Part 3

Ezt a mulatságot, a kötéltáncolást, ugyanis azok a személyek üzik, akiket valami magas hivatalra jelöltek, és kegyben állanak az udvarnál. Ezeket gyermekkoruktól fogva tanitják e müvészetre, gyakran nem kell hozzá nemesi rang se, vagy müveltség. Mikor valami nagy állás üresedésben áll, akár halál, akár kegyvesztés miatt – ez utóbbi gyakori eset – öt vagy hat e jelöltek közül kérvényt nyujt be az udvarhoz, hogy engedtessék meg nekik őfelségét és udvarát kötéltánccal mulattatni. Aki a legmagasabbat tudja ugrani, anélkül, hogy leesnék a kötélről, megkapja az állást. Igen gyakori eset, hogy a főminisztereknek is be kell mutatniok ügyességüket, meggyőzni az uralkodót, hogy mozgékonyságukat még nem vesztették el. A kincstárnok, _Flimnap_, egyedül birt ama előjoggal, hogy bukfencet vethetett a kifeszitett madzagon, mely nála legalább egy ujjal magasabb volt, mint bárkié az országban. Láttam őt egyszer dupla saltoval ugrani legtöbbször egymásután, a vékony kötélről, amit nálunk _halálugrásnak_ neveznek. _Reldresal_ barátom, a király személye körüli miniszter, véleményem és részrehajlatlan meggyőződésem szerint mindjárt második e produkcióban, Flimnap mögött – a többi udvari ember és államférfi egyformán ügyesek.

Ezt a mulatságot sokszor végzetes baleset zavarja meg – több ilyenről hallottam, sőt magam is tanuja voltam két-három olyan esetnek, hogy a jelölt karját-lábát törte. A veszély persze sokkal nagyobb olyankor, mikor minisztereknek kell bemutatni, mit tudnak! ezek ugyanis folyton versengenek és abban erőlködve, hogy a többiek közül kiváljanak, annyira megfeszülnek, hogy alig van köztük egy is, aki ne zuhant volna már le egyszer, de akár kétszer, meg háromszor is. Elmondták nekem, hogy egy vagy két évvel ideérkezésem előtt, Flimnap biztosan kitörte volna a nyakát, ha véletlenül nem fekszik ott a király egyik vánkosa a földön és nem tompitja az esés erejét.

Vannak más szórakozások, melyeket szintén csak kiváló alkalmakkor, a császár, császárné és legfőbb miniszterek jelenlétében üznek. A császár három finom, hathüvelykhosszu ezüst szálat tesz az asztalra – az egyik vörös, a másik kék, a harmadik zöld. Ezek a fonalak jutalmul szolgálnak olyanok számára, akiket a király ki akar tüntetni kegyeinek jelével. A szertartás őfelsége tanácstermében folyik le, ahol a jelöltek ügyesség-próbán mennek át. Ez a próba egészen másfajta, mint az előbbi – sokat jártam az uj- és óvilág tartományaiban, de ehhez hasonlót még nem láttam. Szóval a dolog ugy történik, hogy a császár egy pálcát tart ki a kezében, vizszintesen – a jelöltek már most közelednek a pálca felé – néha átugranak rajta, néha alatta bujnak el, aszerint, amint őfelsége emeli vagy sülyeszti a pálcát. Sokszor ugy játszák ezt, hogy a pálca egyik végét őfelsége, másik végét a miniszterelnök tartja – de sokszor maga a miniszterelnök, egyedül. Aki e játékban a legügyesebb és legtovább birja az ugrálást és bujkálást, azt kitüntetik a kékszinü ezüst-fonállal – a második legügyesebb kapja a vöröset, a harmadik a zöldet. Az urak kétszer a hasuk köré csavarva hordják ezt a kitüntetést – nagyon kevés ur van az udvartartás körül, akik még nélkülöznék.

