Part 2

Erre mintegy ötven benszülött nekemesett, elvágták a kötelékeket, melyek fejem leszögezték, ugy, hogy most oldalt fordulhattam és szemlélhettem azt a személyt, aki beszélt hozzám, szavait taglejtésekkel kisérve. Középkoru férfinak látszott, magasabb volt, mint az a másik három, aki kiséretét alkotta. Ezek egyike, apród módjára, uszályát tartotta, valami kevéssel lehetett nagyobb, mint a középső ujjam. A másik kettő, mint kivehettem, kétoldalt foglalt helyet. A beszélő férfi minden tekintetben a gyakorlott szónok eszközeivel élt; hangjából hol fenyegetőzést, hol igérgetést, hol könyörgést, hol szelidséget vehettem ki. Kevés szóval válaszoltam, de a legalázatosabb hangon, balkezem és szemeimet az égre emeltem, mintegy tanuként idézve a napot. Tekintve, hogy emellett halálosan éhes voltam, nem állhattam meg, hogy parancsoló étvágyam közöljem velük (talán a tisztelet rovására) egyik ujjamat ismételten szájamhoz emelve. A _hurgó_ (igy hivták a szónokot, mint később megtudtam) azonnal megértette mozdulatom. Leszállt az emelvényről és parancsot adott, hogy támasszanak létrákat oldalamhoz. E létrákon mintegy száz benszülött futott fel rám, szájamig szöktek és ételekkel megrakott kosarakat hoztak. Mindez a király akaratára történt, rögtön azután, hogy tudomásul vette vágyamat. Többféle állat husát különböztettem meg, de csak látásból, izéről nem. Voltak itt lapockák, combok, szegycsontok, ürü-hus formájuak és jól lehettek elkészitve, de akkora volt minden, mint egy pacsirta-szárnya. Két-három koncot ettem egy harapásra, hozzá három cipó kenyeret, ezek meg akkorák voltak, mint egy-egy puskagolyó. A kis emberkék mindent megtettek, hogy éhségem csillapitsák, közben a csodálkozás és bámulat kitöréseit hallottam, annyira meglepte őket étvágyam és terjedelmem. Ezekután jelekkel tudattam, hogy szomjas vagyok. Most már tudták, hogy valami kis adagról nálam nem lehet szó; de igen értelmes népség volt ez, ügyesen hengergettek egy nagy hordót, kezemre guritották és beverték a fenekét. Egyetlen kortyra kiittam, ami nem volt nagy dolog, félpint lehetett az egész és ize a gyenge burgundiéhoz hasonlitott, de finomabb volt. További hordó következett, melynek tartalmát az első után küldtem s jeleztem, hogy még szeretnék: de már nem volt több. Miután e csodákat végrehajtottam, örömkiáltásokban törtek ki, körbetáncoltak és többször hallottam, amint a „_Hekinah degul_“ szavakat harsogják. Jelt adtak, hogy dobjam le a hordókat, de előbb hangos kiáltásokkal figyelmeztették az alant állókat, hogy félre az utból. _Borah mevolah_, ezt kiabálták, majd mikor a hordókat ledobáltam, megint: _Hekinah degul_. Bevallom, csaknem kisértésbe jöttem, hogy negyven vagy ötven kis legényt hirtelen elkapva, amint mellemen járkáltak fel és alá, odaverjek a földhöz. De a nyilacskák emléke, meg annak megfontolása, hogy ez még nem a legveszedelmesebb fegyverük hihetőleg, meg aztán előbbi igéretem és alázatos hangom felidézése csakhamar lecsillapitották ezt az ösztönt. Különben is, most már ugy kellett tekintenem magam, mint akit a vendégszeretet törvényei kötnek; hisz ez a kis népség igazán nagylelküen és bőkezüen bánt velem. Magamban mindazonáltal nem keveset csudálkoztam e piciny halandók vakmerőségén, hogy ilyen félelmetlenül és bátran járkálnak testemen, mig egyik kezem szabadon van anélkül, hogy megremegnének ilyen csudás lény látására, amilyennek én kellettem, feltünjek szemökben. Egy idő mulva, mikor látták, hogy már jóllaktam, egy magasrangu személy jelent meg, a császári felség kiküldetésében. Őexellenciája jobblábom bokáján szállt fel, arcomig jött előre, mintegy tizenkét főből álló tetőrségével. Felmutatta nekem a királyi jelvényt s mintegy tiz percig beszélt, harag nélkül, de igen határozottan, gyakran előre bökve kezével, mint megtudtam, a főváros irányában, mely félmértföldnyire volt innen. Megértettem, hogy őfelsége kivánságára oda kell szállitaniok. Kevés szóval feleltem, szabadonlévő kezemet a másikhoz illesztve (közben vigyáztam, hogy meg ne üssem véletlenül őexellenciáját, vagy a kiséretét) majd fejemre és testemre mutatva, jeleztem, hogy szeretném szabadságomat visszakapni – de eredménytelenül. Ugy látszik, elég jól megértett, mert tagadólag rázta a fejét és mutatta, hogy el kell szállitaniok és hogy fogoly vagyok. Más mozdulatokkal viszont azt adta értésemre, hogy kapok elég enni- és innivalót és hogy jó bánásmódban lesz részem. Ezekután még egy kisérletet tettem, hogy letépjem kötelékeim, de rögtön megindult a nyilzápor, arcomon és kezemen apró, kellemetlen szurások, mire, látva, hogy elleneim száma egyre növekszik, jelt adtam, hogy megadom magam. Erre a _hurgó_ és kisérete visszavonult, de udvarias modorban bucsuztak elébb. Néhány perc mulva üdvrivalgás tört ki köröttem, többször hallottam e szót: _Peplom selan_. Éreztem, hogy lazitják meg kötelékeim oly mértékben, hogy jobboldalamra fordulhattam és kiürithettem hólyagomat. Nagy megkönnyebbülésemre szolgált, de a kis nép csudálkozása nem ismert határt. Mihelyt mozdulatomon észrevették, mit akarok, kétoldalt szétálltak és utat hagytak a zuhatagnak, mely oly hevesen és ellenállhatatlanul áradt belőlem. Ezután bebalzsamozták arcomat és kezemet valami kenőcscsel, aminek igen jó szaga volt. Az a kenőcs néhány perc alatt elmulasztotta a nyilak kellemetlen csipését. Ezekután elálmosodtam és elaludtam. Nyolc órát alhattam, mintahogy később értésemre adták. Nem csoda, mert az orvosok, a császár kivánságára, altatószert kevertek volt a borba.

