Part 11

Miért nem hozod magad a retyerutyádat? mondja neki.

Julius! Julius! mondja az apa békítően.

Mit küldött már neked Lars valaha? kérdi Julius haragosan. Egy parókát meg egy vásári jelentést!

A lelkész elnéző akart lenni ennyi műveletlenséggel szemben és csöndesen mondta:

Amit kerestem, mind a saját tanulmányaimra fordítottam. És most sikerült végre elérnem valami poziciót.

Igaz, hogy doktor lettél? kérdezte Julius másodízben. Vagy az is csak olyan fecsegés?

A tiszteletes így felelt:

Ez megint olyasmi, amit te nem értesz. Én doktor vagyok, az igaz, de nem orvos. A saját tudományomban kaptam meg a doktori címet. – Hallod-e, nem kaphatnék friss vizet ebbe az üvegbe? Hiszen félig tele van állott vízzel. Azt is mondd meg, van-e az ágyban rúgós matrac?

Igen, felelte Julius, de aztán nagyot köp a kályha lapjára és azt mondja: Egyébként lefekhetsz abba az ágyba, vagy sem, nekem az mindegy, annyit azonban mondhatok neked, hogy laktak itt már sokkal finomabb urak is, mint te, és olyanok, akiknek sokkal telibb volt a zsebük, mint a tiéd. A boltos Theodor is itt étkezett sokáig, pedig az igazán finom ember és hidd el, több pénze van, mint neked meg nekem együttesen.

A lelkész úgy tett, mintha nem hallaná ezeket a durva és műveletlen beszédeket, és mosakodni kezdett. Megmosta a kezét és az arcát, de nem mosta meg a nyakát és a fülét, aztán elővett egy kefét és lekefélte a haját, gallért és kézelőt váltott és egy csapásra rendesebb formája lett. Az járt az eszében, hogy milyen különösek is a sors útjai: az egyszerű halászból, aki az evezőpad mellől indúlt ki, lelkész lett, tudós, az Olaf-rend lovagja, doctor philosophiae, püspöki tanácsos, sőt már rajta van az udvari lelkészek listáján, is, ha egy póttagra volna szükség és az államtanácsosok listáján, ha egy hely felszabadulna, – csakugyan, Isten útjai kiszámíthatatlanok! És most itt van, hogy megmentse a tolvaj apját, mert az írt neki és a segítségéért könyörgött! Természetes, hogy a lelkész nem tehetett sokkal többet, mint hogy mutatkozik a városban és a tekintélyével támogatja a családját. Ha ma nem is, de holnap okvetlenül elmegy Holmengraa úrhoz és az újság szerkesztőségébe. Ma azonban nem akart egyebet, mint bőségesen enni és jót aludni. Kiveszi a reverendát a kofferjéből és felakasztja. A reverendán ott függ az Olaf-rend is, – hátha szükség lesz rá.

Lars, az egykori halászfiú, mindenkin túltesz törhetetlen akaratával és vas kitartásával, mert ez a két nagyszerű tulajdonság megvan benne.

Kezei is vannak, de azokkal mihez fogjon? Azok munkára teremtődtek, nehéz munkára, ezért szokatlanul nagycsontúak, szinte már túlzás, hogy valakinek ekkora csontjai legyenek, de a paraszti kezei sápadtak és betegesek a tétlenség miatt, és rendkívül logikátlan jelenségek, egész életében se tudta még használni őket semmire. A becsvágya már nem szárnyalt magasabbra, megelégedett az eddig elért poziciójával, ő az adminisztrációját, az intézését szomjazta mindannak, amit mások alkottak meg és verekedtek ki. Ezt a célt sikerült is elérnie, és neki nincsen kétsége aziránt, hogy a cél megérte a hosszú törtetést. A fejében az iskolai ismeretek óriás halmaza gyűlt össze, úgy rakta őket egymásra, mint ősei a rézgarasokat a zsebük mélyén és most már sokat tud, most már tudós férfiú. Nem volt olyan természetű ember, aki a mindennapi élet lelki nyomorában jól érezhesse magát, hanem igyekezett mind több és több könyvműveltséget elsajátítani. Ez volt az ő missziója a földön.

