Part 8

Egy napon eljött hozzánk a nevelőnő unokafivére és kért bennünket, kisérjük el őt, kivégzés lesz. Az elitélt ennek az urnak egyik legjobb barátját gyilkolta volt meg. Glumdalclitch, bár természettől gyöngédszivü leányka volt, ráhagyta magát venni, hogy velök tart; a magam részéről kiváncsiság fogott el, bár nem szeretem az effajta véres jeleneteket. Az elitéltet székre kötözték, mely a vérpadon állott: negyven láb hosszu pallossal egy csapásra szelték le a fejét. A vénákból és artériákból oly magasra szökkent fel a vér, hogy a versailles-i szökőkutakat nem is hasonlithatom e vérsugárhoz és a fej olyan dübörgéssel esett a földre, hogy összerázkódtam, bár fél angol mérföldnyi távolságból néztem a kivégzést.

A királyné, aki szivesen hallgatta utazásaim történetét, s aki minden alkalmat felhasznált, hogy felviditson, ha szomorunak látott: egyszer megkérdezte, hogy tudok-e bánni evezővel és vitorlával és hogy nem tenne-e jót az egészségemnek effajta testgyakorlat? Mondtam, hogy értek hozzá, mert bár tulajdonképpen seborvos vagyok a hajón, veszélyes helyzetekben sokszor kellett ugy dolgoznom, mint egy közönséges matróznak. Azonban nem tudom elképzelni, hogy mutassam be ügyességem Brobdingnag-ban, ahol a legkisebb csolnak nagyobb, mint a mi hadihajóink, meg aztán akkora csolnak, mint amilyen nekem kell, aligha járhatna az ő folyóikon. Őfelsége erre kijelentette, hogy „ha megadom a méreteket, saját asztalosával csináltat nekem megfelelő csolnakot és gondoskodik vizről is, ahol vitorlázhatók“. Az asztalos igen ügyes ember volt és vezetésem alatt tizenegy nap folyamán csinált nekem egy pompás kis vitorlás csolnakot, teljes felszereléssel, amibe volt hely hat magamfajta embernek. A királyné ugy el volt ragadtatva, mikor meglátta a kis remekmüvet, hogy ölbekapta és bevitte a királyhoz, aki rögtön beletette egy vizzel telt ciszternába, beleültettek, de a viz oly sekély volt, hogy nem használhattam evezőimet. A királyné ekkor csináltatott fából egy tartályt, háromszáz láb hosszut, ötven láb széleset és nyolcvanegy láb mélyet, ezt jól bekenték szurokkal, hogy ki ne folyjon a viz és egy külső szobának a fala mellé állitották. A tartályon oldalt volt egy csap, melyen keresztül levezethettük a vizet, ha megposhadt, két szolga aztán kényelmesen megtöltötte ujból. Ebben a csolnakban evezgettem ezután a magam és a királyné meg az udvarhölgyek mulattatására: ügyességemmel és fürgeségemmel nagyon meg voltak elégedve. Néha meg felfeszitettem a vitorlát és kormányoztam. A hölgyek legyezőkkel hajtották felém a szelet, ha meg kifáradtak, két szolga fujt levegőt a vitorlák alá, igy bizonyitottam be a vitorlák és kormány kezelésében való jártasságomat. Ha meguntuk a játékot, Glumdalclitch visszavitte csolnakomat szobájába és felfüggesztette egy szögre száradni.

Egy ilyen csolnak-kirándulás alkalmából oly kalandban volt részem, mely könnyen életembe került volna. Egyik hölgy, mikor jólelküen felemelt, hogy beletegyen a csolnakba, véletlenül kiejtett a kezéből: negyven láb magasságból estem és feltétlenül ott pusztulok, ha szerencsére nem áll ki a derék asszony kebléből egy gombostü: ebben fennakadt a ruhám és a nadrágtartóm és igy lógtam a levegőben, mig Glumdalclitch segitségemre nem sietett.