Ugy látszik, megérkezésem után kevéssel felfedeztek, amint a földön aludtam, futárt menesztettek a császárhoz, aki tanácsot hivott össze és parancsot adott, hogy kötözzenek meg, lássanak el étellel-itallal és csináljanak valami szerkezetet, amivel a városba szállithatnak.

Ez a határozat talán vakmerőnek és veszedelmesnek tünik, és azt hiszem, hasonló alkalommal Európa kevés fejedelme járna el hasonlóképpen. De ahogy később utánagondoltam, nagyon bölcsnek láttam ezt az intézkedést. Mert tegyük fel, hogy megkisérlették volna azonnal megölni engem nyilakkal és dárdákkal – nagyon valószinü, hogy az első döfésre felriadtam volna – a düh valószinüleg elég erőt ad, hogy széttépjem kötelékeim és akkor kegyetlenül összetapostam vala a védtelen társaságot.

Ez a nép igen fejlett és jártas a matematikai tudományokban, főleg a mekanikában. Fejedelmük a tudományok barátja és pártfogója. Többféle szerkezetük van, kerekekkel és emelőkkel, amik nagy fák és terhek szállitására szolgálnak. Legnagyobb hadihajóikat, melyek között négy láb hosszuak is vannak, az erdők közelében épitik, ahol a nagy szálfák teremnek, ezeket aztán ilyen alkalmatosságon leviszik a tengerpartra, néha háromszáz, négyszáz méternyire. Ötszáz ács és épitész azonnal munkába fogott, hogy előkészitsék a legnagyobb szállitószerkezetet. Nagy fakeret volt ez, három hüvelyknyire emelve a föld fölé, hosszában hét láb, széltében négy. Az egész huszonkét kereken forgott. Velem párhuzamosan helyezték el. De a legnagyobb nehézség már most abban állott, hogyan emelnek rá erre a szerkezetre. Nyolcvan rudat emeltek, lábnyi magas mindegyik, erős kötelekből horgokat csináltak, ezeket nyakamra, kezemre, lábamra akasztották. Kilencszáz erős ember huzta aztán e köteleket, csigákon – három óra kellett hozzá, hogy ráemeljenek a szekérre és odakössenek. Mindezt csak elbeszélés után tudtam meg. Közben, mig ezek történtek, én mélyen aludtam, az italomba kevert altatószer hatása alatt. Most a császár méneséből ötszáz erős ló állt elő, négy hüvelykes állatok; ezek szállitottak be a fővárosba, mely mint emlitettem, félmértföldnyire volt innen.