A hadsereg és a királyi istálló lovai lassankint hozzám szoktak, nem riadtak meg, egészen lábamig léptettek, ösztökölés nélkül. Voltak lovasok, akik átugrattak a föld fölé kitartott kezemen – őfelsége egyik hajtója egyszer, az egyik nagy versenyen, átugratott lábfejemen, cipőstül – ami igazán szép mutatvány volt. Egy napon nagyon sajátságos módon volt alkalmam mulattatni őfelségét. Megkértem, hozzasson nekem két láb magas rudakat. Őfelsége azonnal utasitotta erdészeit, tegyenek eleget kivánságomnak. Másnap reggel tiz erdész jött, nyolcfogatu kocsival mindegyik. Fogtam kilenc ilyen pálcát és négyszögben a fölbe dugdostam, további négy pálcával két láb magasságban összekötöttem az előbbiek végét, aztán a mereven álló kilenc pálca fölé kifeszitettem a zsebkendőmet, leszoritva, mint a dob fedelét. A négy vizszintes pálca, öt hüvelyknyire a zsebkendő fölött, keritette be az egészet, kétoldalt. Mikor készen voltam, arra kértem őfelségét, hogy legjobb lovai közül huszonnégyet tehessek rá a megfeszitett zsebkendőre. Őfelsége beleegyezett; egyenkint megfogtam a felnyergelt lovakat, lovassal együtt. Alig, hogy zsebkendőt értek, két részre oszlott a kis sereg, szinlelt rohamokat inditott, tompa nyilakkal lődöztek, kardot rántottak, támadtak és visszahuzódtak: röviden, a legszebb katonai fegyelem látványosságát nyujtották őfelségének, aki annyira el volt ragadtatva, hogy kivánsága szerint több napon egymásután meg kellett ismételnünk a játékot, sőt egy alkalommal kegyesen részt is vett benne, vezényelt. Nagy rábeszéléssel még a császárnőt is rávette, engedné meg, hogy zártszékestül felemeljen őt, a szinpad magasságáig, ahonnan az egész teret áttekinthette. Szerencsém volt, hogy semmiféle baleset nem zavarta meg e szórakozásokat csak egyszer történt, hogy egy tüzes mén – valamelyik kapitányé – patájával dobogva kilukasztotta a zsebkendőmet, fel is bukott, lovastul együtt, de gyorsan felemeltem mindkettőt és egyik kezemmel befogva a lukat, másikkal leszállitottam az egész társaságot. A ló meg is sebesült, a lovasnak semmi baja se történt. Zsebkendőmet megfoltoztam, amennyire lehetett, de többé nem mentem bele ilyen veszélyes játékba.

Két-három nappal azelőtt, hogy szabadságomat visszanyertem, éppen efajta mulatságokkal szórakoztattam az udvart, midőn futár érkezett őfelségéhez, hirül hozva, hogy egyik alattvalója, azon a helyen, ahol engem találtak nagy, fekete tárgyat látott a földön. Nagyon különös alakja van, kerek körzete akkora, mint őfelsége hálószobája, középen oly magas, mint egy ember. Eleinte azt hitték, hogy élő állat, de nem az, mert mozdulatlanul feküdt a füvön, néhányan többször körüljárták, fel is másztak a tetejébe, mely sima és egyenletes, dobogtak rajta és kiderült, hogy belül üres. Azt hiszik tehát, az Emberhegyhez tartozik, s ha őfelsége megengedi, öt lóval idevontatják. Én azonnal tudtam, miről van szó és örültem ennek a hirnek. Ugy látszik, a hajótörés után partot érve, oly zavarban voltam, hogy megfeledkeztem kalapomról, melyet zsinórral erősitettem volt fejemhez a vizben, – valahogyan leszakadt nyilván, én meg azt hittem, a tengerben vesztettem el. Kértem őfelségét, adna rendeletet, hogy minél előbb idehozzák. Elmagyaráztam természetét és rendeltetését. Másnap meg is kaptam, de nem valami ragyogó állapotban, a karimájába két lukat furtak, hogy horgokat akasszanak bele, a horgok köteleken lógtak, egyenesen a lovak szerszámjához kötve, igy hurcolták a kalapot fél angol mérföldön keresztül. Hála istenek a talaj e vidéken egyszintü és igen puha, igy nem ment mégse annyira tönkre, ahogy vártam.

