Part 19

Igy hát, nemes olvasó, odaértünk, hogy hü képét adtam utjaim tizenhét évének s hét hónapjának: legfőbb törekvésem mindig az igazság volt s nem a szóvirágok ékes cicomája. Mint mások, annyian, én is mulattathattalak volna bámulatos és hallatlan mesékkel, de illendőbbnek véltem, ha a szintiszta valóságot beszélem el, egyszerü s közvetlen modorban; – az én dolgom nem az volt, hogy mulattassalak, de hogy közöljek veled néhány dolgot, amit nem tudtál.

Mi, akik távoli országokat bejártunk, hol ritkán fordul meg angol és más európai ember, könnyen gyárthatunk fantasztikus leirásokat, csudás tengeri és szárazföldi állatokról. De az utazó legfőbb célja az legyen, hogy az embereket bölcsebbé s jobbá tegye, jó s rossz példával egyaránt javitsa lelküket, mindabban, amit távol országokról elmond.

Szivemből óhajtanám, hogy minden utazót, mielőtt engedélyt nyerne arra, hogy müvét nyilvánosságra hozza, arra kötelezne a törvény, hogy királyi kancellár előtt esküt tegyen le: esküvel kijelentse, hogy mindaz, amit leirt, a legjobb tudása szerint való igazság. Akkor talán nem történne meg ismételten, hogy kapzsi és pénzéhes szerzők mindenféle szemenszedett valótlanságot firkálnak össze, hogy könyveiket kapóssá tegyék, s a gyanutlan olvasóra rátukmálják elméjük satnya képzelgéseit. Ifjabb éveimben, nagy gyönyörüséggel bujtam a különféle utleirásokat, de azóta sokfelé jártam s rájöttem, hány hamis mesét vettem szószerint, s hány hibás megfigyelést; ez aztán elvette kedvemet az effajta szerzőktől s gyakran őszintén felháborodtam azon, hogy mily méltatlan s vakmerő módon visszaél sok szerző az emberek hiszékenységével. Éppen ezért, tekintve, hogy néhány ismerősöm szerint az én csekély igyekezetem talán nem visszatetsző hazám olvasóinak szemében: legfőbb elvül tüztem ki magam elé, hogy soha, egy pillanatra se tántorodom el az igazság keskeny és szigoru ösvényéről, hála istennek, kisértésbe se igen juthatok, hiszen jól megjegyeztem nemes _Hauhnhnm_ gazdám tanitását, akinek szerencsém volt oly hosszu éveken át tanitványa lenni:

– „Nec si miserum fortuna Sinonem Finxit etiam, mendacemque improba finget.“

Nagyon jól tudom, hogy milyen csekély dicsőséget szerez az ember effajta irással, amihez nem kell se tehetség, se müveltség, csak jó emlékező képesség, vagy pontos és rendszeres napló. Azt is tudom, hogy az utleirók, éppen ugy, mint a szótárszerkesztők, hamar elvesznek a feledés ködébe, azoknak sulya alatt, akik később jelentkeznek s legfelül feküsznek. Nagyon valószinü, hogy jönnek majd utazók, akik felkeresik mindama vidékeket, melyeket itt leirtam s kiigazitják (ha vannak) esetleg tévedéseimet: ujabb felfedezésekkel toldják meg szerény enyéimet; ezek félretolnának majd engem, helyembeállnak s a világ elfelejti, hogy éltem valaha s irtam. Ez elszomoritana talán, ha a hirnév és dicsőség volna a vágyam, de mert egyetlen óhajom a közjólét, a legkevésbbé se bánt effajta nyugtalanság. Mert lehet-e ember, ki ha a dicsőséges _Hauhnhnm_-ek általam felsorolt erényeit megismeri, ne szégyenkezzék azon, hogy ebben az országban ő a teremtés koronája, az uralkodó minden állatok között? Ne szóljunk mindazon országokról, ahol _yehuk_ uralkodnak, ezek között talán legkevésbbé a _brobdingnag_-beliek romlottak el; ezeknek erkölcseit s kormányformájukat vajmi boldogság volna felcserélni a miénkkel. Az olvasó itélje meg ám önmaga, igazam van-e, én nem mondok véleményt.

