Part 5

Nagyon is jól értettem, hogy mit jelent a kereszt, mondta. Ha létrejön az üzlet, egy hajómmal kevesebb van. Nagyszerű hajó volt, olyan árut vitt, ami a gyémántnál is többet ér. Ha pedig nem lehetett megkötni az üzletet, akkor tovább megy a hajó az áruval. Így van ez. De alighanem megkötötték azt az üzletet, különben ma egy másik táviratot kaptam volna.

Aztán egyéb dolgokról beszélgettek és közben mind tovább haladtak az úton, egészen jól meg lehetett különböztetni a sárkányfejeket Rasch ügyvéd házán, és elmentek egy kert előtt is. Holmengraa úr mind beszédesebb lett, Baardsen észrevette, hogy többet beszél a kelleténél és hogy már nem nagyon mérlegeli a szavait. Holmengraa úr háza is egyszerre feltünt a sötétben.

Leülünk egy kicsit, mondta a malomtulajdonos.

És beszédes maradt továbbra is, szigetekről regélt, ahol színesbőrű lányok élnek, egyre-másra lelkesedett, rajongó szavakkal illetett régi és közismert dolgokat, néhány egyéni mondását rövid időközökben többször is elismételte, bár azok értelmét Baardsen sokkal jobban ki tudta volna fejezni, így valahogy: Nem úgy van-e, amint mondom, hogy a szerelem csak múló betegség. Igyekezni kell kilábolni belőle és megtalálni önmagunkat. Nem gondolja?

A malomtulajdonos nem volt iszákos, se pedig valami kéjenc, az élete szabálytalanságai nem voltak beteges természetűek. Átmeneti tipus volt, néha kijött a sodrából és ha leszállt az este, – trubadúr lett belőle. Baardsennek lassankint kínos lett a fecsegése, de akkor a malomtulajdonos hirtelen egy üveget húzott ki a mellső zsebéből és megkínálta a távirászt…

A szárazföldi tengerész kínálta az italt, Baardsen ugyan már kevés dolgon lepődött meg, de erre még ő is azt mondta: Nem.

Elsápadt és felállt. Talán nem akarta megbántani a malomtulajdonost, mert hozzátette:

Köszönöm szépen, de nekem ma még munkám van otthon és ilyenkor nem szabad innom! Egész más, ha ön maga iszik meg egy pohárkával, áldomást a nagy üzletre!

Igen, mondta a malomtulajdonos, és felállt ő is. Igen, nagyon helyes, egy pohárkával a jó üzletre! Nagyszerű bor ez, magammal vittem, mert készültem valahová és szerettem volna együtt inni valakivel.

Félek, hogy tartóztatom, ön bizonyosan fáradt és szeretne már lefeküdni, mondta Baardsen.

Nem, nem vagyok fáradt, mondta, ivott egy kortyot az üvegből, aztán ismét a zsebébe rejtette.

Akkor hát – jó éjszakát!

Baardsen mélyen és udvariasan köszönt a kalapjával, aztán elment.

Furcsa ember, gondolta a főnök úr, mikor magára maradt. Tehát jó éjszakát, mondta hangosan, bár nem vagyok fáradt és nem akarok még aludni.

Később Baardsen mégegyszer kimegy az éjszakába, a síri csöndbe… Még egy órácskát elfilozofál és gondolkozik az emberi léten, – az ördög érti az egészet! És aztán mégegyszer arra néz, a segédkikötőmester lakásának az irányába. De mi az? Hiszen ott áll a malomtulajdonos! A főnök úr, – immár harmadszor. Éppen most fogja a kulcsot és nyitja vele az ajtót.

3.

Ugyanazon az estén, mikor Rasch ügyvéd és a felesége kerti ünnepélyt rendeztek, a Sjura szarka pokoli lármát csapott Holmengraa úrék házában. Sjura ugyanis azt akarja, hogy este, ha ő már aludni tér az ágra, béke és csönd legyen körülötte mindenütt. Ha azonban nem hagyják nyugodni, akkor csivikelni kezd és ezúton értesíti a többi szarkát: lármázzanak ők is, amint a torkukon kifér és ilyen módon aztán fülsiketítő lárma keletkezett.

