Part 13

Ide hallgasson, előljáró úr, ha kiderül, hogy mi szegények vagyunk, akkor én már nem kellek senkinek. Vagy talán Lassen lelkész tart számot rám? Esetleg még a boltos Theodor is? De ha ő nem, akkor talán Lassen. Mit gondol?

Hiszen már jön ő, felelte gyorsan az előljáró, ifjú Willatz már útban van.

Úgy. Igen, már szállítják az erdőből a kidöntött fákat. Igazán kapott táviratot Willatztól?

Igen és azt feleltem neki, hogy már szorgalmasan dolgoznak az erdőben, – mondta az előljáró és mosolygott.

Szabad látnom a táviratot?

Lám, Willatz Holmsen valóban hallatott magáról! Expressz távirat volt, vörös cédula rajta: sürgős! De hát mi volt sürgős? Marianet feltartóztatni, ha esetleg el akarna utazni, megkérni, hogy utazzék azonnal délre, és fogadja el őt, úgy, amint van, bár az opera még nem készült el egészen.

Mariane kedves barátja, vizsgáld meg te a terepet, van-e reményem, ezt ne mutasd meg neki.

Hosszú, izgatott távirat volt, heves, esztelen és szerelmes. Nem lovagiasság és nagylelkűség vezeti, – csak mert volna ilyet sejttetni a lánnyal! – az attól való rettegés, hogy a lány eltűnhetik, és soha többé eléje nem kerül.

„Éppen északra utazom, nem azért, hogy elébe menjek, hanem mert az itteni két szobámat kitakarítják a visszatérésemig. Választ Trondhjembe.“

Mit feleljek neki? kérlezte az előljáró.

Egy ilyen táviratot nem is lett volna szabad megmutatnia, felelte a lány és biborvörös lett. Csak nevessen, de én meg fogom mondani neki.

Hát találkozik vele? kérdezte az előljáró nagy komolyan.

A lány azonban szélsebesen a tükör előtt termett, két kezével lesímította a haját, hogy jól fessen.

Hogy találkozom-e vele? Mutassa csak azt a táviratot? Nincs benne, hogy Trondhjemben akar velem találkozni?

Egy ilyen táviratot nem is szabad megmutatnom, mondta az előljáró.

Azt kérdezi, hogy mit válaszoljon? Majd én magam felelek, mondta Mariane.

Az előljáró a fejét rázta.

Hiszen nem tudja, hogy mennyi fatörzset szállítottak már el.

Tudja, hogy hol van az én jó papám? Szeretném,… csak azt szeretném…

Az ajtóban mégegyszer megfordult és újra megkérdezte az előljárót, hogy csakugyan kapott-e ilyen táviratot.

Nem, hanem vettem, felelte az előljáró és mind a ketten nevettek.

Egyébként – bármilyen zavart és jókedvű volt is Mariane kisasszony és bármilyen szívesen utazott volna is el rögtön, a postahajó csak két nap múlva érkezett meg. Ez idő alatt a lány több táviratot küldött és kapott és a ruháit meg egyéb holmijait böröndbe csomagolta. Az apja segített neki. Holmengraa úr hallgatag volt és boldog, bizonyosan amiatt való elégedettségében, hogy a gyémánt-barlang nemsokára elkészül és használatba is veheti.

Egyszerre csak nagy hajó érkezett a kikötőbe. Holmengraa úr lengette a lobogót, a hajó egyenesen a hajóhídnál kötött ki, tehát Holmengraa úrhoz jött. Most aztán igazán nem tudtak eligazolni az emberek: megint gabonaszállító hajó? Hát mégse bukott meg Holmengraa úr? Holmengraa úr csak bólintott és azt mondta, már régen várja ezt a hajót, és most eljött. Akkor valami csoda történhetett. Egy hajó nem hozhatott gabonát egy csődbejutott embernek. Meg nem is lehetett rárakni egy tűzálló pincét sem.

