Part 4

Mikor legnagyobb álmélkodásukra és megelégedésükre befejeztem mutatványaimat, abbeli óhajomnak adtam kifejezést, adnák át legalázatosabb hódolatomat uralkodójuknak, s közöljék vele, hogy mielőtt visszatérnék hazámba, királyi szine elé járulok. Mikor legközelebb Liliput császárral beszéltem, meg is kértem őt, adna engedélyt, hogy Blefuscu fejedelmét meglátogassam; – amit kegyesen jóváhagyott, de igen hideg modorban, aminek okát nem foghattam fel. Később sugta meg nekem valaki, hogy „Flimnap és Bolgolam a nagykövetekkel való tárgyalásomat a hütlenség jelének tüntette fel“ – képzelhető, hogy fájt ez, minden effajta gondolat távol állott tőlem. Akkor először kezdtem megérteni homályosan, mit jelent ez a szó: udvar és mit ez: miniszter.

Meg kell még jegyeznem, hogy a nagykövetek tolmács segitségével beszéltek hozzám, a két ország nyelve éppen ugy különbözik, mintahogy két európai országé szokott. Mindkét nemzet igen büszke nyelvének szépségére, régiségére és erejére, a szomszéd ország nyelvét ellenben megvetik. A mi császárunk tehát, amaz előnyökre támaszkodva, melyeket neki az ellenséges hajóraj meghóditása biztositott, arra kényszeritette Blefuscut, hogy üzleti ügyeiket liliputi nyelven bonyolitsák le. Az is igaz, hogy a kereskedők és a matrózok, szóval a partlakók, mindkét nyelvet beszélik. Ennek oka a két nemzet közt fennálló nagy kereskedelmi forgalomban kereshető, abban, hogy a számüzöttek átmentek a szomszéd országba – hogy a rang- és pénzarisztokrácia ifjai szivesen rándultak át a csatornán, uj embereket, uj erkölcsöket ismerni meg. Az emlitett kölcsönös nyelvismeretekről néhány héttel később győződtem meg, mikor Blefuscu császárát meglátogattam. Ez a látogatás az ellenségeim áskálódása okozta bánatom közepett, gyönyörüséges emlékemmé vált, amiről, megfelelő helyen, még beszélni fogok.

Az olvasó még emlékszik, hogy abban a bizonyos fogadalomban amit aláirtam, s melynek alapján szabadságomat visszaadták, voltak pontok, amik sértettek, nagyon is szolgai jelleget kaptam ezáltal és csak nagy és sürgető szükség kényszerithetett rá, hogy e pontokat elfogadjam. Most, hogy _nardac_ voltam, magasrangu államhivatalnok, e pontok betartása méltóságomon alul állt és a császár (hogy igazságos legyek) egyszer sem emlitett előttem ilyesmit. Nemsokára alkalmam volt, nézetem szerint igen jelentős szolgálatot tehetni őfelségének. Éjfélben riasztottak fel: sok száz ember orditozott kapum előtt, „_burglum, burglum_“ hangzott szüntelenül: a tömegen átfurakodva nehány udvari személy törtetett hozzám s könyörögtek, jönnék azonnal a palotába: ő császári felsége lakosztálya tüzben áll! Egy udvarhölgy meggondolatlanul elaludt olvasás közben és a gyertya égett. Pillanat alatt talpon voltam, a népet elhajtották utamból. Holdvilágos éjszaka volt, elértem a kastélyt, anélkül, hogy utközben eltapostam volna valakit. Mire odaértem, a falakhoz már létrákat támasztottak volt, vödrök is lettek volna, csakhogy a viz messze volt. E vödrök akkorkák, mint egy-egy gyüszü – a jó emberek annyit adtak fel nekem, amennyit csak lehetett, de a lángok oly hevesen csapkodtak már, hogy ezzel nem sokra mentünk. Könnyen elolthattam volna az egészet a kabátommal, csakhogy azt szerencsétlenül otthon feledtem nagy siettemben: csak bőrnadrágom volt rajtam. Egészen kétségbeejtő és siralmas eset volt s a nagyszerü palota feltétlen porráég, ha nálam szokatlan lélekjelenlét nem sugall egy váratlan ötletet. Megelőző este bőségesen ittam _glimigrimet_, ez kitünő borfajta, de a vesékre erősen hat. Ehhez járult a hőség, amit a lángok és az oltás fáradalma idézett elő, a bor dolgozni kezdett vesémben, melynek tartalmát bőven és ügyesen üritettem ki magamból, vigyázva, hogy a legveszedelmesebb pontokra zuhogjon az áradat. Három perc alatt kialudt a tüz – és a kastély többi része, annyi év fáradtságos munkája, meg volt mentve a pusztulástól.

