Part 14

Ezerhétszázkilenc május hatodikán ünnepélyes bucsut vettem az udvartól és barátaimtól. Őfelsége őrséget rendelt mellém Glanguenstaldig: az a sziget délnyugati kikötője. Hat nap mulva indult a hajó Japánba. Az ut tizenöt napig tartott. A kis Xamoskhi kikötőváros mellett vetettünk horgonyt, Japán délkeleti partján. Innen néhány földnyelv vezet észak felé, ahol Japán fővárosa, _Jeddó_ fekszik. Partraszállva, megmutattam a luggnaggi király levelét: a hivatalnok jól ismerte a tenyérnagyságu pecsétet, melyre a következő szavak voltak irva: „a király egy béna koldust emelt fel a földről“. A város előljárói hallván a levélről, ugy fogadtak, mint valami minisztert. Elláttak kocsikkal és szolgákkal s Jeddóig kisértek, ahol azonnal jelentkeztem kihallgatásra és felmutattam a levelet. Miután ezt szertartásosan felbontották s a tolmács közölte őfelségével tartalmát, az utóbbi értésemre adta, „hogy fejezzem ki mit akarok, bármi legyen az, megkapom, királyi testvére kedvéért“. A tolmács különben holland hajósok üzletfele volt, magatartásomon észrevette európai mivoltomat s hollandul forditotta le őfelsége szavait. Mint már elhatároztam, azt feleltem, „hogy holland kereskedő vagyok, hajótörést szenvedtem, szárazon, vizen Luggnaggba jutottam és onnan Japánba. Tudom, hogy honfitársaim gyakran megfordulnak erre s lesz módom visszatérni hazámba: azért hát alázattal ama kegyet kérem csak, engedné meg őfelsége, hogy épségben Nangasakba jussak!“ Ehhez hozzá tettem még, „hogy luggnaggbeli királyi pártfogóm kedvéért engedje el őfelsége nekem azt a szertartást, melyben honfitársaimnak rá kell tapodni a keresztre: – a balsors vetett ez országba, s nem kereskedni jöttem. Midőn e kérelmemet a tolmács leforditotta, őfelsége meglepettnek látszott s azt mondta, „ugy emlékszik, a hollandusok között az első vagyok, aki e pontban aggodalmaskodott s valóban, szinte kétkedni kezd benne, igazán hollandus vagyok-e, mert hogy igaz keresztény vagyok, az biztos. Mindazonáltal, különös kegyképpen, teljesiti kivánságomat, de ügyesnek és óvatosnak kell lenni, s meg kell hagyni a hivatalnokoknak, hogy ugy engedjék el nekem a szertartást, mintha véletlenül történnék, mert biztosit, hogyha valamelyik holland testvérem megtudja a titkot, biztosan nyakamat szegi utközben.“ Hálámat fejeztem ki e szokatlan kegyért; ezekután rábiztak egy kapitányra, aki épségben szállitott Nangasakba s gondoskodott róla, hogy a kereszt-szertartás elmaradjon.

Ezerhétszázkilenc junius kilencedikén értünk Nangasakba, hosszu és fáradságos utazás végével. Csakhamar holland tengerészek társaságába jutottam, s az Amboina nevü négyszázötven tonnás hajón Amsterdamba vitettem magam. Valamikor sokat éltem Hollandiában, Leydenben folytattam tanulmányaimat s jól tudtam hollandusul. A tengerészek csakhamar megtudták, honnan jövök s kikérdezték egész életemet. Rövid és valószinü történetet eszeltem ki, elhagyva a legfontosabb mozzanatokat. Voltak ismerőseim Hollandiában, vezetéknevet találtam ki magamnak és azt mondtam, hogy szüleim szegény gülderlandi parasztok. A kapitánynak, Teodorus Vangrultnak ki akartam fizetni az utat, de mikor megtudta, hogy seborvos vagyok, megelégedett a fél dijjal, azzal a feltétellel, hogy utközben igénybe vehessék szolgálataimat. A legénység többször megkérdezett, hogy a fentemlitett szertartáson átestem-e, kitérő válasszal feleltem, mondván, hogy mindenben alávetettem magam a császár parancsának. Mégis egy rosszakaratu gazfickó bevádolt a tisztnél, s azt állitotta, hogy nem tapodtam rá a keresztre. Szerencsémre, ez a tiszt be volt avatva ügyembe, husz bambusznádat veretett a fickó hátára, ezekután nem zaklattak többé.

