Part 11

Az asszonyok és lányok sokat panaszkodnak azon, hogy ugy el vannak zárva ezen a szigeten: pedig gyönyörü vidék ez és ők nagy pompában és bőségben élnek, azt tehetik, ami jólesik. Ők azonban szeretnének világot látni, csakhogy a király engedélye nélkül nem szabad leszállaniok a szigetről, és ezt az engedélyt nagyon nehéz megszerezni; számos esetből kitapasztalták a férfiak, hogy a nők, ha egyszer odalent vannak, soha többé nem jönnek vissza, a levegőbe. Beszéltek nekem, egy magasrangu udvarhölgyről, több gyermek anyjáról, aki a miniszterelnök felesége volt, gazdag körülrajongott személy, férje bálványa, a legszebb palota urnője, hogy ez egyszer kiszállott Lagodában, a fővárosban, azzal, hogy beteg és szédülései vannak. Elmaradt félévig, végre küldöncöt menesztettek, hogy keresse meg és megtalálták egy sötét és piszkos csárdában, rongyok között: a ruháit eladta és abból tartott el egy vén, otromba, ferdenyaku lovászt, aki mindennap elverte és akitől alig tudták aztán elszakitani, nem akarta elhagyni. Férje szerelemmel és gyöngédséggel fogadta, nem tett szemrehányást; egy hónap mulva valahogy megszökött, ékszereivel együtt, visszament az emberéhez, azóta se hallottak róla.

Az olvasó persze azt hiszi, most holmi angol novellát mondtam el neki, és hogy ez nem a távol Indiákon tul történt. Kérem az olvasót, fontolja meg, hogy az asszonyi szeszély nem függ éghajlattól és nemzettől és hogy a nők sokkal egyformábbak, mintsem valaha hittük és szomoruan elismertük.

Egy hónap mulva elég szépen beszéltem a laputai nyelvet, tudtam válaszolni a király kérdéseire, ha fogadni kegyes volt. Őfelsége egy cseppet sem volt kiváncsi arra, hogy milyen országból jöttem és hogy ott milyenek a törvények, milyen a vallás, a történelem, ehelyett a matematikáról való nézeteim érdekelték. Amit magamról beszéltem, az egészen közömbösen hagyta és megvetően hallgatott, bár a koppantók szorgalmasan müködtek kétoldalt.

HARMADIK FEJEZET.

(Egy jelenség, a modern bölcsészet és asztronómia világitásában. – A laputabeliek nagy fejlettsége az utóbbi tudományban. – Hogy nyomja el a király a felkeléseket?)

Minden külföldi ember kiváncsi: én is, mielőtt tovább buvárkodtam volna, engedélyt kértem a királytól, hadd tekinthessem meg a sziget nevezetességeit. Szivesen megadta beleegyezését és tanitómat rendelte mellém evégből. Főleg az érdekelt, milyen módon mozog és lebeg ez a sziget a levegőben. Arról, amit megtudtam, természettudományi pontossággal beszámolok az olvasónak.

A repülő vagy lebegő sziget alakja szabályos kör, melynek átmérője 7837 rőf, szóval ötödfél mérföld, és tizezer hold terület. Vastagsága háromszáz rőf. Feneke, amit csak alulról lehet látni, kétszáz rőf vastagságu sima gyémántdarab. Ezen nyugodnak a különféle kőzetrétegek, a legfelső réteg dus humusz, tiz-tizenkét láb mélységü. A felület befelé lejtőződik, ugy, hogy minden eső és csapadék apró patakokban a sziget közepére folyik, ahol négy nagy medencébe gyül össze, mindegyik medence félmérföld kerületü. Ezekből a medencékből a viz nappal elpárolog, ugy, hogy nem önthetnek ki, de különben is a sziget fel tud emelkedni a felhők és vizpárák fölé, ahol nem esik és nem csapódik le a viz. A természettudomány szerint két mérföldnyi magasságban már nem igen képződik felhő, amit ebben a városban is megfigyeltek.

