Part 1

VILÁGKÖNYVTÁR

SZERKESZTI

Dr POGÁNY JÓZSEF.

KÖNYVE

SWIFT

GULLIVER UTAZÁSAI

FORDITOTTA

KARINTHY FRIGYES

1914

RÉVAI-KIADÁS

_Minden jog fenntartva._

_A cimlap és kötés rajzát Zádor István készitette._

SWIFT

Aki végigolvassa Swift Gulliverjét, és ez az, amit el _kell_ az irásai közül olvasni, az hetekre megundorodik önmagától. A Gulliver utazásairól szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a história csodálatos iróniája tehette ezt az irást gyerekek kalandos könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással, gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes, az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektiv megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor igy látná önmagát, ahogy Swift látja őt. Swift olvasása után az ember nem mer enni, mert látja, hogyan eszik, nem mer járni, mert látja, hogyan mozog, nem mer érezni és nem mer gondolkodni, mert látja egész külső és belső mivoltát, látja, ahogy csak más, rajta kivül álló valaki láthatja – és szégyenli magát és gyülölő undorral undorodik magától.

Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok birodalmait kalandozza be és kiközösiti magát az emberi világból. Faust naiv meséből emelkedett Goethéhez, Robinson és Gulliver De Foetól és Swifttől leszállt a gyerekek meséihez. Csodálatos, hogy ez a két könyv egyforma sorsra juthatott. Egy sorsra vitte őket a kalandos külsejük, pedig szöges ellentét mindenképpen a belsejük. Swift Gulliverje egyre emberek, egész nemzetek, népek, fajok közt van, de mindig csak szemlél, rajtuk kivül élő marad. De Foe Robinsonja egyes-egyedül áll az egész mindenségben és ahelyett, hogy világok tárulnának elébe, el van zárva minden más embertől, de folyton cselekszik, egészen összeolvad a környezetével. Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is, Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse, hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a puszta szigeten, a magányosságben is az emberi társadalom barátja lesz, Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden emberi együttélés ellen.

Megmutatja Swift, milyen félszeg, furcsa, ostoba, őrült, természetellenes, ész ellenére való állat az ember. De ezt nem filozófiai okoskodásokkal vagy erkölcsprédikációkkal teszi, hanem azzal, hogy a megszokottság mázát lekarmolja az emberi dolgokról és más viszonyokba helyezi őket. Az uralkodót körülhizelgő bizantinizmus, a kormányzás bünei és zsarnokságai olyan bünök, amiket meg tud mutatni a filozófus is, a szociális élet kutatója is, de csak elméletben. Swift hüvelykujjnyira törpiti az embert és a liliputi államon mutatja meg, milyen pukkasztóan nevetséges, milyen képtelenül kicsinyes, milyen elképesztően barbár az emberi uralkodás világa. Meg akarja mutatni, milyen a nyers erő, milyen az emberi kinyalt-kivasalt szépség, hát toronymagasnyira óriásitja az embert és megmutatja kasza-kapa nagyságura nőtt késével és villájával evés közben, feneketlen lyuknyira bővült pórusaival szerelmeskedés közben. A császár a liliputiaknál csak egy körömnyivel nagyobb, mint a többiek és ez már elegendő ahhoz, hogy döbbenő tisztelettel teljenek el iránta a többiek. A minisztereknek kötéltáncosoknak kell lenniök ebben az országban és a pénzügyminiszternek egy hüvelyknyivel magasabbat kell ugrania a táncfigurákban. Egy kifeszitett zsebkendőn gyakorlatoztat vitéz lovas katonákat, véres, évtizedes háborukat vivnak azért, hogy melyik végén kell feltörni a tojást evés közben, a politikai pártok ellentéte a cipősarok magasságának külömbsége.

