Part 10

Még hozzátette: „nagyon csodálkozik, hogy miért orditok annyira, mikor véle beszélek, hiszen nem süket ő“. Megkérdezte, „vajjon a brobdingnagi király és királyné nagyothallók voltak-e?“ Mondtam, „hogy két éven át nagyon hozzászoktam ehez és én még inkább csodálkozom azon, hogy ő meg a matrózai csak ugy suttognak; bár hiszen azért jól megértem őket. Képzelje el, hogyha Brobdingnagba valakivel az utcán beszélgettem, az olyan volt, mintha minálunk valaki a templomtoronynyal társalogna: kivéve persze, mikor az asztalra tettek, vagy felemeltek a tenyerükbe“. Azt is elmondtam, „hogy milyen furcsa volt az, mikor először hajójára léptem és a matrózok körülálltak engem: olyan apró, picinyke kis teremtéseknek láttam őket, mintha még soha ilyent nem láttam volna. És hogy Brobdingnagba, mikor lassankint hozzászoktam ama rengeteg lények és tárgyak látványához, bizony nagyon kerültem a tükröt, mert az összehasonlitás nagyon szomoru érzéseket gerjesztett önmagammal szemben.“ A kapitány még azt is megjegyezte, hogy „étkezésnél megfigyelte, mennyire csudálkozom mindenen amit elém raknak, néha meg alig tarthattam vissza a nevetést, amit nem tud megérteni s amit hajlandó volt meghibbant eszem rovására irni“. Azt feleltem, „ez igaz, magam is csudálom, hogy voltam képes a nevetést elfojtani, látván akkora tálakat, mint egy garas; egy sertéscomb meg arra se volt elég, hogy beleharapjon az ember, aztán a poharuk, ami akkora, mint a mogyoróhéj; no és igy tovább. Brobdingnag királynője ugyan teljes házi felszerelést csináltatott nekem: fogalmaim mégis hozzáalakultak környezetemhez és kicsinységemet ugy tekintettem, mintahogy mások önnön hibájukat felismerik. A derék kapitány belement a tréfába és komolyan válaszolt, a régi angol közmondás értelmében, „hogy a szemem nyilván nagyobb, mint a gyomrom, ez utóbbi nem valami hires, hiszen egy napi böjtölés után alig ettem valamit“. Folytatva az ingerkedést, kijelentette továbbá „hogy szivesen adna száz fontot érte, ha láthatott volna a saskeselyü csőréből lenyilazni a tengerbe, mindenestül; csudálatos valami lehetett, amit el ne mulasszak megörökiteni az utókor számára“. A Phaeton-nal való összehasonlitás oly kézenfekvő volt, hogy a kapitány nem is engedte volna el; én ugyan nem voltam elragadtatva az ötlettől.

Anglia felé vezető utunkban az északi szélesség 44°-án és a hosszuság 143°-án északkeleti szél kapott bennünket. Két nap mulva azután, hogy behajóztam: heves passzát-szelet kaptunk, délfelé vitorláztunk, aztán Ujhollandia partjai hosszában, aztán dél-kelet-délfelé, mig el nem értük a Jóreménység fokát. Utunk kedvezően alakult; a részletek pontos leirásával nem akarom untatni az olvasót. Befutottunk némely kikötőbe, friss vizet és élelmiszereket szedtünk fel. Nem hagytam el a hajót egész 1706. juniusáig, kilenc hónappal megszabadulásom után, mikor a dünéken kikötöttünk, felajánlottam a kapitánynak minden javamat, zálogul a dij fejében, de megesküdött, hogy egy fillért se fogad el tőlem. Igen barátságosan bucsuztunk el, megigértettem vele, hogy otthonomban, Redriffben, egyszer meglátogat; aztán lovat és vezetőt béreltem öt shillingért, amit a kapitánytól kaptam kölcsön.

Utközben, látván az apró lovakat és fákat, a pirinkó emberkéket és marhát, sokszor az az érzésem volt, hogy Liliputban vagyok. Mindig attól féltem, hogy széttaposom a szembejövőket, gyakran hangosan rájuk kiáltottam, térjenek ki gyorsan, elannyira, hogy párszor majdnem beverték a fejem ezért a szemtelen modorért.

