Part 16

Elmagyaráztam, „hogy van köztünk egy csomó ember, kik korai ifjuságuktól kezdve tanulják annak müvészetét, hogy e célra sokszorozott és válogatott szavakkal bebizonyitsák a fehérről, hogy fekete s a feketéről, hogy fehér, aszerint, amint fizetik őket. Ez emberekkel szemben a többi valóságos rabszolga, mert ha például az én szomszédom szemet vet a tehenemre, fizetett ügyvédhez fordul, aki bebizonyitja, hogy joga van a tehenemhez. Nekem erre másik ügyvédet kell fogadni, aki az igazamat védi, mert a törvény rendelete szerint az ember nem beszélhet a maga érdekében. Már most ebben az esetben én, aki a tehén igazi tulajdonosa vagyok, két nagy hátránynyal kell hogy megküzdjek: először az én ügyvédem, aki bölcsőjétől fogva ahhoz szokott, hogy a hamisságot védje, alig tudja feltalálni magát, mikor most az igazságot kell védenie; ez az ő szemében természetellenes állapot, hol nincsen elemében s melyben nem érzi jól magát. A második hátrány abban van, hogy ügyvédemnek nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy a birák elutasitsák, mire a többi ügyvéd ugy tekinti őt, mint aki a törvényvédelem jelentőségét kisebbiteni akarja. Igy csak két mód kinálkozik, ha meg akarom tartani a tehenem. Az egyik az, hogy elmegyek felperesem ügyvédjéhez s dupla fizetéssel megnyerem a magam ügyének, mire elárulja védencét s kimutatja, hogy az igazság az én oldalamon van. A második mód az, ha ügyvédem ügyemet oly igaztalannak tünteti föl, amint csak tudja, ugy forgatva a dolgot, mintha a tehén tényleg ellenfelemé volna; ha ezt ügyesen csinálja, biztosan felém hajlik a törvény kegye. Tudnivaló, hogy ezek a birák itélnek tulajdon kérdésekben és bünügyekben egyaránt: a legügyesebb ügyvédek közül válogatják őket, akik már öregek és lomhák. Egész életükben annyit küzdöttek az igazság és egyenlőség ellen, hogy most már végzetes hajlandósággal szeretik a csalást, szédelgést, kifosztást. Ismertem közöttük olyanokat, akik visszautasitották a megvesztegetést, ha az igazság részéről történt, semhogy az egész birói kart megsértsék azzal, hogy hivatalukkal ellenkező módon kelljen cselekedniök. Az ügyvédeknek alaptételük, hogy amit azelőtt tettek, azt törvény szerint tenni kell és lehet ujra. Éppen azért gondosan feljegyzik azokat a határozatokat, melyeket valaha az igazság s az egészséges emberi belátás ellen hoztak. Az ilyen itéleteket _precedenseknek_ nevezik; ezeknek nagy tekintélye van s igen gyakran emlegetik, s a birák gyakran használják fel gyenge lábakon álló vélemények támogatására.

„Tárgyalásokon az ügyvédek és birák nagyon vigyáznak, nehogy a felvetett kérdés érdemét érintsék. Inkább kiabálni kezdenek, felhevülnek, ha valahol a lényeges pontra tapintottak rá véletlenül, hogy a közönség figyelmét eltereljék. Ellenben hosszan időznek oly pontoknál, melyeknek a tárgyhoz semmi köze; például a fent emlitett perben sohase az érdekli őket, vajjon ellenfelemnek jogos igénye van-e az én tehenemre. Ellenben hosszan vitatják, hogy mit mondott a felperes, vörös-e a tehén, vagy fekete, milyen hosszu szarva van; a föld, amin legel, kerek-e vagy négyszögü, hogy hol fejik meg, az istállóban vagy a mezőn, van-e valami betegsége és igy tovább Most aztán a precedensekhez fordulnak tanácsért, a pört időről-időre elnapolják, és tiz-tizenkét-tizenhárom év mulva végre itéletet hoznak.“

„Tudnivaló még az, hogy ez a társaság valami sajátságos műnyelvet, vagy tájszólást beszél, amiből semmiféle halandó egy szót sem ért; a törvények mind ezen a nyelven iródnak, ezt a nyelvet ápolják és fejlesztik nagy szeretettel, mig egészen össze nem zavarták az igazság és hamisság, a helyes és helytelen lényegét: ugy, hogy harminc évig tart, mig eldől, vajjon a föld, melyen lakom s mely hat nemzedéken át őseim birtoka volt, az enyém-e, vagy egy idegen emberé, aki száz mérföldnyire lakik, valami idegen országban.