Különösebb esemény nem zavarta utunkat, jó széllel elértük a Jóreménység fokát, ahol friss vizet vettünk fel. Ezerhétszáztiz április tizedikén elértük Amsterdamot, utközben három emberünket vesztettük el csak betegségekben, s egy negyediket, ki az előárbócról zuhant a tengerbe, nem messze Ginea partjaitól. Amsterdamból csakhamar Angliába indultam kicsiny hajón, mely a város tulajdona. Április 16-án a dünékra értünk. Másnap reggel kötöttünk ki: öt év és hat hónap után ujra láttam szülőhazámat. Egyenesen Redriffbe utaztam, ugyanaznap délutánján meg is érkeztem s nőmet és családomat jó egészségben találtam.

NEGYEDIK RÉSZ. Utazás Hauhnhnm országba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző, mint kapitány utra kel. – Legénysége összeesküszik ellene, fülkéjébe csukják s ismeretlen vidéken partra teszik. – Behatol az ország belsejébe. – A Yehuk, egy sajátságos állatfajta. – Szerző találkozik két Hauhnhnm-el.)

Bár rakoncátlan természettel vádoljanak, be kell vallanom, hogy kalandvágyamat nem oltotta el mindama veszély és kétségbeesés, melyeket utam korábbi részeiben elbeszéltem. Öt hónapot töltöttem nőmmel és gyermekemmel és igen boldog lehettem volna, ha meg van bennem a képesség felismerni, hol kell megállanom. Szegény feleségemet áldott állapotban hagytam ott s elfogadtam egy kedvező ajánlatot, a háromszázötven tonnás nagy kereskedelmi hajónak, a „Kaland“-nak parancsnokságát; közismert jó tengerész voltam s hogy meguntam már a seborvosi hivatást, e célra egy ügyes fiatalembert fogadtam fel hajómra, bizonyos Purefoy nevezetüt. Portsmouthban szálltunk vitorlásra, 1710. szeptember 7-én. Tizennegyedikén Pocock kapitánynyal találkoztunk, aki Campechy öblébe igyekezett ébenfáért. Tizenhatodikán a vihar elválasztott bennünket. Hazatértem után értesültem róla, hogy nemsokára ezután megfeneklett és az egész hajóról csak egy kis inas maradt életben. Becsületes ember volt és jó tengerész: csak tulságosan bizott eszében s ez volt oka pusztulásának, mint annyi másnak. Ha megfogadta volna tanácsom, most otthon volna családja körében, épségben és biztonságban, mint én.

Több tengerészem meghalt maláriában. Barbadosban kellett felfogadnom néhányat, s érintenem kellett a Leward szigeteket, ama kereskedők megbizása szerint, akik alkalmaztak. Csakhamar magam megbántam, amit tettem: a felfogadott emberek közül volt néhány bukkanir, azaz tengeri kalóz. Ötven emberem volt a fedélzeten s parancsot adtam, hogy a déli tenger felé forduljunk, ahol az indusokkal akartam kereskedni s néhány felfedezést voltam teendő. De ezek a fickók, akiket felszedtem, megrontották legénységemet, összeesküdtek ellenem, hogy elkaparitsák a hajót. Egy reggel fülkémbe törtek, kezemlábam megkötözték s megfenyegettek, hogy a tengerbe hajitanak, ha ellenállok. Azt feleltem, hogy foglyuk vagyok és megadom magam. Megeskettek, aztán felbontották kötelékeim, csak a lábamon hagytak egy láncot, s hozzáerősitettek ágyamhoz. Ajtóm elé őrt állitottak, töltött fegyverrel, ki azonnal főbelőtt volna, ha megkisérlem a szökést. Adtak ennem és innom s a hajó parancsnokságát átvették. Az volt a céljuk, hogy mint kalózok, spanyol hajókat fosszanak ki: de ehhez több ember kellett volna. Igy hát elhatározták, hogy eladják a rakományt s Madagaskárban uj legénységet szerveznek, mert tudnivaló, hogy fogságom alatt is nagy volt a halálozás. Több héten át kereskedtek az indusokkal, de ma sem tudom, mely irányban haladtunk: elzárt rab voltam s arra vártam csak, hogy legyilkoljanak, mintahogy gyakran igérték.

