Part 7

Miután ekként befejezték a vitát, szerényen néhány szó meghallgatását kértem magam is. A királyhoz fordultam: biztositottam őfelségét, hogy olyan országból jövök, ahol sok millió hozzám hasonló ember él mindkét nemben, ahol fák, állatok, házak hozzánk arányitva teremnek, illetve épülnek, ahol tehát éppen olyan rendesen élhetek és táplálkozhatom, mint őfelsége bármelyik alattvalója ebben az országban. Ez a válaszom a tudós urak véleményére. A tudósok, hallván beszédemet, csak megvetően mosolyogtak és gunyosan megjegyezték, hogy „a bérlő, akitől őfelsége megvett, alapos oktatásban részesitett“. A király azonban értelmes ember volt: elküldte tudósait és odarendelte a bérlőt, aki szerencsére még nem hagyta el a várost. Először őt hallgatták ki, aztán szembesitették leányával, végre őfelsége meggyőződhetett róla, hogy hinnie kell szavaink valóságának. Megkérte a királynét, intézkedjék, hogy különös gonddal bánjanak velem, hogy Glumdalclitch ápolói állását továbbra is megtartsa, meggyőződvén róla, hogy milyen bizalmas és jó viszonyban vagyunk egymással. Az udvarnál megfelelő szobát rendeztek be neki: melléje rendeltek egy kisegitőt, egy szobalányt és két szolgálót; neki csak rólam kellett gondoskodnia. Az udvari asztalosnál kis dobozt rendeltek, ami hálószobául szolgált nekem, Glumdalclitchal együtt én adtam meg a méreteket. Ez az asztalos kitünő mesterembernek bizonyult: vezetésem alatt három hét folyamán csinált fából egy kis szobát: ajtóval, mellékhelyiségekkel, alvófülkével. Fedelét e szobának fel lehetett emelni, a szép kis ágyat, melybe őfelsége kárpitosai derékaljat és vánkosokat csináltak, felülről engedték be esténkint. Glumdalclitch reggel szépen kivette az ágyat, szellőztette, aztán sajátkezüleg megvetette, beeresztette felülről és lezárta a tetőt. Egy másik ügyes asztalos, aki hires volt játékbutorok készitésében, magára vállalta, hogy csinál nekem két szép kis széket, támlával, karokkal, meg két asztalt, egy szekrényt, mindezt valami finom, elefántcsontszerü anyagból. A szobát minden oldalán, alul is, fölül is puha vánkosokkal kitapétázták; esetleges rázkodtatásokat elkerülendő, melyek ügyetlen szállitással járhattak, vagy kocsin, utközben veszélyeztettek. Az ajtómra kulcsot is kértem, egerektől és patkányoktól tartva. Számos eredménytelen kisérlet után végre csinált a lakatos egy akkorát, amilyent Brobdingnagban még nem láttak, dicsérettel legyen mondva, nagyobbat magam se láttam a londoni kapukulcsok között. Ezt a kulcsot a saját zsebemben hordtam, attól féltemben, hogy Glumdalclitch el találja vesziteni. A királyné rendelt még ruhákat is nekem, a legfinomabb selyemből, biz’ az vastagabb volt azért, mint nálunk holmi nyári ágytakaró, és eleinte nagyon kényelmetlenül állt rajtam; – de aztán hozzászoktam. A ruha honi divat szerint készült: félig kinai, félig perzsa modorban, de igen komoly és méltóságteljes egy mundér volt.

