Part 9

Világos dolog, hogy Theodor csak a levegőbe beszélt. Egyébként miért építette volna az új üzletet szorosan a régi boltnál? Nem az volt-e a szándéka, hogy a két házat majd egyesíti, ha rákerül a sor?

Ellenben, kibérelhetem a régi boltot, mondta.

Erre az ügyvéd nagyon megijedt és megint az illetékeit féltette.

Nekem csak az ön családjának a sorsa fekszik a szívemen. Mi lesz most belőlük? Ha nem sikerül jó áron túladniok a bolton, akkor nem látom, hogy miből fognak élni azontúl.

Az én családomnak ugyanolyan sora lehetne, mint amilyen volt azelőtt.

Igen, mondta az ügyvéd. Ahogy most állnak a dolgok, magam is úgy látom, hogy az lett volna a legjobb.

No nézd csak! A kövér ügyvéd, ez a hízott disznó, ez a hordóhasú, hogy áll itten megalázottan, megsemmisülten!

Most már Theodor volt a nyeregben. Résztvevő hangon kérdezte:

És mennyit kérnének a régi boltért, ha esetleg…

Beszéltem erről az ön hozzátartozóival és ők úgy gondolták,… az ön apja úgy gondolta, hogy háromezret…

Érdekes dolog: Florina az imént ismét a fiatal Didriksen urat vetette a felszínre az emlékezetében, – vajjon ő hogyan cselekednék ebben a helyzetben?

Megadom a háromezret, mondta Theodor.

Az ügyvéd ezt személyes győzelmének tekintette és nyomban rámondta:

No lám, hiszen önnel lehet okosan beszélni. Mégse volt hiába, hogy pártatlanul megismertettem önnel az egész helyzetet.

És az ügyvéd már megint visszanyerte minden önbizalmát s a kulcsai is vídáman csörögtek.

Maga nem ismertetett meg velem semmit, mondta Theodor és nyugodtan mehet az útjára, még pedig minél előbb, annál jobb.

Igen, mondta az ügyvéd és egészen elképpedt. Csakugyan az lesz a legokosabb, ha az ön hozzátartozói most ezen az alapon tárgyalnak tovább. Végre is a könyvek együtt vannak, a számlákat ki kell egyenlíteni, az én kis járandóságomat is ki kell utalni. Aztán pedig fel kell osztani a bolt értékét, egyrészét a szüleinek, más részét a nővéreinek. Ön ugyebár, lemond az örökségéről?

Természetesen.

Nagyon helyes, ezt akartam csak tisztázni. Ha az árúkat összeírják és felbecsülik, felajánlom a segítségemet. Rendben vagyunk így?

Ne fecsegjen má annyit, mondta Theodor. Én megadok a családomnak mindent, ami jár, sőt még annál többet is, a maga segítségére pedig semmi szükségem sincsen.

5.

Könnyen megeshetik, hogy valaki aranygombokat visel a mellényén és még se tud egy operát komponálni. Willatz Holmsen most aranygombokat viselt a mellényén.

Minden szeszélyt végigpróbált már! Ha egy napon megállt volna munkaközben és felsorolja magában minden felhasznált ötletét, amellyel a kellő hangulatba igyekezett ringatni magát: alkalmasint nagyon elcsodálkozott volna. Nagy sétákat tett és bezárkózott egészen, sok bort ivott és bőjttel kínozta magát, kereste az embereket, majd ismét kerülte őket, dolgozott nappal és dolgozott éjszaka, már csak a munkának élt és csak a munkában élt. És a kétségbeejtő terméketlenséghez csatlakozott még egy másik kín is: a mardosó, szűntelen féltékenység.

Kérem, jőjjön ebédelni! mondta Pauline és ránézett a sötétkék szemével.