Négy órával azután, hogy utrakeltünk, különös, mondhatnám nevetséges eset riasztott fel álmomból. Egy percre megállt a szekér, valamit ki kellett igazitani. Ez alkalmat felhasználva három vagy négy fiatal benszülött kiváncsiságból felmászott az arcomra, szerették volna látni, hogy nézek ki, mikor alszom. Ezek egyike, gárdatiszt, fegyverének éles végét egyik orrlikamba dugta és ugy csiklandozott, mint holmi szalmaszál, tüsszentenem kellett, mire visszahuzódtak. Csak három hét mulva tudtam meg, mi volt az oka, hogy felriadtam. A nap többi részében nagy utat tettünk, éjszakára ötszáz embert helyeztek el kétoldalt, fáklyákkal és nyilakkal, készen arra, hogy lőjjenek, mihelyt megmozdulok. Másnap reggel, hajnalban, folytattuk utunkat, délben kétszáz méternyire jutottunk, a város falai elé. A császár, egész udvarával, elénk jött, de a főurak semmiképpen nem engedték meg őfelségének, hogy felmásszon testemre és személyét veszélyeztesse.

A téren, ahol szekerünk megállt, öreg templom meredt fel, állitólag a császárság legmagasabb épülete. Néhány évvel előbb természetellenes gyilkosság szenyezte be. A nép jámborsága ugy tekintette, mint megszentségtelenitett hajlékot, azért közhasználatnak adták át, minden diszét és berendezését kiüritették. Ugy döntöttek, hogy ebben az épületben szállásolnak el. Az északra nyiló kapu négy láb magas volt és csaknem két láb széles, könnyen átmászhattam rajta. A kapu mindkét oldalán keskeny ablak volt, hat hüvelyknyire a föld felett, a baloldalába a király kovácsa horgonyt és tizenegy láncot helyezett el; mindegyik oly vastag, mint az európai hölgyek óralánca és a láncokat harminchat kulcscsal bokámhoz erősitették. A templomon tul, az országut szélén, mintegy husz lábnyira, öt láb magas torony emelkedett. Ezt mászta meg a császár, hogy láthasson engem. Én magam nem láttam az udvart, csak beszélték nekem. Kiszámitották, hogy mintegy százezernyi tömeg vonult ki a városból, megtekintésemre; ezek közül legalább tizezer őreimmel dacolva megmászta testemet, a létrák fokán. Csakhamar azonban halálbüntetés terhe alatt eltiltották ezt a mulatságot. Mikor kiderült, hogy a láncokat nem tudom eltépni, kötelékeimet elvágták, végre felállhattam, de szomoru és kétségbeesett voltam tovább is. A nép csudálkozása határtalan volt, amint igy járkálni kezdtem. A láncok mintegy harmadfél méter hosszuak lévén, annyi mozgást se tehettem, amennyivel félkörben fel és alá járhat az ember, csak éppen arra voltak elegendők, hogy letérdelve bemászhattam a templom kapuján és egész hosszában végig heveredhettem.

MÁSODIK FEJEZET.

(Liliput császára a főnemesség kiséretében meglátogatja szerzőt. A császár személye és öltözéke. Tudósokat megbiznak, hogy szerzőt tanitsák ki a nép nyelvén szólani. Szelid modorával kegyes hangulatot idéz fel. Zsebeit kikutatják, kardját és pisztolyait elveszik.)

Mihelyt talpamra állhattam, első dolgom volt körülnézni. Be kell vallanom, soha ilyen mulatságos látványban nem volt részem. A vidék nagy kertnek tünt, amint egy pillantással áttekintettem, a földek, keresztben negyven láb szélességben, mint megannyi virágágy. A legmagasabb fa, ahogy kivehettem, hét lábat ért el. Balkézfelől a torony: olyan volt, mint a betlehemes gyerekek kis szinháza.