Mikor végre beléptem házamba (meg kellett kérdeznem, hol van, ugy elfelejtettem) és a szolga ajtót nyitott: meggörnyedtem és lehuztam a fejem, mint a kácsa, nehogy a szemöldökfába beleüssem. Feleségem elém jutott, hogy átöleljen, én azonban ugy lehajoltam, hogy a fejem a térdét verte; azt hittem, csak igy éri el a szájamat. Leányom letérdelt és kérte áldásom, de én nem vettem észre addig, mig fel nem állt; hozzá voltam szokva, hogy mindig fölfelé nézzek, hatvan lábnyira, akkor aztán átfogtam a derekát, hogy felemeljem magamhoz. Még néhány éppen ott tartózkodó ismerőssel és a szolgálókkal oly furcsán bántam, mintha óriási volnék és ők törpék. A feleségemnek például szemrehányást tettem, hogy lehet olyan fösvény; hiszen egészen kiéhezetten látom viszont és szegény leányom is csontig aszott. Egyszóval: olyan furcsán viselkedtem, hogy első pillanatban mindnyájan a kapitányom nézetén voltak, eszemet illetőleg. Ezt példaképpen emlitem fel, a szokás és előitéletek nagy hatalmának bizonyitására.

Csakhamar beállt a jó egyetértés köztem és családom közt. Feleségem könyörgött és kényszeritett, nehogy valaha eszembejusson megint tengerre szállani, sajnos, a sors ugy akarta, hogy nem volt módjában megakadályozni mindazt, amit az olvasó mihamar megtud. Boldogtalan utjaimnak második részét ezzel bezárom.

HARMADIK RÉSZ. Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe és Japánba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző megkezdi harmadik utját. – Kalózok elfogják. – Egy holland ember rosszakarata. – Szerző szigetre jut. – Laputába felszedik szerzőt.)

Tiz napig lehettem otthon, mikor meglátogatott William Robinson kapitány, Cornwallisból, a Jóremény nevü háromszáz tonnás vitorláshajó parancsnoka. Valamikor seborvos voltam azon a hajón, melyet ő vezényelt Levantéba. Mindig inkább barátjának tekintett, sem mint alárendeltjének: értesülvén róla, hogy megjöttem, bekopogott hozzám, nyilván üdvözletre, mert másról nem beszélt eleinte. De aztán gyakrabban járt hozzánk, kijelentette, mennyire örül, hogy ilyen ragyogó egészségben lát, aztán megkérdezte, „hogy most már egész életemre megtelepszem itt?“ hozzátette „csak azért kérdi, mert ő bizony két hónap mulva Hátsóindiába utazik,“ végre nyiltan kirukkolt vele, hogy igy meg ugy, ne vegyem rossz néven, de gondolt rá, milyen jó lenne, ha én volnék a hajóorvos, hogy kapnék magam mellé egy alorvost, meg két embert, hogy a fizetésem a megszokott bér duplája lenne és hogy ő rájött, az én ismereteim tengeri tudományokban legalább oly számosak, mint az övéi, hogy tehát ő tőlem mindig szivesen fogad el tanácsot, egészen ugy, mintha megosztanánk a hajó parancsnokságát.“

Annyi effajta, lekötelező dolgot mondott, olyan becsületes embernek ismertem, hogy képtelen voltam ajánlatát visszautasitani: az a szomjuság, hogy uj s megint uj tájakat lássak, minden balsorsom dacára, erősebb volt bennem, mint valaha. Csak a feleségemet volt nehéz meggyőzni: végre is ugy nyertem meg beleegyezését, hogy gyermekeink jövendő boldogságát juttattam eszébe, amihez pénz és vagyon kell.

1706 augusztus 5-én indultunk és 1707 április 11-én Forte St. George-ba érkeztünk. Három hetet töltöttünk itt, felujitottuk a legénységet mert többen megbetegedtek. Innen Tonkinba mentünk, elhatároztuk, hogy itt hosszabb ideig tartózkodunk. Az áru, amit venni szándékozott, még nem készült el teljesen, nem is volt rá kilátás, hogy hamarosan szállitják. Éppen ezért vett egy nagy dereglyét, megrakta mindenféle áruval, amivel a tonkinaiak a szomszéd szigeteken kereskednek, bérelt tizennégy embert a fedélzetre (ezek között három benszülöttet) és engem, mint parancsnokot, megbizott, kereskedjem a magam belátása szerint, mig ő Tonkin-ban elvégzi a dolgát.