A sziget közepén ötven rőf átmérőjü luk van: ezen keresztül a csillagászok hatalmas csarnokba szállnak alá, amit éppen ezért _flandona gagnolé_-nak, vagyis a csillagászok barlangjának neveznek: ez a felszin alatt fekszik, száz lábnyira a gyémántlaptól. E barlangban husz lámpa ég folytonosan, melyek, visszaverve a gyémánt ragyogását, erős fényt árasztanak mindenfelé. A barlang tele van sextansokkal, kvadránsokkal, látcsövekkel s más csillagász-műszerek állnak ott garmadában. Legnagyobb látványossága azonban egy delejtű, rengeteg nagy, alakra olyan, mint valamely szováta. Hossza hat rőf, középen három rőf vastag. Ez a delejtű középen erős gyémánttengelyen forog, oly könnyedén, hogy egy ujjal elmozditható. Körülötte négy láb mélységü gyémánthenger, melynek átmérője tizenkét rőf: ez nyolc, hatlábmagas gyémántlábon nyugszik. Homoru felének közepén tizenkét hüvelyknyi vályu van, ebben áll a tengely és ebben mozog.

Ezt a követ semmiféle erővel nem lehet elmozditani, össze van kötve a sziget alsó részét képező gyémántlappal.

E delejtü segélyével emelkedik és sülyed a sziget s siklik bármely irányban. E tü egyik hegye vonzó, másik hegye taszitó erőt fejt ki: ha már most a delejtüt felfelé irányitják, ugy, hogy a _vonzóerő_ fordul a föld felé, akkor a sziget sülyedni kezd, ha a _taszitó_ végét forditják a föld felé, akkor a sziget emelkedik: ha ferdén áll a delejtü, úgy mozog a sziget is. E delejtüben az erők mindig párhuzamosak az iránynyal.

Ilyen ferde mozgással irányitják a szigetet az ország különböző részébe. Mondjuk, hogy _AB_ jelentse azt a vonalat, melyet képzeletben huzunk keresztül _Balnibarbi_ tartományain. _CD_ legyen az iránytü, _C_ a vonzó vége a tünek, _D_ a taszitó. Most forditsuk lefelé a taszitó végét, akkor a sziget ferdén felfelé, _D_ irányában emelkedik. Elérve _D_-t, a kő megfordul tengelyén, mire _E_ felé mozog a vonzó-vég, mire a sziget ferdén _E_ felé sülyed, a tengely tovább mozog a vályuban, mig a tü felveszi az _EF_ helyzetet, taszitó-végét lefelé irányitva, mire a sziget _F_ felé mozog. Igy, változtatva a tengely állását, mozog a sziget: emelkedik és sülyed; vagy, viszonylagosan ferdén emelkedik és ferdén sülyed, miáltal más irányokban halad.

De meg kell jegyeznünk, hogy a sziget nem repülheti át a tartomány határait: sem pedig nem emelkedhetik négy mérföldnél magasabbra. A csillagászok, akik hosszu értekezéseket irtak erről, ugy magyarázzák e jelenséget, hogy a delejező nem hat négy mérföldnél messzebb s hogy azok a sajátságos ásványok, melyek a delejtüre hatnak, s melyek lent, a szárazföldben vannak, éppen csak ebben a tartományban fordulnak elő s a Föld más részeiben nincsenek is efféle ásványok. Már most, azokat a földrészeket, melyek igy a delejtü hatása alatt vannak, könnyen hatalmába keritette az uralkodó, főlényes helyzetében, de hatalma nem terjed tul az ország határain.

Olyankor, mikor a delejtü függőlegesen áll a vályuban: a sziget egy helyben lebeg: mindkét pontja egyenlő távolságban lévén a földtől, az egyik lefelé huzza, a másik fölfelé taszitja a szigetet, igy aztán nem áll be gyorsulás.

