Part 12

Elszomorítasz engem és aggodalmat keltesz a lelkemben, mondta a lelkész. Őszintén aggódom miattad. Mit képzelsz, hová kerülsz, ha most meghalsz? És tudod-e mit fogsz ott tenni?

Igen, mormogta maga elé az öreg Per

De most itt feküdt az ágyában, és nyilván nem volt kész terve, hogyan viselkedjék az ilyen válságos helyezetben.

Nem, mondta rá hirtelen.

No, látod, mondta Lassen. Kishitű vagy még, ingadozol, tehetetlen vagy és azzal se jöttél még tisztába, hogy milyen nagy a te bűnöd.

No, most aztán robbanhat az akna! gondolta magában boltos Per.

Hogy az ő lelkét mi nyomja? Erről mindeddig hallgatott: egészséges akart lenni, hogy felkelhessen az ágyból és visszavehesse Theodortól a boltot. Egyebet nem akart. De a bolt az övé.

Én azt reméltem, hogy könyörületes lesz hozzám és feladja nekem az utolsó kenetet. Múlnak az évek és engem elgyötör a kín itt az ágyamban, mindig rosszabbúl vagyok, a kezem, lábam egyre jobban fáj és az Isten kemény kézzel bűntet, inkább akar egészen az ebek harmincadjára juttatni, minthogy visszaadja az egészségemet.

Megállj, Per! Istent ne káromold! Az Úr nem bűntet téged jobban, mint amennyire vétkeztél, ezt biztosan tudhatod.

Nana, mondta az öreg Per, de maga nem tudja, hogy itt mi minden történt, tette hozzá. Nincs hová hajtanom a fejem, a saját házamban elvitték a tetőt a fejem felől, Theodor cselekedte ezt velem. Nagyszerűen kieszelte, hogy az apját, meg az öreg anyját kitezi az uccára, mondhatnám, és én nem gyógyúlhatok meg és nem kelhetek fel, hogy a kezembe vegyek és rendbehozzak megint mindent.

Pernek egyszerre megeredt a szava – no lám! – és a tekintete is visszanyerte a régi szilárdságát:

Nem tehetné meg azt, hogy lemegy a boltba és kikergeti onnan Theodort? kérdezte.

Nem, ez a világi hatóságok dolga. Nem, nem, ne is beszélj velem ilyesmiről, utasította el a kérést Lassen lelkész.

Ezt csak az ő érdekében mondom, mert ő az én fiam és gyermekem. És ha ön a gallérjánál fogva kidobná őt az üzletből, akkor talán észretérne az a felfuvalkodott pénzeszsák.

A lelkész nem szólt egy szót sem. Hirtelen eszébe ötlött az egész jelenet jellegzetessége, ezer éles apró vonásban villant lelke elé a falusi paraszt, meg a boltos Per, meg a fajtája, amelyhez tartozott. Ezért… ezért küldött tehát érte egy haldokló! Lassen csak hallgatott. Rövid néhány esztendővel ezelőtt még maga se gondolkodott volna másként, mint a boltos Per, de ő belőle hála Istennek már más ember lett.

És nem elégedett meg azzal, hogy bennünket, az öreg szüleit, nyomorba és nélkülözésbe kerget, nem, a hugai részét is magához ragadja és kiforgatja őket mindenükből, hangzottak tovább az öreg Per sirámai. Most az italmérési jogot is visszaadta a városi hatóságnak, és minden tönkremegy a kezén és az anyja egy ostoba tehén és nem néz a parafin után és nem törődik a szirupos hordóval a pincében. Kihez forduljak? Theodor az enyémnek tőszomszédjában egy új boltot nyitott és most még a választófalat is keresztülfűrészelte, egyetlen nagy üzlet az egész. Nekem kellene csak ott lennem!

Hát Rasch ügyvéd nem tud ezen segíteni? Én nem avatkozhatom bele, mondta Lassen lelkész és felkelt a helyéről.