Holmengraa úr és a lánya felmentek a hajóra és sokáig ott maradtak. Amíg a hajón voltak a vendégek, a gőzöst ünnepélyesen fellobogózták, mikor pedig ismét partraszálltak, velük ment a kapitány is. Magas termetü ember volt, sárga arcbőrű, nyilván idegen földről származott, karonfogta Marianet és idegen nyelven beszélt vele, amibe itt-ott belekeverte a segelfossi dialektus egy-két szavát is. Ezen aztán nevetett mindenki. Mariane és Holmengraa úr Felixnek szólították a kapitányt.

Tehát az ifjú Felix visszatért Segelfossba, látogatóba, egy-két órára, inkognitóban. Úgy van, megérkezett. Csodálkozott mindenen, hiszen egész várost látott maga előtt, az embereket elfelejtette és csak a nevekre emlékezett.

Julius? kérdezte. Gotfred? kérdezte. Willatz. Pauline, boltos Per? Kié az a nagy üzlet? Theodoré? Nem emlékszem rá.

Aztán Holmengraa úr is csomagolni kezdett, és a böröndjeit meg ládáit a sagvikai Bertellel és Ole Johannal felküldte a hajóra. Mariane kisasszony Frondhjemben akart találkozni a vőlegényével és az apja elkísérte.

Azt hiszem, visszajön, mondta Ole Johan.

Persze, hogy visszajön. Hiszen nem mondták, hogy mi legyen a pincével, mondta Bertel.

Azt mondják, hogy nem jön vissza.

Ki mondta?

Állítólag az ügyvéd.

A két ember böröndöket és ládákat cipelt és ahányszor feljutnak a hajóra, Ole Johan mindenfelé kérdezősködik, de a legénységtől csak érthetetlen szavak áradatát kapja válaszul. A kapitány maga kint van a szárazföldön Holmengraa úrnál vagy pedig a környéken sétál és nézelődik. Az emberek itt-ott találkoznak vele. Beszél hozzájuk, nevet, egy-két segelfossi szót mond, egyébként azonban tohuvabohu a beszéde. Ez bizonyosan ősnorvég. Megkérdezték Kopperud szerkesztőt, ő is azt mondta, hogy ez bizonyára ősnorvég.

Amióta Lassan lelkész Segelfossban járt, az ősnorvég mozgalom nagyot lendült, hiszen sokat nyomott a latban, hogy egy híres és tudós lelkész állást foglalt az ősnorvég nyelv mellett, sőt Isten igéjét is ősnorvég nyelven hirdette. Holmengraa úrnak valamennyi munkása kenyér nélkül volt ugyan, de ősnorvég nyelven beszéltek, sőt bámulatba ejtették egymást a haladásukkal és ime, itt jön egy nagy hajóskapitány messze idegenből, és ősnorvég nyelven beszél! A kapitány elment a boltba is, körülnézett ott és vásárolt egyetmást és szakadatlanul ezen az érthetetlen nyelven beszélt. Tévedni nem lehetett. Mindenkinek tetszett, amit mondott, hiszen ez volt az anyanyelvük, szívbéli üzenet az ősnorvég időkből. A munkátlanok bólogattak a kapitány felé és igyekeztek utánozni. Rövid idő alatt sok mindenre megtanította volna őket. Csak az a kár, hogy olyan hamar elutazott.

Másnap kora hajnalban Holmengraa úr meg a lánya a kapitánnyal együtt hajóra szálltak. Ennek hamar híre járt, és a kenyerüket vesztett munkások ezt gondolták magukban:

Meg akar szökni? No, majd meglátjuk!

A kikötőben nyüzsögtek az emberek, Irgensné a hajóig kísérte gazdáit, ott állt és sírt, bár egész halom pénzt kapott és gondoskodás történt róla. Nyilván azért sírt, mert jó gazdát veszített el. A kikötő-mester, meg a segédje, ünneplőruhában mentek oda, de tisztelettudóan a háttérbe húzódtak. A sagvikai Bertel és Ole Johan a megszokott módon üdvözölték a malomtulajdonost és Bertel megkérdezte:

Mi lesz a pincével? Vigyázzunk rá, amíg vissza tetszik jönni?