„Már olyan személyek ellen, kiket valami államellenes büntettel vádolnak, az eljárás sokkal gyorsabb. A biró megtudja előbb, hogy a hatalmi férfiak miképpen vélekednek s azután a jogi formák pontos tekintetbe vétele mellett kényelmesen felakasztatja, vagy futni engedi“.

Gazdám itt közbevágott és megjegyezte „mily kár, hogy ilyen csodálatos szellemi tulajdonokkal felruházott személyek, mint amilyenek leirásom szerint a jogtudósok lehetnek, nem kapnak valami megfelelőbb állást, melyből a tudományt és bölcsészetet terjesztenék“. Válaszolva, megmagyaráztam nagyságos gazdámnak, „hogy ezek minden egyébben, ami nem mesterségükre vonatkozik, egészen tudatlan és ostoba emberek, bárgyu társalgók, esküdt ellenségei minden tudománynak és müveltségnek s mindig hajlandók fejetetejére állitani minden gondolatot és szóbakerülő igazságot, mint ahogy azt már mesterségük közben megszokták“.

HATODIK FEJEZET.

(Az angol állam további leirása. – Milyen egy miniszterelnök.)

Gazdám még mindig nem értette, milyen okok késztetik a birákat arra, hogy zavart és nyugtalanságot csináljanak s szövetkezzenek az igazság megfojtására tisztán csak azért, hogy embertársaikkal szemben méltatlanságot cselekedjenek. Azt se fogta fel, mikor magyaráztam, hogy ezt ők pénzért teszik. Nagy fáradságomba került leirni neki a pénz használatát, az anyagokat, melyekből készül és a fémek értékét. „S hogyha egy _yehu_-nak sok van ebből az értékes anyagból, mindent tehet, ami eszébe jut: járhat finom ruhákban, lakhatik előkelő házakban, ehetik drága ételeket és italokat s válogathat a legszebb nők között. Éppen ezért, miután a pénz egyedül és magában mindezt képviseli, a mi _yehuink_ ugy vélik, sohase lehet elég belőle, sem költésre, sem gyüjtésre, aszerint, amint tékozló, vagy zsugori természetü az illető. Igy élvezheti a gazdag a szegény munkájának gyümölcsét s ugy aránylanak egymáshoz, mint 1 az 1000-hez. Hogy a mi népünk nagy tömege nyomorban él s kicsiny pénzért napi robotban sinylődik, hogy néhány gazdag bőségben élhessen“.

Minderre s még néhány részletre bővebben kitértem, de gazdám mindezt nem értette, mert abból a feltevésből indult ki, hogy minden állat kiveheti a részét a föld terméséből s főleg azok, akik a többi fölött uralkodnak. Azért azt kivánta, magyarázzam meg neki „mit értek drága ételek alatt s miért van erre szükség?“ Erre felsoroltam egész sereg fogást, ugy, ahogy eszembe jutottak, az elkészités különböző módja szerint s elmondtam, hogy a helyes elkészitéshez hány hajónak kell járni különböző országokban, ételhez s italhoz folyadékokat s füszereket, mártásokat hozni, s még számtalan más kelléket. Biztositottam őt, „hogy a földgolyót legalább háromszor kell körüljárni a hajóknak, mig egy előkelőbb _yehu_ hölgy megreggelizhet“. Erre kijelentette, „hogy bizony nagyon nyomoruságos egy ország lehet az, mely saját fiait nem birja ellátni táplálékkal. De legjobban azon csodálkozik, hogy lehet az, hogy akkora földön, mint amilyennek hazámat lenni állitom, egy csepp viz ne legyen s igy tengeren tulról kapjuk az italt“. Elmondtam, „hogy Anglia, az én szeretett hazám, háromszor annyi élelmet termel, mint amennyit lakói elfogyaszthatnak. Italokat is, amiket bogyókból sajtolnak, vagy fák gyümölcséből. S minden egyebet, ami az életfenntartáshoz szükséges. De ahhoz, hogy a férfiak fényüzése és kicsapongása s az asszonyok hiusága kielégithető legyen, terményeink nagy részét idegen országokba küldjük s kapunk érte anyagot betegségre, bünre és bolondságra. Innen van az, hogy egész sereg ember tartja fenn életét koldulásból, rablásból, lopásból, csalásból, keritésből, hizelgésből, csábitásból, hamis esküből, szédelgésből, játékból, hazugságból, csuszás-mászásból, vesztegetésből, irkafirkálásból, időjóslásból, mérgezésből, leánykereskedésből, szabadgondolkodásból, éneklésből, s más ily foglalkozásokból“. Mind e szavak fogalmát részletesen és csak nagy fáradsággal érttettem meg vele.