Hovatovább a királyné annyira megkedvelte a társaságomat, hogy nem is tudott ebédelni nélkülem. Asztalára odaállitották az én kis asztalkámat, székestül, mig evett, Glumdalclitch zsámolyon állt az asztal mellett és kiszolgált engem. Volt teljes ezüst evőkészletem, ezüst tányérom és tálam, mindez a királyné edényeihez képest akkora volt csak, mint amilyeneket londoni játékkereskedésekben láttam, a babaszoba butorai között. Az én kedves kis dajkám mindezeket a tárgyakat a zsebében hordta, kis ezüst dobozban és ebédközben egyenkint adogatta át nekem, miután sajátkezüleg megtisztitott mindent. A királynéval különben csak a két királyi hercegnő étkezett együtt: ezek egyike tizenhatéves volt, a másik tizenhároméves és egy hónapos. Őfelsége rendesen maga vágott le nekem egy darab hust, amit aztán a tányéromra tett és nagy élvezettel figyelte, hogy apritom fel és hogy eszem meg; ő maga (bár gyenge étvágyról panaszkodott) egy harapásra annyit kapott be, mint amennyiből tizenkét angol földmives megebédel, eleinte meglehetősen undoritó is volt nekem ez a látvány. Egy pacsirtát, ami kilencszer akkora volt, mint holmi hizott walesi tyuk, csontostul, szárnyastul evett meg, hozzá kenyérdarabkákat tördelt, cipónagyságu falatokban. Aranykehelyből ivott, minden kortyra egy pintet. A kés, amivel evett, akkora volt, mint egy kasza: igy aránylottak villa, kanál és egyéb evőeszközök. Emlékszem, egyszer kiváncsi voltam rá, milyen lehet az, mikor egy egész társaság ebédel együtt és Glumdalclitch el is vitt a nagy ebédhez, ahol legalább egy tucat ilyen kés és villa hadonászott és villogott egyszerre, be kell vallanom, soha ilyen borzalmas látványban nem volt részem.

Udvari szokás, hogy szerdán (mint emlitettem, ez az ő pihenőnapjuk) a királyné és a mindkét nembeli királyi hercegek a királlyal ebédelnek (őfelsége közben igen megkedvelt): ilyen alkalmakkor őfelsége tányérjától balra, egy sótartó mellett teritettek nekem. Az uralkodót nagyon mulattatta társalgásom: érdeklődött, milyenek a szokások, erkölcsök, törvények és tudományok Európában és én minden tehetségemmel felelgettem. Igen világos értelmü és helyes itéletü férfiu lévén, néhány kitünő megjegyzése volt mindarra, amit előadtam neki. Be kell vallanom azonban, hogy egyszer, amikor belemelegedve nagyon részletesen kitértem a mi tengeri és szárazföldi hadiállapotainkra: őfelségére, nyilván neveltetése hiányainál fogva, oly furcsán hatott előadásom, hogy felemelt, jobbkezére tett, hangosan és szivből hahotázni kezdett, a másik kezével gyengéden megfricskázott és megkérdezte, „milyen párthoz tartozom: a Whig-hez, vagy a Tory-hoz?“ Aztán miniszterelnökéhez fordult, aki fehér pálcával állt a háta mögött (ez a pálca akkora volt, mint legnagyobb hajónknak, a _Royal Sovereign_-nek főárbóca) és igy szólt: „milyen ostoba dolog is minden emberi nagyság, ha ekkora férgek, mint ez itt, ilyen tökéletesen tudják utánozni“. És mégis – tette hozzá – e piciny lények közt is bizonyára vannak cim- és rangkülönbségek: kis fészkeket és vakandturásokat készitenek: amit aztán házaknak neveznek el és városnak: ruhákban és hintókban parádéznak; szeretnek, harcolnak, verekednek, csalnak és árulkodnak.“ Igy beszélt őfelsége hosszasan, mig én zavaromban és bosszuságomban elsápadtam, igy hallván beszélni édes hazámról, Európa uráról, Franciaország ostoráról, az erény, jámborság, igazság és becsület fészkéről, a világ irigylett büszkeségéről. Miután azonban nem voltam abban a helyzetben, hogy elégtételt kérhessek e káromlásokért; volt rá időm, hogy érett megfontolás után rájöjjek, hogy tulajdonképpen nem is történt sérelem. Hosszu hónapok folyamán ugyanis hozzászoktam az óriások látásához, minden tárgyat az ő arányaikhoz mérten láttam hovatovább és igy lasssankint elmult az a borzongás, amit először éreztem. Lassankint kezdtem ugy nézni őket, mintha holmi angol társaságban ülnék, urak és hölgyek között, akik hajlonganak, bókolnak, fecsegnek. Hogy őszinte legyek, sokszor kisértésbe estem, hogy éppen ugy kinevessem őket, mintahogy a király nevetett mirajtunk. Viszont nem állhattam meg, hogy magamon is ne mosolyogjak, mikor őfelsége a királyné tenyerére téve a tükör elé állt velem, mely mindkettőnk alakját teljes életnagyságban adta vissza: roppant mulatságos látvány volt és sokszor, hozzászokva az ő méreteikhez, szinte ugy rémlett nekem, mintha alakom valóban százszorosan összezsugorodott volna.