Már nappal volt, mire hazajutottam, anélkül, hogy bevártam volna a császárt; bár nagy volt a szolgálat, amit tettem, az a mód, ahogy végrehajtottam, bizonytalanná tette a császár háláját. Szigoru törvények szólnak ugyanis arról, hogy a liliput-i császár palotájában senkinek sem szabad azt tenni, amit én tettem. Kissé megnyugtatott őfelsége követe, aki tudtomra adta, hogy „őfelsége átiratott a táblához, hogy eszközöljenek ki számomra kegyelmet“. Azt csak titokban közölték velem, hogy a császárné, elborzadva azon, amit tettem, a kastély legfélreesőbb sarkába vonult vissza, kijelentette, hogy soha nem lépi át a megszentségtelenitett szobák küszöbét és hogy legbelsőbb bizalmasai körében boszut esküdött ellenem.

HATODIK FEJEZET.

(Liliput lakói. Törvényeik, szokásaik. Hogy tanitják gyermekeiket? Hogyan élt a szerző ebben az országban? Szerző tisztára mossa egy magasrangu hölgy hirnevét.)

Áskálódások és civakodások: – oly megszokott mindez az udvaroknál, hogy nem időzök tovább amaz ármányok vázolása mellett, melyekkel irigyeim a király még mindig haragos szivét ellenem ingerelték. Más tárgyra térek.

A liliputi ember hat hüvelyknél valamivel kisebb, az állatok és növények aránya pontosan megfelel e nagyságnak. A legnagyobb ló, vagy ökör például négy hüvelyk magas; a juh másfél hüvelyk; a ludak akkorák, mint egy verébfióka; és igy lefelé, a legparányibb lényekig, amelyeket szabad szemmel alig tudtam észrevenni; ezeket csak a lilipuutiak láthatják, akiknek látása rendkivül éles, igen tisztán látnak, csak, persze, csekély távolságra. Egyszer nagyon mulattam egy szakácson, aki holmi pacsirtát rántott ki, – az egész nem volt akkora, mint egy szunyog, – máskor meg egy fiatal leányt figyeltem, aki láthatatlan tübe láthatatlan selymet füzött.

Legmagasabb fáik hét láb magasak, a királyi parkban láttam nehányat, melyeknek tetejét éppen hogy elértem. Igy aránylanak más növények: az olvasó képzeletére bizom a többit.

A liliputiak müveltségéről itt csak futtában szólhatok. Éppenhogy irásukat kell felemlitsem, nem balról-jobbra irnak, mint az európai népek, nem is jobbról-balra, mint az arabok és zsidók, nem is lefelé, mint a kinaiak, hanem keresztbe, a papir egyik sarkából a másik felé. Effajta irást eddig Angolországban tapasztaltam csak, ahol hölgyeink alkalmazzák, mikor leveleznek.

Halottaikat fejjel lefelé temetik el, azt hiszik ugyanis, hogy tizezer hónap mulva mindenki feltámad és hogy abban az időben a Föld (amit laposnak képzelnek) felfelé lesz fordulva: – igy aztán a feltámadás talpra állitja az egész Liliput-ot. Maguk között a tanult emberek már régen felismerték e tétel tarthatatlanságát, de a nép tartja magát hozzá és a gyakorlat ma sem egyéb.

Van nehány igen sajátos törvény és szokás a császárságban, melyeket, ha nem volnának szeretett hazánk törvényeivel éppenséggel ellentétben: még magyarázni és mentegetni is tudnék, hozzátéve, milyen kivánatosnak tartanám, hogy e törvényeket végre is hajtsák. Az első ilyen törvény a besugókra vonatkozik. Az állam ellen elkövetett bünöket itt igen szigoruan büntetik, de ha a megvádolt személy ártatlanságát nyilvánvalóan bebizonyitja: a vádlót szégyenteljes halálbüntetés éri, azonnal: az ártatlan vádlottat pedig négyszeresen kárpótolják: először vesztett idejéért, másodszor a veszélyért, amit kiállt, harmadszor a börtönért, amit elszenvedett és negyedszer ama költségekért, melyeket védelmére kiadott. Ezenkivül a császár nyilvános módon kegyeibe fogadja őt és ártatlanságát az egész városban falragaszok hirdetik.

