Part 7

A pék és Nils varga ott maradtak Juliusszal együtt, hogy kioltsák a fáklyákat és mindent rendbe összecsomagoljanak. De a péket már semmire se lehetett használni, mámorában elnyomta az álom.

Az úton visszafelé szól a gramofon és általános a jókedv, egyik ladik se válik el a másiktól, egymás után siklanak a vizen, mint egy hosszú lánc. Theodor admirális ladikján három égő lampion függ, hellyel-közzel egy-egy árva csillag is fényeskedik ott fönn az ég kék boltozatán, nem volt tehát se sötét, se világos, hanem éppen a legkellemesebb. És Theodor lovagiasan az utvär-i hölgyeket is fölvette a ladikjára.

Amint a segelfossi öbölbe értek, Theodor egy rakétát küldött fel a levegőbe. Ez volt a jel: tíz dinamitrobbanás reszkettette meg ismét a földet és egy sortűz ropogása hasította végig a levegőt.

Éljen a királynő! mondta Anton a rendesnél több érzelmességgel és meghajolt Mariane előtt.

Theodor a kalapjához nyúlt.

Most a zászlódombról egy hatalmas rakéta ívelt az ég felé és más dombokról is rakéták szálltak fel, a meglepetés kezdetét vette, a csoda bekövetkezett. A ladikokban pihentek az evezők, az emberek figyeltek és a szemük-szájuk elállt. Fel-felkiáltottak a meglepetéstől. A rakétákat tűzcsóvák váltották fel, aztán római fény, aranykorona, pisztolyrakéta, tüzes páva következett, – Úristen, micsoda hosszú sor! És csak repült, repült tovább a sok tüzes rakéta, végnélküli sorban, minden nagystílű volt és bőséges, Theodor ugyancsak kereshetett az idén a szárított halakon.

Nagyszerű, mondta Mariane. Én még sohasem láttam hasonlót, Theodor!

Ilyen tüzijátékot? Azt akartam, hogy nálunk is legyen, mint más városokban, mondta Theodor.

A zsebébe nyúlt és egy kis csomagot húzott ki. Most vagy soha! gondolta magában. Letépte a selyempapirt és azt mondta:

Mariane kisasszony, – bocsásson meg, de ha elvesztette a zsebkendőjét, hadd ajánljak fel helyette egy másikat. Tessék, nagyon kérem, fogadja el.

Nem, köszönöm, már nem szükséges, nemsokára otthon leszek.

De kérem, nézze csak meg és tartsa meg aztán.

Mariane megnézte és a meglepetéstől elállt a szava.

Csipkék! Úristen! De nem, nem… köszönöm.

Miért nem akarja elfogadni? Mikor olyan készséggel ajánlom föl.

Ez nagyon drága jószág. Mit kezdjek vele? Nem, köszönöm.

Theodor talpraesetten válaszolt:

Véletlenül hordom csak a zsebemben, ezt beküldték a céghez… hiszen ez csak egy minta.

De Mariane csak a fejét rázta.

Most kialudt a tüzijáték és minden tüzijátéknál jobban a Theodor jókedve. Theodor megalázottan hallgatott. Ugyan mire jó ez a szívtelenség? Hiszen, hogy azt a sált visszaküldte, – no jó, hát nem volt szüksége a sálra. De egy ici-pici kis zsebkendőcskét csak elfogadhatott volna! Odafordult az utvär-i hölgyekhez és a szegény fiú remegőn mosolygott, mert halálos seb volt a szívén:

Nem parancsolják?

Ó, nem, ezt már nem lehetett elfogadni, miután Holmengraa kisasszony már visszautasította. Persze, hogy szívesen vették volna ezt a kis csipkecsodát, – még olvasójelnek is jó lett volna, úgy-e, de most már csak azt felelhették:

Nem, köszönjük, mindegyikünknek van már zsebkendője.

Úgy látszik, nem tud túladni rajta, mondta Anton Coldevin és nevetett.

