Part 14

Baardsen nem evett semmit, ellenben annál többet ivott. Pedig nem gyöngeségből vagy megadásból ivott, mint aki nem birja tovább az élet súlyát, sem pedig kétségbeesésből, hogy eltöltse a napjait, – nem, Baardsen nem állt a romlás szélén! Egyáltalán nem. Biztos volt a dolgában és úgy ítélt, hogy minden úgy van jól, amint történik. Ha keveset evett, csak azért tette, mert el akarta kerülni az éhséget meg a csömört is, éppen kellemesen akarta érezni magát: jobbat nem is kívánt. A két távirásznál volt valami házvezetőnőféle, egy asszony, aki megfőzte az ebédjüket, de annak hamarosan el kellett hagyni a helyét, mert nem kapott semmit, amiből főzhessen. És Gottfred most a szállodában étkezett, Baardsen pedig alig evett valamit. Gottfred segíteni akart és meghívta, hogy étkezzék vele a szállodában. Baardsen azonban megköszönte és azt mondta:

Nem, annak nem volna értelme, barátom!

Az egész nehéz időn át Gottfred mindig hűségesen segítette, akkor is, amikor Baardsen betegen feküdt a szúrt sebével, meg később is, mikor a kasszahiány napvilágra derült és őt elbocsátották a távirda szolgálatából. Baardsent meghatotta ennyi jóság és minden kis segítségért külön mondott köszönetet, de az életén nem változtatott. Valami örökletes hajlandóság vitte a megsemmisülés felé, már a születésétől fogva. Vajjon nem volt-e családja? Nem voltak-e rokonai? Egy átutazó azt mondta egyszer, hogy fölismeri benne egy hatalmas kereskedőcsalád elveszett fiát. Talán ebből a családból való volt, talán nem. Végtelenül közömbös tudott lenni a maga és a más pénze iránt egyformán, kezdetben talán bízott benne, hogy a családja majd főllép az érdekében, aztán hozzászokott a felelőtlenséghez, és nem törődött többé semmivel. Mikor azonban szorúlt a kapca, sehol se keresett segítséget és nem is kapott, sőt inkább arra kérte a felügyelőt, hogy fizethesse vissza a pénztárhiányt havi levonásokban. Segítség? Ó, nem, hiszen ő úgy él, mintha nem volna senkije, de Gottfred nem tehetett mást, azonnal fedezte helyette a hiányt.

Igy űlt most ott a vargánál és nagyszerű szavakkal ecsetelte a régi rómaiak szokását. Ha egy régi római azt gyanította, hogy elvesztette az uralkodó kegyét, felnyitotta az ütőerét, vagy pedig addig bőjtölt, amíg csak el nem költözött belőle a lélek. Finoman és udvariasan kell viselkedni a felsőbb hatalommal szemben, minden egyéb csak paraszti kötözködés.

Gondold csak el, ha nagyurak elé oda kellene éllnunk, hogy kihallgassanak, és védekeznünk kellene a halál ellen, – kell az ördögnek! Hiszen száz év mulva úgysem emlékezik ránk senki.

Vajjon úgy gondolta-e a távirász, hogy ez a beszéd majd szórakoztatja a vargát? Nem volt ittasabb, mint rendesen és tudta jól, hogy mit mond. Vagy pedig jónak látta, hogy megnyugtassa a vargát és arra intse, hogy adja meg magát a sorsának, ha már kikerülni úgysem lehet.

Hát még mennyivel udvariasabbnak kell lenni Isten iránt és mennyivel előzékenyebbnek! mondta. Nekünk, Nils barátom, már nem mulatság részt venni az élet vásárában és holmi haszonra tenni szert. Végre is: mit kezdünk mi a haszonnal? Nem törődünk az egésszel, hadd törődjenek vele a többiek. Mi ügyet se vetünk az ilyesmire, hadd tegyék a többiek az életük céljává. Most vagyunk a jó úton, nem ülünk a világproblémák kellős közepében, mint valami hatalmas világító fáklyák, hanem úgy ülünk, mint sötét foltok a sötétségben. Finom ember lett belőled, az arcod nem kellemetlen, csinos apró barázdák támadtak rajta, és nem ül az ábrázatodon semmi pökhendiség, olyan vagy, mint a liszt. Azért van ez, mert nem táplálkoztál bőségesen, az indus bölcsek is azért koplalnak, hogy a belsejük tiszta és fehér legyen és így aztán meglátják az üdvösséget. Nyugodt lehetsz, Nils, mi ketten, te meg én, a jó úton járunk.