Most itt ül az elpetyhüdt izmaival és a fáradt agyvelejével, – ebben még ott zúgnak az ifjúság és az első férfikor iskolai tanulmányainak emlékei, de most már tekintélyes férfiú, meg lehet kérdezni a véleményét mindenféléről és ő válaszol is, olvasott a dolgokról és tudja, hogy lehet megtalálni a könyvekben, valami szajkószerű van minden tudásában. A doktori értekezése néhány tizenhatodik századbeli norvég lelkészről szól és a dán Magazinból, a norvég állami levéltárból és a Diplomatarium Norvegicumból írta össze, meg a norvég „Magazinból“ – tette volna hozzá, mert mint kutató nagyon pedáns volt. A kedvenc munkája egy értekezés a nagy Nomen Nescioról, amelyben sok értékes tudományos felfedezés foglaltatott, többek közt az, hogy a hős nem 1512-ben, hanem 1513-ban hagyta el a hazáját, hogy más partokon próbáljon szerencsét, továbbá, hogy két évvel azelőtt, mielőtt még a jelzett célból kivándorolt volna, – egy a kutatók szeme előtt eddig felfedezetlenül maradt jogi vitát folytatott a hamburgi tanács egyik tagjával, – ez volt a tizennegyedik pöre. Ebben a műben tökéletesen kiélte magát az ifjú Lars és minthogy már régen tagja volt a Tudományos Társaságnak, természetszerűleg ki kellett nevezni az Olaf-rend lovagjává is, most legalább volt valaki. Ó, ha arra gondolt, hogy diákkorában hatalmas ezüstlánc fityegett az óráján és azzal díszelgett, mosolyognia kellett, – most már az Olaf-rend lógott a mellén és ki érhetett volna fel vele? És az ilyen férfiú északon lenne lelkész? Vagy csak gondolhat is egyáltalán arra, hogy az országnak ebből a részéből származik? A látóköre mind szélesebb, az ambiciója mind mohóbb lett, mindig több tiszteletet, nagyobb állásokat kívánt, lassankint már mellőzésről panaszkodott, amiért az újságok nem foglalkoztak vele eleget, és az állam se tette meg érte, – amit tehetett volna. Így múlt el néhány év a feje fölött.

Aztán egyszerre, – érdekes volt, hogy milyen kiszámíthatatlanul következett be, – egyszerre csak elnyerte az elismerést, úgy hogy összhangban volt az érdemeivel, püspökjelöltnek nevezték, a lapokban több cikk jelent meg a közönség köréből, és azokban mint a jövő kultuszminisztere szerepelt. Ki mérhette volna magát hozzá?

Úgy van, az idő majd elvégzi a dolgát, csak az idő hozhat meg mindent, neki csak várnia kell. És az ifjú Lars mind bátrabb lett, és kedve támadt, hogy szabadgondolkozónak mutatkozzék, magáévá tette a hetvenes évek népszerű alapeszméit, de a norvég orthodox mozgalom vezetőférfiaival is összeköttetésben állt és fölötte szeretetreméltónak mutatkozott irántuk. Ezt megtehette, ő, a híres ember, és egyénileg is jól állt neki, a halászfiúnak, aki az evezőpad mellől indúlt el. A szemétdombon született és mocsokban dolgozott. Egy tudós se törődött a testi tisztasággal és a ruházkodással, Herakleitos se volt valami finom ember.

Szóval minden kedvezően alakúlt az ifjú Lars számára. Meglehetős reménységgel nézhetett a legközelebb esedékes püspök-halál elébe, közben szüntelenül folytatta a tanulmányait és mind nagyobb jártasságot sajátított el a könyvek, okiratok, és régi pergamentek körül, – múlt az idő és az ő népi magatartása szállóigévé lett, hallotta, hogy széleskörű akció indul a régiségek felkutatására, tehát ő is szaktekintély lett konyhaberendezések, ónedények és ezüstkannák dolgában. Most már széleskörű kultúrát sajátított el, népieset és tudományosat egyaránt.