Néhány órája bizonyos természetes szükségletek kinoztak hevesen – nem csoda, hiszen két napja nem volt alkalmam könnyiteni magamon. A kérdés sürgős volt, de resteltem magam. Végre mégis bemásztam házamba, becsuktam az ajtót és amennyire láncomtól lehetett, megszabaditottam testem a kényelmetlen tehertől. De ez első és utolsó ilyen tisztátalan cselekedetem volt – remélnem kell, hogy a szives olvasó megbocsát nekem érte, ha elfogulatlanul s részrehajlás nélkül megfontolja helyzetemet és kétségbeesésemet. E naptól fogva rendes szokásommá vált, felkelés után szükségletemet a szabad ég alatt elintézni, amennyire láncomtól tellett; a kellemetlen hulladékot aztán, mielőtt még a város felébredt volna, kerekes targoncán elszállították; erre két szolga ügyelt. Nem időztem volna oly hosszasan e tárgy körül, mely első percben kevéssé fontosnak tünik, de felhasználtam az alkalmat, hogy az olvasó figyelmét felhivjam tisztasági ösztönömre, melynek létezését rosszakaróim, egy és más alkalommal, kétségbevonták.

E kis kaland után kijöttem odumból friss levegőt szivni. A császár akkor már leszállt volt a toronyból és most lóháton közeledett, amit csaknem drágán fizetett meg, az állat megriadt a szokatlan látványtól, hogy egy hegy járkálni és mozogni kezd, megtorpant és hátsó lábaira emelkedett, de a császár, aki nagyszerü lovas, nyergében maradt, mig testőrei odafutottak, megragadták a zablyát és őfelsége leszállt a nyeregből. Ezután nagy álmélkodással vizsgált meg tetőtől-talpig, vigyázva, hogy láncom körzetébe ne lépjen. Parancsot adott szakácsainak és a csaposoknak, gondoskodjanak ételről és italról; kerekes targoncákon hoztak mindent közelembe, mig elérhettem. Kezembe vettem e targoncákat és ugy üritém ki – husz ételes-targonca volt és tiz italos – az ételekkel néhány harapásra végeztem, az italokat, melyek agyagedényekben illatoztak, összeöntöttem és egyszerre ittam ki. A császárnő és a kis hercegek, mindkét nemben, székeken üldögéltek körben, csekély távolban. Mikor a ló megbokrosodott, egy pillanatra felugrottak és odafutottak urukhoz.

A császár magas, vállas férfi: körömnyivel nagyobb egész udvaránál, már ez tiszteletet kell hogy gerjesszen a szemlélőben. Vonásai erősek, férfiasak, ívelt orr, osztrák ajak; arcbőre zöldesbarna, tartása egyenes. Alakja és testrészei szépen tagoltak, mozdulatai előkelőek és méltóságosak. Akkor, mikor én láttam, tul volt már első tavaszán – huszonnyolc évet élt volt; hetet dicsőségteljes uralkodásban. Hogy jobban láthassam, oldalamra feküdtem, ugy, hogy arcom szembekerült az övével – mintegy három méternyire állt tőlem – azóta persze sokszor a kezemben tartottam őfelségét és igy leirásom megbizható. Ruhája egyszerü és tiszta, az európai és ázsiai divatok sajátságos keveréke. Fején könnyü aranysisakot hordott, melyet drágakövek és egy nagy kócsag diszitett. Kardját kezében tartotta, mintegy védekezve, az esetre, ha mégis eltépném láncom, csaknem három hüvelyk hosszu kard volt, hüvelye és markolata gyémánttal tüzdelt arany. Hangja éles, metsző – de tiszta és tagolt – tisztán kivehettem egyes szavait, állva is. A hölgyek és az udvaroncok pompázatos ruhákban tündököltek; az a hely, ahol összegyülekeztek, oly tarkának és szinesnek tünt, mint holmi női szoknya, arany és ezüst himzésekben dus, amit a földön szétteregettek. A császári felség több izben megszólitott és én feleltem – de, természetesen, nem értettük egymást. Papok és törvénytudók is voltak ott, ezek is elővettek és én mindazon nyelven beszéltem hozzájuk, amin csak gügyögni tudtam – dánul, latinul, franciául, spanyolul, olaszul – hiába. Két óra mulva az udvar visszavonult. Engem erős őrség fedezetére biztak, mert a csőcselék orditozva és szemtelen kiváncsisággal tolakodott felém; voltak pimaszok köztük, akik nyilakkal lődöztek rám, amint házam kapuja alatt feküdtem, egyik csaknem balszememet találta. De a parancsnok ezek közül hatot elfogatott és a legmegfelelőbb büntetésnek találta, ha egyszerüen kezeimhez szolgáltatja a hencegőket – a katonák azonnal végre is hajtották a parancsot. Dárdahegyekkel belökdösték a hat legényt abba a körbe, melynek kerületét elérhettem. Jobb kezemmel összefogdostam mind a hatot, ötöt betettem a zsebembe, a hatodikat magam elé tartottam és ugy tettem, mintha elevenen meg akarnám enni. A szegény kis ember borzalmasan üvöltött – még a parancsnok és a tisztek is zavarba jöttek, látván, hogy előszedem zsebkésemet – de csakhamar megnyugtattam őket. Szeliden néztem szét, a késsel elvágtam a vékony madzagokat, melyekkel megkötözték, gyengéden letettem a földre és a kis ember elfutott. Igy bántam a többi öttel is, egyenkint szedtem ki szegénykéket zsebemből és észrevettem, hogy a katonák és a nép el voltak ragadtatva irgalmasságom jeleitől. Ez az eset nagyban növelte tekintélyemet az udvarnál.

