azt még tavasszal kellett volna eladni.

Igen… de az aratás miatt…

Jó, jó, jó, maradjunk csak amellett, amit mondtam.

Az előljárónak azonban még így is sikerült bizonyos fokig békét szerezni a két fél közt, mielőtt még eltávozott volna és elérte azt, hogy a nővérek és Rasch ügyvéd a bevétel bizonyos százalékát törlesztés fejében szolgáltassák be Theodor kezéhez. Akárhogy oldották meg azonban: ez csak egy utólsó injekció volt, – az üzletre már kimondták a halálos ítéletet.

Az előljáró szokása szerint Holmengraa úrhoz ment. Ezt ma annál is inkább megtehette, mert előttevaló nap egy levélkét kapott Holmengraa kisasszonytól, hogy az szeretne vele beszélni, és mihelyt azon a tájon jár, jöjjön el hozzájuk okvetlenül, ne várassa őt már olyan végtelen sokáig az előljáró úr!

Mariane azonnal a dologra tért. Nyilván nagyon meg volt elégedve magával, mert mosolygott.

Előljáró úr, kaptam egy levelet, akarja látni a borítékát? Mi van ide írva?

Ezer korona.

Igen, ez a pénz tegnap érkezett, és úgy van a dolog, hogy maga ezt az összeget húsz évre kölcsön kapja. Látja, itt a bankjegy, az ezerkoronás, ezt húsz esztendőre odakölcsönzöm magának és maga akkor kétezret ad vissza nekem. Megértette, előljáró úr?

Nem, az előljáró nem értette meg.

Ez a pénz az enyém. Megmutathatom a levelet, abban érkezett a pénz. Egy hatalmas cégtől kaptam, amellyel én titokban kötöttem valami üzletet, azért nem mondhatom meg magának a levelet. Most pedig már mindent elmondtam, amit akartam, begyakoroltam már jó előre, mikor láttam, hogy jön, és olyan rövidre fogtam, ahogy csak tudom. Mert nagyon kínos lenne nekem sokáig beszélni erről a dologról, mondta Mariane kisasszony.

Nem élek én már húsz esztendeig, jelentette ki az előljáró.

Dehogy nem, mondta egyszerűen Mariane kisasszony.

Az előljáró valami köszönetfélét mormogott, hogy tagadhatatlan… de mégis… egy ilyen hatalmas összeg… ekkora segítség…

Ebben a pillanatban Holmengraa úr leküldött a lányáért és ezzel kiszabadította a kínos helyzetből. Lehet az is, hogy már előre így beszélték meg, mert az öreg gyakran kezére járt a lányának az ilyenféle játékaiban.

Ó, a papa, a ravaszdi, – szeretném tudni, hogy mivel akar kínozni már megint! mondta a lány.

Gyorsan ment, szinte siklott az ajtóig és csak onnan köszönt vissza:

Isten vele, előljáró úr! bocsássa meg, hogy most itt kellett hagynom. És jöjjön vissza minél előbb, ígérje meg!

És az előljáró elindult lefelé a dombról, a zsebében az ő nagy kincsével, és mindenféle megfordúlt a fejében, és számolt jobbra, számolt balra, – végül is nem adta el a lovát. Egy ilyen lovat nem ad el az ember, az ilyen ló megfizethetetlen. De egy ezer koronás bankjeggyel mégse toppanhat be az ügyvédhez, az rögtön tudná, hogy nem egyenes úton jutott hozzá, a bankjegy elárulná, egyszerűen kompromittálná őt. Azért bement a Theodor boltjába és felválttatta a bankjegyet.

Ugyan hol járt maga időközben? kérdezte Theodor és nagyot csodálkozott.

Az ő világos esze egy pillanat alatt kitalált mindent, de mert megvolt rá az oka, hogy ne szóljon semmit a Holmengraa-család jótéteményeiről, hirtelen elhallgatott és csak annyit mondott:

Különben ehez semmi közöm. Egy ezerkoronást akar felváltani? Nagyon szívesen. Kettőt is, ha tetszik.