És ekkor mint a bomba csapott be ez az átkozott história az apjával! Csakugyan döntő jelentőségű lesz-e a karriérjére?

Mikor az anyja az ebédhez hívta, közömbös arccal emelkedett fel a helyéről. Enni… no, igen, persze, azt is kell, de hát nem az az egyetlen, amire feltétlenül szüksége van az embernek. A ravasz róka, még mielőtt partraszállt, jó beebédelt a fedélzeten, azért nem is volt étvágya. De azért ebéd közben földöntúlian viselkedett és azt mondta:

Igen, ez már aztán ebéd, anyám, adj még egy tányér levest!

Aztán ebéd után elmondta az asztali áldást, – az volt csak az érdekes látvány! Mint egy hatalmas grand danois-kutya, ha betanították, hogy a hátulsó lábaira üljön és a mellső lábaival pitizzen. Mikor az imádsággal végzett, megparancsolta, hogy hívják be az apját és Juliust.

Azok bejöttek.

Biztosra vehetem, hogy nem valami lopott ételt tettetek elém? kérdezte a tiszteletes.

A két öreg zavartan hallgatott, csak Julius adta meg a választ:

Ha nem vetted biztosra, akkor nem kellett volna megenned.

A tiszteletes azonban nyilván nem szándékozott ilyen olcsón kiengedni a kezéből a két bűnöst, igaz, hogy a vérei voltak, de azért mégis csak tolvaj és orgazda, – az igazságnak nem volt szabad útját állni.

Veled nem tárgyalok, Julius, mondta a tiszteletes, mindössze is azt szeretném a tudtodra adni, hogy ha a földi büntetés elől meg is menekülhetsz, a mennyei igazságszolgáltatás sújtó keze el fog érni.

Az öregasszony oldalt hajtotta a fejét és összekulcsolta a kezét. Julius azonban nem ismert tekintélyt, hanem megkérdezte, hogy hát akkor miért hívták be.

Te pedig, atyám, szállj magadba, mondta a tiszteletes. Az Uristen nem ver bottal és megeshetik, hogy már késő lenne a magadbaszállás, senkise tudhatja a napot és az órát, amikor…

De Julius most ismét elrontotta az egész hatást, mert közbeszólt:

Az emberek tudni szeretnék, hogy fogsz-e prédikálni a templomban?

És bátyja, a nagyember, elhallgatott, Julius igazán nem találhatott volna ki okosabbat, hogy elhallgattassa. Lassan várta és remélte, hogy fel fogják szólítani a prédikációra, azért is hozta el magával az ornátusát és az Olaf-rendet. A híres prédikátor a szószéken, – igen ez volt a legerősebb fegyver, ezzel egy csapással leüthette a kósza mende-mondát!

Ki kérdezi, hogy prédikálok-e?

Az emberek. Többen kérdezték már.

Erre majd visszatérünk később, mondta a lelkész. Egyelőre azt a bűnös és becstelen viselkedést tettem szóvá, mellyel vádoltattok és amelyet még az újságok se hagyhattak említés nélkül.

Ez a Sjura bosszúja! suttogta az öreg asszony, a jelenlevőkre nézett és a szemében babonás meggyőződés csillogott.

Az apa nagynehezen szóhoz jutott és azt mondta a fiának:

Én öreg ember vagyok és mindenben tudatlan, és nem ismerem a tudományokat, meg az ilyesmiket, de azért mégis szeretném tudni, kívánatosnak tartod-e, hogy szarkafészkek legyenek egy udvarban, vagy pedig az ilyen fészek közönséges és semmitérő dolog, az ilyen fészek, ide hallgassatok, akkor majd meghalljátok, szólt a többiekhez.

Ne bántsd a Sjurát! Ne kezdj ki vele! figyelmeztette az öregasszony.