De nemcsak ez van meg benne. Még nem ez az igazi Swift, a gyökerei sokkal mélyebben vannak. Nemcsak a társaság félszegségeit, nemcsak az állam büneit, a társadalom ellentmondásait, nemcsak a királyok, kormányzók, katonák, udvari emberek, papok nevetséges voltát mutatja meg, nemcsak a ruhában, a különféle kosztümökben, az állam, a vallás, a nevelés, a társadalom intézményeiben megjelenő embert csufolja meg, hanem – és ez az igazi és legmélyebb nagysága – magát az embert, a meztelen embert is. Mintha valami más csillagról nézvé valaki az embereket, ugy nézi Swift szeme az emberiséget. Irtózatos objektivitással tud kivetkőzni az emberi bőrből. Mintha csak a ruháit hányná le magáról. Ha Shakespeare nagysága az, hogy egészen, tökéletesen bele tudta magát élni az ember testébe és lelkébe, ha Goethe nagysága az, hogy mint ember, pillanatokra fölül tudott emelkedni az ember földi mivoltán, ha Heine nagysága az, hogy mint ember tudott csufolódni az emberrel, hát Swift nagysága az, hogy sem testben, sem lélekben, sem fölemelkedésben, sem csufondárosságban nem érez együtt az emberrel. Nem mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára. Ahogy az angol ember meglátja a kontinens félszegségeit, ahogy az árja ember hallja a vadember károgását, ahogy a fehérember különállónak, tőle másnak érzi a szines ember szagát, ahogy az ember nézi és másnak, alantinak, hozzá semmikép közelállónak látja az állat életét, ugy nézi Swift az embernek, az emberi fajnak az életét. Swift nem az egyes emberek, nem a jó vagy rossz ember, szegény vagy gazdag ember barátja vagy ellensége, nem az emberi nemzetek csufolója, nem is az emberi társadalmak szatirikusa. Mind ennél több – magának az emberi nemnek a szatirikusa. Ha volt valaha ember, aki kivül állott az emberiségen, akkor Swift volt az. Ő nem azt csufolja, ami egyéni, osztály vagy nemzeti, vagy történelmi előitélet, bornirtság, hanem magának az emberi fajnak a bornirtságait. Minden más szatirikus speciális bornirtságok szatirikusa, Swift az univerzális bornirtság kicsufolója. Az ő szemében nem a sánta vagy pupos ember a torz, nem a fösvény vagy a részeges a csufolni való, nem a selypitő vagy a rosszillatu az utálatos, hanem magát az emberi testet látja borzalmasan torznak, magát az emberi gondolkodást tartja állatinak, aljasnak, magát az emberi beszédet hallja ugatásnak, magától az emberi szagtól ájul el undorodva. Amig Gulliver csak a törpék társadalmát, az óriások birodalmát, a tudósok országát látja, addig csak az emberi háboruk és királykodások, emberi haszonlesések és gonoszkodások jelennek meg előtte leleplező világossággal, addig csak az emberi társadalom meglévő formáját, az emberi szokások és gondolatok egy fajtáját érzi alantinak, csapnivalónak és kipusztitásra érettnek. De mikor aztán már a mai társadalomból nem más emberi társadalomba, hanem egy állati, egy csodálatos módon uralomra jutott és fönnálló állati társadalomba jut, amikor először kikerül az emberek közül, akkor magát az embert utálja meg. Emberi érzéssel rettenetes olvasni, ahogy megmutatja a lovak nemes, nyugodt, szenvedélytől mentes, élni tudó, haláltól nem félő, hazugságot nem ismerő, tulajdonon nem civódó, testben-lélekben egyensulyozott társadalmát és velük szemben az embereknek az állati, mocskos, civódó, aljasságtól és hazugságtól tulcsorduló, koncon marakodó csordáját. Az ember, a lovak fölényesen becsmérlő elnevezésével, a _Yehu_, ahogy Swift megmutatja, a legrettentőbb, a legvéresebb sértésü tükör, amit valaha az emberiség elé tartottak. És Swift nemcsak elébe tartja a tükröt, de mikor fölhördül a meggyalázástól, még fejéhez is csapja és rajta töri szét. A legirtózatosabb szatirája az emberi testnek, érzésnek és gondolkodásnak. Gulliver, aki a yehuk között az egyetlen „kultur“-yehu, görcsös kapaszkodással iparkodik a lovak társadalmába. Boldog, ha a nemes paripák szóbaállnak vele és mindent megpróbál, hogy átalakuljon az ő képükre. Olyan nemesen akar gondolkodni, mint a lovak, ugy akar járni, ugy próbál beszélni. Mikor aztán végül a lovak társadalmából, akik nem tartják mégsem maguk közé méltónak, ujra visszakerül a yehuk társadalmába, majd megőrül a fájdalomtól és az irtózattól. Inkább puszta szigeten akar élni egyedül, mint ujra a mocskos, aljas yehuk között. Mikor a felesége és gyerekei meg akarják ölelni, visszatántorodik és elájul az undortól – megérezte rajtuk az emberszagot.