Vajjon miért csörög a szarka odaát? gondolja magában Irgensné, mert ő is ott van a kerti ünnepélyen.

Igen, most végre megrendezte az ügyvéd a kerti ünnepélyt, az őszi ünnepélyt – és ott van egész Segelfoss. Baardsen távirász ugyan hiányzik, mert az utóbbi években nem tett a háznál egyetlen látogatást sem és így szóba se jöhetett, hogy őt is meghivják. Egyébként azonban senkiről se feledkeztek meg és a munkások valamennyien eljöttek egy teára meg vajaskenyérre.

Ha pedig Willatz Holmsen megérkezik, tanítja Rasch ügyvéd a feleségét, nyugodtan ülsz tovább a székeden, amíg ide nem ér, és nem fogadod őt ünnepélyesen. Nézz csak mindig rám és figyeld, hogyan csinálom én, akkor tökéletesen biztosan fogsz mozogni. Ha pedig Willatz Holmsen indulni készül, eszem ágában sincs, hogy visszatartsam.

Mert Rasch ügyvéd úr kénytelen volt némi társadalmi formákra oktatni a feleségét, az asszonynak semmi érzéke sem volt az ilyen finomságok iránt. De mi lenne, ha csakugyan mindenben utánozta volna őt és a zsebkendőt a ruhája ujjában hordta volna, mint az ügyvéd úr, vagy Muus doktor? Nem, az lehetetlen. Az ügyvéd úr lassanként belefáradt, hogy az asszony minden társadalmi fogyatékossága fölött őrködjék és csak akkor utasította rendre, ha már valami nagyon is szembeötlő ügyetlenséget követett el.

Nézd csak, Christine, nem kell a tányért ferdén tartani, hogy az utolsó csöpp levest is kikanalazza az ember, gondolj már egyszer erre is! Finom ember nem tesz ilyesmit!

Raschné talán rosszul ítélt, mikor úgy érezte, hogy az ura elnyomja, ennek igazán nem volt semmi alapja, ha helyesen fogta volna fel a dolgot, még hálásnak is kellett volna lennie. De az asszony persze hálátlan volt.

Csinos asszony volt egyébként, kissé már hervadt virág, becsületes és egy kicsit ostoba, úgy hogy nem mindig tudta, mit beszél. Leánykorában jókedvű volt és szeretett volna férjhez menni, mint asszony pedig nehézkes lett, érzékeny és szürkehajú… A kikötőmester… ó, úgy látszik, nem egymásnak teremtette őket az Isten! Ma este a kikötőmester itt volt a dalárdájával és mikor kinn a kertben énekelni kezdtek, az asszonynak föl kellett szaladnia a hálószobába, hogy elrejtse könnyeit. Hogy az Isten áldja meg érte! És ki tudja, vajjon nem neki énekelt-e, első szerelmének, Christine Salvesennek? Csak Irgensné hosszas nógatására nyujtotta Rasch ügyvédnek a kezét, valószinüleg ez volt az Isten rendelése és most már két gyermeke is volt, messze földön nem találni párjukat, – legfeljebb Willatz Holmsen vehette volna fel velük a versenyt, Willatz Holmsen, mikor még gyarmek volt.

És most Willatz el se jött erre az estélyre. Nem, mióta Anton Coldevin ismét elutazott, Willatz már megint a maga ura volt és azóta szorgalmasan dolgozott. Irt is neki egy levelezőlapot, – kedves Christine asszony! – megköszönte a meghívást és kérte, hogy a férjének is adja át üdvözletét, de őnála otthon most éppen ég a munka és ugyancsak össze kell szednie magát, ha idejére el akar készülni vele, ezért nem is mer eljönni az ünnepélyre.