Ha pedig prédikálni akarsz, rágódott a saját témáján Julius, akkor csak Ole Johannak kell szólnom, az majd körülviszi a hírt mindenütt.

Ezzel majdnem teljesen meghiusította a büntetőprédikációt. A tiszteletes azonban szívós volt és kitartó és nyugodtan folytatta:

Az az ujságcikk engem kiragadott a munkámból és a tudományok közül és elhozott ide, messze északra.

Ügyet se kellett volna rá vetned, mondta Julius. Itt már senkise jártatja miatta a pofáját.

Akkor kár volt olyan jajkiáltással hozzámfordulnod, apám. Ez lelkiismeretlen dolog, mondta a tiszteletes.

De azért kimondhatatlanul könnyebbnek érezte a lelkét, mikor azt hallotta, hogy már megfeledkeztek az emberek az ujságcikkről.

Az apja azzal igyekezett igazolni magát, hogy Daverdana kéretlenül írta meg a hazahívó levelet. Csakugyan úgy van, mint Julius mondja, a kutya se törődik már azzal a cikkel.

De a Sjura még mindig üldöz, mondta Lars Manuelsen, és ha az ellen tehetnél valamit… ha a Sjurát kiátkozhatnád…

A tiszteletes csak a fejét rázta.

No jó, hát nem, mondta Lars. De valami mást is szerettem volna kérdezni tőled: A szabadkőműveseknek van egy gyűrűjük, amilyet még senki más nem viselt, és azt mondják, hogy most Holmengraa is kapott egy olyat…

A lelkész jól ismerte az apját és tudta, hogy a vén bűnös mindenféle pletykával igyekszik elterelni magáról a figyelmet és csakugyan nem lehetett kordában tartani, egy perc mulva már arról beszélt, hogy a boltos Theodor micsoda istenkáromló jeleket rajzoltatott fel az égre.

Lassen az öccséhez fordult és azt mondta:

Nem gondoltam rá komolyan, hogy itt prédikáljak, nem, erre nem gondoltam, de ha az emberek mindenáron hallani akarnak, akkor természetesen kötelességem egy prédikációt mondani, de erre csak a helybeli lelkész és a kurátor szólíthat föl. Én magam nem fogok ajánlkozni.

Persze, hogy nem! mosolygott az anyja. Még csak az kellene!

Másnap Lassen lelkész Holmengraaéknál tett látogatást. Ezzel több célja is volt egyszerre, az első az, hogy egy üres órájában levelet küldött Mariane kisasszonynak – kedves Mariane kisasszony, volt tanítványom! – és most választ szeretett volna kapni rá. Belőle időközben egészen más ember lett, mint amikor még tanította a kislányt, Mariane ugyan nem volt túlságosan előkelő hölgy, valami különös olvasottsága, vagy feltünő műveltsége sem volt, az ilyesmi nem maradhatott titok egy L. Lassen előtt. Most ő maga jött el a lányhoz. De érdekes, hogy Mariane kisasszonytól nem is félt annyira, mint a fiatal hölgy apjától, mert nem tudta, vajjon a dúsgazdag Holmengraa úr beéri-e vele, hiszen a malomtulajdonos maga se volt elég művelt és tanult ember, nem értett eléggé a tudományokhoz. Marianet, a volt tanítványát, kézen akarta fogni, hogy úgy vezesse, mintegy apai módon, könyvekről és régiségekről akart beszélgetni vele, egy kiásott keresztelő medencéről, amilyet a Sätervölgyben szerzett magának csere útján. Majd csak megy a dolog valahogy, a különböző penzionátusokban több előadó lány figyelmét sikerült már magára irányítani, most majd megpróbálkozik vele a volt növendékével is. Igen, és aztán a tárgyra fog térni, legalább is céloz reá, – a helyzet az, hogy ő sokra vitte életében, de mégis egyedülséget érez. „A könyv egymagában még nem elég, Mariane, – keressen föl engem és nézze meg a könyvtáramat, mire megint feljön a fővárosba, már ismét lesz néhány ezer könyvem, a könyvtáram nőttön nő. De mint mondom, nem jó, ha az ember egyedül van, és mit válaszol az én tisztelettudó levelemre?