Ennél messzebbre nem szakadhat el már senki az emberiségtől, ennél jobban kivülre nem kerülhetett már ember az emberi társadalmon, az emberi közösségen, ennél gyötrelmesebb és korbácsolóbban kinzó hatása nem lehet irónak. És Swift kinzó hatásától nem is lehet máskép, csak egyetlen módon szabadulni. Ez az egyetlen ellenméreg pedig az, ha megmagyarázza az ember, hogy hogy teremtődött ez az emberi agyba sürüsödött pokol, mik a gyötrelmeinek motorjai. Meg kell magyarázni, hogy milyen emberi világ volt, amelyben ilyennek lehetett látni az embert, meg kell magyarázni, micsoda emberi társadalom volt az, amely ilyen irtózattá torzulhatott egyik tagjában. Meg kell mutatni, hogy ez a sátánember is csak földi anyától származik, asszonytejet szopott, meg kell találni azt a köldökzsinórt, ami minden kénkő, szurok és lóláb ellenére is összeköti a nagy emberi anyaméhhel.

*

Swift azért tudott ennyire kibujni az emberi bőrből, mert maga az emberiség is többször vedlett a szemeláttára. A tizenhetedik és a tizennyolcadik század Angliája jelenti Swift számára az emberiséget. Az az Anglia tehát, amely akkor roppant válságok rázkódásait küzködte keresztül, amely akkor háromszor vedlette egész politikai és szociális bőrét. Swift Jonathan 1667-ben született, 1745-ben halt meg és Angliában 1648-ban roppant forradalom viharzott föl, amely 1649-ben elsöpörte a király fejét és vele az egész monarchiát, amely megteremtette a köztársaságot és Cromwell katonai diktaturáját. De már 1660-ban elkövetkeztek a restauráció napjai, a Stuartok uralma visszatért, hogy aztán 1688-ban, a „dicsőséges“ forradalommal örökre lebukjon. Háromszor változott meg gyors pergésben az egész világ. Osztályok estek és osztályok emelkedtek a harcok során. Alkotmányok és parlamentek állandósága kérésszé lett. Szociális és politikai intézmények háromszor fordultak ki sarkaikból. És maguk az emberek is háromszor változtak. Ma csillogó arisztokraták, holnap puritán polgárok, holnapután üzletes kalmárok. Ma hosszufürtü gavallérok, holnap kerekre nyirott fejü puritán harcosok. Ma parancsos szavu nagyurak, holnap orrhangon beszélő vallásos rajongók. Ma szabadszáju, istent tagadó léha szoknya- és szarvasvadászok, holnap a próféták és az ótestamentum szavaival beszélő fanatikusok. Az emberi társadalom háromszor változott meg, megmutatta tehát, hogy mi benne a változó és mi benne az állandó. Az emberek lelke és teste, beszéde és ruhája, tekintete és mozdulata háromszor változott meg, megmutatkozott tehát, hogy mi benne a belső ember és mi benne a szokás, az előitélet, a konvenció alkotása. A lángész, abból, ami változott és ami állandó maradt az emberen, megteremthette az ember, a kortól, társadalomtól elvonatkoztatott ember alakját. Az ember annyiszor öltözött át, annyi szerepet játszott a história komédiájában, hogy kitanulhatta valaki, mi csakugyan az ő teste a ruha alatt, mik azok a grimaszok, amiktől sohse tud szabadulni, mik azok a hanglejtések, amik mindig visszatérnek a deklamálásában. A mélyen egyszer sem változó középkor irója sohasem juthatott volna el odáig, hogy meglássa, mi van az emberben állati, mi van benne a vallás, a társadalom, a szokás maszkja alatt, mert mindig csak egyazon vallás, társadalom és szokás változatlan kosztümjében látta az embert és azt hitte, hogy mindez eltéphetetlenül hozzá tartozik a testéhez és lelkéhez, ahogy a lovak társadalma, amig nem látta levetkőzötten Gullivert, azt hitte róla, hogy a ruhája és cipője is a testéhez nőtt test. A világ forrongó változásai Swift idejében még nem adtak elég anyagot ahhoz, hogy kialakulhasson a fejlődés gondolata, de ahhoz már elegendők voltak, hogy kialakulhasson a fejlődés eszméjének első állomása és látszatra ellenkező pólusa: az ember, az általános emberi absztrakciója.