Erre a delejtüre megbizott csillagászok vigyáznak, ezek adják meg időről-időre a szigetnek azt az irányát, amit őfelsége óhajt. Életük nagy részét az égitestek vizsgálatában töltik: nagyitóüvegeik sokkalta élesebbek és jobbak, mint a miéink. Legnagyobb csillagvizsgálójuk csak három láb széles és mégis tisztábban mutatják a csillagokat, mint a mi száz láb átmérőjü lencséink. Olyan felfedezéseket tettek, amilyenekről nem is álmodnak az európai csillagászok: tizezer állócsillagot jegyeztek fel: mi harmadrészéről se tudunk. Felfedezték a Mars két bolygóját, a belső, a főbolygó, háromszoros, a külső ötszörös átmérőjének távolságában kering; az első tiz, a másik huszonegy és fél óra alatt kerüli meg a Marsot.

Feljegyeztek kilencvenhárom különféle üstököst és pontosan megállapitották visszatérésük idejét. Ha igazak a megfigyelések, kivánatos volna, hogy nyilvánosságra kerüljenek: az üstökösökről szóló gyenge és hiányos elméleteket a csillagászati tudományok többi ágainak tökélyére lehetne emelni általuk.

Ami a királyt illeti, ő volna a világ legkorlátlanabb uralkodója, hacsak rá tudná venni minisztereit, hogy támogassák őt ebben, ezeknek azonban többnyire a szárazföldön vannak birtokaik és meggondolva, hogy udvari kegyencnek lenni nagyon bizonytalan állapot: inkább nem egyeznek bele, hogy az országot rabszolgává tegyék.

Két módja van a királynak, engedelmességre birni a népet, ha valamelyik város fellázad vagy megtagadja az adót. A szelidebbik eljárás az, hogy a fellázadt város fölé emelik a szigetet, nem mozdulnak onnan, mire az illető városra nem süt a nap, nem esik az eső, a lakókat elárasztja a piszok, megfertőzi a betegség. Ha a felkelés nagyobbméretü, egyidejüleg köveket is dobálnak le rájuk felülről, ami elől csak pincékbe és barlangokba lehet elbujni, mig a házak tetejét összerombolják a kövek. Végre, ha még tovább makacskodnak, vagy bujtogatják a népet: akkor az utolsó ráció következik: az egész szigetet ráejtik a városra, amit ez pillanat alatt emberestül, házastul porrázuz. Ez azonban nagyon kivételes rendszabály, amihez csak utolsó esetben nyul az uralkodó: nagyon kockázatos lépés ez, amit a miniszterek se igen mernek ajánlani, mert nagy baj volna, ha gyülöltté válnék a nép előtt az a sziget, mely a király dominiuma.

Van még egy másik ok is, ami végett ennek az országnak uralkodói nagyon is óvakodnak az ilyen borzasztó eljárástól, hacsak végzetes kényszerüség nem lép fel. Lehetnek ugyanis abban a városban, melyet összezuzásra itéltek, magas sziklák, vagy tornyok, vagy kőoszlopok: már most egy hirtelen zuhanás megsérthetné a sziget fenekét, avagy alsó lapját, mely mint emlitettem, gyémántból van ugyan és kétszáz rőf vastag, mégis, egy erős lökéstől megrepedhet, vagy megpattanhat valami tüztől, ami a kéményekből száll fel. Éppen ezért a király, ha nagyon haragszik s elhatározza, hogy megtöri a lázongó várost, mindig ugy rendeli, hogy rendesen és óvatosan sülyedjen a sziget, részint alattvalói iránt érzett gyöngédségből, részint talán attól tartva, hogy megreped a sziget feneke, mely esetben, a tudósok véleménye szerint, a delejtü már nem tudná felemelni a szigetet, hanem az egész tömeg lezuhanna a földre.

Egy régi törvény rendelete szerint sem az uralkodó, sem két idősebb fia nem hagyhatják el a szigetet, a királyné is csak akkor, ha tul van a gyermekágyon.

NEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Laputát. – Utazás Balnibarbiban. – A főváros. – A főváros és vidékének leirása. – Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan fogadja. – Szerző vitája ugyanezzel.)