Theodornak széles jókedve volt.

Nagy dolgok történtek azalatt az óra alatt, míg maga nem volt itt, mesélte az előljárónak. Az apám megtudta, hogyan állnak a dolgok és újabb szélütést kapott. Sajnos, tette hozzá Theodor. Éppen most küldtem a doktorért.

Újabb szélütést kapott?

Igen, sajnos, felelte Theodor. És az ügyvédet is várom, talán még ma eljön, és kénytelen lesz mindenben engedni, megadni magát kényre-kedvre és úgy könyörögni. Végre is mit tehet? Minden utat elrekesztettem előle! Úgy? Maga tehát azt hiszi, hogy nem jön el és nem fog engedni?

Csak arra gondoltam, hogy ez legalább is szokatlan dolog lenne nála.

No, majd teszünk róla, hogy hozzászokjék egy kicsit! jelentette ki Theodor. Az ördögbe is, egy ilyen hordóhasú tolakodjék ide és akarjon kereskedni én mellettem! Mit is akartam mondani, előljáró úr. Ugye, megkapjuk az engedélyt a színházra? Éppen most írják nekem a művészek, hogy ismét el akarnak jönni hozzánk.

Egészen bizonyos, hogy játszhatnak majd. Tehát eljönnek megint?

Itt tartanak majd állomást útközben dél felé. Ezúttal új darabot hoznak; az a címe: „Túl a nagy kert falán“. Sok énekszám van benne, azért megkérdezték, hogy van-e zongorám. Persze, hogy lesz zongorám.

Theodor percről-percre növekedett a jelentőségében. Ez az utolsó óra, mintha egy fejjel megnövesztette volna. Egy ezerkoronást váltani? Nagyon szívesen, kettőt is, ha tetszik? Zongorára van szükség? Ó, neki már régen készenlétben van egy zongorája és ha kedve volna, akár egy másodikat is felajánlhatna. Most azonnal munkásokat vesz majd fel, hogy hozzák rendbe a színházhoz vezető utat, nehogy Sybille Engel kisasszony mégegyszer kificamítsa a lábát. Nils vargához is elküld, és megüzeni neki, hogy ismét megkeresheti a maga két koronáját.

Júliusnak meg a többieknek adj majd egy kortyot, ha bezárjátok a boltot! kiáltotta az iroda ajtaján keresztül Kornélius inasnak.

Csakúgy égett itt minden, igazi nagyüzem volt ez az üzlet! És milyen kellemes és bátorító tudat volt minden segelfossi lakos számára, hogy volt itt egy fiatalember, akiben ennyi lángoló ambíció és törtető akarat lakik.

És Nils vargának talán nem volt szüksége egy kis bátorításra? Ó, de még mennyire! A jó Rasch ügyvédné természetesen nem feledkezett meg róla eddig sem, hanem gyakran küldött haza vele egy-egy piciny gyermekcipőt, hatalmas csomagban és hozatott érte egy-egy – seprűt. De Nils varga ettől se lett kövérebb nem lehetett rajta észrevenni semmit, sőt ellenkezőleg, napról-napra jobban összeaszott és meggörnyedt. Raschné már az ifjú Willatzot is rávette, hogy írjon egy levelet Mr. Nelsonnak Amerikába, de nem érkezett rá válasz.

Ulrich talán már útban is van hazafelé, találgatta Nils varga.

Sokáig bízott benne, hogy lesz egy bazár Segelfossban. Olyan szívesen tartózkodott volna itt, mint egy gyerek, és Istenhez fohászkodott, hogy jöjjön létre a bazár, de a dologból nem lett semmi. Megfelelő helyiség hiányán megbukott az egész bazárügy. Az ügyvéd nem vehette a lelkére, hogy erre a célra Theodortól, ettől a vizesnyolcastól és parvenűtől kibérelje a színházat, különben se gondolja senki, hogy az a helyiség már színház, nem, csak csónakház az.

A segelfossi jótékonysági egyesület pedig nem bérel ki egy csónakházat a bazárja számára, kedves jó Nils!

