Part 6

Déli tizenkétóra lehetett ekkor és a szolga ebédre tálalt. Csak egy tál étel volt, jóféle hus, amint az egyszerü földmivesnépekhez illik. A család hat tagból állott: a bérlő, a felesége, három gyermek és egy öreg nagyanya. Mikor leültek, a bérlő csekély távolságban maga elé tett az asztalra, mely harminc lábnyi magasságban meredt a föld felett. Borzasztóan féltem és távol tartottam magam az asztal szélétől, nehogy leessek. Az asszony apró darab hust metszett le, fatányéron kenyeret morzsolt össze és elém tette. Mélyen meghajtottam magam, kést és villát szedtem elő és enni kezdtem, aminek kimondhatatlanul örültek. Aztán a szolgával piciny poharat hozatott, amibe négy pint fért bele, ezt megtöltötte. Nagy erőlködéssel szájamhoz forditottam a hordónagyságu edényt és ittam a gazdasszony egészségére, jó hangosan néhány angol szót kiáltottam, ami a kis társaságot oly vidám kacagásra fakasztotta, hogy csaknem megsiketültem a zajtól. Az ital olyanféle izü volt, mint az almabor és igen jól esett. Aztán a gazda jelt adott, hogy jőjjek oda a tányérja széléhez, de amint odasiettem, nagy zavaromban belebotlottam egy kenyérmorzsába és orrabuktam. Nem ütöttem meg magam, azonnal felpattantam megint s látva, hogy megijedtek s aggódtak értem, kalapomat háromszor meglengetve fejem felett, háromszoros „hurrá“-t kiáltottam, jelezve, hogy nincs semmi baj. De amint tovább haladtam gazdám felé (ezentul igy nevezem), a legkisebb fiu, tizéves kamasz, egyszerre lábamnál fogva elkapott s oly magasra emelt a levegőbe, hogy minden tagomban reszkettem. Atyja azonnal kivett a kezéből és egy akkora pofont adott neki, amivel földhöz vághatott volna holmi európai lovasságot; aztán elkergette az asztaltól. De én féltem, hogy a gyerek ezért haragudni fog rám, másrészt az is eszembe jutott, hogy miképpen bánnak a mi vásott gyerekeink verebekkel, nyulakkal, macskákkal, térdre estem hát és a fiu felé bökődve ujjammal, megérttettem gazdámmal, hogy szeretném, ha megbocsátana a fiunak. Az apa engedett és a gyerek ujból visszajöhetett az asztalhoz, mire én odamentem, megcsókoltam a kezét. Gazdám erre kezébe vette a fiu kezét és kényszeritette, hogy szépen simogasson meg.

Ebédközben történt, hogy az asszony kedvenc macskája felugrott az ölébe. Hangot hallottam hátam mögött, mely olyan volt, mintha egy tucat szövőszék kezdene munkába egyszerre; megfordultam s rájöttem, hogy ez a hang a macska dorombolása. Körülbelül négyszer akkora volt, mint egy jólfejlett ökör, csak a fejét láttam és egyik lábát, innen gondoltam. Ez állat megpillantása nyugtalanná tett, bár az asztal másik végén álltam, az asszony jó erősen tartotta, nehogy kiugorjon az öléből és körmei közé kapjon. De kiderült, hogy nincs veszély: a macska nem törődött velem, észre se vett, mikor gazdám eléje állitott. Különben pedig sokszor hallottam és számos utazásaim közben tapasztaltam is, hogy megfutni egy állat elől vagy félelmet elárulni arra jó csak, hogy megtámadjon bennünket, igy hát elhatároztam, hogy nem mutatok semmi nyugtalanságot e veszedelmes szembetalálkozás alkalmával. Ötször vagy hatszor vakmerően elsétáltam a macska feje előtt, félrőfnyire a bajuszától, mire a macska lassan visszahuzta a fejét, mintha jobban félne tőlem, mint én tőle. Azért kevésbbé féltem a kutyáktól. Három vagy négy jött be a szobába, az egyik buldog, nagyságra körülbelül akkora, mint négy elefánt, egy másik juhászkutya, valamivel nagyobb, de keskenyebb a buldognál.