Ezerhétszáztizenegy május 9-én bizonyos James Welch jött le fülkémbe s értesitett, hogy a kapitány parancsa szerint most kitesznek a partra. Veszekedtem vele, de hiába, még azt se akarta megmondani, ki légyen az uj kapitány. Belöktek egy mentő-csónakba, még csak annyit engedtek meg, hogy felvehessem legjobb ruhámat s néhány fehérnemüt; fegyvert nem vihettem magammal. Nem motoztak meg, volt annyi becsület bennük s igy zsebeimbe pénz maradt és néhány apró tárgy. Mintegy félmérföldet eveztek velem s aztán kitettek a partra. Rimánkodtam, mondanák meg, hol vagyunk: esküdöztek „hogy maguk se tudják, s hogy a kapitány elhatározta, hogy a legelső helyen, ahol földet érünk, megszabadul tőlem, miután a rakományt ugyis eladta már“. Visszaugráltak a csónakba, ajánlották, hogy fussak el, nehogy az ár elkapjon s bucsut vettek tőlem.

Kétségbeejtő helyzetemben mit tehettem egyebet, kigázoltam a sekély vizből s egy kis dombra ültem pihenni s gondolkodni. Kissé magamhoz térve, megindultam befelé, azzal, hogy az első vad, akivel találkozom, majd csak megkimél, ha életemért kösöntyüket, üveggolyókat s más csecsebecsét ajánlok fel: tengerészek rendesen ellátják magukat effélével. A vidék hosszu fasorokkal oszlott részekre. Vetést is láttam, de nem voltak szabályosak. Minden magától nőtt, magas fü közt jártam, előttem árpaföldek terültek. Óvatosan s körülnézegetve haladtam, nehogy meglepjenek, vagy nyillal lőjenek le hátulról. Egyszerre kitaposott uthoz értem; váratlanul bukkanva emberi, ló és tehénlábak nyomaira. Majd több állatot pillantottam meg a mezőn s néhányat a fák gallyai között. Nagyon furcsa formájuk volt, annyira megleptek, hogy hirtelen egy sövényfal mögé huzódtam s onnan szemléltem azokat, amik közelebb kerültek hozzám s alkalmat adtak behatóbb vizsgálatra. Fej és mell sürü szőrrel boritva, a szőrzet hol bodros, hol hosszu és lecsüngő; szakáluk is van, olyanféle, mint a kecskének, hátuk közepén vastag hajpamat huzódik, ugyanez a lábakon és lábfejeken. Testük többi része csupasz s piszkos-barna bőrük látható. Farkuk nincsen s a combok szőrtelenek, kivéve hátul: ez nyilván arra való, hogy kényelmesen üljenek a földön; leggyakrabban, ebben a helyzetben láthatók, vagy fekve, vagy gyakran hátsó lábukon állva. A fákra oly gyorsan másztak, mint a mókus; első és hátsó lábukon hosszu, hegyes és horgas karmok szolgálnak e célre. Gyakran ugrottak a levegőbe s feltünő ügyességgel kergetőztek. A nőstények valamivel kisebbek párjaiknál, fejükről hosszu hajzat fityeg, arcuk csupasz, valamint egész testük is, kivéve a nemi tájakat. Mellbimbójuk két mellső lábuk között csüng le, s gyakran csaknem a földet éri, ha járnak. A hajuk szine különböző: barna, vörös, fekete és sárga. Mindent összevéve, soha életemben nem láttam ilyen visszataszitó állatot, mely első pillanatra természetes ellenszenvet keltett bennem, elannyira, hogy undorral s megvetéssel felálltam, megelégedvén e látványt s folytattam utamat a kitaposott ösvényen, remélve, hogy valamely indus házához vezet. Alig tettem nehány lépést, midőn szemtől-szembe kerültem egy előbb leirt teremtéssel: egyenesen nekem jött. Megpillantva engemet, a rut szörnyeteg bosszus fintorokat vágott, megállt s hülyén bámult rám, mintha sose látott volna még ilyent, felemelte egyik mellső patáját, nem tudom kiváncsiságból vagy rosszakaratból-e, de nem vártam meg, mig hozzám ér, felkaptam vadászkésemet s lapos fejével rávágtam körmére. Éllel nem mertem támadni, attól tartva, hogy a benszülöttek felbőszülnek ellenem, ha megtudják, hogy megöltem, vagy megnyomoritottam holmi háziállatot. A bestia visszakapta kezét s oly hangosan bömbölt, hogy a szomszéd földről mintegy negyven társa odaugrált üvöltve s rut pofákat fintorgatva felém, de én egy fatörzshöz futottam s megvetve hátamat, a tőrt magam előtt lóbáltam, hogy távol tartsam a bestiákat. De néhány átkozott fajta elkapta a fa ágait, felkusztak a fára s onnan fejemre ronditottak. Alig kerültem ki az adagokat, hozzásimulva a fához s igy aránylag még jól jártam, csak rettentő büzük fojtogatott.