Máskor egy ügyetlen szolga, aki viztartályomat rendesen megtöltötte, a vederből gondatlanul beleöntött egy véletlenül odakerült nagy békát. A béka elrejtőzött a viz fenekén, de mikor evezni kezdtem, hirtelen feljött, felkapaszkodott a csolnakomra és sulyával annyira lenyomta annak egyik oldalát, hogy a másik oldalra nehezedve alig tudtam fentartani az egyensulyt. Aztán beugrott a csolnak közepére, átugrott a fejem fölött, undoritó, ragadós nyálkával boritva el vállaim és arcom. Nagy fejével valami hihetlenül otromba és rut szörnyeteg volt: mégis arra kértem Glumdalclitch-t, ne segitsen nekem, majd elbánok vele magam is. Egy evezővel addig ütöttem a fejét, mig megunta és vosszaugrott a vizbe.

Brobdingnag-i tartózkodásom alatt azonban legnagyobb veszélybe egy majom döntött, mely az egyik szakács tulajdona volt. Glumdalclitch bezárt a szobájába, valami dolga volt, vagy meglátogatott valakit. Nagy forróság volt, a szoba ablakát nyitva hagyták és nyitva volt annak a nagyobbik doboznak az ablaka is, melyben, kényelmi szempontból, tartózkodtam. Hát amint nyugodtan, gondolkodva üldögéltem az asztalom mellett, egyszerre hallom, hogy valami nagy zuhanással beugrik az ablakon és fel és alá ugrándozik a szobában. Bár igen megijedtem, mégis kinéztem az ablakomon és ekkor egy mókás, furcsa állatot pillantottam meg: mindenféle furcsa fintort vágott, odajött a dobozomhoz, kiváncsian nézegette, bekukkantott az ajtón és az ablakon. A doboz legszélső sarkába huzódtam vissza, de mikor a majom mind kiváncsiabban kezdett szimatolni, ugy megrémültem, hogy elvesztettem lélekjelenlétem. Hiszen legegyszerübb lett volna, ha elbujok az ágy alá. A majom, miután egy ideig szimatolt és fintorgott, végre megszagolt engem: benyujtotta egyik kezét ablakomon, egészen ugy, ahogy a macskák játszanak egerekkel és minden huzódozkodásom dacára, megcsipett a kabátom szárnyánál. Kirántott, áttett a másik kezébe és a melléhez szoritott, mintha meg akarna szoptatni, vagy ahogy majmok kis macskákat szoktak magukhoz szoritani. Mikor ellenálltam, oly erővel szoritott, hogy jobbnak láttam, ha átengedem magam enyelgéseinek. Az egyik kezével ugyanis gyöngéden simogatta az arcomat: alapos okom volt hinni, hogy kicsiny majomnak tart. Egyszerre megzörrent az ajtó, mintha valaki be akarna jönni, ekkor a majom felriadt, kiugrott az ablakon, fel a bádogcsatornán, három lábbal kapaszkodott, a negyedikbe fogott engem és felmászott a szomszéd ház tetejére. Hallottam, amint Glumdalclitch hangosan felkiált az ablakban: szegény leányka csaknem elvesztette az eszét, az egész kastély felriadt, szolgák jöttek, lajtorjákkal. Az udvarról százan meg százan nézték, hogy ül velem a majom a háztető legszélső csucsán, hogy szorit magához az egyik kezével és hogy etet a másikkal; pofazacskojából ugyanis mindenféle magokat szedett ki és beletömte erővel a szájamba, ha nem akartam elfogadni. Sokan nem állhatták meg, hogy ne nevessenek, ezekre igazán nem lehet haragudni, mert ez a látvány valóban nevetséges volt minden szemlélő számára, kivéve engem. Egyesek kövekkel dobálták a majmot, hogy eleresszen, ezt az eljárást azonban gyorsan betiltották, mert könnyen engem érhetett volna egy kő.

Végre lajtorját támasztottak a házhoz és néhány szolga felmászott. Mikor a majom ezt látta, hirtelen eleresztett és ráejtett egy fedőcserépre – három lábbal ugyanis nem tudott elég gyorsan menekülni – és megugrott. Ott feküdtem most a cserepen és minden pillanatban azt vártam, hogy valami szél elkap és lesodor: ötszáz rőfnyire a föld felszinétől, vagy hogy elszédülök és fejest zuhanok a csatornán keresztül, de ekkor egy derék fiu, kis dajkám egyik szolgája, odaért, gyorsan belecsusztatott nadrágzsebébe és épségben leszállitott a földre.