Hogy asztalt bontottak, dajka jött be a szobába, karján egyéves gyerekkel. Ez rögtön észrevett engem és visitani kezdett, de ugy, hogy Londontól Chelsea-ig meghallották volna. Gyereknyelven ez a visitás azt jelentette, hogy adjanak engem oda, játszani akar velem. Az anya csupa nyájasságból megfogott és a gyerek feje elé tartott. A kis óriás azonnal derékon kapott és fejemet bevette a szájába; erre akkorát orditottam, hogy a kis szörnyeteg megijedt és kiejtett a kezéből. Feltétlenül kitörtem volna a nyakam, ha az anya nem tartja alám kötényét. A dajka, hogy lecsendesitse a porontyot, nagy lármával rázni kezdett egy kereplőt, ami holmi nagy hordó volt, tele hatalmas kövekkel, spárgával erősitették a gyerek derekára. De hiába, a gyerek csak visitott, mire az utolsó orvosság következett: a dajka megszoptatta. Be kell vallanom, soha olyan ellenszenves és undoritó valamit nem láttam, mint ezek a rengeteg keblek. Nem tudom, milyen hasonlattal éljek, hogy az olvasónak fogalma legyen e keblek nagyságáról, alakjáról, szinéről. Hat láb magasak voltak, körvonaluk legalább tizenhat láb. A bimbók akkorák, mint a fejem; felületük, mint az egész kebelé, tele foltokkal, óriási szeplőkkel és dudorokkal; hihetetlen undoritó volt s még hozzá közelről láttam, mert a dajka leült az asztal mellé, melyen én álltam. Eszembe jutott az angol hölgyek szép, fehér bőre, melyet oly elragadónak tudunk, mivel a mi szemünkhöz mért arányokban láthatjuk csak, a hibákat csak nagyitó üvegen vesszük észre: de azon aztán nincsen az a fehér lágy és finom bőr, ami durvának, rücskösnek és foltosnak ne lássék.

Emlékszem, mikor Liliputban voltam, az apró népségnek arcbőre milyen végtelenül finom és gyöngéd hártya érzését keltette bennem; erről beszéltem is akkor egy igen tanult és müvelt emberrel, aki barátom volt és ő azt mondta, hogy alulról nézve az arcom sokkal finomabb és egyenletesebb volt, mint közelről. Bevallotta, hogy nagyon megrendült, mikor először emeltem tenyerembe és tettem az arcom elé. Elmondta, hogy „a bőrömön nagy lyukakat lát, hogy a szakállam szőrei négyszer olyan vastagok, mint a sündisznótüske és hogy arcbőröm mindenféle tarka szinek igen kellemetlen keveréke“. Hozzá kell tennem, hogy otthon szép férfinak számitok és arcom csak kevéssé napbarnitott. Máskor, mikor az udvarhölgyekről beszéltünk, megjegyezte gyakran, hogy „ennek vagy annak nagyon nagy szája van, amaz tele van szeplővel, emennek az orra tömpe“, mindebből én nem vettem észre semmit. Ezek a megfigyelések elég helyénvalóak: szóvá kellett tegyem e kérdést, mert az olvasó különben azt hinné, ezek az óriások formátlan és rut emberek, bár abszolut értelemben ez nem áll: igen kellemes külsejü fajta ez. Az én gazdám vonásai például, bár csak egyszerü bérlő volt, nagyon szabályosnak és csinosnak tetszettek hatvan láb magasságból nézve.

Ebéd után gazdám kiment a munkások közé, s ahogy hangjából és mozdulataiból kivehettem, szigoruan meghagyta a feleségének, hogy nagyon vigyázzon reám. Én igen fáradt és álmos voltam, amit az asszony észrevett, betett a saját ágyába, tiszta fehér zsebkendővel betakart. Elég jó takaró volt, olyan vastag, mint egy hadihajó fővitorlája.