Jó, jó, mondta erre az ügyvéd úr, de doktor Muus eljött, Holmengraa úr és a lánya is jelenvannak, meg aztán Landmarckné is eljött a leányaival!

És az ügyvéd úr még sokakat fölsorolhatott volna: az ura-i előljárót, a Segelfossi Ujság szerkesztőjét és egyben szedőjét, Henriksen udvari szállítót, a boltos Per két leányát, vagyis a Jensen kisasszonyokat, ezeknek ugyancsak felvitte az Isten a dolgukat. De bátyjuk, a boltos Theodor nem jelent meg, mert nem volt jó viszonyban az ügyvéddel.

A vendégek künn gyülekeztek a kertben. A nyár már jól előrehaladt, de azért még mindig enyhe és szép volt az idő, nem volt szükség felöltőre, persze Florina mégis felhúzta a sárgaselyem kiskabátot, bár föl kellett szolgálnia benne, egyébként azonban mindenki jól érezte magát kabát nélkül is. És a kert, vagy a park, ha úgy tetszik, – teljes pompájában virult a virágágyaival, bokraival és más gyönyörűségeivel. Minden volt itt, semmi se hiányzott, a szökőkútban fölfelé ívelt a vízsugár, zöld volt a pázsit, ápoltak az utak és az ünnep napjára még sok minden újat vásároltak be, sok fapadot és kerek asztalt és az asztaloknak bádog volt a teteje, ha valamit rátettek, hatalmasat dördült mindannyiszor.

Igen, itt a kertben játszódott le a tulajdonképeni ünnepély, itt örökítette meg az új fényképész az egész díszes vendégkoszorút, még nappal, amíg világos volt és aztán itt maradtak a vendégek, késő éjszakáig. De a finom és előkelő vendégek később a verandán foglaltak helyet, sőt még a szobába is beültek, puncsot ittak, össze-összeütötték a poharukat és úgy multoztak. Nagyon kellemes volt az ünnepély és doktor Muus bizonyára valamennyiük véleményét juttatta szóhoz, mikor poharat emelt és köszöntőt mondott a kertre és Rasch ügyvéd házára. De milyen szép is volt, amint doktor Muus kiállt és beszélt és uralta az egész társaságot! Egyetlen zavaró a nyomorék füle volt rajta, de egész arcán ragyogott a szellemesség és a szemüveg úgy ült az orrán, mint egy japán tudósén… Ma esti beszéde egyébként szimbólikus jelentésű volt, mert a doktor Délnorvégiában kapott állást és közvetlenül az elutazása előtt állott. Dícsérte a kertet és a parkot, azt mondta, hogy még csak a pacsirták hiányoznak belőle. Hiszen valamivel délebbre sincsenek még pacsirták, de ő, minthogy szándéka oda áttenni a szállását, mégis csak közelebb kerül a pacsirtákhoz… Üdv mindenkinek, aki szintén követi majd délre! Hálás köszönet! mondta Rasch ügyvéd. Hálás köszönet, mondta Landmarckné is, sőt még a zsebkendőjét is kihúzta, azzal integetett a doktornak és azt kiáltotta: brávó! A kikötőmester pedig összegyüjtötte az embereit a veranda előtt, az énekesek krákogtak és a torkukat köszörülték, aztán belekezdtek a dalba:

„Az ifjúság szép tavaszán S a forró nyárnak évszakán…“

Most Rasch ügyvéden volt a sor. A kulcscsomó csörgött a zsebében, most még kövérebbnek és elhízottabbnak látszott, de határozottan és értelmesen beszélt. Pacsirtái, mondta, nincsenek, nem, egyelőre még nincsenek. De egyébként sok mindent bvezetett már itt Segelfossban és ezzel bizonyos mértékig példával járt elő másoknak. Mi volt ez a hely, mielőtt ő ideérkezett? Puszta mező. És micsoda most? Ápolt park, ahol szökőkút csobog és ritka külföldi fák virágzanak, az ő keze alatt kivirágzott a mező, egy modern villa emelkedett ki a földből, olyan, aminőket délen építenek és most már néhány vasöntődével tárgyal két művészi szobor ügyében, amelyeket a kert díszéül szánt. De ez még nem minden, ő, az ügyvéd, egy magasabb célt követett ezzel az összejövetellel, most, mikor annyi befolyásos férfi és hölgy van itt együtt, azt ajánlja, hogy alapítsanak egy jótékonysági egyletet Segelfossban, – elnökül választhatnak, akit akarnak. Egyben megköszöni kedves vendégeinek szíves megjelenésüket, igen, mindegyiknek külön-külön megköszöni a maga és felesége nevében és emeli poharát házának pótolhattalan barátjára, aki most távozni készül innen, doktor Muus egészségére!

Hurrá és brávó és a dalárda uj énekbe kezd.

De ezzel még nem mindenki számára fejeződött be az estély. Holmengraa úr és a leánya elmentek és az ura-i előljáró is elkísérte Holmengraa kisasszonyt, a kedves barátnőjét. De nem ment el a doktor, és nem ment el Landmarckné sem a lányaival, ezek a vendégek ott maradtak késő éjszakáig és tovább szórakoztak.

Az ügyvéd lakásában csakugyan lehetett is szórakozni. Nem volt itt holmi modern csecse-becse, szecessziós stílus, négyszögű lámpák és ifjú festők képei, itt a legszolidabb polgári szellem uralkodott, a háziúr örökölte az izlését, belevésődött az a családba sok hosszú hivatalnok-nemzedéken át és ki tudott tenni magáért! Volt ott egy üvegajtós könyvszekrény és minthogy a nagy költők már mind meghaltak, egyetlen élőnek a műve se volt a könyvszekrényben, csak nagy költők voltak benne. És gyönyörű szőnyegek a földön, géppel hímzett négyszögű gobelinek a falon, kis asztalkán két hatalmas album feküdt, Rasch ügyvéd rokonainak és barátainak fényképeivel és itt feküdtek még Rasch úr és felesége esküvőjéről az üdvözlő táviratok, bekötötték őket egy könyvbe és a dátumot arany betűkkel nyomták a tetejére! Az étagère roskadozott antikutánzatú gyetyartatók, meg a számos kagyló, és szép díszkövek, üvegpalackok és mindenféle karácsonyi ajándékok, a tintatartók és porcellánfigurák terhe alatt. De Rasch ügyvéd azért nem mindenben követte a családi hagyományt. Ő is, mint doktor Muus, elsajátította kissé a modern idők szellemét, amennyire azt valódi izléssel, – a veleszületett izléssel – össze lehetett egyeztetni. Így például doktor Muus, mikor utoljára volt a városban, a hajón néhány kereskedelmi utazóval ült együtt. A társalgásuk és a nézeteik ugyan nem feleltek meg neki, de a kést-villát feltünően új módon és nagyon tetszetősen kezelték, úgy tartották, mint valami tollszárat. A modern időknek ezt az ujjmutatását doktor Muus is magáévá tette, egy kevés gyakorlat kellett csak, és mind nagyobb ügyességet fejtett már ki, hogy a húst a tányérjában mintegy tollszárral vágja el. Nem sok időbe telt és az ügyvéd is utánozni kezdte, megtanulta a kés új fogását, persze a feleségét sokáig kellett oktatnia, ez az asszony semmit se lesett el magától. Doktor Muus nem örült különösképen, mikor észrevette, hogy az ügyvéd keze folytatja az ő művészetét és csak a jó Isten tudja, hogy miféle családból való lehet, aki ennyit eszik és ilyen vastag ujjai vannak! Az ügyvéd panaszkodott, hogy érzékeny a gyomra, de ez minden bizonnyal csak komédia volt, doktor Muusnak viszont csakugyan gyönge volt a gyomra, ez a nemzetség kifinomulását jelentette az elődök hosszú sorát át.

