Part 13

Rá kellett jönnöm, mily tudatlan s csalárd emberek irják a feljegyzéseket s a kis történeteket; kik küldtek korai sirba méreggel annyi királyt; hány beszélgetés folyt le király és miniszter között, melynek nem volt tanuja. Rá kellett jönnöm világot meglepő nagy események való okaira: hogy ismerte a ringyót a hátsó lépcső; a hátsó lépcsőt az államférfi; s az államférfit az országgyülés. Egy tábornok füleim hallattára vallotta be: „hogy egyik nagy győzelmét kizárólag gyávaságának és rossz hadvezetésének köszönheti“. És egy tengernagy, „hogy tudatlanságában megverte az ellenséget, melynek el akarta árulni hazáját“. Három király tiltakozott előttem, ama feltevés ellen, hogy egyetlen egyszer is arra érdemes embert kegyeltek volna: hacsak nem tévedésből vagy egy miniszter árulása miatt, akiben megbiztak s hogy soha nem cselekednének másképpen, ha ujra élhetnének. Meggyőző erővel kimutatták, „hogy a királyi trónust romlottság nélkül nem lehet fenntartani, mert az a határozott, becsületes, makacs vérmérséklet, amit az erény ad az embereknek, állandó kerékkötője minden közügynek“.

Szerettem volna megtudni óvatos kérdésekkel, hogy szerzett sok ember magas cimet és rangot s rengeteg birtokot. Kérdéseim a közelmultra vonatkoztak, de soha a jelenre. Semmikép megsérteni nem akarok még idegent se; ami hazámat illeti, remélem, nem kell mondanom az olvasónak, hogy mindabból, amit elmondtam, egyetlen szó sem vonatkozik rá. Nagyszámu személyt kellett felidézni; első pillanatra a gazfickók egész gyülekezetét ismertem fel, hogy magam szégyenkeztem miattuk. Irigység, zsarnokság nokság, csalás, csábitás, kerités, ezek voltak a legmegbocsáthatóbb bünök, melyeknek révén céljukat elérték s ez volt még a legkevesebb. De mikor sorra bevallották, hogy nagyságukat és vagyonukat fajtalanságnak, vérfertőzésnek, saját feleségük és leányaik áruba bocsátásának, hazaárulásnak és felségárulásnak, méregnek, a törvény kijátszásának, az ártatlanok üldözésének köszönhetik: akkor talán megérdemlem az elnézést, ha mindeme felfedezés kissé csökkentette azt a mély tiszteletet, melyet természetszerüleg magasrangu személyekkel szemben éreztem, akik méltóságukkal tekintélyt s hódolatot keltettek bennünk, alárendeltjeikben.

Sokszor olvastam nagy szolgálatokról, melyeket királynak s államnak tettek s szerettem volna megismerni, honnan erednek e szolgálatok; kérdezősködéseimre azonban kiderült, hogy e férfiak nevét nem jegyezte fel senki, kivéve néhányat, akiket a történelem álnok gazoknak és árulóknak bélyegez. A többiről soha szót sem hallottam. Lesütött szemmel, rongyos ruhákban jelentek meg, megtudtam, hogy szegénységben és nyomorban haltak meg egyesek, mások akasztófán és vérpadon.

Volt köztük egy, igazán sajátságos eset. Oldalán egy tizennyolcéves ifjuember állt. Elmondta nekem, „hogy sok éven át parancsnoka volt egy hajónak; az actiumi tengeri ütközetben áttörte az ellenséges hajórajt, elsülyesztett három hajót és elfogott egy negyediket, igy futott meg Antónius s igy győztek ők; s hogy e fiatalember, ki mellette áll, saját fia, aki akkor elesett;“ hozzátette, „hogy csekély érdemeiben bizva, a hadjárat végén visszatért Rómába s kérte Augusztus császárt, bizná meg egy nagyobb hajó vezetésével, melynek parancsnokát megölték. Ez állást azonban, tekintet nélkül igényeire, fiatal gyerkőcnek adták, a rabszolga Libertina fiának, aki barátja volt a császár egyik szeretőjének. Visszatért saját hajójára: de kötelesség-mulasztással vádolták és azt is elvették tőle és odaadták az altengernagy Publicola egy apród-kedvesének. Messze Rómától, szerény tanyára vonult vissza s ott fejezte be napjait“. Annyira érdekelt az eset, hogy felidéztettem Agrippát, aki tengernagy volt abban az ütközetben; megjelent és igazolta az egész elbeszélést, még hozzátéve sokat, amit a kapitány szerénységből elhallgatott.