Két órát alhattam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, a feleségemmel és gyerekeimmel. Nagyon szomoruan ébredtem fel, egyedül találva magam egy rengeteg szobában, melynek szélessége háromszáz, magassága kétszáz láb. Az ágy, amiben feküdtem, husz rőf hosszu. Gazdám felesége házi teendőit végezte és engem bezárt. Az ágy nyolc rőfnyire magaslott a padló fölött. Természetes szükségletek arra inditottak volna, hogy leszálljak; kiabálni nem mertem, hiába is tettem volna, ekkora szobában, ilyen messzeségben a konyhától, ahol a család tartózkodott. Mig ezen tünődtem, egyszerre két patkány bujt be a függönyök közt és szimatolva futkároztak végig az ágyon. Az egyik majdnem rám lépett, ijedten felugrottam és kirántottam szablyámat, hogy védjem magam. A borzasztó állatok erre kétoldalt megtámadtak: az egyik mellső lábát már galléromra tette. Odadöftem és szerencsésen felhasitottam a beleit, mielőtt leharaphatta volna a fejem. Hörögve omlott le lábaimhoz, mire a másik látva ennek sorsát, megugrott, jókora vágással a hátán, amit futás közben ejtettem rajta. E hőstett után lassan járkáltam darabig az ágyon, sebesen lihegve, hogy zakatoló szivverésem megnyugodjék. Ezek a patkányok akkorák voltak, mint egy-egy hatalmas véreb, de még vadabbak és gyorsabbak. Ha szokásom szerint leoldottam volna a kardomat, mielőtt lefeküdtem, feltétlenül darabokra tépnek. A döglött patkány, lábaimnál, két rőf hosszu volt. A gyomrom nem birta, hogy lecipeljem az ágyról, melyen még vérezve feküdt. Még élt, egy hatalmas vágás a nyakszirtjére azonban végleg elhallgattatta.

Kevéssel azután bejött az asszony s látva, hogy egészen véres vagyok, odafutott és kezébe vett. Mosolyogva mutattam a döglött patkányra és jeleztem, hogy nincs semmi bajom. Ennek végtelenül örült, hivta a cselédet, aki a döglött patkányt kidobta az ablakon. Aztán megint az asztalra tett, ahol megmutattam neki véres szablyámat, melyet azután, megtörülve kabátom szárnyába, visszacsaptam hüvelyébe. Most ujból hevesen jelentkezett a kényszer, oly cselekedetet végezni, melyet más nem intézhetett el helyettem. Igyekeztem megértetni az asszonynyal, hogy szeretném, ha letenne a padlóra. Ezt meg is tette. Szemérmem nem engedte meg, hogy érthetőbben fejezzem ki magam, az ajtóra mutattam hát és többször meghajtottam magam. A jó asszony nagynehezen felfogta végre, mi bajom, ujra a kezébe vett és kivitt a kertbe, ahol a földre helyezett el. Kétszáz rőfnyit mentem, ekkor visszafordultam, intettem, hogy ne nézzem oda és ne jőjjön utánam; elrejtettem magam két sóskalevél közé és elvégeztem szükségletemet.

A nyájas olvasó remélem, megbocsát, hogy efajta részletek mellett oly hosszan időzöm. Alantas, közönséges lelkek előtt e részletek jelentéktelenek s közönyösek talán; a gondolkodó képzeletét s értelmét fejlesztik bizonynyal s megsegitik ugy a nyilvános, valamint a magánéletben. Utleirásaimban ez az egyetlen cél lebeg szemeim előtt: mindig az igazságot keresem, minden cicoma és irásmüvészkedő sallang nélkül. Ennek az utamnak emléke oly mélyen hatott reám s oly erős volt, hogy papirra vetve, nem hagyhattam el a legparányibb részletet sem. Sőt, átvizsgálva kéziratomat, kénytelen voltam kihuzni sok passzust, attól tartva, hogy unalmas és kicsinyes részletezőnek itélnek majd. Ez a vád, talán nem igaztalanul, gyakran éri a lelkiismeretes utleirót.

MÁSODIK FEJEZET.

(A bérlő leánya. – Szerzőt elviszik az országos vásárra, onnan a fővárosba. – Mik történtek utközben.)