Milyen szépen énekelt a dalárda! mondta Raschné a Landmarck hölgyeknek, csakhogy valami beszélgetésbe kezdjen.

Gondolja? No igen, persze, felelte Landmarckné. Mi, déliek ugyan egészen másfajta énekhez szoktunk.

No, csak úgy gondoltam, hiszen erre mifelénk ez is nagyon istenes volt. Én ugyan édeskeveset értek hozzá.

Téged csakugyan könnyen ki lehet elégíteni, kedves Christine, mondta a férje. De egy dolognak igazán örülök, hogy megalapítottuk a segelfossi jótékonysági egyletet. Ennek csakugyan szívből örülök.

A doktor minden időben jól értett hozzá, – úgy van, minden időben, hogy megadja a kellő választ. Ismét poharat emelt és sok szerencsét kívánt barátjának az elnöki álláshoz.

No igen, felelte az ügyvéd közömbösen, az ember feláldozza magát a felebarátaiért. Most azonban egy bazárt kell létesíteni és pénzt kell szerezni. Ez az első dolog. És nagyon szeretném, ha számíthatnék az ifjú Landmarck kisasszonyokra.

Ez a Holmengraa kisasszony nem nagyon rokonszenves, mondta az egyik Landmarck lány.

Tudja Isten, – igazán nem! bólintott rá a másik.

Szerintem ezt nem is igen lehet várni tőle, végtére is nem olyan családból való, amelyben kulturált nemzedékek követik egymást, jelentette ki doktor Muus.

Meg aztán egészen sárga a bőre! Nem rossz gyomortól van ez, doktor úr?

Jaj, csak rossz gyomorról ne beszéljenek! kiáltott az ügyvéd.

A doktor azonban nem hallotta a közbeszólást és így felelt:

Nem, ez öröklött dolog. Föltétlenül öröklött. Akinek van egy kevés tudományos fogalma a fajokról, annak ez iránt nem is lehet kétsége. Holmengraa kisasszonynak indián vér folyik az ereiben, az ilyet úgy hívjuk, hogy quinteron.

Milyen érdekes, egy indián nő! kiáltott az egyik Landmarck-lány.

Ó, hogy lehet valaki indián! mondta a másik Landmarck lány.

Nekem csak az előljáró okoz gondot, mondja az ügyvéd, mintha csak a saját gondolatait mondaná ki hangosan. Egy szép napon majd kitör a botrány. Attól félek, hogy kénytelen leszek kurtán-furcsán elbánni vele.

Csakugyan annyira a viszonyain felül költekezik? kérdezi a doktor.

Dehogy is, ahhoz nincs is elég esze, feleli az ügyvéd bosszúsan. Sok pénzt kereshetne az, de nem tudja, hogy fogjon hozzá, és még mikor magától adódik valami a kezébe, akkor sem ért hozzá, hogy megtartsa. Lám, most is azért, mert mi, tehetősek, mind öt koronát jegyeztünk a segelfossi jótékonysági alapra, neki is ugyanannyit kellett adni. Pedig ez meghaladja az erejét, ha ötven őrét adott volna, az is elég lenne tőle.

Nem látom a távirászt ma este. Az sehová se jár? kérdi az egyik Landmarck-lány.

Nem, a távirász nem jár sehova, mondta az ügyvéd. Nem hívhatom meg ide azt az embert, ha egyszer sehol se tesz látogatást. Vannak bizonyos formák, amelyekhez minden művelt embernek ragaszkodnia kell, különben megszűnik minden társadalmi rend.

Az utolsó dal igazán csinos volt, mondta hirtelen Raschné. Nem gondolja, Landmarckné asszony?

Az ügyvéd mosolygón és végtelen fölénnyel adja meg nejének a választ:

Éppen az a kedves benned, Christine, hogy olyan könnyen megelégszel.