Legalább is reméljük, helyeselt a varga.

Hiába küldött volna akármit neked a fiad Amerikából, te azért egy szikrát se változtattál volna a sorsodon.

Nem azt magam is hiszem. És talán az Ulriknak se volt olyan jó sora.

Ha délről megérkezett a postahajó, mondta ismét Baardsen, akkor jőjj el hozzám a táviróba. Nem felejted el?

Odamenjek? A távirdafőnök úrhoz?

Igen, van okom hinni, hogy szívesen foglak látni, mondta Baardsen a maga titokzatos beszédmódján, aztán eltávozott. De otthagyta a sárcipőit.

Nils varga pedig egyszeribe visszanyerte a mozgékonyságát, kiállt a lépcsőre a ház előtt és hosszasan utánakiáltozott Baardsennek a sárcipők miatt. A távirász csak legyintett a kezével és visszaszólt, hogy már nem akarja őket hordani többé, a sárcipők szűkek és szorítják a lábát.

Dobd őket a kályhába!

Aztán hazaballagott a táviróba.

Tökéletesen belátta az egész helyzetét, – elkészűlt, megbukott az élet játékában, ezt már egyszer tisztán meg kellett állapítania. Elérkezett a gondolkozásában arra a magaslatra, ahonnan élet és halál egyenlő értékűek és ettől könnyű lett a lelke. Még rövid idővel ezelőtt az élet oldalára billent a mérleg, de állandó töprengése közben közömbösre vált a számára, akármit hoz a sors. Nem volt mit megbánnia. Nem érezte szükségét, hogy megvádoljon egy hatalmas családot, és ezzel kisebbítse a maga bűnét. Mert neki nem is volt bűne. Hiszen ki ellen vétett? És mit követett el? A táviróhivatal pénztárában födözni kellett a hiányt, – egyébről nem volt szó. Bűn?! Szó sincs róla, a bűn tévedés is, de ő még csak nem is tévedett, nagyszerűen élte a maga életét ott a távíróban, kedvére való élet volt, nem is csinálhatta volna jobban. Most már olyan lett, mint a páncél, nem árthat neki semmi, nem érheti többé baj. Fenékig élvezte a világ javait, azok tették kellemessé az életét, csakugyan kivette a részét minden gyönyörűségből, ezt tudta tisztán. És ha ivott is, nem azért cselekedte, hogy javítson a sorsán, hanem azért, hogy továbbra is jó dolga legyen. Most elégedett volt, olyan volt a felfogása, mint azé, aki célhoz ért. Hiszen mi más volt az övé, mint a teste, meg a ruhái!? Nos, hát, – vége… Most már jöhet a katasztrófa, tessék, róla vissza fog pattanni minden…

Mikor megérkezett a postahajó, Baardsen egy sárga utalványt kapott, azon kiváltott egy pénzeslevelet és a pénzt odaadta Nils vargának. Már másodszor ez az ámítás, nagyszerűsködés, furcsa mámor, Isten tudja, micsoda: – de volt ennek értelme?

Igen, Nils varga eljött a táviróba, rajta volt a sárcipő, a sárcipő jó és meleg, mondta. Gyöngének látszott és nyomorgónak, meghatott volt, a szeme is nedves, akárhogy küzdött ellene, gyakran krákogott, hogy férfiasabbnak lássék. A pénz egészen leverte a lábáról és egy székbe roskadt anélkül, hogy hellyel kínálták volna.