Csodálkoznom kellett, hogy a romlottságot mindenütt mily rohamosan terjesztette a fényüzés; más országokban, ahol bün és erőszak régóta uralkodott, ez nem meglepő.

Az a körülmény, hogy mindegyik kisértet ugyanugy jelent meg, ahogy korában élt, szomoru elmélkedésekre adott alkalmat. Ugy rémlik, hogy emberi szemünk ez utóbbi századok folyamán nagyon elfajzott: a himlő és minden járuléka, eltorzitotta az angol arc vonásait; megröviditette a termetet, az idegeket és izmokat meglazitotta, pettyhüdté és ráncossá tette az arcbőrt, s a testet mállottá és büzössé.

Nem nyomhattam el meghatottságom, összehasonlitva a holtakat az élőkkel, látván, hogy természetes szépséget és erőt hogy ront meg az ősök kapzsisága, akik eladták magukat s bünt és betegséget plántáltak belénk.

KILENCEDIK FEJEZET.

(Szerző visszatér Maldonádába. – A luggnaggi királyság. – Szerzőt becsukják s az udvarhoz szállitják. – Hogyan folyt le a kihallgatás. – A király nagy kegyessége alattvalóihoz.)

Elbucsuzva Glubbduldrib kormányzójától, Maldonádába tértem vissza, ahol két heti várakozás után készen állt a Luggnaggba induló hajó. Két pártfogóm s még mások, nagylelküen elláttak mindennel, ami az utra kell s a fedélzetre kisértek. Egy hónapig voltunk uton. Heves vihar támadt, mely hatvan mérföldnyire nyugatra téritett el utunktól. Ezerhétszáznyolc április huszonegyedikén befutottunk Klumegnig kikötőjébe: tengerparti város ez, Luggnagg délkeleti csucsán. A parttól félmérföldnyire horgonyt vetettünk s jelt adtunk a csolnakoknak. Két pilóta jött értünk és széles öbölbe terelték hajónkat, ahol már egész flotta állott a város falai előtt.