Landmarckné megszólal:

És ez az ifjú Holmsen a „kastélyban“ mint errefelé mondják… nagyon csinos lakóház, de kastélynak igazán nem kastély! Itt fönn északon, úgylátszik, nem sok kastélyt látnak. Azt mondják, hogy a tulajdonosa most megint itthon telepedett meg.

Igen, azt mondják, felelte a doktor, mintha nem is tudná bizonyosan és mintha nem is volna érdemes erről bizonyosat tudni.

De ma este nem volt itt, úgy-e?

Nem, ő se tartja tiszteletben az udvarias formákat, felelte az ügyvéd. Én a feleségem kedvéért mégis meghívtam, – hiszen az ember mindig szívesen hoz áldozatot a szeretteiért, – végre is Christine kora gyerekkorától kezdve jól ismeri. Az eredmény pedig az volt, hogy el se jött.

De hiszen lemondott és kimentette az elmaradását, vetette közbe az asszony. Irt egy nagyon udvarias levelet.

No, még csak az kellett volna, hogy ne is válaszoljon udvariasan és tisztelettel, ha én olyan szíves vagyok hozzá, hogy meghívom.

Nem tudom, mi az oka, de némely emberrel szemben sehogyan se tudok felmelegedni, mondta doktor Muus. Az ifjú Willatznak az apjával se tudtam baráti viszonyba kerülni, furcsa volt nekem ez a Holmsen, aki mindhalálig hadnagy maradt. Úgylátszik, azt hitte, hogy velem szemben adhatja az előkelőt, de bennem persze emberére talált!

Florina szobalány belépett és azt mondta:

Kérem, itt van egy távirat, azon a helyen találtam, ahol a malomtulajdonos ült.

A távirat Holmengraa úrnak szólt és már felnyitották: Puerto Rico ekkor és ekkor, – kétszázhúszezer egy hajóért, – a „Bagoly“-ért – válasz legkésőbb eddig és eddig az óráig. – Felix.

Felix a malomtulajdonos fia, – magyarázta az ügyvéd. De hogy veszthetett el egy ilyen fontos táviratot! Florina, vidd fel azonnal Holmengraa úrnak!

A hatalmas összeg egy pillanatra mindenkinek elállította a szavát, olyan volt egészen, mintha csak az asztal közepére hullott volna a pénz. De aztán lassanként megeredt a szavuk: Kétszázhúszezer. Isten mentsen az ilyenféle üzletektől, az ilyen összegektől, aminőkkel ez az ember dolgozik!

Még az ügyvéd is leverten mondta:

Az az ember maga se tudja, hogy milyen gazdag!

És a sok kis ember belepillantott egy másodpercre valami másféle nagyszerűségbe, mint aminő az ő reményeik előtt valaha megvillant és most egy kis időre volt szükségük, amíg ujra vissza tudtak zökkenni a rendes kerékvágásba. Holmengraa, a csodák embere elvesztett egy táviratot, Florina most viszi utána, de vajjon nem szándékosan hagyta el azt a táviratot?

Landmarck lelkészné csak a saját gondolatmenetét követte még mindig és azt mondta:

Felix, – szép név, úgy-e lányok?

Csakugyan, a lányoknak is tetszett ez a név.

Sose fog hazajönni? kérdezték.

Haza? Hiszen otthon van, mondta doktor Muus magából kikelten. A törzsénél, fűzte hozzá.

A parkból nevetés és szerelmi suttogás, meg könnyű sikoltások hallatszottak. Egészen későre tehát még nem járhatott az éjszaka.

Amint azonban a suttogás és a sikoltozás folyvást ismétlődött és sehogyan se akart vége szakadni, doktor Muus nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze az ügyvédet:

Mondja csak, kérem, ezek a maga választói, hogy ilyen kímélettel kell lennie irántuk?

Ez talált. Az ügyvéd egy pillanatig úgy tett, mintha leleplezték volna, aztán azt mondta:

Az a nézetem, hogyha mi megtaláljuk a magunk szórakozását, hadd találják meg a munkások is az övéket.