Majdnem megfulladtam volt attól az undoritó kotyvaléktól, amit a majom a szájamba gyömöszölt: kis dajkám tűt szedett elő és kikotorta vele a szájamat, utána hányni kezdtem, ami nagymértékben megkönnyitett, mindazonáltal oly gyönge voltam és annyira tele kék foltokkal, az ostoba állat szorongatásai következtében, hogy tizennégy napig nem hagyhattam el az ágyat. A király, királyné és az egész udvar naponkint érdeklődött hogylétemről, a királyné többször személyesen meglátogatott betegségem alatt. A majmot leölették és szigoru rendeletet bocsátottak ki, hogy semmi effajta állatot nem szabad a palota közelébe hozni.

Mikor felépülésem után meglátogattam őfelségét, hogy érdeklődését és jóságát megköszönjem, kegyes volt kalandomon tréfálkozni. Megkérdezte: „milyen gondolataim és elmélkedéseim voltak, mikor a majom kezében feküdtem, izlett-e az étel, amivel etetett s hogy a háztetőn lengedező friss levegő hozzájárult-e étvágyam fokozásához?“ Szerette volna tudni, „mit tettem volna hasonló körülmények között, ha otthon vagyok hazámban?“ Azt feleltem őfelségének, hogy „Európában csak olyan majmokat ismerünk, melyeket látványosságként hoznak idegen földrészekből s hogy ezek oly kicsinyek, hogy kényelmesen elbánnék egy tucattal, ha vakmerően meg mernének támadni“. Ami pedig ezt a borzalmas állatot illeti, melylyel legutóbb szerencsém volt összeköttetésbe kerülhetni (hiszen akkora volt, mint egy elefánt!), sajnos, ijedtemben megfeledkeztem a kardomról (e szónál büszkén kiegyenesedtem, kifeszitettem a mellem és rácsaptam kardom markolatára), különben olyan sebet ejtettem vala a vakmerő támadó kezén, hogy sebesebben kapta volna vissza, mint ahogy kinyujtotta értem“. Mindezt annak az embernek határozott hangján jelentettem ki, aki nem óhajtaná, hogy bátorságát kétségbevonják. Szavaim azonban csak hangos hahotát keltettek; azok is alig tudták a nevetést elfojtani akiket őfelsége jelenléte tiszteletteljes hallgatásra kötelezett. Ekkor megfontoltam, hogy olyan emberekkel szemben, akik minden tekintetben annyira felette állanak az összehasonlitásnak, mint ők, hiábavaló törekvés becsületünket védelmezni. S mégis, ezt a megfontolást gyakran idéznem kellett, a magam védelmére, mikor Európába visszatérve találtam olyan inaskákat, akik minden születési, szellemi és müveltségi alacsonyságuk mellett fontoskodva egy vonalra helyezik magukat az ország legkiválóbb emberével, becsületbeli kérdésekben.

Naponta volt valami adoma, amit velem kapcsolatban szájról-szájra adtak az udvarnál: Glumdalclitch, bármennyire szeretett is engem, soha nem mulasztotta el, hogy a királynénak besugja, ha valami tréfás dolog történt velem; a királynét ugyanis nagyon mulattatta az efféle. Egyszer a kislány nem jól érezte magát és nevelőnője elvitte sétálni jó egy órányira a várostól, hogy friss levegőt szijjon. Kiszállva a kocsiból, egy kis ösvényre tértek, mely a mezőbe kanyargott. Glumdalclitch utazódobozomat letette a földre és én kiléptem, hogy egy kicsit sétáljak. Az uton egy halom tehéntrágya hevert és én nem állhattam meg, hogy ügyességemmel és fürgeségemmel a hölgyek előtt kérkedve, átugorni ne próbáljam. Nekiszaladtam, de tulrövidre vettem az iramot és pont a közepébe ugrottam bele, térdig. Nagynehezen kikecmeregtem a bajból, de egy szolgának, zsebkendővel, alaposan le kellett törülgetni, annyira tele voltam trágyával. Gyorsan bevittek a dobozba és hazavittek, a királyné azonban megtudta az esetet és a szolga is terjesztette, nehány napig aztán rajtam mulatott az egész udvar.