Két nappal e kaland után a császár, seregének egy részét készenlétbe helyezve a város különböző pontjain, különös ötletét közölte velem. Azt kivánta, álljak fel, mint holmi kolosszus és terjeszem szét két lábam, amennyire csak tudom. _Munt_ tábornokát (kitünő, tapasztalt katona és nekem jó barátom) felszólitotta, vezetné fel zárt sorokban a csapatokat, s vonultatná el két lábam között, a gyalogság huszonnégyes, a lovasság tizenhetes sorokban, dobokkal, zászlókkal, előreszegzett dárdával. Ez a hadtest háromezer gyalogosból és ezer lovasból állott. Őfelsége halálbüntetés terhe alatt megparancsolta, hogy a felvonuló katonák személyem iránt a legnagyobb tiszteletet tanusitsák, ami nem tarthatott vissza néhány fiatal tisztet, hogy fel ne pislogjanak, amint alattam elléptetett a sereg és, az igazat megvallva, nadrágom oly rossz állapotban volt ez időben, hogy az igy feltárult látvány okot szolgáltathatott a derültségre és csudálkozásra.

Annyi kérvényt és emlékiratot nyujtottam be szabadlábra helyezésem céljából, hogy őfelsége végre foglalkozni kezdett ezzel a kérdéssel. Előbb a minisztertanácson emlitette fel, aztán a gyülés elé terjesztette. Nem ellenezte senki, csak egy _Skyresh Bolgolam_ nevü tanácsos, aki minden érthető ok nélkül halálos ellenségem volt, de tiltakozása nem használt, a tanács elhatározta és őfelsége szentesitette kérésem teljesitését. Ez a Bolgolam az ország tengernagya volt, igen beavatott férfi, jártas az államügyekben, de mogorva és savanyu természet. Végre azonban engednie kellett, annyit köthetett csak ki, hogy ama feltételeket, melyeknek alapján szabadonbocsátanak, ő maga ellenjegyezhesse. A feltételekről szóló cikket, melyre esküdnöm kellett, maga Skyresh Bolgolam hozta el, két titkár és több bizalmi férfi kiséretében. Miután felolvasták nekem, esküt tettem, – előbb saját hazám módján, másodszor ama szertartások szerint, melyeket az ő törvényeik előirnak: jobblábamat meg kellett fognom balkezemmel, mig jobbkezem középső ujja fejem bubjára került, hüvelykem pedig jobbfülem szélére. Az egész cikket, szóról-szóra leforditottam, abban a reményben, hogy az olvasót érdekelni fogja e nép sajátos stilusa és kifejező modora, meg az is, milyen feltételek mellett nyertem vissza szabadságomat. A cikk tehát igy hangzott:

„_Golbasto Momarem Evlame Gurdilo Shefin Mully Ully Gue_, Liliput országának legdicsőségesebb fejedelme, a világegyetem öröme és megfélemlitője, kinek országa ötezer _blustrug_ (tizenkét négyzetmértföld) terjedelmü s igy a földgömb széléig ér: az uralkodók uralkodója, nagyobb minden emberfiánál: kinek lába a föld közepéig ér, feje pedig az eget veri, kinek intésére a föld minden fejedelme térdet hajt, ki kellemetes, mint a tavasz, bőséges, mint a nyár, gazdag, mint az ősz és félelmetes, mint a tél. Ő legmagasabb felsége felszólitja az Emberhegyet, ki mennyei birodalmunk területére ért, tegyen ünnepélyes esküt a következő feltételekre, melyek alapján szabadságát visszanyeri.

1. Az Emberhegy nem hagyhatja el országunkat, nagy pecsétünkkel pecsételt engedelmünk nélkül.

2. Külön, sürgős parancs nélkül nem léphet a főváros területére, mely idő előtt két órával a lakók figyelmeztetendők, hogy ki ne lépjenek házaikból.

3. Fentnevezett Emberhegy sétáit országutjainkra korlátozva, ne sétáljon és ne feküdjék le réteinken, földeinken.

4. Az országuton járva a legnagyobb figyelemmel vigyázzon, nehogy szeretett alattvalóink valamelyikére ráhágjon, lovat, kocsit el ne taposson, kezébe ne vegyen senkit, aki ebbe előbb bele nem egyezett.

5. Ha egy futár rendkivüli megbizatást kap, az Emberhegy tartozik vinni őt, zsebében, lovastul együtt, hat napi járóföldön, egyszer egy hónap alatt. Nevezett küldöncöt épségben visszaszolgáltatni tartozik (ha ugy kivánjuk) királyi személyünkhöz.