„Megérttettem vele, hogy a bort nem azért hozzák idegen tartományból, mintha szükséget szenvednénk vizben, vagy más italokban, hanem azért, mert ez egy olyan folyadék, ami felvidit bennünket azzal, hogy elhomályositja eszünket, elüzi szomoru gondolatainkat, vad és hórihorgas képeket gyujt agyunkban, reményeket támaszt és félelmet számüz, egy időre felfüggeszt minden okoskodást s tagjaink használatát megzavarja, mig mély álomba nem merülünk. Igaz, hogy aztán rendesen betegen és lehangoltan ébredünk s hogy e folyadék élvezete mindenféle betegséget okoz s életünket kényelmetlenné és röviddé teszi.

„De mindettől eltekintve, a nép zöme abból él, hogy kellékeket és szükségleteket szállit a gazdagoknak s igy kölcsönösen gondoskodnak egymásról. Például, amikor otthon ülök és tisztességesen fel vagyok öltözve, a testemen legalább száz mesterembernek munkáját viselem. Házam épitését és berendezését kétszerannyi végezte és ötször ennyi készitette el a feleségem reggeli pongyoláját“. Beszéltem aztán másfajta emberekről, akik ugy tartják fenn magukat, hogy betegekkel foglalkoznak. Már előbb emlitettem volt gazdámnak, hogy legénységem nagy része betegségben halt el. Hanem ezt igazán alig tudta felfogni. „Megérti – ugymond –, ha egy _Hauhnhnm_ elgyengül néhány nappal halála előtt, vagy valamely baleset következtében, de hogy a természet, mely mindenben oly tökéletes, a testünk belsejében fájdalomokozó anyagokat termelne, azt majdnem lehetetlennek tartja; nagyon szeretné tudni, mi lehet az oka az ilyesminek.“

Elmagyaráztam, hogy mi ezerféle dolgot eszünk, amik egymással ellenkezőleg hatnak, hogy olyankor is eszünk, mikor nem vagyunk éhesek s iszunk a szomjuság ingere nélkül; hogy egész éjszakákat üldögélünk erős pálinkák mellett, amik meggyujtják belső részeinket és siettetik, vagy hátráltatják az emésztést. Bujálkodó női _yehuk_ betegségeket szereznek, amitől megrohad a csontja annak, aki megölelte őket, hogy ez és sok más betegség apáról fiura száll s hogy sokan születnek közülünk bonyolult betegségekkel testükben, hogy a végtelenbe nyulna felsorolásom, ha minden betegséget elmondanék, mert van legalább hatszáz, a test minden részében, belül és kivül, az egyes tagokon s az egészen. Mind e betegségek orvoslására néhányan közülünk a beteggyógyitás mesterségében nevelkednek fel. S tekintve, hogy véletlenül magam is ilyen vagyok, gazdám iránti hódolatból szivesen feltártam előtte módszerünk egész titkát.