Gazdámnak volt egy kilencéves kisleánya, aki igen ügyesen bánt a varrótüvel és pompás babaruhákat tudott csinálni. Ez a kisleány megegyezett anyjával, hogy ezentul a baba-bölcsőben fogok aludni. Ezt a bölcsőt betették egy szekrényfiókba, a fiók elé szabadon lógó deszkát tettek, hogy a patkányok ne férhessenek hozzám. Ebben az ágyban aludtam, egész ottartózkodásom idején. Helyzetem lassankint türhetőbbé lett, abban a fokban, ahogy megtanultam nyelvükön beszélni és kifejezhettem szükségleteimet. Ez a kisleány olyan ügyes volt, hogy néhányszor végignézvén vetkőzésem és öltözködésem, ő maga is fel tudott öltöztetni, bár én sohase kértem tőle, ha magam is megtehettem. Varrt nekem hét inget, fehérnemüimet sajátkezüleg gyakran kimosta. Ő volt egyuttal a tanitónőm is, tőle tanultam meg a nyelvükön beszélni. Ez ugy történt, hogy rámutattam valami tárgyra, mire ő megmondta annak a nevét, néhány nap mulva már magam kérhettem, ha valamire szükségem volt. Nagyon derék kisleány volt és alig negyven láb magas, korához képest igen kicsike. A kisleány _Grildrig_-nek nevezett el engem – ezt a nevet felkapta a család és később az egész ország. Ez a szó latinul körülbelül _nanunculus_-t, olaszul _homuncelesino_-t jelent, én _törpé_-nek forditanám. Ennek a kislánynak köszönhetem, ha abban a kietlen országban nem pusztultam el, mig ott voltam, nem váltunk el egymástól; én őt az én kis _Glumdalclitch_-emnek, vagyis dajkámnak neveztem. Nagy hálátlanság volna részemről, ha nem emliteném fel irántam táplált szeretetét és jóságát. Szivemből kivánom, bár lett volna módomban meghálálni jótéteményeit, ahogy megérdemelte, de ehelyett, attól félek, inkább szerencsétlen, bár ártatlan okozója voltam későbbi balsorsának.

Lassankint elterjedt a hir, hogy gazdám milyen furcsa állatot talált a mezőn: akkora csak, mint egy _splacnuk_, de különben emberformája van, emberi mozdulatai, beszél is, már sok szót megtanult az ország nyelvén, két lábon jár, szelid és kedves, jön, ha hivják, szótfogad, finom kis tagjai vannak és az arcbőre lágyabb és finomabb mint egy hároméves grófkisasszonyé. Egy másik bérlő, gazdám szomszédja és jó barátja, eljött, hogy meggyőződjék, mi igaz a meséből. Mindjárt megmutattak, feltettek az asztalra, ahol járkáltam, ahogy parancsolták, kardot huztam, bókoltam a vendég előtt, saját nyelvén megkérdeztem, hogy van, üdvözöltem őt, ahogy kis dajkámtól tanultam. Vendégünk öreg, rövidlátó ember volt, szemüveget vett fel, hogy jobban lásson: ezen hangosan kacagnom kellett, mert olyan volt a szeme, mintha a teli hold világitana üvegablakon keresztül. Gazdám családja rájött derültségem okára és hangosan velem nevettek, amin az öreg fickó elég bolondul méregbe jött. Ez az ember nagy zsugori volt; szerencsétlenségemre azt a gonosz tanácsot adta gazdámnak, hogy mint látványosságot mutogasson az országos vásáron, a szomszéd városban, félórányira (ami huszonkét mérföldet jelentett). Mindjárt gondoltam, hogy valami baj van, látván gazdámat és barátját hosszan sugdolózni, közben ugyanis gyakran rám mutatott, ugy rémlett, néhány szót is megértettem. Másnap _Glumdalclitch_, az én kis dajkám, elmondta nekem, miről volt szó. Ravaszul kikérdezte anyját, ugy tudta meg. A szegény kis leány mellére szoritott és bánatában sirva fakadt. Félt, hogy a durva és otromba népek még valami kárt tesznek bennem, agyonszoritanak, vagy eltörik a lábamat. Azt is észrevette nyilván, hogy természettől fogva mily szerény vagyok, hogy vigyázok becsületemre, s mily méltatlanságot éreznék a gondolatban, hogy nyilvánosan pénzért mutogassanak a csőcseléknek. Papa és mama, ugymond, azt igérte, hogy _Grildrig_ az övé lesz, de most már ugy látja, épugy lesz, mint tavaly, mikor egy kis báránykát adtak neki, azt mondták, az övé, és aztán, mihelyt a bárányka meghizott, eladták a mészárosnak. A magam részéről, hogy őszinte legyek, nem féltem annyira, mint kis dajkám. Erősen éltetett a remény, hogy majd csak visszanyerem szabadságomat, ami pedig azt a méltatlanságot illeti, hogy mutogatnak, mint holmi szörnyszülöttet, megnyugtattam magam, hogy hiszen idegen vagyok ebben az országban s hogy ezt a balesetet nem vethetik a szememre, ha visszatérek Angolországba: szerény véleményem szerint Nagybrittania királya, az én helyzetemben, ugyanigy járt volna, mint én.