Azonban semmi nem bosszantott és bántott annyira, mint a királyné kis törpéje – ez az emberke, tekintve, hogy eddig ő volt a legkisebb ember a birodalomban (valóban, azt hiszem nem volt harminc láb magas), állandóan felfujta magát és peckesen ellépkedett előttem, mikor az előszobában megjelent és én, az urakkal és hölgyekkel társalogva, az asztalon álltam. S nem állhatta meg, hogy néhány gunyos célzást ne tegyen az _alakomra_. Én ugy bosszultam meg magam, hogy öcsikémnek neveztem és kihivtam, jönne velem birkózni. Egy nap ez a szemtelen, modortalan tacskó ugy felbosszankodott valamin, amit mondtam neki, hogy felkapaszkodott őfelsége karszékére, hirtelen, mielőtt védhettem volna magam, derékon kapott és beledobott egy tejfeles kannába, aztán usgye, elszaladt onnan. Fejjel lefelé buktam a tejfelbe és ha nem volnék jó uszó, életemmel fizethettem volna meg ezt a tréfát. Glumdalclitch a szoba másik felében volt éppen és őfensége annyira megrémült, hogy elvesztette a fejét. Kis dajkám azonban gyorsan odafutott, kimentett és megrázott, miután jó félliter tejfelt lenyeltem. Azonnal lefektettek, a ruhám tönkrement, más bajom, hálaistennek nem esett. A törpét jól megkorbácsolták és büntetésből még hozzá ki kellett innia a tejfelt, amibe beledobott. Ezuttal el is vesztette a királynő kegyeit, nemsokára ez eset után, nagy örömömre, odaajándékozták egy magasrangu hölgynek. Igy nem bosszulhatta meg magát, amitől tartottam.

Ez a kis törpe már egyszer üzött velem effajta tréfát, amin a királynénak, dacára bosszuságának, kacagnia kellett: már akkor elkergették volna, ha én nem vagyok nagylelkü és nem kérek kegyelmet számára. A dolog ugy történt, hogy őfelsége velőscsontot evett, s miután kiüritette, az üres csontot álló helyzetben rátette a tányérjára. A törpe felhasználta az alkalmat, mikor Glumdalclitch az almárium mellett állott háttal, felkapaszkodott a zsámolyra, melyen kis dajkám szokott állni, hogy nekem szolgáljon és hirtelen derékon ragadva, két lábamat összeszoritotta és bedugott derékig a csontba, ahonnan nem tudtam kikecmeregni és nagyon tréfás látványt nyujtottam. Percekig nem tudták, hová lettem, mert méltóságomon alulinak véltem, hogy kiabáljak. Szerencsére a csont már nem volt meleg és igy combjaim nem sültek össze, csak a cipőm és harisnyám ment tönkre. Közbelépésemre a törpét csak néhány korbácsütéssel büntették meg.

A királyné gyakran tréfálkozott félénkségemen és többször nevetve kérdezte, hogy az én hazámban mindenki olyan gyáva-e, mint én? Ennek az volt az oka, hogy nyáron át az ország tele van legyekkel és ezek a gyülölt állatok, mindegyik akkora, mint egy-egy hizott veréb, örökös döngésükkel egy percnyi békét nem hagytak nekem, gyakran ráültek az élelemre és undok ürüléküket és tojásaikat otthagyták, amit csak én láthattam, a benszülöttek nem, apróbb tárgyakkal szemben látásuk meglehetősen tompa. Néha meg rászálltak az orromra és a homlokomra, példátlanul kellemetlen érzés volt ez, pláne, ha hozzávesszük, hogy többnyire mindenféle utálatos büzöket hoztak magukkal. Azt a ragadós anyagot is láthattam, melynek segitségével, természettudósaink szerint, képesek a menyezeten mászkálni. Ez utálatos állatok elzavarása sok fáradságomba és bosszuságomba került. Mindig összerázkódtam, mikor rám szálltak. A törpe sokszor mulattatta magát azzal, hogy elkapkodta a legyeket a levegőben, mint nálunk az iskolásgyerekek, aztán az orrom alá eresztette őket, hogy megijesszen és a királynét szórakoztassa. Én viszont gyakorlattal odáig vittem, hogy zsebkésem segélyével a levegőben felnyársaltam a legyeket: hovatovább olyan ügyességre tettem szert ebben, hogy mindenki megbámult.