Ki sem mondhatom, mennyire örülök annak, hogy jelen müvemet minden valószinüség szerint nem gáncsolják s csépelik majd, hiszen mifajta ellenvetéseket tehetnének a felülvizsgálók oly iróval szemben, aki a puszta tényeket sorolja fel, s még hozzá oly távoli országokkal kapcsolatban, melyekkel semmiféle kereskedelmi vagy politikai vonatkozásban nem állunk? Gondosan kerültem sokféle igazságtalan megjegyzést, amivel némely utleirót méltán vádol a kormány. Pártkérdésekbe nem keveredtem soha; szenvedély, előitélet, emberekkel vagy csoportokkal szemben való rosszakarat távol állott tőlem. Tanitani s megismertetni akarom az embereket: jogot ád nekem erre, szerénytelenség érzete nélkül, az a véletlen szerencse, hogy oly sokáig éltem a tökéletes _Hauhnhnm_-ek országában. Mig irtam, nem gondoltam se anyagi, se erkölcsi haszonra. Szigoruan megtiltottam magamnak, akár egyetlen szót is leirni, mely elmélkedés lett volna, vagy vélemény; nem sértettem meg senkit, még olyanokat sem, akik szivesen sértődnek meg. Jogom van hát ahhoz, hogy kifogás nélkül való irónak nevezzem magam; az én művemet ne olvassák az Ellenvetők, Válaszolók, Megjegyzők, Vitatkozók, Rábukkanók, Felfedezők és Kinyomozók. Ezen a munkán nem gyakorolhatják képességüket.

Egyet mégis be kell vallanom. Valaki célzott rá homályosan, hogy „kötelességem lett volna, mint angol alattvalónak, hogy a külügyminisztérium használatára felterjesztést készitsek utjaimról, mert minden tartomány, amit angol alattvaló felfedez, angol birtok és gyarmat“. De kétségeim voltak, hogy birtokaink, amikhez felfedezéseim révén jutottunk, oly könnyen elfoglalhatók-e, mint Amerika volt, amit Cortez Ferdinánd hamar bekebelezett. A _liliput_-beliek országa aligha ér meg nekünk egy hajóhadat s hadsereget, másrészt kérdés, nem volna-e oktalanság megtámadni a _brobdingnag_-belieket, vagy éppen oly vitézül és sikeresen küzdenének-e katonáink, mint szoktak, a Repülő-Sziget ellen, mely fejük felett lebeg? A _Hauhnhnm_-ekkel talán könnyebb dolgunk volna, ők a háborus tudományokban teljességgel járatlanok, s a lőfegyverek ellen tehetetlenek. De ha külügyminiszter volnék, igaz lélekkel nem tudnám javalni, hogy elfoglaljuk országukat. E benszülöttek bölcsessége, egyetértése, félelmet nem ismerő bátorsága s hazaszeretete, attól félek, pótolna minden hadi tudományt. Képzeljünk el huszezer _Hauhnhnm_-et, amint egy európai hadtest sorai közé ront, szétrobbantva a rajvonalt, felboritva a kocsikat, hátsó lábukkal rettentő port kavarva fel: Augusztus császár leirása jut eszembe: _Recalcitrat undique tutus_. Inkább ajánlanám azt, vegyük rá őket, hogy néhány ezer benszülött jöjjön közénk, civilizálni Európát, tanszékeken előadást tartani a becsület, igazságosság, mértékletesség, közszellem, tisztaság, barátság, jóakarat és hüség alapfogalmairól. Hiszen, ugy tudom, e fogalmak _neve_ a legtöbb európai nyelvben megvan még, az élő nyelvekben éppen ugy, mint a holtakban; biztosan nem merem mondani, csekély olvasottságu s nagyon közepes műveltségü iró létemre.