Nagy bajom közepette egyszerre csak látom, hogy az egész társaság eliramodik, oly gyorsan, ahogy a lába viszi. Kimerészkedtem a fa alól s kikémleltem az utra, hogy lássam, mi rémithette meg ennyire a bandát. De csak egy lovat pillantottam meg, csendesen és nyugodtan sétált, ugy látszik, ez riasztotta el őket. A ló meghőkölt egy pillanatra, mikor közelembe került, csakhamar összeszedte magát, s a csudálkozás kifejezésével szemében, egyenesen arcomba nézett. Kezeimet, lábaimat vizsgálta, s többször körüljárt. Nem állhattam odébb, mert elzárta az utamat, bár viselkedésében semmi támadó, vagy erőszakos nem volt, inkább valami szokatlan szelidség; percekig egymásra meredve álldogáltunk, végre kinyujtottam a kezem, hogy megveregessem a nyakát, füttyentettem is, mint a lovászgyerekek, mikor idegen lovakat zaboláznak. De ez a ló kedveskedésemet némi megvetéssel fogadta, megrázta fejét s homlokát leszegve, jobb mellső lábát gyengéden felemelte s szeliden, de határozottan eltolta a kezemet; aztán háromszor, vagy négyszer nyeritett, de oly sajátos, tagolt ütemekben, hogy csaknem azt kellett hinnem, a maga nyelvén beszélt valamit.

Mig igy bámultuk egymást, más ló lépdelt oda, szembefordultak s jobb patájukat felemelve összeütötték, majd több izben nyeritettek, de annyiféle hangon, hogy csaknem tagolt beszédnek tünt. Pár lépést hátrahuzódtak, egymás oldalán sétáltak fel s alá, tárgyaló felek módján, akik valamit latolgatnak. A szemük gyakran lebbent felém, mintegy aggódva, hogy el ne szökjem. Egészen el voltam képedve, s azt gondoltam, hogyha ez országban az állatok igy viselkednek, ebben az arányban az emberek kell, hogy a föld legbölcsebb s fejlettebb népe legyen. Ez a gondolat megnyugtatott. Elhatároztam, hogy most odébb állok s felkeresek valami házat, vagy falut, vagy bennszülöttet s itt hagyom a két lovat, társalogjanak, amig jólesik. De az első ló, egy almás pejkó, látván, hogy már elosonnék, utánam nyeritett, de olyan határozott és kifejező hangon, hogy megdöbbenésemben szinte értettem, mit akar. Anélkül, hogy számot adhattam volna magamnak, mit teszek, megfordultam és odaléptem hozzá, mintegy további parancsait várva. Elrejtettem félelmemet, bár most már őszintén aggódni kezdtem, hogy fog ez a kaland végződni; az olvasó elképzelheti helyzetemet. A két ló mellém lépett s most nagy komolysággal kezdték vizsgálni arcomat s kezeimet. A szürke pej, jobb mellső patájával körültapogatta kalapomat, mire levettem azt s ujra föltettem. Erre mindketten nagyon meglepettnek látszottak: a másik, egy barna mén, meglibbentette kabátom szárnyát s ezen megint csodálkoztak. Megsimogatták kezem s láttam, hogy annak szine és lágysága meglepi őket; az egyik oly erősen szoritotta le kezemet patája és csülke közé, hogy felkiáltottam, ezután mindketten gyöngéden s vigyázva nyultak hozzám. Cipőm és harisnyám nagy zavarba hozta őket, többször nyeritettek s mindenféle gesztusuk volt, önkénytelenül bölcsekre kellett gondolnom, mikor valamely bonyolult jelenség okait próbálják megfejteni.