6. Ellenségeinkkel szemben az Emberhegy szövetséget köt velünk, főleg Blefuscu sziget ellen – minden tőle telhetőt elkövet, hogy hajórajukat, melyet most épitenek a mi meghóditásunkra, tönkretegye.

7. Fentnevezett Emberhegy szabad óráiban segit munkásainknak, köveket emel, mellyel a királyi kertet kövezzük és palotát épitünk.

8. Fentnevezett Emberhegy tartozik két hónap alatt körüljárni birodalmunkat és annak kiterjedéséről nekünk számot adni, megszámolva lépteit.

Végre, ha ünnepélyes esküt tesz a fentemlitett pontokra, az Emberhegy részére kiutalunk annyi ételt és italt, amennyi 1724 alattvalónk táplálékát képezi, királyi személyünk szine elé bármikor járulhat és kegyeink egyéb jelével kitüntetjük. Kelt _belfaboraci_ palotánkban, uralkodásunk kilencvenegyedik hónapjának tizenkettedik napján.

Aláirtam e szerződést és letettem az esküt. Mindenki meg volt elégedve velem, bár voltak, akik nem viselkedtek személyem iránt olyan tisztelettel, ahogy elvártam volna. Ezt Skyresh Bolgolam tengernagy rosszakaratának köszönhettem. Ezekután levették láncaimat és szabad voltam. Az egész szertartást végignézte őfelsége is, személyesen. Hálámat ugy akartam kifejezni, hogy lábai elé vetettem magam, de ő felszólitott, álljak fel és több kegyes szó után, melyeket ismételni szerénységem tiltja, még megjegyezte, reméli, „hogy az országnak hasznos szolgája leszek s kiérdemlem mindazt a kegyet, melylyel irányomban volt eddig s lesz a jövőben is.“

Az olvasó bizonyára észrevette, hogy őfelsége a felszabaditó okirat utolsó passzusában annyi táplálékot utaltatott ki számomra, amennyi 1724 liliput-i alattvalónak elég. Később egyszer megkérdeztem egy udvari személyt és barátomat, hogy állapithatták meg azt a számot ilyen pontosan. Ő aztán elmagyarázta, hogy a császári matematikusok megmérték magasságomat, kvadránssal megállapitották, hogy az arány köztem és közöttük egy a tizenkettőhöz, már most, testünk hasonlóságából arra következtettek, hogy a számitás, mely szerint köbtartalmam 1724-szer akkora, mint az övék, helyes és hogy tehát következésképpen ennyivel több eledelre lehet szüksége testemnek. Ebből láthatja az olvasó, milyen képzett és értelmes néppel volt dolgom és hogy uralkodójuk mily helyes gazdasággal tartotta fenn birodalmát.

NEGYEDIK FEJEZET.

(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával. Beszélgetés szerző és egy államtitkár között, az államügyekről. Szerző felajánlja szolgálatait a császárnak háboru esetére.)

Szabadságom visszanyerése után legelső kérésem az volt, hogy megtekinthessem Mildendo-t, a fővárost – őfelsége ebbe szivesen beleegyezett, de előbb ujfent a lelkemre kötötte, nehogy valamelyik alattvalójában, vagy a házakban kárt tegyek. A népet falragaszokon figyelmeztették, hogy meglátogatom a várost. A város fala harmadfél láb magas és legalább tizenegy hüvelyk széles, ugy, hogy egy szekér kényelmesen elvonulhat rajta – tiz lábnyi távolságokban erős állványok támogatják ezt a falat. A nagy nyugati kapu fölött léptem át és óvatosan mentem végig a főutakon, zubbonyban, nehogy a házak ereszét kabátom szárnya letördelje. Nagy körültekintéssel sétáltam, nehogy rálépjek valakire, aki esetleg ott maradt az utcán, bár mindenkit figyelmeztettek, hogy a saját érdekében, óvakodjék kilépni házából. A padlásablakok és háztetők persze tele voltak kiváncsiakkal, soha ennyi embert nem láttam együtt. A város alakja szabályos négyzet, minden oldala ötszáz láb hosszu. Két nagy ut keresztezi és osztja négy részre, öt láb szélességben. Az utcák és átjárók, melyekbe nem hatolhattam be, tizenkét-tizennyolc hüvelyk szélesek csak. Ebben a városrészben ötszázezer lélek lakik, a házak három és ötemeletesek, sok a bolt és árucsarnok.