Holmengraa úr egy pillanatig gondolkozott, aztán így felelt:

A pincével? No, most, hogy itt van a hajó, már nincs szükségem többé a pincére.

Vastag borítékot adott Bertelnek és ugyanolyat adott Johannak is, aztán azt mondta, hogy ne nyissák ki addig, amíg ő el nem utazott. És megköszönte nekik, hogy hűségesen szolgálták.

Hát nem tetszik visszajönni? kérdezte Ole Johan.

Ha a lányom a birtok úrnője lesz, akkor talán visszajövök látogatóba, felelte Holmengraa úr.

Ennek a válasznak a híre hamar elterjedt Segelfossban: Holmengraa úr nem szökik meg, hiszen itt marad a lánya és ő maga is visszajön. Erre a vígasztalan munkások ujjongani kezdtek, nem füttyentettek az ujjaik között, nem követtek el semmiféle merényletet, sőt még segédkeztek is a hajó elindításánál, és fájdalommal néztek a volt gazdájukra.

Ott állt a hajón. Sohase volt szigorú, harcos munkaadó! Szerencsés útat! Mégis csak derék emberek voltak. De nehogy eszébe jusson ezer koronát kiküldeni a partra, hogy szétosszák köztük, egyszerre keveselték volna és morognának, amiért nem kétezret küldött, mert hiszen az ő verejtékük szerezte neki ezt a sok pénzt. Megvolt a proletár természetük, az ő örök éhségük nem olyan volt, mint az állaté, a torkuk mindig tátongott, mindig többet és többet kívánt.

A boltos Theodor is hallotta Holmengraa úr válaszát és szúrást érzett a szíve táján. A birtok úrnője… Ó, hiszen nem újság, nem meglepetés ez! Hiába van az embernek cége, hiába nagy valaki a szakmájában, a végzet mégis erősebb. Ott áll most Mariane és: Isten vele, sok szerencsét, igen, ezt kívánom önnek!

Ole Johan, aki egy darabig eltűnt, hirtelen, mint a megvadult ló rohant bele a tömegbe. A kíváncsi ember nem állhatta meg, hogy el ne rejtőzzék és fel ne bontsa a borítékot. Odatotyog a sagvikai Bertelhez és azt mondja:

Nem írás van benne, ahogyan te gondolod, hanem pénz. Bontsd fel a borítékodat és meglátod te is.

Majd ha elutazott, felelte Bertel.

Baardsen közeledik, nagy lassúsággal, vékony ruhában, a lehetetlen Baardsen… Nem vezetője többé a táviróállomásnak, hanem segédtávirásza a kis Gottfred keze alatt. De éppen olyan termetes és éppen úgy ringatja a vállát, mint azelőtt, megbánás nélkül, keserűség nélkül. Köszön a fedélzeten álló uraságoknak. A kalapját karhosszúságnyira leemeli, senki se tud úgy köszönni egy ócska kalappal, mint ez a Baardsen. És az uraság éppenolyan mélyen viszonozta a köszönést, Holmengraa úr megköszöni a távirásznak a sok munkát, amivel őt szolgálta. Baardsen mégegyszer mélyen megemeli a kalapját és visszahúzódik.

Erre Holmengraa úr megszólítja Theodort. Buzdítja a fiatal kereskedőt, hogy legyen továbbra is szorgalmas és azt mondja neki:

Üdvözlöm az apádat meg az édes anyádat.

Mariane is feléje bólint. Ebben a pillanatban elsiklik a hajó a hajóhídtól, és egyszerre meghatottság fogja el Theodort. A hatalmas hajó egyre nagyobb távolságot mér maga és a szárazföld közé, ez volt Mariane utolsó üdvözlete. Egész életre szóló búcsú volt ez, Theodor nem tudta miért, de valahogy elállt a lélekzete.

