Part 9

Hogy bebizonyithassan ezt s hogy a hiányos nevelés szomoru következményeit nyilvánvalóvá tegyem, csak egy példát hozok fel, amit talán el se hisznek majd. Abban a reményben, hogy őfelsége nézetét mégis csak megváltoztatom ezzel, beszéltem neki „arról a nagy találmányról, amit három-négyszáz évvel ezelőtt ismert meg Európa: hogy tudniillik azóta csinálnak nálunk egy bizonyos port, melybe ha egy piciny szikra esik, abban a pillanatban meggyullad s levegőberöpül: oly dörrenéssel és erővel, mint a menydörgés. Ha ebből a porból megfelelő adagot beletesznek egy réz- vagy vascső végébe, a meggyujtott por a cső másik végébe helyezett vasgolyót vagy ólomgolyót oly erővel löki ki, hogy annak semmi nem állhat utjába. Az ilyen golyók közt lehetnek akkorák, melyek nemcsak hogy egész hadi csapatokat egyszerre megsemmisitenek, de nagy falakat is ledöntenek és egész hajókat pillanat alatt, emberestül, rakományostul, elsülyesztenek a tenger fenekére. Ha két ilyen golyót lánccal összekötünk: ezek ledöntik az árbócokat, széttépik az embereket és mindent felboritanak, ami utjukba esik. Gyakran megtöltünk ezzel a porral üres vasgolyókat; aztán ezt a golyót beledobjuk a város közepébe: mire a kövezet felszakad és a házak összedőlnek, vasforgácsok és kartácsok röpdösnek mindenfelé és beverik az embernek a fejét. Szerényen felhoztam (hogy őfelsége kegyét biztositsam), miszerint ismerem ennek a pornak az alkatrészeit, hogy nagyon olcsón hozzáférhető anyagok ezek s hogy késziteni is tudok ilyet, vezetésem alatt a munkások készithetnek olyan vascsöveket is, amelyekbe elhelyezhetjük a port, a brobdingnag-beliek termete arányában, ha őfelsége kegyesen megbiz ezzel. A leghosszabb cső elég, ha száz láb hosszu: husz-harminc ilyen cső, megfelelő mennyiségü lőporral és golyóval felszerelve az ország legnagyobb városát néhány óra alatt rommá lövöldözi, vagy az egész fővárost szétrombolja, ha egyszer eszébe jut az embereknek őfelsége parancsának ellenszegülni. Engedje meg őfelsége, hogy hálám csekély jeléül adózzam neki ezzel, amiért kegyes pártfogásába vett és kitüntetett barátságával“.

De a király valósággal elborzadt ajánlatomon s ama szörnyüséges szerkezetek leirásán. „Nagyon csodálkozik“ – ezek voltak saját szavai – „hogy egy ilyen tehetetlen és csuszó-mászó kukac, amilyen én vagyok, foglalkozhatik efajta embertelen és borzalmas gondolatokkal s még hozzá olyan nyugodt hangon beszélek róluk s hogy egészen érzéketlenül képes vagyok leirni efajta szörnyüséges vérontásokat és rombolásokat, mint ama kegyetlen gépek és szerkezetek természetes hatását, melyeket nyilván az emberi faj holmi gonosz szelleme vagy ellensége eszelt ki. Ami őt illeti, inkább elveszti egész birodalmát, semhogy e gépek titkát valaha megismerje: pedig épen ő az, akit leginkább megörvendeztet a tudománynak vagy müvészetnek valami uj találmánya, vagy felfedezése“. Megparancsolta, „hogy soha többé ne beszéljek erről, ha az életem kedves“.