Távol legyen tőlem azt állitani, hogy rosszul bántak velem a szigeten, mégis be kell vallanom, kezdtem ugy érezni, hogy nagyon is mellőznek és nem tisztelnek kellőképpen, sem a királyt, sem a népet egyéb nem érdekelvén, mint zene és mennyiségtan, mely tudományokban pedig nem lehettem oly jártas, mint ők. Másrészt, miután a sziget minden nevezetességét megtekintettem, vágy fogott el, hogy egyebet is lássak: őszintén szólva, nagyon meguntam e jó embereket.

Két tudományban kétségkivül sokra vitték s még hozzá oly tudományokban, melyekben nem vagyok járatlan; de elmélkedéseikben oly elvontak és korlátoltak voltak, hogy őszintén szólva, sohasem volt még dolgom ilyen rossz társalgókkal. Majdnem kizárólag asszonyokkal, munkásokkal, koppantókkal és lakájokkal érintkeztem, ama két hónap alatt, melyet ott töltöttem; – meg is vetettek ezért, de nem tehettem máskép, csak efajta emberektől kaphattam kérdéseimre választ. Szorgalmas tanulás révén igen szép előmenetelt tanusitottam nyelvükben. De mondom, már meguntam volt a szigetet: elhatároztam hát, hogy az első, kinálkozó alkalommal leszállok. Volt az udvarnál egy magasrangu személy, a király közeli rokona, akit ezért, de csakis ezért, tiszteletben tartottak. Máskülönben egészen buta és tudatlan ember hirében állott. Számos, hasznos szolgálatot tett az udvarnak, sok embere volt és barátja, de oly hallatlanul rossz zenei hallása, hogy ellenfelei elképedve suttogták róla: „néhányszor még a taktust is eltévesztette.“ Tanárai csak nagy nehézséggel verhették fejébe a matematika legegyszerübb levezetéseit. Ez az ur gyakran kitüntetett kegyének jeleivel, sokszor látogatásával is megtisztelt, érdeklődött európai dolgokról, törvényekről, szokásokról; utjaim és kalandjaim is érdekelték, nagy figyelemmel hallgatott végig és igen értelmes megjegyzéseket tett. Volt két koppantója, de ezeknek szolgálatait sohasem vette igénybe, csak udvari szertartások és látogatások alkalmával: olyankor, mikor egyedül maradtunk, rendesen elküldte őket.

Megkértem ezt az urat, járna közbe érdekemben őfelségénél. Szivesen megtette, bár nem helyeselte távozásom, előnyös állásokat ajánlott, de én nagy tisztelettel és köszönettel visszautasitottam mindent.

Február 16-án elbucsuztam őfelségétől és az udvartól. A király mintegy kétszáz angol font értékü összeggel ajándékozott meg, ugyanennyit kaptam pártfogómtól is, meg egy ajánló levelet Lagadóba, a fővárosba, egyik barátjához. A sziget akkor éppen egy hegy fölött lebegett, a legalsó folyosóról lebocsátottak zsinegen, ugy, ahogy annak idején felszálltam.

Ez az ország a repülő-sziget uralkodójának tartománya, a _Balnibarbi_ nevet viseli, fővárosa, mint már emlitettem, Lagadó. Valahogy megkönnyebbültem, mikor lábam alatt mozdulatlan talajt éreztem. Besétáltam a városba, most már minden feltünés nélkül: ruhám olyan volt, mint a benszülötteké és beszélni is tudtam velük. Mihamar megtaláltam annak a személynek házát, akihez ajánlottak. Megmutattam pártfogóm levelét. Igen szivesen fogadtak. A ház ura, _Munodi_, szintén magasrangu ember, szobát rendeztetett be házában, egész ottartózkudásom alatt nála laktam; a legvendégszeretőbb jóindulattal bántak velem. Már másnap reggel a ház ura kocsin vitt el, hogy megnézzük a várost. Ez a város félakkora, mint London; házai nagyon furcsán épitvék, legtöbb köztük közel az összeroskadáshoz. Az utca népe mintha állandóan sietne, a tekintetük vad, szemük merev, ruhájuk rongyos és szakadt. Áthajtottunk a város egyik kapuján, mintegy három mérföldet tettünk a környéken. Földmiveseket és munkásokat láttam, különféle szerszámokkal dolgozták a földet, de képtelen voltam felismerni, mit csinálnak tulajdonképpen: se gabonát, se füvet, se más veteményt nem láttam sehol, bár a talaj kitünő termőföldnek tünt. Nem rejthettem el csodálkozásom, melyet e furcsa látvány keltett bennem; bátorságot véve magamnak, megkértem kitünő vezetőmet, volna oly kegyes megmagyarázni, mit jelent e sok szorgos kéz, főni látszó fej, átszellemült arc, utcán és földeken, mert nem látom semmi hatását annak, amit dolgoznak, sőt ellenkezőleg, még sose láttam ily rosszul müvelt földet, ilyen roskatag, átabotába épült házakat, ily kétségbeesett és inséges népet. _Munodi_ ur, mint emlitettem, magasrangu személy volt, valamikor Lagadó kormányzója, de a miniszterek ármánykodása miatt elbocsátották azzal, hogy képességei nem elegendők. A király különben kegyelte, mint jóhiszemü és tisztességes, de alacsony értelmü embert.