Köszönöm, mondta Willatz és még a fejét se fordította arra. Dolgozott. Természetesen jól zongorázott, hiszen már kora gyermekkorától kezdve folytonosan tanult és tökéletesbítette magát, meg különben is karácsonykor született s a szerencse gyermeke volt. Mindez azonban nem használt, sőt inkább még csak rontott a dolgán. Nem, nem kellett volna az idén Segelfossba jönnie. Má a legkezdetén elhibázta a dolgot. Mingyárt az első fogadtatás másként ütött ki, mint ahogyan ő elképzelte volna, arra számított, hogy valamelyes feltűnést fog kelteni, kíváncsi tömeg nyüzsög majd a kikötőben, végre is híres ember volt ő az országban, egy zeneművész. És hogy történt valójában? A kikötőben csak a szülei házvezetőnője várta, a kedves Christine asszony. Segelfoss már híresebb utasokat is látott, mint ő. Globetrotter angolokat és Bonaparte herceget, mikor a Spitzbergákra útazott. Egyszer egy miniszter is megfordult a partokon, nagyon fontoskodott, úgy tett, mintha nagyon a lelkén viselné a nép életét és sorsát, mikor pedig ismét a hajóra szállt, az a stréber Rasch ügyvéd éljent kiáltatott rá. Willatz Holmsen ellenben a legnagyobb csöndben vonult be Segelfossba. Hányszor megfordúlt már a fejében, hogy ismét elútazik, de azért mindig itt maradt valahogy. Lassanként mintha gyökeret vert volna.

Anton Coldevin természetesen már rég hazaútazott. Holmengraa úréknál nyugodtan folyik az élet, gyakran látni, amint Mariane az apjával a malomba megy és onnét ismét haza. Törökös, piros kabát van rajta. Lehet, hogy Anton hamarosan visszatér hozzá. No, szerencsés útat!

Szörnyű idő ez és veszedelmes! Willatz agyagot szerzett be és kezdett szobrokat faragni, – mi minden nem jutott itt az eszébe! Valami szárnyas alakot tervezett, díszül egy hajó oldalára, nagyszerű lett volna! Hamarosan kiderült, hogy a mintázást nem felejtette el még teljesen, sőt még ügyesebb volt, mint gyermekkorában, mikor Angliában tanulta. De azért nehéz dolog volt ilyen hajódíszt faragni. Azért Willatz rajzolgatni kezdett, ecsetet és tubust szedett elő, – miért is ne? Az édesanyja is kitűnően rajzolt és Willatz tőle tanulta meg. Aztán megint elpazarolta az idejét, saját maga varrt fel aranygombokat a mellényére és viselte őket a saját maga tiszteletére, meg az apja emlékére, mert az apjától kapta őket. Mindenesete kellemes érzés volt aranygombokat viselni a mellén és Willatz viselte is, még a szobában is, a téglaégetőben, sőt még akkor is, ha a favágóihoz ment ki az erdőbe.

Aslak és Konrad vágták a fát az erdőben és köszöntek, ha Willatz arra ment. Erről ugyan bízvást megfeledkezhettek volna! Willatz nem sokat beszélt velük, de a komoly szürke szemével kitartóan nézte a munkájukat és megmondta a véleményét. Tudja Isten, mi késztette ezeket a legényeket, hogy éppen Willatz Holmsennél keressenek munkát, vajjon nem akartak-e ártani neki vagy bosszút állni rajta valamiért? De mikor már egy ideje nála voltak, megtetszett nekik a környezet, előbb levágták a fát az erdőben, aztán még mindig megmaradtak a helyükön, míg újabb munkát kaptak a birtokon Most már nem a boltban vásároltak be, aszerint, hogy mennyi volt a pénzük, nem, most már meg volt a rendes kosztjuk, jó ágyuk és tiszta fehérneműjük, szemmelláthatólag megszedték magukat és szinte megállapodott emberek lettek.

Mindenkinek meg van a maga gondja. Willatz csak járkált az aranygombjaival, dolgozott, mint egy rabszolga, közben pedig lesoványodott a szomorúságtól és a gyötrődéstől.

Ki fog derülni, hogy nem tudott túlemelkedni a középszerűségen, gondolta néha.