Willatz Holmsen küldte, mondta Baardsen, Willatz úr most nászúton van és szívesen küldi neked ezt a csekélységet.

A varga összezsugorodott a széken és tanácstalan volt, mint egy kis gyerek

De a pénz nem nekem szól, én tudom… tiltakozott.

Ekkor Baardsen vidáman nevetett, hogy segítsen a vargán, és azt mondta neki:

Willatz Holmsen úgy kívánja, hogy ebből a pénzből kényelmesen eléldegélj tavaszig. Ha aztán a pénz maradványából Amerikába akarsz utazni, azt is megteheted. Mindenesetre keserűség nélkül távozz el az életből, ha majd egyszer rádkerül a sor… Csakugyan ezt írja? Igen, igen… Ezek a Holmsen urak… Az apja is olyan volt, mint a fia!… Ó, és ezt írja?

Nils varga most fedezte csak fel, hogy már leűlt. Felugrott a helyéről és megköszönte, csak úgy áradt belőle a köszönet, reszketve hajolt meg többször egymásután és egész arcát hasogatta az elfojtott zokogás. Mikor elment, már egy szót se tudott szólni.

Ez sem éri meg a kikeletet, mondta Baardsen.

Ezt ugyan hamarább meggondolhatta volna Baardsen, ha nem akarta, hogy minden értelmes ember a fejét csóválja. Ellátni egy haldoklót minden jóval, adni neki sárcipőt, meg pénzt, egyszóval: felszerelni egy egész életre, – hogy aztán menjen haza és haljon meg! És mindezt valaki a nászútjáról juttassa neki!

Csakhogy Segelfossban voltak elegen, okosabbak, mint Baardsen. Amint híre járt, hogy milyen gazdag ember lett a Nils vargából, egyik a másik után jött hozzá, és pénzt akart kölcsönkérni tőle.

Lehetetlen, hogy mindezt föléld még a télen, mondták neki és a lofoteni halászat után majd visszaadjuk neked.

Nils vargának nem volt kőből a szíve, és különben is már jobban érezte magát, gyakran jóllakott, ruhát szerzett, meg kávét, – ő tehát kölcsönzött, eleinte óvatosan, aztán mindig szívesebben és szívesebben, lassankint már kedve telt benne, hogy milyen nagy ember ő, most már határozottan tetszett neki a dolog, az emberek udvariasak és alázatosak voltak vele szemben és néhány hét mulva már ő volt a város legnagyobb jóltevője. A gazdagsága szétfoszlott, mint a buborék.

Segelfossba ismét némi pénz futott be, és mindez a pénz lassankint az üzletbe vándorolt. Egy kissé minden a régi jó napokra emlékeztetett, mikor még működött a malom emlékéből. Vajjon mi lett a malomtulajdonossal? Aligha tudta már folytatni az alapításait, és bizonyosan egészen tönkrement valamerre.

De az általános vélemény mégis úgy szólt, hogy Holmengraa úrnak sokkal többje volt, mint amennyiről tudtak az emberek. Hogy ő tönkrement volna, ő? Egy ilyen ember! Hiszen a talaj nehéz hajóját tudta előparancsolni, mikor az esküvőt űlték meg. Nem holtbizonyos ugyan, hogy a tulajdon hajója lett légyen, az is meglehet, hogy csak bérelt hajó volt és néhány órás kerülőt tett csupán. Theodor szívesen elhitette magáról, hogy sokat tud a Holmengraa úr bukásáról, és most körülvették az emberek és ünnepélyesen kikérdezték, hogy vajjon mi volt a célja a titokzatos pincének? Ez a pince ott kisértett az emberek fejében, pedig lehet, hogy a megvert király ámító, csalárd játéka volt csupán, szerény kísérlet, hogy még egyszer természetfölötti lénynek lássék, üres nagyzolás… talán…

De vajjon azt tervezi-e, hogy itthagyja a pincét? mondták az emberek. Pedig van valami benne… beszélték mások.

Tudhatom én azt? felelte Theodor. És ha tudnám, akkor se szólnék semmit.