A forradalmak és ellenforradalmak megtanitották Swiftet arra, hogy a kor emberében meglássa az embert, a kapitalizmus és népe elnyomása pedig megtanitotta arra, hogy gaznak, hitványnak és állatinak lássa az embert. Angliában éppen Swift korában kezdődött nagy arányokban a kapitalizmus urrá levése. Ekkor kezdtek fölgyülni azok a roppant tőkék, amelyek később az ipar és kereskedelem világraszóló urává tették Angliát és a világ első munkásságává az angol proletárságát. De első hatásában ez az „ursprüngliche Akkumulation“ a profit állatjaivá sülyesztette a burzsoáziát és a robot állatjaivá nyomta le a proletárságot. A tőke világrajövésének szülési fájdalmai rettenetesek voltak, de még rettentőbb volt, amikor éppen a Swift korában végre világra jöhetett a feudalizmus méhéből és megjelent, ahogy Marx mondja, tetőtől-talpig minden pórusából vért és mocskot izzadva. Mintha a pokol szakadt volna a világra. A pénz ült az emberi szivek helyére, az asszonyok bestiákká, a hat esztendős kis gyerekek igavonó munkásokká lettek.

A tizenhatodik század ifju kapitalizmusa még Morust, a nagy humanistát, akinek korában a juhok fölfalták az embert, az emberek pedig huszanként lógtak az akasztófákon, emberszeretővé tette, egy uj társadalom, a szocializmus álma felé sodorta, a tizenhetedik és tizennyolcadik század kapitalizmusa már Swiftet az emberek ellenségévé és minden emberi társadalom ellenfelévé tette. Morus idején a kapitalizmus még csak bontakozott. Az emberekben még élt a középkor paraszti robusztus ereje, de Swift idején már évszázados gyötrés törte meg őket, megroppant a renaissanceban oly erős gerincük, a protestantizmusban oly kemény fejük. A feudális bünök még nem multak el és már minden erejükkel megjelennek a kapitalista gyötrelmek. Swift huszonhét esztendős, mikor megalapitják az Angol Bankot és a „Kapital“ pörölycsapása állapitja meg: „Az idő tájt, mikor Angliában abbahagyták a boszorkányok égetését, elkezdték a bankóhamisitók égetését.“ Gyerekvérből vagyonokat préseltek ki és gyerekek nyomora az égre kiáltott. Swift egyik leggyilkosabb politikai röpiratában nagyszerü megoldást, közgazdasági, szociális és kereskedelmi szempontból kitünő megoldást ajánl arra, hogy a szegények gyerekei ne legyenek szüleik és a köz terhére. Meg kell enni őket, hiszen gyönge, rózsás husuk vetekszik a fiatal malac husával. El lehetne késziteni őket sütve, kirántva, főzve, frikasszénak vagy ragoutnak. A százhuszezer gyerekből huszezret meg kell tartani a faj szaporitására, százezret pedig el kell adni az ország előkelő és gazdag embereinek. Persze az anyát mindig idején figyelmeztetni kell, hogy az utolsó hónapban jól szoptassa a gyerekét, hogy elég husos és kövér legyen az előkelő asztalok számára. Egy gyerekből két tál étel telne ki vendégségek alkalmán, ha pedig a család egyedül van, négy tál kitünően tápláló étel. Már azért is meg kellene honositani a gyermekek evését, mert hiszen ha a gyermekeket jó áron el lehetne adni, ez nagy ösztönzés volna a házasságra és növelné az anyák gyöngédségét és gondosságát gyerekeik iránt. És végül bizonykodik, hogy neki nincs magánérdeke a dologban. Nincsenek már apró gyerekei, a legkisebb is kilenc éves, a felesége meg már tul van azon a koron, hogy gyereket szülhessen.