Egyszer Glumdalclitch dobozommal együtt kitett a nyitott ablakba, hogy friss levegőt szivhassak. Ahhoz sohasem volt bátorságom, hogy dobozomat spárgán kilógattassam az ablak elé, mint ahogy nálunk a kanári-kalickákat szokták. Kinyitottam egyik ablakomat és asztalhoz ültem, hogy reggelire elfogyasszak egy darab édes kalácsot. Ekkor vagy husz darázs röpült be az ablakon, melyeket a cukor illata csalt be és olyan dongást vittek véghez, mint megannyi duda vagy trombita. Volt köztük, amelyik megfogta a kalácsomat és elvitte darabokban, mások a fejemre szálltak és elkábitottak lármájukkal, fulánkjaikat nyujtogatták és én borzasztóan megijedtem. Mégis volt annyi bátorságom, hogy felugorjak és késemmel védekezzem. Nehányat megöltem, a többi kirepült és én becsuktam az ablakot. Ezek a darazsak akkorák voltak, mint egy-egy fogoly, néhánynak kihuztam a fulánkját, mely másfél hüvelyk hosszu lehetett és éles, mint a tü. Négy fulánkot szedtem ki, gondosan megőriztem, hazatérve, más ritkaságok közt ezeket is mutogattam Európa több városában. Hármat a greshami egyetemnek ajándékoztam, a negyediket megtartottam.

NEGYEDIK FEJEZET.

(A város leirása. – Javaslat uj térkép készitésére. – A királyi palota és a főváros. – Hogy utazik a szerző. – A főtemplom leirása.)

Glumdalclitch társaságában eleget utaztam ahhoz, hogy körülbelül számot adhassak az olvasónak a birodalom arányáról és természetéről: legalább is Lorbrulrud, a főváros kétezer mértföldnyi körzetében. A királyné ugyanis, ha utazott, messzebb nem követte soha férjét: inkább letelepedett és várt, mig őfelsége visszatért a határról.

Ennek a királynak birtoka egészben hatezer mérföld hosszu és ötezer mérföld széles. Arra kell következtetnem, hogy a mi geografusaink nagyon tévednek, mikor azt hiszik, hogy California és Japán között csupa tenger van. Mindig is sejtettem, hogy e két part között igen nagy szárazföld fekszik, mely Nagytatárország tömegével egyensulyt tart. A geografusok nagyon jól tennék, ha kiigazitanák térképeiket és Amerika északnyugati partjához közel uj, nagy földrészt vennének fel, amiben szivesen állok segitségükre.

A királyság áll egy félszigetből, melyet északkeleten harminc mértföld magas hegylánc határol. E hegylánc csucsai csupa tüzokádók és igy lehetetlen azon áthatolni: éppen azért az ország tudósainak fogalmuk sincsen arról, milyenfajta emberek laknak e hegyláncon tul, ha egyáltalán laknak. Másik három oldalát e szigetnek az óceán határolja, a folyók torkolata azonban annyira tele van hegyes sziklákkal s a tengerpart oly durva, hogy egyetlenegy kikötőjük sincsen; a legkisebb csónak sem hagyhatja el e partokat. Igy aztán ez a nemzet teljesen el van zárva a világ többi részétől. A folyók viszont tele vannak hajókkal és igen sok és jó haluk van. Tengeri halat nem igen esznek: ezek ugyanis akkorák csak, mint az európai tengerekben mindenütt s igy nem érdemes halászni rájuk. Mindebből nyilván következik, hogy a természet kizárólag ezen a területen alkotott ilyen rengeteg nagyságu állatokat és növényeket: ennek a jelenségnek az okát találják meg a bölcsészek. Néha-néha egy bálna, vagy cethal kerül a partra, ezt a közönséges halásznép kiszedi és étvágygyal elfogyasztja. Láttam bálnákat oly óriásra nőve, hogy egy ember alig birta el a vállán, az effajta példányokat behozzák látványosságul Lorbrulgrudba. Egy ilyen bálnát láttam egyszer a király asztalán, ahol csemegéül szolgált, de ugy vettem észre, őfelségének nem izlett. Azt hiszem, tulkövérnek találta, bár a magam részéről láttam Grönlandban nagyobbakat is.