Mindent összevéve, ez állatok viselkedése oly észszerü és szabályos, oly megfontolt és értelmes volt, hogy végre meggyőztem magam, hogy ezek csak varázslók lehetnek, akik valamely rejtett célból lovakká változtatták magukat, s most, hogy idegent találnak, szórakozni akarnak vele, – vagy talán igazán meglepi őket egy idegen és távoli utazó arca, öltözéke. Megnyugodva ez okoskodásban, a következő szavakkal fordultam feléjük: „uraim, ha önök vajákosok, amint okom van hinni, bizonyára értik a világ minden nyelvét, engedje meg tehát méltóságtok, hogy magamat mint egy szegény, hajótörött angolt bemutassam; rossz sorsom e partokra vetett s most csak arra kérem önöket, engedjék meg, hogy valamelyiküknek hátára üljek, mintha igazi ló volna s eljussak egy házig, vagy faluig, ahol megpihenhetek. Cserébe e kegyért ezt a vadászkést s nehány kösöntyüt felajánlom önöknek“ s már ki is vettem zsebemből e tárgyakat. A két ló csendesen állt, mig beszéltem, ugy látszik, nagy figyelemmel hallgatták végig s mikor befejeztem, többször nyeritettek egymás felé, mintegy komoly társalgásba merülve. Hanem észrevettem, hogy nyelvük nagyon jól fejezi ki az indulatokat, s szavaik, kis fáradsággal, még könnyebben beszedhetők, mint a kinai szavak.

Gyakran megkülönböztettem ezt a szót _yehu_, ezt többször ismételte mindegyik. Bár nem tudhattam, mit jelent e szó, mégis, mig a két ló hevesen beszélgetett, megkisértettem, hogy kiejtsem ezt a szót s hogy egy pillanatra elhallgattak, hangosan és bátran mondtam: _yehu_, minden tehetségemmel utánozva a lónyeritést. Ezen nagyon meglepődtek s a szürke kétszer ismételte ezt a szót, mintha a helyes kiejtést tanitaná nekem. Mire én is többször ismételtem a szót, egyre jobban, bár tökéletesen nem utánozhattam. Most egy másik szóval próbálta meg, amit már nehezebben tudtam kiejteni, a mi betüinkkel leirva talán igy hangzanék: _Hauhnhnm_. Ez már nem sikerült ugy, mint az előbbi szó, két vagy három kisérlet után mégis kiejtettem s mindketten csodálkoztak tehetségemen.

Miután még nehány szót váltottak, a két barát bucsut vett egymástól, megveregetve egymás patáját: a szürke pej jelt adott nekem, hogy csak menjek szépen előre, jobbnak láttam engedelmeskedni. Hogy nem mentem elég gyorsan, igy kiabált: _huun, huun_; megértettem, mit akar, s jelekkel értésére adtam, hogy fáradt vagyok s nem tudok gyorsabban menni, mire nyugodtan megállt s várt, hogy kipihenjem magam.

MÁSODIK FEJEZET.

(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. – Hogy fogadják szerzőt. – A Hauhnhnmok tápláléka. – Szerző busul, hogy nem kap hust. – Végre megnyugszik. – Mit eszik szerző ebben az országban?