HATODIK FEJEZET.

(Szerző a király és királyné mulattatására mindenféle mókát eszel ki. – Ügyeskedik a zenében. – A királyt Anglia állapota érdekli, szerző felvilágositja néhány pontban. – A király erre vonatkozó megjegyzései.)

Egyszer vagy kétszer résztvettem őfelsége reggeli fölkelésének szertartásában: gyakran láttam, hogy borotválkozik, ami első percben borzalmas hatással volt rám; tudnivaló, hogy a borotva kétszer akkora volt, mint egy közönséges kasza. Egyszer megkértem a borbélyt, adna nekem keveset abból a szappanhabból, amit leborotvált: kiszedegettem negyven vagy ötven szőrszálat, majd vettem egy darab fácskát, kifaragtam olyanra, mint a fésük fogója és egy tüvel, amit Glumdalclitch-től kaptam, apró lukakat furtam bele: ezekbe a lukakba beleerősitettem az egyes szőrszálakat, végüket kis késem segélyével ferdén lefaragtam: és igy türhető fésüt csináltam; ami éppen jól jött, mert az én fésüm fogai annyira letöredeztek volt már, hogy nem használhattam többé, másrészt nem ismertem az országban olyan ügyes kézmüvest, aki megfelelőt csinálhatott volna nekem.

Erről eszembejut egy mulatság, melyben – szabad óráimban – sok örömöm telt. Megkértem a királyné egyik szobalányát, gyüjtse össze nekem őfelsége fésüjéből a hulladékhajat, amit naponta kifésülnek, össze is gyüjtötte és mikor egész halom volt már, az udvari kárpitost, aki apróbb butoraimat készitette, két karszék faragásával biztam meg; akkorák legyenek, mint a szobámban lévők és hogy furjon apró lukakat a szék ülődeszkájába. Ezekbe a lukakba aztán a legerősebb hajszálakat befontam és csináltam olyan szép, fonott széket, amilyent Európában lát az ember sokat; mikor kész volt, odaajándékoztam őfelségének, aki nagyon örült, apró csecsebecséi közé helyezte és mindenkinek megmutatta: igen megcsodálta, aki csak látta. A királyné felszólitott, ülnék rá egyik karszékre, de én határozottan vonakodtam és megesküdtem, hogy inkább levágatom a nyakam, mintsemhogy testem becstelenebb részével érintsem az ő pompás és felséges haját, mely felséges fejét diszitette azelőtt. Csináltam ebből a hajból (mindig nagy érzékem volt ilyen aprólékos munkához) egy öt láb széles erszényt is, aranybetükkel belehimezve őfelsége nevét és a királyné engedelmével Glumdalclitchnek ajándékoztam. Őszintén szólva, inkább szemnek való kis csecsebecse volt: nagyobb pénzdarabokat nem birt el, Glumdalclitch inkább játékszernek tartotta meg.

A király nagy barátja volt a zenének és gyakran tartott hangversenyeket. Többnyire hivatalos voltam. A hangversenyterem asztalára tették a kis dobozom: a zenéből ugyan keveset vettem ki, az egész holmi fülsiketitő lárma benyomását tette rám, nem hinném, hogy a mi királyi hadseregünk minden trombitása és dobosa, ha a fülünkbe trombitálna és dobolna, ekkora zajt verne. Én hát kis szobámat a terem másik sarkába helyeztettem, lehetőleg messze a zenekartól, aztán becsuktam ajtót, ablakot, bevontam az ablaktáblákat: igy elzárva, ugy találtam, hogy igen csinos zenéjük van és szép melódiáik.