Adj egy kis kétszersültet, mondta Nils varga, de ejnye, úgy látom, nincsen nálam az erszényem.

Úgy lesz az, hogy nincs is semmi az erszényedben, mondta Theodor.

Mindent kölcsönkértek tőlem, – persze, hogy van még pénzem, de nem kellemes dolog, hogy mindent elkértek.

Egy férfi félrehúzza Nils vargát. Ő az az ember, aki annyi zselatint vásárol, a fensíkról jön, a hegyek közül és még nem tudja, hogy Nils vargának már ismét szegényes a sora, ő még pénzt akar kölcsönkérni. Félhangon tárgyalnak egymásközt.

Akkor hát kénytelen leszek segíteni rajtad, mondta végtére Nils.

Mert nagyon jólesett neki, ha nagy férfiú és jótevő lehetett.

Az üzletben ismét a pincéről beszélgetnek.

Vajjon mi célja volt Holmengraa úrnak ezzel a kincseskamrával, ha nem vihette magával a hajóra és nem útazhatott el vele?

De egyébként is, mondta Theodor, egyébként is ki tud róla, hogy mi lehet abban a pincében? Van legalább lakat rajta?

Ole Johan is ott van és azt mondja, nem, nincsen rajta lakat.

Akkor valami titkos fiók van benn a falban. Lehetséges, hogy csak egy egészen láthatatlan nyílás. Ilyesmiről gyakran olvashat az ember.

Ole Johan maga csinálta a pincét és azt mondja, hogy abban ugyan nincs titkos fiók. Lars Manuelsen is jelen van, hanyagul és hallgatagon figyel oda, aztán rámondja:

Én mégis azt hiszem, hogy kell valahol egy titkos fióknak lenni.

Nem kaphatnék egy kis kétszersültet? kérdezi Nils varga. De az erszényemet otthon felejtettem.

Adj neki egy kis kétszersültet, mondja Theodor a segédjének. Mérd csak le nyugodtan, mondja, mert az ő szíve sincs kőből. Csakhogy nem sok kedvem van ám neked hitelbe adni, Nils.

Furcsa beszéd ez. Még a hegyilakó, az utolsó ember, aki kölcsönözni akar tőle, az is oda figyel, félrehívja a vargát és mégegyszer megkérdezi tőle, hogy vajjon megkaphatja-e a pénzt.

Azt hiszem, segítenem kell rajtad, mondja Nils varga.

És múlnak a napok, nyugodt és szomorú Segelfoss élete, csak a boltban történik néha egy és más, itt gyűlnek össze az emberek és elmondják, ami a lelküket nyomja, még lobog a láng a kályhában és fényes a világítás, Theodor az egyetlen pénzes ember, megteheti, hogy sok lámpát égessen. Meg aztán hatalmas helyiség is az üzlet, Theodor tudta jól, hogy mit csinál, amikor az üzletet a régi bolt tőszomszédságába építette, egy szép napon kifűrészeltette a választófalat és így hatalmas, nagy üzlethelyisége lett.

Mit gondoltok, mibe került ez nekem? kérdezte Theodor mindenkitől.

Nagyszerű ember ez a boltos Theodor. A város nehéz időket él, de Theodor vígasztalás mindenki számára, mert ő hihetetlenül találékony és fáradhatatlan, újra meg újra az emberek emlékezetébe idézi magát. Szereti a fényűzést, de nincs komoly ízlése, nem tud jól válogatni és nem tudja megfelelő helyen alkalmazni a dolgokat, de mégis örömét leli a nagyzolásban. Most senki sincs a vegyeskereskedésben és ő zacskókat csinál, Theodor kisebb-nagyobb négyszögű gyári zacskókat tart raktáron és a zacskókon ott a neve. Mikor már minden zacskóról olvasni lehetett a nevét és ilyen módon még híresebb lett, az az ötlete támadt, hogy a neve mellé odabiggyeszti az üzletnek egy kis képét is.

Az én üzletházam illusztrált fényképe, szokta mondani.