De hősiesen viselte a sorsát, bátran, mint ahogyan egy igazi Holmsenhez illik. Mindegy, ha ennek az állapotnak sohase is lesz vége, ha ez a középszerűség tapad is rajta, át is ment már a vérébe talán, – Willatz nem adta fel a harcot. Még csak az kellett volna! Künn a gazdaságban úgy tett, mintha érdeklődnék a jószág meg a baromfiak után. Elvégre az gyöngeségnek számított volna, ha egy zenedarab miatt minden más dolgát egyszerűen a sutba hajítaná. Gyakran elnézte a kakast, ezt az isteni csataállatot, amint egy-egy kést visel a két lábán. No nézd csak, mint teszi a szépet, hogy csapkod a szárnyával, szaladgál a tyúk mögött, a saját mellét tépdesi, majd pedig csaknem felbotlik és ügyetlennek teszi magát, mint egy bohóc! De hamarosan ő lesz ismét az úr és úgy megy át az udvaron, mint egy fiatal Isten. Ilyen a kakas! Úgy tesz, mint akinek virág van a gomblyukában és azzal büszkélkedik.

Willatznak is lehetne egy virága: rózsa vagy szegfű. De ő csak vissza-visszatért a téglaégetőbe és játszott, őrjöngött, fújt, mint egy paripa. Vajjon sohase jön fel felszínre az a sok minden, ami a lelkét nyomja? Mi tölti most ki a napjait? Csupa semmiség. Néha egy-egy kés akad a kezébe, de sohasem az igazi kard, a hangok áradata, de nem az emberi harmónia. Csinos dolog, de semmi értéke sincsen! Háromszor egymásután odamegy a tükörhöz és úgy szemléli magát, hogy biztos legyen a dolgában: igen, van már ősz haj a fején, néhány szürke hajszál! Ilyen fiatal években az apjának még nem szürkült a haja. És Anton Coldevinnek sincs egy szál ősz haja sem. Egyébként – sok szerencsét az útjára, ha visszatér.

Kérem, jőjjön az asztalhoz!

Köszönöm, egy kis idő múlva. Nem, nem jövök, hagyj magamra!

De mi ez? Százszor és százszor megcsalta már, – de most itt volt! A hullámok a hátukra kapták. Este volt, de a szeme előtt mintha most kelne a nap, aranyköntöst öltött az ég és alatta forrón ízzott a föld háta. A hullámok, a hullámok! Sokáig vártunk, de nem panaszkodhatunk, egyáltalán nem szabad panaszkodnunk és ülni, könnyel a szemünkben és remegni. Nem, ezt nem szabad…

Színültig telt a lelke és most kicsordul belőle, ami fojtogatja és csak úgy ömlik az ihlet, ömlik… Úgy ül a helyén, mint egy vak ember, mintha mindent kívülről nyújtanának neki és ő ír, ír, csak ír… Néha megüt egy-egy akkordot a zongorán, aztán csak ír tovább, maga is dúdolja, amit ír, a torka elszorul, de csak ír, ír, ír tovább. És így megy egyik óráról a másikra, tűnnek az órák, ó, ezek az órák a hullámok hátán! Már megint egy cantate lesz belőle, egy dal, vagy egy tánc? Nem, ez már az opera! Jóságos Isten, a mestermű! Itt van a lélek nagy kitörése, amilyet még nem élt meg soha. Talán jó is volt, hogy olyan sokáig tombolt-toporzékolt benne a féltékenység.

Hajnalra jár az idő, a lámpák már mind kiégtek, ő pedig végigtántorog a szobán és kioltja őket végleg. Aztán lezuhan a díványra, arcát a karjára fekteti és úgy szunnyad el.

Jó reggelt! Nem akar reggelizni?

Nem, köszönöm, menj csak, majd jövök később.

