Part 10

De vajjon érdemeltek-e egy jobbat? Tanultatok valamit? Valamennyire kitanított az élet, valamennyire talán az iskola és még inkább a nevelés, egy vásári csepűrágó legalább égő szalmát tud enni és tőrt dobálni. Valahogyan odacsöppentetek a színházhoz, vagy minden ok nélkül, vagy olyanfajta okból, mint talentum, nyilt természet, vagy szükség. Tehetség? Tehetség arra, hogy mutogassátok magatokat és színházasdit játszatok. Az ókorban, a fáraók, vagy a nagymogulok idejében rabszolgáknak való foglalkozás volt ez, manapság már kiválóság, nem olyan hétköznapi dolog, mint a tanultság, vagy jó nevelés, bizonyos városokban és vidékeken viszont egyszerűen fertőzésnek számít, – se Isten, se ember meg nem tudja szabni a határát.

Aztán eléritek a célotokat, a háromfalu házat. El tudod-e igazán gondolni, szép Clara, hogy milyen ez a ház?

A színjáték egész ideje alatt fecsegés folyik, és az emberek hadonásznak a karjukkal, holott egy finom ember nem fecseg és nem hadonászik, az életnek csak nagyon ritka pillanatában kerül erre a sor. A legfinomabbát, a benső legbelsejét nem hozhatod a napvilágra soha, hiába gondolod el százszor, el kell hallgatnod. És mikor hallod, hogy nevet a színház csőcseléke, biztosra veheted, hogy mondjuk, a lábaddal sikerült ügyesen reszketni, amint egy rendes, négyfalú házban senkise nevetne, hanem amire mindenki kissé zavartan elnézné. Vagy pedig ülj be magányos szemlélőnek a nézőtérre, nézd végig, amint egy másik csepűrágó kelleti a tagjait, és mondd meg nekem, hogy tudsz-e nevetni rajta? A fényes világítás, az embertömeg és a zene hatalmas gyülekezőhellyé teszik a színházat, ezért szinte nélkülözhetetlen időtöltés ez is a felnőtt ember számára. Ez az alapja az affektált meghatódásnak, ezért kell mímelned mások előtt, mintha értenél valamit a művészethez…

És értesz-e vajjon a művészethez? Mi volna, ha egyszerűen érvénytelennek nyilvánítanák minden tudásodat? Már jönnek is a kritikusok! Nézd csak őket, amint bevonulnak! Az ő kezükben van a döntés, nekik kell vezetni ezt a gyülevész csőcseléket, ők hivatottak megállapítani, hogy Sybille kisasszony jól tüsszentett-e és Max művész úr ásítása megfelelt-e a művészet minden követelményének. Aztán összedugják az öregurak a fejüket és írásban öntik ki a lelküket erről a szörnyen fontos problémáról. És az egyik azt mondja, hogy igen, a másik meg azt mondja, hogy nem, és mindezt csak a szakértelem teszi.

A felvonás közben a büffébe megyünk. Szükségünk van rá, gyöngének érezzük magunkat, későre is jár az idő. És néznek bennünket és mi is bámulunk másokat. A csürhe meghajlik a csürhe előtt, ma este, mint tegnap este, kölcsönösen megszemléljük a ruhákat és kilessük a legeltérőbb nézeteket. Nos, mi lesz a darabbal? Megbukik, vagy megállja a helyét?

A fáraó meg a nagymogul tirannusok voltak de meggyőződésből, a színház csőcseléke ugyancsak tirannus, de a naivitása teszi azzá. És a csőcselék ír a Segelfossi Ujságba, hogy aztán gyönyörűséggel olvashassa.