Esténkint csak úgy nyüzsögtek az emberek a boltban. Arról beszélnek, hogy milyen sovány lett Baardsen az utóbbi időkben, szemmelláthatóan fogy, bizonyosan éhezik. Igen, igen, Baardsen ugyan lefogy, de tulajdonképpen ezzel is a maga javát szolgálja, mert előkelő lett és sápadt.

Aztán Juliusra terelődik a szó, hogy Florina szolgáló ott van a szállodában és, hogy ő lesz ott az úrnő, és háziasszony. Julius ugyan nem változott egy szikrát sem, de a menyasszonya ajándékozott neki egy hosszú pipát, amin egy gyöngysor van és a pipa mindig messzire kiáll a zsebéből és nagy mértékben növeli a szállodás tekintélyét.

Rasch ügyvéd is szóba kerül, arról beszélnek, hogy megválasztották képviselőnek és rövidesen fel kell menni a fővárosba, a stortingba. Programmjában a nyelvkérdés megoldása és az adók leszállítása mellett foglalt állást.

Elbeszélgetnek mindenről.

Időnként Theodor is közbevet egy szót és mindenki figyel a kijelentéseire, mert ő agyafúrt, mozgékony és ügyes fiatalember. És egy napon furcsa hirdetménnyel lepte meg az embereket, az üzlet falán, ez már magasabb kereskedelmi tudomány volt, a tőzsdei árfolyamjegyzék: Havre, okt 25. Kávé 71½. Irányzat nyugodt. Rio Janeiro, okt. 23. Váltó Londonra 10 9/64. Teherszállítás United States 52½. Santos, okt. 25. Irányzat szilárd. Heti szállítás Norvégiába. –. (Nincs adat.) Szállítás Sao Paoló belsejébe 66.000.

No, most láthatjátok a kávéárakat, mondta Theodor.

Nagyszerű! mondják az emberek és mindannyian szegények és alázatosak voltak, csak ő volt hatalmas köztük. És ebből ki lehet számítani a kávéárakat?

Theodor csak mosolygott, mintha játszi könnyedséggel le tudna győzni ilyen jelentéktelen nehézségeket.

De most aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Szegény Kopperud, szedő és szerkesztő, most ugyancsak rossz napok jártak a kis lapocskára, az előfizetők száma megcsappant és Rasch ügyvéd, mióta képviselővé választották, szintén nem látta elég érdemesnek, hogy továbbra is életben tartsa a lapocskát. Mit tehetett a szegény Kopperud? Boltos Theodor nem nehezítette meg a dolgát, ő nem vonta vissza a hirdetéseit, sőt a mai napon még egy új hirdetést is tétetett közzé: Irodafőnök kerestetik, ki a könyvelésben, német és angol levelezésben jártas, fizetés megegyezés szerint. Theodor Jensen, Segelfoss.

Ó, ez a Theodor most már a külföldön is akart üzleteket kötni. Ez volt a teteje mindennek! Senkise volt tisztában a hatalmával, az lesz belőle, hogy megveszi a malmot és Amerikából és a Fekete-tengerről kapja majd a gabonát és őrölni kezd, mint Holmengraa úr.

Theodor maga azzal adta magyarázatát a hirdetésnek, hogy a nyakára nőtt már a sok irodai munka és kénytelen lesz egy írógépet is beszerezni. No, lám, Holmengraa úr kikötőmestere állás nélkül volt és Theodor jól tudta, hogy ennek az embernek a reménytelen szerelme is itt él és ezért a kikötőmester aligha lesz hajlandó elhagyni Segelfosst. De hogy csak egyszerűen magához hívassa és csöndben alkalmazza őt, az Theodornak nem volt ínyére, ő azt akarta, hogy Segelfosson túl is elterjedjen a híre, hogy hirdetés is jelenjen meg az ujságban, hadd tudják meg az emberek, hogy az ő cégének egy nyelvtudással rendelkező irodafőnök kell. Eleinte minden lehető és lehetséges alkalommal felhúzta a lobogót, de akkor még kis ember volt ő, amikor ezt tette, valóságos gyerekcsínyek voltak ahhoz képest, hogy most külföldön akar üzleteket kötni. A kikötőmester jelentkezett az állásért és Theodor alkalmazta őt. Rövid tárgyalás után, minden kicsinyes okoskodás nélkül, elegánsan, mint egy nagy úr. Csak éppen – mérsékelt kezdőfizetés mellett.