Nem, nem, hát persze, hogy nem! mondta Nils varga és szomorúan mosolygott és mindenben osztotta az ügyvéd felfogását.

De ezzel nem keresett semmit.

Az előljáró pedig hazament. Azaz először az ügyvédhez kopogtatott be és ott megfizette az adósságát.

No látja, mégis csak sokat ér, ha valakit szigorúan fognak! mondta az ügyvéd. Most aztán jöhet a revizió?

Remélem, hogy ezuttal is ki fogom állni baj nélkül, felelte az előljáró.

Na, úgy látszik, maga egy csapásra gazdag ember lett, mondta az ügyvéd, mert szemmelláthatóan sértette az áldozata bizakodó hangulata. De akkor már hamarább is rendbehozhatta volna a szénáját.

Rajta leszek, hogy többé semmivel se maradjak adósa, – ez a legkomolyabb elhatározásom, jelentette ki az előljáró.

Az előljáró végre átlátta, hogy ilyen úton nem kereshet többé és vigyáznia kell, hogy rendben tartsa a kasszáját. Legfőbb ideje volt. Azért nagyon határozott és eltökélt ember módjára indult el a szálloda felé, hogy Juliustól huszonnégy órán belül behajtsa az árverési illetéket. Amint azonban az ajtóig ért, megnézte az óráját és úgy látta, hogy ma már késő bemenni a szállodába. Azért inkább hazafelé tartott, csak még útközben Nils vargához állított be. Még egy kísérletet tett, hogy a vargát munkára ösztönözze. De ezzel újra csak kudarcot vallott.

Hiszen magamnak se csinálok már cipőt, mondta Nils, és megmutatta az előljárónak, hogy az ő lábán is bolti cipő van.

Ez még a legutolsó bevásárlásaiból származott, amikor nyáron az égből leesett mesés pénzből vásárolt össze magának mindenfélét. A cipő ugyan már több helyütt repedezni kezdett és a talpa is vékony volt, mint a papíros, de azért könnyű és kellemes nyári cipő volt, – ha őszre járt is az idő. És Nils varga úgy tudott futni benne, mint a szél.

Van még több ilyen cipő a boltban, mondta az előljárónak.

De ezek a cipők nekem nem megfelelőek, Nils.

Egy szó, mint száz, felelte Nils, éppen most kaptam hírt a boltos Theodortól, hogy lesz megint színház, más pedig nem is vállalhatná a belépőjegyeket, meg az egész elszámolást.

Mit kapsz egy ilyen estéért? kérdezte az előljáró.

Két koronát, mondta Nils gondolkozás nélkül.

Az előljáró útközben találkozott a doktor gigjével és megemelte a kalapját.

Jónapot, előljáró úr! fogadta a doktor a köszönést és megállította a kocsit. Megragadom az alkalmat, hogy öntől is elbúcsúzzam, mert a legközelebbi napokban utazom. Hálás köszönet a jóságáért, előljáró úr és kérem, üdvözölje a nevemben az otthonvalókat is. Igen, most már nagy nehezen elértem volna idáig, de elmondhatom, hogy megtettem a kötelességemet és leszolgáltam a magam idejét északon. Nem lustálkodtam, nem loptam a napot és még most, úgyszólván az utazás küszöbén is, meg kell látogatnom egy beteget. Éppen most hivattak a boltos Perhez, az öreg Jensen kereskedőhöz, sajnálatraméltó ember, régóta beteg. Én megtettem mindent, amire csak a tudomány lehetőséget nyújt. A szegény embernek az a baja, amit, mi orvosok, hemiplegiának nevezünk, megbénult az egyik oldala. Most kapok éppen értesítést, hogy valami új komplikáció állt be, addig nem nyilatkozhatom róla reszletesen, míg a dolgot alaposan meg nem vizsgáltam. Minden valószínűség szerint egy cerebrális bénulásról van szó. Nos, Isten önnel, előljáró úr! Elképzelheti, milyen kellemes lesz ismét délen élni és Krisztiániában, ahol a családommal is együtt lehetek. Higyje meg, hogy éveken át csak ez a remény adott belém erőt. Most, hála Istennek, hatalmas anyagot dolgoztam fel és a tapasztalataimmal most a szűkebb hazám hasznára lehetek…