Az úgynevezett színművészet nem más, mint alakoskodás recept szerint. Egy átmeneti forma, és nem a költői mű tökéletesbítésére találták ki, hanem ez emészti fel a költészetet. A színművészet az ő legnagyobb diadalait szakértő mesteremberek tákolmányaival aratta, ügyes kis csinálmányokkal, és azzal igyekszik igazolni az élete jogát, hogy lelket önt ezekbe a nyomorúságos kis fércművekbe, vagyis elmélyed és magyaráz ott, ahol nincs is semmi elmélyedni, vagy magyarázni való. A színművészet a bohózatban találta meg az egyetlen megoldható feladatát: azzal legalább sírásra indítja a csőcseléket, mert ez máskülönben csak ül és majd szétreped a nevetéstől. Egyetértünk ebben? Vagy már van nézeted arról, hogy az én nézetem nem állja meg a helyét? Szép Clara, mondd el, ami a lelkedet nyomja!

Clara kisasszony erre azt felelhette volna, hogyha Baardsen azonos azzal a Baardsennel, a Baardsen-cég fiával, aki nem vitte semmire, – akkor minden válasz fölösleges. Megpróbálkozott ő már a színészettel is, de nem mutatkozott semmi tehetsége, színdarabokat is írt, és meg is bukott velük. Bizony, Clara kisasszony nyugodtan játszhatott tovább és hasonlóképpen a truppja is.

De, fájdalom, Segelfoss nem volt többé melegágya a művészetnek és biztos talaj a vándortársulatok számára. Ugyan hogy férhetett ez az ember fejébe, hiszen a művészek ugyanazok voltak, és „Túl a kert falán“ olyan gyönyörű darab volt! Csak néhány szál néző lézengett árván a Theodor színházában, az is hangosan beszélgetett, gúnyos megjegyzéseket röpített egymás felé a nagy termen át, kényelmesen helyet lehetett találni a nézőtéren, akár egy egész padot is lefoglalhatott valaki egymaga. Az előadás végén pedig mindenki hangosan beszélt és az emberek azt mondták, hogy ez a legborzalmasabb tákolmány, amit valaha láttak és bosszusan távoztak.

Mi volt ennek a nyitja? A társulat közzétette hirdetését az ujságban, a szerkesztő írt is róla egy cikket, Theodor felhúzta a lobogót mind az üzletére, mind a színházra, Nils varga pontosan ott űlt a helyén és adogatta el a beléptijegyeket és a társulat is kitett magáért. Mindenütt mutatkoztak, ahol csak lehetett, az uraknak félrecsapták fejükön a kalapot, a hölgyek pedig az új köpenyeiket mutogatták. És azért mégis, – lehetséges, hogy Segelfoss nem bírt meg két színházi estét egy esztendőben? Vagy ez a másik színdarab talán nem volt elég alkalmas? A vége kétségkivül szomorú volt, a hőse tetőtől talpig kiváló ember, de a kedvese valami félreértés folytán leszúrta, és erre felzúgott a segelfossi ifjúság és a pártját fogta. Ezúttal nem ült ott Rasch ügyvéd, se doktor Muus, hogy kordában tartsa a fiatalokat, az se használt, hogy a szerető nő, mikor tettét véghezvitte, megrázóan jajgatott és amint énekelt, a könnyek végigcsorogtak az arcán, – a kamaszok úgy érezték, hogy becsapták őket, mert nem azért fizettek, hogy ilyen szomorú vereségnek legyenek a tanui.

Másnap Baardsen távírász elment a szállodába és az egész társaságot nagyon leverten találta együtt. Csak Max művész volt egy kissé vidámabb, de azért, mert ő volt a legszemtelenebb.

Tartsunk egy kis áldomást! mondta Baardsen.

Akiknek a zsebébe vágott az előadás kudarca, szomorúan mosolyogtak erre az ajánlatra, a többiek azonban, akiknek a vállára nem hárult semmi felelősség, helyeseltek és tapsoltak. És mikor Baardsen eltávozott és rövidesen visszatért, borral a hölgyek és whiskyvel az urak számára, nem sok időbe telt és mindannyian együtt már kevesebb felelősséget éreztek.

Csak addig tartana ez az áldomás, míg megérkezik a hajó és elvisz bennünket erről a barátságtalan helyről, mondta a direktor.

De a hajó nem jön előbb, csak holnap este, mondta rá a pénztáros.

És órák multak el, vidám órák. Baardsen, a mentőangyal még több italt is hozott, alighanem a boltos Theodor üzletéből, mert hisz az ő cége számára mostanában már nem volt lehetetlenség.