Fiatal koromban értettem valamit a spinéthez. Glumdalclitch szobájában volt egy ilyen instrumentum: hetenkint kétszer jött a zenetanár és oktatta. Spinétnek nevezem ezt a hangszert, mert sokban hasonlit ahhoz és éppenugy játszanak rajta. Egyszer az az ötletem támadt, hogy a királyt és a királynét angol muzsikával mulattatom: persze, ez nagyon nehezen ment, mert a spinét hatvan láb hosszu volt, mindegyik billentyüje egy láb, ugy, hogy kinyujtott két karommal alig tudtam átfogni öt billentyüt; másrészt az öklömmel kellett rácsapni e billentyükre, hogy lenyomjam, ez kilátástalan munka lett volna. Igy hát uj játékmodort eszeltem ki. Csináltattam két hosszu pálcát, egyik végén gömböccel; ezt bevontam patkánybőrrel, hogy ne rongálják a billentyüket és ne kopogjanak tulságosan. Most a billentyük alatt mintegy négy lábnyira keskeny falécet vonattam, ezen a deszkán futkostam aztán, a két pálcával két kezemben, amilyen gyorsan csak tudtam – ütögetve a megfelelő billentyüket – és igy elpengettem egy angol keringőt, mindkét felség nagy örömére. Mondhatom, kemény torna volt és igy is csak egy oktávon belül játszhattam, csak éppen a melódiát, a kiséretet, basszusban, már nem mellékelhettem, mintahogy szokás: ami nagyban lefokozta előadásom értékét.

A király, mint már emlitettem is, rendkivül eszes és értelmes férfiu volt. Gyakran hivatott maga elé és az asztalra tett: kihozatta dobozomból egyik kis székemet és iróasztala szélére ültetett le, három rőfnyire, ugy, hogy szembekerültem arcával. Gyakran beszélgettünk igy. Egy napon bátorságot vettem magamnak és megjegyeztem, „hogy őfelsége kiváló szellemi képességeivel nem hangzik össze az a megvetés, melylyel Európára tekint, azok után, amiket tőlem hallott: hogy az értelem ereje nem függ a test nagyságtól, sőt ellenkezőleg, nálunk az a vélekedés járja, hogy tulmagas termetü embereknek kevés az eszük, ami áll az állatokra is: például a hangyákról és a méhekről mindenki tudja, hogy sokkal értelmesebbek, mint például a bölények; és őfelsége bármily jelentéktelennek tart is engem, mégis remélem, hogy egyszer még jeles szolgálatokat tehetek birodalmának.“ A király figyelmesen hallgatott végig és kezdett jobban vélekedni felőlem. Kért, „beszélném el pontosan az angol kormányzás természetét, – mert bár az uralkodók mindig elfogultak kissé a maguk mesterségében (erre kell következtetnie abból, amit a mi uralkodóinkról mondtam) – a maga részéről nagyon örülne, ha olyasmit hallhatna, ami követésre érdemes.“

Most gondold fel, olvasóm, hányszor volt szükségem egy Ciceró vagy Demosthenes ékesszóló nyelvére, hogy drága hazám dicsőségét oly szavakban ünnepeljem, melyek összhangban állnak annak nagyságával és érdemeivel.

Azzal kezdtem, hogy a mi birodalmunk, leszámitva az amerikai gyarmatokat, egy uralkodó kormányzata alatt két nagy államból tevődik össze. Hosszan beszéltem éghajlatunkról, földünk termékenységéről. Aztán kitértem az angol parlamentre. Elmondtam, hogy ez két házból áll: az egyik, a főrendiház, csupa olyan tagokból, akik nemesi vér származottjai és nagy birtokok urai. Leirtam, ezeket milyen gondosan nevelik, tudományokban és fegyverforgatásban, hogy valamikor tanácsadói lehessenek a királynak és az országnak, hogy törvényeket alkothassanak és törvényszéket, melyet nem felebbezhet meg senki, s hogy bátorsággal és hüséggel, mint harcosok, hogy állanak készen mindig megvédeni királyt és hazát. Ezek a férfiak az ország ékességei: méltó utódai hires ősöknek, akik rangjukat nagy erényekkel érdemelték ki, s hogy ez erényeket az unokák eddig még nem csufolták meg. Ezek között néhány szent férfiu is van, akik a _püspöki_ cim alatt tömörülnek, ezek őrködnek vallásra és tanitják a népet. Ezeket természetesen azon lelkészek közül válogatják a király hüséges tanácsadói, akik szent életükkel és nagy tudásukkal legjobban kitünnek.[1] Ők az egyház és a nemzet lelki pásztorai.