És Theodor is nevetett, mert az már a vérében volt, hogy elrejtse minden fájdalmát és szégyenét, csak egy pillanatig volt halottsápadt az arca. Aztán ujra felszedte a selyempapírt, becsomagolta a kincsét, úgy, ahogy tudta, és nagyon szomorú látvány volt ebben a pillanatban.

Aztán kiszállt mindenki és mentek, végig a mólón. Theodort sokan kísérték haza és a kíséret hurrát kiáltott, a boltos megfordult, a kalapját lengette és azt kiáltotta:

Jó éjszakát és hálás köszönet!

Mariane a kezét nyujtotta és szívélyes szavakkal mondott köszönetet. Aztán hazakísérte őt Anton Coldevin.

Úgy ám, az ünnepély a dunnalúd-telepen egészen páratlan volt Segelfoss történetében. Az emberek lenn álltak a parton és úgy néztek Theodorra, mint valami diadalmas hősre és másról se beszéltek, csak az üdvlövésekről, meg a tüzes csóvákról. A zselatinos ember pedig még mindig ott várta a boltban, hogy kiszolgálják és ezt nem is volt oka megbánni, mert ilyesmit úgysem élt még meg!…

Csak Lars Manuelsen csóválta rosszalóan a fejét. Elhatározta, hogy írni fog L. Lassennek, a fiának és megkérdi tőle, hogy nem istenkáromlás-e ez a sok tűzokádó rakéta és mindenféle furcsa emberi találmány.

4.

Van egy hete, hogy nem láttalak, mondta Willatz Mariane-nak. Mért nem jöttél aznap, amikor megígérted?

Anton volt itt, mondta Mariane.

Azt tudom.

Úgy?

Láttam. És mért nem jöttél el, ahogy megígérted?

Azt épp úgy tudhatod, mint a többit. Vele voltam a dunnalúd-telepen, a kiránduláson.

Ezt már nem tudta Willatz és a szemöldöke könnyen megremegett. Nem, ezidőtájt egyáltalán senkiről se tudott, annyira szorgalmasan dolgozott és annyira gúzsbakötötte a munkája, hogy az elmúlt héten, azon a bizonyos napon Mariane éppen csak közönségnek kellett volna neki, hogy meghallgasson valamit, de a lány nem jött el. Willatz azontúl is szorgalmasan dolgozott, de most már nagyon rosszul ment a munka.

Viszont találkozott az uccán Mariane apjával és néhány szót is váltott vele.

Úgy látom, sárgulnak már a lombok, mondta Willatz. Most már jó volna kijelölni az erdőben, hogy milyen fákat lehet majd kivágatni.

Már meg is történt, felelte Holmengraa úr.

Megtörtént? Nagyon hálás vagyok érte. Hát azt mikor csináltatta meg?

Nemrégiben. Nem akartam önt zavarni, igyekeztem a legjobb tudásom szerint intézni mindent.

Köszönöm szépen. És favágókat is szerez majd nekem?

Különös ember ez az új Willatz Holmsen a régihez képest! gondolta magában nyilván Holmengraa úr. Segítségre és útmutatásra van szüksége mindenben. Két ember néhány napig vágta volna a fát, és már régen elkészültek volna vele. De az új Willatz Holmsen véletlenül sem ejtett egy szót se a fizetésről, úgy látszik, nem is gondolt rá és a pénzt se készítette el.

Azért olyan hangon, amelyből némi fáradság csengett ki, így válaszolt Holmengrra úr:

Erről is lehet éppen szó.

Köszönöm szépen, mondta Willatz. De úgy látszik, megérezte, hogy Holmengraa úr fáradt és nem akarta tovább tartóztatni. Ajánlom magam.

Nagyon is szorgalmasan dolgozik maga, Willatz. Ujabban már egyáltalában nem mutatkozik nálunk!

Hát szeretném valahogyan tető alá hozni a dolgot. Meg aztán mindenkinek megvan a maga gondja. Sokáig vesződtem, amíg egy szál cérnát fűztem a tűbe, az utóbbi időben nagyon sokat küzködtem vele, mondta és mosolygott.