A doktor továbbhajtott, megérkezett a boltba, felment az emeletre, az orrát elfintorította a rossz levegő miatt és megparancsolta, hogy nyissanak ki egy ablakot. Levette a felöltőjét, a kezét dörzsölte, aztán megvizsgálta a beteget. Az öreg Per csakugyan beteg volt, de újabb szélütés nem érte. Nem, ezt nem is tűrte volna el. Mindössze az történt, hogy valami nagyon megrendítette a lelkét és azért borzalmasan üvöltözött. Minden valószínűség szerint az üzlet kudarca ejtette ennyire kétségbe és homályosította el egy pillanatra az értelmét. Egy ilyen ragyogó bosszú-tervvel nem lehet úgy felhagyni, hogy némi megrázkódtatás ne érje az embert.

Az öreg Per tehát nem volt a halálán, de annál izgatottabbnak látszott.

A bolt, a bolt! nyögte. És az az ostoba tehén!

Igen, igen, majd adok valami altatót! mondta a doktor, hogy megnyugtassa.

Némi brómkáliumot mért le a lehető legpontossabb pedantériával, úgy tett, mintha az orvosságnak egy fölösleges atómja már halált okozhatna.

Ezt ma este vegye be a beteg, mondta Jensen kisasszonynak. És most, kérem, hozzon egy evőkanalat, hogy annak a nagyságát is láthassam. Igen, ez megfelel. Most pedig először én magam adom be az orvosságot, hogy láthassák, hogyan kell majd beadniuk ma este.

Mikor a doktor elkészült odafenn és lejött a lépcsőn, Theodor már ott állt és várta az eredményt.

Nem, bénulásról szó sincs, mondta a doktor, de a betegnek nyugalomra van szüksége. Ha rosszabbodás állna be az állapotában, értesítsen azonnal.

És doktor Muus méltóságos léptekkel ment le a kocsijához.

Theodor magára maradt. Az apja betegsége egy kissé megtörte és lecsöndesítette, azért nagyon nyugodt volt, mikor visszament az üzletbe és Kornelius inasnak kiadta az előbbi parancsainak az ellenkezőjét.

Mégse járja, hogy az emberek itt igyanak ma, mikor az apám rosszul van, mondta.

Talán a halálán van? kérdezte Kornelius.

Theodor így válaszolt:

A betegnek nyugalomra van szüksége. Egyébként még sohase hallottam, hogy egy betegnek ne lett volna nyugalomra szüksége.

Bizony Theodor már nem volt a délelőtti hangulatban, bár ha nem adott volna az emberek nyelvére, legszívesebben felhúzta volna a grammofont és jóideig a koronázási indulót játszotta volna rajta. De a levertsége nem tartott sokáig, Rasch ügyvédtől üzenet érkezett és nem más hozta, mint Florina szobalány.

Tudja, hogy hol tartózkodik Didriksen? kérdezte a lány, hogy elsősorban a saját ügyeit intézze el.

Didriksen? Mit akarsz tőle?

Már régen írtam neki és még mindig nem kaptam semmi választ. Most tehát szeretném tudni, hogy hol van.

Ugyan minek? Hiszen a pénz itt van készenlétben, mondtam már neked, hogy megkapod, mihelyt itt lesz az ideje.

Igen, de nekem nincs kedvem tovább várni. Ezt mondja meg neki és adja át az üdvözletemet.

Ettől ugyan óvakodni fogok.

Hallgatás.

Florinában, úgylátszik, semmi szemérem nincsen, mert azt mondja:

No jó, akkor majd írok a menyasszonyának, hiszen tudom, hogy hívják.