Nehány matrózunk ügyetlenségből vagy rosszakaratból megmondta a pilótáknak, hogy idegen vagyok és utazó. Egy vámőr hosszasan kihallgatott, amikor partraléptem. Balnibarbi nyelvén beszélt velem, a tengerészek és üzletemberek mind beszélik e nyelvet, mely a kereskedelmet közvetiti. Röviden beszámoltam neki mindenről, igyekeztem elfogadható adatokat nyujtani: mégis ugy véltem, nemzetiségemet jó lesz elrejteni. Hollandusnak mondtam magamat, tudván, hogy az európaiak közül csak a hollandokat fogadják hazájukba a japánok. Azt mondtam hát a hivatalnoknak, „hogy Balnibarbi partján szenvedtem hajótörést, hogy fölvettek Laputában a repülőszigetre (melyről már gyakran hallott) s hogy most Japán felé igyekszem, ahonnan valami módon visszatérhetek majd hazámba.“ De a hivatalnok kijelentette, „hogy le kell tartóztatnia, mig parancsot nem kap az udvartól: azonnal irni fog, s reméli, hogy két hét alatt itt lesz a válasz“. Elég kedves lakásba vittek, kapum elé őrt állitottak, széles kertet kaptam s elég jól bántak velem, eltartásom királyi költségen történt. Voltak, akik meghivtak, főleg kiváncsiságból, mert hire ment, hogy távoli országokból jövök s tudok embernemhallott dolgokról. Béreltem egy fiatalembert tolmácsul: Luggnaggi bennszülött volt, de néhány évet töltött Maldonádában s tökéletesen birta mindkét nyelvet. Az ő segitsége mellett társalogtam azokkal, akik meglátogattak: őt kérdezték és én feleltem. Két hét mulva, ahogy vártuk, jött a válasz az udvartól. Parancs volt, hogy tiz lovas emberből álló szigoru őrizet mellett engem és személyzetem szállitsanak _Traldragdub_ vagy _Trildrogdrib_-be (ugy emlékszem, mindkét kiejtést használják!), egész személyzetem szegény tolmácsom volt; alázatos kérésemre megengedték, hogy egy-egy öszvéren tehessük meg az utat. Félnapi uton előttünk futár vitte a hirt, hogy ő felsége értesüljön róla, ha közeledünk; s hogy adja tudtára őfelségének: mennyire vágyom ama kegyre, „hogy zsámolyának porát csókolhassam“. Ez az udvari nyelv s meg kellett tudnom, hogy szóról-szóra értendő. Két nappal megérkezésem után, hogy kihallgatást kaptam, azt parancsolták, hogy hasamon mászszam a trónus lépcsőjéig s közben a padlót nyaljam. Tekintettel idegen voltomra, előzőleg gondoskodtak róla, hogy a padló tiszta legyen és pormentes. Ez különös kegy volt, csak magasrangu udvari személyek előjoga: máskülönben e célra még be is hintik porral a padlót, ha a fogadott személynek ellenségei vannak az udvarnál. Láttam egyszer egy nagy urat, kinek annyira tele lett a szája, mire a trónusig kuszott, hogy egy szót se tudott aztán kiejteni. Ez ellen nincs orvosság, a legnagyobb bün ugyanis őfelsége jelenlétében köpni, vagy szájat törölni. Van itt még egy szokás, amit igazán nem helyeselhetek. Ha a király elhatározta, hogy valamelyik emberének meg kell halnia, de szeliden és nagylelkü módon akarja végrehajtatni az itéletet, elrendeli, hogy a padlót bizonyos mérges összetételü barna porral hintsék be, amit ha az áldozat felnyal, huszonnégy óra alatt elpusztul. De hogy őfelsége nagy jóságának elismerést szolgáltassunk, s feljegyezzük alattvalói iránt táplált nagylelküségét (bár sok európai uralkodó követné példáját!), megemlitjük tisztelettel, hogy szigoru parancsolat rendeli el ily esetek után a mérgezett padló lemosását, amit ha szolgái elmulasztanak, könnyen elvesztik őfelsége kegyét. Magam hallottam, hogy akarta megkorbácsoltatni egyik apródját, akinek fel kellett volna mosnia a padlót egy kivégzés után, de rosszakaratból azt elmulasztotta, mire egy nagyreményü fiatal főur, aki kihallgatásra jelentkezett, életét vesztette, anélkül, hogy őfelsége ezt kivánta volna. A jó fejedelem aztán mégis elengedte a korbácsot, megelégedett a szegény apród igéretével, hogy saját szakállára ezt nem teszi többé.

De térjünk vissza történetemre. Négy lábnyira kuszván a trón elé, térdeimre emelkedtem s hét izben vertem homlokomat a padlóhoz, majd a következő szavakat ejtettem, ahogy előző éjszakán betanitottak: „_Inckpling gloffthrobb squut scrumm blhiop mlashnalt zwin tnodbalkuffhslhiophad gurdlubh asth._“ Az ország törvényei parancsolják ezt a bókot, amivel minden kihallgatott köszönti a királyt. Magyarul igy hangzik: „_Vajha élné tul égi felséged a napot, kilenc hónappal, meg egy féllel!_“ A király erre felelt valamit, amit nem értettem, de hüségesen feleltem rá, ugy ahogy kitanitottak, „_Flute drin yalerich dwúldom prastrad mirpush_“, ami annyit jelent: „_az én nyelvem barátom szájában van_“, ezzel azt fejeztem ki, hogy tolmácscsal tudok csak beszélni, mire már emlitett szolgámat bevezették s egy óráig felelgettem őfelsége kérdéseire. Balnibarbii nyelven beszéltem.