Három mérföldet mentünk, s egy hosszu épülethez jutottunk el, mely a földbe vert s keresztbe rakott cölöpökből készült: az eresz alacsony, szalmával boritott. Kicsit megnyugodtam, s mindenféle csecsebecsét szedtem elő, amilyenekkel utasok nyerik meg indusok és más félvadak jóindulatát. De a ló jelt adott, hogy csak menjek be előtte. Nagy szobába léptem, amelynek egyenletes, lebakolt agyagpadlója volt s a falak hosszában vedrek és vályuk huzódtak. A szobában két kancát és két poroszkát láttam, nem ettek, hanem legnagyobb meglepetésemre ültek a hátsó combjukon. Még jobban csodálkoztam, látván, hogy sürögnek-forognak a szobában s tesznek-vesznek. Ez megerősitette első gyanumat, hogy végtelenül fejlett és értelmes nemzet lehet az, melynek oktalan állatai ennyire civilizálódtak. Csakhamar belépett a szürke, tekintélyt eláruló hangon többször nyeritett s a többi válaszolt.

Ebben a házban még három szoba volt, egymással szembe vágott ajtókkal; a második szobán keresztül haladtunk a harmadik felé. Most a szürke előre lépett s intett, hogy várjak. Vártam a második szobában s előkészitettem ajándékaimat, melyekkel a ház urát és urnőjét lekenyerezem: két kést, két kösöntyüt, hamis gyöngyökkel, egy kis tükröt és egy nyakláncot. A ló kétszer, háromszor nyeritett, s én vártam, hogy valami emberi hangot hallok most már, de csak nyerités volt a válasz, igaz, hogy valamivel élesebb. Azt kezdtem hinni, hogy valami igen nagy ur házába kerültem, ha ennyi ceremónia kell hozzá, hogy bebocsáttatást nyerjek. Csak azt nem értettem, hogy veheti magát körül ilyen nagy ur csupa lovakkal. Végre aggódni kezdtem, hogy szenvedéseim s balsorsom talán megzavarták eszemet, nyugtalanul felálltam s körülnéztem a szobában, mely választékosabban volt berendezve, mint az első. Megdörgöltem szemem, de minden ugy maradt. Megcsiptem karom, hogy felébredjek, remélve, hogy csak álmodom. Végre nem maradt más hátra, megnyugtattam magam, hogy mindez csak varázslat és bűvészet lehet. Nem volt időm folytatni elmélkedéseim, mert már jött is a szürke ló, s jelt adott, követném őt a harmadik szobába. Ott egy szép paripát találtam, két csikóval, kik hátsó lábukon ültek, művészien font s tökéletesen tiszta szalmaszőnyegeken.

Hogy beléptem, a paripa felállt fekhelyéről, közel lépett hozzám s miután gyengéden vizsgálta arcom és kezeimet, igen megvetően mért végig s a másik lóhoz fordulva többször hallottam a _yehu_ szót: melynek értelmét akkor még nem fogtam föl, bár ez volt az első szó, amit kiejtettem. Csakhamar, örök szégyenemre és bánatomra, megtudtam, mit jelent e szó. A szürke pej bólintott és ismételve a _huun-huun_ szavakat, jelt adott, hogy jőjjek vele. Nagyobb udvarba jutottunk, melynek közepén, nem messze a háztól, másik épület állott. Beléptünk s hármat vagy négyet láttam amaz utálatos teremtések közül, amelyekkel partraszállásom után találkoztam. Gyökereket és hust ettek; később megtudtam, hogy szamarak és kutyák, vagy betegségben elhullott tehenek husát. Mindháromnak zsineg volt a nyakán, melynek végét egy-egy cölöphöz kötötték: az ételt két első lábukkal fogták meg s fogukkal marcangolták szét.