Három napot vitorláztunk, mikor nagy vihar tört ki. Észak-kelet észak felé hajtott, aztán öt napig szép időnk volt, nyugatról állandó széllel. A tizedik napon két kalóz-hajó vett üldözőbe; csakhamar utólértek. Az én dereglyém annyira meg volt rakva áruval, hogy nem haladhattunk gyorsan, másrészt nem voltunk abban az állapotban, hogy védekezésre gondolhattunk volna. Mindkét hajó egyszerre ért be, a kalózok dühösen rontottak a fedélzetre, de hogy mindnyájunkat arcraborulva találtak (ezt adtam ki parancsba) csak megkötöztek bennünket és őrt hagyva hátra, a dereglye belsejébe hatoltak.

A kalózok között egy hollandust vettem észre, akinek, ugylátszott, nagy tekintélye volt, bár nem volt egyik hajónak se a parancsnoka. Felismerte, hogy angolok vagyunk és töredezett angol szavakban esküdözött, hogy páronkint összekötve a tengerbe löket mindnyájunkat. Elég jól beszélek hollandusul: megmondtam, kik vagyunk és kértem őt, gondolja meg, hogy keresztyének vagyunk és szövetséges ország alattvalói, hogy inkább inditsa a kapitányt irántunk könyörületre. Erre mégjobban felbőszült, ismételte vad fenyegetéseit, társai felé fordult és heves taglejtések közt japán nyelven beszélt hozzájuk, gyakran ejtve ezt a szót: _christianos_.

A nagyobbik kalózhajót japán parancsnok vezényelte, aki tudott valamit hollandusul, nem sokat. Hozzám jött és több kérdés után, melyekre alázattal feleltem, azt mondta, hogy „nem fogunk meghalni“. Mélyen meghajtottam magam, majd a hollandus felé fordulva igy szóltam: „nagyon restellem, hogy több irgalmat találtam egy pogányban, mint keresztyén testvéremben“. Hamar volt okom rá megbánni ezt a bolond beszédet. A gonosz európai, miután sokáig hiába próbálta rávenni a két kapitányt, hogy dobjanak a tengerbe (nem akarták megszegni nekem adott szavukat) végre mégis elérte, hogy büntetést eszeltek ki részemre, mely sok tekintetben szigorubb volt a halálnál. Embereimet két részre osztva átvitték a kalózhajókra, dereglyémre uj legénységet raktak fel. Rám pedig kiszabták, hogy kicsiny sajkában vizrebocsátanak, evezőkkel és egy vitorlával, négy napra való élelmiszerrel, amit a japán kapitány a saját készletéből megduplázott, nem türve azt sem, hogy emberei megmotozzanak. Leszálltam a csolnakba, mig a hollandus, aki a födélzeten állt, átkokkal halmozott el és gonosz szavakkal, amiket csak emberi nyelv kifejezhet.

Egy órával a kalózok támadása előtt még méreteket eszközöltem: a szélesség 46-ik és a hosszuság 183-ik fokán voltunk. Alig voltam a kalózoktól láttávolban, kivettem zseb-látcsővemet és dél-keleten több szigetet pillantottam meg. Kifeszitettem a vitorlát, a szél kedvező volt, gondoltam, talán elérem a szigeteket. Három óra alatt el is értem az elsőt, sziklás part volt, mégis találtam néhány madártojást, száraz tengeri gyomból tüzet raktam és megsütöttem. Ez volt a vacsorám: elhatároztam, hogy készletemmel addig gazdálkodom, amig csak lehet. Egy szikla árnyában töltöttem az éjszakát, füvet raktam a fejem alá és elég jól aludtam. Másnap a következő szigetre vitorláztam, innen egy harmadikra és egy negyedikre, hol vitorlával, hol evezővel. Nem akarom untatni az olvasót e szomoru és egyhangu részletekkel. Elég az hozzá, hogy az ötödik napon elértem az utolsó szigetet, mely az elsőtől kelet-dél-kelet felé fekszik.