A királynak tetszett társaságom, s a _bliffmarklubot_, vagyis kamarást megbizta, adjanak szobát nekem és kisérőmnek a palotában, lássanak el étellel, itallal, s egy erszény aranynyal, a napi kiadások fedezésére.

Három hónapot töltöttem ebben az országban, hogy őfelsége kedvére tegyek: kegyének számos jelével halmozott el, s igen megtisztelő állásokkal kinált meg, de helyesebbnek és igazságosabbnak véltem, hogy hátralevő napjaimat már nőm és családom körében töltsem el.

TIZEDIK FEJEZET.

(A Luggnaggbeliek dicsérete. – A Struldbrugok életének részletes leirása. – Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)

A Luggnaggbeliek általában vendégszeretők és nagylelküek: nem minden árnyalata nélkül ama gőgnek, mely a keleti tartományok sajátsága. Az idegenekkel jól bánnak, főleg azokkal, akiket az udvar pártfogol. Sok magasrangu személylyel összeismerkedtem s tolmácsom közbenjárásával sok kedves és tanulságos társalgásban vettem részt.

Egy napon – igen jó társaságban voltam ép – valaki megkérdezte: „láttam-e már a _struldbrugokat_, vagy halhatatlanokat?“ Mondtam, hogy nem, s nagyon szeretném tudni, hogy érti ezt a kifejezést, halandó emberekről lévén szó. Erre elmondta, „hogy néha, nagyon ritkán, egy-egy családban gyermek születik, kerek, vörös folttal a homlokán, a balszemöldök fölött: az ilyen gyerek nem hal meg soha. Maga a folt akkora, mint egy ezüst huszas. Idő folytán megnő és szint vált; tizenkét éves korában zöld lesz s ilyennek marad huszonöt éves korig, aztán sötétkékre fordul, hogy végre negyvenöt éves korban szénfeketévé váljon, s akkorára, mint egy tallér: ezentul nem változik aztán.“ Barátunk hozzátette, „hogy e születések oly ritkák, hogy valóban azt hiszi, az egész tartományban jelenleg nem lehet több tizenegyszáz _struldbrugnál_, mindkét nemben. Ezek közül ötven a fővárosban, a legfiatalabb köztük egy hároméves kislány. Ez a csodálatos tünemény nem sajátja valamely családnak, hanem a puszta véletlen müve, a struldbrugok gyermekei maguk ép oly halandók, mint bármelyikünk.“

Kimondhatatlan öröm fogott el, hallván e különös szavakat; még hozzá az a személy, aki elmondta, jól értette a balnibarbi nyelvet, nem állhattam meg, hogy rajongó szavakban ki ne törjek s elragadtatva kiáltsam: „boldog nemzet, melynek minden gyermeke legalább esélyével születik annak, hogy halhatatlanná lesz. Boldog nép, mely szemtől-szembe láthatja az ősi erkölcs annyi élő példáját, s oly mesterei vannak, kik elmult századok minden bölcseségét felhalmozva hordják agyukban. De mindenek felett, ó, boldog és nagyszerü _struldbrugok_, kik az emberi lét egyetemes szörnyü csapása nélkül születtek, s lelkük felszabadult a halálfélelem kisértetének borzasztó nyomása alól!“ Csodálkozásomat fejeztem ki, „hogy e kitünő személyek közül egyet se láttam még az udvarnál: hiszen a homlokon sötétlő fekete folt oly szembeszökő jel, hogy nem nézhettem el őket; s lehetetlen, hogy őfelsége, a legigazságosabb uralkodó, ne látná el magát nagyszámban ily bölcs és kitünő tanácsosokkal. De lehet talán, hogy e tiszteletreméltó bölcsek erénye az udvar szabados és kicsapongó modorát nem tudja látni. Hisz tudjuk, hogy az ifju emberek gyakran könnyelmüen és szilajul lerázzák az öregek józan s bölcs mérsékletét. Mégis legközelebb, ha a király felséges szine elé bocsát, nyiltan és részletesen elmondom majd véleményem e tárgyban, s akár meghallgatja tanácsom, akár nem, egyre már is elhatároztam magam: őfelsége gyakran ajánlotta, fogadnék el állást országában; most hát nagy köszönettel elfogadom e kegyet, itt maradok, s életemet a _struldbrug_ nevü felsőbb lényekkel való társalgásban töltöm el, ha méltónak tartanak rá.“