A pénztárosból ki is kivánkozott:

Inkább a zsebünkben lenne ehelyett a pénz!

Az úgyse volna elég! mondta rá egy másik, és csak mi húznók a rövidebbet.

A direktorban azonban több volt a józanság és ő azt mondta:

Úgy kell intéznünk a dolgunkat, hogy máskor is eljöhessünk Segelfossba.

Nem, soha többé ide be nem tesszük a lábunkat, kiáltozták minden oldalról.

De igen, visszajövünk még ide, hogy a távirdafőnök urat viszontlássuk! kiáltották mások.

Éljen Baardsen! hangzott mindenünnen.

Baardsen változatlanul gavalléros volt és nyugodt, mint egy atya a gyermekeivel szemben, vagy mint az isteni gondviselés. Mikor egy új üveget tett az asztalra, azt mondta:

Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam ellen védlek meg titeket az üvegekkel.

Ó, ez a Baardsen, micsoda jókedvű, ördöngős fickó volt. Akkor se lehetne mulatságosabb, ha kagylókkal és papagájtollakkal díszítené a fejét.

Most hadd álljanak üvegek mindenütt, a léghuzam Lydia asszonynak eszébe jutott a betegsége és valami csöppeket keresett elő, Sybille kisasszony szintén zavartalanul szedte a vasat, de csak úgy áradt belőlük a barátság. Lassen lelkésznek a faliképére csókokat dobáltak, ráköszöntötték a poharaikat, egymással is koccintottak és megbocsátottak egymásnak mindenféle sértést hosszú időre visszamenőleg.

Baardsen odaült Clara kisasszony mellé, mintha ennek ez volna a rendje, és mintha csak arra várt volna, hogy végre együtt lehessenek. Ez teljesen kihozta a sodrából Max művész urat, csakúgy tombolt a féltékenységtől. No, lám, ez a Max művész úr nem volt normális, egy férfit se viselt el a közelében, féltékeny volt, mint egy eunuch, mindenkire. Most is hangosan mondta, hogy a távirász még egy fejjel rövidebb lehet ma, ha idejében el nem hordja az irháját.

Clara kisasszony felkiáltott:

– Menj innen, Max, nem birom azt az utálatos békakezedet!

Te mondod ezt? kérdezte Max fenyegető hangon.

Mindnyájan ezt mondjuk, csattant fel Lydia asszony és Sybille kisasszony egyszerre.

Ekkor Max művész úr felállt a helyéről, sápadt lett, mint a halál és kiment a szobából.

Egy szónak is száz a vége, mindent nagyszerűen rendeztek el és nagyszerűen is sikerült keresztülvinni.

Baardsen ennivalót hozatott a társaságnak és mikor azt elfogyasztották, tovább folytatták az ivást. Baardsen rendületlenül megmaradt ugyanolyannak. Minden egyes mondása különös volt és emelkedett, és Clara kisasszonyt csodálatba ejtette számos finom és érzelmes megjegyzésével, ilyeneket mondott például:

Viszket az ajkam és kivánkozik a magáé után, bele kell harapnom, hogy meg tudjam zabolázni. És maga, Clara kisasszony? A szerelemben, ha nincsen haladás, az már maga is visszaesést jelent – így hangzik az örök szerelem ősi törvénye.

Egy levelet hoztak, tintával és tollal írták, Max művész úr küldte. Azt kérdezi, hogy visszatérhet-e a társasághoz. Baardsen kivette a zsebéből a ceruzáját és meg akarta válaszolni a levelet.

Jaj, csak ne ceruzával! tiltakozott Sybille kisasszony. Max nagyon ad az ilyesmire.

Egy ceruza nem is jó: egy tintaceruza?

Tintaceruza, – nagyszerű! nevetett a pénztáros. És felelje neki, kérem, azt, hogy el fogjuk tűrni a jelenlétét, ha visszajön!

Nem, az nem jó, ellenkezett Sybille kisasszony, őt ez nem tartja vissza.