A csalást nagyobb bünnek tekintik, mint a lopást, többnyire halállal büntetik. Ugy okoskodnak, hogy éberséggel és vigyázattal, és nagyon kevés értelemmel meg tudjuk óvni javainkat a tolvajoktól, de a csaló ravaszsága ellen semmi se védi a becsületes embert. Másrészt a vétel és eladás örökös forgalma hitelt tételez fel, itt nem lehet büntetni a csalást, a becsületes kereskedő mindig pórul jár, a svihák meggazdagszik. Emlékszem, egyszer jelen voltam egy tárgyaláson, a bünös gazdáját kárositotta meg, nagy összeg pénzzel, amit rábiztak és amivel megszökött. Én őfelségének odavetőleg megjegyeztem, hogy hiszen ez csak _bizalommal való visszaélés_, de ő azt mondta, kegyetlenség volna a legsulyosabb minősitést alkalmazni a bünös ellen; mire meglepetve és zavartan csak annyit tudtam mondani: minden nemzetnek más a szokása s bevallom, igen resteltem magam.

Mi az uralkodás tengelyének a büntetést és a jutalmazást tekintjük, de még nem láttam egy nemzetnél se, hogy ez elvet keresztülvitték volna, Liliput-ot kivéve. Aki bizonyságát tudja adni, hogy hetvenhárom hónapon keresztül az ország törvényeit szigoruan betartotta: bizonyos előjogokat élvez, életviszonyainak és képességeinek arányában, egy erre szolgáló alapból megfelelő pénzösszeget is kap. Felveszi a _snilpall_, azaz _törvényes_ cimet és jelleget, amit nevéhez kapcsolnak, de e cim nem örökölhető. Nagyon csudálkoztak, mikor elmondtam, hogy a mi törvényeink betartására büntetésekkel kényszeritik az embereket, ellenben betartásukat nem jutalmazzák. Birósági épületeikben az Igazságot éppen azért hét szemmel ábrázolják a liliputiak, kettő elől, kettő hátul, fent is, kétoldalt is egy-egy, jelezve, hogy az Igazság körültekintő: jobb kezében nyitott aranyzacskó, bal kezében hüvelyes kard, jelezni, hogy inkább szeretne jutalmazni, mint büntetni.

Hivatalok betöltésénél inkább jó erkölcsökre, mint képességekre tekintenek, ugy okoskodnak, hogy közepes emberi értelem nagyon elégséges valamely hivatal betöltésére, ha már az embereknek kormányzásra van szükségük: – a nyilvános ügyek intézése nem lehet valami mélységes rejtély, amit csak nehány, kiválasztott lángész foghat fel – hiszen ilyen alig három születik egy emberöltő alatt – ellenben felteszik, hogy igazság, méltányosság, türelem: ezek oly erények, melyek minden embernek hatalmában vannak; jóakarattal és gyakorlattal ezek az erények bárkit képesithetnek állami szolgálatra, kivéve, ha különös tanulmányok kellenek hozzá. Szerintük erkölcsi tisztaságot sohasem pótolhat a szellem élessége vagy emelkedettsége, mert sohasem lehet oly veszélyes az a hivatalnok, aki értelmiségi hiányból valami hibát követ el, mint az, aki ügyes és ravasz eszével ezt a hibát takargatni, rendezni, sokszorozni, szépiteni tudja.

Hasonlóképpen nem kaphat hivatalt az sem, aki nem hisz az Isteni Gondviselésben, a liliputiak ugy okoskodnak, hogy az ilyen ember saját magát tekinti a Gondviselésnek, szolgálatába hajtja a többieket – a császár nem alkalmazhat olyasvalakit, aki az ő tekintélyét tagadja.

Én e törvények felsorolása alkalmával mindig az eredeti intézményeket idéztem, de az ember természettől fogva, romlásra hajlik és megrontja törvényeit. Ha az olvasó emlékeztet rá, hogy beszéltem a kötéltáncolásról, bot fölött átugrásról, bot alatt elbuvásról, amivel Liliputban magas állásokat érnek el, emlékezzék arra is, hogy ezt a szokást a császár nagyatyja hozta be és jelenlegi fejlettségét a pártoskodás földjéből szitta.