Az az ur, akihez szavaimat intéztem, azzal a különös mosolylyal felelt, melyet tudatlanság fölötti szánalom kelt. „Nagyon örülne, ugymond, ha köztük akarnék maradni, de engedjem meg, hogy a társaságnak elmondja, amit beszéltem.“ Ugy is tett és anyanyelvükön sokáig vitatkoztak, egy szót se értettem és azt se vehettem ki, mily hatással volt rájuk előadásom; rövid szünet után ugyanaz az ur kijelentette, „hogy az ő barátai és az enyémek (igy fejezte ki magát tapintatosan) nagyon mulattak ama megjegyzéseken, melyeket a halhatatlanság gyönyöréről ejtettem s igen szeretnék tudni, hogy vajjon milyen életet élnék, ha sorsom véletlenül struldbrugnak teremt.“

Azt feleltem, „hogy könnyü ékesszólónak lenni, ily változatos s gyönyörü tárgyban, könnyü különösen nekem, ki álomképekkel gyakran mulattattam magam, hogy mi lenne, ha király volnék, vagy tábornok, vagy valami nagy ur, – s valóban eszembe jutott az is, hogy osztanám be az időt, s hogy élnék, ha örökké lehetne élnem.“

„Ha jósorsom _struldbrugnak_ teremtett volna, mihelyt magam felfedezem vala boldogságom, s megértem, mi a különbség élet és halál közt, első dolgom volna, hogy munkával s ügyességgel meggazdagodjam: azt hiszem, helyesen vezetve ügyeim, kétszáz év alatt én volnék leggazdagabb a tartományban. Másodsorban, kora fiatalságomtól kezdve, szorgosan sajátitanám el minden művészet és tudomány egyetemét, miáltal idővel mindenkit tulszányalnék műveltségben. Végre feljegyeznék minden fontos eseményt s történést, a közélet változataiban, pártatlanul leirnám az egymást követő uralkodók és államférfiak jellemét, minden ponton megtoldva a magam megfigyeléseivel. Feljegyezném az öltözködési szokások, szórakozások minden változatát az idők folyamán keresztül: hogy végre élő kincstára legyek a tudásnak és a bölcsességnek s az ország legfőbb tanácsosa és orákuluma.

„Hatvan éven tul nem nősülnék többé, nyilt házat vinnék, de még takarékoskodnék. A reményteljes ifju lelkeket alakitanám és irányitanám, meggyőzve őket tapasztalataim alapján, melyet számos példa erősit, az erkölcsök hasznosságáról a nyilvános és magán-életben. Állandóan mégis halhatatlan testvéreim közt élnék, válogatnék közülök vagy egy tucatot, a legidősebbeket. A vagyontalanokat házam közelében megajándékoznám birtokkal és lakással s mindenkit szivesen látnék asztalomnál. Társaságunkban a halandók közül csak a legkiválóbbak jelennének meg, hozzászoknék, hogy egyre csökkenő szomorusággal lássam elpusztulni őket, s az emberek termékeny változását ugy lássam végre, mintahogy a kertész látja örömmel, hogy követi egymást évről-évre a rózsák és tulipánok termése, s nem panaszkodik azokért, melyek elhervadtak tavaly.