Helyes a szó, bölcs kádi és aranyba lehetne foglalni, felelte a doktor, és ezzel ismét kiköszörülte a csorbát.

Valamennyien föltétlenül magára szavazunk, mert megérdemelte. Csak félre ne értse a szavaimat.

Kétség se fér hozzá, hogy azok odkünn több élvezetből is kivették a részüket, mint a teából és a vajaskenyérből, mondta az ügyvéd kiengesztelődött hangon. Már egész este figyelem őket. No, de most aztán…

Fölállt a helyéről és a verandáról kikáltott a sötétségbe, hogy mindenki hagyja el a parkot és menjen haza. De hozzátette:

Köszönöm, hogy eljöttetek!

Bizony, bölcs kádi, nem kellett volna a kerti ünnepélyt ilyen késő nyáridőben megrendezni. Bár még szelíd volt az idő és csöndes, de már nagyon is sötét volt, jó alkalom, egy és más dologra és a növényeknek bizony volt mit szenvedniök, a pázsitot is több helyütt feldúlták a szép, homokos útak egészen összeomlottak. És mikor megjelent a Segelfossi Ujság, egy vezércikk volt benne, mely szerint Rasch ügyvéd nem fogja többé megnyitni a parkját semmiféle népünnepély számára. Ez nagyon szomorú dolog, írta az ujság, mert az ügyvéd úr és a nép mindig a legjobb viszonyban voltak, de most íme, a nép maga dúlta fel a szép viszonyt. Az ünnepély után a növények nagy részét letaposva találták és a bokrok közül nem kevesebb, mint tizennyolc női fésű került elő, egyikükön piros gyöngy volt. Nem lehet vitás, hogy ez igen csúnya dolog, – írja az újság – és véleményük szerint az emberek nem róhatják le másként hálájukat Rasch ügyvédnek, mint úgy, hogy a választáson őt jelölik. Szavazzon mindenki Rasch ügyvédre!

Tehát az ügyvédet jelöljük??

De a bölcs kádinak nem lett volna szabad olyan sokáig habozni az ünnepéllyel, mert az esték már sötétek voltak, és sötétben sok minden megeshetik. Miért is jajveszékelt a szarka olyan kétségbeesetten? Nem csekélyebb okból, minthogy betörtek Holmnegraa úrhoz. Míg ő és az övéi az ünnepélyen voltak és magárahagyták a házat. Betörtek az élelmiszer kamrába, nagyarányú lopás történt, húst, szalonnát és sajtot, vajat és füstölt lazacot loptak el, meg mindenféle édességet befőttes üvegekben, hatalmas húsdarabokat, csaknem mindenből valamit. Ezt akarta Sjura tudtára adni mindenkinek!

Amint Irgensné hazajött, azonnal odament a szekrényhez, ahol a kulcsokat tartogatta és megnézte, hogy megvan-e valamennyi kulcsa? Irgensné tökéletes gazdasszony volt és talán meg is sejtett valamit, talán nem, bizonyos, hogy addig nem volt nyugta, míg az elveszett kis éléskamra-kulcs hiányzott. Fogott tehát egy gyertyát és kiment a kamrába. Azonnal észrevette, hogy mi történt és a kiáltozásra összecsődítette az egész házat, odajött az előljáró is, minthogy éppen a közelben tartózkodott és most az előljáró fogta a kezébe a gyertyát, mindent pontosan megvizsgált és összegyüjtött minden nyomozási adatot, de ilyet, sajnos, keveset talált. Ha esetleg voltak is lábnyomok az udvaron, azok már elvegyültek más lábnyomokkal és a tolvaj nem hagyott hátra semmiféle ismertetőjelet. Annyit azonban az előljáró azonnal felfedezett, – látták a többiek is, – hogy a kamra ajtaján felnyitották a lakatot, a Yale-lakatot, pedig egész idő alatt érintetlenül lógott az ajtón, most azonban a kulcslyuk körül a rozsdában friss nyomok mutatkoztak. A lakat a legtökéletesebb rendben volt, tehát csak kulccsal nyithatták ki és csukhatták be aztán ujra.