Barátja tanácsát követve, gazdám beletett egy skatulyába és elvitt a szomszéd városba, ahol országos vásár volt. Kislányát is magával vitte, hátul ült, a nyeregkasban. Zárt doboz volt, amiben laktam, kis ajtóval oldalt, hogy ki és bejárhassak és néhány légnyilás is volt a tetején, kis dajkám babaágyából kivette a kis dunyhát, hogy arra feküdhessek. Ami engem illet, az ut nagyon megviselt, bár félóráig tartott csak: de vegyük hozzá, hogy a ló egyetlen lépésre kitett negyven lábat, emellett állandóan emelkedett és sülyedt alattam, ugy éreztem, mintha hajón volnék, dühöngő orkán közepette. Egy kis kocsmánál gazdám leszállt a lóról. Ott tanácskozott a korcsmárossal, előkészületeket tett, bérelt egy _grultrudot_, vagyis kikiáltót, jelentené a városban, hogy csodálatos teremtmény látható a Zöld Sas-ban, akkora csak, mint egy _splacnuck_ (hat láb magas kis állatkája ennek a vidéknek), máskép azonban egészen olyan, mint egy ember, több szót hibátlanul kiejt és számos szórakoztató és mulatságos tréfát mutat be.

A korcsma legnagyobb szobájában, háromszáz láb átmérőben, asztalra helyeztek. Kis dajkám az asztal mellett állt, alacsony széken, hogy vigyázzon rám és igazgasson. Hogy tolongás ne támadjon, gazdám ugy intézkedett, hogy egyszerre harminc embert eresszenek csak be. Mikor megtelt a szoba, becsukták az ajtót és én járkálni kezdtem az asztalon, ahogy kis dajkám parancsolta, kérdéseket tett fel, vigyázva, hogy csak olyat kérdezzen, amire felelni tudok és én feleltem is, oly hangosan, ahogy tőlem tellett. Többször a nézők felé fordultam, hajlongtam, üdvözöltem őket és beszéltem hozzájuk. Szeszszel töltött gyüszüből – Glumdalclitchtől kaptam – ittam az egészségükre. Kirántottam szablyámat és vagdalkoztam vele, mint a vivók. Kis dajkám szalmaszálat nyujtott át nekem, amit lándzsának használtam és szabályosan bökdöstem vele a levegőt, ahogy fiatalon tanultam. Egy napon tizenkétszer harminc embernek mutattak be, annyiszor kellett ugyanazt a játékot, ugyanugy végigjátszani, hogy végre halálosan kimerültem és bosszus is lettem, de egyre többen jöttek, mert hiremet szétvitték, és végre csaknem betörte már az ajtót a nép. Gazdám saját érdekében vigyázott, hogy senki ne nyulhasson hozzám, csak a kis leány: óvatosságból deszkákat feszitettek fel az asztal körül, melyen belül kézzel nem érhettek el a nézők. Mégis egy vásott iskolásfiu egyenesen fejemre célzott egy mogyoróval, hajszálnyira repült el a fülem mellett, feltétlenül szétlocscsantja az agyvelőmet, ha eltalál, mert akkora volt, mint egy uritök. Elégtételül láthattam, hogy a kis csirkefogót jól ellátják és kilökik a szobából.