Ole Johannak azt mondta:

Nem tudnád elhozni nekem sagvikai Bertelt valami ásatási munkára?

És ezt úgy mondta, mintha valami nagyon egyszerű dolog lenne, pedig már a tél közepe volt és a talaj keményen befagyott.

Nem volna okosabb várni ezzel a munkával tavaszig? felelte Ole Johan.

Ezzel ne törődj, ha én télen akarom elvégeztetni a munkát, mondta Theodor. Arról van szó, hogy az apám sírjára keresztet kellene állítani. Nem akarom, hogy sírkő nélkül feküdjék odakünn.

Ole Johan erre készséggel ráállt a munkára.

A sírkő megérkezett. Hatalmas öntöttvas kereszt, aranybetűkkel. Az évszámok is rajta voltak és egy kis aranyozott angyal mind a négy ágán. Nagyszerű volt. Az egész szegényes kis temetőben csak a földbirtokos Holmsenéknek voltak ilyen előkelő sírhelyeik, különben mindenütt csak festett fakereszteket és egyszerű halmokat lehetett látni és most a boltos Theodor öntöttvas kereszttel vesz részt a versenyben. De ezzel nem elégedett meg, Theodor még rácsot is csináltatott a sír körül. Ez már megint a teteje volt mindennek.

Ole Johan és sagvikai Bertel derekasan megdolgozhattak a pénzért, a temetőben tüzet kellett gyujtaniuk, felolvasztani a talajt, de Theodor nem kímélte a pénzt, a munkát be kellett fejezni.

Mert nálunk is úgy kell lennie, mint más temetőkben, mondta.

És most a szegény anyjának ugyancsak volt dolga mindig kinyitni a rácsot, aztán ismét bezárni maga mögött és ápolni a sírt. Ezt a kis helyet elzárhatta minden más nő elől, majdnem olyan volt, mint a csapódeszka az üzletben, távoltartotta a tömeget és kellemes volt látni ezt az elhatározottságot. Ole Johan feleségének is javára szolgált a sírkőemelés. Persze, így télvíz idején rosszul állt virágok és zöld növények tekintetében, de néhány kagyló is megtette és egy-két fukszia- és gerániumtövet azért csak lehetett keríteni valahonnan. Boltos Perné minden szombaton feldíszítette a sírt, a hét közepén elhibázott dolog lett volna, mert akkor a vasárnapi temetőlátogatók már mindent hervadtan és keményrefagyottan találnának. De a sírkő és a rács különböző könnyelműségekre csábítottak, özvegy boltos Perné valósággal megfertőzte a szomszédasszonyokat a maga sírkultuszával. Az emberek sorra jöttek Theodorhoz és sírköveket rendeltek a halottaik számára. Egyik nem akart elmaradni a másik mögött, mind több ember jelentkezett, valóságos nemes verseny fejlődött ki, – de valamennyien a lofoteni halászat után akartak fizetni. Az üzlet nagyszerűen beütött, Theodornak illusztrált katalógusokat kellett hozatnia vasöntődékből és sírkőraktárakból. A kövek valamivel előkelőbbnek látszottak és lassankint kiszorították az öntöttvasat, lehetett márvány és gránitköveket is kapni, csiszoltat és nyerset minden színben, csak válogatni kellett. És voltak keresztalakú és piramis, kőlap és oszlop és obeliszk, volt mindenféle forma. És be lehetett vésetni bibliai idézeteket vagy más odaillő szöveget: „A viszontlátásra!“ „Nyugodj békében!“, „Az örök világosság fényeskedjék neki!“ Mindenki maga választhatott. És ha már mindenkinek sikerült valamelyik mellett dönteni a saját ízlése és vagyoni állapota szerint, akkor Theodor megrendelte a sírkövet.