Ma még csak arról volt szó, hogy a lány bámulatát vívja ki, holnap majd beszél a hatalmas apával is.

De Mariane nem volt otthon, elutazott. Akkor hát mégsem az ő huncut suttogását és halk nevetését hallotta a szomszéd szobából. – Nem, mondta Irgensné, Mariane kisasszony elutazott.

Holmengraa úr belépett, Lassen egy pillanatig szemben állt vele és a két férfi kölcsönösen végigmérte egymást. Lassen aztán mosolyogva bemutatkozott – csakugyan, ez nagyszerű ötlet volt, – és azt mondta:

Meg tudom érteni, hogy nem ismert rám, Lassen vagyok, az ön egykori házitanítója, mondta.

No lám, és egy ilyen híres és tudós ember ilyenkor utazással tölti az idejét? mondta Holmengraa úr.

Igen, éppen úton vagyon északon és meg akartam ismét látogatni a régi meghitt helyeket.

És továbbra is észak felé folytatja az útját? kérdezte Holmengraa úr.

Igen, Finmarkenbe. Tudományos kutató úton vagyok… a lästadianizmus…

Nem parancsol helyet foglalni? kérdezte végül is Holmengraa úr és egy székre mutatott.

Egy nagyon sajnálatos ügyben teszem tiszteletemet, mondta a lelkész.

Ez határozottan ügyetlen bevezetés volt és maga is észrevette, hogy nem a maga előnyére beszél, de valahogy mégis csak megmagyarázta a dolgot és nagyon kellemesen lepte meg, hogy Holmengraa úr tudni sem akart a lopásról, nem, fogalma sincs a dologról, nem is hallott róla, pletykabeszéddel pedig egyáltalán nem törődik.

De a Segelfossi Ujság is megírta, mondta a lelkész.

Úgy? mondta Holmengra úr kurtán. Én nem olvasom ezt az újságot.

Nagyszerűen ment a dolog, jobban men is mehetett volna!

Mikor L. Lassen a Segelfossi Ujság szerkesztőségébe érkezett, Kopperud, a szerkesztő és szedő ugyancsak nem akart tudni a lopásügyről.

Nem, ez csak tévedés lehet, mondta. Ha talán hoztunk is róla valami kis hírecskét, azt bizonyosan nem én írtam…

Istenien ment a dolog!

Ellenben a legközelebbi számunkban hozunk egy kis cikket a lelkész úrról, mondta a szerkesztő. Itt a kefelenyomat, talán lenne szíves átolvasni.

És a lelkész átolvasta. Úgy, tehát itt Segelfossban is mint leendő államtanácsost emlegették őt!

Ki írta ezt a cikket?

A szerkesztő így felelt:

Tulajdonképpen nem lenne szabad megmondanom, de ha ilyen úrral állok szemben, mint ön… Rasch ügyvéd írta…

Az a szerencsés gondolat, hogy Lassen tiszteletest megtették államtanácsos-jelöltnek, mindennél jobban hatott és hatása elért, úgylátszik, egészen Segelfossig, sőt a stréber Rasch ügyvéd füléig is. A lelkész úgy tett, mintha közömbösen nézné ezt a bámulatosan csúszómászó kreatúrát, a szíve azonban ujjongott örömében. A híres lelkész eljött közénk Segelfossba, – ez volt a cikkben, – és megszállt a Larsen szállodában.

Hozzáteheti kérem, hogy tudományos kutatóúton vagyok, Finmarkenbe utazom, és hogy a könyvtáramat kétezer kötetre becsülik, valójában azonban közel van a háromezerhez és állandóan gyarapodásban van. Kérem, igazítsa ezt helyre! mondta a szerkesztőnek.

Igen, minden úgy ment, mint a karikacsapás. Most már csak a Sjura, a szarka van hátra! gondolta és könnyedén mosolygott. Most már nem lett volna hozzá szive, hogy korholja az övéit, azért mindenkihez nagyon szíves volt, amikor hazatért. Az apja megkérdezte:

Nos, mit mondott Holmengraa?