Meghalt az apád, szólalt meg mellette egy hang. Julius mondta ezt.

Theodor mintha más világból tért volna vissza.

Mit mondasz?

Az apád. Éppen most halt meg. A boltból jövök.

Meghalt az apám?

Igen.

Theodor egy csapásra ismét a maga világában van, nem látja többé a hajót, nem ézi a megmagyarázhatatlan meghatottságot, hazasiet és fölkeresi az anyját.

Bizony, meghalt az apád, mondja az asszony és zokog. Ma reggel már olyan rosszul volt, hogy egyetlen szót se tudott mondani. Rosszul vagy, Per? kérdeztem, de nem felelt. És most halott.

Lám, lám, mondja Theodor.

Tulajdonképen nem is várta ezt a hirtelen halálesetet, de hiszen nem is jött az olyan korán, Isten végre megkönyörült az édesapján. Több gondolat száguldott át Theodor agyán, a koporsó, a temetés, a sírkereszt. Bement a boltba és kiválasztott egy gyászfátyolt a kalapjára. Ne tegyen gyászszallagot a karjára is? De melyik karjára? Ki tudja ezt megmondani neki? Talán mind a kettőre? Kopperud szerkesztő bizonyosan tudta, hogy mi a helyes ilyenkor, de Theodor nem volt vele jóban, sőt éppen ellenkezőleg. Vagy talán a fényképész tudta? Theodor oda küldte a boltosinast, hogy kérdezze meg. De a fényképész se tudott felvilágosítást adni. Theodor pedáns volt az ilyen dolgokban és nem akart hibát elkövetni. Persze, Baardsen tudta. És ne használjon-e fekete szegélyű levélpapírt, mint ahogy más városokban szokás?

Személyesen kereste fel Baardsent és mikor visszatért, félárbócra eresztette a lobogót.

Ne lengessem a lobogót a színházon is? kérdezte, aztán kiadta a parancsot, hogy a színházon is eresszék félárbócra a lobogót. Ezzel elvégezte a legelső és legfontosabb teendőket. Theodor a gyászban, a családi gyászban is szorgalmas volt. Elintézett mindent, bejelentette a halálesetet a sekrestyésnél, a papnál és az előljárónál, megrendelte a sírt és intézkedett a péknél, hogy süssön kalácsot. De hát miért lett olyan friss és eleven? Illő titokban tartotta a dolgot, de hát tulajdonképen sokat nyert ő az apja halálán, ez is olyan eset volt, amikor megkapta az árát, anélkül, hogy árut kellett volna szállítania érte.

A tömeg lassan elvonult a kikötőből, a nagy hajó Tóbiás királlyal és a leányával eltűnt, túl a szürke látóhatáron, az emberek mind a boltba özönlöttek, ott hallották új esemény hírét.

Hát elköltözött? Bizony, a jó Isten sokáig kínozta, mielőtt magához vette!

Lars Manuelsen sajnálkozott, hogy a boltos Per nem akkor halt meg, amikor Lassen tiszteletes Segelfossban tartózkodott. Ezt persze csak Per kedvéért gondolta, mert akkor gyönyörű búcsúztatót kaphatott volna az öreg.

8.

A beszéd jobb is lehetett volna. Nagy volt miatta az elégedetlenség. Segelfoss úgy érezte, hogy más beszédet érdemelt az öreg Per. Landmarck lelkésznek itt végre komoly beszédre nyilt alkalma, de ő nem élt vele és egyébként se tudott prédikálni. Az egész közönség, aki csak ott volt, mind kiváncsian fülelt: vajjon felsorolja-e a pap a boltos Per bűneit, vagy elkerüli? De bizony elkerülte.