Estefelé némi nehézségek árán behuzódtam hajlékomba és lefeküdtem a földre. Tizennégy napig földön háltam, ez idő folyamán a császár parancsára fekvőhelyet készitettek nekem. Hatszáz ágyat hoztak szekéren, százötvenet hosszában helyeztek el, négyesével összevarrva, – ez volt a derékalj – ugyanilyen módon paplant, vánkost és lepedőt is kaptam, mindez elég türhető fekhely volt olyan ember számára, ki, mint én, nélkülözésekhez edzette magát.

Abban a percben, amint megérkezésem hire a császárságban elterjedt: a gazdagok, kiváncsiak és léhütők egész hadserege zarándokolt a fővárosba, hogy megtekintsen. Sok falu egészen kiürült, kezdték elhanyagolni a gazdaságot és földmivelést, mig aztán a császári felség néhány kemény rendelettel és proklamációval helyre nem állitotta a rendet. Elrendelte, hogy mindazok, akik már megtekintettek, térjenek azonnal haza és udvari engedély nélkül ötven méternyire ne közeledjenek többé házamhoz. Ez intézkedéssel az udvari titkárok szép mellékkeresetre tettek szert.

Közben őfelsége több tanácsülést hivott egybe, megbeszélni, mitévők legyenek velem. Később egy jó barátom, magas állásu udvari hivatalnok, elbeszélte nekem, hogy az udvart alaposan zavarba hozta ez a nehéz eset. Féltek, hogy kiszabaditom magam, attól is tartottak, hogy élelmezésem tulsokba kerül és általános inséget idézhet elő. Egyszer-kétszer az is szóba jött, hogy éhen kellene veszejteni engem, vagy mérgezett nyilakkal megsebesiteni arcom és kezeim, ami hamar végezne velem, de aztán meggondolták, hogy ekkora hulla büze döghalált okozhatna az egész országban. A tanácskozások folyamán csapattisztek, akik a tanácsterem ajtajánál álltak, bebocsáttatást kértek és beszámoltak már emlitett magatartásomról, ahogy a hat bünössel bántam, ez az elbeszélés oly kedvezően hangolta irányomban őfelségét, hogy azonnal császári rendeletet küldetett szét, mely szerint mindama falvak, melyek kilencszáz méternyi kerületben környezik a fővárost, reggelenkint hat ökröt, negyven juhot s más élelmiszereket tartoznak szolgáltatni eltartásomhoz, ehhez megfelelő mennyiségü kenyér, bor és egyéb ital jár. Őfelsége e termékeket utalványokkal fizette, melyeket a kincstár terhére iratott, – ez a fejedelem ugyanis főleg uradalmainak jövedelméből tartja fenn udvarát – adót csak nagyon ritkán, rendkivüli esetekben, vet ki népére. Ezzel szemben, ha háborut viselt, a katonák saját költségükre vesznek részt a hadmüveletekben.