Ez a sziget nagyobb volt, mint a többi; öt óra alatt elértem. Csaknem körülhajóztam, mig kikötésre alkalmas hely kinálkozott; keskeny földnyelv volt ez, háromszor akkora talán, mint az én csolnakom. Egészen sziklás sziget volt, néhol kis csomó füvek és édesillatu levelek. Ettem, ittam valami keveset, maradék készletemet eldugtam egyikébe a számos barlangoknak, találtam egy egész rakás madártojást és száraz tengeri füvet, amivel majd másnap tüzet rakhatok és ugy, ahogy megsüthetem a tojásokat; volt nálam kova, acél és gyujtóüveg. Egész éjszakámat abban a barlangban töltöttem, ahová készletemet rejtettem el, ugyanaz a száraz fü és tengeri gyom volt az ágyam, amit tüzifának szántam. Nagyon keveset aludtam; bánatom és aggodalmam elnyomta fáradtságomat és ébrentartott. Beláttam, hogy lehetetlenség életben maradnom e kopár vidéken és hogy nyomorultul el kell pusztulnom. Oly nyomorultnak és levertnek éreztem magam, hogy nem volt erőm felkelni. Már magasan állt a nap, mikor végre rászántam magam, hogy kimásszak barlangomból. Egyideig a sziklák közt járkáltam: az ég ragyogó tiszta volt és a nap oly forrón sütött, hogy kénytelen voltam az arcomat elforditani, mikor egyszerre csak az történt, hogy a nap hirtelen elsötétedett, de valahogy másképpen, mint olyankor szokott, ha felhő áll elébe. Megfordultam s köztem és a nap között egy nagy, sötét testet láttam, mely a sziget felé közeledett, két mérföldnyi magasságban lebegett és hat, vagy hét percig eltakarta a napot. A levegő azonban nem lett hüvösebb, se az ég nem sötétedett el, olyan volt, mint mikor hegy árnyékában áll az ember. Ahogy közelebb jött, átlátszatlan szilárd anyagu testnek bizonyult, melynek feneke alul lapos, sima és erősen fénylik, amint a tenger ragyogását visszaveri. Kétszáz rőfnyi magaslaton álltam, közel a parthoz s egyszerre láttam, hogy ez a nagy test lassan sülyed, végre csaknem párhuzamosan állunk szemben, alig egy angol mérföldnyi távolságban. Zseblátcsövemet szedtem elő és ekkor tisztán kivehettem, hogy a nagy test szélein emberek járkálnak fel és alá, ott, ahol az lejtősnek látszott; de hogy mit csinálnak, azt nem vehettem ki.

Az élethez való természetes ragaszkodás azonnal élénken felujjongott bennem: remélni kezdtem, hogy ez a kaland valami módon kisegit reménytelen és kétségbeejtő helyzetemből. Egyuttal pedig szinte kábult ámulat fogott fel: szigetet látván lebegni a levegőben, melyet emberek népesitenek be, mely sülyed és emelkedik vagy siklik a levegőben, a lakók tetszése szerint. De nem lévén hangolva akkor, hogy e csodás jelenségen tünődjem, inkább lázasan figyeltem, milyen irányt vesz a sziget, mert néhány pillanatig csendben, egyhelyben lebegni látszott. Kevéssel azután közeledett felém, láthattam kőkeritéssel körülvett parkjait, mögöttük lépcsőket és csarnokokat, több egymás fölé épitett terrászt. A legalsó folyosón néhány ember állott és mintha horgásztak volna valamire, mások meg ezeket nézték. Meglengettem sapkámat (kalapom rég elveszett már) és zsebkendőmet a sziget felé és torkom szakadtából kiáltozni kezdtem. Azután figyelmesen vizsgáltam a hatást és a sziget felém forduló részén embertömeget láttam összeverődni. Rámmutogattak, láttam, hogy felfedeztek már, bár nem válaszoltak kiáltásaimra. Aztán láttam négy vagy öt embert, amint nagysebesen fut fel a lépcsőkön, a sziget csucsa felé, ahol végül eltüntek. Ugy véltem, ezek nyilván rendelkezési jogot kérni mentek valami parancsoló személyhez, hogy intézkedhessenek.