Ime, a korlátolt elvek és fogalmak hatása! Lehessen uralkodó, felruházva minden jó tulajdonsággal, mely tiszteletet, szeretetet, becsülést gerjeszt, – nagyszerü és bölcs férfi, csudálatraméltó tehetség és tudás – uralkodó, akiért alattvalói imádásig rajonganak: s ki ime, mégis zavaros és szükségtelen aggályokat támaszt, amiket Európában nem is ismernek és elszalaszt egy ilyen ragyogó alkalmat, mely őt alattvalói élete, vagyona és szabadsága felett korlátlan urrá tehetné! Ezzel a legkevésbé sem akarom ennek a kitünő uralkodónak számos erényeit kétségbevonni, bármennyire kevésre kell, hogy becsülje őt az elmondottak után minden angol olvasó. Azt hiszem inkább, ez a fogyatékossága egyszerüen a brobdingnagbeliek tudatlanságából származott: náluk a politikát még nem fejlesztették tudománynyá, mint minálunk, éleseszü államférfiak. Egyszer, emlékszem, beszélgetés közben azt mondtam őfelségének, „hogy a kormányzás müvészetéről nálunk számos könyvet irtak már“. Ezzel éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: őfelsége odanyilatkozott, hogy nagyon szomoru véleménye van az eszünktokjáról. „Hiszen semmi se megvetésreméltóbb és utálatosabb, mint mikor egy miniszter vagy uralkodó ravasz, ügyeskedő, ármánykodó. Ő ugyan nem is sejti, mit értek „államtitkok“ alatt, olyankor, mikor külső ellenség nem nyugtalanitja az országot. A kormányzás tudománya, szerinte, nagyon szük korlátok között kell mozogjon: elég ahhoz egy kis egészséges emberi belátás, értelem, igazságérzés, szelidség: gyorsan elintézni tudni polgári és bünügyeket s még nehány közönséges munkát, amit felsorolni se érdemes“. Véleménye szerint „az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál buzakalász, vagy két sarju fü nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a politikusok minden pereputtya“.

Ez a nép, mint látjuk, igen keveset tanul és olvas: kizárólag erkölcstannal, történelemmel, költészettel és természettudományokkal foglalkoznak; hát, a mi igaz, igaz, ezekben aztán igen szép eredményeket ért el. Sajnos, mindezeket a tudományokat arra forditják, hogy az életüket javitsák vele – technikai fejlesztésre, földmüvelésre – nálunk csekély jelentősége volna ennek a tudásnak. Transcendens abstrakciókat, alapelveket, antitéziseket képtelen voltam megértetni velök.

Törvényeik szövegezése ugy történik, hogy egy-egy törvénycikkely nem állhat több szóból, mintahány betüje az ábécének; náluk ez huszonkettőt jelent, de még ilyen hosszu törvényük is kevés van. Világos, egyszerü szavakban iródnak e törvények: és mindegyikhez külön magyarázat tartozik. Büntetőjoguk fejlettségével nem nagyon dicsekedhetnek: olyan kevés büneset fordult elő, hogy ebben igen csekély ügyességre tehettek csak szert eddig.

Brobdingnag lakói, mint a kinaiak, emberemlékezet óta ismerik a könyvnyomtatás iparát; könyvtáraik nem terjedelmesek: a királyé, melyet a leggazdagabbnak tartanak, mindössze ezer könyvet tartalmaz – ezerkétszáz láb hosszu állványra helyezve – melyek közül kérésemre gyakran kaptam kölcsön. A királyné asztalosa készitett egy famasinát, amit két huszonöt láb magas lajtorja kötött össze, két mozgatható lépcső képezte alapját, melyet tiz lábnyira a szoba falától helyeztek el. A könyvet, amit olvasni akartam, a falhoz támasztották; felszálltam a lépcsőre és a tetején, a sor hosszusága szerint, nyolc-tiz lépést tettem balról-jobbra, ugy, hogy a betük szememmel egy vonalba kerültek; a lépcsőn aztán mindig lejebb szálltam, mig a lap végére értem. Aztán két kézzel átforditottam a vastag és merev folio-lapokat.