Úgy értettem, hogy Max úr nagyon ad az ilyesmire… jegyezte meg Baardsen.

Írja, kérem, hogy már nem vagyok itt, mondta Clara kisasszony.

Azt hiszed, hogy téged nem tud majd nélkülözni? mondta a másik két hölgy és veszekedni kezdett a férfifölött, akit csak az imént dobtak ki a társaságból.

És Max művész úr csakugyan be is jött az ajtón, meghajolt és megkérdezte, hogy szabad-e.

Természetesen! kiáltották mindannyian össze-vissza.

Igen, Clara, de te az imént elűztél engem.

Szóltam én hozzád? felelte Clara. Egy árva szót sem. Vannak itt még néhányan rajtad kívül is, Max. Ülj le! Ettél már valamit?

És ettől kezdve mind emelkedettebb lett a hangulat, de az idő is mind jobban közeledett a hajnal felé. Lydia asszony és Sybill kisasszony vidám hancúrozás közben szedték be az orvosságot, mindegyik a másiknak az orvosságából szedett, de sohasem érezték még az orvosságnak jobb hatását, mint ez alkalommal. Végre is a direktor észbekapott és azt mondta:

Úgy viselkedjetek ám, hogy még visszatérhessünk ide. Ezt az egyet kikötöm.

És most jött a java: Lydia asszony rosszul lett. Eleinte arra gondolt, hogy egy elegáns ájulással oldja meg a helyzetet, de aztán az utolsó másodpercben mégis leplezetlen rosszulléttel rohant ki hanyatt-homlok az ajtón.

A többiek pedig ottmaradtak a szobában, köztük Baardsen, emelkedett és megelégedett hangulatban. Most már arról beszélt, hogy szeretné örökre megőrizni Clara kisasszonyt, mint valami fínom himzést selyem alapon… És arról beszélt, hogy el kell olvadnia a tekintetétől. A szegény Max számára ez megint több volt a soknál és a fogát vicsorgatta feléjük.

Clara kisasszonynak újra a tőr jutott az eszébe, a varázsfegyver.

Baardsen úr, ne felejtkezzék meg holnap a tőrről! mondta.

Nem, nem fogom elfelejteni.

A direktor véget akart vetni a mulatságnak:

Mondjunk köszönetet a távirdafőnök úrnak ezekért a felejthetetlen órákért. Tehát hálás köszönet és hurrá!

Csakhogy én még nem megyek! jelentette ki Baardsen.

Max művész úrból egy perc alatt kirobbant a féltékenység s megkérdezte:

Talán nem hallotta, hogy a direktor úr távozásra szólította fel?

Baardsen azonban nyugodtan ült tovább a helyén és egész nagyságában kényelmesen elterpeszkedett. Úgy tett, mint aki nagyon sokat várna ettől a helyzettől és – legalább is egy bizonyos irányban – mérsékelt kicsapongásra számít.

Max művész úr tehetetlenül forgatta a szemét, aztán minden teketória nélkül Baardsenhez fordult és megkérdezte:

Mi heten ülünk itt, maga egyedül van, nem adhatna nekünk jó tanácsot, hogyan szabadulhatnánk meg magától?

De Baardsen csak ült tovább nyugodtan.

Jőjjön, sétáljunk egyet! mondta neki Clara kisasszony.

Baardsen azonnal felállt és követte a lányt.

Így végződött ez az éjszaka és egy új nap követte nyomon, egy szomorú, fejfájós, gondokkal teli nap. A komoly élet megkövetelte a jogait, a direktor és a pénztáros mindenért egymást okolták. A társulat nagyon rossz helyzetbe került, üres kezekkel jöttek Segelfossba és semmiféle tartalékuk nem volt. Ó, ezek a felöltők mennyi pénzbe kerültek! Ha innen el lehetne szabadulni, akkor talán a legközelebbi hajó fedélzetén ingyen kapnának helyet és úgy utaznának a legközelebbi színházig.

A direktor és a pénztáros követségbe ment a primadonnához, ezer bocsánatot kértek és a bocsánaton kívül elkérték tőle a két tízkoronás bankjegyet.