A hálátlanság náluk főbenjáró bűn. Ugy okoskodnak: aki rosszal fizeti meg a jót, szükségképpen ellensége az egész emberiségnek, minden más embernek, akik részéről nem részesült semmi jóban: – azért nem célszerü, hogy tovább éljen.

Szülők, gyermekek egymásiránti kötelességeikről is merőben másként vélekednek, mint mi. A férfi és nő viszonyát, mondják ők, éppen ugy a természet határozza meg, mint az állatvilágban; férfi és nő az ösztön sugallatára szeretkezik: a gyermekek iránt érzett gyöngédség is ugyanilyen okokra vezethető vissza. Éppen azért természetellenes és ostoba dolog, hogy a gyermek hálás legyen apja iránt, amiért az nemzette őt, vagy anyjával szemben kötelességei legyenek, amiért az világra hozta – hiszen az emberi élet nyomoruságát tekintve, ez magában nem jótétemény, nem is indult annak, a szülők egészen mással voltak elfoglalva, szeretkezés közben, eszükbe se jutott, hogy ők most jótéteményt gyakorolnak. Innen magyarázható az is, hogy a liliputiak sohasem bizzák szülőkre a gyermeknevelést, vagy csak a legutolsó esetben; minden városban nyilvános csecsemőérlelők vannak, ahová a szülők tartoznak mindkétnemü gyermekeiket elküldeni, ahol felnevelik őket, huszadik hónapjukig; felteszik, hogy ebben a korban már hajlitható a gyermek. Innen iskolákba kerülnek: nemek és pályák szerint. Ügyes tanárok készitik elő a gyermekeket, hajlamaiknak, képességeiknek, lehetőségeiknek megfelelően.

Az arisztokraták gyermekeit tudósok és komoly professzorok nevelik. A gyermekek ruházata, táplálkozása, egészen egyszerü. A becsület, bátorság, szerénység, alázatosság, hazaszeretet és vallásosság jegyében nevelkednek. Mindig el vannak foglalva, keveset alusznak, két órát szórakoznak és sok testgyakorlatot végeznek. Négyéves korukig öltöztetik őket – innen kezdve maguk öltözködnek – és a cselédek csak a legszükségesebb szolgálatokat végzik. Szolgálókkal nem szabad érintkezniök, együtt mulatnak, együtt járnak, mindig a tanár vagy segédje kiséretében, ezzel óvják a gyermekeket mindama fenyegető bolondság és gonoszság ellen, mely a fejletlen lelket könnyen megrontja. A szülők évenkint kétszer tekinthetik meg gyermeküket, egy órára – megcsókolhatják a gyermeket, kétszer, mikor jönnek és mikor távoznak, de a jelenlevő tanár őrködik, nehogy sugdolózzanak, kényeztessék a gyermeket, ajándékot, édességet adjanak át.

A neveléshez szükséges összeget, amennyiben a szülők nem szolgáltatják be rendesen, levonják a császári tisztek fizetéséből.

Kereskedők, kézmüvesek, polgárok gyermekeiket körülményeik arányában, de ugyanigy nevelik. Kiskereskedők gyermekei tizenegyéves korukban tanonciskolába kerülnek: – mások tizenötéves korukig tanulnak – a három utolsó évben fokozatosan csökken az elfoglaltság.

Előkelő nőintézeteikben éppen ugy nevelik a leányokat, mint a fiukat, csakhogy itt női cselédek veszik körül a gyermeket, mindig a tanár felügyelete alatt. Ötéves koruktól fogva maguk öltözködnek. Nyilvánosan háromszor megkorbácsolják az olyan cselédet, aki bolondos, vagy rémes meséket mond a gyerekeknek: aki erkölcstelent, egy évi börtönt kap és számüzik az ország elhagyatott vidékeire. A fiatal hölgy nem cifrálkodik, – müvelt és értelmes, mint a férfiak – ugy nevelik őt, hogy mint feleség, kellemes, értelmes életpárja legyen a férfinak. Mikor a leány házasodhatik – náluk tizenkét évvel érettek a nők – szüleikhez hazakerülnek, rendesen könyezve és busan hagyják el az intézetet.