Még nincs vége, hála Isten, – még nincs vége. Amint az éjszaka munkájára néz, a lelke új szárnyalásba kezd. És újra a karjába kapja a hangulat, hangok szállnak felé, egy ismeretlen zengő világból, eljönnek hozzá, mintha egy szigetről szálltak volna ide, körülzúgják, szinte elnyelik, – mint a hullámok! Ma is úgy van, mint tegnap, özönlenek a hullámok, féktelenül, hatalmasan, összeszorítják a mellét, a könnyei gazdagon folynak alá, leveti magát a földre és ír, mintha imádkoznék, – a hullámok pedig folynak, rohannak, özönlenek, megy a munka, megy, megy…

Kérem nem enne mégis valamit?

Köszönöm, tedd csak oda!

Néhány nap alatt legyőzött minden nehézséget és befejezte a munkáját. Most egészen magának élt, ezekben a napokban, hihetetlen magaslatokban lebegett a föld felett, csak önmagát fogyasztotta, szinte elemésztette magát. Hellyel-közzel aludt egy kissé, néha evett is, de szórakozottan, szinte öntudatlanúl költötte el, amit elébe tettek, – a lelkében pedig összetört közben minden kormányt és költészetté varázsolta a világot. Igy ment ez néhány napig, aztán lassan, lassan tovahömpölyögtek a hullámok…

Annyi terméketlenség és megaláztatás után, átmenet nélkül, az alkotásnak ez a gyönyörűsége! Ő pedig felfogta mind a hullámokat és egységet alkotott belőlük a lelkében.

A szüleinek sok volt a szolgájuk, nekik segítettek reggel az öltözésnél, – az ifjú Willatznak nem volt szüksége semmi segítségre, ő a ruháiban aludt. Pedig senki, soha nem aludt még jobban, mint a művész, ha egy kielégítő nap után a saját karjain elszunnyadt.

Nemsokára elutazom, mondta, de ezt ne tudja meg senki, csak te és Martin béres.

Pauline nem is ismert senkit, akinek elmondhatná. Csak nézett rá az édes, kis ijedt arcával és a szeme elsötétedett:

Ó, hát csakugyan el akar utazni ismét!

Martin béresnek kiadta az útasítást, hogy Aslak és Konrad egész télen át követ törjenek. Tavasszal építeni akart, hozzáépíteni az istállóhoz, meg egy pavillont a kertben, – hatalmas tervek! Milyen gazdag is volt az ifjú Willatz Holmsen.

Pauline csak nézte, nézte, amint kiment a kikötőbe, hogy ott hajóra szálljon. Aztán bezárkózott a szobájába és ivott a vizespoharából. Aztán pedig szeretettel megsímogatott egy szöget, ezen a szögön lógott mindig az Ő kalapja. Lezárta a szobákat a téglaégetőben és visszatért a gazdaságba, hogy ismét kezébe vegye a háztartást meg a felügyeletet a szolgálók felett és a tejeladást, a harminc tehén tejét, mert a kis Pauline nagyon szorgalmas lány volt.

Willatz pedig elhagyta a szárazföldet és nem is emlékezett vissza rá, előkelő volt és hallgatag, és új keztyű volt a kezén. Olyan észrevétlenül utazott el, mint ahogyan érkezett is, semmi csődület, semmi hurrá. Véletlenül éppen akkor szálltak ki a színészek, ők délre akartak utazni és itt tartottak állomást. Lydia a primadonna és Sybille kisasszony, meg Max művész úr a többiekkel együtt Segelfossban ismét partra szálltak és így ők vontak magukra minden érdeklődést.

Theodor fogadta a társulatot a kikötőben és a Larsen-szállodába kalauzolta a művészeket.

Önök sok változást fognak tapasztalni utolsó ittlétük óta, mondta és azonnal elmesélte, hogy ő az űzlet egyedüli tulajdonosa és hogy már mindent összevásárolt.

A színészek túlzott figyelemmel hallgatták és úgy tettek, mintha a színháztulajdonos ügyes-bajos dolgait nagyon is a szívükön hordanák.

Sybille Engel kisasszony minden apró részletet megkérdezett:

És a nővérei ilyen módon hajlék nélkül maradtak?

A nővéreim? Nem, azok ismét visszamentek az állásukba. Én magam pedig néhány hétig vendéglőben étkeztem és aztán beköltöztem a házamba. Mert most már minden az enyém.