Most jut eszembe: nem gondolkozott még róla, nem engedhetne át nekem valamit az ön hegyi rétjeiből? mondja Holmengraa úr.

Hogy őszinte legyek, jobb szeretném, ha nem kerülne rá a sor, felelte Willatz.

Rendben van, akkor ne is beszéljünk róla többet.

Kedves Holmengraa úr, jól tudom, hogy ez úgy tetszhetik, mintha rosszakarat, vagy hálátlanság dolgoznék bennem ön ellen. De az apám, a birtok régi tulajdonosa, utolsó levelében arra kért, hogy ne adjam ki a kezemből a birtokot, sőt szerezzem vissza az egész területet.

Ne is beszéljünk róla többet, mondta Holmengraa úr.

És senki se vette volna észre az öreg ravaszdin, hogy a szíve mélyén mennyire örül ennek a kudarcnak, nem is látszott meg rajta az öröm, olyan udvariasan és hidegen adta meg a választ.

Így folyt le az ifjú Willatz beszélgetése Holmengraa úrral, mikor az uccán találkoztak.

Most itt ül mellette Mariane. Vajjon ő is olyan hideg lesz-e, mint az apja?

A dunnalúd-telepen? Mi az?

Ott rendezett ünnepélyt a boltos Theodor. Talán emlékszel, vagy nem hallottad nemrégiben az éjszakai üdvlövéseket és a rakéták ropogását? Nos, akkor voltam ott én is.

A lány azt várta, hogy most valami gúnyos megjegyzés következik, olyasmi például, hogy akkor igazán nem csoda, ha ő hoppon maradt. De nem, a fiatalember csak bólintott a fejével.

De most itt vagyok. Vagy már késő? kérdezte a lány.

Valamit nagyon szerettem volna neked eljátszani, de aztán átugrottam azt a részt. Most pedig már teljesen ki is húztam.

De kedves Willatz, hát nem teremhetek itt rögtön, mihelyt te hívsz…

Én nem csak úgy egyszerűen hívtalak téged, hanem nagyon fontos volt nekem, hogy eljőjj. Könyörögtem neked, hogy jőjj el hozzám.

Milyen szerencsétlen vagyok! Végül még én leszek az oka, hogy a partitúra nem készült el.

A fiatalember is mosolygott, hogy viszonozza a hidegséget.

Végre is nincsen rá szükségem, hogy annyira függjek valakitől. Eddig például senkitől se függtem.

Nem, kétségkivül nem, mondta a lány, és kissé túlozta a megértést, fölkelt és odalépett az ablakhoz, mintha a függönyön akarna igazítani valamit. Ugy-e, azóta már csináltál néhány nagyszerű dolgot?

A fiatalember ismét mosolygott.

Nem emlékszel már, hogy Grieg zseniálisnak nevezte a dolgaimat?

De igen, arról beszélek.

Akármi volt is az oka, kétségtelen, hogy Willatz ma este más volt, mint rendesen. Máskor, ha négyszem közt voltak, mindig finom és szívhezszóló szavakkal beszélt a művészetéről, most pedig csak mulatott rajta. Máskor tombolt féltékenységében, most meg úgy ült itt, mint egy fadarab.

Különben, mondta a lány és kinyújtózkodott, hogy elérjen valamit a függönyön, közben azonban a karja alól is a fiatalembert nézte, különben, ha azt akarod, hogy a zsenialitásod napfényre kerüljön, akkor jövőre is temetkezz magadba és hallgass mélységesen mindenki előtt.

Ez a szúrás talált, a fiatalember egész testében összerázkódott, úgy látszik, ma alapos csatája lesz ezzel a lánnyal! De mintha csak szentül föltette volna magában, hogy ma nem engedi maga fölé kerekedni, ismét mosolygott és a gondolataiba merülten ült a helyén, a karbafont kezeit nézte és mosolygott.

Az nem is lehet vitás, amit Grieg mondott, folytatta a lány, de te azért tehetsz, amit akarsz. Anton különben még mindig itt van, – azt tudod?

Igen, felelte a fiatalember.

A lány villámgyorsan hátat fordított az ablaknak.