Ez alapjában nagyon nemes és tisztes dolog volt, de lassankint valóságos kárhozattá vált, hiszen senkinek se lehetett kifogása az ellen, hogy Lars Manuelsen és a felesége sírköveket rendeltek a két kis gyerekük sírjára, pedig azok már húsz évvel ezelőtt haltak meg, de az özvegy boltos Pernének is volt két kis gyereke a föld alatt, már most azok ne kapjanak rácsot? Már be sem lehetett látni ennek a versenynek a végét, és alig feküdtek olyan rokonok a temetőben, hogy a sírjuk fölé követ ne emeltek volna. Mindez nem történhetett súrlódások nélkül, noha például, mikor a Marcilie szolgáló apja kiválasztott egy szép helyet egy büszke obeliszk számára, hirtelen megjelent a vältai Nils egy kis gránitkővel és azt állította, hogy éppen azon a helyen az ő apját temették el.

Így múltak a napok.

Theodor a tél folyamán jelentős üzleteket csinált a sírkövekkel és ezért nagyon jó hangulatban volt állandóan. Egy este Baardsennek is felajánlott egy sírkövet. Persze tréfa volt az egész és Baardsen nem is vette rossznéven, hanem kedvesen rámosolygott a kereskedőre. Baardsen általában már mértéktelenül sápadt és sovány lett és csakugyan úgy festett, mint akinek rövid idő alatt szüksége lehet egy sírkőre, csak a szeme ragyogott egészen különösen. Dohányt mostanában már ritkán vásárolt, mindössze néhány kétszersültet szokott beszerezni ugyanabból a fajtából, amiből Nils varga tengette az életét. Mikor a kétszersültet megkapta, fizetett és távozott.

Egyik napról a másikra kemény fagy állt be, Baardsennek pedig vékony volt a ruhája, de azért minden sietség nélkül ment az úton, mintha a hidegnek nem volna ereje ellene, csak úgy ment lassan, lépésről-lépésre, talán már a lába se vitte gyorsabban.

Ma bement a táviróhivatalba. Ott már sötét volt és Gottfred nyilván vacsorázni ment. A két távirász a mai napon leszámolt és Baardsen letörlesztette az adóssága utolsó részletét. Most a sötétben elővette a csellóját és aztán ismét elment vele, átment a segelfossi kastélyba és ott Paulinet kereste fel. Szerencsétlen jelenet következett mostan. Baardsen átadta Paulinenek a csellót és megmondta, hogy az Willatz Holmsen számára való, majd ha az visszajön.

Minden üzenet nélkül adjam át? kérdezte Pauline.

Igen, mondta Baardsen.

Különös cselekedet!

Világos dolog, hogy a csellót nem valami kényszer folytán adták oda. Willatz Holmsenről nem volt feltehető, hogy zálog ellenében adott volna valami összeget Nils vargának. És Baardsent se lehetett azzal gyanúsítani, hogy eladta a csellóját, sőt ellenkezőleg, ha akarta, elajándékozta és pedig olyan helyre ajándékozta, ahol jó dolga lesz a hangszernek.

Öreg csellóm… Isten veled…!

De nagyon különös cselekedet volt.

Maga milyen rossz bőrben van! kiáltott hirtelen Pauline.

Igen, felelte Baardsen és egy székbe rogyott. Szúrások… suttogta és levegő után kapkodott.

Pauline ijedtében gyorsan Martin bérest akarta odahozni, Baardsen azonban azt nyögte:

Ne… nem kell… elmulik… hamarosan… egy kis szúrás az egész!

És rövid idő mulva csakugyan levette a melléről az összeszorított kezét és újra egy kis lélegzethez jutott.

Most még csak istenesen múlt el, mondta, de reggel sokkal komiszabb volt.