Mikor ekként biráltam volna az országot és lakóit, odanyilatkozott, hogy „ennyi idő alatt nem formálhattam itéletet s hogy ahány ház, annyi szokás, ahány nemzet, annyi erkölcs“, s más ily közhelyeket mondott. De mikor visszatértünk a palotába, megkérdezett, „hogy tetszik nekem ez az épület, mit találok benne képtelennek, mi az ellenvetésem a szolgák öltözékével és modorával szemben?“ Nyugodtan kérdezhette ezt, környezetében minden pompás, szabályos volt, a szolgák csinosak és előzékenyek. Azt feleltem, „hogy őexcellenciája bölcsesége és gazdagsága tulemelték őt mindama nyomoruságon, amit bolondság és szegénység okoz az ágrólszakadtakban.“ Azt mondta: „ha volna kedvem elkisérni őt nyaralójába, mely husz mérföldnyire fekszik innen, birtokán, ott több alkalmunk lesz erről társalogni“. Mondtam, hogy szivesen állok rendelkezésére és másnap reggel utrakeltünk.

Utunk folyamán figyelmessé tett számos módszerre, melyekkel az ország földmivesei dolgozzák a földet. Meg nem foghattam, hogy lehet az, hogy sehol egy szem buzát, egy szál füvet nem látok. De hogy három órát utaztunk, a kép megváltozott: gyönyörü vidékre értünk: tanyák, gazdaságok, csinos kis házak, gazdag földek, szőlők, buzatáblák és veteményes-kertek. Soha nem láttam ilyen ragyogó termést. A kegyelmes ur észrevette, hogy derül fel arcom, és sóhajtva jegyezte meg: „hogy itt kezdődik az ő birtoka s hogy ez végig ilyen, egész a nyaralóig, hogy honfitársai kinevetik és megvetik őt, amiért gazdaságát ily rosszul vezeti és ilyen rossz példát ad a népnek. Csak az vigasztalja, hogy nagyon kevesen követik e példát, csak az olyan öreg, elmaradt és gyengeelméjü emberek, mint ő maga.“

Végre megérkeztünk. A kastély valóban előkelő épület volt, az architektura legjobb tudása szerint. Szökőkutak, kertek, sétányok, ligetek, minden a legszebb rendben és nemes izléssel. Nem állhattam meg, hogy elragadtatásomban többször felkiáltsak: de őexcellenciája hallgatott, csak vacsora után, mikor magunkra maradtunk, szólalt meg és igen szomoruan azt mondta: „hogy nagyon fél, ezt a kastélyát is, meg városi palotáját le kell majd rombolni s ujjáépiteni a kor követelményei szerint, ki kell irtani gazdaságát és megszerezni mindezt ujra a modern igényeknek megfelelően; ha nem akarja, hogy gőgösnek, ostobának, nyeglének, tudatlannak és szeszélyesnek tartsák s hogy talán magára haragitsa őfelségét is, hogy az én nagy elismerésem majd megszünik, ha egy kissé betekintek olyan részletekbe, amikről az udvarnál nem hallhattam; hogy azok ott nagyon is elmerültek elméleteikbe, semhogy valaha tudomásul vennék, mi történik idelent.“