Csodálatos volt ez a heves rosszindulat, a bosszú szenvedélyes vágya ennek a béna embernek a lelkében, és Lassen boldog volt, hogy kiemelkedett a bűnnek és vadságnak ebből a társadalmi osztályából.

Isten veled! mondta kurtán. És térj magadba!…

Boltos Per utánalesett, amint kiment az ajtón. Ó, ha ez régebben történt volna, mikor még használni tudta a karjait. Most azonban legyőzötten feküdt a porondon.

Most már mindent értek, mondta neki. Maga beszélt Theodorral, és nekem most nem szabad felvennem az utolsó kenetet, hogy fel ne épűlhessek.

Én nem beszéltem Theodorral, felelte Lassen lelkész. Szállj magadba, Per, ezt tanácsolom neked, mint a lelked gondozója. Mit gondoltál ki már megint? Azt akarod, hogy a jelenlegi lelkiállapodban feloldozzalak téged a bűntől? Azt nem teszem.

Nem, nem… mondta Per.

És úgy érezte, hogy nem elég éles már a foga, – nem haraphat vele a Lassen combjába…

Mikor Lassen lelkész visszatért a szállodába, elmondta, hogy a beteglátogatás nem volt különösképpen kellemes a számára. Pedig nagy pillanat lehetett volna igaz megtérés és bűnbánat után, a béna ember enyhülést érzett volna, a lelkében pedig templomi nyugalom és csend költöznék, sajnos azonban…

És vasárnap Lassen lelkész a templomban prédikált, az Olaf-rend ott fityegett a mellén. A hívők zsufolásig megtöltötték a templomot, és a prédikáció csodálatos hatást váltott ki. Bár nagy tudós volt és ismert minden szellemi irányzatot, ám ezzel ő nem hivalkodott: az egyház Jézus menyasszonya és ő annak egyszerű szolgája csupán, azért mondta hát szószerint:

Amit hallotok, barátaim, az csak az én szavam csengése: de gondoljatok Isten hangjára, amint szólva-szólt a csipkebokorból!

Egyébként elég népies volt az előadása, helyenként egy kis tájszólással keverte, de nagyrésze tisztán érthető volt. Az egész parókia népe megjelent a templomban, csak éppen a pap hiányzott. Rasch ügyvéd is a hívők sorában ült.

Lassen lelkész szerette az aranymondásokat és a tantételeket, akár maga fogalmazta őket, akár pedig valami családi lapból olvasta. Hat ilyen aranymondása a következőképpen hangzott:

Nem lesz azzal gyöngébb az ember, ha másokra támaszkodik, ugyanannyi az, mintha önmagára támaszkodnék, csak éppen bízni kell Istenben. Ha egy messzelátó lencséjében foltok vannak, akkor felhőket látunk a tiszta derüs égen is. Cselekedd a jót a jóért, és ne gondolj azzal, hogy mi következik belőle. A jóság szikla a tengerben, a jótékonyság egy vándorló homokpart. A kőszívet nem olvasztja meg semmi, de Isten malmai könnyen megőrlik. A tehetség önfegyelem nélkül olyan, mint a palota, ha nincsen teteje.

A prédikáció után Landmarck lelkészné a leányaival eljött a szállodába, hogy köszönetet mondjon Lassen lelkésznek a predikációért. Ez a prédikáció élmény volt mindenki számára! Lassen a lelkész után kérdezősködött.

A lelkésznek most nagy az elfoglaltsága, felelte Landmarckné, de üdvözletét küldi.

Papának nagyon sok most a dolga, mondta az egyik Landmarck kisasszony, és udvariasan bókolt.

Most éppen egy cséplőgép tervrajzán dolgozik, mondta a húga, és ő is bókolt.

Mind a két fiatal hölgy megszemlélhette az Olaf-rendet, sőt még kezébe is vehette. A lelkészné és Lassen egy-kettőre megegyeztek abban, hogy egy kultúrember csak az ország déli részében élhet.

Ugy van, mondta Lassen, viszontlátásra Kristianiában. A hölgyek okvetlenül keressenek fel, nézzék meg a könyvtáramat és a régiségeimet…

7.