A tömeg egyre nőtt. Félóra mulva megmozdult a sziget és emelkedni kezdett: a legalsó folyosó most száz rőfnyire közeledett hozzám. Könyörgő mozdulatokat tettem s alázatos hangon rimánkodtam a magasba: de senki sem felelt. Akik közel álltak hozzám, ruhájuk után itélve, kiváló személyek, komolyan tanácskozni látszottak, gyakran pillantva felém. Végre egyikük megszólitott: lágy, tiszta és udvarias hangon, mely kiejtésben az olaszhoz hasonlitott. Olaszul feleltem, remélve, hogy e nyelv hangzása legalább kellemesen érintheti fülét. De nem értettük meg egymást, bár könnyen felfogható volt, mit akarok, mert hiszen nyomoruságos állapotomat szemükkel láthatták.

Jeleket adtak, hogy jőjjek le a szikláról s közeledjem a parthoz, amit rögtön megtettem. A repülő sziget ekkor ugy helyezkedett el, hogy széle éppen fejem fölött állt, mire az alsó folyosóról lánc ereszkedett, alján kényelmes ülőpaddal, erre ráültem, megfogóztam és éreztem, amint csigák segélyével felhuznak.

MÁSODIK FEJEZET.

(A laputabeliek jellemzése. – Szerző beszámol a nép müveltségéről. – A király és udvara. – Hogy fogadják szerzőt? – A bennszülöttek félénkek és nyugtalanok. – A benszülött asszonyok.)

Alig értem partot, nagy tömeg vett körül: azok, akik közelebb álltak, előkelőbb férfiaknak látszottak. A csudálkozás minden jelével nézegettek, én sem maradtam adós, bámulnom kellett, mert sohasem láttam még ilyen sajátságos ruhákat és mozdulatokat. A feje mindegyiknek félre volt hajtva, egyiknek jobbra, másiknak balra: egyik szemük befelé fordult, a másik szemük egyenesen fel az égre. Ruhájuk tele volt mindenféle cifra figurákkal: napok, holdak, csillagok; másoknál hegedük, fuvolák, hárfák, trombiták, gitárok diszitették a szövetet, meg egyéb instrumentumok, amiket nem is ismernek Európában. Aztán láttam néhány alakot, közönséges szolga-öltözetben, ezeknek a kezében volt egy pálca, a pálca végére felfujt hólyag kötve, ugy nézett ki, mint valami kereplő. A hólyagokban volt néhány száraz borsószem, vagy apró kavics, mint később megtudtam. Ezekkel a hólyagokkal néha a fülére vagy a szájára csaptak azoknak, akik a közelükben álltak. Ezt a dolgot akkor fel nem foghattam, mit jelent. Ugy látszik, ezek az emberek annyira el vannak foglalva belső elmélkedéssel, hogy sem beszélni nem tudnak, sem meghallgatni nem tudják egymást anélkül, hogy valamely külső érintés halló- és beszélőszervük tudatára nem ébresztené őket: ennélfogva azok, akik tehetik, tartanak maguknak egy ugynevezett _koppantó_-cselédet (eredetiben: _climenole_) és soha nem hagyják el a házat nélküle. Ennek a cselédnek aztán az a dolga, hogy mikor két-három, vagy több ember összekerül: szépen odakoppant annak a szájára, akinek beszélnie kell és annak vagy azoknak a jobbfülére, akikhez a beszéd szól. Ez a koppantó egyuttal elkiséri gazdáját olyankor is, mikor sétál és gyakran a szemére koppant; az emberek itt ugyanis annyira el vannak merülve gondolataikba, hogy minden percben neki mennének valaminek, vagy gödörbe esnének, vagy fellöknék egymást, vagy kiböknék a falat enélkül.

Kellett, hogy erről felvilágositsam az olvasót, mert enélkül éppenugy nem értené meg azokat a jelenségeket, melyek fogadtatásomat kisérték, mint ahogy én nem értettem akkor. Mikor megindultunk felfelé a lépcsőn, kisérőim többször egészen elfelejtették, mi történt és hogy itt vagyok, többször magamrahagytak, mig aztán a koppantók nem frissitették fel emlékezetüket. Idegen ruhám és idegen arcom egészen közömbös volt nekik, nemkülönben a csőcselék kiáltozása is, melynek figyelme szabadabbnak és élénkebbnek látszott.