„Alapelvünk abban összpontosul, hogy minden betegségnek oka a tulterhelés. Ebből oda következtetünk, hogy a test állandó kiüritése szükséges akár természetes uton, akár felül, a szájon keresztül. Ez utóbbit ugy érik el, hogy növényekből, ásványokból, gummiból, olajokból, gyökerekből, kagylókból, savakból, levekből, gyomból, ürülékből, kigyókból, békákból, varangyokból, pókokból, halott ember husából és csontjából, madarakból vagy állatokból és halakból anyagokat vonnak ki, melyeknek ize és szaga oly undoritó és elviselhetetlen, hogy a gyomor azonnal és öklendezve kilöki magából, amit hányásnak neveznek. Mérgek hozzáadásával oly miskulanciákat szerkesztenek a fentemlitett anyagokból, melyek alul vagy felül bevezetve, a belekre hatnak épp oly utálatosan és kellemetlenül, mire a belek megernyednek s mindent kiüritenek: ezt nevezik klistérnek. Miután a természet, mint ahogy az orvosok állitják, a test felső nyilását szilárd és folyékony táplálékok bevezetésére, az alsót pedig azok kivezetésére rendelte, tehát az orvosmüvészet felállitotta azt a lángészre valló alapelvet, hogy a természetet, ha valami betegség megzavarta, ugy lehet megint eredeti állapotába visszaráncigálni, hogy a testet éppen ellenkező módon kezeljük, felcserélve a nyilások szerepeit, amennyiben szilárd és folyékony anyagokat hátul bevezetünk s a szájon keresztül kivezetünk.

„De mindezen valódi betegségen kivül vannak még képzelt betegségek, amiket az orvosok képzelt orvosságokkal gyógyitanak. Sokféle van és sokféle gyógyszer is, mindegyik más névvel, főleg nőnemü _yehuk_ használatára. Legfőbb tehetsége az orvostudománynak azonban a jövendölés, mely legtöbb esetben beválik. Ha ők megjósolják, hogy a beteg meghal, amint ezt rosszindulatu betegségek alkalmával többnyire teszik, akkor meg is hal a beteg. Ha véletlenül gyógyulni kezd a beteg, egy nagyobb adag orvossággal mégis be tudják bizonyitani, hogy nem voltak hamis próféták. Ily módon nagy hasznára vannak például házastársaknak, kik már megunták egymást és sokszor az államnak is, melynek miniszterét vagy uralkodóját épen kezelik.“

Egynéhány alkalommal már beszéltem gazdámnak az uralkodásról általában és különösen a mi kitünő államszervezetünkről, mely az egész világ bámulatát és irigységét felkeltette. De most, hogy igy szóbakerült egy miniszter, felszólitott, „beszéljem el, mit értenek a _yehuk_ e fogalom alatt.“

Elmondtam, „hogy az állam miniszternöke oly egyén, ki nem ismer sem örömöt, sem bánatot, aki nem szeret és nem gyülöl; nem haragszik és nem érez szánalmat; nincs benne semmi szenvedély vagy vágy, csak éppen a pénzt, meg a hatalmat, meg a nagy cimeket szereti. Sokféle dologról tud beszélni, kivéve azokat, amiket magába gondol. Igazat is mond néha, ha azt reméli, hogy hazugságnak veszik. De másként, amit hazudik, becsületes őszinteséggel óhajtja, hogy az ember igaznak tartsa. Aki azt akarja, hogy a miniszterelnök becsülje őt, csak rosszat beszéljen a háta mögött és tekintse magát elveszettnek az, akiről a miniszterelnök jót mondott. A legrosszabb jel azonban mégis az, mikor a miniszterelnök megigér valamit; ha pláne szavával erősiti meg, olyankor az okos ember felad minden reményt s valami egyébhez fog.

„Három módja van annak, hogy az ember miniszterelnökké legyen. Az első az, hogy az ember okosan rendelkezzék feleségéről, lányáról, nővéréről; a másik, elárulni és kiintrikázni az elődöt; a harmadik, vad hévvel szavalni nyilvános gyülekezetekben az udvar romlottsága ellen. Okos uralkodó a három jelölt közül az utóbbit választja. Az ilyen buzgó lelkek rendesen leghübb és legkezesebb szolgái uruk akaratának. Az ilyen miniszterek, ha végre megkapták kinevezésüket, többnyire megvesztegetik az országgyülést, s végre valamely esemény, ugynevezett _indemniti_ következtében, megkimélik magukat a következményektől s megrakottan visszavonulnak a nyilvánosság küzdőteréről. A miniszterelnök palotája tulajdonképpen egyetem, ahol a minisztercsemeték nevelkednek. Szolgák, lakájok, kapusok és portások ellesve mesterük szokásait, végre maguk is miniszterelnökké lesznek, ha a három főtantárgyban, a vakmerőségben, hazudozásban és vesztegetésben kitünnek.