„Mi struldbrugok időnként közölnénk egymással emlékeinket és megfigyelésünk. Megfigyelnénk a fokozatok módját, melylyel a bün e világot megfertőzi és gáncsot vet minden lépésének. Óvnánk és tanitanánk egyre a népet, mely a mi példánkon lendülve fel, talán elkerülhetné mégis az emberi nem szemmellátható elfajzását, melyet századunk annyira panaszol.

„Mindehhez vegyük még azt a sok örömöt: láthatni kormányok és államformák forradalmait, a felső és alsó rétegek hullámzását, nagy városokat rombadőlni, s királyok székhelyévé válni sötét kis falvakat; látni nagy folyókat keskeny patakká apadni; látni az óceánt, hogy hagyja el a sziklás kőpartot s hogy önti el árjával más oldalon; látni még ismeretlen földrészeket, hogy emelkednek ki a ködből; látni népvándorlást, melyben barbár hordák árasztanak el elfinomult országokat; – s látni, hogy finomulnak el e barbárok idővel. S látni végre az idők mélyében és távolában, hogy fedezik föl egyre-másra az örök-mozgót, a repülő embert, a mindent gyógyitó balzsamot, s hogy emelnek késő unokáink minden tökéletlent tökélyre.

„Micsoda nagyszerü felfedezések, mondjuk, csak a csillagászatban, hiszen mi struldbrugok tuléljük s megerősithetjük a magunk jóslatait. Látjuk távozni és visszatérni az üstökösöket s látunk napot, holdat és csillagot keringésének és forrásának minden változatában.“

Szélesen kitértem más tárgyakra is: a végtelen élet és emberfölötti boldogság emésztő vágya szárnyat adott szavaimnak. Hogy befejeztem s előadásom lényegét tolmácsom leforditotta a társaságnak: anyanyelvükön sokáig és élénken vitáztak még és csodálkozva láttam, hogy hahotáznak gyakran, az én rovásomra. Végre ugyanaz az ur, aki szavaimat tolmácsolta, hozzám fordult és megjegyezte, „hogy szeretné kiigazitani némely tévedésemet, melyeknek oka az emberi természet közös korlátoltsága s melyért senki sem felelős. A struldbrugok nemzetisége kizárólag náluk terem meg, sem Balnibarbiban, sem Japánban, hol szerencséje volt a király követségét képviselni, nem hallott hasonlót s megfigyelte, hogy ez országok lakói szinte el se hitték, hogy ilyesmi lehetséges legyen. Álmélkodásomon, hogy először beszélt e jelenségről, rögtön észrevette, hogy egészen uj és nekem szinte hihetetlen dolgokat hallok. Hogy a két fent emlitett országban, ott tartózkodása alatt sokféle emberrel beszélt, s megfigyelte, hogy minden ember legnagyobb vágya a hosszu élet: s akinek a féllába a sirba volt már, kétségbeesetten kapaszkodott másik lábával a földhöz. Hogy a legöregebb ember még legalább egy napot élni remél s ugy tekint a halálra, mint a legnagyobb rosszra, mely ellen minden természetes érzés védekezést parancsol. Talán csak itt, Luggnagg szigetén csökkent kissé az élet hallatlan étvágya, azáltal, hogy mindig szemeink előtt volt a _struldbrugok_ példája.

„Amit én az öröklét módszeréről beszéltem, igaztalan és meggondolatlan beszéd volt, mert abból a feltevésből indult ki, hogy az ifjuság, egészség és életerő örökkétartó. Már pedig nincs oly balga ember, aki ezt remélni merje, legkicsapongóbb vágyaiban. Nem az a kérdés, hogy az ember szeretne-e ifjui egészségben és gazdagságban élni örökké: – arról van szó, hogyan visel el egy örökké tartó életet, mindama nyomorusággal és betegséggel testében, amiket a vénség hoz magával, mert bár kevés ember szeretne halhatatlan lenni ily kemény feltételekkel, mégis a két elsőbb emlitett országban, Balnibarbiban és Japánban ugy látta, hogy az emberek szeretnék kitolni halálukat, bármily későn jelentkezzék is: s alig hallott emberről, aki szivesen halt volna meg, kivéve, ha kin és szomoruság elviselhetetlen foka láttatta vele jobbnak a halált. Vajjon amaz országokban, melyekben utaztam, épp ugy, mint hazámban, nem tapasztaltam-e hasonlót?“