Gazdám kihirdette, hogy a legközelebbi országos vásár alkalmából ujra mutogatni fog. Közben megfelelőbb jármüvet szerkesztett számomra, ideje is volt már, mert az első ut és nyolc órai munka ugy kimeritett, hogy alig álltam a lábamon és szólni se tudtam. Három nap is beletellett, mig egy kicsit magamhoz tértem, addigra száz mérföldnyi szomszédságból mindenünnen zarándokoltak már az emberek, hallván hiremet, hogy megtekintsenek. Harminc emberből állt az első szállitmány: különben gazdám a teljes szoba árát követelte olyankor is, mikor csak egy család nézett meg, ugy, hogy hosszu időn keresztül egész héten dolgoztam, szerdát kivéve, ez az ő sabbathjuk.

Gazdám, meggyőződvén róla, mily szép keresetre tehet szert általam, elhatározta, hogy elvisz az ország legtekintélyesebb városába. Elintézvén ügyeit és ellátva magát a hosszu utra, elbucsuzott feleségétől és 1703. augusztus 17-én, két hónappal partraszállásom után, utnak eredtünk a főváros felé, mely az ország közepén, mintegy háromezer mérföld távolságban fekszik. Glumdalclitch gazdám mögött ült a lovon, ölében tartotta kis lakó-dobozom, melyet előzőleg dereka köré erősitett volt. Ezenkivül még csak egy szolgáló jött velünk, aki hátunk mögött lovagolt és a podgyászt hozta.

Gazdám ugy gondolta, hogy utközben mutogat majd a városokban, melyek mellett elhaladunk; vagy előkelőbb birtokok házaiban, ahol lehet számitani közönségre. Könnyü utunk volt. Glumdalclitch, azzal az ürügygyel, hogy fáradt, sokszor megállitotta a lovat. Sokszor kivett a dobozból, levegőzni, megmutogatta a környéket. Öt vagy hat folyón is keresztül gázoltunk, mélyebb és szélesebb viz mindegyik, mint a Nilus vagy a Gangesz, ők csak pataknak nevezték. Tiz hétig voltunk uton és tizennyolc nagyobb városban mutogattak, nem is szólva a magánbirtokokról és néhány faluról.

Október 26-án elértük a fővárost, amit ők _Lorbrulgrud_-nak, vagyis a Világegyetem Büszkeségének neveznek. Gazdám a főuton vett ki lakást, nem messze a királyi palotától. Jegyeket nyomatott és meghivókat, melyek részletesen foglalkoztak velem. Három és négyszáz láb méretü szobát bérelt ki. Hatvan láb átmérőjü asztalt csináltatott, szélén három láb magas keritéssel, ez volt az én szinpadom. Naponta tizszer mutogattak, mindenek nagy ámulatára és megelégedésére. Most már türhetően tudtam beszélni nyelvükön és minden szót megértettem. Különben az abécéjüket is megtanultam és itt-ott irásban segitettem magamon: mig uton voltunk, Glumdalclitch volt a tanitóm és szabad óráinkban most ő oktatott. Kis könyv volt a zsebében, akkora mint egy térkép, holmi biblia vagy ilyesmi, ebből mutogatta a betüket és magyarázta a szavak értelmét.

HARMADIK FEJEZET.

(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. – A királyné megveszi szerzőt a bérlőtől és odaajándékozza a királynak. – Szerző őfelsége nagy tudósaival vitázik. – Az udvarnál szerzőnek lakosztályt rendeznek be. – Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. – Szerző hazája becsületéért helyt áll. – Szerző civódása a királyné törpéjével.)