És az az ember, aki igy meg tudta látni a szociális nyomoruságot, akinek igy fájt az elesettek ügye, mégse tudott szive szerint is odaállni az elnyomottak mellé. Egész életén át bátran és kiméletlenül küzdött az elnyomás ellen és nemzetének, a leigázott, angol gyarmattá taposott ir népnek nincsen nála hatalmasabb szavu szószólója, – de Swift, ha gyülölte is az angol urakat, mélységesen megvetette az ir rabszolgákat is. Hires pamfletjeiben villámokat szór az angol uralomra és a hatalmas és gőgös lordok reszkettek, ha tolla hegyét látták, de azért Swift igy ir a saját népéről is: „Évről-évre, vagy inkább hónapról-hónapra egyre inkább hajlok a gyülölet és a bosszu felé és dühöm oly alanti, hogy annyira sülyed, hogy visszhangozza annak a rabszolga-népnek a tébolyát és aljasságát, amely közt élek.“

Az ir nép elnyomása éppen Swift idején volt a legfeneketlenebb. Az ir história különben is a legborzalmasabb fejezete az emberi történelemnek. Olyan hideg itéletü történetiró, mint Kautsky, mondja róla: „A hóditóháboruk és a feudalizmus négyszáz éves borzalmait követték a vallási fanatizmus rettenetességei, amelyek másfélszázadon keresztül Irországban több kint és nyomort szórtak el, mint a harminc éves háboru Németországban, a hugenottaháboruk Franciaországban, az inkvizició Spanyolországban.“ Az irek forradalmat forradalom után állottak, a zöld sziget minden füszála már ir vértől piroslott, de végre is belefáradtak a megtizedelésbe. Még 1641-ben az ir fölkelés robbantja ki az angol forradalmat, de aztán belefásult az ir nép a harcba és hiába volt minden hivó szó, többé évtizedekre nem mozdult meg. Az elnyomott irek annyi bátor fölkelés után, egészen elsatnyultak, mindent türtek és közömbösségükben egészen elállatiasodtak. A viszályok tovább civódtak Anglia és az ir gyarmat között, de az ir nép elfásult és Macaulay szavával, annyira nem érdeklődött már ezek iránt, mint ahogy az indiánok nem érdeklődtek Ó-Angliának és Uj-Angliának a bélyeg-actról való vitája iránt.

Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért, hatalomért való gazembereket és a nyomortól és elnyomástól megtört tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a „pénz, rang és gőg“ által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban, semmi reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A középkor mennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével. Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája tébolylyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.

_Pogány József._

ELSŐ RÉSZ. Utazás Liliput-ba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző bemutatkozik és beszél családjáról. Mi inditotta utnak először? Hajótörést szenved, uszással menekül, Liliput-tartományban biztonságosan partravetődik. Elfogják, majd az ország belsejébe hurcolják.)

Atyámnak csekély birtoka volt Nottinghamshire-ben és öt fia, én a harmadik közöttük. Tizennégy évvel Cambridge-be küldött a kollégiomba, ott három évet töltöttem, szorgalmasan tanultam. Apám vagyonkájából azonban még arra a kis zsebpénzre se futotta, ami fentartásomhoz kellett, igy hát beadtak tanoncnak Mr. James Bates-hez, ez kiváló sebész volt Londonban. Négy évig éltem nála. Atyám néha küldött valami kicsike pénzt, ebből hajózástant és más matematikai tudományokat tanulmányoztam, csupa olyan dolgot, amire utazó embernek szüksége lehet, mert szentül hittem, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a sorsom. Mr. Bates-t ehagyva, visszautaztam atyámhoz, ahol John nagybátyám s még nehány rokonom hozzájárulásával négy fontot kaptam, azonkivül azt is megigérték, hogy évente további harminc fontot juttatnak nekem, ami elég lesz, hogy Leydenban éldegéljek. Két évig s hét hónapig tanultam ott az orvosi fakultáson, tudván, hogy hosszu utakon mindig szükség van orvosra.