No, nézd csak, most már minden az övé! kiáltotta a kisasszony.

De úgylátszik, elragadtatásában már kissé túl is ment a határon, mert Max úr csípősen jegyezte meg:

Vigyázz Sybille, mert ismét kificamítod a lábad.

Clara kisasszony, a zongorista, a művésznő, Baardsen iránt érdeklődött.

Igaz is – hol van most Baardsen úr? Talán nem akart mutatkozni a kikötőben az elegáns utasok közt? A szállodában azonban nyomban megjelent és felkereste Clara kisasszonyt. Boldog viszontlátás, a meleg barátság felújul, útleírások hátsó Norvégiáról, élmények, vidám kalandok a gőzhajó fedélzetén és a vendégfogadókban, művészi sikerek a városokban. „Túl a kert falán“ szép, régi darab, svédből fordították, jól begyakorolták és új dalbetétekkel gazdagították. Max úr mestere a költésnek. „Túl a kert falán“ azonban komoly darab is, a szerető szívek nem lesznek egymáséi, nem, a hősnő leszúrja a hőst, megöli és éppen ez tetszett annyira Clara kisasszonynak, hogy kijelentette: ő bizony fütyülne arra, hogy végül egymáséi legyenek. Ő maga is gazdagon mehetett volna férjhez, de…

Maga nem játszik a darabban?

Természetesen játszom. Még pedig a főszerepet. De nemcsak játszom, hanem énekelek is, és magam kísérem gitárral az énekemet. Ezt senki más meg nem tudja tenni és éppen azért senki se kapott olyan pompás kritikákat, mint én, – látja kérem, itt vannak, ha meg akarja nézni őket. Természetesen Segelfossban is be kell ütnie a dolognak, hiszen a múlt nyáron is olyan nagyszerűen sikerült. Magának is ez a véleménye, Baardsen úr?

Különc Baardsen, ostoba Baardsen, mit is várhatott Clara kisasszonytól? Csodálatos, az utolsó alkalommal volt még valami akarata a lánynak, bosszúságában elhatározta, hogy búcsút mond a művészetnek, ahol úgy se fejlődhetett belőle valódi nagyság, – most pedig vége volt a bosszúságnak, kiszúrták a szemét azzal, hogy valami obszkúrus énekes-vígjátékban, – szerepet adtak neki. Énekes-vígjáték, – hát tud Clara kisasszony énekelni?

Ó, majd csak megy valahogyan, mondta a férfi.

Kell is mennie, mi lenne belőlünk különben? felelte Clara kisasszony és nevetett. Pénzünk már nincs! Sokat kerestünk ugyan, de nagy időközökben. Ha egyszer-másszor pénzhez jutottunk, nyomban elvásároltuk az egészet, hidegre fordult az idő és nekünk kabátra volt szükségünk. Nekem pedig egy reggeli pongyola is kellett, akarja látni? Ilyen széles selyemzsinór van a dereka körül…

Baardsen azt mondta rá:

Willatz Holmsen nemrégen utazott el a hajón. Azt mondják, a legutóbbi időben éjjel-nappal komponált.

Úgy… mondta Clara kisasszony. Különben nem érdeklődöm már a zene iránt, belátom, hogy ez engem egy lépéssel se vinne előre, most már csak a színművészet iránt érdeklődöm. Hallja-e Baardsen úr, az ugye csak tréfa volt, amit tavaly nyáron mondott a színészekről? No feleljen!

Már nem is emlékszem az egészre. De nem lehetetlen, hogy tavaly nyáron gúnyolódtam egy kissé az úgynevezett színművészet fölött.

Istenkém, milyen utálatos maga! Bocsássa meg, hogy ezt kell mondanom.

Hol vannak a többiek? kérdezte Baardsen.

Elmentek a színházba, Jensen úr meg akarja mutatni nekik a gramofont és a zongorát. Fel akarja talán keresni a többieket?

Na és maga, mint zongoraművésznő, egyáltalán nem tartja érdemesnek, hogy kipróbálja a zongorát?