E bevezetés után részletesen beszámolt nekem a struldbrugokról. Elmondta, „hogy a struldbrugok harmincéves korukig ugy viselkednek, mint a közönséges halandók, azontul fokozatosan buskomorrá és levertté válnak, egészen nyolcvanéves korukig. Ezt saját bevallásukból tudja, másként, tekintve, hogy e korban kettő vagy három született csak, tulkevesen vannak ahhoz, hogy általános véleményt formálhassunk róluk. Nolcvanéves korukban (ez az emberi élet határa nálunk) nemcsak a közönséges öreg emberek minden bolondságait és betegségét tapasztalhatjuk rajtuk, de még sok mást is, mely a végtelen élet nyomasztó kilátásából származik. Nemcsak hogy makacsok, szeszélyesek, mohók, fecsegők, hiuk, mogorvák: de képtelenek minden barátságra, minden természetes vonzódás kihal belőlük. Irigység és tehetetlen vágy, ez a két fő szenvedélyük. Irigységük főleg azokra a tárgyakra vonatkozik, mely az ifjabb nemzedék sajátsága és az öregeknek halálát okozza. Visszagondolva régi időkre, rá kell jönniök, hogy az öröm minden lehetősége megszünt számukra s ha temetést látnak, jajongani és panaszkodni szoktak, hogy ime, mások beeveznek a nyugalom révébe, melyet előlük örökre elzárt a sors. Nem emlékeznek semmire és senkire azonkivül, amit ifju korukban megjegyeztek s erre is igen tökéletlenül. Valamely esemény részleteit biztosabban megtudhatjuk a közönséges hagyományokból, mintha az ő emlékezőtehetségükhöz fordulnak. Sok közülök egészen gyermekké válik s minden emlékezőtehetségét elveszti, ezek szánalmat érdemelnek, mert legalább nincs meg bennük a társaik sok rossz hajlama és tulajdonsága. Ha egy _struldbrug_ a maga fajtájából választ feleséget, ezt a frigyet az ország törvényei felbontják, mihelyt az egyik eléri nyolcvanadik évét. A törvény ugy okoskodik, hogy méltányos, hogy azok, akik saját hibájukon kivül, örök életre itéltettek e nyomorult világban, ne érezzék kinját megkettőzve azzal, hogy hozzá még feleségük is legyen.

„Nyolcvanéves korukban a törvény halottakká nyilvánitja őket; örököseik megkapják birtokukat, ellátásukra csekély járadékot fordit, a többi aztán állami költségen megy. Ez időn tul sem hivatalt, sem állást nem vállalhatnak még ingyen se. Nem vehetnek s nem kezelhetnek birtokot, polgári vagy bünügyben nem tanuskodhatnak, nincs hitelük és nem vehetnek részt üzletekben.

„Kilencven évvel kihull a foguk és a hajuk. E kortól fogva nem érzik izét többé semminek, esznek és isznak, amit le tudnak nyelni, étvágy nélkül és üdülés nélkül. Az életük folyamán felszedett betegségek tartanak egyre, nem rosszabbodnak és nem javulnak. Beszélgetés közben gyakran elfelejtik a szavakat s az emberek nevét, még a barátokét és rokonokét is. Ugyanebből az okból az olvasás sem mulattatja őket, mire a mondat végére érnek, elfelejtik az elejét, igy aztán ez egyetlen mulatságtól is meg vannak fosztva.