Landmarck lelkész kézműves volt, esztergályozott, ácsolt és kovácsolt, volt érzéke a forma, a vonal iránt, boltos Per pedig sohase követett el nagyszabású, jólformált bűnt, mást nem lehetett hallani róla, mint apró cselfogásokat, becsapásokat és kapzsiságot. No, boltos Per nem volt ilyen jelentéktelen ember, de hát Landmarck lelkész nem ismerte, ezt érezni lehetett a beszédjén, az egész holttest közömbös volt neki. Mindenki csalódást érzett a beszéd miatt, Theodor pedig – éber volt, mint mindig – haragudott a papra, amiért olyan érzéktelen hangon beszélt, és meg se hívta a halotti torra.

Ha már felkérik a beszéd elmondására, akkor ne legyen kegyeletsértő elhúnyt személyekkel szemben, mondta Theodor. Hiszen nem mindennap szórhat homokot ilyen koporsóra, mondta.

Igaz, híre is járt annak a koporsónak, gyönyörű volt, Trondhjemből rendelték, rajta volt, hogy „Nyugodjál békében!“, aztán angyalok, két egymást fogó kéz, cirádák, persze minden csillogó ezüstből. Theodor egy darabig otthagyta a rakodóparton, hogy az emberek alaposan gyönyörködhessenek benne, mielőtt használatba kerül. A temetés napján nem volt ugyan ott egész Segelfoss, de Rasch ügyvéd mindenesetre elment a végtisztességre, bizonyosan tudta, hogy mivel tartozik egy elhúnyt kliensnek, és Theodor nagy gyászmenetet gyüjtött össze a temetőtől hazáig, ott volt a környékről minden vevője, a község lakosai is. Megjelent Lars Manuelsen is és most volt rajta először kabát, felöltő. Bizony, a külseje alaposan megváltozott a ruházatával és Sjura – nos, Sjura nem csörrent rá többé! Talán nem ismerte meg Lars Manuelt?

A halotti tor persze elsőrangú volt, meleg ételt nem szolgáltak föl, csak kávét és mindenféle kalácsot, vajaskenyeret, szardiniát, sört meg szőllőbort. Megint Juilus volt a vendéglátó a házigazda helyett és Nils varga segített neki a kiszolgálásban. Nagyszerű volt az a halotti tor! Már régen elmult, de néhány embernek meg volt az oka ráemlékezni, a többi között Juliusnak is.

Juliust és Nils vargát ugyanis még aznap este hirtelen behívták Theodor irodájába. Ott bent volt már a Florina szolgáló, csak ő, meg Theodor voltak az irodában. Nagyon ünnepélyes színe volt a dolognak, egyikük se szólt egy szót se.

Mit akarsz tőlünk? kérdezte Julius

Florina nem sütötte le a szemét, sőt ellenkezőleg, dac és elhatározottság tükröződött az arcán. Már régóta szakított a gyapjúkendővel a szája körül, nem is lett volna már semmi értelme, lemondott a fogfájásról és a hányásról, a kendő csak terhére volt, azonkívül pedig az ügyvéd határozottan követelte, hogy vegye le. És most itt állt az irodában. Ki akarják hallgatni? Ám legyen. Rajta!

És Theodor kezdte meg elsőnek a beszédet:

A mai posta megérkezett, mondta, mert alaposan le akarta tárgyalni az ügyet. Levelet kaptam az én Didriksen barátomtól. Emlékszel még rá Florina, a Didriksen & Hybrecht képviselőjére?

Mit akar tőlem az úr? kérdezte Florina hevesen.

Te írtál a menyasszonyának, Rachel kisasszonynak.

Florinát elöntötte a méreg:

Talán kimélnem kellett volna a kisasszonyt?

A kisasszony most szakított vele, mondta Theodor.

No, akkor sok szerencsét!

Most mondok neked valamit, felelte Theodor. Itt tartom a kezemben az én Didriksen barátom levelét. Te nem úgy viselkedtél vele, ahogy gentleman-ek közt illik, de én mégis úgy érzem, hogy a leghelyesebb, ha szépen járok el veled szemben és kifizetek neked egy jelentősebb összeget. Végtére is mindig jó vevőm voltál és személyesen semmi bajunk se volt egymással.