Polgári leánynevelőkben mindenféle foglalkozásra, munkára oktatják a gyermekeket: a tanulólányokat hétéves korukban üzletbe adják, mások tizenegy évig ott maradnak. Minden szülő tartozik jövedelme arányában hozzájárulni gyermeke neveltetéséhez. A módosabbak bizonyos összeget kell letétbe helyezzenek, amit az állam okos és méltányos gazdasággal kezel, hogy átadja a gyermeknek, mire az felnő.

A parasztok és földmüvesek gyermekei otthon maradnak, ezek a földet müvelik, nem kell tanulniok; az öregeket és munkaképteleneket azonban kórházba viszik. Náluk a koldulás ismeretlen fogalom.

Talán érdekelni fogja az olvasót, hogyan éltem én Liliputban, kilenc hónapot és tizenhárom napot. Némi műszaki hajlamaim lévén, meg a szükség is kényszeritett rá: csináltam magamnak egy elég kényelmes asztalt, meg széket, a park legnagyobb fáiból. Kétszáz varrónő készitette ingemet és ágynemüimet, amilyen durva és vastag anyagból csak lehetett, de még igy is négyrét kellett összehajtani, hogy a mi gyolcsunkhoz hasonló vásznat kapjak.

A varrónők ugy vettek rólam mértéket, hogy lefektettek a földre: – egyik nyakamra állt, másik hasamra. Hosszu kötelet feszitettek ki, melynek hosszát egy harmadik mérte le. Aztán megmérték a mutatóujjam nagyságát és kijelentették, hogy kész a mérték, a többit a matematikusok végzik, akik tudják, hogy az emberi test milyen arányokban függ össze – két hüvelykujj, az egy csukló, két csukló, az egy nyak, két nyak, az egy derék. Ruhámat ugyanilyen módon készitette háromszáz szabó, csak a mértéket vették máskép. Letérdeltem és ők létrát támasztottak a nyakamhoz, az egyik felmászott ezen a létrán, ólom-pilumot bocsátott le a földig: ennek hossza jelentette a kabátomat. Derekamat, karjaimat magam mértem le. Mikor azután elkészült (az én házamban készitették, csak itt volt elegendő hely), olyan formája volt, mint valami összerakott szőnyegnek.

Élelmemről háromszáz szakács gondoskodott. Házam körül kényelmes kis kunyhókat épitettek, itt éltek családostul. Ebédkor husz kiszolgáló pincért tenyeremre tettem és felraktam az asztalra, száz pincér lent várakozott, az asztal alatt, husos tálakkal, tálcákkal, itallal; szellemes módszerünk volt, mindezt köteleken huzni fel, mint ahogy a vödröt rántjuk fel a kutból. Egy-egy tál étel egy-egy harapást jelentett; egy vödör bor, vagy más ital egy kortyantásra elég. A mi ürühusunk jobb, de a marhahusuk kiváló. Egyszer kaptam egy akkora marhacombot, hogy hármat is haraptam belőle, de az ilyen ritkaság. Szolgáim állandóan csodálkoztak azon, hogy eszek meg mindent, csontostul, ahogy nálunk a pacsirtacombot eszik. A libát és pulykát egyszerre kaptam be – be kell vallanom, izesebb, mint a mienk. Kisebb szárnyasokból husz-harmincat szurtam fel villámra egyszerre.

Egy napon őfelsége abbeli óhaját fejezte ki, hogy „boldog lenne“, (igy szokta mondani) „ha egész családjával egyszer szivesen látnám ebédre“. Pontosan jelentek meg és én karszékekben helyeztem el az egész családot, asztalomon. A kiséret sorai közt ott volt Flimnap kincstárnok is, gyakran láttam, hogy alattomos és savanykás tekintettel néz rám, de ugy tettem, mintha nem venném észre és annyit ettem, amennyi csak belém fért, az udvar mulattatására. Vannak okaim feltenni, hogy ez a látogatás Flimnapnak jó alkalmat adott ellenem való aknamunkákra: mindig titkos ellenségem volt, bár külsőleg a legmesszebbmenő udvariassággal bánt velem. De a császárnak a kincstár csökkenéséről beszélt és hogy nagyobb kölcsönt kell felvenni; hogy az állampapirok egyre esnek; hogy már eddig másfél millió _sprug_-ba kerültem (ez a legnagyobb aranypénzük, akkora, mint egy halpikkely) és hogy egészben, pénzügyileg, legjobban tenné őfelsége, ha az első kinálkozó alkalmat felhasználva, elbocsátana.