Hogy mit mondott? Természetes, hogy irántam nem volt barátságtalan.

No, még csak azt próbálta volna meg! fenyegetőzött Lars Manuelsen. Akkor én is megkérdeztem volna, hogy mit akar Daverdanától.

A fiú azonban nem hallotta ezt, vagy nem akarta hallani, nyugodt volt és nyájas. A ház előtt néhány segelfossi gyerek ácsorgott és orrát az ablaküvegre nyomta. Lars Manuelsen el akarta kergetni őket.

Hagyd csak! mondta a lelkész. A kicsikék talán majd felnőtt korukban is emlékeznek még rá, hogy saját szemükkel láttak engem.

Ó, igen! mondta az öregasszony és rajongón rázta meg a fejét.

Egy-két nap mulva L. Lassen valóban felszólítást kapott a község lelkészétől, hogy prédikáljon.

Helyesebb lett volna ha Landmarck lelkész maga jön el, ahelyett, hogy az egyházfit küldi az üzenettel, gondolta magában Lassen lelkész.

Ugyanakkor jutott el hozzá az a kérés is, hogy menjen el beteglátogatóba a boltos Perhez.

A boltos Per, gondolta magában L. Lassen, arra az emberre egyszer már megpróbáltam hatni, de eredménytelenül. Ma sem térhetek ki ez elől a felszólítás elől.

Bizony, az öreg Per már a végét járta. Nem szimulált többé, hanem komolyan haldoklott. Pedig kellemetlen vendég volt a halál. Per tudni se akart róla, ó, mélyen belegyökerezett undort érzett a meghalás iránt. Még mindig mellényestül feküdt az ágyban, pedig abból már tíz éves bűz áradt, még mindig hangosan káromkodott, de a szeme már nem fokozta a káromkodás hatását, nem volt elég erős többé, nem volt benne halálos méreg, csak üveges volt az a szem és üres. De meghalni? Már annyira volt, hogy érezte a víz földízét, bár a tél még csak most kezdődött, – de rajta, az egész testén, végigvillámlott egy reménysugár: most már hamarosan beáll a tavasz és ő majd fölkel és valami rendes dologba kezd. Csakhogy a halál bátran dolgozott a lerontásán és titkon aláásta az egészségét, csak a szeme körül hagyott sötétszínű karikákat, egyébként hamuszürkére varázsolta az egész aszott arcot.

Nem akarod a papot elhívatni, mielőtt meghalsz? kérdezte az asszony.

Ostoba tehén! felelte Per.

Ez a „mielőtt meghalsz“ tapintatlanság és kíméletlenség volt a beteg emberrel szemben és így az öreg Per visszaútasította a papot, bár szívesen látta volna már. Tény azonban, hogy az öreg Pert legkonokabbá és legmakacsabbá a felesége tudta tenni, annak megvolt már arra a saját, külön módszere, hogy dühbe hozza a férjét és mégis úgy tegyen, mintha egyáltalán nem történt volna semmi. Másrészt igaz, hogy az ember hálával tartozott volna neki, amiért időnként mégis megnézte, hogy mit csinál és rögtön letörülte az orrát, ha sírt, mert bizony már olyan volt, mint a kis gyerek, maga semmit se tudott véghez vinni a kezével, csak akkor, ha már egészen kikelt magából. Csakugyan, az öreg Pernek inkább méltányolnia kellett volna, hogy az asszony egyáltalán bemerészkedik hozzá, mert ez már nem volt egészen veszélytelen dolog. Azért ostoba tehénnek nevezni egy asszonyt, mégis csak túlságos gorombaság volt ebben a pillanatban.

És ki viselje majd a ruháidat? kérdezte tovább az asszony.

Te! üvöltötte Per és őrjöngött. Szakítsd el őket egészségben.