És mennyit szánt ő nekem?

No, hogy mennyit? Az mellékes. Én mindenesetre kerek összeget: ezer koronát fizetek ki neked.

Florina egész testében megvonaglik, ez felülmúlja a legvérmesebb várakozását is, és megkérdezi:

És ezt ki tudja fizetni, Theodor úr?

Nem a te dolgod, hogy mit tudok és mit nem. A magam felelősségére cselekszem. Ezer koronát kapsz nyugta ellenében. Julius és Nils, ti lesztek a tanúk.

Julius most kérdezősködni kezdett. Nem átallotta bárkinek a dolgába is beleütni az orrát, különösen, hogy itt csak a Florina szolgálóról van szó. De csak a legszükségesebb válaszokat kapta, mert Florina kurtán leintette:

Mindez nem a te dolgod, Julius.

Theodor aztán egy világosan érthető nyugtát tett az asztalra, volt rajta kelet és aláírás. A nyugta értelmében felhatalmazás alapján 1000, azaz ezer koronát kap nevezett Florina, melynek fejében a jövőben minden követeléséről lemond Didriksen úrral, a Didriksen & Hybrecht cég utazójával szemben.

Időközben azonban Florina egy kicsit megforgatta a fejében a dolgot és most már vonakodott aláírni a nyugtát. Az összeg kicsiny, tulajdonképen még egy ezrest kellene kapnia, mert annakidején ennyit követelt. És járt a szája, nem lehetett elállítani. Az ilyen utazó úr ne bánjon úgy egy szegény lánnyal, ahogy éppen eszébe jut.

Theodor követelésére aztán mégis aláírta a nyugtát, de nem minden morgás nélkül. Julius kezében vezetni kellett a tollat, mert éppen a nevét tudta a legrosszabbul leírni, mint mondta. Nils varga pedig ott állt, mint egy csontváz és fölöslegesen nagyra írta alá a nevét.

Azt akarod, hogy azonnal fizessem ki az összeget, vagy pedig meghagyod nálam? kérdezte Theodor.

Florina azt gondolta magában, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok és mingyárt elkérte az összeget.

És minthogy Theodor éppen most kapta meg a szállított halrakományáért az egész évi összeget, könnyen kinyithatott egy tűzmentes szekrényt és kivehetett egy ezerkoronást valamelyik bankjegykötegből, a kötegen meg se látszott, hogy kivették azt a bankjegyet. A nézőknek még a lélegzetük is elállt, Nils varga pedig halkan és félkegyelműen nevetett magában.

Tessék, nézd meg alaposan! mondta Theodor Florinának.

És most boldog volt Theodor, úgy állt ott, mintha ősi kardjára támaszkodnék. A véletlen kényszerítette, hogy megmutassa a pénzét, nagyot csalódott volna, ha Florina elutasítja az ajánlatát. Most már nem is volt szüksége a Didriksen pénzére, bár egy kis idővel ezelőtt még nagyon jó segítség volt a számára. Ez volt, úgy látszik a sors rohanó útja, és mintha minden Theodor szája íze szerint igazodnék.