Ilyen munka nap-nap után, nem maradhatott hatástalan. Néhány hét mulva jelentékeny változás állott be egészségemben. Mennél többet keresett rajtam a gazdám, annál telhetetlenebb lett. Elvesztettem étvágyamat és ugy lefogytam, hogy csak ugy lötyögött rajtam a bőr. A bérlő végre észre is vette ezt és arra következtetett, hogy nemsokára meghalok, igy hát azon volt, hogy utolsó napjaimban minél többet vegyen be rajtam. Mig igy számolgatott, egy _sardral_, vagyis kamarás jelent meg, az udvar küldötte, rendelettel, hogy azonnal vigyenek fel őfensége a királyné és hölgyeinek mulattatására. A hölgyek között volt, aki már látott engem és csodákat beszélt őfelségének szépségemről, jó modoromról, értelmességemről, izlésemről. Őfelsége el volt ragadtatva tőlem. Térdreestem és azt a kegyet kértem, hogy királyi lábát megcsókolhassam, de ő kegyesen kis ujját nyujtotta felém, amit két kézzel öleltem át és csücskét ajkaimmal illettem, nagy áhitatot negélyezve. Őfelsége aztán kérdéseket intézett hozzám, hogy hol lakom, hol a hazám, merre jártam a világban. Világosan, néhány szóban válaszoltam. Megkérdezett, „volna-e kedvem az udvarnál maradni?“ Hajlongva válaszoltam, „hogy gazdám rabszolgája vagyok, de ha tőlem függene, boldog és büszke volnék, ha életemet őfelsége szolgálatára szentelhetném“. Ekkor megkérdezte gazdámat, „eladna-e neki jó áron?“ Gazdám, aki különben is tartott tőle, hogy hamarosan elpusztulok, kész volt megválni tőlem és ezer aranyat kért. Azonnal kiutalták neki. Mindegyik arany akkora volt, mint hatszáz tallér, de az ország méreteihez arányitva és tekintve az aranynak itteni nagy árfolyamértékét, az összeg alig tett ki annyit, mint ezer angol ginea. Ekkor azt kértem még, hogy „tekintve, hogy e perctől fogva őfelsége legalázatosabb alattvalója és vazallusa vagyok, engedtessék meg, hogy Glumdalclitch, aki oly gyöngéden és hüen s annyi hozzáértéssel bánt velem, szintén szolgálatában maradhasson, mint dajkám és oktatóm.“

Őfelsége ebbe is beleegyezett, gazdám is szivesen látta, hogy leánya udvarképes lesz, a szegény kis leány pedig alig tudta elrejteni örömét. Volt gazdám elbucsuzott tőlem, megjegyezve, hogy ime, milyen jó állást szerzett nekem, amire egy szót se válaszoltam, csak könnyedén biccentettem a fejemmel.

Őfelsége észrevette hideg magatartásom és mikor a bérlő távozott, megkérdezte, mi okom volt erre. Alázatosan válaszoltam: „hogy nem tartozom hálával volt gazdámnak, ha csak azért nem, hogy nem csapott agyon egy tehetetlen és ártatlan teremtést, amit a földjén talált és hogy ezért a szivességért bőségesen megszolgáltam neki azzal a vagyonnal, amit a mutogatásom árán és eladásommal szerzett. És hogy az a munka, amit szolgálatában végeztem, elég lett volna ahhoz, hogy nálam tizszer erősebb igavonó állatot elpusztitson. Egészségemet különben erősen megviselte a robot. A nap minden órájában mulattatnom kellett a csőcseléket és ha gazdám nem tartott volna tőle, hogy hamarosan elpusztuulok, őfelsége nem kapott volna meg ilyen olcsón. De most, hogy nem kell félnem többé, ily nagy és nemes királynő pártfogása alatt, ki valóban ékessége a természetnek, kedvence a világnak, gyönyörüsége az alattvalóknak és a teremtés főnix-madara – ugy érzem, volt gazdám feltevése alaptalan – máris éledni érzem erőimet, legfelségesebb jelenlétének jótékony hatása alatt.“

Ez volt beszédem summája: nagy erőlködések közt és sok dadogással voltam képes elmondani. A beszéd utolsó része e nép sajátos stilusában történt. Glumdalclitch-től tanultam néhány megfelelő mondatot, mig ideértünk.