Ó, bár hozott volna Holmengraa úr egy másikat a városból, kiáltotta Irgensné és sírt és jajgatott. De az én hibám az egész, mondta és még jobban sirt és még jobban jajgatott. Nem lett volna szabad egy pillanatra se kiengednem a kezemből a kulcsot és még éjszaka is magamnál kellett volna tartanom.

Nagy zűrzavar keletkezett, csak Holmengraa úr fogadta hidegvérűen a dolgot és annyi volt az egész mondanivalója, hogy némi szárított húst majd csak beszereznek ujra.

Gyerünk, menjünk be mindnyájan! Jőjjön, előljáró úr!

Azonban míg ott ácsorogtak, odajött Martin béres a kastélyból, megütötte a fülét, hogy lopásról beszélnek, és azt mondja hangosan, hogy mindenki meghallja:

Ezt Lars Manuelsen tette.

Hallgatás.

Azt gondolod? kérdi az előljáró.

Igen, azt gondolom!

Martin béresen meglátszik, hogy esze ágában sincsen kímélni Lars Nanuelsent.

Láttad?

Igen, találkoztam vele, mikor a zsákmányát cipelte. És Ole Johan is találkozott vele, meg a félvér Petterünk. Mindahárman találkoztunk vele, mert együtt mentünk.

Hol találkoztatok vele?

Itt! mondja Martin béres és néhány lépéssel átmegy az ucca másik felére.

Az előjáró magasra emeli a gyertyát és a fényét Holmengraa úr arcára vetíti, de nem szól semmit. Holmengraa úr se szól egy szót sem.

Mit kerestetek itt olyan későn? kérdezi az előljáró.

És Martin béres így válaszol:

Nem akartunk mi lopni. Mi Willatz Holmsen alkalmazásában vagyunk a segelfossi birtokon. A dolog így történt: Hallottuk, hogy a szarka szörnyű módon kiabál és akkor azt mondta az Ole Johan, – történetesen nálunk volt és ő mindig mindent tudni akar, – gyertek, nézzük meg, hogy mit akar a Sjura! Így jöttünk ide.

Az előljáró ismét Holmengraa úr arcába világított, de Holmengraa úr röviden és szárazon csak ennyit mondott:

Elget álltunk és fecsegtünk már itten.

És ezzel bement a házba.

Az előljáró még néhány kérdést tett, de inkább csak azért, hogy befejezze a kihallgatást.

Azt mondod, hogy Lars volt? Köszönöm. Megszólított benneteket, vagy ti szóltatok hozzá?

Én azt mondtam, hogy jóestét, ő azonban csak morgott rá valamit és sietett tovább. Többet nem beszéltünk.

És világosan fölismerted, hogy ő volt az?

Esküt teszünk rá, ha szükséges. Édes jó uram, mi ismerjük Lars Manuelsent és a bekecse gombját, meg a parókáját. Egy cserépfazekat vitt a hóna alatt.

Az a befőttes fazék volt, kiáltotta Irgensné. A málna! Hatalmas Isten, ha az a fickó a kezembe került volna!

Mariane kisasszony bement a házba és magával vitte az előljárót is. Az emberek pedig elszéledtek.

És habár Holmengraa úr később egy szóval se célzott a lopásra, vagy a tettesre, mégis széltében-hosszában elterjedt a híre. Már nagyon sokan tudtak róla. A Segelfossi Ujság se hallgathatta el a dolgot, és egy fölényes jogi ismeretekről tanuskodó cikkben hozta nyilvánosságra az eseményt, kétség se lehetett felőle, hogy a cikk a Rasch ügyvéd tollából származik, mert csak úgy tajtékzott belőle a gyűlölet és düh.