Szóval tudod?

Ó, hogy izgatta a fiatalember nyugalma! Willatz pedig csöndesen felelt:

Ez nem lephetett meg Mariane, az arcodon nem is látom semmi nyomát, hogy meglepne. Persze, hogy tudom, hogy Anton itt van, hát mit tesz az? Mindig tudtam, hogy miért állsz az ablaknál, és mért szeretnéd, ha megnézném, hogy ti mit csináltok.

Ez is talált. A lány csaknem teljesen behúnyta a szemét. De a következő másodpercben már ismét megtalálta a fölényét. Szeretett volna sziszegni, vagy ismét egy villát felkapni, de ezt a hajlandóságát most ügyesen véka alá rejtette. Az utolsó cselfogása nyilván nem használt.

Nem tudom, hogy mit akarsz ezzel, mondta a lány. Mondd csak, nem játszhatnál el egyszer egy egész darabot? Mért mindig csak egy kis részt?

Ments föl ma ettől! Még nem készültem el vele, utasította el a kérést Willatz.

Felmentelek egyszer s mindenkorra, mondta a lány és a hangjából őszinte sértődés csengett ki. Egyszer s mindenkorra.

Hogy ezek ketten milyen furcsa csatákat vívtak egymással! Willatz, ez a faember is engesztelhetetlenül állt ott a lánnyal szemben és úgy kérdezte:

Tehát most te nem akarod többé?

Nem, felelte a lány, és egy pillanatig úgy állt a helyén, mint a megtestesült akarat. Most látom csak, hogy egy szalmaszál volt, ami bennünket összekötött.

És hallgattak mindaketten.

Ugye? kérdezte Mariane.

Mi ketten is vettünk már részt ünnepélyeken, mondta Willatz.

Ezzel azonban akaratlanul is kimutatta a foga fehérjét. Egy óvatlan pillanat elég volt, hogy féltékenysége rést találjon és megnyilatkozzék, Vajjon észrevette-e a lány?

Add át Antonnak az üdvözletemet! mondta, hogy ezt a kudarcát ismét jóvátegye. Mikor utazik el?

Mariane persze rajtakapta a hibán és most csak kurtán válaszolt:

Addig nem utazhatik, amíg a hajója meg nem érkezik.

Csakugyan nem. És mikor jön a hajó? Különben mindegy. Add át az üdvözletemet és mondd meg, hogy nagyon sok dolgom volt ezekben a napokban, mondta Willatz és egy kotta után nyúlt.

Mi ez? Honnan kaptad ezt? érdeklődött Mariane egy aranyozott markolatú kard iránt.

Az apám kardja. Mindig ugyanott lógott, mondta Willatz.

Bocsánat!

Aztán mintegy véletlenül ismét kinézett az ablakon és felkiáltott:

No nézd csak, már megint itt van… És egy lépést se tesz keztyű nélkül! No, Isten veled!

Ezzel Mariane kiszaladt a szobából és még csak az ajtót se csukta be rendesen maga után.

Igy tehát nem volt mit tenni: Willatznak kellett fölkelnie, hogy becsukja az ajtót. Közben önkéntelenül is kipillantott az ablakon. No nézd csak – ez az Anton! De hiszen nem is volt rajta keztyű! Ezt Mariane csak úgy kitalálta. Lám: csalás, hazugság az egész vonalon!

Ezek után Willatz persze nem dolgozhatott tovább, ezt igazán lehetetlenségnek érezte, énekelni se tudott, hiszen nem örökölte az édesanyja hangját. Tulajdonképen elég unalmas fiú ő, ha tud is rajzolni meg festeni, – akárcsak az anyja, – és szépen, előkelően tud öltözködni, mint az apja, de egyébhez aztán nem is ért, úgy látszik. De azért – Antonra legyen ő féltékeny? Nem, bocsánat, ez igazán legfeljebb nevetni való!

No, az út ismét szabad volt és ő kimehetett.

Úgy látszik azonban, hogy a sors könyvében még több esemény volt mára megírva az ő számára.