Végre elértük a palotát és beléptünk a fogadószobába. Ott ült a király egy trónon, kétoldalt magarangu személyek. A trónus előtt állt egy asztal, tele földgömbökkel, korongokkal, fizikai müszerekkel, mindenféle fajtában. Őfelsége észre se vett bennünket, hogy beléptünk, bár ez nem minden zaj nélkül történt, mert az egész udvar odatolult az ajtóhoz. De, mint megtudtam, őfelsége akkor mélyen el volt merülve egy probléma vizsgálatába, s legalább egy óráig kellett várakoznunk, mig azt megoldotta. Kétoldalt két kis apród állt, koppantóval: mikor ezek látták, hogy befejezte a gondolatfolyamatot, megmozdultak, az egyik szájára koppantott őfelségének, a másik a jobbfülére: mire őfelsége ugy riadt fel, mint aki álomból ébred, rámnézett és kisérőimre és eszébe jutott, hogy miért állunk itt: jövetelemről előzőleg értesitették volt. Néhány szót ejtett, mire azonnal mellettem termett egy fiatal legény, kezében koppantóval és odakoppantott a jobbfülemre. Kézzel-lábbal jeleztem, hogy nincs szükségem erre a szerszámra, mely eljárás, mint később értesültem róla, őfelsége és az udvar szemében nagyon leszállitotta értelmi képességeimet. A király, ahogy kivettem, kérdéseket intézett hozzám; mindenféle nyelven feleltem neki, mikor kiderült, hogy sehogy se érthetjük meg egymást; rendeletére a palotának egy másik termébe vezettek (ez az uralkodó mindegyik elődjét felülmulta az idegenek iránti vendégszeretetben), ahol két szolgát adtak mellém, hogy ellássanak. Ebédet hoztak és négy magasrangu személy, kiket, ugy emlékeztem, a király közelében láttam, megtisztelt vele, hogy velük étkezhettem. Két fogást hordtak fel, három-három tálon. Az egyik fogás ürücomb volt, de szabályos lapu piramisba vágva, háromszögekből, aztán egy romboid-alak, marhahusból, végre gömbalaku pudding. A második fogás kacsa volt, két darab, ugy kötve össze, mint egy hegedü, a köritékben fuvola- és furulyalaku burgonyák uszkáltak, aztán egy hárfaalaku borjumell. A szolgák kocka, henger, paralellogramm és más mértani alaku kenyereket szeltek le nekünk.

Még ebédnél ültünk, mikor bátorságot vettem magamnak és megkérdeztem egyes dolgok nevét az ő nyelvükön. Koppantóik segélyével, s a nemes urak kegyesen válaszoltak, nyilván abban a reményben, hogy képességeik és tehetségeik felett való bámulatomat nagyban emelni fogja, ha majd társaloghatunk. Csakhamar magam kértem kenyeret, italt, amire szükségem lehetett.

Ebéd után visszavonult a társaság, a király részéről egy ur jelent meg nálam koppantóval. Tintát, tollat, papirost hozott, néhány könyvet is és jelekkel értésemre adta, hogy nyelvleckék dolgában jár, ő fog engem tanitani. Négy órát ültünk egyhelyben, ez idő alatt szép sereg szót irtam le oszlopba, oldalt a forditással, külön füzetbe néhány rövid mondatot. Tanitóm ugyanis ilyeneket csinált: odaszólt egyik szolgámnak, hogy hozzon valamit, vagy forduljon meg, vagy üljön le, sétáljon, álljon és igy tovább. Erre aztán leirtam, hogy mondják ezt az ő nyelvükön. Egy könyvben megmutogatta nekem a nap, hold és csillagok alakjait, az egyenlitőt, az égőveket, a sarkköröket, számos planéta és állócsillag lajstromát. Megadta egy egész sereg hangszer nevét és leirását és nagy vonásokban a velük való bánásmód müvészetének müszavait. Miután a tanitó elment, a szavakat, forditással együtt, ábécés rendbe szedtem. Ily módon néhány nap alatt már emlitett jó emlékezőtehetségem képessé tett, hogy nyelvük titkaiba pillanthassak.

Az a szó, amit „repülő sziget“-nek, vagy „lebegő sziget“-nek forditok, eredetiben igy hangzik: _Laputa_. Hogy honnan és hogyan származik ez a szó, nem tudom pontosan. _Lap_ a régi, avitt nyelven _magas_-at jelent, _untuh_ pedig kormányzót, uralkodót – állitólag, szóhasonlással, igy származott az eredeti _Lapuntuh_-ból a mai _Laputa_. A magam részéről ezt a levezetést kicsit kényszeritettnek vélem. Egyszer vettem magamnak a bátorságot s néhány laputabeli tudósnak megjegyeztem, hogy véleményem szerint _Laputa_ annyit jelent, mint _lap uted_ – _lap_, határozóilag annyit tesz: napsugarak tánca a tengeren és _uted_ annyit tesz: szárny. Nem akarok nagyképüsködni, de azt hiszem, ez a helyes megoldás; különben az igazságos olvasóra bizom, itélje meg.