Hallgass el, Florina, amíg szépen mondom! felelte Theodor emelt hangon. Ha ez a finom hölgy egy szót megtud az egész históriából, akkor alaposan meg fogod adni az árát.

Nem félek magától! kiáltotta Florina és dühösen nézett Theodorra.

Ez volt a legszörnyűbb, amit a boltos Theodornak az arcába lehetett vágni. Ezt nem állhatta meg, akkor kitört belőle az ősi közönségesség.

Úgy kidoblak, hogy a lábad se éri a földet! kiáltotta és belesápadt a nagy felháborodásba.

Florina észrevette, hogy most már véresen komoly a dolog és azt mondta:

Az ügyvéd úr megbízásából jöttem. Azt kérdezteti, hogy nem hajlandó-e ma eljönni az irodájába?

Theodor egyideig gondolkodott.

Az ügyvédtől? Hogy nem akarok-e elmenni hozzá? Nem!

Ez volt az üzenet.

Nos, hát add át üdvözletemet az ügyvéd úrnak, és mondd meg neki, hogy ha tőlem akar valamit, jőjjön hozzám!

Florina gúnyos arccal vette tudomásul, hogy a kisember most nagyembert játszik. Ez már több volt a soknál, Theodor karonfogta a lányt és kituszkolta az ajtón.

Az üdvözletét nem fogom átadni! kiáltotta a lány fenyegető hangon.

De az ügyvéd, úgylátszik, mégis fontosnak tartotta, hogy Theodort még ezen a délutánon felkeresse, csakugyan bebotorkált az üzletbe és bevezetőül rögtön elejtette azt a megjegyzést, hogy a mai fiatalság nem hódol az udvariasság erényének. Theodor éppen a pult mögött állt és egy rőföt tartott a kezében, már pedig egy jó rőf tudvalevően keményfából készül. Egy lépést közeledett az ügyvédhez és megkérdezte, hogy akar-e tőle valamit?

Igenis, felelte az ügyvéd, de aztán minden kertelés nélkül kibökte, hogy bizony a régi boltnak kényre-kedvre meg kell adnia magát.

Ilyen egy-kettőre? Ejha! Theodor azonnal átlátta a kövér ember számítását: az ügyvéd valószinűleg veszélyt szimatolt, ha csakugyan baj lesz, ő elveszti az illetékeit! Ezen már mosolyognia kellett Theodornak, mert ő sokkal jobban ismerte a régi boltot.

Nincs ezen mit nevetni, mondta az ügyvéd és a kulcsait csörgette. Egyébként nem szándékom itt ácsorogni és az üzletben tárgyalni önnel, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha négyszemközt intéznők el a dolgot?

Nem, felelte Theodor. Magával szemben legjobb, ha mingyárt tanukról gondoskodik az ember.

Az ügyvéd arcán gonosz mosoly suhant keresztül, amikor válaszolt:

A mai fiatalságon nagyon megérzik a jónevelés hiánya. Ön azt kívánja tőlem a legneveletlenebb módon, hogy jőjjek el önhöz, ha tárgyalni akarok, nem szégyelli magát? Ha nem a szüleiről és nővéreiről volna szó, akkor ítéletnapig várhatott volna! Egyébként nincs mit mondanom önnek és semmi dolgunk többé egymással. Miután az ön apjának az állapota rosszabbra fordult, azt tanácsoltam neki és az ön húgainak, hogy intézzük el a dolgot szépen magunk között. Az eredmény aztán végleges lesz, ami írás, miegyéb akad, azt majd elintézem én magam. Az a véleményem, hogy legjobb lenne békésen megegyezni. Természetesen, ön átveszi a bolt egész árúkészletét.

Igen.

Még pedig megfelelő áron. Magától értetődik, hogy ezt meg kell tennie. És aztán a boltot is megveszi.

Nem, felelte Theodor.

Hát így vagyunk?

A régi bolt egy rozoga barakk. Mint tudja, megvan a saját házam és gondolhatja, hogy az mibe került nekem. Nem, nem, ön és a többiek kikergettek engem a boltból, oda vissza már nem megyek többé.