Ezen a helyen kell elégtételt szolgáltatnom egy kitünő és magasrangu hölgynek, aki ártatlanul szenvedett miattam. A kincstárnoknak egy napon az a képtelen ötlete jött, hogy féltékenykedjék a feleségére: gonosz nyelvek besugták neki, hogy a kegyelmes asszony heves vonzalmat érez irányomban; tartotta magát az udvarnál az a botrányos pletyka, hogy egyszer egyedül meglátogatott a lakásomon. Ünnepélyesen kijelentem, hogy ez rosszakaratu rágalom. Annyi igaz, hogy a kegyelmes asszony gyakran tüntetett ki barátságának jeleivel. Sokszor meg is látogatott, de mindig legalább negyedmagával – nővérei, vagy kis leánya kisérte el többnyire – de ez nem volt szokatlan, udvari hölgyek részéről. Szolgáimra is hivatkozhatom, láttak-e valaha kocsit megállani a kapum előtt, melynek gazdáját nem ismerték volna. Szokás szerint, ha a szolga jelezte, hogy látogatóm érkezett, azonnal az ajtóhoz kusztam, udvariasan kezembe vettem a kocsit, lovastul (ha hat lóval jöttek, a kocsis rendesen négyet lekapcsolt) és letettem az asztalra, melynek, baleseteket elkerülendő, kis farácsa volt három oldalon. Sokszor négy kocsi is volt az asztalomon, tele vendégeimmel, mig én székemen ültem az asztal mellett. Ilyenkor, mikor az egyik vendégemmel beszélgettem, a többi kocsis szépen áthajtatott az asztal tulsó felére. Sok kedves délutánt töltöttem ilyen látogatások fogadásával. De felszólitom a kincstárnokot és besugóit (igenis, megnevezem őket, hadd szégyeljék magukat) _Clustril_-t és _Drunlo_-t, bizonyitsák be, hallgassák ki szolgáim, jött-e hozzám valaki _inkognitó_, kivéve _Redresal_-t, az államtitkárt, akit őfelsége küldött és akinek látogatásáról már beszéltem. Nem foglalkoznék ily behatóan e kérdéssel, ha nem egy magasrangu hölgy jóhirnevéről volna szó, nem is beszélve az enyémről; mert hiszen akkor már _nardac_-i méltóságom volt, ami még a kincstárnokot sem illeti meg: mindenki tudja, hogy ő csak _glum-glum_, ez egy fokkal alacsonyabb rang. Szóval, ezek a rágalmak idézték elő, – mintahogy egy véletlen, melyet nem illik elmondani, meggyőzött róla, – hogy egy ideig a kincstárnok rosszul bánt a feleségével és velem nagyon hidegen. Később ugyan megtudta a valóságot és kibékültek – én azonban minden bizalmát elvesztettem. Őfelségére, aki a bizalmasainak szavára szivesen hajlott, csak természetes, hogy átragadt a gyanu és rosszindulat.

HETEDIK FEJEZET.

(Szerzőt értesitik, hogy árulással akarják vádolni. – Blefuscuba menekül. – Ott szivesen fogadják.)

A császárságból való távozásom összefüggött azzal az ármánynyal, amit két hónapja faragtak ellenem.

Egyszerü nevelésü és alacsony származásu ember lévén, eleddig idegen volt nekem minden udvari élet. Sokat olvastam és hallottam uralkodókról és miniszterekről, de a valóság még bonyolultabbnak bizonyult.

Éppen előkészületeket tettem volt, hogy Blefuscu császárját meglátogassam, amikor az udvar egy jelentékeny személye, akinek szolgálatokat tettem egy időben, mikor kegyvesztett volt az udvarnál, egészen egyedül, éjnek idején meglátogatott; zárt kocsiban, nevét sem jelentve be, kért, hogy fogadjam azonnal. Elküldtük a kocsist; – a kocsit, őméltósága kivánságára, zsebrevágtam. Meghagytam a szolgának, hogy gyengélkedem és lefeküdtem, bereteszeltem az ajtót, szokásom szerint letettem a kocsit az asztalra és eléje ültem. A kölcsönös üdvözlések után, látván, hogy őméltósága mily felindult, megkérdeztem, mi történt. Arra kért: „hallgassam meg türelemmel, oly ügyben, mely becsületemmel és életemmel függ össze“. Szavait távozása után azonnal leirtam, ugy, hogy szószerint idézhetem.