Iróik stilusa tiszta, erőteljes és folyamatos, de képekben szegény: nem szeretik a szavak szükségtelen halmozását, vagy sokféle kifejezést alkalmazni. Több könyvet elolvastam, főleg történelmi és erkölcstani müveket; nagyon mulattatott különösen egy régi és kicsiny mü, mely Glumdalclitch szobájában volt állandóan, a nevelőnő olvasta ugyanis; öreg, komoly hölgy. Ez a könyv az emberi fajta gyengeségét tárgyalta és nem sokra becsülték, csak a nők és a nép. A magam részéről kiváncsi voltam, hogy egy brobdingnag-i iró vajjon mit tud mondani erről a kérdésről. Az iró felhasználta mindazokat a közhelyeket, melyekkel az európai moralisták dolgoznak és kimutatta, milyen kicsi, tehetetlen és megvetett állat az ember: magárahagyatva nem viseli el az éghajlat változásait s a vadállatok dühe ellen sem tud védekezni – hogy mennyire felülmulja őt egyik állat gyorsaságban, másik erőben, harmadik ügyességben, negyedik szorgalomban. Hozzátette, „hogy a természet századunkban nagyon elfajzott s a régi időkhöz viszonyitva korcs és idétlen lényeket képes csak létrehozni. Fel kell tennünk, hogy azelőtt nemcsak hogy nagyobbak voltak az emberek, de bizonyos, hogy voltak közöttük óriások is: amint történelem és hagyomány bizonyitja – s azok az ásatag embercsontok és koponyák, amiket az ország több vidékén találtak véletlenül – s melyeknek nagysága messze felülmulja a ma élő, elkorcsosult és összezsugorodott emberek arányait“. Szerző azon a nézeten volt, „hogy kell, hogy azelőtt nagyobbak, erősebbek lettek légyen az emberek, s nem voltak kitéve például annak, hogy egy a háztetőről leeső tégla agyonüsse őket, vagy beleessenek valami lukba“. Könyve végén szerző a hagyományos és untig ismert erkölcsi tanulságokat vonta le, melyek a közönséges életben hasznosak lehetnek, de ismételni nem érdemes azokat. A magam részéről nem tudtam elfojtani a gondolatot, hogy milyen elterjedt tehetség a morálprédikációhoz való; vagy inkább milyen szépen kiveszekedheti magát némely mérges és kötekedő természetü ember, a természettel, mely nem válaszol. Ezt a gáncsoskodást, amit az emlitett könyv tartalmazott, én legalább olyan alaptalannak kellett érezzem, mint az a nép, melyhez iródott.

Ami a brobdingnag-i katonai ügyeket illeti, a következő adatokat szedtem össze. A királyi hadsereg 176.000 gyalogosból és 32.000 lovasból áll. Nem tudom, nevezhetem-e hadseregnek ezt az intézményt, melynek szolgálóit különböző városok kereskedőiből és földmüvesekből állitják össze. Gyakorlott és fegyelmezett csapatok, de ez nem nagy érdem, ha meggondoljuk, hogy mindegyik parasztot a maga földesura vezényel, vagy a város valami tekintélyes polgára, akit titkos szavazással választanak, mint a velencei köztársaságban.

Gyakran láttam Lorbrulgrud katonaságát gyakorlatra kivonulni; e gyakorlatokat egy a város közelében fekvő husz négyzetmérföld nagyságu téren végezték. Egy hadtest 25.000 gyalogosból és 6000 lovasból állott, számukat nagyon nehezen állapithattam csak meg. Egy-egy lovas magassága kitett kilencven lábat. Nincs képzelet, ami valami olyan nagyszerüt, meglepőt és csudálatost maga elé varázsolhatna, mint az a látvány, mikor egyetlen vezényszóra az egész lovasság kardot rántott s megvillogtatta a levegőben, mintha százezer villám csapkodna a derült ég pereméről.

Kiváncsi voltam megtudni, mi célból tart katonaságot az az uralkodó, kinek országát természetes határok védik mindegyik oldaláról, s miért szoktatja hozzá népét katonai fegyelemhez. Csakhamar megkaptam a választ, részint beszélgetésekből, részint történelmi müvek tanulmányozása közben. Sok emberöltőn keresztül e népet ugyanaz a csapás gyötörte, mely az egész emberi nem életét megkeseriti: a nemesség hatalomért küzdött, a nép szabadságért, a király korlátlan uralomért. Mindeme körülmények, melyeket az ország törvényei szerencsésen elsimitottak, néha ugy alakultak, hogy a három párt valamelyike megsértette a közjogot és polgárháborut idézett elő. A legutolsó ily polgárháboru alkalmával (melyet a jelenlegi uralkodó nagyatyja egyenlitett ki szerencsésen) közmegegyezéssel létesitették a katonai intézményt, mely azóta is szigoru szolgálatban fennáll és őrködik.

NYOLCADIK FEJEZET.