Szó se lehet róla! felelte a primadonna.

Az urak vártak, hogy elteljék egy kis idő és aztán még egyszer bementek hozzá.

És mivel fizessek aztán én magam? kérdezte a primadonna. És miért vagytok olyan költekezők, ha egyszer véletlenül pénz van a kezetekben? Láttam, amint öt koronáért csak csupa bélyeget vettél.

De nekem mindenfelé irkálnom kell, ujságcikkeket mellékelnem és bélyeget ragasztanom a levélre, felelte a direktor. De van még két koronám, azt is hozzászámítom.

A primadonna erre szögreakasztotta az álláspontját:

Tessék, itt vannak a bankjegyek! mondta. Most már együtt van a pénz?

Még nem egészen, de majd megkérdezzük a többieket is, hogy nem tudnának-e valamivel hozzájárulni.

És a két úr folytatta a küldöttségjárást.

A direktornak nagyon a lelkén feküdt, hogy a társulat seholse hagyjon hátra adósságot és így mindenhová visszatérhessen. Micsoda nyomorúságos élet! Ezek a nyiltszívű és tehetetlen színészek olyanok voltak, mint a gyerekek, vagy még inkább, mint a csirkék, ha esőben összebújnak az udvaron. Szét lehetett riasztani az egész kis falkát és azt lehetett tenni velük, amit akart az ember: csöppet se volt nehéz leitatni őket és grimaszokat vágatni velük. Ha azonban kellő megvilágítás érte őket, akkor ragyogón váltak ki a sötét környezetből. Most itt ült együtt valamennyi, foltozták a ruhájukat, bestoppolták a lyukakat, dolgozott a tű és a cérna szegény szakadt cipőiken. Sybille kisasszony segítségére akart lenni a truppjának, amennyire csak tőle tellett. Előzőleg Clara kisasszonnyal dugta össze a fejét, aztán mosni kezdett és a díszes fehérneműjét feltűnő helyre tette ki száradni, hogy a járókelők lássák, milyen pompával és fényűzéssel utaznak a művészek.

Mikor a két követ Clara kisasszonyhoz ért, a lány minden ceremónia nélkül kikapcsolta a blúzát és kihúzott belőle egy régimódi medaillont és egy láncot. Szemmelláthatólag biztosra vette, hogy ezzel mindannyian megmenekültek, mert a lánc értékesebb, mint egy királynak a lánca.

Pénzem nincs, de ezt odaadhatom! mondta büszkén.

És átadta a medaillont. Talán karácsonyra kapta egyszer otthon, valami régenmúlt, szép karácsonyon…

Ekkor újra megjelent Baardsen távírász és magával hozta a tőrt. Jobbra-balra kedvesen üdvözölt mindenkit. Nagyszerű napja volt és egészen gondtalannak látszott, szemmelláthatólag már végzett magában minden gondjával. Clara kisasszony megköszönte a tőrt, de nyilván nem állt rá a kedve, hogy meg is mutassák neki, hogyan kell használni.

Kutyaszorítóban vagyunk, mondta, nem tudunk fizetni.

Bagatell! mondta Baardsen.

A leány elmondta, hogy milyen helyzetben vannak, a bevétel nem elég a kiadások fedezésére és a helyzet nagyon komoly. Baardsen mosolygott és azt mondta:

Azt a párt garast szívesen kölcsönzöm maguknak!

A lány összecsapta a kezét és elragadtatással kiáltott fel:

Istenkém, maga a világ legdrágább embere, ilyet még életemben nem láttam. Lydia! kiáltott ki az ajtón. Mit szólsz hozzá, Baardsen megment bennünket, Baardsen, a távírdafőnök úr!…

Baardsen előszedte a bankjegyeket, és még egy kis lakomát rendezett, – egy babérral koszorúzott hőst sem ünnepelhettek volna nála jobban. A hölgyek összecsókolták, az urak bókoltak neki, elmondták, hogy ezt soha nem fogják elfeledni, hanem mindenüvé elviszik a hírét, ahová csak jutnak! Sok bankjegy volt az, több, mint amennyire szükség volt és Clara kisasszonynak olyan széles jókedve támadt, hogy előhozta a tőrt és azt akarta, hogy Baardsen mutassa meg neki, hogyan kell bánni vele.