A királyi palota a város közepén áll, ott, ahol a két főut keresztezi egymást. Két láb magas fal veszi körül, az épülettől tizenkét lábnyi távolságban. Őfelsége engedelmével átléptem ezt a falat, s elég helyem lévén még az épületig, kényelmesen áttekinthettem az egészet. A külső udvar negyven láb széles négyzet, belül még két udvar van, legbelül a császár lakosztálya, amit nagyon szerettem volna látni, de egy kicsit nehezen ment – a legnagyobb kapuk tizennyolc hüvelyk magasak és hét hüvelyk szélesek lévén. Már most a külső épitkezések legalább öt láb magasak, ezeket nem lehetett átlépni, anélkül, hogy peremüket megsértsem, bár a falak vert kőből valók és négy hüvelyk vastagok. De őfelsége nagyon szerette volna, ha kastélyának pompáját megszemlélhetem s igy három napot fáradtam azzal, hogy a császári parkban, száz méternyire a várostól, zsebkésem segélyével nehány nagy fát kivágjak: e fákból aztán három láb magas zsámolyokat szerkesztettem, melyek elbirták sulyomat. A falragaszok mégegyszer megjelentek, mégegyszer bementem a városba, kezemben tartva a két kis zsámolyt. A külső udvar széléhez érve ráálltam az egyik zsámolyra, a másikat kézbevettem, áttettem a másik udvarba. Már most az egyik zsámolyról kényelmesen át tudtam lépni a másik zsámolyra, kampós botommal a másik zsámolyt aztán felhuztam. Igy jutottam be a legbelsőbb udvarra, oldalamra feküdtem és ugy néztem be a középső emelet ablakain, amelyeket ez alkalommal nyitvahagytak. A legragyogóbb berendezés kápráztatott el: ott volt a császárné és a fiatal hercegek, mindegyik a maga lakosztályán, kiséretük főbb tagjai közt. Ő császári felsége kegyes volt igen szivesen mosolyogni rám s az ablakon keresztül csókra nyujtotta a kezét.

Ezuttal nem bocsátkozom további leirásokba, tekintettel arra, hogy megfigyeléseimet különben is egy nagyobb müben akarom összegyüjteni, mely sajtó alá kerül nemsokára: – e müben a császárság részletes leirása foglaltatik, megalapitásának és uralkodóinak története, különös tekintettel háboruikra, törvényeikre, vallásukra, – leirom növényeiket, állataikat – erkölcseiket és szokásaikat, más hasznos és tanulságos adatokkal egyetemben. Jelen müvemben csak azokat az eredményeket akarom vázolni, melyek e birodalomban töltött, mintegy kilenc hónap folyamán velem kapcsolatban az olvasót érdekelhetik.

Egy reggel, mintegy két héttel azután, hogy szabadságomat visszanyertem, egyetlen szolga kiséretében meglátogatott _Reldresal_, a császár személye körüli államtitkár. Meghagyta kocsisának, hogy várja be és kért, beszélhessen velem egy óráig. Szivesen rendelkezésére álltam, részint személyes érdemeire, részint arra való tekintettel, hogy sok jó szolgálatot tett nekem az udvarnál, kérvényeim ügyében. Hogy könnyebben beszélhessen a fülembe, mondtam, hogy majd lefekszem, de ő inkább szerette, hogy csak vegyem a tenyerembe. Azon kezdte, hogy gratulált szabadlábrahelyezésemhez. Megjegyezte, hogy némi érdeme is volt benne, legalább is abban, hogy ilyen hamar elintézték az ügyet, de be kell vallania, ugymond, hogy az udvar jelenlegi helyzete szerepet játszott e kérdésben.