Aztán elutazott Lassen lelkész, folytatta az útját észak felé, hogy a lästadianismust a helyszínén tanulmányozza. Bizonyára szívbéli örömmel hagyta maga mögött szülőhazáját, ezt a kis Segelfoss várost, hiába, éreznie kellett, hogy nem való olyan emberek közé, mint Lars Manuelsen, Julius Larsen és a boltos Per, el is határozta, hogy többé vissza nem tér.

Isten veled anyám! mondta. Ne sírj, jó dolgom van nekem Kristianiában!

Julius természetesen egy őrét se látott a bátyjától és nem is csinált titkot belőle, hogy nevezett bátyja két könyvet is elvitt magával, ezek ott voltak a szállodában és ő csak néhány koronáért lett volna hajlandó megválni tőlük.

Én nem akarom megvádolni, mondta Julius, de nem becsülöm őt semmire, nem, egy csöppet sem!

No lám, Julius nem tudta megérteni a bátyját, pedig az híres volt és nagy férfiú, és úgylátszik, Daverdana sem volt különb nála.

Úgy, Lars tehát nem is kérdezősködött utánam? A nevemet sem említette? No, szerencsés utat! mondta Daverdana.

Könnyen beszélt, mert már célhoz ért, megvolt az otthona, zsákokat varrt a malomnak, tehát maga is keresett, szép vörös volt a haja és tetszett a férfiaknak.

De aztán eljött egy nap, amikor senkise varrt többé zsákot a malomnak. Tovább már nem lehetett halasztani, egyszer végeszakadt ennek is.

Mariane kisasszony egyszer utólérte az apját, amint az úton sietett és azt mondta neki:

Utánad jöttem, hogy megmutassam magam az embereknek.

Milyen csinos kalapot vettél! mondta az apja és mosolygott.

Tetszik neked? De drága is ám a kalap.

Igen, drága, de nagy és szép.

Ma áll a malom? kérdezte a lány.

Igen, véletlenül, felelte az apja. A sagvikai Bertel és Ole Johan valami más munkát kaptak.

Odaát ásnak a dombon, mi lesz az, pince, vagy kút?

Gyémántbarlangnak készűl, mondja az apja s megint olyan titokzatos, mint már sokszor. De te, kedves Mariane, menj most szépen haza és ne törődj a barlanggal.

Tudod, apám, mikor Felix meg én még kicsik voltunk, éppen ezen a helyen mindig ölbekaptál bennünket, mert itt nagyon puha a talaj és a karodon vittél, mondta a lány.

Igen, igen, és nekem úgy rémlik, hogy annak még nincs is olyan sok éve, de nemsokára már ti vihettek engemet a karotokon.

Múlik az idő, mondta Mariane.

Igen, múlik az idő, kicsi bölcsem, felelte az apja és mosolygott.

Martin béres jön az úton, már megint vadászni járt, és elejtett foglyokkal a vállán tért vissza az erdőből.

Ezeket a foglyokat Holmengraa úréknál kell leadnom, mondja és leveszi a kalapját.

Willatz Holmsen úr mondta?

Igen.

Ha írsz neki, Mariane, köszönd meg ezt is.

És minthogy már régóta ismeri a malomtulajdonost, s tehát bátran beszélhet vele, Martin béres meg is kérdezi:

Lars Manuelsent nem fogják börtönbe csukni a lopásért?

Mariane nem felel egy szót sem, de Holmengraa úr megkérdezi:

Mit gondolsz, a hadnagy úr megtette volna?

És Martin béres kénytelen volt így felelni:

Ó, a hadnagy úr bizonyosan szökni hagyta volna, mert nagyon is csekélylelte volna a tolvajt.

No látod! mondja Holmengraa úr.