Konrád, a volt napszámos és csavargó, most itt áll az úton és köszön, Aslak, a pajtása pedig egy kövön ül, de Willatz jöttére felugrik és ugyancsak köszön. Konrád egy ideig áhitatosan szemlélte az ereket a kezén, és mikor ezzel szépecskén végzett, kezet nyujt. Ekkor Willatz homlokán hirtelen mélyebb ráncok mutatkoztak, mint eddig az egész nap folyamán.

Csak meg akartam köszönni uraságodnak… – mondta Konrád.

Ezt már Willatz nem állhatta és ezért közbevágott:

Nincs nekem mit köszönnöd, ezt jegyezd meg jövőre. Még mit akarsz?

Konrád megérezte, hogy nem lesz ajánlatos szaporítani a szót és azért azt mondta:

Csak azt szerettük volna megtudni, nem kaphatnánk-e munkát…?

Willatz végignézte az emberét tetőtől-talpig, ha valakit így végignézett, olyan volt, mint az apja.

Munkát?

Igen… Én és Aslak.

Willatz most Aslakon is végignézett. Ezt az ember fenyítette meg egyszer és megfizetett érte a szerencsétlen fickónak és az emberiségnek egyszerre volt jótevője, adott neki egy pofont és ezzel elintézte az ügyet.

Az erdőben fát vághattok, már ki is jelöltem őket, mondta Willatz.

Igenis, egyezett bele Aslak, tehát fát akar vágatni uraságod? De vajjon, nem lesz-e még korán?

Willatz nem bocsátkozott semmiféle további tárgyalásba, csak gyorsan biccentett a fejével és azt mondta:

Menjetek le a gazdaságba és jelentkezzetek Martin béresnél!

És azzal továbbhaladt az úton.

Ez nem is volt olyan ostoba dolog, sőt ellenkezőleg, nagyon jókor jött, legalább felmenthette Holmengraa urat minden további fáradság alól. Az igaz, hogy még nem volt itt a favágás ideje, de a nagy gazdaságban két ember számára csak akad valami munka addig is. Nagyon örült ennek az ügyes elintézésnek és elhatározta, hogy nyomban beállít Holmengraa úrhoz és közli vele ezt az új intézkedését.

Holmengraa úr szelíden és barátságosan hallgatta végig.

Úgy? No igen, favágókat nem nehéz találni. Csak szállíttassa ki az erdőből a törzseket, amíg a szánút még jó, – és akkor a fa annyit ér, mint a készpénz.

Mindez nagyon helyes volt, de Willatzot mégis úgy érte, mint a villámcsapás: tehát tavasz előtt nem lát pénzt! De, hogy is mondták csak neki? Nem azt mondták-e, hogy a faüzlet nagyon kényelmes és a már megjelölt fatörzsekért annyi pénzt kaphat az ember, amennyit akar? Vagy Holmengraa úr külön kérésre vár? Akkor ugyan várhat sokáig.

Nem szerezhetné-e meg nekünk azt az örömet, hogy itt marad estére? kérdezte Holmengraa úr. Igazán nagyon kedves lenne, mert Mariane és én egészen elhagyottak vagyunk. Igaz, az utóbbi napokban Anton Coldevin igyekezett szórakoztatni egy párszor, de azért mégis…

Nem, ezt nem lehetett! Willatz azt nem tehette, ha még úgy a szíve szerint való lett volna is.

Visszament ugyanazon az úton, de most még valamit át kellett élnie: a híd közelében volt egy nyárfasor, egészen az út szélén, Willatz jól ismerte a helyet, mielőtt Berlinbe utazott, itt váltott búcsucsókot Marianeval, – most pedig Mariane és Anton álltak ugyanott. Mi van ebben? Semmi! Anton előre bejelentette, hogy az aranyhalat el fogja kaparintani előle. A párocska talán már akkor is ott volt, mikor Willatz jöttében arra haladt. Ha legalább biztosan tudná, hogy nem mormogott maga elé hangosan, mint az utóbbi időben akárhányszor!