„Bármily virágzónak lássék birodalmunk idegen ember szemében, – mondta továbbá – két nagy baj nyugtalanitja huzamosabb idő óta: belső pártvillongások és egy külső támadás alakjában, mely ama hatalmas, tengeri nép részéről fenyeget. Ami az első kérdést illeti, tudnia kell, hogy hetven hónapja immáron két hevesen küzdő pártra szakadt az ország politikai tábora, a _Trameksan_ és a _Slameksan_ pártokra. Az egyik párt alacsony cipősarkot visel, a másik magasat. A magassarkuak a régi rendszer hivei, de őfelsége inkább az alacsonysarkuakat alkalmazza a kormányzásban és minden állást velük tölt be, amint bizonyára észre is vette már. Ő császári felsége sarkai legalább egy _drurr_-ral alacsonyabbak, mint az udvaroncoké (_drurr_, ez egy hüvelyknek tizennegyedrésze). A feszültség a két párt között ott tart már, hogy nem esznek, nem isznak együtt, nem is beszélnek egymással. Jelenleg ugy áll a dolog, hogy a magassarkuak száma meghaladja a miénket, a hatalom azonban a mi részünkön van. Viszont attól tartunk, hogy ő császári fensége, a trónörökös, nem ellenszenvez a magassarkuakkal, legalább lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy a fenség egyik sarka valamivel magasabb, mint a másik, minek következtében a fenség kicsit csámpásan jár. Már most, e belső viszálykodás közepette mind komolyabban fenyeget Blefuscu-sziget felől a támadás. Blefuscu, a világ másik nagy birodalma, csaknem oly nagy és hatalmas, mint a miénk. Ami ugyanis az Ön állitását illeti, hogy még más, hatalmas államok és birodalmak is léteznének a világon, oly terjedelmü lakókkal, mint Ön: e feltevést tudósaink kétségbevonják s inkább azt vélik, hogy uraságod a holdból pottyant közénk, vagy valamelyik csillagról, hiszen nyilvánvaló, hogy száz olyan ember, mint Ön, rövid idő alatt fölenné őfelsége birodalmát, különben is, történelemtudósaink, akik hatezer hónapot irtak le, nem emlitenek fel Liliput és Blefuscu-n kivül más császárságokat. Ez a két nagyhatalom harminchat hónappal ezelőtt már heves és makacs háboruban állt egymással. Az ellenségeskedés igy kezdődött: hosszu ideig a két ország megegyezett abban, hogy a tojást, mielőtt megesszük, vastagabb felén kell feltörni. Dicsőséges uralkodónk nagyatyja azonban, még gyermekkorában, egyszer feltörvén a tojást vastagabb végén, megvágta az ujját. Atyja, a császár, ekkor rendeletet adott ki, mely szigoru büntetés terhe alatt megtiltotta a népnek, hogy a tojást vastagabb felén törje fel. A népet annyira felbőszitette e rendelet, hogy hat izben lázadás tört ki. E forradalmak folyamán egyik császárunk életét, másik trónját vesztette. Blefuscu uralkodói állandóan szitották ezeket a polgárháborukat és ha elfojtották őket, a számüzöttek rendesen Blefuscuba menekültek. Feljegyezték, hogy tizenegyezer ember szenvedett inkább kinhalált, semhogy a hagyományok ellenére a vékonyabb felén törje fel a tojást. Több száz kötetet irtak erről a kérdésről: a _Vastagvégüek_ müveit hosszabb időn át betiltották és elkobozták, törvény mondta ki, hogy a vastagvégüek nem választók és nem választhatók. E villongások folyamán Blefuscu nagykövetei többször szólaltak fel, vádolva bennünket, hogy megszegtük _Lustrog_, a nagy próféta alapvető tételét, mely _Blundecral_-ban, a mi Bibliánkban foglaltatik, s mely szerint mindenki ott töri fel a tojást, ahol leghelyesebb feltörni, már pedig azt mindenki maga tudja legjobban, hogy neki hol esik jobban, ez tehát lelkiismereti kérdés.“

„Már most a vastagvégü számüzötteket szivesen fogdaták Blefuscu-szigetén, addig bátoritották és támogatták őket, még véres háboru nem tört ki, a két nagyhatalom között, mely változó szerencsével folyt sokáig. Közben negyven nagy hadihajót, sok kisebbet és harmincezer embert vesztettünk. Az ellenség részén valamivel nagyobb volt a veszteség. Mégis, az ellenség annyira öszeszedte magát, hogy igen tekintélyes hajórajt épitett és jelenleg éppen azon vannak, hogy megtámadjanak bennünket. Ő császári felsége az Ön erejét és értékét igen nagyrabecsüli, kegyesen megbizott, terjesszem elő ügyét és kérjem véleményét“.