(A király és királyné leutazik a határra. – Szerző elkiséri őket. – Részletes elbeszélése annak, hogyan hagyja el szerző az országot. – Szerző visszatér Angolországba.)

Mindig élt bennem a remény, hogy egyszer csak visszanyerem szabadságomat, bár nem is álmodtam, mi módon történik ez majd s milyen terv alapján érem el célomat. Az a hajó, mely engem e partokra vetett, volt a legelső európai hajó Brobdingnag partjain – a király szigoru parancsot adott ki, „hogy ha ujból meglátnak egy hasonló hajót, vontassák partra és legénységestül hozzák el, kosarakban, Lorbrulgrudba“. A király nagyon szerette volna, ha talál nekem egy megfelelő és hozzámmért feleséget, hogy fajtámat továbbplántáljuk. A magam részéről, azt hiszem, inkább meghaltam volna, semhogy szégyenletes módon oly utódokat hozzak létre, akiket aztán kalickában tartanak és mutogatnak mint a kanári madarakat, vagy idővel csecsebecsének adnak el valami magasrangu személy mulatságára. Nem mondhatnám, hogy rossz sorom volt: kegyence voltam egy hatalmas uralkodópárnak és kényeztetett kedvence az egész udvarnak: de a viszony köztem és köztük valahogyan sértette emberi fajtám méltóságát; aztán meg nem tudtam elfeledni az én drága családomat, távol, Angliában. Jó lett volna már magamhoz hasonlók között élni; járni mezőkön és földeken, anélkül, hogy folytonosan remegjek valami békától, vagy kis kutyától, ami eltaposhat. Szabadulásom hamarabb bekövetkezett, mintsem reméltem s még hozzá egész sajátságos módon: az egész történetet részletesen és hüségesen elbeszélem.

Már két évet töltöttem Brobdingnagban; a harmadik év elején történt, hogy Glumdalclitch társaságában elkisértem a királyi párt egy az ország déli partjaira induló utazáson. Szokás szerinti utazó dobozomban szállitottak, mely, mint már emlitettem, nagyon kényelmes kis szoba volt, tizenkét láb körzetben. Belül, négy selyemszálon kis függőágy lógott, nehogy tulságosan érezzem a rázást, mikor kivánságomra valamelyik szolga lovon szállitott: ebben a függőágyban szoktam aludni, ha uton voltunk. Függőágyam felett, kissé oldalt, szelelőluk volt a falban, hogy friss levegőhöz jussak; ezt a kis nyilást egy vályuban mozgó deszkával tetszés szerint elzárhattam.

Utunkat befejezve, őfelsége kedvet kapott, hogy néhány napot a tengertől mintegy kilenc órányira fekvő Flanflasnic palotájában töltsön. Glumdalclitch meg én nagyon fáradtak voltunk, magam meg is hültem kevéssé, a szegény kis lány pedig nem hagyhatta el az ágyat. A tengert szerettem volna látni: szabadulásom egyetlen lehetőségét, mely a visszatérést jelentette nekem, ha sorsom is ugy akarja. Még betegebbnek tettem magam, mint amilyen valóban voltam és kértem, engedtessék meg, hogy egy bizonyos szolga kiséretében (akit igen kedveltem s akire gyakran rábiztak már) a tengerpartra juthassak friss tengeri levegőt élvezni. Sohase felejtem el, milyen nehezen és vonakodva bocsátott el Glumdalclitch, hogy kötötte lelkére a szolgának, vigyázzon, hogy tört ki könyekben, mintha sejtette volna, mi történik majd. A szolga, a palotától mintegy félórányira levitte dobozomat a partra: ott letette a sziklák közé. Felhuztam ablakomat és vágyteljesen néztem a végtelen vizet. Nem jól éreztem magam és azért azt mondtam a szolgának: most aludni fogok egy kevéssé a függőágyban, ami bizonyára jót tesz majd nekem. Lefeküdtem, a fiu meg letolta kivülről az ablaktáblákat, hogy ne érjen a hideg levegő. Azonnal elaludtam. Ugy sejtem, közben a fiu mitől sem tartva, elsétált a sziklák között, talán tojásokat keresett: mintha láttam is volna nehányszor, az ablaknyiláson keresztül, hogy lehajol és felemel valamit. Elég az hozzá, hogy egyszerre csak arra riadtam fel, mintha valami erősen ráncigálná azt a kis fogót, ami dobozom külső falához volt erősitve s amibe, szállitás közben, szijjat füztek. Ugy éreztem, hogy a dobozt igen magasra emeli valami, aztán vizszintesen ragadja tovább: az első rántásra majdnem kiestem függőágyamból, azután azonban simán és nyugodtan repültünk. Torkomszakadtából kiáltozni kezdtem, de eredménytelenül, kinéztem ablakomon: csak eget és felhőket láttam. Magasan fölöttem állandó zaj suhogott, mintha szárnyak csapkodnának; lassankint felismertem borzasztó helyzetemet. Egy saskeselyü ragadta meg fogójánál a dobozt, nyilván teknőcnek nézte, amit nagy magasságból sziklára szokott ejteni, hogy az összetört teknőből kiszedje az állat hulláját és elnyelje. Kitünő szaglása és látása révén ez az állat kisebb tárgyakat is észrevesz, mint az én dobozom volt.