Kevéssel azután, hogy Leydenből visszatértem, jó mesterem Mr. Bates ajánlatára felvettek seborvosnak a „Fecske“ nevü hajó fedélzetére Pannel Ábrahám parancsnok mellé. Három és fél évet időztem e hajón, egy-két utat tettem, Levantéba, egyebüvé. Visszatérve elhatároztam, hogy megtelepszem Londonban, amire jó mesterem, Mr. Bates is biztatott, nehány előnyös ajánlattal könnyitve sorsomon. A régi Zsidó-utcában kivettem egy kis lakást, majd, hogy a legényéletemet meguntam, elvettem Burton Mary kisasszonyt, Mr. Edmund Burton harisnyakereskedő második leányát, aki a Newgate streeten lakott. Négyszáz font hozományt kaptam.

Sajnos, két évvel ezután meghalt jó mesterem, Bates, s nekem kevés barátom lévén, jövedelmem kezdett megcsappanni, lelkiismeretem pedig nem engedte meg, hogy társaim módjára gonosz praktikákkal kisértsem növelni. Éppen azért, miután feleségemmel és nehány ismerősömmel alaposan megbeszéltük a dolgot, elhatároztam, hogy ujból tengerre szállok. Egymásután két hajón voltam seborvos és több utat tettem hat év leforgása alatt. Voltam Előindiában és Hátsóindiában, némileg felnöveltem vagyonkámat. Szabad óráimban a legjobb szerzőket olvastam, régieket, ujakat vegyest. Könyvekkel mindig el voltam látva, szép számban. Ha valahol partraszálltunk, a nép erkölcseit és szokásait tanulmányoztam és megtanultam nylvüket. Ez utóbbihoz, kitünő emlékezőtehetségem lévén, különös kedvet éreztem.

Utolsó utam nem sült el szerencsésen, ki is fáradtam volt a vizen s elhatároztam, hogy most már otthon maradok, nőm és családom körében. A régi Zsidó-negyedből Fetter-Lane-be költözködtem, innen Wapping-ba, reméltem, hogy a tengerészek közt munkához jutok – de számitásom nem vált be. Három évi várakozás után William Prichard kapitány, az Antilop tulajdonosa, ki a déli vizekre volt indulóban, előnyös ajánlatot tett nekem és én elfogadtam. 1699. május negyedikén Bristolból futott ki hajónk. Utunk igen kellemes volt.