Azok, akikre a király rábizott engem, kijelentették, hogy öltözékem nagyon szegényes; másnap reggelre szabót rendeltek és mértéket vétettek egy öltözet ruhához. Már ezt az operációt egészen másképpen csinálta a laputabeli szabó, mint ahogy Európában megszoktuk. Először is kvadránssal lemérte magasságomat, aztán mérce és iránytü segélyével kiszámitotta testem arányait és körvonalait: mindezt papiron. Hat nap mulva elhozta a ruhámat, nagyon rosszul volt szabva, hol bő volt, hol szük; később rájöttek, hogy az algebrai képletekben elvétett egy számot. Vigasztalásomul szolgált, hogy ezek az esetek itt igen gyakoriak és nem tulajdonitanak ezeknek nagy fontosságot.

Mig a ruhám készült, otthon maradtam és szorgalmasan bővitettem szótáramat. Mikor legközelebb az udvarnál tisztelegtem, a király beszédéből sokat megértettem már; néhány alázatos szót válaszoltam is. Ő felsége elrendelte, hogy a sziget északkeleti irányt váltson Lagoda felé, ez a szárazföldi királyság fővárosa. Kilencven mérföldnyi távolságról volt szó, amit ötödfél nap alatt megtettünk. Fogalmam se volt róla, hogyan történik a sziget mozgatása. Másnap reggel tizenegy órakor a király, sajátkezüleg, udvarának és tisztikarának kisérete mellett, három óráig játszott különféle hangszereken, egyfolytában. Majdnem megsiketültem a lármától, nem is sejtettem, mire jó ez, mig tanitóm fel nem világositott. Elmondta, hogy „e sziget lakói hozzászoktak a szférák zenéjéhez, mely bizonyos időközökben hallható. Most az udvar is részt vesz ebben a hangversenyben, mindenki azon a hangszeren muzsikál, amelyen lekinkább jeleskedik.“

Lagoda felé való utunkban őfelsége több város és falu fölött megállitotta a szigetet, hogy a nép kérvényeit átvegye. Ecélból erős köteleket bocsátottak le sulyzókkal, ezekre a kötelekre odalent rákötötték a kérvényeket, mire, mint az iskolásgyerekek papirsárkánya, felrepült a kérvény. Néha bort és élelmiszereket is kaptunk alulról, amit csigákkal huztunk fel.

Matematikai ismereteim nagyban hozzásegitettek, hogy a laputabeliek kifejezéseit, beszédmodorát megértsem. Fogalomkörük tele volt tudománynyal és zenével, ez utóbbiakhoz is értettem valamit. Gondolataikat állandóan vonalakban és idomokban fejezik ki. Ha például valamely asszonynak vagy állatnak a szépségét akarják dicsérni, rombuszokban, körökben, paralellogrammokban, elipszisekben és más mértani alakzatokban irják le, vagy zenei müszavakkal. A király konyhájában egész sereg fizikai müszert és instrumentumot találtam; ezekkel vagdalják szabályos formákba a hust, amit őfelségének feltalálnak.

Házaikat igen rosszul épitik. A falak ferdék, a szobákban egyetlen rendes sarkot nem talál az ember. Ez onnan van, hogy a gyakorlati geometriát megvetik, azt mondják, közönséges és gépies munka az. Viszont az ő utasitásaik, amiket a munkásoknak adnak, oly elfinomultak és komplikáltak, hogy ezek az egyszerü emberek nem is érthetik meg és rendesen elhibázzák az épitést. Papiron a laputabeliek igen ügyesek, a szabályokat kitünően értik és kezelik. A közönséges, fizikai cselekedetekben, életmódban mégis alig láttam nehézkesebb, félszegebb, ügyetlenebb népet. Matematikai és zenei kérdéseken kivül más körben képtelenek mozogni. Igen rosszul vitatkoznak, szeretnek ellentmondani, hacsak nincs igazuk, ami ritkán történik meg. Képzelő-erő, invenció: idegen fogalom náluk, még csak szavuk sincs ezekre a fogalmakra. Minden gondolatukat a két fentemlitett tudomány mivelésére forditják.