Szolgálattételre hatszáz embert osztottak mellém. Ezek megfelelő zsoldot kaptak és kényelmes sátrat rendezhettek be hajlékom ajtaja mellett. Nemkülönben háromszáz szabót biztak meg, hogy tisztességes ruhát szabjanak, számomra, az ország divatja szerint valót. A császár hat legkitünőbb tanárját pedig kirendelték, hogy az ország nyelvére oktassanak. Még arra is volt gondjuk, hogy a császár és a főemberek lovai gyakran előttem gyakorlatozzanak: ezzel hozzászokjanak jelenlétemhez. Mindezeket a rendeleteket pontosan végrehajtották. Három hét alatt szép előmenetelt tanusitottam a nyelvtanulásban, őfelsége ez idő alatt gyakran megtisztelt látogatásával és nagy érdeklődéssel figyelte a tanitást. Nemsokára rövid társalgások indultak meg. Az első szavak, amiket megtanultam, abbeli vágyamat fejezték ki, hogy őfelsége adja vissza kegyesen szabadságomat. Ezt naponta, térdenállva, megismételtem előtte. Válasza, ahogy kivehettem, annyiból állott, hogy ez idő kérdése, hogy tanácsosaival kell beszélnie erről és előbb _lumos kelmin pesso desmar lon emposo_ – vagyis, hogy előbb esküt kell tennem az ország törvényeire. De viszont ezt az időt nyugodtan kivárhatom, ők barátságosan bánnak velem és javamat akarják. S hogy tanácsolja, „nyugodt és türelmes modorommal szerezzem meg az ő és alattvalói becsülését“. Ama kivánságát fejezte ki: „ne vegyem rossz néven, ha néhány derék tisztjét megbizza, kutassák ki a zsebeimet, mert nyilván fegyvereket hordok magamnál, amik, feltéve hogy arányban állanak csodaszerü termetemmel, veszedelmes jószágok lehetnek.“ Én feleltem: „Felséged nyugodjék meg és legyen kivánsága szerint, hajlandó vagyok kiforditani zsebeimet jelenlétében.“ Ezt félig szavakban, félig jelekben adtam tudtára. De ő azt felelte, hogy: „az ország törvényei szerint e kutatást két tiszt kell hogy végezze, hogy érzése szerint ez az én beleegyezésem nélkül nem történhetik meg, s hogy becsületességemben és jóságomban annyira megbizik, miszerint nyugodtan (és szószerint) kezeimre bizza három embere életét és hogy bármit kobozzanak el tőlem, minden tárgyat visszakapok, abban a percben, mikor el óhajtom hagyni országukat, vagy kifizetik azt az összeget, melyet a tárgyak értékéül megállapitok.“ Én tehát tenyeremre emeltem a két tisztet, először zubbonyom zsebébe, aztán a többi zsebbe sülyesztettem őket, csak nadrágom két kis rekeszét, meg egy titkos zsebet hagytam ki, ezekben apró, csak nekem szükséges tárgyak voltak, melyek őket nem érdekelhették. Egyik ilyen rekeszben ezüstórám volt, a másikban néhány arany, erszénybe kötve. A két tiszt tentát, tollat és papirt szedett elő; rendes leltárt vettek fel, később megkértek, ülnék le velük, hogy őfelségének felolvashassák. Ezt a leltárt később leforditottam magamnak, ugy, hogy a következőkben szórul-szóra adhatom:

_Leltár:_

A nagy Emberhegy jobb kabátzsebében (igy forditottam a _quinbus flestrin_ szavakat) tüzetes kutatás után csak egy nagy darab durva szövetet találtunk, őfelsége állami tanácstermébe elég volna szőnyegnek. A baloldali zsebben nagy ezüst dobozt találtunk, fedéllel, mely szintén ezüstből való, ezt a fedelet nem tudtuk felemelni. Kivánságunkra az Emberhegy kinyitotta s egyikünk belépve, térdig sülyedt valami porba, mely arcunkba csapott, mire mind a ketten többször egymásután kénytelenek voltunk tüsszenteni. A jobboldali mellényzsebben egy köteg csodálatos, fehér és vékony lemezt találtunk, a lemezeken fekete figurák, alázatos véleményünk szerint ez valami irás lehet, melynek egy-egy betüje féltenyér nagyságu. A baloldali mellényzsebben valami szerkezet volt, ennek oldalából husz hosszu rud áll ki, hasonlóan ahhoz a keritéshez, mely felséged udvarát környezi: szerény nézetünk szerint az Emberhegy ezzel fésüli a haját, biztosak nem vagyunk ebben, mert kérdésekkel ritkán zavartuk az Emberhegyet, tekintve, hogy igen nehezen érti még szavainkat. Abban a nagy zsebben, mely középruhájának (igy forditom a _ranfu-lo_ szavakat, melylyel nadrágomat jelezték) jobboldalán van, embernagyságu üres vaspillért találtunk, ez egy nagyobb darab szálfához van erősitve, a pillér két oldalán erős vasdarabok, sajátságos alakzatokba vésve, melyeknek jelentőségét nem ismertük fel. A baloldali zsebben ugyanilyen szerkezet. A jobboldali kisebb zsebben több kerek, lapos tárgy fehér és veres fémből, különböző nagyságban, a fehérek közt olyan nehezek is voltak, hogy ketten se tudtuk felemelni. A balzsebben két szabálytalanul metszett pillér, a zseb szélén állva nem tudtuk elérni végüket. Ezek egyike egy darabból látszik lenni, burokkal ellátva, a másiknak felső végén kerek, fehér tárgy, két fej nagyságban. Mindkettőben hatalmas acéllemezek; ezt, felszólitásunkra, az Emberhegy megmutatta, mert feltettük, hogy veszélyes gépezetek. Kivette tokjaikból és elmondta, hogy az ő országukban az egyikkel szakállt borotválnak, a másikkal ételt apritanak. Két zseb volt, amibe nem tudtunk behatolni, ezekről azt állitotta, hogy csak két kis rekesz az, amit középöltönyének szélébe metszett, ezeket különben hasának kifeszitésével összeszoritotta. Az egyikből vastag ezüstlánc lógott ki, végén sajátságos szerkezettel. Felszólitottuk, hogy mutassa meg, mi van a lánc másik végén; kiderült, hogy félgömb, melynek egyik fele ezüst, másik fele valami átlátszó fém; az át látszó fémen keresztül sajátságos figurákat figyelhettünk meg, közben elhelyezve – azt hittük, hozzányulhatunk, de ujjainkat ez a fényes anyag feltartóztatta. Ezt a szerkezetet fülünkhöz tartotta, mely a vizi-malmok zakatolásához hasonló, állandó zajt ütött. Véleményünk szerint vagy valamely ismeretlen állat lehet ez, vagy valami fetis, amit az Emberhegy imád; inkább ez utóbbit tartjuk valószinünek, mert (ha jól értettük tökéletlen szavaiból) olyanfélét mondott, hogy ritkán kezd valamibe, mielőtt e tárgygyal tanácskozott volna. Orákulumának nevezte s azt mondta, életének minden eseményét e tárgy kijelöli számára. A baloldali rekeszből holmi hálót szedett ki, melyet bármely halász felhasználhatna, de ugy csukódik, mint az erszény és állitása szerint az a rendeltetése is; több sárga fémtárgyat találtunk benne, melyek, ha valóban aranyból vannak, mérhetetlen értéket képviselnek.

Felséged parancsának legalázatosabban engedelmeskedve, ekként szorgalmasan átkutattuk a zsebeket, majd az Emberhegy derekán széles övet figyeltünk meg, mely nyilván valamely hatalmas állat bőréből készült. Erről az övről, a baloldalon, öt ember hosszuságnyi kard lóg le, jobboldalán, táska, két zárkára osztva, mindegyikben kényelmesen elfér felséged három alattvalója. Egyik zárkában gömbök voltak, igen nehéz fémből, fejnagyságban, a másikban apró szemek, melyekből ötven darab is elfért tenyerünkön.

Ez kimeritő leltárunk mindarról, amit az Emberhegy testén találtunk. Az Emberhegy igen udvariasan bánt velünk és tisztelte felséged akaratát.

Irtuk és lepecsételtük felséged dicsőséges uralkodásának nyolcvankilencedik hónapjában és negyedik napján.