A főló parancsot adott egy vörös poroszkának, ugylátszik szolgája volt, hogy oldozza fel az egyiket s hozza közelébb. A bestiát szorosan odaállitották mellém és arcunkat és alakunkat az ur és szolgája tüzetesen összehasonlitotta: ujból többször hallottam ismételni a _yehu_ szót. De mekkora volt borzadásom és meglepetésem, mikor észrevettem, hogy az az utálatos állat egészen emberi formáju, arca lapos és széles ugyan, orra benyomott, ajka széles és szája nagy, de ilyesmit vad népeken is tapasztalhat az ember, melyeknél a vonásokat már gyermekkorban eltorzitja a föld porában való hentergés, vagy az, hogy az anyák hátukon hordják kicsinyeiket s ezeknek arca vállukhoz dörgölődik. A _yehu_ mellső lába alig különbözött az én kezemtől, csak a körmök hosszabbak, a tenyér durvább s barnább s a kézfej szőrösebb. Lábunk is éppen ugy hasonlitott, amit csak én tudhattam, mert a lovak harisnyát s cipőt láttak rajtam. Egész testünk, eltekintve, a már leirt szőrzetektől s szinektől, ilyen megdöbbentő hasonlatosságot mutatott.

A lovak azonban nagy zavarban voltak, látván, hogy testem nagy része különbözik a _yehuk_ testétől; azt persze nem tudták, hogy e különbségeket csak a ruháimnak köszönhetem. A vörös poroszka egy gyökeret nyujtott át nekem, amit patája és csülke közé szoritott, mint azt megfelelő helyen kimagyarázom majd. Elvettem a gyökeret, megszagoltam és udvariasan visszaadtam. Erre egy darab szamárhust vett ki az egyik _yehu_ vályujából, de ez oly büzös volt, hogy undorodva elfordultam; egy yehunak vetette oda, mely aztán mohón felfalta. Ekkor a ló egy köteg szénát nyujtott felém, majd egy vödör zabot, de én fejemet ráztam, jelezve, hogy ezt nem tudom megenni. Már ekkor megijedtem, mi lesz velem, hisz itt éhen halhatok, ha magamhoz hasonló lénynyel nem találkozom, mert ami e piszkos _yehukat_ illeti, be kell vallanom, soha nem láttam még minden tekintetben ennyire undoritó lényeket; bár abban az időben kevés ember élt Európában, aki az emberiséget oly mértékben szerette volna, mint magam. A gazdaló észrevette viselkedésemen, mennyire undorodom ez állatoktól s visszakergette őket az istálló homályába. Ekkor első patáját szájához emelte, oly mozdulattal, mely egészen természetesnek látszott. Ugy látszik, azt akarta megtudni, mit szeretnék enni, de nem adhattam érthető választ s ha megértett volna is, nem tudtam elképzelni, honnan szerzünk megfelelő táplálékot. Mig igy erőlködtem, az ajtó előtt egy tehén haladt el. Rámutattam s jeleztem, hogy odamegyek s megfejem. Ezt már megértette gazdám. Visszavezetett a házba s egy kancaszolgálót rendelt mellém, mely másik szobába vitt, hol fa- és agyagedényekben friss tej állt a polcokon. Kaptam egy köcsöggel. Jót huztam belőle s nagyot épültem rajta.

Délfelé holmi jármüfélét láttam a ház felé közeledni, amit négy _yehu_ huzott, mint valami szánt. A kocsiban öreg paripa ült, aki tekintélyes személynek látszott. Hátsó lábaival lépett a földre, mellső lábát ugy látszik megsértette. A mi lovunk nagy barátsággal fogadta, együtt ebédeltek a ház legszebb szobájában, tejbefőtt zabot, amit az öreg paripa forrón evett, a többi ki hagyta hülni. A sajtárokat körben állitották föl, körben ültek a lovak is szalmakötegeken, hátsó combjukra nehezedve. Középen széles jászol állt, részekre osztva, ugy, hogy mindegyik mén és kanca a maga szénáját ette, nagyon tisztán és rendesen. A fiatal csikók igen szerényen viselkedtek, különösen a mi gazdánk csikai, melyek igen szelidek és udvariasak voltak a vendégekhez. A szürke odaállitott maga mellé és láttam, hogy ő és barátai rólam beszélnek; a vendégek gyakran pillantottak rám és gyakran ismételték a _yehu_ szót.

Véletlenül felhuztam volt keztyümet, amit szürke gazdám észrevett, meg volt lepetve s csudálkozva kérdezni látszott, mit csináltam mellső lábammal; patájával kétszer vagy háromszor érintette kezemet, mintha azt akarná mondani, hogy ugy akarja látni, mint előbb. Azonnal engedelmeskedtem, lehuztam keztyümet és zsebrevágtam.