Így kell?

Baardsen kezébe vette a tőrt, beállított egy rúgót és azzal adta vissza:

Úgy ni, most szúrjon le engem!

Clara kisasszony beleszúrta a tőrt…

A következő pillanatban már folyt a vér, – néma megdöbbenés, aztán sikoltozás, hangos kiáltozások, összevisszaság, – jajgatás…

Vajjon Baardsen szándékosan úgy állította-e be a tőrt, hogy szúrjon? Mert csak két eset volt: vagy nem nyitotta ki alatta a hüvely nyílását, vagy szándékosan rontotta el a rúgót. A távirász most egy kissé zavarodottnak látszott, a tőr megakadt a csontjában és amikor kihúzták, Baardsen lehanyatlott egy székre.

A fejetlen zűrzavar és a kiáltozások nem akarnak szűnni. Julius megjelenik.

Orvost! Orvost! mondja.

De amíg a postahajó meg nem érkezik, addig nincsen doktora a városnak, mert Muus elutazott!

Segítsenek le a távirdáig! kéri Baardsen.

Az arca halálsápadtra vált, de azért még megőrizte a lélekjelenlétét és az öklét erősen a sebre szorította.

Clara kisasszony szüntelenül jajgatott:

Én vagyok az oka!…

De Baardsen mosolygott és azt felelte:

Hallgasson gyermekem, magam vagyok az oka. Én akartam így.

Szomorú nap volt ez. Odakint fagyott és Baardsennek jeget hoztak a sebére, de az egész társulatot őszinte kétségbeesés fogta el a szerencsétlenség miatt. Baardsen azt mondta:

Könnyen a halálomat is okozhatta volna, de nincsen semmi belső vérzés, mindössze egy szúrt seb az egész, lysollal meggyógyítom.

Clara kisasszony azonban vígasztalhatatlan volt és folyvást önmagát okolta, mind azt hajtogatta, hogy nem kellett volna olyan erősen szúrnia.

Inkább az a baj, hogy nem talált elég jól, felelte Baardsen. Legközelebb, ha szabad kérnem, célozzon egy kissé jobban oldalt.

Maga még ilyenkor is tud tréfálni?

Nem tréfálok!

Csakugyan azt akarta, hogy megöljem?

Igen, mondta Baardsen.

De miért? Nem értem.

A maga kezétől akartam meghalni.

Mindezt az egész társulat füle hallatára mondta és a hölgyek, Lydia és Sybille – attól tartottak, hogy a beteg már félrebeszél.

Csakugyan, ez szomorú nap volt!

De mikor leszállt az este, Clara kisasszony fölvette a köpenyét és a sárcipőjét és elment. Néhány órahosszat szótlan és csöndes volt, mintha valamit forgatna a fejecskéjében, azután elment a Segelfossi Ujság szerkesztőségébe. A szerkesztő úr éppen azzal foglalkozott, hogy a saját ujságját olvasta. A lány arra kérte, hogy a szerencsétlenséget, ezt az igazi tragédiát sürgönyözze meg egyéb lapoknak is és a szerkesztő úrnak nem volt ellene kifogása, hogy megelőzze a kollégáit ezzel a szenzációval annál kevésbbé, mert a fiatal hölgy maga akarta megfizetni a táviratot.

Sajnos, Baardsen még mindig fekszik a nyilt sebével, máskülönben ő maga táviratozott volna, mondta Clara kisasszony. Szerelmi bánat az ok. És a nevemet is ki kell írni, ezt most már nem lehet elkerülni és neki különben sem árt. Kétségkívül öngyilkossági kisérlet volt. Egy tőrrel, tegye hozzá kérem. És azt is tegye hozzá, hogy én ártatlan vagyok. Isten a tanum, hogy az vagyok és van még remény, hogy fölépüljön, azt is írja bele, kérem…