Csakhamar éreztem, hogy a szárnycsapások fokozódtak: egyidejüleg dobozom hevesen libegni kezdett, mint szélben a lobogó; azt is hallottam, hogy a saskeselyü (majdnem bizonyos vagyok benne, hogy az volt) több lökést és ütést szenved, aztán egyszerre nyilegyenesen zuhanni kezdtem, csaknem egy egész percig, oly gyorsan, hogy a lélegzetem elfulladt. Végre borzalmas sustorgás és robaj következett, hangosabb és félelmesebb, mint a Niagara dübörgése, most jó egy percig teljes sötétség fogott körül, aztán megint emelkedni kezdtem, végre pedig ablakom felső részén világosság hatolt be. Tisztában voltam vele, hogy a tengerbe zuhantam. Dobozom négy lábnyira sülyedt a vizben: ennek oka részint a magam és berendezésem sulya, részint, hogy négy oldalt meg is volt vasalva, tartósság okából. Ugy sejtettem és még ma is azt hiszem, hogy a saskeselyüt, amelyik elragadott, két vagy három társa megtámadta, el akarták venni tőle a zsákmányt és veszekedés közben beejtettek a vizbe. A padlóra erősitett vaslécek egyensulyban tartották a dobozt s összefogták, a viz igy nem recscsenthette szét. Nagyon erős alkotmány volt, deszkái egymásba illesztve, ajtaja nem csapágyakon forgott, hanem fel- és letolható volt a falban, mint az ablakok. Igy csak nagyon kevés viz hatolhatott be a doboz belsejébe. Nagynehezen kilábaltam a függőágyból, megembereltem magam és félretoltam a már emlitett reteszt, a szelelőlyuk elől, hogy friss levegő csapjon be; mert csaknem megfulladtam már.

Hogy szerettem volna akkor együtt lenni az én kedves, jó Glumdalclitchemmel, kitől egyetlen óra ugy elszakitott! És mennyire sajnáltam őt, hogy elszakadásom miatt, tekintve, hogy az ő gondjaira biztak, elveszti kegyét a királynak és királynőnek és füstbe mennek szép és ragyogó pályafutásának minden esélyei! Közben a magam sorsa is aggasztott. Nem hiszem, hogy volt még valaha utas olyan inséges helyzetben, mint akkor én voltam. Minden percben azt vártam, hogy dobozom kettéreped valami zátonyon, vagy a legelső szélroham, a legelső hullám felboritja. Ha csak egyetlen üvegtáblája ablakomnak eltörött volna, már kész halott vagyok: hála istennek, azok az erős fémdarabok, amiket rácsul akasztottam az ablakok elé, megvédték azoknak üvegjeit. Nehányszor azért éreztem, hogy a viz apró hasadékokon keresztül beszivárog, ezeket aztán tőlem telhetőleg betömtem. Szerettem volna felemelni szobám tetejét, hogy kiülhessek a fedélre: de nem volt hozzá erőm. Helyzetem reménytelen volt: hiszen, ha két, vagy három napig az elemi vészek elkerülnek is, éhség és hideg pusztit el nyomorultan. Négy órát töltöttem ebben az állapotban, minden percet ugy tekintve, hogy ez lesz az utolsó, már szinte vágytam is rá, hogy szenvedéseim megszünjenek.