Az ország igen népes: ötvenegy nagy városa van, száz erőditménye és igen sok falva. Leirom Lorbrulgrudot az olvasó mulattatására. A főváros két egyforma nagy városrészből áll, melyeket folyó választ el egymástól. Mintegy nyolcezer háza van és százezer lakója. Hossza három _glomglung_ (körülbelül ötvennégy angol mérföld), szélessége harmadfél glomglung. Területét magam mértem le egy a király által rendelt térképen, melyet e célra szétteritettem a földön, csak száz láb hosszu térkép volt. Mezitláb végigmentem rajta, számoltam a lépéseket és meglehetősen pontos eredményt kaptam.

A királyi palota nem szabályos épülettömb: sok, összehalmozott kastélyból áll, körzete mintegy hét mérföld. Főoszlopainak magassága kétszáznegyven láb: vastagsága ehhez mért. Részemre és a kis dajkám használatára állandó kocsit tartottak nekünk, gyakran kocsikáztuk be a várost meg a boltokat, ilyenkor kis dajkám kivett a dobozból, hogy jobban lássak: házakat, népeket, miegymást. Kocsink körülbelül akkora volt, mint a Westminster tere, de nem oly magas, mint a westminsteri dóm, biztosan különben nem tudnám ezt se megállapitani. Egy napon a nevelőnő megállittatta a kocsit több bolt előtt, mire a koldusok, fehasználván az alkalmat, odatolakodtak, hogy a legocsmányabb látványt nyujtsák, ami európai szemnek valaha látni adatott. Volt köztük, teszem fel, egy asszony, akinek rák volt a mellén: borzalmasan megdagadva és tele lukakkal. Két-három akkora luk volt benne, hogy mindenestül belefértem volna. Volt egy ember, akinek akkorára dagadt a feje, mint öt gyapjuzsák, egy másiknak husz láb magas falábai voltak. A legutálatosabb azonban az a sok tetü volt, ami a rongyaik között mászkált. E férgek alakját és formáit szabad szemmel jobban láthattam, mint mikroszkópon keresztül a mi tetveinket: csuf csápjaikkal ugy tapogatóztak és turkáltak, mint a disznó az orrmányával. Először láttam ilyet, egyet-kettőt felboncoltam volna, ha az ehhez szükséges szerszámokat nem hagytam volna a hajón; a látvány különben oly utálatos volt, hogy a szó szoros értelmében felfordult a gyomrom.

A királyné különben készittetett számomra egy kisebb dobozt, tizenkét láb átmérőben és tiz magasságban, kényelmesebb utazás céljából. (Rendes, otthoni dobozomat ugyanis nem lehetett kényelmesen ölben hordani és nagyon rázott emellett.) Ugyanaz a kézmüves csinálta: négyszögü szoba volt, három falán három ablakkal, az ablakok előtt vasrácsok, hogy hosszabb utak esetén valami szerencsétlenség ne történjék. A negyedik falon kivül két kampó volt, ezen keresztül szijjat lehetett huzni, amit aztán a dereka köré füzött, aki szállitott. Ez rendszerint valami megbizható és hü cseléd kötelessége volt, akit magam jelöltem meg, olyankor, mikor őfelségét kisértem uton, vagy a kertbe mentünk, vagy látogatásokat tettem magasrangu hivatalnokoknál, minisztereknél és Glumdalclitch nem jöhetett velem. Itt megjegyzem, hogy csakhamar megszerettek és igen megbecsültek az államférfiak, amit ugy hiszem, inkább őfelsége pártfogásának, mint saját érdemeimnek köszönhettem. Ha uton voltunk és én kifáradtam már a rázástól, a lovas szolga rendszerint lecsatolt a derekáról és maga elé, egy vánkosra helyezte a dobozt, mire a három ablakon keresztül kényelmesen szemlélhettem a vidéket. Különben rugós matrác is volt kis szobámban, meg egy függőágy, meg két szék, egy asztal: mindez ügyesen a padlóhoz erősitve csavarokkal, igy nem estek szét a butorok, mikor uton voltunk és rázott a ló, a rázáshoz különben hosszu tengeri utazásaim folyamán eléggé hozzászokhattam.