Ezen megint sokat vitáztak s láttam, hogy a társaságban jó benyomást keltett modorom. Többször ismételnem kellett nehány szót, amit megtanultam s mig ebédnél ültünk, a gazda elmondta a zab, tej, tüz, viz s más fogalmak nevét. Mindent szépen utána mondtam, mert mint emlitettem már, ifju korom óta igen könnyen tanulok nyelveket.

Ebéd után a gazda félrehivott, szavakkal és jelekkel értésemre adta, hogy mennyire sajnálja, hogy nincs mit ennem. A zabot az ő nevükön _hlunnak_ nevezik. Többször ismételtem ezt a szót, mert utóbb eszembe jutott, hogy talán valami kenyérfélét csinálhatnék belőle, ami tejbemártva elég volna ahhoz, hogy éhen ne vesszek; – azután majd csak eljutok valahová, magamfajtáju népek közé. A gazda azonnal megparancsolta egy fehér kanca-szolgálónak, hogy nagy fatálon hozzon nekem zabot. Ezt megpörköltem a tüzön s aztán ugy, ahogy ledörgöltem a polyvát s kiszedtem a magokat, az egészet megőröltem két kő között, vizzel meggyurtam, tüzön megsütöttem s melegen ettem, tejjel. Eleinte bizony nagyon izetlen lakoma volt, bár tudom, hogy Európa sok részében eszik a zab-kenyeret. Később aztán hozzászoktam; életem folyamán gyakran kényszerültem kemény nélkülözésre s nem az első esetem volt ez, mely meggyőzött róla, hogy a természet mily könnyen kielégithető. Itt csak azt jegyzem még meg, hogy egyetlen félóráig sem voltam beteg, mig e szigeten éltem. Később fogtam néha egy-egy házinyulat, vagy a _yehuk_ hajából készült hurokkal madarat is; néha meg jóizü növényeket szedtem s főzeléket csináltam a kenyérhez. Máskor vajat köpültem s megittam a savót. Eleinte nagyon nélkülöztem a sót, de a szokás kibékitett ennek hiányával is. Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényüzésből s inyenckedésből használják s hogy kezdetben arra volt való, hogy szomjuságot keltsen, kivéve, ha hust raktak el bele, hogy meg ne romoljék. Nincs is állat, mely a sót ugy enné, mint az ember. Ami engem illet, elhagyva ezt az országot, csak nagynehezen szoktam hozzá megint, hogy bármely ételben a só izét elviseljem.

Legyen ennyi elég abból, amit étkezésemről mondhatok. Más irók megtöltik könyveiket effélével, mintha az olvasót érdekelné, hogy mi utazók jól étkezünk-e vagy rosszul. Ennyit mégis fel kellett emliteni, máskülönben lehetetlennek tartaná a világ, hogy három évet éltem ilyen országban és ilyen lakók között.

Hogy lealkonyodott, a gazda elrendelte, adnának nekem fekhelyet. Kaptam is egyet, tiz méternyire a _yehuk_ istállójától. Lefeküdtem a földre s ruháimmal betakarva magam, mélyen aludtam. Rövid idő mulva még jobban hozzászoktam helyzetemhez, amint az olvasó látni fogja, ha életmódomról majd tüzetesebben beszélek.

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. – Hauhnhnm gazdája támogatja a tanulásban. – Az ország nyelve. – Számos magasállásu Hauhnhnm kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. – Szerző röviden elbeszéli utjait gazdájának.)

Legfőbb igyekezetem odairányult, hogy már most megtanuljam az ország nyelvét, amiben gazdám (ezentul csak igy nevezem) s a ház mindegyik szolgája támogatott. Mindnyájan valóságos csodának tekintették, hogy egy szerintük oktalan állatban az értelem kétségtelen jeleit tapasztalhatták. Rámutattam a tárgyakra s megkérdeztem nevüket, amit aztán, ha magamra maradtam, naplómba jegyeztem be. Rossz kiejtésemet gyakori ismétlésekkel javitgattam. Egy rőt poroszka, egyik alsóbb cseléd, különösen kezemre járt.