– Tudja meg, – mondta, – hogy több tanácsot hittak össze a napokban, szigoru titoktartás mellett. Önről volt szó és két napja őfelsége végleges határozatot hozott.

– Tisztában kell lennie azzal, hogy Skyresh Bolgolam, a tengernagy, önnek halálos ellensége, csaknem azóta, mióta megérkezett. Okait nem ismerem, de azt tudom, hogy gyülölete csak növekedett, mióta önnek azok a sikerei voltak, Blefuscu-val szemben, mely sikerek az ő tengernagyi dicsőségét erősen elhomályositották. Ez az ur, szövetkezve Flimnappal – aki a felesége miatt haragszik önre – Limtoc tábornokkal, Lalcon kamarással és Balmuff kancellárral, felterjesztést dolgoztak ki, mely önt hazaárulással és más, főbenjáró bünökkel vádolja.

Ez a bevezetés, érdemeim és ártatlanságom tudatában, annyira felinditott, hogy csaknem közbekiáltottam már, mire intett, hogy várjak és igy folytatta:

– Hálából azokért a szivességekért, melyekkel nekem szolgált, utánajártam a dolognak és megszereztem a vádirat másolatát – a fejemet kockáztatom e percben, hogy önt megmentsem.

Vádirat Quinbus Flestrin, az Emberhegy ellen.

Első cikkely.

„Dacára a törvénycikknek, melyet ő császári felsége _Calin Deffar Plune_ szentesitett, s mely szerint az az egyén, aki a császári palota területén belül vizzel csunyit, felségsértést követ el s mint ilyen halállal büntetendő: Quinbus Flestrin, nyiltan ellenszegülve e törvénynek, s oly ürügygyel, hogy eloltja ő császári felsége fenséges nejének lakosztályában kitört tüzvészt; – áruló és ördögi módon üritette ki szükségét, eloltván ama palotarész tüzét, mely a királyi vár területén belül lévén, ahhoz tartozik, miáltal a fentemlitett törvénycikkelyben jelzett bün ismérvei fellelhetők.

Második cikkely.

„Quinbus Flestrin, miután a blefuscui császári hajóhadat bevontatta kikötőnkbe, ő császári felsége által felszólittatott, hogy az emlitett Blefuscu többi hajóját is hasonlóképpen hozza el, miáltal elértük volna, hogy Blefuscu Liliput tartománya legyen, egy alkirály uralkodjék rajta s népét kényszeritsük a vékonyabb tojásvég feltörésére, halállal sujtva a számüzött Vastagvégüeket –: emlitett Quinbus Flestrin, áruló módon, vonakodott teljesiteni a bölcs császári parancsot, oly ürügygyel, hogy nem akar egy ártatlan nép szabadságának megrontásában eszközül szolgálni, s azért nem hajlandó engedelmeskedni.“

Harmadik cikkely.

„Midőn pedig Blefuscu udvarából nagykövetek érkeztek, hogy békét kérjenek őfelsége szine előtt, nevezett Quinbus Flestrin, áruló módjára, nevezett nagyköveteket mulattatta, fogadta, tárgyalt velük – jóllehet tudnia kellett, hogy azok oly császár szolgái, aki kevéssel azelőtt nyilt ellensége volt még ő császári felségének és ellene nyilt háborut szándékozott viselni“.

Negyedik cikkely.

„Nevezett Quinbus Flestrin, megszegve a hüséges alattvaló kötelességét, meglátogatni készül Blefuscu országot és annak udvarát – jóllehet erre ő császári felsége részéről csupán szóbeli engedélyt kapott eddig – ez engedély ürügye alatt, álnok és áruló módon segélyezi, támogatja Blefuscu császárát, aki nemrég nyilt ellensége volt még ő császári felségének és ellene nyilt háborut szándékozott viselni“.