Válaszomban megbiztam az államtitkárt, adja át őfelségének legalázatosabb hódolatomat és tudassa vele, „hogy nem illenék hozzám, idegenhez, pártügyekbe avatkozni; de ha az ő személyének és birodalmának védelméről van szó, életemmel és véremmel rendelkezhetik“.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást. Magas cimmel és ranggal tüntetik ki. Blefuscu nagykövete békét kér. A császárné lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)

Liliput szárazföldi tartomány. Blefuscu északkeleti fekvésü sziget, – a két országot nyolcszáz méter széles csatorna választja el egymástól. Blefuscut nem láttam volt még. A part arranéző oldalán nem akartam megjelenni, nehogy a blefuscui hadihajókról észrevegyenek, s eddig még, tudomásom szerint, nem hallottak rólam. A háborus időre való tekintettel a két ország között megszakadt az érintkezés: őfelsége blokádot terjesztett ki a hajókra is, halálbüntetés terhe alatt. Közöltem őfelségével tervemet, melylyel az ellenséges hadihajókat elfoghatjuk. Vitorlásaink értesitése szerint a blefuscui hajóraj a kikötőben horgonyozik, várva a kedvező szelet, hogy rajtunküssenek. Egy tapasztalt tengerésztisztet megkérdeztem, milyen mély a csatorna, tudván, hogy többször megmérték. Középen, mondotta, hetven _glumgluff_ a mélység, ár idején, európai mértékre átszámitva ez hat lábat jelent. Átsétáltam az északkeleti partra, lehasaltam egy domb mögé, kivettem messzelátómat és vizsgálni kezdtem a horgonyzó hajóhadat. Mintegy ötven darab lehetett és sok szállitóhajó. Azután hazamentem és parancsot adtam (rendelkezésre kaptam jogot), hogy készitsenek sok erős hajókötelet és vasrudakat is. A hajókötél olyan vastag volt, mint a mi csomagoló-madzagunk, a rudak hossza és nagysága mint egy-egy varrótü. Három-három kötelet összesodortam, hogy erősebb legyen, a rudakat is hármankint összeerősitettem, végükön kampóba hajlitottam. Ötven horgot ugyanannyi kötélre erősitettem, aztán mentem az északkeleti partra. Ott levetettem kabátot, cipőt, harisnyát; bőrnadrágomban bementem a vizbe, félórával az ár előtt. Sietve tocsogtam, mig lehetett, majd uszni kezdtem, harminc méter után földet értem megint. Félóra alatt értem el a hajóhadat. Az ellenség ugy megrémült, mikor meglátott, hogy egyszerüen kiugráltak a hajókból, partra usztak, ahol legalább harmincezer lélek szorongott. Ekkor fogtam a horgokat, a kampókat egyenkint, egymásután beleakasztottam a hajók elejébe, végre a kötelek végét összekötöttem. Mig ezzel foglalatoskodtam, a partról sok ezer nyilat kilövöldöztek felém, sok nyil arcomat és kezemet érte s a kellemetlen csipéstől eltekintve, igen zavart munkámban. Legjobban persze szememvilágát féltettem, okvetlen el is vesztettem volna, ha jóelőre nem gondoskodom védelemről. Már emlitettem, hogy titkos nadrágzsebemben szemüveget tartogattam, mely elkerülte megmotozóim figyelmét. Ezt most elővettem, jó szorosan orromra erősitettem. Igy felfegyverkezve, frissen ment a munka, a nyilak sürün pattantak vissza szemüvegemről: hatástalanul. Végre mind a kampót megerősitettem. Most, kezembefogva a csomót, huzni kezdtem, de a hajók nem mozdultak, le lévén kötve mindegyik horgonynyal. Igy hát eleresztettem a kötelet, a kampókat rajthagytam a hajókon. Most kést szedtem elő s bátran nekimentem a horgonyköteleknek – nyilak százai zuhogtak arcomra, kezemre, – de nem engedtem, mig mind el nem vágtam. Akkor ujra megragadtam az összecsomózott kötélvégeket s a legnagyobb könnyüséggel rántottam magam után ötven darab nagy hadihajót.