Tulajdonképen még sok volt benne az élet és ezért érezte méltatlanságnak, hogy meg kell halnia s igyekezett tőle telhetőleg kitólni a szörnyű pillanatot. Groteszk arccal feküdt az ágyon, olyan csúnya volt, mint a történelemelőtti idők ősembere, egészen összelapult, mintha most jött volna ki egy nagy tojásból és csak feküdt, feküdt az ágyán és gondolkozott rajta, hogy nem kelhetne-e föl? Mióta dr. Muus utoljára meglátogatta, az öreg Pert gyakran foglalkoztatta az a gondolat, hogy csakugyan árt-e neki a friss levegő. Mindinkább visszafejlődött az állati állapothoz, már megtanulta, hogy élvezettel lehelje be a bűzt, most azonban azt akarta, hogy nyissák ki az ajtót és hagyják is úgy egy darabig. Hihetelen fáradtsággal sikerült is neki a botjával kilökni az ajtót. Egy órahosszat szívta be a friss levegőt, de nem kapott tőle mégsem erőre.

Mi volna, ha még tovább menne a levegőzésben? Valóságos levegőínyenc lett, az élvezőképessége ilyen különös formákat talált ki: most már léghuzatot akart teremteni a szobában és az ablakot, sőt még a kályha ajtaját is ki akarta nyitni. Fölállt, de természetesen azonnal visszarogyott.

Persze, persze, gondolta magában, vigyázatlan dolog, ha az ember két lábra akar állni, mikor az egyik lába halott.

Nagynehezen sikerül neki ismét elfoglalnia az ágyát, leül a szélére és hol az egyik, hol a másik oldalán igyekszik tovább erőlködni, olyan volt, mintha egy kő akarna önmagától elindúlni. Mikor szerencsésen visszafeküdt az ágyba, a béna tagjait szinte vonszolja maga után és azok most szörnyű összevisszaságban fekszenek, anélkül, hogy megtalálnák a természetes helyzetüket.

Most itt volna az ideje, hogy az öreg Per adja be a derekát, de szó se róla, egy tapodtat se hátrál, csak lassan vonul vissza és a halál minden talpalatnyi tért csak küzdelemmel hódíthat meg benne. Figyelmesen és konokul tanulmányozza, hogyan kellene önmagát mozgásra birnia, valaminek történnie kell. Végre is nem fekhetik így mozdulatlanul, ebbe nem nyugodhatik bele. Harcba száll ő a lehetetlenséggel, még a felsőbb hatalmakkal is, ha kell, bizony. Túlfeszíti az erejét, agyában birkózik a halállal, le akarja gyűrni, fölébe akar kerekedni, küzködik, élő kezével megragadja a holt kezét, megrázza és kiabál vele, hogy majd móresre tanítja! Megfogja a béna lábát, felemeli és kilöki az ágyból. De a halál meg fárasztó játszótárs, elgyöngíti az embert, az öreg Per nem bírja már a tusakodást, küzdeni, újra össze kell szednie a tagjait.

Hol voltatok? kérdi a lábától meg a kezétől és jajveszékel. De mielőtt megbocsátaná végtagjainak a távollétüket, a fogát csikorgatja és úgy követeli, hogy éledjenek fel. Akkor majd visszafogadja őket, mondja nekik.

Egy kődarab hisztériája volt ez.

A minap elutasította a papot, pusztán azért, mert az asszony mindig fölkeltette a makacsságát. Mikor azonban meghallotta, hogy Lassen megérkezett, Lars Manuelsennek és Katónak a Lars fia, – eszébejutott, hogy tőle kér segítséget. Jó tréfa volt ez, mégis kapott lelkészt, anélkül, hogy a felesége ajánlotta papot hívatta volna el. Ezzel még ugratja is a feleségét, az ostoba tehenet! És mikor Lassen megérkezett, az öreg Per egy darabig barátságosan és alázatosan viselkedett, és azt mondta, hogy fel akarja venni az utolsó kenetet. A pap hasonló szívélyességgel beszélt, sőt, hogy tökéletesen megértesse magát ezzel a szenvedő lélekkel, paraszti nyelven szólt hozzá és ebben tőle telhetőleg igyekezett jól kifejezni magát. Nagyszerűen ment a dolog, Per felélénkült, barátságosan nevetett, azt mondta: mulatságos dolog ilyen kómikus szavakat hallani, de különben komolynak kell lenniök, mert hiszen ő a halálra készül és fel akarja venni az utolsó kenetet.