Mikor kedvet kaptam a várost megnézegetni, Glumdalclitch az ölébe vette ezt az utidobozt és ugy mentünk. Kis dajkám maga – honi szokás szerint – hordszékben ült, amit négy ember vitt, mellettünk két livrés szolga haladt, kétoldalt. A nép, mely igen sokat hallott felőlem, rendesen odagyült a hordszék köré, ilyenkor kis dajkám megállittatta az embereket, kivett a dobozból, tenyerére tett és ugy mutogatott az embereknek.

Egyszer nagyon szerettem volna látni a nagy templomot és a hozzá tartozó tornyot: állitólag a birodalom legszebb épülete. Kis dajkám odavitt, de be kell vallanom, csalódtam várakozásomban, hiszen ennek a toronynak magassága, a földről egészen csucsáig, mindösszesen háromezer lábat tett ki. Ha a benszülöttek termetéhez arányitom a méreteket, ez a torony nagyság dolgában messze mögötte marad a salisbury-i toronynak. De nem akarok lekicsinyelni oly nemzetet, melynek annyi hálával tartozom, hozzáteszem hát, hogy e hires torony szépsége és pompája teljesen egyensulyozza magasságának esetleges fogyatékosságát: a falak száz lábnyi vastagságu nyers kőből épitvék – egy-egy kőkocka átmérője negyven láb, – császárok és istenek pompás szobrai márványból: a mélyedésekben ugy meredeznek, mint megannyi kolosszus. Megmértem egy ilyen szobornak kisujját, mely letörött és leesett s az omladék között észrevétlenül hevert: teljes négy lábat tett ki a hossza, meg egy hüvelyket. Glimdalclitch különben felszedte, zsebkendőbe csavarta és hazavitte játékszerei közé, nagyon szerette a játékokat, mint a korabeli kisleányok általában.

A király konyhája, meg kell adni, előkelő egy épület. Boltos teteje hatszáz láb magasságban mered fejünk felett, legnagyobb kemencéje akkora, mint a londoni Szent-Pál templom: tiz lépés hijja csak, direkte ebből a célból megmértem az utóbbit, mikor hazatértem. Alig találnék hitelre, ha elmondanám, mekkorák a takaréktüzhely, a lábasok és köcsögök, a koncok, amiket nyársra huznak, az üstök és más felszerelések. A szigoru kritikus bizonyosan azt mondaná, hogy éppen ugy nagyzolok, mint minden utleiró, pedig inkább attól tartanék, hogy a hitetlenségtől való félelmemben a másik végletbe estem: és hogy, ha könyvemet az ő nyelvükre valaki leforditja és kezükbe kerül: Brobdingnag királya és népe méltán veti szememre, hogy igaztalanul kisebbitettem leirásomban az ő rengeteg arányaikat.

A király ritkán tart hatszáznál több lovat istállójában, ezek ötven-hatvan láb magasak: ha ünnepnapokon kilovagol a városba, rendesen ötszáz lovas kiséri, pompa kedvéért. Szebb, ragyogóbb képet nem láttam soha, mint ez a felvonulás, csak később, egyszer, mikor csatarendbe állitva szemlélhettem a katonákat, amiről még beszélni fogok.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző néhány kalandja. – Egy bünöst kivégeznek. – Szerző a hajózás tudományában jeleskedik.)