De volt még egy okom, amiért nem szivesen gondoltam arra, hogy őfelsége birodalmát felfedezéseimmel gyarapitsam. Az igazat megvallva, lelkiismeretfurdalást éreztem: vajjon igazságosnak vélhető-e ez a mód, amelylyel uralkodóink hasonló esetekben eljárnak? Tegyük fel például, hogy egy kalózhajó legénységét a vihar kiveti holmi ismeretlen partra: az árbóckosárban földet jelez a hajósinas, a kalózok partraszállanak, fosztogatni és rabolni; ártatlan s tapasztalatlan nép fogadja őket, minden szivességgel s vendégszeretettel. A kalózok uj nevet adnak az országnak s királyuk nevében formálisan birtokukba veszik. Ennek jeléül zászlót tüznek ki, leölnek két-három tucat benszülöttet, rabul ejtenek három-négy tucatot. Hazatérnek s kegyelmet nyernek. Uj birtok alakult most, amit isteni kegyelem jogánál fogva szereztünk. Hajók indulnak oda, a benszülötteket kiirtják, szétkergetik, királyukat kinpadra vonják, hogy elárulja, hová tette a föld aranyát? a katonák szabad kezet kapnak fosztogatásra, bujálkodásra s a föld megrészegszik fiainak vérétől. E mészárosokat nevezzük aztán „_expediciónak_“ ezeknek feladata, hogy bálványimádó és barbár népeket civilizáljanak.

Semmiképpen nem célzok a nagy britt birodalomra, mely az egész világnak példát adott, hogyan kell bölcsességgel gyarmatot alapitani, hogy kell müvelni a népet, vallásban, tudományban; hogyan kell józan életü s nemes alattvalókat küldeni a gyarmatokra; hogyan kell magasképességü s romlottságra képtelen hivatalnokok révén igazságot szolgáltatni a gyarmatokon, s mindennek tetejébe, erényes és ájtatos kormányzókat hogyan kell kinevezni, akik a nép jólétét s boldogságát össze tudják egyeztetni őfelsége érdekeivel s dicsőségével.

De tekintve azt, hogy az általam leirt országok szerény véleményem szerint nem ugy néznek ki, mintha szeretnék, hogy meghóditsák, legyilkolják, rabszijra füzzék és kiirtsák a gyarmatosok; másrészt pedig sem aranyuk, sem ezüstjük, sem cukruk vagy dohányuk nincs fölös mértékben: alázattal kockáztatni merném a megjegyzést, hogy nem is érik meg nemes buzgalmunkat, érdeklődésünket és vitézségünket. Ha mindazonáltal azok, akikre tartozik e kérdés, jónak látják más véleményen lenni; a magam részéről kész vagyok bizonyitani, törvényes uton, hogy előttem soha európai ember nem fordult meg a leirt országokban. Már ugy értem, ha a benszülötteknek hinni lehet, hacsak nem merülhet fel vitás pont gyanánt az a két _yehu_, akiket állitólag sok évvel ezelőtt láttak megjelenni _Hauhnhnm_-ország egyik hegyének peremén.

Azon se gondolkoztam, mig odajártam, milyen formaságok kiséretében lehetne és kellene uralkodónk birtokába venni e tartományokat; különben, ha eszembe is jutott volna, okosságból és önfentartási ösztönből óvakodtam volna beszélni erről, jobb alkalmat várva az eddigieknél.

Most pedig, hogy megfeleltem az egyetlen ellenvetésnek, ami bármikor felmerülhet: ime utólszor bucsuzom el nemes és nyájas olvasóimtól, befejezem művemet, hogy redriff-i kicsiny kertemben átadjam magam elmélkedésemnek, éljek ama nemes erkölcsök mivelésének, melyekre _Hauhnhnm_ uraim oktattak; oktassam a magam családjának _yehu_-it, amennyiben értelmes és idomitható állatoknak bizonyulnak; ha lehetséges, hozzászokjak emberi lények látásához, gyakran tekintve tükörbe s végre, hogy örökké panaszoljam, miért kellett minálunk állattá alacsonyulni a _Hauhnhnm_-eknek, kiket még igy is mindig tisztelni fogok; nagyságos gazdám, nemes családja, barátai s az egész _Hauhnhnm_ fajjal szemben érzett mély hódolatomra gondolva, kikhez a miéink külső megjelenésben szerencsések hasonlithatni, bár értelmük elfajult s megcsökkent.

Mult héten türtem el először, hogy feleségem leüljön velem ebédelni: – egyelőre az asztal tulsó végére csak. Ez alkalomból megengedtem, hogy (lehetőleg röviden) nehány kérdésemre is válaszoljon. A _yehu_ szagot még most se viselem el, orromat eldugom csürlővel, levendulával, dohánynyal, hogy ne érezzem annyira. S bár korosabb embernek nehéz letenni régi szokásokról, még mindig remélem, hogy valamikor képes leszek rá _yehu_-t eltürni a szomszédságomban s nem borzongok össze, hogy fogaival, vagy körmével nekemesik.