Ott térdel Anton. Térdel. Hajadonfővel van, bizonyosan szerelmet vall neki, Mariane szabadulni akarna, de ő átöleli a szoknyáját, milyen nevetséges helyzet, megöleli a lány lábait. Vajjon most, így kéri-e meg a kezét? Már több mint nevetséges ez a kép, mindaketten egyszerre beszéltek. Willatz a mozdulataikból láthatta, hogy csak egymással törődnek, a folyó zúgása pedig megakadályozta, hogy meghallják, ha jön valaki. Teljes biztonságban tudták magukat.

Willatz egy pillanatig arra gondolt, hogy sarkonfordul, már hátrált is egy lépést, de ekkor megpillantotta őt Mariane. Hevesen mondott egy-két szót. Anton felugrott és mereven nézett előre. A két ifjú tekintete tanácstalanul és értelmetlenül kapcsolódott egybe, mintha két ismeretlen világ találkozott volna egy másodpercre. Anton aztán felemelte a kalapját, elköszönt Marianetől és bement az erdőbe.

Vajjon menekülni akart-e? Ezt alig lehetett föltenni róla. Úgy lesz az, hogy Mariane végleg elutasította.

A lány előjött a nyárfák közül és kilépett az útra, a keble hevesen emelkedett. Bár kínos zavarban volt és viaskodott magával, hogy visszatartsa a könnyeit, mégis uralkodott magán annyira, hogy Willatzot mosollyal az arcán üdvözölje. Tűzrőlpattant lány volt ez a Mariane, a leglehetetlenebb feladatokat is meg tudta oldani. És most is rögtön folyékonyan kezdett beszélni:

Te bizonyosan láttál mindent. No, mindegy, akkor úgy se lehet már segíteni rajta. De mégis elviselhetetlen az nekem, hogy láttad. Megőrült ez a fiú. No most mondd, sikerült egy kicsit dolgoznod? Látod, még itt fekszik a botja, én bizonyosan nem fogom fölemelni. Mit csináltál a papánál?

Előveszi a zsebkendőjét, aztán tovább folytatja:

Persze most megint sikerült meghülnöm, már kezdődik is a nátha. Még a szemem is könnyezik. Láttál már ilyet, – ilyen egy-kettőre meghülni? De mondd csak, hát tettem én valami rosszat? Vagy valami illetlent? Hát nem láttad, hogy ő… Én mozdulni se tudtam…

Isten veled! mondta a fiú és elindult.

Egyetlenegyszer se fordult meg, – Willatz Holmsent még senkise kapta azon, hogy hátrafordította volna a fejét.

Mikor megérkezett a téglaégetőhöz és be akart menni, hirtelen fölfedezte, hogy Mariane két lépéssel a háta mögött áll. Willatz egész testében összerázkódott, a lány hangtalan, síma járása tette lehetővé, hogy észrevétlenül kövesse idáig.

Bocsáss meg! mondta a lány, mert látta, hogy megijeszti.

Menj most haza, kérlelte Willatz. Ne állj meg itt, hanem menj egyenest haza!

A nátha eltünt, a zsebkendő is eltünt, – a lány visszafojtotta a könnyeit.

Persze, hogy hazamegyek, de nem volnál kegyes elismerni, hogy egészen érthetetlen a viselkedésed? Hát tehetek én arról, ha erővel lefogott?

Ezt csakugyan nem lehetett vitatni és józan ésszel mindenki kénytelen volt igazat adni a lánynak, Willatz tehát hallgatott egy darabig. De ők ketten nem most először mérték össze az erejüket, alaposan értettek egymás kínzásához és azért rövidesen megtalálta a folytatást:

Arra persze nem gondoltál, hogy valamikor ott jegyeztük el egymást.

A lány adós maradt a válasszal.

Nagyon csalódtam volna, ha erre a kérdésre mással is tudtál volna felelni, mint hallgatással.

Nem mehetnénk be? kérdezte a lány.

Dehogyis nem. És neked csak intened kell, és akkor mi is letérdelünk és aztán – mulatunk magunkban. Persze, hogy bemehetünk. Mit csinál most a szegény Anton? Elképzelheted, milyen pompásan mulatna, ha mindaketten most bemennénk a szobába, és ott helyet foglanánk, nem gondolod?