_Clefrin Frelock, Marsi Frelock._

Miután ezt a leltárt őfelségének felolvasták, szeliden, de határozottan felszólitott, hogy szolgáltassam ki a felsorolt tárgyakat. Elsősorban szablyámat kérte, hüvelyestül, minden tartozékkal. Közben három ezred katona bizonyos távolságban felállt köröttem, ijjak és nyilak készenlétben, de akkor ezt észre se vettem, mert minden figyelmem őfelsége kötötte le. Azután felszólitott, huzzam ki a szablyát. A tengerviztől kissé megrozsdásodott a penge, némelyütt azonban ragyogó volt még, amint kirántottam, a csapatok a rémület és meglepetés kiáltásában törtek ki. A nap ugyanis hevesen sütött és amint pengémbe ütközött, szinte elvakitotta szemeiket, különösen, hogy egyet-kettőt suhintottam a pengével. Őfelsége kevésbé ijedt meg, mint a hogy vártam volna, felszólitott, hogy tegyem vissza a kardot hüvelyébe, azután oly óvatosan, ahogy csak tőlem tellett, le kellett raknom elébe a földre, hat lábnyira láncom végétől. Aztán az üres vascsöveket kérte, pisztolyaimat értette ezalatt. Kihuztam zsebemből és amennyire módomban állt, elmagyaráztam, hogyan kell használni. Most megtöltöttem lőporral – lőporom ugyanis szárazon maradt a tökéletesen csukódó szelencében (ilyennel minden okos tengerész ellátja magát). Előbb figyelmeztettem őfelségét, ne ijedjen meg, azután tüzeltem, a levegőbe. A meglepetés ezuttal jóval meghaladta az iméntit. Száz meg száz ember elvágódott, mintha villám csapta volna le őket, maga a császár, bár állva maradt, percekig nem tudott magához térni. Ezután átszolgáltattam a pisztolyokat is éppugy, mint kardomat, majd lőporos szelencém és golyóimat, figyelmeztetve, hogy az előbbit óvja tüztől, mert egyetlen szikrától meggyullad és palotáját levegőbe röpiti. Átadtam zsebórámat is, amire őfelsége igen kiváncsi volt; két nagytermetü gárdistát utasitott, hogy vállukon hozzák el, rudra lógatva – igy viszik Angliában a söröshordókat, ászokfán. Nagyon meglepte az állandó zaj és a percmutató mozgása, amit nálam jobban megfigyelhetett – e kis nép mindent tisztábban lát – megkérdezte irástudóinak véleményét, a válaszok annyira különbözők és távolesők voltak, hogy az olvasó igazán megbocsát, ha nem sorolom fel mindegyiket, különben nem is értettem világosan, mit beszéltek. Elég az hozzá, hogy átadtam ezüst és rézpénzemet, kilenc aranynyal erszényemet – késemet és beretvámat, fésümet és ezüst tubákszelencémet, zsebkendőmet és naplómat. Szablyám, pisztolyom és lőporos dobozom kocsira tették és beszállitották őfelsége raktáraiba, a többit visszakaptam.

Mint emlitettem, volt egy zsebem, ami kikerülte figyelmüket, ebben szemüvegemet tartottam, aminek gyenge szemem miatt gyakran szükségét érzem, egy zsebmesszelátó és más apró kellékek, ezek igazán nem érdekelhették őfelségét s igy lelkiismeretfurdalás nélkül elrejthettem. Különben tartottam tőle, hogy elrontják, ha kiadom a kezemből.

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző egészen szokatlan módon mulattatja őfelségét és a mindkétnembeli nemességet. A liliput-i udvar szórakozásainak leirása. Szerző bizonyos feltételek mellett visszakapja szabadságát.)

Szelidségem és jó modorom annyira megnyerte őfelségét, udvarát – a hadsereget és általában egész népét, hogy remélni kezdtem, nemsokára visszaadják szabadságomat. Minden módot felhasználva tápláltam ezt a kedvező hangulatot. Fokról-fokra kevésbé féltek ama veszélyektől, melyeket képviseltem. Sokszor lefeküdtem és öt-hat kis ember akár a fejemen táncolhatott – a kis fiuk és kis leányok csakhamar odáig merészkedtek, hogy bujócskát játsztak a hajamban. Most már kezdtem egészen jól érteni és beszélni nyelvüket. Egy napon a császárnak ötlete támadt, hogy megmutatja nekem az ország leghiresebb akrobatáit és látványos müvészeit; e nemben oly ügyességet és bátorságot tapasztaltam e kis népnél, amire eddig nem volt példám. Különösen a kötéltáncosok mulattattak módfelett. Vékony, fehér cérnán szaladgáltak, tizenkét hüvelyknyire a talaj felett. Az olvasó engedelmével e pontra bővebben kitérek.