A _yehu_-fajjal való békülésem könnyebben menne, ha egyszer megelégednének azokkal a bünökkel és bolondságokkal, amelyekre őket a természet feljogositotta. A legkevésbé se hat már reám, ha megpillantok holmi ügyvédet, zsebtolvajt, kapitányt, bolondot, mágnást, hamis játékost, politikust, rimakeritőt, orvost, hamis tanut, besugót, vagy effélét; mindezek a foglalkozások megfelelnek a dolgok rendjének. De ha látnom kell egyetlen pöffetegbe szorulva a testi és lelki betegség és rutság minden szenyjét és büzét s az ilyen állatban aztán gőgöt s büszkeséget tapasztalok: – akkor fogyni kezd türelmem, azt már nem fogom megérteni tudni soha, hogy kerülhetett együvé egy fertőn ennyi tökéletlenséggel a gőg. A bölcs és nemes _Hauhnhnm_-ek nyelvében nincs szó erre a bünre, semmiféle rosszra sincsen szavuk, hacsak azok nem, melyekkel a _yehuk_ utálatos szokásait leirják – de meg ezek között se találtam meg a gőgre megfelelő szót. Ők nem ismerhették fel áthatóan s tökéletesen a _yehu_-természetet ugy, amint az egész fejlettségében kivirágzott olyan országokban, ahol ez az állat uralkodik. Én azonban, aki e pontban náluk tapasztaltabb voltam, mondhatom, hogy tisztán felismertem a gőg nehány halvány gyökerét a vad yehuk jellemében.

A _Hauhnhnm_-ek, kiket nem kormányoz se földön, se égen semmi, csak az értelem: nem büszkébbek jótulajdonságaikra, mint amilyen büszke én lehetek, hogy nem hiányzik kezem, vagy lábam, amivel pedig, hacsak nem bolond, aligha dicsekszik az ember, bár nélküle nyomorék volna és nyomorult. Azért időzök hosszabban e tárgynál, mert szeretném, ha lassankint elviselhetővé válnék nekem valamely angol _yehu_ társasága. Éppen azért, nagyon kérem azokat, akik e képtelen s felfoghatatlan bolondságnak, a gőgnek halvány derengését érzik magukban, hogy a jövőben kerüljék el a házam tájékát.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Tudnunk kell Swift szatirájának megértéséhez, hogy abban az időben Angolországban éppenugy, mint egyebütt, pénzért lehetett nagy hivatalokat kapni.

(_Forditó_.)]

[Footnote 2: Ezek a betük aktuális vonatkozásokkal függnek össze: akkori államférfiak nevének kezdőbetüi.]

TARTALOM.

Swift. Irta: _Pogány József_ 1

Első rész. =Utazás Liliput-ba.=

Első fejezet 19 Második fejezet 33 Harmadik fejezet 46 Negyedik fejezet 56 Ötödik fejezet 63 Hatodik fejezet 72 Hetedik fejezet 84 Nyolcadik fejezet 95

Második rész. =Utazás Brobdingnag-ba.=

Első fejezet 105 Második fejezet 121 Harmadik fejezet 128 Negyedik fejezet 142 Ötödik fejezet 149 Hatodik fejezet 162 Hetedik fejezet 174 Nyolcadik fejezet 183

Harmadik rész. =Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe és Japánba.=

Első fejezet 201 Második fejezet 209 Harmadik fejezet 220 Negyedik fejezet 226 Ötödik fejezet 234 Hatodik fejezet 243 Hetedik fejezet 250 Nyolcadik fejezet 256 Kilencedik fejezet 263 Tizedik fejezet 268 Tizenegyedik fejezet 279

Negyedik rész. =Utazás Hauhnhnm országba.=

Első fejezet 287 Második fejezet 296 Harmadik fejezet 304 Negyedik fejezet 312 Ötödik fejezet 319 Hatodik fejezet 329 Hetedik fejezet 338 Nyolcadik fejezet 349 Kilencedik fejezet 358 Tizedik fejezet 366 Tizenegyedik fejezet 377 Tizenkettedik fejezet 388