Nem akarom az olvasót kalandjaink részletezésével untatni – annyit jegyzek csak fel, hogy Hátsóindiához közel heves szél ragadott el bennünket és Van Diemen földje felé sodort. A mérésnél kitünt, hogy a déli szélesség 30°2′-én vagyunk. Tizenkét emberünk a tulfeszitett munkába, s elégtelen táplálék következtében, meghalt, a legénység többi része is teljesen kimerült. November ötödikén – e vidéken a nyár kezdete ez a dátum – igen borus idő volt. A matrózok félcsomónyi távolságban sziklát jeleztek, de a szél oly erős volt, hogy már nem tudtuk kikerülni. Egyenesen rámentünk s hajónk kettéhasadt abban a pillanatban. Hatodmagammal csónakot bocsátottunk a vizre és megkisértettük, hogy a sziklát kikerüljük. Számitásom szerint mintegy három mértföldet evezhettünk, ekkor végleg kifáradtunk. A hullámokra biztuk magunkat. Félóra mulva heves északi szél felboritotta a csónakot. Hogy társaimal mi történt, nem tudom. Azt kell hinnem, hogy egytől-egyig elvesztek, azok is, akik a sziklára kerültek, vagy a hajóroncson maradtak. Uszni kezdtem: ár és hullámverés ragadott magával. Gyakran tapogatóztam lábaimmal, de nem értem feneket – már éppen elhagyott volt minden erőm s ugy tünt, hogy elmerülök, midőn hirtelen lábam szilárd talajt ért; egyidejüleg a vihar is csillapult. Ez a part, melyre sorsom vetett, oly lejtős volt azonban, hogy csaknem egy mértföldet tocsogtam a vizben, mig szárazat értem, ami, ugy tudom este nyolc óratájt lehetett. Még egy félmértföldnyi utat gyalogoltam most, de nem láttam semmi lakhelyet és nem találkoztam senkivel, oly fáradt és gyenge voltam, hogy talán nem is vettem volna észre. Kimerülten lihegtem, a levegő forró volt és az a pohár brandy is dolgozni kezdett, amit még a hajón ittam. Szóval nagy kedvet éreztem, hogy elaludjak. Lefeküdtem a fübe, mely csodálatosan gyengéd és rövidszáru volt és elaludtam, azt hiszem, soha még ilyen mélyen. Világos nappal volt, mire felébredtem. Fel akartam kelni, de kiderült, hogy képtelen vagyok mozdulni – karjaimat és lábaimat kétoldalt a földhöz erősitették – hosszu és sörü hajam is le volt kötve. Testemen, vállamtól egészen sarkamig, számos vékony kötelék huzódott. Csak fölfelé nézhettem; a nap hevesen sütni kezdett, fénye máris türhetetlenné vált. Valami zavart zajt hallottam, de helyzetemet tekintve, nem láthattam egyebet a a kék égnél. Kis idő mulva valami élő dolgot éreztem ballábamon, mely lassan mozgott előre és mellemhez közeledett, csaknem államig ért már, mikor lesütve szemem, amennyire csak birtam, piciny emberi lényt pillantottam meg, mely alig volt hat hüvelyk magas. Kezében ijj és nyil, hátán tegez. Ugyanazon időben legalább negyven társát éreztem, amint az elsőt követik. Meglepetésem példátlan volt: oly hangosan kezdtem orditani, hogy mindnyájan ijedten megfutottak, mint később megtudtam; ez alkalomból néhányan meg is ütötték magukat, amint siettükben kétoldalt leugráltak rólam. De csakhamar visszatértek megint, és az egyik, aki annyira merészkedett, hogy megláthatta arcomat, két kezét bámulva csapta a levegőbe és éles, de tiszta hangon e szavakat kiáltotta: _Hekinah degul_. Társai többször ismételték e szavakat, melyeknek értelmét akkor még nem fogtam fel. Helyzetem, amint az olvasó elképzelheti, igen kényelmetlen volt. Végre azonban, hosszas vergődés után szerencsésen elszakitottam a köteléket és kihuztam a cövekeket, melyekhez ballábam erősitve volt – mert cövekekhez kötöttek – majd egy heves rántással, mely jelentékeny fájdalommal járt, meglazitottam a hajamat letartó köteléket, ugy, hogy fejemet két hüvelyknyire elfordithattam. De a kis teremtések ujból elfutottak, mielőtt egyet is megfoghattam volna – mire éles hangon, hangos kiáltozásban törtek ki – majd az egyik igy kiáltott: _tolgo phonac_. Ugyanabban a percben legalább száz nyil hegye érte balkezemet, mint megannyi finom varrótü. Egy második vezényszóra testemre és arcomra irányultak az ijjak. Ez utóbbit eltakartam balkezemmel. Mikor ennek a nyilzápornak vége volt, fájdalmamban felnyögtem s ujból megkiséreltem eltépni kötelékeim. Erre ujabb sortüz következett, még hevesebb, mint a megelőző. Néhány bátrabb legény dárdáját próbálta oldalamba döfni, szerencsémre bőrzubbony volt rajtam, amin a vékony rudak nem hatolhattak át. Ugy véltem, legjobb, ha szép csendbe fekszem. Az volt a tervem, hogy igy maradok estig, amikor is, balkezem szabadon lévén, könnyen letéphetem kötelékeim. A mi a benszülötteket illeti, azokkal majd csak elbánok, ha mégakkora hadsereget küldenek is ellenem, ha csak ekkorák, mint az, akit láttam. De sorsom másként rendelte. A kis népség, látván, hogy megnyugodtam, abbanhagyta a nyilazást. A növekedő zaj tudatta velem, hogy egyre többen vannak. Bal fülemtől mintegy három lábnyira állandó kopogást hallottam, egy egész órán át, midőn odafordultam, amennyire a kötelékek és cövekek engedték, másfélláb magas emelvényt pillantottam meg, melynek tetejében négy vagy öt benszülött fért el, akik létrákon jutottak fel. Ez emelvényről egyikük, aki tekintélyes személynek tünt, hosszu beszédet intézett hozzám, melyből egyetlen szót sem értettem. Meg kell jegyeznem, hogy mielőtt belefogott volna, háromszor igy kiáltott: _Langro dehul san_. E szavak értelmét később tudtam meg.