A parlament másik része, folytattam, a képviselőház; itt csupa müvelt férfi foglal helyet, kiket a nép képességükre és nagy hazaszeretetükre való tekintettel szabadon választ, hogy képviseljék az egész ország bölcseségét. Ez a magasztoscélu gyülekezet a királylyal egyértelmüen alkotja a törvényeket. Azután beszéltem törvényszékeinkről: a bölcs birákról, akik tulajdonjogi és bünügyi kérdésekben döntenek, valamint őrködnek a közbiztonság védelme felett is. Beszéltem pénzügyeinkről, bátor és fegyelmezett katonáinkról, hadi tengerészetünkről. Elmondtam, hogyan oszlanak meg a vallási felekezetek és a politikai pártok. Nem feledkeztem meg az angol sportról sem. Mindenről beszéltem, ami száz éven belül Angolországban foglalkoztatta az embereket.

Öt kihallgatás kellett hozzá, hogy mindezt előadjam: mindegyik több órát vett igénybe. A király nagy figyelemmel hallgatott végig, gyakran jegyezgetett, kérdéseket irt fel, melyekkel tisztázta a szóban forgó tárgyat.

Mikor hosszu beszédemet befejeztem, a hatodik kihallgatás végefelé, őfelsége átnézte jegyzeteit s némely kétes pontban ujra kikérdezett. Az angol nevelésügy érdekelte, „hogyan nevelik főnemeseinket életüknek első, legfogékonyabb korszakában? Hogyan egészitik ki a főrendiházat, ha valamelyik régi család kihal? Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valakit _lord_-dá nevezzenek ki? Hogy nem játszik-e ilyenkor szerepet az uralkodó szeszélye, vagy egy megvesztegetett udvarhölgy, vagy az a szándék, hogy a kormánypártot megerősitsék? Ezek a lordok mennyire ismerik az ország törvényeit? Hogyan jutnak ezekhez az ismeretekhez? Hogy kapzsiságtól, pártoskodástól tiszták-e minden esetben, hogy vesztegetés, vagy még gonoszabb szándék soha célt nem ér közöttük? Hogy ama szent lordok, akikről beszéltem: a püspökök, mindig vallásos dolgokban való nagy jártasságuk vagy kegyeletes életmódjuk következtében választatnak-e, hogy sohasem alkalmazkodtak-e a korviszonyokhoz, mikor még alacsonyabb rangu lelkészek voltak? Hogy nem volt-e köztük soha, aki hizelgett a főrendeknek, s azoknak parancsát rabszolgamódon teljesitette még akkor is, mikor már a parlament tagja volt?“

Azt is tudni óhajtotta, „hogyan választják azokat, akiket _képviselőknek_ neveztem? Hogy a pénzeszacskó nem játszik-e szerepet s nem hat-e az alacsony népre oly irányban, hogy inkább annak gazdáját választják meg, mint más valakit? Hogy lehet az, hogy vannak, akik szeretnének bejutni ebbe a gyülekezetbe, mely annyi fáradsággal és költséggel jár, sokszor családokat tesz tönkre, mert hiszen azt állitottam, hogy külön fizetést nem kapnak? Ez a hazaszeretetnek és erénynek oly foka volna, hogy kénytelen kételkedni benne, vajjon őszinte-e az ilyen hazaszeretet és erény, éppen azért nagyon szeretné tudni, hogy ezek a hazájukért ennyire lelkesülő urak nem abban a hitben választatják-e meg magukat, hogy egy romlott és titokban praktikázó minisztérium titkos szolgálata bőségesen kárpótolja majd őket?“ Röviden: a király számos kérdést tett fel, alaposan kikérdezett, s volt néhány olyan megjegyzése, melyeket ismételni nem látom helyénvalónak.