Mariane mély gondolatokba merülten ballagott haza. Hiába ravaszkodott, nem tudta rábírni az apját, hogy megnyissa előtte a szívét, hasztalanul próbálkozott meg vele minden módon. Még azt sem érte el, hogy a kalapjára valami megjegyzést tegyen, egy szemrebbenéssel sem árulta el magát. Pedig nem volt ám az új és drága kalap, hanem régi, lehetett már két éves is, Mariane most alakította át. Cselfogás volt az egész, azt akarta, hogy az apja kifogásolja a kalapot, de nem tette! Ó, neki magának is máson járt most az esze, nem a kalapon.

Mikor hazaért, ott ült már az ura-i előljáró és az apja után érdeklődött.

Mi ujság? kérdezte a lány.

Semmi, Mariane kisasszony, egyáltalán semmi. Csak szerettem volna vele néhány szót váltani, mivel történetesen épp erre vitt az utam.

És a következő napokban furcsa emberek mutatkoztak Segelfossban, városi urak, de nem kereskedelmi utazók. A szállodában vettek ki lakást, és Holmengraa úrnak oda kellett menni hozzájuk, hogy tárgyaljon velük. Rasch ügyvéd is ott ült köztük egész terjedelmében, hasonlóképpen az ura-i előljáró, de ő mindig szabadulni igyekezett közülök. Az urak zárt ajtók mögött tárgyaltak.

A malom még mindig állt és Holmengraa úr ezt állandóan azzal okolta meg, hogy más munkára használja a két munkavezetőt. És csakugyan: a sagvikai Bertel és Ole Johan valami titokzatos barlangot ástak, a barlang tűzálló volt, és egy különös szerkezet védte a beomlás és betörés ellen. Belűlről pedig vastagon kifalazták.

Mit gondolsz, mit akar ebben tartani? kérdezi Ole Johan, mert nagyon kíváncsi természetű volt. Hiszen azt mondják, nincs is már rejtegetni valója.

Ki mondta?

Hallottam. Az üzletben beszéltek.

Sagvikai Bertel a kenyéradó gazdája pártját fogja, mindig megvolt ez a tulajdonsága, úgylátszik már vele született, azért így válaszolt:

No, egy kicsit még mindig több megőriznivalója lesz, mint amennyiről lent az üzletben tudnak.

Azt beszélik, hogy néhány nagyságos úr érkezett délről, és azok mindent összeírnak, a legnagyobb darabtól a legkisebbig. Holmengraa úr egész tulajdonát, mondta Ole Johan.

Összeír ám az öregapád, felelte Bertel szokott talpraesettségével.

Igen, az üzletben már sejtettek valamit, Theodornak nagyon finom orra volt, mindent kiszimatolt, és úgy érezte, hogy már nincs rá ok, hogy védje a Holmengraa-házat a gyanú ellen. Mariane kisasszony olyan szívtelen és kegyetlen volt vele, talán most majd leereszkedik hozzá, ha ő lesz a helyzet magaslatán.

Talán… De Theodor mégse volt egészen biztos a dolgában, Mariane egy nap úgy viselkedett, mint a másikon, díszes köpenyt viselt és hatalmas kalapot. És mit szólt vajjon a dolgok új fordulatához? Úgylátszik, már semmise lepte meg, talán sejtette az apja helyzetét, hiszen ravasz volt és okos, lehetséges, hogy elolvasta a leveleit és a táviratait is. És vajjon mért sürgette a nyáron is, hogy minél előbb összekerüljenek Willatz Holmsennel, ha nem azért, hogy megelőzze a bukást és a katasztrófát?

Egy dolog azonban nagyon megzavarhatta Mariane kisasszonyt. Baardsent, a távirda főnökét, a napokban mentették fel hivatalától és éppen ezért most több ideje volt, hogy az utakon kószáljon. Ezzel a Baardsennel gyakran találkoztak útkörben, és a távirász mindannyiszor úgy köszöntötte a malomtulajdonost, mint egy királyt. Hát ennek mi a magyarázata? Hiszen ha volt, aki ismerte az apja helyzetét és a távíratait, és látta, amit Felix írt Mexikóból, az éppen Baardsen lehetett. Ez pedig mélyen és tisztelettudón köszöntötte a malomtulajdonost, pontosan úgy, mint azelőtt. Mégse ment volna tönkre az apám? töprengett Mariane. Vagy Baardsen a bukása után is méltónak találta a tiszteletére?