A királyné, aki nagy elnézéssel hallgatta végig erőlködésem, meg volt lepetve, hogy ennyi szellemet és modort tapasztal ilyen apró állatkában, mint én vagyok. Kezébe vett és bevitt a királyhoz, aki szobájába vonult volt vissza. Őfelsége, igen komoly és fenséges magatartásu uralkodó, első pillanatra nem méltatva behatóbb szemléletre, hidegen azt kérdezte a királynétől: „mióta mulatja magát _splacnuck_-ok tenyésztésével?“ – annak nézett, amint őfelsége tenyerén feküdtem, hasmánt. De a királynő, akinek rendkivül sok humora volt és igen éles észjárása, szépen talpraállitott engem az iróasztalon és meghagyta, számolnék be magamról a királynak. Néhány szóban megtettem ezt is és erre beengedték Glumdalclitch-et, aki eddig az ajtó előtt állt és alig tudta türtőztetni magát, annyira féltett. A kis leány igazolta őfelsége előtt szavaimat, hogy miként érkeztem atyja házához s mi minden történt azóta.

A király, müveltség dolgában bármelyik alattvalójával vetekedő férfi, különösen a filozófiában és matematikában képezte magát szokatlan fokra. Látván, hogy egyenesen járok (mielőtt még megszólaltam volna), kijelentette, hogy nyilván önmüködő kis szerkezet vagyok (Brobdingnag népe igen ügyes efajta konstrukciókban) és hogy igen nagy müvész volt, aki szerkesztett. De mikor hallotta a hangomat is és rájött, hogy szabályszerü és helyes mondatokban beszélek, értelmes szavakkal, ekkor alig tudta elrejteni álmélkodását. Azzal a beszámolóval, amit idejöttömről adtam, semmiképen sem volt megelégedve, azt hitte, ezt az egész történetet Glumdalclitch sütötte ki az apjával, ezek tanitottak meg beszélni is, hogy annál nagyobb árat kapjanak értem. Ezzel a feltevéssel több kérdést intézett hozzám, de én mindig értelmes válaszokat adtam, mely válaszoknak semmi hiánya nem volt, eltekintve rossz kiejtésemtől; és leszámitva néhány közönséges és parasztos szót, amit a bérlő házában tanultam, s melyek az udvar pallérozott beszédmodorához nem illettek.

Őfelsége három kiváló tudósát hivatta, szokás szerint ezek voltak heti beosztásban. Ezek az urak nagy figyelemmel és tüzetesen vizsgálták egy ideig alakomat: a végén nagyon különböző véleményeket nyilvánitottak. Abban mind a hárman megegyeztek, hogy nem szabályszerü és természetes uton kellett létrejönnöm, ugyanis nem találnak rajtam szerveket, melyek alkalmasak életfentartásomra: sem fára mászni, sem lukat furni a földbe nem tudok. Fogaimat hosszan vizsgálták és arra következtettek, hogy husevő állat vagyok, másrészt azonban sokkal gyengébb vagyok a legtöbb négylábunál. A földi egér, mely nagyságban hasonlit hozzám, sokkal fürgébb nálam, igy hát igazán nem tudják elképzelni, miből élek: hacsak nem csigákból és bogarakból. De hozzátették, hogy tudományos okokból nagyon kétes ez a megoldás is. A nagytudásu urak egyike ugy vélte, hogy egyszerüen anyaméhmagzat, vagy koraszülött lehetek. Társai azonban elvetették ezt, mert tagjaim fejlettsége ellentmond efajta feltevésnek. Továbbá fel kellett ismerniök azt a tényt, hogy már több év óta élek, szakállam szőrei tisztán kivehetők nagyitóüveg segitségével. Az sem lehet, ugymond, hogy törpe vagyok: ilyen apró termet nem hasonlitható semmihez és nem származhatott az ő fajtájukból. A királynő kedvenc törpéje, a legkisebb ember az egész birodalomban, mégis csak volt vagy harminc láb magas. Hosszas tanácskozás után végre egyhangulag abban állapodtak meg, hogy _Relplum Scalclath_ vagyok ami latinul _lusus naturae_-nak, vagyis a Természet Játéká-nak felel meg. Ezzel az eredménynyel, ugy vélem, Európa modern filozófusai is tökéletesen meg lehetnek elégedve, akik szakitva Aristotelesnek a természetfölötti okok mögé csupa tudatlanságot rejtő követőivel, minden nehézséget ezzel a nagyszerü szóval oldottak meg, a tudomány és emberi megismerés kimondhatatlan dicsőségére.