Nem, amint hallotta. De várjon csak, ha felöltöztem, akkor eljöhetek magával. De jöhetek-e ilyen sárcipőben?

Hát mi baja van ennek a sárcipőnek?

Már nem elég új és nem elég fényes, legfőbb ideje, hogy másikat vegyek. Biztosítom, hogy az emberek egészen más szemmel néznek ám, mióta Tromsőben elegáns ruhákat vásároltam. Ellenben, Baardsen úr, a maga kalapja egyszerűen botrányos. Bocsásson meg, hogy ezt mondom.

Baardsen mosolygott:

Ha az új kalapjaim közül vettem volna föl valamelyiket, akkor nem mertem volna mutatkozni többé a régi kalapom előtt.

Maga nem visel felöltőt?

Nem.

Hát, szó ami szó, távirdafőnök úr, maga egy kicsit jobban is öltözkedhetnék.

Kedves kisasszony, olyan elegáns úgy se lehet az ember, mint a főpincér a nagy szállodákban.

Most már biztosan a többiek jönnek vissza, mondta Clara kisasszony és ismét letörölte a sárcipőjét. A kedves kis hölgyike attól félt, hogy megbántotta a távírászt. Ezért odament hozzá, gombolgatta a kabátját, és vidáman csicsergett.

Édes Istenkém, milyen szép nagyra nőtt maga. A válláig se érek már, idenézzen! Csak tudnám, miért ássa el itt magát Segelfossban? Mennyi ideje van már itt? No látja, így kell egy nyakkendőnek állni, nézze meg egy tükörben! Nem, mégsem a többiek jöttek vissza. Akkor, úgy-e, mégis odamegyünk? Hallja-e, Baardsen úr, nem akarna egyszer igazán kedves lenni hozzám? Láttam, hogy magának van egy olyan furcsa tőre, ha szúrnak vele, visszaesik a markolatába. Nem ajándékozná nekem?

De igen, a legnagyobb örömmel,

Köszönöm. Maga a legaranyosabb ember a világon! Hogy én mit akarok azzal a tőrrel? Nekem le kell szúrni valakit a darabban és nagyszerű lenne, ha teljes lendülettel kezelhetném a tőrt. Ó, a „Túl a kert falán“ nagyon mélyértelmű darab!

És Clara kisasszony egy melódiát kezdett dúdolni, és fogta a gitárját és énekelt. Mikor elhallgatott, azt mondta:

Ezt egyik se tudja a többi közül! Hogy tetszik magának, Baardsen úr?

Hallgatás.

Nem vonom kétségbe, hogy jobban játszik, mint ahogy énekel, mondta nagysokára Baardsen. Sőt, azt se vonom kétségbe, hogy ezt maga is jól tudja. Maga önmagát csalja meg.

Már megint olyan utálatos! Nem is kell nekem a maga tőre. De mondja, – hát csakugyan szánalmasan énekelek? No, legalább higyjen benne, hogy szép az énekem, – hallja, higyjen benne, pesze, hogy nem tudok énekelni, de ne mondja meg senki másnak, ígérje meg nekem! Különben újra elveszik tőlem a szerepet, pedig az egy nagyszerű szerep.

Ekkor végre megérkezett a többi színész, és ismét volt nagy üdvözlés, örültek a viszontlátásnak. És Sybille kisasszony ugyanolyan érdeklődéssel kérdezte ki a távirászt ügyes-bajos dolgai felől, mint a milyen érdeklődést mutatott a Theodor ügyei iránt:

Hogy érzi magát? Milyen szép, hogy ismét viszontlátjuk egymást!

Az igazgató Baardsent aziránt kérdezte meg, hogy milyen reményekkel nézhetnek az előadások elé. Hogy vajjon van-e kilátás arra, hogy kétszer is előadhatnak egy darabot, persze elsőrangú előadásban?

Baardsen nagyon megzavarodott, mert a segelfossi színházi viszonyokat senkise ismerte kevésbé, mint ő. Mindenesetre, mondta, a művészek olyan jól megalapozták itt a hírüket, hogy csak a legjobb reménnyel indulhatnak neki a vállalkozásnak.