Régi barátjához, az ura-i előljáróhoz fordult és azt mondta:

Miért mondta nekem, hogy nem történik semmi, mikor annyi minden történt?

Akkor még nem is tudtam semmit, mondta az előljáró, kaptam egy táviratot, de nem tudtam az értelmét.

Most aztán mindent tudott a lány.

Mi tagadás többé: tönkrementek tökéletesen, a malomtulajdonos csődbe került, a játékos feltette az utolsó garasát és elvesztette azt is. Így járt tehát Holmengraa úr, aki egykoron eljött Segelfossba, hogy ott lelje meg a sorsát, ő és vele még sok más emberét. Az ismeretlen mélységből bukkant elő, király volt ő, és miatta olyan rejtély itt az élet, amilyen.

Nem jajgatott, a szavát se lehetett hallani. Azelőtt, ha valami vesztesége volt, vagy valami csapás érte, legalább leihatta magát, mint valami matróz, és káromkodhatott. Most azonban nagyobbnak mutatkozott, egy csodálatos pincét ásatott ki, azt akarta megtölteni valamivel, és mosolygott és szeretereméltó volt, mintha megtehetné, hogy most lefekszik és négy napig egyfolytában alszik, aztán pedig gazdagon és nagyszerű viszonyok közt ébred fel újra. Csodálatos ember volt ez a Holmengraa! De Rasch ügyvéd bámulattal vette észre, hogy a malomtulajdonos mingyárt, mikor először találkozott az idegen városi urakkal, titokban lehúzta az ujjáról a titokzatos gyűrűjét, a szabadkőműves gyűrűt és a zsebébe dugta. Vajjon miért? Az egyik idegen úrnak az ujján is volt ilyen szabadkőműves gyűrű, de az nem húzta le. Talán nem akart dicsekedni a magas rangjával a malomtulajdonos, most, mikor megbukott? Vagy talán nem is volt szabadkőműves? Rasch ügyvéd kezdett lassan kételkedni benne.

Igen, Rasch ügyvédben sorra ébredtek a kétségek egy bizonyos Puerto Ricoból érkezett táviratot illetően is, amelyet egy bizonyos Félix adott fel egy bizonyos hajóeladás és egy hallatlanul nagy összeg ügyében. Nem puszta ámítás volt-e az egész? Ha a dolgok mélyét nézzük, egy ilyen származású és ennyire hiányos műveltségű úriembertől aligha lehetett jobbat várni, gondolta Rasch ügyvéd.

De hogyan következett be mindez? Hogy alakult így a Holmengraa úr sorsa? És mi okozta a bukását? Ezt csak ő maga tudhatta. A gazdagsága talán sohase volt különösképen nagy, de mindig értett hozzá, hogy hazatérjen és csillogtasson mindent, amit megszerzett. Ez volt a hiba a dologban és talán ez volt a jó is. És sikerült is tündökölnie, talán túlságosan is, ugyannyira, hogy a telkeire kölcsönt kellett fölvennie, és lassankint már a raktárhelyiségekre, a kikötőre, a házára, igen, egyik kölcsönt a másik után vette fel, elzálogosított mindent és felhasznált erre a célra még gépeket, talán még szerszámokat is. Már jó néhány évvel ezelőtt is csődben volt, akkor azonban sikerült feltartóztatni a katasztrófát, ezt nagyszerűen csinálta, fölényesen, zseniálisan! Persze, ha erre az időre beszüntette volna az üzemet, akkor a hitelezők egy csapásra rárontottak volna, így talán megmentette volna a vagyona nagy részét, de mi lett volna akkor a mesével? Mindennap felügyelni egy malomra meg a munkásaira, – bizony nevetséges munka volt. És Holmengraa úr nem szerette a szabályos egyformaságot, a munka nem adott neki kielégülést, ha nem csilloghatott, akkor tehetetlennek érezte magát. Tehát csillogott.