– Ime, ez a legjelentősebb irat, azok közt, amik kezeimhez jutottak. Ezt a vádiratot már sok ülésen hánytorgatták és be kell vallanom, hogy őfelsége sok jelét adta kegyességének: gyakran előhozta, milyen nagy szolgálatokat tett ön neki és bünének jelentőségét kisebbiteni próbálta. A kincstárnok és a tengernagy azonban ragaszkodott hozzá, hogy ön csufos és szégyenletes halált érdemel, hogy tehát éjnek évadján fel kell gyujtani az ön házát, a tábornok meg várjon künt, huszezer emberrel, mérgezett nyilakkal, hogy összelövöldözze önt, ha kitör. Ugy volt, hogy szolgái utasitást kapnak, öntsék le ágynemüjét és ingét folyós méreggel, ami leeszi a hust s borzalmas kinok között öl meg. Ez volt a tábornok véleménye is – hosszu ideig a többség ön ellen volt – csak a kamarás nem szavazott, látván, hogy őfelsége kimélni akarja az ön életét.

– Őfelsége ekkor _Redresal_-hoz, a személye körüli miniszterhez fordult, aki mindig jó barátja volt önnek, hogy mondana véleményt ő is. Mondott is és érdemesnek mutatta magát az ön barátságára. Elismerte ugyan, hogy az ön bünei nagyok, de kijelentette, hogy van helye kegyelemnek, hogy a kegyosztás legszebb erénye az uralkodónak és ez erényben őfelsége dicsőségesen kivált mindenkor és mindenütt. Hozzátette, tudja, hogy a közte és ön közt fennállt barátság azt a gyanut keltheti a nagyrabecsült gyülekezetben, mintha ő nem tudna pártatlanul itélni, de őt megkérdezték és ő legjobb érzése szerint válaszolt. És hogy, ha őfelsége – megfontolván az ön szolgálatait s követve saját irgalmas szivének sugallatát – megkiméli az ön életét s megelégszik azzal, hogy például kitolatja az ön szemeit: ezáltal a törvénynek is eleget tettünk, s a világ amellett tapsolni fog a császár kegyességének épp ugy, mint azok bölcseségének és becsületességének, kik boldogok, hogy e nagy császár tanácsosai lehetnek. Viszont az, hogy szemevilágát elveszti, nem fogja testének erejét csökkenteni – ugy, hogy őfelségét azután is szolgálhatja majd – hogy a vakság csak növeli a bátorságot, elrejtvén előlünk a veszélyt: hogy éppen szeme világát féltette ön legjobban akkor is, lám, mikor a hajórajt áthozta, és éppenséggel jó lesz, ha ön a miniszterek szemeivel lát – hisz a legnagyobb uralkodók se különben.

– Ezt a javaslatot az egész tanács nagy hevességgel szavazta le. Bolgolam, a tengernagy, nem tudott uralkodni indulatain, dühösen felugrott és kijelentette, hogy nagyon csodálja, hogy miniszter lehessen, aki egy áruló életét védelmezi, hogy azok az állitólagos szolgálatok, amiket ön tett, csak sulyosbitják az ön bünét; hogy ön, aki oly szégyenletes módon oltotta el a tüzet, mely őfelsége lakosztályában kitört – (borzongás nélkül emliteni sem lehet) – máskor, ugyanilyen módon, majd árvizbe fojtja az egész palotát: hogy ugyanazzal az erővel, melylyel áthozta az ellenséges hajórajt, majd egyszer, ha megharagszik, vissza is viheti; hogy alapos oka van hinni, hogy ön, szivének mélyében, a tojást vastag végén szeretné feltörni; hogy az árulás a szivben kezdődik már s nem a tettekben; hogy tehát ön áruló és hogy ő ragaszkodik ahhoz amit kijelentett: halál az árulóra!

– A kincstárnok szólt most, ő is osztja ezt a nézetet. Rámutatott, mily mértékben csökkent őfelsége jövedelme, mióta az országnak el kell tartani önt – soká ez nem tarthat igy – és hogy erre nem orvosság, ha a titkár tanácsára kitolatjuk az ön szemeit, sőt csak bonyolitja a helyzetet; megfigyelték ugyanis, hogy sok szárnyas, ha szemeit kiszurják, csak annál többet eszik és akkor kezd el hizni; hogy ő császári felsége, az egész tanácscsal egyetemben, bőségesen meggyőződhetett az ön bünösségéről, mely elég ok a halálbüntetésre, bár nincsenek is formális bizonyitékok, aminőket azonban csak a törvény szigoru betüje követel.