Nem, ez egy csöppet se volna mulatságos neki. Ő akar engem, meg is mondta nekem és nem ma mondta először. De én azt feleltem neki, hogy én nem akarom őt, mert nem vagyok már szabad.

Erről nem tudok. Hát mi nem szabad tenálad?

Az, amit szívnek neveznek.

No, ne mondd! Csakugyan nem szabad a szíved? Pedig te felszabadítod és lekötöd tetszésed szerint. És, – ha úgy vesszük, – jogodban is áll, hogy a magad tulajdonával úgy rendelkezzél, ahogy jólesik.

Nem mehetnénk be hozzád?

Miután azonban Antonnak se használt, hogy letérdelt eléd és a lábaidnál hevert, – szerénytelenség lenne, ha én… de hiszen mind egyféle ragadozók vagyunk! Talán ugyanolyan kilátástalan dolog lenne az én számomra is. És ha én itt most egy óra hosszat erőlködném és kérnélek, és könyörögnék neked azért, amit te a szívednek mondasz: vajjon mennék azzal valamire?

De most már igazán elhallgass! Magad is megbánod még, hogy ilyen kiállhatatlan voltál.

Nem volna-e okosabb, ha mindezek helyett hangosat nevetnénk és azt mondanám, hogy köszönöm szépen, és hogy Isten veled? Nos, akkor mi lenne?

Ó, ez az átkozott nátha, már megint könnyezik a szemem! mondta Mariane és ismét elővette a zsebkendőjét.

A fiú bizonyosan észrevette, hogy a lányt csak úgy rázza a titkos zokogás és hogy milyen hősiesen nyeli a könnyeit. Ez csakugyan derék dolog volt.

Eredj csak haza! mondta neki.

Igen, most már megyek, mondta a lány és lassan elindult.

Egészen bizonyos, hogy lenyelte a könnyeit, mert nem ültek ki a szemén, senkise látta őt még könnyel a szemében. Haragosan és elkeseredetten fordította vissza a fejét és hátrakiáltott:

Ha pedig majd ősszel külföldre utazol ezzel az operával, – szerencsés utat!

Ez egy pillanatra megint elhallgattatta a férfit. Aztán hirtelen feltalálta magát:

Juttasd eszembe, mielőtt még elmész, hogy holnap virágot küldjek neked.

Nagyszerűen tudták gyötörni egymást ezzel a sok bántó szóval és azzal a vadsággal, amit máskülönben csak a háborúban, vagy az országutak banditáinál lehet föllelni, – és mindezt még jegyességük idején! Igy legalább nem kellett félniök, hogy később majd rosszabb lesz köztük a viszony, rosszabb már nem is lehetett. És így kerülték el azt a kellemetlenséget, hogy a házasságukba csupa édeskés emléket vigyenek a jegyességük idejéből. Fölényes kis szerelmespár voltak ők ketten.

A nátha és a zsebkendő ismét eltünt. Mariane úgy megy az úton, mint ahogyan mindig szokott, most már tud gondolkodni és beszélni is.

Egy károgó szarkaraj egy férfit követ nyomon, Lars Manuelsen jön az úton kétoldalt gombolt bekecsében, mindenik oldalán nyolc-nyolc gomb és minthogy egy nagy embernek az apja, úgy képzeli, hogy bárkit megállíthat az útjában, így tehát megállíthatja Marianet is:

Ha én az ön apjának volnék, sorba lelövöldözném ezeket az átkozott szarkákat! mondja neki.

A Sjura tehát még mindig nem hagyja békében? kérdezte Mariane.

Nem. A szarkák lépten-nyomon mögöttem vannak. Nagy kereszt ez rajtam, az emberek már világ csúfját csinálnak belőlem, ezt pedig nem akarom türni. Pedig ezek a maguk szarkái.

Nem kellett volna kikezdened Sjurával, Lars úr.

Már ugyan mért nem? Ezer menykő, sorra elemészteném valamennyit!