Persze, hogy levelet kapott az ifjú Didriksen úrtól. A könnyűvérű lovag már megint nagyon léhának látszott, alighanem valami lakomáról jött, mikor megírta: Az a lány, – ejnye, hogy is hívták csak, – az a segelfossi lány… no, az Isten áldja meg, de csakugyan pletykázott rólam Ráchelnek, bizonyosan emlékszik még Rachelre, a konzul leányára? Azért kérem, fizessen csak ki most egyezer koronát annak a segelfossi lánynak, ez egy komisz teremtés, és Rachel felbontotta miatta az eljegyzésünket. Szóval, fizessen ki annyit, amennyit megengedhetőnek tart. A mester azt mondja, – hiszen tudja, a mester, – ő még változatlanul az én igen kedves barátom és egy hihetetlenül okos fickó, – szóval, a mester azt mondja, hogy csak a felét adjuk annak, amennyit kér, de én azt akarom, hogy kapja meg az ezret az a kis szörnyeteg, megérdemli, és én még többet is adnék neki, mindent, amim csak van. Rachel szakított velem, de a legkedvezőbb pillanatban, éppen akkor, amikor – eljegyeztem magam. El se gondolhatja, hogy milyen elragadó hölgy ez a jelenlegi, már évek óta szeretem, de csak most egyezett bele, valószínűleg azért, mert egy másikhoz akartam kötni a sorsomat. A neve? Hogy is hívják csak? – Hybrecht kisasszony, a cégtársunk lánya és tizennyolc esztendős. Megmutatom majd a fényképét, ha odajövök. Később aztán írt nekem Ráchel még egy levelet, de az nem másította meg az én szilárd elhatározásomat. Nagyon boldog vagyok és minthogy az a segelfossi kis boszorkány is közrejátszott a boldogságomban, nagyon kérem, fejezze ki az én nevemben is a köszönetét. Én Ráchelt elfelejteni nem fogom, de látom, hogy az csak pillanatnyi, futó, szerelmes hangulat volt, a sors igazi útmutatásával nem dacolhat senki. Hybrecht kisasszonynak Helene a neve, a szeme kék és tizennyolc esztendős. Kérem, adja át annak a lánynak a köszönetemet, ön pedig fogadja legmélyebb hálámat, amiért olyan szeretetreméltóan vállalkozott rá, hogy ezt a szerencsétlen ügyet rendbehozza. A viszontlátásra!

Theodor barátsága az ifjú Didriksennel kitünő hatással volt a fiatal kereskedőre. Kissé különc és könnyelmű ember volt, de pompás, adakozó, szivélyes, – Theodor tehát lemondott arról, hogy akármelyik féltől is proviziót szedjen, és még ugyanazon a napon visszaküldte Florina nyugtáját a megmaradt pénzzel együtt. Apja temetésének a napja volt ez. Ugyanaz a nap, amikor Julius, a szállodás, végre belátta, hogy Florinából milyen értékes asszony lehetne és elhatározta, hogy közeledik is hozzá.

A nagy események után Segelfoss lassankint visszanyerte nyugalmi állapotát. Arról volt szó, hogy a malom tavasszal ismét megnyitja az üzemet, de egyelőre még csak tél volt, sok ember számára hideg és kegyetlen idő. A boltos Theodor ezekben a napokban több szeretetreméltóságot mutatott, mint akárki is remélhette, sugárzott belőle a meleg kedély, sokat fuvarozott Lofoten felé és így juttatta keresethez az embereket.

Holmengraa úr bukásának a hatását még sokáig lehetett érezni, és Theodor most már nem volt olyan rövidlátó, hogy gáncsolta volna a malomtulajdonost, most, hogy a malom beszüntette az üzemet, most látszott csak meg, hogy a pénz a városban szívódott fel, és Theodor egyelőre senkivel se csinálhatott üzletet. Egyáltalán nem volt kivel üzletet kötni. Úgylátszik, Holmengraa úr tartott mindent a kezében. A fényképész kínjában meghalt a kis padlásszobájában, Nils varga a boltos Per temetésén szerezte meg az utolsó kétkoronását, a Segelfossi Ujság pedig elvesztette az előfizetőit. Ekkor Theodor segített itt-ott, ahol lehetett, megmutatta, hogy nincs kőböl a szíve, de mindez nem sokat lendített a dolgokon, Segelfoss aludt, a közlekedés megszűnt, sőt már arról is beszéltek az emberek, hogy a távirász-hivatalban egy emberrel kell beérni, ez is csak átmenet ahhoz, hogy majd véglegesen megszüntetik az itteni fiókot. Addig is, – Baardsenre semmiesetre sincs szükség.