Lydia asszony, a primadonna, elővette a varródobozát és azt mondta:

Bocsássanak meg, de itt repedés van, azt be kell varrnom! Kinyitotta a dobozt és a varróeszközök közt néhány kétkoronás került napvilágra.

Úristen, milyen gazdag vagy! kiáltotta a társulat pénztárosa, jó hogy tudjuk!

Megkérdezzem, hogy honnan veszed azt a sok pénzt Lydia? mondta Clara kisasszony.

Igen, kérdezd csak meg! bíztatta őt Max művész úr.

A primadonna megvető pillantással mérte végig Clara kisasszonyt és a zavar legkisebb nyoma se mutatkozott az arcán, amikor válaszolt:

Várj csak, amíg te is ilyen fizetést kapsz szívecském, akkor majd neked is lesz mindig néhány felesleges tízkoronásod!

A többiek megértően néztek össze, ismerték már Lydia asszonynak ezt a fogását, ha idegenek is voltak jelen. De Clara kisasszony nem elégedett meg azzal, hogy jelentősen bólint, hanem értésére is akarta adni a primadonnának, amit gondolt, – minden tartózkodás nélkül egy hangjegylapot tartott az orra alá és azt mondta:

Idenézz, még ezeket az ártatlan hangjegyeket se ismered, hangod pedig nem volt soha!

Gyerekek ne verekedjetek! intett a direktor.

Sybille kisasszony nem nagyon törődött az egész dologgal, neki körülbelül mindegy lehetett: volt-e veszekedés, vagy sem. Ez a hölgy egyáltalán csak önmagával törődött. Boldog volt, ha feltünően öltözködhetett, kicsinosíthatta és kifesthette magát, most két sirálytollat talált útközben a színház felé és azokat a hajába tűzte.

A távirdafőnök szegényebben távozott a szállodából, mint ahogy odajött. Odafelé még sietett, mint egy fiatal kamasz és a szívében még ott égett az utolsó nyári szerelem könnyű izgalma. De most már nem volt fiatal kamasz, nem volt tüzesfejű ifjonc többé, hol volt már az a boldogító, mámorító állapot? És az agya azonnal elkezdett dolgozni, mintha csak egyensúlyba akart volna kerülni, néha magas stílusban, mint például: Micsoda nyomorult élet! Milyen megaláztatás!

Aztán ismét közönségesebb stílusban:

Szép Clara, te szebben játszol, mint ahogyan énekelsz és magad is tudod, hogy úgy énekelsz, mint a szél a kulcslyukon! Csakugyan kíváncsi vagy rá, hogy van-e róla határozott nézetem? Nos, szép Clara, nincsen határozott nézetem, de van egy általános nézetem, és nemcsak erről, hanem rólad és a többiekről mindről, és bizonyítsd be nekem, hogy ez a nézetem nem állja meg a helyét. Csepűrágók vagytok valamennyien és azok is maradtok a sírig! Hogy ilyeneknek is kell lenni? Jó, legyen. Végtére kell lenni olyanoknak is, akik fülig úsznak az adósságban? Jó, legyen. A ti mesterségetek ledönti a nemi különbség korlátját és úgy viselkedtek és beszéltek, mint akik tökéletesen egyenrangúak, holott nem vagytok egyenrangúak, mindez csak mesterkedés és eltévelyedés: a kecskét elválasztják a kecskebaktól, de Sybille kisasszonynak nincs neme. Max művész úr pedig, úgy látszik, összesíti magában mind a két nemet. Ő, szegény, egy hasznavehetetlen fickó, aki férfiruhában jár. De hát te mi vagy?