Mindabból, amit elbeszélt, a következőket vettem ki. Negyven évvel ezelőtt bizonyos emberek felszálltak Laputába, részint üzleti ügyekben, részint szórakozásból. Öt hónapot töltöttek ott. Mikor visszajöttek, tudtak valamit gagyogni matematikáról és tele voltak fellengző eszmékkel, amiket ott fent, a magasban sajátitottak el. Ezeknek az embereknek aztán semmise tetszett, amit elhagytak: uj elméleteket hoztak, müvészetben, tudományban. Azt mondták, az ipart is renoválni kell. E célból királyi szabadalommal Tervkészitő Akadémiát létesitettek Lagadóban és az uj szellem oly gyorsan terjedt el a nép közt, hogy ma már alig van számbavehető városa a tartománynak ilyen akadémia nélkül. Ezekben az akadémiákban a tanárok a földmüvelés és épitészet uj szabályait és módszereit dolgozzák ki, uj szerszámokat és müszereket terveznek a kézipar minden szakmájában, melyeknek segitségével, azt mondják, egy ember elvégezheti tiznek a munkáját, egy hét alatt palotát épithetnek, oly tartős anyagból, mely javitás nélkül eltart örökké. A föld minden gyümölcsét, szerintük, meg lehet érlelni abban az évszakban, melyben nekünk tetszik s még hozzá százszor annyit, mint most. Számlálhatatlan ilyen tervük van. Csak az a kis baj van még, hogy mind e terveket nem lehetett eddig tökélyre fejleszteni s közben az egész ország kopár ugaron fekszik, a házak romokban, a nép élelem és ruha nélkül.

De ez nem szegi kedvüket, egyre növekvő bizalommal dolgoznak elméleteiken, remény és kétség szitja őket. Őexcellenciája kijelentette, hogy sajnos, ő nem vállalkozó szellem, megelégszik az élet régi formáival, lakik őseinek házában s meg van minden ujitás nélkül. Néhány nemes barátja vele tart, de mostanában nagy rosszakarattal és megvetéssel találkoznak mindenütt; tudatlan és maradi embereknek tekintik őket, akik csak a maguk önző kényelmét tartják szem előtt és nem gondolnak az ország általános jólétére.

Őexcellenciája hozzátette még, „hogy semmiképp nem akar megfosztani attól az örömtől, hogy a nagy akadémiát megtekintsem. Ha akarom, elmehetünk oda.“ Előbb azonban egy régi, roskatag épületet mutatott még, mely a hegy oldalában porladt s melyről azt mondta: „hogy volt neki egy nagyon jó és megfelelő malma, félmérföldnyire házától, amit egy nagy folyó vize hajtott s ami ellátta egész családját és személyzetét. De hét évvel ezelőtt a Tervkészitő Akadémia egy küldöttsége jelent meg előtte és ajánlotta, hogy bontsa le a malmot s épitse fel ujra a hegy másik oldalán. A hegyen keresztül csatornát kell vezetni, ezen át csövek és gépek hajtják a vizet, ami azért jó, mert a szél és levegő izgatják a vizet a magasban és mert a viz, ha magasból száll alá, félakkora erővel hajtja a malmot, mint amennyi a folyónak kell, hogy a föld szinén haladjon. Akkoriban nem jó lábon állt az udvarral, de meg barátai is rábeszélték, igy hát belement e javaslatba. Két évig dolgozott száz ember, a mü nem sikerült, a küldöttség elment, minden felelősséget visszaháritva rá, de sőt még gunyolják is őt azóta és másokat unszolnak hasonló kisérletre.