Ami azonban Nils vargát illeti, ő már csak árnyéka volt önmagának, olyan, mint a kisértet, és most már a szinházak minden drámai készsége se tudta volna kirázni az apátiájából. Lyukas gyári cipőjében könnyedén és lesoványodottan járt föl-alá az utakon és hihetetlenül sovány volt. A szegény fickót ijesztővé és egyúttal komikussá tette a mézédes arca, aki látta, azt hitte, hogy állandóan tréfán jár az esze, de a tréfából valami borzalmas dolog sült ki mindig, szinte az őrülethez járt közel. Ma szertefoszlott az utolsó reménye is, ott volt Rasch ügyvédnél, még pedig ezúttal is az irodán ment keresztül, hogy Rasch ügyvédné észre ne vegye, az irodában pedig megkérdezte az ügyvédet, hogy nem tart-e bazárt a segelfossi jótékonysági egyesület. Az volt a válasz, hogy nem, az idők nem alkalmasak bazárok rendezésére. Nem, hát persze, hogy nem, felelte Nils varga, de látszott rajta, hogy az utolsó reménye pattant szét, mint a szappanbuborék.

Bement az üzletbe és vásárolt néhány apró kétszersültet, senki fián úgy meg nem látszott az éhség, mint őrajta.

Adjatok néhány kétszersültet a délutáni kávém mellé, mondja.

Mikor pedig fizetni akar, előveszi ötször egymásután ugyanazt az öt őrés pénzdarabot és sokáig keresgél az erszényében, mintha nehezen sikerülne megtalálni benne az aprópénzt. És mosolygott, amikor elment. Különben a mosoly mindig könnyen támadt nála. Most úgy mosolygott, ahogy csak zavarában tette.

Néhány nap mulva Baardsen is eljött a varga szobájába, élelmiszert és pálinkát hozott magával, és valami nagyszerű hangulatot, – úgy bizony!

Éppen erre jártam, mondta, és meg akartalak nézni egy kicsit, mondta. Itt van ez a holmi, kóstold csak meg!

Nils varga már az ágyban feküdt, – fájnak a tagjaim, mondta és azért nem ég a tűz a kályhában. De azért ezer örömmel kóstolta meg a finom falatokat és egy pohár pálinkát is örömest ivott hozzá. Baardsen úgy bánt vele, mint egy orvos és azt mondta neki:

Ne ebből a kolbászból egyél most, mert ettől csak megszomjazol, hanem egyél vajaskenyeret! Szép tőled, hogy velem tartasz, mert én messze jártam, és mindezt elemózsiának vittem el magammal.

Baardsen begyújtott a kályhába és végül is rávette a vargát, hogy keljen fel és főzzön kávét.

Hohó, fog az menni, mindennek nagyszerűen kell menni, öreg Nils!

Bizony, Baardsen úr, ha maga itt van, akkor úgy látszik, mintha minden nagyszerűen menne!

És csakugyan nagyszerűen ment, de milyen áron! Minden tisztes polgár ember szemében – hátrafelé volt az. Nils vargát nem lehetett már egyetlen jó étkezéssel és egy pohárka pálinkával talpraállítani, arra már nagyon is leromlott, Baardsen pedig keveset törődött azzal, hogy milyen úton is jár életében. Neki egy út se volt fontos, már leszokott a válogatásról, és tűrte, hogy a napok múljanak, amint akarnak. Minden órája töprengésben telt el, szívesen tett egy kevés jót a szegény foltozó vargával, ivott, játszott a csellóján, és furcsa beszédet folytatott, emberi agy alig értette azokat, – minden értelmes embernek el kellett fordulni tőle.

Pedig volt-e valaha fölényesebb, nagyobbstílű, ördöngősebb fickó a romlás szélén, mint ő?

Ha pillanatnyilag nem lennék olyan átkozott pénzzavarban, mondta Nils vargának, akkor kijavíttatnám a trondhjemi székesegyház tornyát.

Egyáltalán nem úgy nézem, mintha pénzzavarban volna, Baardsen úr, felelte a varga jóllakottan, és egy kicsit már ittasan.