De bármint volt is a dolog, Clara kisasszony a táviratot nem Segelfoss állomásáról adta föl, talán nem is volt rá ideje. Elvitte a táviratot magával a hajón, a legközelebbi állomásig. Elutazása előtt még egyszer felment Baardsenhez és érdeklődött az egészsége iránt, minthogy pedig a lány még mindig levert hangulatban volt, mint azelőtt, a beteg tréfálkozott vele és azt mondta:

Szegénykém, – persze, ha az ember nappal meggyilkol valakit, akkor este már semmi hasznát se tudja venni. De utazzék csak el nyugodt szívvel, Clara kisasszony, én majd meggyógyulok, fájdalom…

Erre a tréfára Clara kisasszony nagyon felvidult, sőt boldog lett, mert azért alapjában véve jó szíve volt.

6.

Hát már a Larsen szálloda is szerzett magának lobogót? Látszik ugyan, hogy nem vadonatúj, de azért nagyszerűen lengedez a szélben, ez a Theodor egyik zászlaja, Lars Manuelsen csak kölcsönkérte. Most az ő fiának, Lassen tiszteletesnek a kedvéért tűzte ki az oromra. Mert nagy nap ez a mai.

Lars Manuelsen ellen az ősszel nem indítottak semmi eljárást lopás miatt, de a szarka lépésről-lépésre mindig a nyomában volt és kiáltozott, az emberek pedig alig valamivel voltak csak jobbak, ők is csaknem kiáltoztak. A legrosszabb azonban a Segelfossi Ujság cikke volt, mert ez a cikk még Lassen tiszteletesnek is a szeme elé került, és ebben a szemben megjelent az őseredeti paraszt kifejezés: a félelem és a gyávaság kifejezése. A cikk olyan pontosan rámutatott az ő apjára, hogy minden tévedést kizárt. No, ez ugyan szép dolog, az ilyen apától még kitelik, hogy derékon töri ketté a fia karrierjét. És a lelkész úrnak nem maradt más mit tennie, rá kellett szánnia magát a hosszú útra, eljönni a fővárosból és megkisérelni, hogy rendbehozza a dolgokat.

És megérkezett. Magas, csontos ember volt, a haja hosszú, szakállat nem viselt és mindig nagyon komolynak mutatkozott. Észak tiszteletére már melegen öltözött. Kiszállt a partra, találkozott az apjával, üdvözölte, fölfedezte Juliust, köszönt neki is és tovább beszélt a poggyászáról, hogy itt meg itt helyezte el. A lelkész a szállodába ment az apjával, Julius pedig nyomon követte őket. A lelkész nehéz küzdelmeket vív az egyik sárcipőjével, amelynek talpa sehogyan se akar megmaradni a helyén, a másik azonban híven követi, mint egy kutya.

Aztán bemegy Lassen a szobába és ott találja az anyját.

Jónapot, anyám! Isten áldása lebegjen a házatok fölött!

Anyjának a nagy meghatottságtól még a szava is elállt, csak az örömkönnyek gördültek végig az öreg arcán. Ó, ez a jószívű öregasszony nagyon nyomorúságos életet folytatott a semmiházi ura oldalán, és a rossz gyermekei mellett. Most végre hazajött a híres fia! Jelentős óra ez, szívében a rajongás bontogatja szárnyát és öreg tekintetébe gyermeki öröm költözik, éppen úgy tett, mint két emberöltő előtt, ha egy rézpitykét ajándékoztak neki.

No, itt láthatod, hogyan élünk mi, egyszerű emberek, mondta Julius. Bizonyosan arra várt, hogy a bátyja valami kedves választ fog adni, de Lassen csak biccentett a fejével. No lám, úgylátszik, nem volt megelégedve, nincs éppen kegyes hangulatban és meg is mondta, mielőtt még az anyja behozhatta volna a kávét:

Mit kell rólatok hallanom? Olvastam a Segelfossi Ujság-ot. Julius, igazán több eszed lehetett volna…

Mint hogy?… kérdezte Julius.

… mint hogy fényes nappal lopott ételekkel traktálod az útasokat, mondta a tudós bátya és egyáltalán nem igyekezett mérsékelni az indulatát.