„A miniszterelnököt többnyire valami elvirult lotyó, vagy kedvenc lovászfiu kormányozza. Ezek a csatornák, melyeken keresztül a közigazgatás minden forrása áthalad; ezek végső fogalmazásban a királyság tulajdonképpeni kormányzói.“

Egy napon gazdám, mikor az ország nemességéről beszéltem, váratlan bókkal illetett, melyet meg sem érdemeltem. Azt mondta, „hogy nyilván valami előkelő, nemesi családból származom, mert szinben, tisztességben s mozdulatokban kiválok az ő országainak minden _yehu_-ja közül, bár ugy látszik, ez ügyességem és erőm rovására megy, dehát persze, arra is gondolni kell, hogy egészben másképpen élek, mint ők, s különben is, nem csak hogy beszélni tudok, de még az értelem halvány lehetősége is feltehető nálam, legalább is a _yehuk_ között csodaszámba megy ennyi értelem.“

Megjegyezte, „hogy a _Hauhnhnmek_ között a fehér, a vörös és a szürke nem oly szép alaku, mint a gesztenyebarna, az almáspej és a fekete. Előbbiek nem is oly értelmesek s tehetségük is fogyatékosabb. Éppen ezért szolgák maradnak véges-végig, s természetellenes volna, ha ebből az állapotból kiemelnők őket.“

Alázatosan megköszöntem nagyságos gazdámnak, hogy ilyen jó véleménynyel van rólam. Egyuttal azonban közöltem vele, hogy nem vagyok magas származásu, szüleim egyszerü, tisztes emberek, kik éppen csak hogy rendes nevelésben részesithettek s hogy a nemességnek közöttünk egészen más jelentősége van, mint ahogy ő képzeli. A mi fiatal nemeseinket gyermekkoruktól fogva tétlenségben és fényüzésben nevelik; mihelyt módjukban van, elfecsérlik erőiket és rut betegségeket szednek föl. Midőn vagyonukat eltékozolták, valami alacsony sorsu és kellemetlen nőt vesznek el feleségül a pénze miatt, akit aztán gyülölnek és megvetnek. Az ilyen házasságból többnyire idétlen, vérbajos és nyomorék gyermekek származnak, két-három nemzedéken tul nem is él a család, hacsak az anya nem okosabb és gyermekeinek apját a szomszédség és egészséges cselédség köreiből nem válogatja, nehogy a család tönkremenjen. Elmondtam, hogy beteg és gyönge test, petyhüdt arcbőr és soványság a nemesi vér legbiztosabb jele. Éppen azért az egészséges, erőteljes külső nemes családokban máris gyanus s ilyenkor a világ felteszi, hogy a valódi apa holmi kocsis vagy más lehetett. A test tökéletlensége együtt jár a lélek betegségeivel; nemeseink mind spleenesek, fáradtak, tudatlanok, szeszélyesek, érzékiek és elbizakodottak.

E kitünő társaság beleegyezése nélkül nem lehet nálunk törvényt alkotni, megváltoztatni, vagy felfüggeszteni; egyuttal belőlük alakul a legfelsőbb, felebbezhetetlen biróság.

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző határtalan hazaszeretete. – Gazdája megjegyzéseket tesz az angol államszervezet és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és megfelelő esetekkel ábrázol. – A gazda észrevételei az emberi természetről.)

Az olvasó talán csudálkozni fog, hogyan beszélhettem ilyen szabadon saját nememről, ilyen szabadon s talán ilyen áruló módon; de gondolja meg, hogy olyan halandókkal társalogtam e tárgyról, akik az emberi fajtáról már eleve a leggyászosabb véleményt alkották, annak feltünő hasonlatossága lévén a _yehukkal_. Különben pedig nyiltan bevallom, hogy a négylábuak erkölcsi felfogását szembeállitva az emberi romlottsággal, oly mértékben kinyitotta a szemem s értelmemet elannyira kivilágitotta, hogy kezdtem egészen más szemmel nézni az emberi tetteket és szenvedélyeket, s saját nemem becsületét kezdtem olyannak látni, amit nem érdemes megvédelmezni; – de másrészt ugyis lehetetlen volt ez oly világos és tiszta itéletü személy előtt, mint gazdám, kinek hatása alatt naponta ezer hibát fedeztem fel magamban, amikről ezelőtt sejtelmem sem volt s amik az emberi gyengeségek és hibák jókora lajstromában is ismeretlenek. Példáján okulva, kezdtem mélyen megvetni minden hamisságot és áloskodást; az igazságot pedig ugy megszerettem, hogy annak érdekében mindent feláldozni természetesnek tünt.