Vigyázz, azt mondják, hogy a szarka bosszút áll.

Máris megbosszulta magát eléggé. Kígyót-békát kiáltanak rám az emberek, én pedig nem tudok segíteni magamon. Azzal gyanusítanak, hogy betörtem a kisasszonyék házába, pedig hát bizonyítsák ezt be nekem! No, de most már írtam az én Lassen fiamnak, hogy jőjjön és szabadítson ki engem ebből a helyzetből.

No, és el is jön a Lars?

Lassen az az ember, aki eljön, ha itt lesz az ideje.

Mariane most Antonnal találkozott. A fiú már elhozta a botját és most itt várakozik rá. Minden szava egy-egy csipkedő célzás.

Nos, rendben van a dolog az aranyemberrel?

Nem, nincsen még rendben, de most arra szeretném megkérni, hogy többé ne keverjen engem ilyen kellemetlenségbe.

Alázatosan bocsánatot kérek.

Ezt a bocsánatot a maga jövő viselkedésétől teszem függővé.

Majd igyekszem megjavulni. Engedje meg, hogy továbbra is bízzam a jóindulatában.

Még egy udvarias köszöntés és Anton elindul az úton a kikötőhíd felé, a szállodájába. Amint azonban fedezék mögé ért és bizonyos volt róla, hogy Mariane nem követi a szemével, – megfordult, átment a folyóhoz és a folyó mentén fölment a téglaégetőig. Minden ceremónia nélkül felrántotta az ajtót és belépett a Willatz szobájába.

Jónapot, mondta neki. Itt vagyok. Akarsz tőlem valamit?

Nem, felelte Willatz. Legfeljebb arra kérnélek, hogy ne gyere ide és ne zavarj.

Ne akard hamis vágányra terelni a dolgot, mondta Anton elkeseredetten. Ez úgyse sikerül neked.

A gorombaságaid nem érnek fel hozzám és különben sem érdekelnek, felelte a másik.

Anton alig tudott már uralkodni az izgalmán.

Nem fogsz lerázni engem akkor se, ha a kettőnk közül valamelyik a fűbe harap.

Hát ebben van valami, felelte Willatz és igyekezett latba vetni minden fölényét és önuralmát. Azért hozzátette: Aztán majd lefekhetsz benn egy szófára és kialszod magad.

Ostoba fecsegés! Tudod jól, hogy nem szoktam meg a boxolást, az amolyan angol húscsépelés, de vívni még tudok.

Én pedig nem ismerem a te francia kötőtűidet.

Dehát nem tudunk-e lőni mindaketten?

Willatz hangosan nevetett és azt mondta:

Nevetséges vagy, egyszerűen nevetséges! De most már mindegy, – hoztál magaddal valami lövőszerszámot?

Én nem. De úgy látom, itt a falon lóg néhány revolver. Egyébként hat hüvelyk hoszú jószágok.

Nyolc hüvelyk, javította ki Willatz ártatlanul. És türelmes szóval még tovább is időzött a revolverek kérdésénél: Nézd csak meg őket, mondta, fényes és veszedelmes jószágok.

Anton azonban mind dühösebb és izgatottabb lett.

Könnyen meglehet, hogy hasznavehetetlenné tetted őket, mert vártál engem.

Akkor is csak azért tettem volna, hogy kárt ne tégy magadban. Most pedig, te őrült fickó, megtudom végre, hogy mi az ördög hozott ide hozzám?

Ez még eddig nem jutott az eszedbe? kiáltott Anton és őrjöngött. Meg foglak fenyíteni, mint egy kölyköt.

Willatz arcára halálos sápadtság ült ki. Lassan felkelt a helyéről és azt mondta:

Ha nem ismernélek olyan jól, talán még komolyan is tudnálak venni.

Igen, meg foglak fenyíteni, amiért leskelődöl és kémkedel, kiáltotta Anton és ő is felugrott a helyéről, mert már teljesen elvesztette az önuralmát: Úgy látszik, nincs bőr a képeden, a nyomomba lopódzol és kémkedsz utánam…