Sokan közöttük, főleg azok, akik csillagászattannal foglalkoznak, hisznek az asztrológiában, csillagjárásban is, bár nyiltan restellik ezt bevallani. Amin leginkább csodálkoztam: ezek nagy előszeretettel foglalkoznak napi politikával. Beleszólnak közügyekbe, állami kérdésekben véleményt mondanak és a pártnézetek árnyalatairól szenvedélyesen vitatkoznak. Ezt a hajlamot különben számos európai matematikusnál is megfigyeltem, bár e két tudomány között semminemü rokonságot nem tudok felismerni. Talán ugy képzelik, hogy valamint a legkisebb körnek ugyanannyi foka van, mint a legnagyobbiknak, éppugy a világ szabályozása és forgatása nem kiván több hozzáértést, mint amennyi egy földgömb pörgetéséhez kell. Vagy talán az emberi természet egy nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi; hogy mindig azok a dolgok érdekelnek bennünket leginkább, amelyekhez semmi közünk nincsen s melyekhez sem képzettségünk, sem tehetségeink nem elegendők.

A laputabeliek állandó nyugtalanságban élnek: lelkük egy pillanatra se békül meg: mégis, ami egyre foglalkoztatja érzelmüket, nagyon kevés jelentőséggel bir az emberiség létérdekében. Állandóan azon rettegnek például, hogy az égitestek állásában valami zavar történhetik; hogy a föld, amint egyre közeledik a naphoz, végre egészen beleesik majd; hogy a nap felszine fokról-fokra kihül és megkérgesedik a kilökött lávatömegtől s majd nem világitja a többi világot; hogy a föld csaknem összeütközött legutóbb is egy üstökös farkával; hogy a legközelebbi üstökös, melynek jövetelét harmincegy éven belül várják, valószinüleg szétmorzsol bennünket; mert ha perihéliumban bizonyos távolságnyira közeledik a naphoz (amitől, számitásaik alapján, okunk van tartani), oly hőfokot ér el, mely tizezerszer nagyobb a veresen izzó vas hőfokánál, naptávolban viszont egymillió és tizennégy mértföld hosszu csóvát huz maga után, amelybe, ha százezer mértföldnyi távolságban a nucleustól, vagyis magtól belekerül a föld, azonnal tüzet fog és hamuvá ég; hogy a nap, naponta lövelve fényét és melegét, anélkül, hogy uj erőt gyüjtene, végre teljesen kimerül s megsemmisül, amivel együtt jár a föld pusztulása és mindama bolygóké, melyek a naptól kapnak fényt és meleget.

A laputabelieket annyira nyugtalanitotta és rémitgeti mindez s más effajta veszély előérzete, hogy aludni se mernek békében s az élet közönséges örömei és szórakozásai nem feledtetik velök e félelmeket. Ha reggel valamely ismerőssel találkoznak, első kérdésük, hogy van a nap kedves egészsége, milyen szinben volt, mikor lenyugodott, mikor felkelt, és hogy van-e valami remény, hogy mégse ütközünk össze az üstökössel. Az effajta beszélgetésbe ugy belemerülnek, mint a kis fiuk, amikor nagy élvezettel és mohón végighallgatnak mindenféle szellemekről és kisértetekről szóló történeteket, aztán nem mernek lefeküdni a sötétben.

Ennek a szigetnek az asszonyai igen életvidorak: nagyon megvetik férjeiket s kiváltképpen kedvelik az idegent. Van is ilyen rengeteg, a szárazföldről szállnak be, mindenféle ügyes-bajos dolgukban, városi ügyekben, üzleti utakon. Ezeket viszont igen megvetik a laputabeli férfiak, mert alacsony értelmüeknek tartják őket. Az idegenek közül válogatják aztán a hölgyek gavallérjaikat. A csunya csak az a dologban, hogy egész nyiltan és biztonságosan teszik ezt, a férj annyira el lévén merülve elmélkérdésekbe a feje bubjáig, hogy a szemeláttára udvarolhatnak egymásnak az asszony és szeretője; férjuram csak el legyen látva papirral, körzővel s a koppantó ne zavarja meg.