Néhány nap mulva visszatértünk a városba: őexcellenciája, tekintve, hogy rossz szemmel nézték őt az akadémián, nem kisért el személyesen, egy barátjára bizott, hogy kalauzolna. Ennek az urnak ugy mutatott be, mint a nagy tervek és ujitások barátját, kiváncsi és könnyenhivő embert, amiben alapjában igaza volt. Ifjabb koromban nagy barátja voltam a tervezgetésnek.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. – Az akadémia részletes leirása. – Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.

Felteszem, hogy olvasóim érdeklődve várják a nagy laputai egyetem részletes ismertetését. Ez az akadémia nem egy épületből áll, több ház sorakozik egymás mellé az utca két oldalán, melyeket kiüritettek s a tudósok részére berendeztek e célból.

A felügyelő nagyon szivesen fogadott; több napon keresztül látogattam az akadémiát. Mindegyik szobában egy, vagy több tervkészitő lakik; számitásom szerint legalább ötszáz szoba van az akadémián.

Az első ember, akit láttam, igen sovány, magas férfi volt. Keze és arca feltünően piszkos, hosszu haja és szakálla kócosan lengett arca körül, több helyen elperzselve teste és karjai. Ruhája, inge, bőre szintén piszkos és tarka. Ez a tudós nyolc éve dolgozik egy találmányon, mely szerint az uborkából ki lehet vonni a napsugarakat, eltenni fiolákba és légmentesen lezárni. Ez a napsugárkészlet pótolja majd a meleget, ha nyáron gyéren süt a nap. Kijelentette előttem, hogy nyolc éven belül őfelsége birodalmát megfelelő mennyiségü napfénynyel árasztja el. Csak azon panaszkodott, hogy kevés pénze van s nagyon kér, kölcsönözzek neki valamit, ha tehetem, mert az idén nagyon drága az uborka. Adtam neki pár hatost, jó gazdám ugyanis ellátott pénzzel, tudván, hogy az akadémián divatban van a kéregetés.

A második szobába lépve, már az ajtóból hőköltem vissza, oly rettenetes büz csapott ki felém. De a vezető betaszitott s még odasugott nekem, „hogy meg ne sértsem a tudóst, mert nagyon érzékeny természetü“, s igy még az orromat se mertem befogni. E szoba lakója az akadémia legidősebb tudósa volt: arca és szakálla pergamentsárga, kezei és ruhái csunyasággal boritva. Hogy bemutattak, nagyon megörült, megölelt és megcsókolt, mely udvariasságot szivesen elengedtem volna. Ez a tudós, mióta az akadémián van, egy találmányon dolgozik, mely által az emberi ürülékből vissza lehet állitani az eredeti táplálékot; csak szét kell bontani részeire, elválasztani a gyomorsavat az epétől, kivonni belőle a bélnedveket, lepárlani a rosszszagu váladékokat. Az akadémia minden héten teli hordó anyagot bocsát rendelkezésére, akkorát, mint egy hajótonna.

Láttam egy másikat, aki lőporba jeget próbált elvegyiteni. Megmutatta hosszu értekezését, mely a _tűzkovácsolást_ tárgyalja s amit ki fog adni, ha pénze lesz hozzá.

Egy másik embert is találtam, valóságos lángészt, aki az épitészetet akarja átalakitani. Szerinte a házakat fölülről kell kezdeni épiteni, mint ama két értelmes bogár, a méh, meg a pók.

Volt aztán egy született vak, számos hasonló tanitvány körében. Ezek szineket kevertek festők részére, melyeket tapintással és szaglással különböztettek meg. Az én bajom volt, hogy abban az időben még tökéletlenek voltak mesterségökben: maga a tanár egészben elhibázta a dolgot. Ezt a müvészt nagyon becsüli és bátoritja az egész egyetem.

Egy másik szobában sokat épültem egy tervelőn, aki azon mesterkedett, hogyan lehetne a földet disznókkal müvelni, megtakaritva a barom és az arató-szerszámok költségeit. Elmélete a következő: a televénybe nyolc hüvelyk mélységben, hat hüvelyknyi távolságban makkot, mogyorót, datolyát és más jóizü abrakot kell elültetni, az effélét nagyon szereti a disznó: most ráhajtunk hatszáz, vagy még több disznót a földre, mire ezek az állatok néhány nap alatt fölturják a földet, hogy a csemegéhez jussanak, amivel kettős célt értünk el: a föld készen áll vetésre s egyuttal a szükséges trágya is helyben van. Az eddigi kisérletek nem jól sikerültek, sok volt a munka és költség és a termés kicsiny. Kétségtelen azonban, hogy a találmánynak nagy a jövője.