Blefuscu népe, eleinte sejtelme sem lévén, mit akarhatok: megzavarva és álmélkodva nyüzsgött a parton. Csak nézték, hogy metszem át a horgonyokat, akkor kaptak csak észbe, mikor az egész hajóraj szép rendben megindult és jött utánam és akkor a kétségbeesés és fájdalom orditása, mint egy torokból, ugy jajongott fel az égre. Soha nem hallottam ilyen gyászkiáltást.

Mikor tul voltam minden veszélyen, megálltam nehány percre, hogy kirángassam az arcomba és kezeimbe ragadt nyilakat: azután bekentem magam ugyanazzal a balzsammal, amiről már beszéltem egyszer. Azután levettem az okulárét és vártam vagy egy órát, hogy az ár apadjon. Épségben jutottam Liliput partjára, terhemet vontatva hoztam magam után.

A császár, egész udvarával, ott állt a parton, a nagy manőver kivitelét szemlélve. Csak a nagy félkörben uszó hajó-sort láthatták, én magam nyakig vizbe lévén merülve, meg is ijedtek, mikor, a csatorna közepén elvesztve szem elől, azt kellett hinniök, hogy megfulladtam és hogy a közeledő hajórajt az ellenség vezeti, támadásra. Csakhamar nagy öröm váltotta fel a félelmet: mikor elég közel voltam a parthoz, felemeltem kezemet, melyre a kötélcsomót erősitettem volt és hangosan igy kiáltottam: „Sokáig éljen Liliput dicső királya!“ Az uralkodó öröme határtalan volt: azon a helyen, ahol partra szálltam, elémjött s nyomban _nardac_-nak nevezett ki, ami a legnagyobb cim és rang Liliputban.

Őfelsége később azt kivánta, hogy az összes ellenséges hajókat vontassam be az ő kikötőjükbe. És ime, az uralkodók határtalan becsvágya: nem kisebb tervet dolgozott ki magában, minthogy egész Blefuscu-t annektálja, s alkirályt nevez ki élére, népét leigázza s kényszeriti, hogy a tojást vékonyabb felén törje fel – ezzel elérje, hogy ő legyen a világ egyetlen ura. De én igyekeztem rávenni, mondjon le erről a szándékáról: a méltányosság és nagylelküség számos érveivel tiltakoztam az ellen, „hogy eszköz legyek, melylyel egy szabad és derék népet rabszolgává tesznek“ – s e kérdés a tanács elé kerülvén, a kormány bölcsebb fele osztotta véleményem.

Sajnos, ez a nyilt és bátor fellépés ellentétben állott őfelsége politikai nézeteivel, becsvágyával és soha nem tudott nekem megbocsátani többé. Később hallottam, hogy a minisztertanácsban – igen finoman és diszkréten bár – beszélt erről a dologról, s végre a bölcsebb államférfiak hallgatással jelezték, hogy már nincsenek az én álláspontomon, mások viszont, titkos ellenségeim, nem rejthettek el néhány megjegyzést, burkolt célzással támadva személyem. E perctől kezdve megindult az áskálódás ellenem, kevesebb mint két hónap alatt nyiltan kitört s csaknem teljes bukásommal végződött. Ilyen csekély sulya van a legnagyobb szolgálatoknak is, ha a mérleg másik oldalán császári szenvedélyeknek való ellenszegülés nehezül.

Ez események után mintegy három héttel ünnepélyes követség érkezett Blefuscu-ból, békekötést esedezve. A békét csakhamar meg is kötötték, Liliput-ra nézve igen előnyös feltételekkel. A részletekkel nem untatom az olvasót. Kilenc nagykövet jött, mintegy ötszáz emberből álló kisérettel, igen ünnepélyes és nagyszerü bevonulást tartottak, amilyen királyunkat és ügyünket megillette. Az udvarnál kiérdemelt, legalább is látszólagos tekintélyemmel a követeknek igen szép szolgálatokat tettem. Arról is értesültek, privátim, hogy barátságos indulattal védtem ügyüket, távozásuk előtt, éppen ezért ünnepélyes látogatást tettek nálam. Bókokkal kezdték, hogy mennyire méltányolják nagylelküségem, királyuk nevében meghivtak országukba s kérték, adnám jelét csodálatos erőmnek, amelyről annyit hallottak. Eleget tettem kérésüknek, a részletekkel nem akarom untatni az olvasót.