Abban az irányban is bővebb felvilágositásokat kért, amit törvénykezéseinkről beszéltem neki. Hála istennek, e pontban otthon voltam: néhány évvel ezelőtt volt hosszadalmas pöröm a biróságnál, ami csaknem tönkretett anyagilag, nem mintha nem nyertem volna meg a pert: megnyertem, de nekem kellett fizetni a költségeket. A király érdeklődött, mennyi idő kell ahhoz, hogy pontosan megállapittassék az igazság és igaztalanság és milyen költségekkel jár ez? Hogy szabad-e az ügyvédeknek oly gonosztevőket és védeni, akiknek büne nyilvánvaló? Hogy felekezeti és politikai pártoskodás nem dobhat-e sulyokat az igazság serpenyőjébe? Hogy az ügyvédeket általános jogfogalmakra, vagy hazai és vidéki szokásokra tanitják az egyetemen? Hogy az ügyvédek és a birák részt vesznek-e ama törvények fogalmazásában, melyeket olyan szabadon alkalmaznak? Hogy minden szempontból kellőleg megbeszélik-e a kérdéseket? Hogy szegény emberek-e és nem szoktak-e néha meggazdagodni? Hogy nem fogadnak-e el pénzbeli jutalmat a védelemért, vagy csak a véleményükért is? Különösen azt a kérdést hangsulyozta, vajjon a birák és ügyvédek részt vesznek-e az alsóház müködésében?“

Majd rátért pénzügyeinkre. Kijelentette, „hogy emlékezőtehetségem, ugy látszik, gyenge. Kiadásainkat ugyanis évi öt-hat millióra becsültem, mikor pedig a részletekre kitértem, ugy vette észre, kijött ennek az összegnek a duplája is. Jegyzeteiből kitünik, hogy kiadásaink kétszer akkora összeget tesznek ki, mint bevételeink. Ő, a maga részéről remélte, hogy tanulhat tőlünk valamit, de számitásaiból kitünt, hogy nagy hibák vannak nálunk. Ha hisz a szavaimnak, akkor viszont nem érti, hogy egy állam, mely ebből a szempontból ugy tekintendő, mint akármelyik magánember, hogy adhat ki többet, mint amennyit bevett? Hogy kik a mi hitelezőink és miből fizetjük ki adósságainkat?“ Csodálkozását fejezte ki afelett, amiket költséges hadviselésünkről beszéltem, „kétségkivül“ – mondotta – „nagyon civakodó ország lehet az, vagy nagyon gonosz szomszédai lehetnek, vagy a generálisok rengeteg pénzt kell zsebrevágjanak.“ Megkérdezte, „mi közünk nekünk más ország belső ügyeihez, hacsak nem sértik a mi érdekeinket?“ Főképen pedig azon csodálkozott, hogy „minek kell fizetett és költséges katonaság béke idején is?“ Hozzátette, „hogy nem érti: ha csupa olyan személy felügyelete és vezetése alatt állunk, akiket e célra magunk választottunk, hogy akkor kitől és mitől félünk, vagy mi ellen és ki ellen kell küzdenünk? Hogy az ember házatáját ő maga, a cselédje és a gyermekei nem védhetik-e meg jobban, mint néhány tucat naplopó, akiket az uccán szedtek fel s néhány garassal fizetnek, s akik sokkal több pénzt szerezhetnének azzal, hogy átmetszik a torkunkat?“

Hangosan nevetett azon a „furcsa aritmetikán“, ahogy ő nevezte, amivel a lakosságot „felekezeti és politikai pártok szerint beosztottam“. Nem értette, hogy lehet az, „hogy olyan férfiak, akik az államra nézve káros nézeteket táplálnak, kényszerithetők legyenek e nézetek megváltoztatására, mig arra kényszerithetők ne legyenek, hogy e nézeteket elhallgassák? Mert ha az első eset zsarnokságot jelent, a második viszont az állameszme gyengeségét. Az embereknek meg szokták engedni, hogy mérget tarthassanak a szobájukban: azt soha, hogy ezt a mérget eladják.“

Megjegyezte még, hogy „játékokról is beszéltem, de nem tettem hozzá, mely korban vehetnek részt az emberek ilyenben és hogy a játékos kedv nem haladja-e meg néha a vagyont s hogy nem fordul-e elő néha, hogy alacsony és éretlen emberek vagyonhoz jutnak ily módon, vagyonhoz és függetlenséghez, hogy aztán felsőbb osztályok tagjai közé keveredve, alacsony szokásokat plántáljanak át, azokat megrontsák s káros ügyességükre megtanitsák?“

Végtelenül csodálkozott azon, amit az utolsó század történetéről elmondtam. Hiszen az egész történelem, ugymond, tele van összeesküvéssel, lázadással, gyilkossággal, felkeléssel, számüzetéssel; csupa gonosz következmény, amit csak kapzsiság, pártoskodás, hütlenség, kegyetlenség, düh, bolondság, gyülölet, irigység, bujaság, rosszakarat és gonosz becsvágy maga után vonhat.