Másik szobába mentem. Falak és mennyezet csupa pókháló, kicsiny ösvény vezet csak ki és be. Alig léptem be, már rámkiáltott a mester, nehogy eszembe jusson elszakitani valami szálat. Nagyon panaszkodott, „hogy a bolond világ eddig selyemhernyóból kapta a selymet, mikor ime, ennyi házibogarunk van, melyek sokkal finomabb szálat eresztenek és a szövéshez és fonáshoz is jobban értenek“. Továbbá megtakarithatjuk a selyemfestést, ami nagyon valószinünek tünt; a mester mutatott nekem különféle szinü legyeket, ezekkel eteti pókjait és biztositott, „hogy a pókhálón megérzik annak a légynek a szine, amit a pók evett. Van neki mindenféle árnyalatból, meg aztán a legyek táplálékát is gondosan megválogatja: gummiból és olajból és más enyves anyagokból, amitől szép erős és tartós lesz a szál.

Aztán volt ott egy csillagász, aki a torony szélkakasára napórát rendezett be, mely a föld és a nap mozgását a szelek esetleges változásával egyidejüen ábrázolja.

Egy idő óta enyhe kólikáról panaszkodtam, azért vezetőm egy nagy orvos szobájába tessékelt be, aki e betegség gyógyitásában nagy hirre tett szert, azzal, hogy a szervezetet ellenkező behatásoknak tette ki. Volt egy nagy fujtatója hosszu és vékony elefántcsont csővel, amit nyolc hüvelyknyire betolt a végbélbe. Kijelentette, hogy ezzel ugy összetudja huzni a beleket, ahogy akarja. Ha a betegség nagyon makacs és heves volt, többször kihuzta a müszert, ujból megtöltötte levegővel, közben hüvelykjével fogta be a végbél-nyilást. Ez négyszer vagy ötször ment igy, mire állitása szerint az összegyült szél minden beteg anyagot a légbe röpit, (mint a vizi szivattyu) s a beteg felgyógyul. Mindkét módszerét előttem próbálta ki egy kutyán. Az elsőnek nem volt eredménye. A másodiknál az állat majdnem megpukkadt s egy nagyon undoritó hasmenés látványában részesitett bennünket. A kutya menten megdöglött s mi magára hagytuk a tanárt, hogy ugyanazzal a módszerrel ujra életre keltse.

Eddig az egyetemnek egyik oldalát szemléltük csak meg, a másik oldalon laknak az elméleti tudományok mesterei: beszéljünk ezekről is, de előbb emlékezzünk meg egy kitünő személyről, akit maguk között az „egyetemes müvész“ néven tiszteltek. Ez elmondta nekünk, „hogy immár harminc éve kizárólag az emberi élet megjavitását célozza minden gondolatával“. Két nagy szobája volt, tele csodálatos ritkaságokkal s ötven embere folytonos munkában. Egyesek levegőt süritettek száraz és szilárd anyagba. Kivonták a nitrogént és lepárolták a folyékony alkatrészeket; mások márványt puhitottak, hogy vánkos legyen belőle, mások ismét élő lovak patáját kővé edzették, nehogy utközben megsebesüljön. Maga a művész két nagy tervén dolgozott akkor: az első szerint murvával kell bevetni a földet, mert e növénynek nagy a csirázó képessége. Erre vonatkozó kisérleteit csekély hozzáértésemmel nem itélhettem meg. Másik terve szerint bizonyos gummi, ásvány- és növényanyagok keveréke külsőleg alkalmazva megakadályozza a gyapju növését fiatal bárányokon: remélte, hogy bizonyos idő mulva az egész tartományban pőrén születnek a birkák.