Alapjában nagyon boldogan éltem volna, ha kicsinységem nem válik néhány nevetséges és borzasztó eset okozójává. Ezek közül nehányat bátor leszek elbeszélni. Glumdalclitch gyakran kivitt a várkertbe, kivett a dobozból, tenyerébe fogott, vagy letett a földre, hogy járkálhassak. Egy napon a törpe (még mielőtt a királyné elajándékozta) kilopózott utánunk. Kis dajkám letett a földre és találkoztunk egy törpe almafa alatt, amit brobdingnag-i nyelven is igy hivnak: és én nem állhattam meg, hogy goromba célzást ne tegyek, mely közte és a fa között bizonyos szójátékban kapcsolatot fejezett ki. A vásott fickó megvárta, mig a fa koronája alá kerülök és akkor megrázta: vagy egy tucat, hordónagyságu alma zuhogott le kétoldalt, ijedtemben lehajoltam, mire egy alma hátamra esett, ugy, hogy elterültem a földön – de nem sérültem meg és kérésemre megbocsátottak a törpének, tekintve, hogy én kezdtem az ingerkedést.

Egy másik napon Glumdalclitch letett a puha pázsitra, mig ő és a nevelőnő kissé távolabb sétált. Egyszerre oly heves jégeső szakadt ránk, hogy levert a lábamról és amint igy feküdtem, a jég ugy puffogott a hátamon, mintha kemény tennis-lapdákkal hajigálnának. Nagy erőlködéssel, négykézláb menekültem és elbujtam egy tuja-fa ágai közé, de ugy tele voltam tetőtől-talpig daganatokkal és kék foltokkal, hogy három napig nem hagyhattam el a házat. Az olvasó ne csodálkozzék ezen: a természet Brobdingnagban mindent oly méretekben hoz létre, hogy ott egy jégszem tizszer akkora mint Európában; tapasztalásból állithatom ezt, mert néhány jégszemet lemértem.

Ebben a kertben még egy igen veszélyes kalandon mentem keresztül, mikor egyszer kis dajkám, eléggé biztosnak látszó helyen letett a földre és magamra hagyott (gyakran kértem erre, hogy zavartalanul átengedhessem magam gondolataimnak). Ezuttal, kényelemből, nem hozta magával a dobozt, melyben laktam. Néhány hölgy társaságában a kert más részébe mentek sétálni. Mikor már olyan messze voltak, hogy nem is hallhatták kiáltásom, jött egy kis fürjészkutya, melynek gazdája véletlenül erre járt, szájába vett, elszaladt velem, elvitt a gazdájához, szép óvatosan letett a földre és a farkát csóválta. Szerencsére olyan jól nevelt kis kutya volt, hogy fogai között nem sérültem meg, még csak a ruháimat se tépte el. Gazdája, egy szegény kertész, aki igen jól ismert, mindig nagyon jól bánt velem; igen megrémült, felemelt a földről és megkérdezte, hogy vagyok? amire én nem tudtam válaszolni, mert egészen elállt lélegzetem az ijedtségtől. Mikor egy kicsit magamhoz tértem, elvitt kis dajkámhoz, aki közben visszament arra a helyre, ahol hagyott és halálos aggodalomban volt miattam, hogy nem talált és kiabálására nem válaszoltam. Összeszidta a kertészt, a kutyáját, az esetet különben elhallgatták és nem tudták meg az udvarnál, kis dajkám félt a királyné haragjától, a magam részéről pedig ugy vélekedtem, hogy ez a kaland, ha kiderül, semmiképpen nem öregbiti tekintélyemet.

Ez az eset óvatosabbá tette Glumdalclitch-t: ezentul, ha házon kivül voltunk, soha nem tévesztett szem elől. Ez nekem kellemetlen volt és inkább sokszor elhallgattam, ha valami történt velem. Egyszer például kánya kóválygott a fejem fölött: le is csapott és meg akart ragadni a karmaival. Kardot rántottam és elzavartam. Máskor felmásztam egy vakondturásra és nyakig süppedtem a lyukba, melyből az állat kidobálta a földet. Holmi emlitésre sem érdemes hazugságot találtam ki, hogy ruháim mocskos állapotát megmagyarázzam. Egyszer csontomat törtem: egy csigaházban botlottam meg, mikor sétaközben lehorgasztott fejjel szegény hazámra gondoltam.