Egy ezután következő kihallgatáson őfelsége röviden összefoglalta mindazt, amit addig elbeszéltem neki. Összeegyeztette válaszaimat, aztán a tenyerébe tett, szeliden megsimogatott és a következő szavakat intézte hozzám (sohasem fogom elfelejteni szavait és azt a hangot, melylyel beszélt!): „Kedves kicsi Grildrig barátom, maga igen tiszteletreméltó dicshimnuszt zengett a maga hazájáról. Én pedig azt tanultam a maga beszédéből, hogy tudatlanság, lustaság és bün a legmegfelelőbb tulajdonok, melyek révén maguknál törvényhozóvá lehet valaki: hogy a törvényeket azok magyarázzák és alkalmazzák, kiknek minden érdeke és ügyessége azokat elferditeni, összezavarni, megtagadni. A maguk országában igenis lehettek olyan alapintézmények, melyek eleinte a nép javát célozták, de ezek régen megfogyatkoztak már s ami maradt belőlük, megromlott. Abból, amit előadott nekem, kiderült, hogy valamely nagy hivatal betöltéséhez nem kellenek nagy erények. Az se igaz, hogy erények révén szereznek nemesi rangot egyesek, vagy hogy a papokat jámborság és tudás; a katonákat bátorság és hűség; a birákat igazságosság; a szenátorokat hazaszeretet és a tanácsosokat bölcseség révén választják meg. Ami magát illeti, kedves kicsi Grildrig, maga az életének nagyobb részét utazásokban töltötte el s azért remélem, nem ismeri hazájának büneit. Mindabból, amit elbeszélt nekem s amit kérdésekkel nagy nehezen és nagy erőlködve kicsikartam magából, azt kell következtetnem, hogy az embereknek az a fajtája, melyből származik, a legromlottabb és nyomorultabb mindazon férgecskék között, melyeknek a természet valaha helyet adott e szép földgolyó felületén.“

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző hazaszeretete. – Ajánlatot tesz a királynak, melyet visszautasitanak. – A király politikában való tudatlansága. – A Brobdingnag-beliek tudatlansága és korlátoltsága. – Törvények, katonai állapotok, pártok.)

Csak az igazság szeretete kényszerithetett, hogy történetemnek ezt a részét nem hallgattam el. Hiába lázadtam fel s haragudtam meg, csak kinevettek vele s türelmesen végig kellett hallgatnom, mily szégyenletes módon káromolják szeretett, drága hazámat. Hogy igy történt, nekem épen ugy fájt, mint kétségkivül olvasóimnak fáj, de a király minden pontban oly kiváncsi volt és annyi kérdést tett fel, hogy a köteles tiszteletet és hálát tagadom meg, ha nem válaszolok mindenre bőven és kimeritően. A magam igazolására mégis felhozhatom, hogy sok kérdés elől ügyesen kitértem, másoknál viszont kissé szeliditettem a feleletet, s olyan dolgokat állitottam, amik szigoruan véve nem is felelnek meg a valóságnak: azzal a dicséretreméltó elfogultsággal drága hazámmal szemben, melyet Halicarnassensis Dionysius helyesen követel meg a történelemirótól. Politikánk gyengeségeit és hibáit takargatva kedvező világitásba helyeztem szépségeit és erényeit. Ez volt legnemesebb becsvágyam, de az eredmény, sajnos, balul ütött ki.

Csakhogy persze sokat meg kell bocsátani oly királynak, aki a világtól nagyrészben elzárva él s igy egy idegen nemzet szokásait és erkölcseit nem ismerheti: miáltal számos előitélet és hibás felfogás származik szemléletében, melyet a civilizált Európa szerencsésen kiküszöbölt magából. Nagyon szomoru volna, természetesen, ha egy ilyen egzotikus uralkodónak az erényről és bünről alkotott fogalmai mértékül szolgálhatnának az emberi nemnek.