Ami azt illeti, apa felelős azért, amit tesz, mondta Julius minden teketória nélkül.

Apa? No, ez csinos dolog! Hogy valaki az apját vádolja!

Juliusban most fölébredt a szélhámos, de az ő szemtelenségének mindig volt valami komoly alapja is, és most egyáltalán nem igyekezett fékezni a mosdatlan száját.

Én mingyárt mondtam apának: ezt nem kellett volna tenned, ha egyszer olyan fiad van, mint L. Lassen, mondtam neki, kérdezd csak meg, hogy igaz-e.

Igen, én már öreg ember vagyok, mondta Lars Manuelsen a gyermekeinek, igazítsd el te a dolgokat, aki többre vitted, ez az első gondolatom. Készítettél már kávét Lassennek, anyjuk?

Az öregasszony felriadt a rajongó elragadtatásból és zavarodottan sietett ki a szobából.

Ez a história minden tekintetben kínos nekem, mondta L. Lassen. És most kénytelen voltam félbeszakítani a tanulmányaimat és abbahagyni a munkámat, hogy ezt a hosszú utat ide megtegyem. Igazán semmi értelme sincs az egésznek.

Igaz-e, hogy doktor lettél? kérdezte Julius, hogy végre berekessze a kellemetlen témát.

Mi van a poggyászommal? felelte a bátyja. Elhozza már valaki?

Mingyárt ideszállítom, mondja az apa és érthető örömmel siet ki az ajtón.

A lelkész most az öccse felé igazítja be a szemüvegét és megkérdezi:

És te tűröd, hogy az öreg apád cipekedjék a poggyásszal?

Julius fölnevetett, de nem jókedvében:

Azt hiszem, megbolondultál egy kicsit, mondja.

Nekem mondtad ezt?

Igen, neked! Nincs annyi eszed, mint egy taligakeréknek.

Az öregasszony behozza a kávét.

No, meglátjuk ízlik-e neked a mi kávécskánk, mondja.

Igen, anyám, köszönöm szépen. És remélem, hogy ehhez a bűnös lopási históriához semmi közöd, mondja a nagyember-fia. De neked, Julius, nincs semmi mentséged.

A Sjura az oka mindennek, mondja az öregasszony, hogy békét teremtsen. Mindig mondtam Larsnak, hagyd békén a Sjurát, különben megbosszulja magát valamennyiünkön, mondtam neki. De az öreg mégis leszakította a fészket és megtalálta benne az éléskamra kulcsát, ebből támadt az egész szerencsétlenség.

Mindennap fellobogózzátok a szállodát? kérdezte a lelkész.

Fellobogózni? Nincs is nekem zászlóm, felelte Julius.

Az öreg miattad húzta fel a lobogót, magyarázza az öregasszony. Átment az üzletbe és kölcsönkért onnan egy zászlót, felelte Julius.

Erre nem lett volna szükség, mondta a lelkész.

Kiitta a kávéját és közben megérkezett az apa is a poggyásszal. Julius pedig azt mondta:

Ha meg akarsz mosakodni, mint az utasok szoktak, akkor gyere velem!

És a lelkész elment vele. Néhány magas lépcsőn vezetett föl az út és a lelkész meg is jegyezte:

Irtó magas lépcsők ezek.

A szoba se volt eléggé rendes, valami disznó kereskedelmi utazó aludt az ágyban és leköpte a falat is.

Ezt bizonyára Enersen tette, mondta Julius, egyik reggel részegen jött haza.

Az apjuk egy-egy kofferrel mindkét kezében ott jött kettejük mögött és azt mondta:

Majd az anyjukom lemossa a falat.

Ejnye, ejnye, apa, te itt cipekedel azzal a poggyásszal, te meg, Julius, üres kezekkel sétálsz itt mellette! mondta a lelkész.

De Julius már nem volt szelid hangulatban, ó, a legkevésbé sem! Pauline, a Holmsen kastélyban, előző este végleg elútasította, most pedig itt van ez a nagyképű bátyja és talán majd eszébe se jut, hogy kiegyenlítse a számláját.