Már nem emlékszem rá, vajjon örültem-e neki, vagy boszantott, látván, hogy a kis madarak egyáltalában nem ijedtek meg tőlem, ha utjaink keresztezték egymást: alig rőfnyire tőlem nyugodtan szedegették a magokat, gilisztákat, mintha senki se közeledne feléjük. Emlékszem, egy rigó egyszer odáig ment a szemtelenségben, hogy csőrével kikapta kezemből a kalácsomat, amit csak az imént kaptam Glumdalclitch-től reggelire. Ha meg akartam fogni egy ilyen madarat, vakmerően nekem jött, megcsipte a kezemet, ugy hogy örültem, ha eldughattam előle: aztán nyugodtan folytatta a keresgélést, egyet csipogott és nem törődött velem. Egyszer nagyon méregbe jöttem, fogtam egy erős dorongot és ugy hozzávágtam egy tengelicéhez, hogy menten felborult: két kézzel ragadtam meg és diadallal vittem kis dajkámhoz, hogy majd eldicsekszem neki. De utközben kiderült, hogy a madár csak elkábult; egyszerre magához tért és dacára, hogy óvatosan eltartottam magamtól és körmeit, csőrét nem használhatta: szárnyaival jobbról-balról oly hevesen kezdte csapkodni a fejemet, hogy huszszor is azon voltam: inkább eleresztem. Kinos helyzetemből egy szolga mentett ki, kitekerte a madár nyakát és másnap, a királyné parancsára, feltálalták nekem ebédre. A tengelice, ahogy igy magam elé képzelem, valamivel nagyobb volt, mint egy struc.

Az udvarhölgyek gyakran meghivták Glumdalclitch-et és megkérték, hozna magával, hogy láthassanak és foghassanak. Gyakrn tetőtől-talpig levetkőztettek és betettek a keblükbe, ami nagyon kellemetlen és ellenszenves érzés volt, mert, hogy őszinte legyek, a bőrükből nagyon kellemetlen illatu párák áradtak. Ezt nem azért mondom, mintha pletykálni akarnék eme hölgyekről, kiket nagyon tiszteltem és becsültem, de gondoljuk meg, hogy szaglószervem, kicsinységemhez képest, sokkal élesebb volt s hogy ezek az igen tisztelt hölgyek amellett éppen olyan elragadóak lehettek a kedvesük szemében, mint hasonló rangu angol nők. És természetes szagukat még sokkal elviselhetőbbnek találtam, mint illatszereiket: ez utóbbiaktól gyakran elájultam. Emlékszem, egyszer Liliputban, mikor aznap sokat mozogtam, egyik barátom panaszkodott, hogy nem lehet elviselni a szagomat. Pedig ebben a tekintetben sokkal tisztább vagyok, mint a legtöbb angol férfi. Természetesen ennek a barátomnak szaglószerve az enyémhez képest annyival élesebb és finomabb volt, mint az enyém, a brobdingnag-beliekhez viszonyitva. E ponton meg kell jegyeznem, hogy kivételt csak királynőm és a kis Glumdalclitch képezett: ezeknek az illata igen kellemesen és jólesően hatott rám.

A legkellemetlenebb mégis az volt, mikor az udvarhölgyek közt tartózkodtam, hogy látnom kellett: ezek a nők ugy tekintettek, mintha nem volnék se férfi, se nő: néha meztelenre vetkőztek előttem, mig én ott álltam a toalett-asztalon, alig nehány lábnyira meztelen bőrüktől. Meztelenségük különben a legkevésbé sem hozott kisértésbe, vagy keltett más indulatot bennem, mint undort és ellenszenvet: bőrük oly durva, egyenetlen és tarka volt az én szememben, tányérnagyságu foltokkal, szeplőkkel, szőrszálakkal, melyek itt-ott madzagvastagságuak voltak, nem is beszélve testük egyéb részleteiről. Aztán meg minden további ceremónia nélkül szükségleteiket is elvégezték jelenlétemben; háromtonnás edények szolgáltak erre a célra, melyek nagyon gyakran egyszerre teltek meg. Volt köztük egy nagyon csinos, vidám, tizenhatéves leány: ez néha szétterpesztett lábakkal ráültetett mellbimbóira és más, sajátságos tréfákat is kieszelt, olyanokat, hogy az olvasónak meg kell bocsátania, ha nem térek ki a részletekre. Annyira ellenszenves volt nekem ez az enyelgés, hogy megkértem Glumdalclitch-t, gondoljon ki valamit, hogy ne kelljen többet találkoznom ezzel a hölgygyel.