Már az is furcsa volt, hogy ez az ember le tudott telepedni Segelfossban és itt töltött egyik évet a másik után minden cél és értelem nélkül, míg csak el nem következett reá az öregség. De miért is ne? Minden ember maga szabja ki a sorsát és valamennyire a másokét is.

A Cordillerákról jött ember, úgylátszik, látta, mi van módjában és mi nincs, szorosra fogta az ötletei gyeplőjét, és nem repült túlmagasan a föld fölött. Segelfoss községnek akkor is megvolt a jelentősége, amikor Holmengraa úr idejött: az uraság élt a birtokon akkor is, és neki valóságos ünnep volt gazdagnak mutatkozni a birtokos házaspár előtt. Holmengraa úr egyetlen velük kötött üzletét se bánta meg, egyetlen ajándékát se bánta meg. A hadnagy, meg a felesége, úriemberek, arisztokraták voltak. Mikor ők meghaltak, akkor szinte vége szakadt mindennek Holmengraa úr számára, odavolt a fődolog. A közönségesség, a tömeg előtt csillogni nem mese többé, ezt megteheti Rasch ügyvéd a vörösszegélyű mellényében. De hát Holmengraa úrnak megvolt a malma, a malom őrölt, tovább kellett őrölnie, a malom lett az ő ura, romlásba őrölte, addig őrölt, amíg Holmengraa megöregedett, amíg meghajlott a háta s szeme vizenyős lett. Ez volt a sorsa. Aztán küzdenie kellett azért is, hogy megőrizze a pozicióját mint malomtulajdonos, cselfogásokat kellett alkalmazni, titokzatos gyűrűket, rejtelmes táviratokat, mindezt azért, hogy a malom meg ne álljon és az ő rabszolgasága meg ne szűnjék. Mert mit csinált azonkívül? Semmit. Sok apró botlása, hirtelen kicsapongásai – néha ivott és lányok után szaladgált, – mindez csak természetes erőinek bőségéből fakadt, a matróz: ember volt. Az üzlete, a mestersége csak az volt, hogy lisztet őröljön.

És milyen kimondhatatlanul finoman tudott ennek az embernek az agya dolgozni, célzásokban, szinte észrevétlenül. Kétezer juh számára való legelő, – olyan nagyszabású, hatalmas tervnek látszott ez és milyen hajszálfinom terv volt. Holmengraa úr babért akarta megvenni ezt a földterületet, mert úgyse kaphatta meg. Ennek volt egy kevés köze a kis Marianehoz és Willatz Holmsen megtudja úgyis, hogy Holmengraa úr két nagy spekulációja a Csendes Oceánon egyelőre meghiusult.

A malom állt, de a napok múltak. A sagvikai Bertel és Ole Johan ásták és kövezték a barlangot. Táviratozni kellett az ujságoknak, mindenki hangosan beszélt a dologról, a külvilág mindent tudott. Mariane kisasszony még a multkori postával ujabb izzóhangú levelet kapott Anton Coldevintől, ma pedig távirat jött tőle, amelyben közölte, hogy tévesen diszponált az „Aranyhal“-lal, megbukott, és ezért nem tarthatja fenn többé tisztelettudó ajánlatát! A praktikus ember visszahúzódott és ez ellen mit se lehetett enni. Mariane indián szemén mosolyféle suhant át, mikor ezt olvasta. Ellenben nem mosolygott a boltos Theodor levelén. Kissé fölényes volt ez a levél, de naiv és minden rosszindulat nélkül való.

„Mélyen tisztelt kisasszony! Ha megengedi, hogy a lakásán felkeressem és önnel édesapjának ügyeiről tárgyaljak, a legnagyobb tisztelettel állok szolgálatára. B. válaszát várva, maradtam

alázatos tisztelője: Theodor Jensen.“

„Kedves Theodor“, írta a lány válaszul, „ami elkerülhetetlen, azt úgysem akadályozhatja meg, de a szeretetreméltó sorait nagyon köszönöm.