Szép Clara, te az imént begomboltad a kabátomat és lefújtad róla a port, de mindennek nincs semmi jelentősége, hiszen te már megszoktad, hogy minden férfinak kell valamit nyujtani is a szíves indulatáért, te pedig elvártad, hogy én, mint a multkor – akarjak tőled valamit. Egyetlen árva mozdulatodban se volt visszautasítás, de hol a csordúltan túlpezsdülő élet, a szenvedély gyöngyöző habja? Vagy azt hiszed, az már az élet teteje, ha egyenlőnek tartod magad Max művész úrral és arcátlan a beszéded, és ugyanolyan könnyelműen viselkedel, mint ő? Tévedsz, mindez csak meddő tehetségtelenség. Nem születtél te gyönyörűségre, csak alakoskodol. Szép Clara, én elfordulok tőled, mert tehetségtelen vagy, eldoblak magamtól, mert eljátszottad minden játékodat. Mikor az uccán jársz, nem azért teszed, hogy eljuss valahova, hanem azért, hogy a lábacskáidat mutogasd és kikérhesd a szakértők véleményét, vajjon jól rakod-e őket egymás elé. És tüntetsz a könnyelműségeddel, pedig nem is vagy könnyelmű, és minden igazi férfiban csak csalódást fogsz kelteni. A gyönyörűség nem kívánkozik a vásárra, a gyönyörűség szent, a csók és az ölelés semmi vonatkozásban sincs az uccával.

Miért tartanak az emberek szemérmetlennek titeket színészeket? Mert az emberek állatok. Nem vagytok ti szemérmetlenek, csak remegtek a szégyentől, mert tudjátok, hogy tehetségtelenek vagytok. Ha mímelitek is folyvást a szenvedélyes szerelmet, ez csak a művészet kedvéért történik, és személyes szempontból is csak az aznapi előadás érdekében. Látjátok, ezért ég a szégyen az arcotokon, mint ahogy való és kell is! Ti, hölgyikék, úgy tesztek, mintha mélyen lefelé kellene nézni, ha a háztartástokba akartok vetni egy pillantást, és közömbösséget színleltek a csekély tisztelettel szemben, ami osztályrészetekül jutott. Egyáltalán nem vagytok anyák, vagy ha igen, rossz anyák vagytok, nem tudtok nevelni, vagy csak nagyon tökéletlenül, – és mindennap mélyebben sülyedtek el a saját tehetségtelenségtek szégyenmocsarába. Ez az igazság! A színészek jobban röstelkednek, mint az embercsorda egyedei. Mert a jószágnak nincsenek képességei, de viszont nem is szégyenli magát semmiért.

Szép Clara, keressek mentségeket a számodra? Úgye, magasan hordjuk a fejünket, pedig nincs is rá szükségünk! Hallottatok róla, hogy ez is művészi magatartás, és hozzátartozik a színjátszáshoz. De ki az apád és ki az anyád? Ti színészek, vajjon üldözött és megtévedt emberektől származtok talán? Ritkán vagytok szépek és korán megcsúnyultok. Raffinált öltözéssel igyekeztek helyrehozni a testeteken, amit a természet elrontott, a cicoma uralkodóvá lesz. Venus pedig leszáll a piedesztálról. Venus! Bocsássa meg az istennő, amiért idézni merem! Mert vajjon komédiásnő volt-e Venus istenasszony? Nem szökött volna-e meg a festett deszkáról, ha könnyűvérű léhaságokat kellett volna előadnia a színházi csürhének? Vagy mikor nyúlt ő akármiféle műfogásokhoz? Soha. Venus szent asszony volt.

Azért hát én feloldozlak, Szép Clara! Te egy vándortrupp tagja vagy, nektek olcsó vendéglőkben kell élni, és nem szabad túllépni az előre megállapított jegyárakat, de azért úgy tesztek, mintha fényes üzletet csináltatok volna, és mintha a szabadjegyek körül a tömérdek visszaélés csakis a ti gavallérságotokon múlnék; minden ember előtt és minden szatócsboltban meg kell játszanotok a gazdagságot. – Szívesen megvettem volna ezt a selyemfűzőt, de nem tetszik a színe! – Kérem, tegye nekem félre ezt a nyestprémet, holnapután kapjuk csak meg a gázsit. – Nyomorúságos élet!…