„Az ország nyelve folyton változik s igy egyik korszak _struldbrugja_ nem érti meg a másikat. Kétszáz év mulva alig tudnak már beszélni halandó testvéreikkel; ugy élnek saját hazájukban, mint az idegenek.“ Ime, ennyit tudtam meg a _struldbrugokról_, vagy ennyire emlékszem abból, amint megtudtam. Később láttam közülük ötöt vagy hatot, különböző korokból. A legfiatalabb alig kétszáz éves; barátaim mutattak be egymásnak. Mondták neki, „hogy ez egy nagy utazó és sok világot látott“, de a _struldbrug_ közömbösen nézett rám és nem kérdezett semmit. Azt hajtogatta csak „adnék neki _slumskudasokat_, vagyis emléket“; ez a koldulásnak egy módja, mert a törvény különben szigoruan tiltja a kéregetést, arra való az állami alap, bármily csekély is. A struldbrugokat mindenki gyülöli és megveti, rossz jelnek tekintik, ha egy születik. Korukat ugy tudja meg az ember, hogy megkérdi őket, milyen királyra, vagy nagy emberre emlékeznek s aztán utána néznek a történelemben. Nyolcvan éven fölül ugyanis nem emlékeznek már semmire.

Soha nem láttam ilyen nyomorult és kétségbeesett embereket, a legborzasztóbb látványt asszonyaik nyujtják; évszámaiknak megfelelően az öregség minden jele meglátszik rajtuk, valami borzongató halotti szin kiséretében, amit leirni se tudok. Hat között azonnal felismertem, melyik a legöregebb, bár egy vagy két század volt csak közöttük.

Ezek után, amit hallottam és láttam, elképzelheti az olvasó, hogy az örökélet forró vágya kissé lehült bennem. Elszégyeltem magamat gyermekes álomképeimért, melyeket elébb hangoztattam s ugy éreztem, nincs az a zsarnoka a világnak, ki oly halálformát eszelhetne ki, melybe szivesen ne rohannék inkább, mintsem ezt az életet válasszam.

A király meghallotta, mi történt köztem és barátaim között, s kegyesen tréfálózott felettem: azt mondta, örülne, ha néhány _struldbrugot_ elküldhetnék hazámba, hogy az embereket leszoktassák a halálfélelemről; de ugy látszik, az ország alaptörvényei tiltják ezt, másként szivesen vállaltam volna a szállitás terhét és költségeit. El kell ismernem, hogy az országnak a _struldbrugokra_ vonatkozó törvényei józan megfontoláson alapulnak s hogy hasonló körülmények között minden nemzet hasonló eljárásra kényszerülne. Tudva, hogy a fukarság természetes járuléka a vénségnek: ezek a halhatatlanok végül az ország egész vagyonát összeharácsolnák, hatalmat ragadnának magukhoz, melyet hibáik mellett helyesen gyakorolni nem tudnának s végre az államot romlásba sodornák.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; – onnan egy holland hajón Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)

Ugy véltem, a _struldbrugokról_ szóló ez a kis értekezés szórakoztatni fogja az olvasót, mert be kell vallani, hogy szokatlanul hangzik. Legalább nem emlékszem, hogy utleirásokban olvastam volna effélét (már azok közt, amik kezembe kerültek), ha tévednék, elnézést érdemlek, mert hiszen két utazó, kik ugyanazt az országot irják le, szükségképpen megegyeznek bizonyos részletekben s ez még nem jelenti azt, hogy az egyik átkölcsönözte, vagy ellopta a másik adatait.

Azt is tekintetbe kell venni, hogy Japán és Luggnagg között élénk kereskedelem folyik, nagyon valószinü tehát, hogy a japán szerzők beszámolnak a _struldbrugokról_, de oly kevés ideig voltam Japánban s nyelvök oly ismeretlen nekem, hogy nem kérdezősködhettem róluk. Remélem, a hollandusok adataim alapján kutatni fognak majd s kiegészitik esetleges hiányaimat.

Őfelsége, miután gyakran ajánlott fel nekem magas udvari állást, látva, hogy mindenáron vissza akarok térni hazámba, végre kegyesen megadta beleegyezését. Sajátkezüleg irt ajánlólevelet adott a japán császárhoz. Megajándékozott négyszáznegyvennégy nagy aranynyal (ez a nép szereti az egyforma számjegyeket) s adott egy nagy vörös gyémántot, amit Angolországban száz fontért adtam el.