Híve: Mariane Holmengraa.“

Aztán megjelent a Segelfossi Ujság. Vezércikket hozott Holmengraa úr bukásáról, határozott és „legjobb forrásokból“ származó nyilatkozatok alapján.

„Már régen láttuk az eljövetelét, de nem akartuk elárulni“, írta a lap. „A nemezis végre utolért egy üzletet, amelynek nem volt szilárd alapja és amelyet csak a lisztárak folytonos emelésével lehetett fentartani!

A cikk nagyon hosszú volt, a műveltség és a stílus mesterműve, mindenki tudta, hogy Segelfossban csak egy ember tud így bánni a szóval.

„Borzongással gondolunk arra, hogy a munkások télvíz idején kenyér nélkül maradnak“, írta az illető, „és nem tudunk letenni arról a reményről, hogy továbbra is működésben tartják a malmot, még ha az egyelőre veszteséggel járna is. Tudomásunk van róla, hogy bizonyos oldalról, ahol szem előtt tartják Segelfoss városának jólétét, a malom igazi tulajdonosaihoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a malomüzemet továbbra is tartsák fenn, és ha az urak ezt a szükségességet nem akarják belátni, akkor majd meg lehet rá találni a módot, hogy rákényszerítsék őket. A munkások sokan vannak és a követelésük jogos.“

A lap egy másik cikkét bizonyára Kopperud, a lap szerkesztője s szedője írta, azon nem látszott meg semmi műveltség, de az is Segelfoss és környéke szája íze szerint való volt.

„Mi célja van mindennek?“ írta. „Azon magatartás után, amit Holmengraa malomtulajdonos a jubileuma alkalmával tanúsított, a munkások most hosszú éveken át robotoltak egy újabb jubileum felé és ez most el fog maradni. Akkor a malomtulajdonos ötezer koronát adományozott, most pedig, mikor ismét küszöbön áll a jubileuma, nyugodtan csődöt mond. E mögött szándékosság rejtőzik, és ha itt valakit megcsalnak, hát bizonyosan a munkásságot fogják ismét megcsalni. Ezt jegyezzétek meg, rabszolgák!“

És a bérrabszolgák megjegyezték ezt, sőt még többet is. Most már szabad volt a kezük, szabad volt a nyelvük, általában élvezhették a szabadságot. Mind megtámadhatták a királyt, a Segelfossi Ujság egyetlen szóval se kelt a védelmére, a munkások őt is elátkozták, mint sok mást. Miért is jött ide tulajdonképen? Állítólag gyógyulás céljából, fenyőlevegőt szívni. Mintha bizony Mexikóban nem akadna fenyves! Vagy mintha az egész világon csak Segelfossban lehetne fenyőerdőt találni! Hát mit akart itt valójában? Ameddig a proletár hatalmas étvágya kielégült, addig jó volt minden, a malomtulajdonos tudott lisztet adni az embereknek, lehetőleg buzalisztet, olcsón, sőt csaknem ingyen. Akkor kezdődött az elégedetlenség, mikor fizetséget kért érte és amikor munkát követelt a bérért. Hogy a kalandorsága, a mértéktelensége korrumpálta a községet, azért nem hibáztatták, az emberek torka tátongott, egyre többet és többet kiván. A király készpénzt adott, a pénznek kisebb lett az értéke, pénzdarabok csörögtek a zsebekben, a király bőkezűen adta, a nagyszerű király! De a fogalmak megzavarodtak, más szellem költözött a házakba, a királlyal együtt ideköltözött fölösleg is, azt pedig a közönséges ember nem bírta ésszel, se jellemmel.

Most egyszerre megszűnt mindez. Mit jelentsen ez? Hát már nem lehet többé konzervet, óraláncot és szivart vásárolni? Egyre lehetetlenebbé válik a munkás élete, a tőkések elprédálják a tőkéjüket és a munkás kenyér nélkül marad. „Borzongással gondolunk a télre!“ Sokan keservesen panaszkodtak. Ők lovakat szereztek, hogy fuvarozzanak a malom számára, most egyszerre semmi szükség a lovaikra.