Az utolsó kenet, – ez a gondolat megrögződött benne, bizonyosan attól várt javulást. Hiszen a bor, meg a kenyér csodatáplálék, attól talán jobban lesz. Mikor pedig meghallotta, hogy a pap ezuttal nem adhat se bort, se kenyeret, mert hiszen csak kutatóúton van Finmarken felé, az öreg Per nagyon csalódott.

De majd beszélek neked és előkészítelek az utolsó vacsorára, mondta Lassen, és akkor majd a helybeli tiszteletes úr megteríti számodra az Úr asztalát.

Könnyű volt belátni, hogy ez nem tetszik az öreg Pernek, mert hiszen akkor mégis a felesége akarata teljesedik. Lassen lelkésznek pedig nem lehetett ellenére, ha őneki adnak elsőbbséget és azért minden tehetségével gondozásába kellett vennie ezt a veszendő lelket.

Van valami a szíveden, barátom? kérdezte Lassen.

Nem, olvastam valamicskét a zsoltáros könyvből. Nem akartam, hogy a többiek észrevegyék, de mindig itt tartom a könyvet a párnám alatt. És különben is gyakran gondoltam az Istenre, de azért nem imádkozom.

Úgy, nem imádkozol?

Nem, azt hiszem, hogy nem teszem. Ez nincs rendjén?

Boltos Per eszerint nem tudta, hogy elég óvatosan kezelte-e az Istent. Bánt ő ablaküveggel, ivópohárral, kávéstányérral, mikor eladta őket, de Isten talán még törékenyebb…

Ha most itt volnának a kristianiai könyveim, kölcsönöznék egyet és az megtanítana az imádkozásra, mondta Lassen lelkész.

Úgy, tehát sok könyve van a tiszteletes úrnak?

Ó, ezerszámra vannak könyveim, hatalmas könyvtár, a padlótól a menyezetig. Igen, akkor kölcsönözhetnék egyet neked is.

Az öreg Per tovább folytatta a számadást: elsorolta ami kevés jót tett már az életében: meg akarta hiúsítani a tánctermet és megtölteni gyufával. Ez lehűtötte volna a hús forró vágyát.

A lelkész mosolygott.

Ezt se tettem helyesen?

Kedves jó Perem, ez csak egy ötlet, mint mondani szokás, egy naiv jogcím. Nem nevezhetem se jónak, se rossznak.

Úgy, ez tehát nem jó?

És a boltos Pernek most eszébe jutottak a hattyúk, milyen vadul kiáltoztak és mennyire megrémítették őt, szörnyű madarak, de ő még sem átkozta el őket.

A lelkész gondolkodott egy darabig, hogy ne tartsa-e fenn állandó használatra a beteg rémületét, de aztán szakított ezzel a gondolattal.

A hattyúk, Isten szépséges fehér teremtményei! mondta. Róluk írta Brorson a gyönyörű hattyú-dalait.

Gyakorlati eredménye azonban nem lett a látogatásnak, semmi gyónás, semmi beismerés, semmi bűnbánat. Furcsa dolog: a haldokló erényének tudja be, hogy nem káromolta a hattyúkat! Lassen lelkész a ruhájára nézett és azt mondta:

Tulajdonképpen mi nyomja a lelkedet, Per, hogy értem küldtél?

Fel akartam venni az utolsó kenetet.

A lelkész a fejét csóválta.

Ugy látom, hogy most nem tudlak eléggé előkészíteni az úrvacsorára. Nem vagy olyan lelkiállapotban. Először töredelmesen meg kell bánnod a te nagy bűneidet.

Na, éppenséggel olyan nagy bűneim… felelte az öeg Per szerényen.