Ó, de azért most se lehetett valami nagyon jól. Az ajkában nem volt semmi vér, és mikor Pauline megkérdezte, hogy ne kísértesse-e Martinnal a távirdáig, Baardsen azt felelte:

Majd csak hazaérek egyedül is. Jóéjszakát!

Aztán eltávozott és Pauline azt hitte, hogy csakugyan vége a rohamnak. Az ablakon át fénykéve hullt ki a szobából és Pauline látta, hogy Baardsen a városi úton a távirda felé baktat, egyenesen megy, aztán eltűnik a sötétben és Pauline nem láthatta, hogy ismét heves rohamot kapott, azalatt egészen összegörnyedt és nem tudott továbbmenni. Körülnézett, de reménytelenül messze volt a város és a kastélyig vissza is hosszú volt az út, csak állt ott összezsugorodottan, forgatta a fejét minden irányban és keresett valami kiútat. De aztán, úgy látszik, mégis csak túlságosan hideg volt, nem állhatott tovább egyhelyben, hanem egészen kis lépésekkel, ferdén elindúlt a hóban.

Utóljára Pauline látta Baardsent. Azóta egyik nap követte a másikat, de Baardsen nem tűnt elő többé. Kérdezősködtek és kutattak utána, hogy nem utazott-e el valamelyik postahajóval, de senkise találkozott vele az úton. Baardsen eltűnt. A Segelfossi Ujság még közölte ezt az eseményt utólsó hasábjain, mielőtt még beszüntették a lapot.

Aztán a Segelfossi Ujság se volt többé.

A boltos Theodor már fölkészül a lofoteni halászatok után az új üzletekre, és a halászyacht számára legénységet verbuvál, elsőnek a vältai Nilset állítja a sorba, azt most már állandóan maga mellett tartja. Ez a Nils csöndes és levert ember volt egy ideig, aminek Florina az oka. Tavasszal nagyon csúnyán viselkedett, amikor Florinát eltaszította magától és engedte, hogy egy idegen kereskedővel kihajózzék a tengerre. Később ugyan ismét összekerültek, a szombatesti táncon, és más helyütt is gyakran voltak együtt, de aztán egyszersmindenkorra vége szakadt a dolognak: Florina gazdag lett, takarékkönyvet kapott és hihetetlenül sok pénzt, és végül is férjhez ment Juliushoz. Most ő volt a szálloda úrnője, – Isten veled és sok szerencsét! De vältai Nilsről kiderült, hogy mély és alapos jellem, a szerelmét nem felejtette el máról holnapra, hanem csak Theodor komoly közbelépésére mondott le arról, hogy felelősségre vonja Juliust. Lassankint enyhülni kezdett a bánata és utóbb már a Palästina leányzóhoz közeledett. Ez még talán leginkább megfelelt neki, Palästina még a boltban is könyvre vásárolhatott és különben is minden tekintetben megbízhatónak mutatkozott, – ellenben Florináról csak nemrégiben hallotta, hogy felszólította az ügyvédet, válassza el az ő vagyonát a férjeétől. Akkor aztán a feje tetejére állhat Julius…

A hold elbújt a felhők mögé, a csillagok megfutamodtak az égről, éjszaka van és vágni lehetne a sötétséget. Lars Manuelsen jön, jön, lefelé az úton: hová készül ebben a vaksötétben? A segelfossi kastély felé veszi az útját, de mikor már elég messzire haladt, ferde irányban átvág a havon.

És nem rikácsol a szarka, sehol semmi intő jel, csönd van mindenütt. Mert így tesz a Sjura: nem kínoz senkit se halálra, azt nem teszi, hanem elsőízben hét hónapon keresztül és másodízben kilenc hónapon keresztül bűntet, ez az ő szokása és most Lars Manuelsent nem először bűnteti. Isten tudja, hogy nem Sjurának köszönheti-e, hogy ismét megtalálta a pápaszemét, ott volt a kabátja belső zsebében, a kabátjában, amin nyolc gomb volt és zsebek kívül és belül, mint a leggazdagabb emberén, – ott volt a pápaszem, bizony!