Már emlitettem az olvasónak, hogy dobozom ablaktalan oldalán két vaskampó volt, amin keresztül bőrszijjal huzott az, aki szállitott, a bőrszijjat derekára erősitve. Sokszor ugy rémlett nekem, hogy a dobozt bekapcsolták valamibe; egy-egy lökést éreztem, mire a hullámok ablakom pereméig csaptak fel és elsötitették a szobát. Mintha valami surlódott volna dobozomhoz. Halvány remény pirkadt fel bennem, hogy megmenekülök, bár nem is sejtettem, hogy történhetnék ez. Nagynehezen lecsavartam végre egyik székemet a földről, ahová erősitve volt, odaállitottam a szelelőlyuk alá: ráhajoltam és nagy erővel, több európai nyelven, segitségért kiáltoztam. Majd zsebkendőmet pálcára kötöztem, kidugtam a nyiláson és többször lengettem a levegőben, hogy egy esetleg arra járó hajó vagy dereglye matrózai észrevegyék a dobozt s azt, hogy benne élő lény kiált segitségért.

Mindez eredménytelenül mult el és mégis ugy éreztem, mintha dobozomat valami vontatná maga után. Egy óra mulva az az oldal, melyen a kampók voltak, nekiütközött valaminek. Attól tartottam, zátonynak mentem neki, mert a rázkódás egész heves volt. Ezután tisztán kivettem, hogy szobám tetején hajókötelet dobálnak, majd keresztülhuzzák a kampókon: erre négy lábnyi emelkedés következett. Megint kidugtam zsebkendő-lobogómat és segitségért kiáltoztam, mig be nem rekedtem egészen. Háromszoros „hurrá“ volt a válasz. Aki hasonló élményeken már keresztülment, csak az értheti meg, mit éreztem e percben. Fejem fölött lábdobogást hallottam és valaki hangosan, angolul bekiáltott a szelelőlyukon: „Ha van odalent valaki, szóljon!“ Mire én szóltam is, „hogy angol vagyok, s hogy balsorsom milyen embertelen helyzetbe döntött, s hogy kérem őket, mindenre, ami szent, mentsenek ki ebből a borzasztó zugból.“ A hang azt felelte, „hogy nyugodjam meg, uszó házamat hozzáerősitették hajójukhoz és hogy azonnal jön az ács és lyukat fur a tetőn, ami elég széles lesz, és kimászhatok rajta“. Azt feleltem, „hogy ez szükségtelen és különben is tulságos fáradságot okozna, hanem az egyik matróz dugja be az ujját a vaskampóba és emelje fel a dobozt a fedélzetre és vigye be a kapitány fülkéjébe.“ E szavakat hallva, a matrózok azt hitték, megbolondultam. Voltak, akik hangosan felnevettek. Nekem csak később jutott eszembe, mit jelent az, hogy magamfajtáju és hozzám hasonló termetü emberek közt vagyok. Jött az ács, négy négyzetméternyi hasadékot fürészelt a tetőn és létrát bocsátott le, amin felkapaszkodtam; innen, igen gyenge állapotban, a hajóra emeltek.