Egészen őszintén akarok beszélni az olvasóval. Volt egy másik, erősebb inditóoka annak, hogy ilyen szabadon és nyiltan beszéltem nememről. Egy évet töltöttem csak ebben az országban, mikor érezni kezdtem, hogy máris oly mély szeretettel, tisztelettel és hódolattal tekintek a benszülöttekre, hogy tőlük elválni szinte lehetetlennek látszott. El is határoztam, hogy hátralevő életemet a csudálatos _Hauhnhnm_-ok között töltöm el, minden szépség és erény folytonos gyakorlásában és soha nem térek vissza az emberek közé. De örök ellenségem, a végzet már ugy határozott, hogy ez a nagy boldogság ne juthasson osztályrészemül. Most csak az vigasztal, hogy mindabban, amit honfitársaimról beszéltem, igyekeztem a hibáikat annyira kisebbiteni, amint az ilyen szigoru vizsgáló előtt csak lehetséges volt s azon voltam, hogy kedvező fordulatot adjak az egyes fejezeteknek. Tudom, ez gyöngeség, de hát van-e élőlény, akit részrehajlóvá ne tenne a szülőföld és haza határtalan szerelme?

Röviden és összefoglalva megirtam néhány beszélgetésünk tartalmát, a rövidség kedvéért kihagytam azonban sok fontos részletet, amikre ezuttal kitérek.

Mikor már minden kérdésre válaszoltam és kiváncsiságát, ugy látszik, minden irányban kielégitettem, jó gazdám egy reggel korán küldött értem és magától csekély távolságra leültetett. (Oly kegy volt ez, melyben először részesültem.) Elmondta, „hogy nagyon komolyan megfontolta egész történetemet és mindazt, amit magamról és hazámról beszéltem, s hogy e megfontolás után az állatok egy sajátságos fajtájának tekint bennünket, melyeknek a természet, valami csudálatos véletlen következtében, az értelem csekély sugarát juttatta, de mi e csekély értelmet arra használjuk csak, hogy annak segitségével természetes romlottságunkat növeljük s uj bünöket szerezzünk a régiekhez, természetelleneseket; hogy csekély képességünktől magunk raboljuk meg magunkat, ellenben eredeti igényeinket s vágyainkat nagy sikerrel sokszorozzuk s egész életünket azzal töltjük, hogy mindenféle mesterkedéssel e vágyaknak és igényeknek eleget tegyünk. Ami engem illet, se oly erős, se oly ügyes nem vagyok, mint egy közönséges _yehu_; ügyetlenül járok a hátsó lábaimon, kitaláltam egy olyan viseletet, aminek következtében patáimat semmire se használhatom s azzal nem is védekezhetem; arcomról eltávolitottam a szőrzetet, ami nap és eső ellen védelmezett volna. Végre, se gyorsan futni, se fára mászni nem tudok olyan sebesen, mint _yehu_ testvéreim.“

„Törvényeink és alkotmányunkat, amint nézi, azok nyilván értelmi s ennek következtében erkölcsi fogyatékosságunk nemleges szülöttei, mert értelmes lény kormányzásához elég a józan ész, de nekünk nincs jogunk e cimhez azok után, amiket népemről elmondtam; bár azt is észrevette, hogy sok részletet részrehajlásból elhallgattam s gyakran állitottam olyant, ami nincsen.