Mit tegyünk?

Már elszoktak a komolyabb munkától, irtóztak attól, hogy ismét előlről kezdjék, inkább elcsavarogtak, összegyűltek Theodor söntésasztalánál és buzgón vitatták Rasch ügyvéd választási reménységeit, valamint a nyelvjárás dolgát, mert most Norvégiában ez volt a legfontosabb kérdés.

Megkérdezték, hogy hát Theodor nem venné-e meg a lovaikat?

Dehogynem, árúért.

Theodor megvett és eladott mindent, a lovak az ő birtokába kerültek, egyiket ide, másikat oda küldte a gőzhajókon. Theodor volt az az ember, aki most közbeléphetett, és mindenki segíthetett valamennyiükön. A bolt tette, hogy az emberek még sem éheztek. Hiszen egy ló árából sokáig lehet enni. Ujév felé pedig eljött a lofotoni halászat, nyáron meg csak majd ellesznek valahogy. De Holmengraa urat vigye el az ördög!

Igy nem szabad beszélned! mondta Theodor hirtelen.

Nono.

De nem ám, mégis csak Holmengraa úr csinált várost Segelfossból, nem pedig te, vagy az ügyvéd.

Lám, a boltos Theodor az utóbbi napokban megváltoztatta a nézetét és átpártolt az ellenséghez. Azt mondta, hogy levelet kapott Holmengraa kisasszonytól és annak alapján most már mindent más megvilágításban lát. Ó, ez a levél! Ez a két sora: Kedves Theodor… Híve Mariane Holmengraa! Az ifjú Theodornak csak ennyire volt szüksége, hogy megváltozzék. A lányt úgyse kaphatja meg, arra az nagyon is előkelő, de nem utasított vissza többé, fölényesen, elégtételt kapott: a lány írt neki. Százszor is elolvasta a levelet, bezárkózott vele, megcsókolta, felhúzta előtte a gramofont, búcsúbeszédet mondott fölötte és könnyeket ontott. Ilyen volt az ifjú Theodor, nem is volt rossz ember, inkább jóindulatú. Persze, kérkedett a levelével, hiszen ostoba is lett volna; ha nem teszi. Mindenkinek értésére adta, hogy Holmengraa úr bukásának körülményeit senki sem ismeri olyan jól, mint ő.

Ez titok, és te nem érthetsz belőle semmit, mondta Lars Manelsennek.

Nem is akarom érteni.

Nemsokára kész lesz a pincéje és abban sok drágaság meg kincs számára van hely.

Akkor aztán ne feledkezzék meg róla, hogy mivel tartozik Daverdanának a sok bántalomért, mondta Lars Manuelsen, mert hát elsősorban a család érdekeit tartotta szem előtt.

Lehetséges, hogy Holmengraa úr kincseket akart elásni? Az emberek kezdtek kételkedni benne. De hát ki tudott eligazodni ezen a királyon? Hiszen még itt volt, nem beszélt és nem panaszkodott. A malom állt ugyan, de a pince egyre tűzállóbb és biztosabb lett, és má-már készen is volt.

Mi lesz most itten?

Az ura-i előljáró majdnem minden nap elment Holmengraa úr házába és úgy járt-kelt ott, mint a ház barátja. Talán ő volt a másik fél bizalmi embere is és ő leltározta az ingóságot. A jelenléte nagy jótétemény volt, Mariane kisasszony, meg ő, még a legnehezebb órákban is mindig évődtek egymással. Az öreg előljáró megszabadult minden adósságától, a pénztárával és az emberekkel szemben egyaránt, és mindenkinek ő volt a bizalmasa, most meg egyenesen Willatz Holmsentől kapott táviratot.

Táviratot kaptam ma, Willatz Holmsen hazajön, mondta az előljáró mintegy mellékesen.

Ki jön? kérdezte Mariane.

De a lány már hozzászokott az ilyen fodulatokhoz, nyugodtan maradt a székén és tovább beszélt.