A tengerészek nagyon álmélkodtak külsőmön és egy sereg kérdéssel rohantak meg, de nem volt se erőm, se kedvem válaszolni. Magam még jobban meg voltam lepetve, mint ők, hogy ime, ennyi apró törpét látok magam körül. Annak láttam őket, mert két éven át a szemem nagyon hozzászokott Brobdingnag rengeteg arányaihoz. A kapitány, Wilcocks Tamás ur, Shropshireből való derék, becsületes ember, behivott fülkéjébe, s látván, hogy közel vagyok az ájuláshoz, szeszt adott innom és saját ágyára fektetett, hogy kipihenjem magam. Mielőtt álomba merültem volna, figyelmeztettem a kapitányt, „hogy a dobozomban több értékes butor van, amikért nagy kár volna, ha elvesznének. Egy szép kis függőágy, két szék, egy asztal, egy almárium, hogy szobám mindegyik fala selyemmel és brokáttal van kibélelve, hogy küldjön a dobozért egy matrózt, hozassa be ide a szobába, akkor a szeme előtt kinyitom és mindent megmutogatok neki.“ A kapitány, hallván ezeket a balgaságokat, elvégezte magában, hogy hiányzik egy kerekem. Megnyugtatásomra mégis megigérte, hogy minden ugy lesz, ahogy kivánom. Ki is ment a fedélzetre és néhány matrózt küldött a szobámba, kik, mint később észrevettem, mindent kicipeltek onnan és a falak kárpitjait leszaggatták. A székek, az asztal és az almárium, tekintve, hogy le voltak erősitve csavarral a padlóhoz, igen megrongálódtak az ügyetlen matrózok kezei között. E tárgyakat ugyanis erővel rángatták ki; néhány deszkát is kihuztak a falból, amire, ugy gondolták, szükségük lehet. A fenmaradt roncsot eleresztették, a feltört hasadékokon behatolt a viz és dobozom maradványai elsülyedtek. Örülök, hogy nem voltam tanuja ennek a pusztitásnak; nagyon elszomoritott volna, hogy emlékeznem kell sok mindenre, amit jobb volt elfelejteni.

Aludtam néhány órát. Az elhagyott országról álmodtam folytonosan és a veszedelmekről, melyek felzaklatták egész lényemet. Felocsudva, sokkal jobban éreztem magam. Esti nyolc óra volt és a kapitány vacsorát hozatott, abban a feltevésben, hogy nyilván sokat böjtöltem. Óvatosan és szeliden bánt velem és megnyugodott, látva, hogy nem forgatom vadul szemeimet s nem beszélek összefüggéstelen szavakat. Hogy magunkra maradtunk, kért, beszélnék valamit utamról és arról a véletlenről, mely e kopár partra kivetett. Elmondta, „hogy déli tizenkét óra felé távcsövével vett észre a nyilt tengeren és hogy először vitorlának nézte a dobozt; gondolta, arra tart (ugyse esett ki nagyon az utból) és felfrissiti kétszersült készletét, mely fogyóban van. Hogy közelebb értek, látta, hogy tévedett. A nagy csolnakot leszállittatta, néznék meg, mi az ott. Az emberek ijedten tértek vissza és bizonykodtak, hogy ház uszik a vizen. Nevetett ezen az ostobaságon, maga is beszállt a csolnakba, hozatott egy erős hajókötelet. Csendes idő volt, néhányszor körülevezték az épitményt s látták, hogy rácsok vannak az ablakok előtt s az egyik falon két nagy kampó. Parancsot adott, erősitsék be a hajókötelet az egyik kampóba és vontassák a hajóig az egész alkotmányt. Hogy megérkeztek, egy másik kötelet erősitett a tetőbe és csigákkal kiemelték a deszkaházat a vizből. Az egész legénység dolgozott, de csak három lábnyira sikerült. Aztán meglátták lobogómat és igy tudták meg, hogy az épületben egy szerencsétlen menekülő tartózkodik.“ Megkérdeztem a kapitányt „nem látott-e ő, vagy valamelyik embere egy rengeteg nagyságu madarat a levegőben, mikor először felfedezték uszó szobámat a tengeren?“ Azt felelte, „hogy mig én aludtam, beszélt erről a matrózokkal s az egyik látott is három saskeselyüt észak felé repülni, ugyanakkor, mikor az uszó házat felfedezték, de azt nem mondta, hogy valami rendkivüli nagysága lett volna ezeknek a madaraknak.“ Ennek okát rögtön abban láttam, hogy a madarak végtelenül nagy távolságban voltak és hogy e kérdés jelentőségét a kapitány nem képes felfogni. Még megkérdeztem: „számitása szerint milyen messze lehetünk a szárazföldtől?“ „Legalább ötven órányira“ felelte ő. Biztositottam, hogy „nagyon téved, mert én a partot, ahonnan jövök, legfeljebb két órával azelőtt hagytam el, hogy a tengerbe estem.“ Erre a kapitány megint azt hitte, meg háborodtam; célzást is tett erre és ajánlotta, vonuljak vissza abba a füllkébe, amit részemre kijelöltek. Megnyugtattam, „hogy szives vendéglátása és jóindulata folytán egészen jól érzem már magam és higyje el, eszemnél vagyok és semmi bajom sincs.“ Ekkor elkomolyodott és nyiltan megkérdezett, „vajjon nem zavarta meg érzelmemet valami büntény, melynek következtében nagy ládába zártak és kitettek a tengerre. Ő már hallott olyat, hogy némely országban a bünösöket hibás és lyukas hajóra teszik és élelem, ital nélkül kihajtják a nyilt vizre. Ez esetben, bár sajnálja, hogy ilyen gonosz embert felvett a hajójára, mégis szavát adja nekem, hogy az első kikötőben, ahol partra értünk, kitesz a szárazra.“ Hozzátette, „hogy gyanuját nagyban növelték azok a balga dolgok, melyeket a matrózoknak mondtam a „doboz“-omról. Aztán a vacsora alatti furcsa pillantásaim és viselkedésem.“