„Véleményében mindinkább megszilárdult, látva azt, hogy nemcsak testi vonatkozásban egyezünk meg teljesen a _yehukkal_ (eltekintve ama nem éppen előnyünkre felhozható különbségektől, hogy patánk rövidebb, gyengébb, hogy kevésbbé gyorsak, ügyesek, fürgék vagyunk), de azok után, amiket életünkről, szokásainkról, cselekedeteinkről elmondtam, lelki alkatunk között is ugyanaz a megegyezés felismerhető. Ebben az országban is megfigyelték, hogy a _yehu_-k még sokkal jobban gyülölik egymást, mint egyéb állatok; ennek okát abban látták a benszülöttek, hogy mindegyik _yehu_ a többi _yehu_ ocsmányságát láthatja csak és a magáét nem. Éppen ezért kezdi hinni, hogy nem is oktalan dolog részünkről, ha eltakarjuk testünket s elrejtjük a sok formátlanságot és csunyaságot, aminek látását alig viselhetjük el. Csakhogy még ebben is téved, ugy látszik, mert a mi hazánkban ugyanolyan okokra vezethető vissza a civódás, mint a _yehuk_ között. Mert azt ők is megfigyelték, hogy ha öt _yehu_ közé annyi abrakot dobnak, amennyi ötvennek elég, ők ahelyett, hogy békében zabálnának, hát egymás fülének, arcának esnek, mert mindegyik magának akarná az egészet, éppen azért etetés közben mindig egy szolgának kell állani közöttük, hogy visszatartsa a nyugtalankodókat. Ha egy tehén kimul vagy elhull baleset következtében, mielőtt a _Hauhnhnm_ saját háziállatai számára eltehetné: a környék minden _yehuja_ ráveti magát és olyankor ugyanaz a csata tör ki köztük, amilyent leirtam: körmeikkel borzasztó sebeket ejtenek egymáson, bár megölni ritkán tudják egymást, nem lévén birtokában azoknak a kényelmes gyilkoló szerkezeteknek, amiket mi feltalálunk. Máskor megint ugyanilyen háboruskodás tör ki különböző vidékek _yehu_-i között, minden látható ok nélkül: az egyik vidék _yehu_-i, kedvező alkalommal, mikor a másik _yehu_-tábor nem készült fel, ráront ellenségére. Ha a támadás nem sikerült, szépen hazakullognak és ellenség hijján folytatják otthon azt, amit én polgárháborunak neveztem.

„Vannak mezők ezen a vidéken, ahol bizonyos fényes és szines köveket lehet találni, amikre a _yehuk_ mohón buknak; ha, ami gyakran megesik, a kő egyik fele benne van még a földben: képesek naphosszat ott álldogálni, körömmel, foggal kaparni ki a követ a földből; elvinni aztán és elrejteni istállóikban. Ilyenkor vadul és félve nézegetnek körül, nem fedezte-e fel valamelyik társuk, hogy hová dugták a kincset. Jómaga soha nem tudta felfogni, mire való ez a természetellenes mohóság, vagy mire kellenek e kövek a _yehu_-nak; most kezdi hinni, hogy a fösvénységnek ugyanazon ösztöne ez, amilyenről emberi fajunk ismertetésekor is beszéltem. Egyszer, ugymond, kisérletképpen egy rakás ilyen követ önmaga kiszedett onnan, ahová egyik _yehu_-ja rejtette. Mikor a piszkos állat nem találta kincsét, oly hangos üvöltözésbe tört ki, hogy az egész csorda összeszaladt; akkor azoknak esett, tépte, harapta, karmolta társait, bőgött és acsarkodott, nem evett, nem aludt és nem dolgozott, majdnem belepusztult, mig aztán gazdám egyik szolgájával visszadugatta a köveket ugyanabba a sarokba, ahonnan kivették: a _yehu_ azonnal visszanyerte jókedvét és meggyógyult, csak megfelelőbb rejtekhelyet keresett a kincsnek, megint eldugta s azóta igen használható és kezes a bestia.“

Gazdám továbbá biztositott róla, amit magam is megfigyeltem, hogy az olyan földeken, ahol ilyen fényes kő terem, leggyakoribb és leghevesebb az ütközet.

„Ha két _yehu_ – ugymond – ilyen követ fedez fel a mezőn s összevesznek azon, hogy kié legyen, többnyire egy harmadik terem ott s elkaparintja a kincset.“ Gazdám itt megjegyezte, hogy, nemde itt is feltünő a hasonlatosság a mi ugynevezett törvényhozásunkkal és én, a saját jóhirünk érdekében, meghagytam tévedésében s nem mondtam meg neki, hogy a mi biráink bizony nem elégszenek meg azzal, hogy a panaszos és vádlott által vitatott kincset elszedjék, hanem addig folytatják a pert, mig nemcsak a kincs párolog el, de vádlott és panaszos azt a pár fityinget is elveszti, amije az igénylett kincsen kivül volt.

Folytatva előadását, gazdám kijelentette, „hogy legvisszataszitóbb vonása a _yehuk_-nak az a vad mohóság, amivel mindent felfalnak, ami utjukba esik: növényt, gyökereket, bogyókat, elhullott dögök romlott husát, vagy mindent együttvéve; s az is megvan bennük, hogy jobban izlik nekik, amit messzi mezőkről loptak vagy szereztek, mint amit otthon kapnak, ha mégolyan izletes is. Ha módjukban áll, addig zabálnak, mig hasuk csaknem felpukkad, – azután megrágnak bizonyos gyökeret, amitől kiürülnek. Van aztán egy másfajta gyökér is, dus lével, ez azonban már ritkábban található, amit a _yehu_-k nagy gyönyörüséggel szopogatnak és mohón keresnek mindenütt: ez a gyökér ugyanazzal a hatással van rájuk, mint amilyen hatást nálunk a bor élvezete kelt. Ha sokat szopogatták, a _yehu_-k hol átölelik egymást, hol összevesznek; üvöltöznek, fintorognak, kóvályognak és tántorognak, megbotlanak végre s hosszában belefeküsznek valami pocsolyába, ott aztán mély álomba merülnek.“

Magam is megfigyeltem, hogy ezen a vidéken az állatok közt csak a _yehu_-k betegszenek meg, nem oly gyakran ugyan, mint nálunk a lovak, mert nem rossz bánásmód következtében, hanem csak saját piszkos fajtájuk mohósága és mértéktelensége miatt. A _hauhnhnm_-nyelvnek éppen ezért egyetlen, általános szava van csak a betegségre, amit ez állattól kölcsönöztek és ez a _hnea-yehu_, vagyis _yehu-kór_ szó. A yehut ebből ugy gyógyitják ki, hogy saját bélsarát és vizeletét erővel a torkába tömik. Gyakran figyeltem meg magam is, hogy ez az eljárás eredménynyel járt s azért őszinte jóakarattal ajánlom melegen minden szeretett honfitársamnak, általános és üdvös orvosság gyanánt minden olyan betegség ellen, amit tulterhelés idézett elő.

„Ami müveltséget, kormányzást, művészetet, ipart s egyebeket illet“, vallotta be továbbá jó gazdám, „azt meg kell adni, kevés, vagy semmi vonatkozást nem lát az ő _yehu_-ik s a mi nemzetségünk között. Ami bennünk rokon, az természetünkben rejlik. Az igaz, néhány kiváncsi _Hauhnhnm_ állitólag megfigyelte, hogy a _yehu_-csordákban rendesen van egy fő-yehu, (de hiszem emlitettem, hogy nálunk a szarvasok között is van ilyen) aki még rutabb és otrombább, mint a többi s még veszekedőbb természetü. Ez a vezető yehu rendesen maga mellé vesz egy hozzá lehetőleg hasonló kegyencet, akinek egész hivatása abban áll, hogy gazdája talpát és fenekét nyalogassa s a nőstény _yehukat_ beterelje istállójába; ezért aztán urától időnkint holmi szamárkoncot kap jutalmul. Ezt a kegyencet az egész csorda utálja s ezért mindig ura körül settenkedik, hogy ne bánthassák. Hivatalában megmarad mindaddig, mig a vezető nem talál még komiszabbat nála; abban a pillanatban elkergetik őt s utóda, s az egész környék minden _yehu_-ja, himek, nőstények, köréje sereglenek s tetőtől-talpig leöntik rondasággal. Hogy ezt a példát mennyire lehet alkalmazni a mi udvari életünkre, miniszterekre és kegyencekre, azt, ugymond, magam itélhetem meg legjobban“.

Nem mertem válaszolni e gunyos és kegyetlen megjegyzésre, mely az emberi értelem értékét a közönséges kutyák szinvonala alá sülyesztette volna: hiszen még az is ki tudja válogatni, hogy melyik kutya ugatására figyeljen és hallgasson, ha nem akarja, hogy rossz nyomra vezessék.