Kértem, hallgatná meg történetemet figyelmesen: hüségesen elmondok mindent, ami ért, mióta utóljára elhagytam Angolországot, egészen a mai napig. Az igazság értelmes emberek fejébe mindig megtalálja az utat. Ez a derék kapitány, ki még hozzá nem is volt egészen iskolázatlan ember; hitelt adott szavaimnak és meg volt győződve őszinteségemről. Hogy szavaim valóságát bizonyitsam, megkértem, hozassa oda a szekrényt, melynek kulcsa zsebemben volt még, akkor már elmondotta volt nekem, mit müveltek a matrózok szobámmal. Jelenlétében kinyitottam a szekrényt és megmutogattam a ritkaságok kis gyüjteményét, melyet ama elhagyott országban halmoztam fel. Megmutattam kis fésümet, amit a király szakáll-sörtéiből csináltam, egy másik fésüt, melynek fogója őfelsége hüvelykujjának körméből készült. Volt ott egy sereg tü, rőfnyi hosszuak; volt négy darázsfulánk, egy szép aranygyürü, amit a királyné igen kedvesen ajándékozott nekem; lehuzta ujjáról és mint valami ővet, a nyakamba vetette. Kértem a kapitányt, fogadná el ezt a gyürüt hálám jeléül, de határozottan visszautasitotta az ajándékot. Aztán mutattam neki egy tyukszemet, amit sajátkezülg szeltem le az egyik udvarhölgy lábáról, ez akkora volt, mint egy jókora alma és megkeményedett, ugy, hogy mikor visszatértem Angliába, ezt a tyukszemet kivájattam, ezüsttel kibéleltettem és ivópohárnak használtam. Végre megkértem a kapitányt, szemlélné meg nadrágom szövetét, mely patkánybőrből készült volt.

Csak nagynehezen tudtam rávenni, hogy mégis elfogadjon egy fogat, valami lovásznak a foga volt, ez láthatóan nagyon tetszett neki, soká és kiváncsian nézegette; azután oly bőven és hálásan köszönte meg, hogy ez a csekélység igazán nem ért meg annyit. Ezt a fogat tévedésből huzta ki Glumdalclitch egyik szolgájának szájából valami ügyetlen orvos: egészséges fog volt, letisztitattam és eltettem, hossza lehetett egy láb, átmérője, alul, négy hüvelyk.

Kapitányom nagyon meg volt elégedve mindazzal, amit beszéltem és mutattam neki, odanyilatkozott „hogy az egész világot lekötelezem vele, ha Angliába visszatérve ezt az utamat leirom és kiadom nyomtatásba“. Válaszomban kifejtettem „hogy véleményem szerint a könyvpiacot máris elárasztották mindenféle utleirással: jelenleg csak azok a müvek érnek el sikert, melyek valamely rendkivüli eseménynyel foglalkoznak. Sok iró éppen azért inkább saját érdekére és hiuságára, más meg a tudatlan olvasó mulattatására gondol, mintsem az igazságra. Az én történetem csak néhány szokatlan eseményt foglal magában s nincs felcicomázva szép leirásokkal: furcsa fákról, növényekről, madarakról, sem vad népek ama barbár erkölcseinek és bálványimádásának gazdag jellemzését nem nyujtja, mint amilyeneket tucatszámra lel az ember felkapott utleirásokban. Mindazonáltal köszönöm rólam való szép véleményét és majd még meggondolom a dolgot“.