Part 5

– De őfelsége, aki ellene volt a halálbüntetésnek, kijelentette, hogy hiszen, amennyiben a tanács az ön szemeinek kitolatását könnyü büntetésnek itélné, később esetleg sulyosabbat is alkalmazhatunk. Redresal erre alázatosan szót kért s vitatva a kincstárnok érveit, hogy az ön eltartása milyen teher, felvetette a tervet: hisz ez ellen a kincstárnok, ez ügyeknek vezetője, sokat tehet. Csökkenteni kell csak fokozatosan az ön élelmezését, mire ön, elegendő táplálék hiányában, elgyengül és elerőtlenedik, elveszti étvágyát s néhány hónap alatt megemészti önmagát: ebben még az is jó, hogy holtteste azután nem áraszt majd akkora büzt, ha ön felire fogyik le. Ha aztán meghalt, őfelsége öt vagy hatezer alattvalója azonnal levagdalhatja csontjairól a hust, elviheti targoncákon és eltemetheti különböző helyeken, elkerülni a fertőzést. A csontvázat később fel lehet állitani, emlékoszlopul, az utókor bámulatára.

– Igy aztán, a miniszter szavaira, az egész dolog elsimult. Elhatározták, hogy az ön fokozatos elemésztését szigoruan titokban tartják, azt az itéletet ellenben, mely szerint ön szemevilágától megfosztandó, bevezették a törvénykönyvbe, vita nélkül, csak Bolgolam haragudott, aki a császárné bizalmasa lévén, makacsul az ön halálát követelte. Tudnia kell, hogy a császárné kérlelhetetlen ön iránt, ama csufos és törvénytelen eset óta.

– Már most igy áll a dolog: három nap mulva barátja, a miniszter, megjelenik önnél és felolvassa a vádiratot: majd, őfelsége és a tanács kegyes jóindulatát tolmácsolva, közli önnel, hogy csupán szemevilágának elvesztésére itélték. Őfelsége nem kételkedik benne, hogy ön hálásan és engedelmesen aláveti magát az itéletnek. Mire őfelsége husz sebésze jelenlétében azt végrehajtják, ön lefekszik a földre szépen és türi, hogy szemeibe kiélesitett, mérgezett nyilakat lövöldözzenek.

– Belátására bizom, mi legyen ezekután a teendője. Most pedig távoznom kell, elővigyázatosan, ahogy jöttem, nehogy gyanut keltsen távollétem.“

Őméltósága elment és én magamra maradtam, nagy zavarommal és bánatommal.

Ez a császár egy uj szokást hozott be, amit az előbbiek nem ismertek. E szokás abban áll, hogy ha a tanács valami kegyetlen itéletet hajtott végre, akár azért, hogy a császár bosszuvágyát kielégitse, akár valamelyik udvaronc fondorlatából kifolyóan: a császár összehivta a teljes ülést és nagy beszédet tartott, az ő kegyességét és irgalmasságát emlegetve, melyet az egész világ elismer. Ezt a beszédet aztán kinyomatták és szétküldték az országba, a nép azonban mindig megrémült, mikor egy-egy ilyen falragasz megjelent, mert rájöttek, hogy minél bővebb és fellengzőbb volt a dicshimnusz, mely a császár kegyességét zengte: a büntetés mindig annál kegyetlenebbnek bizonyult és annál ártatlanabb volt az elitélt. A magam részéről be kell vallanom, lehet, hogy azért, mert sem születésem, sem neveltetésemnél fogva nem vagyok udvaronc: nem tudtam az itéletben sem kegyet, sem irgalmasságot felfedezni, sőt azt (talán tévesen) inkább keménynek és igaztalannak éreztem. Gondoltam arra is, hogy biráim elé állok. Lehetetlen, hogy ne találnának módot az itélet enyhitésére. De aztán eszembe jutott, hogy ahány felségsértési pert eddig tanulmányoztam, mindig a birák tetszése szerint dőlt el az itélet, igy hát nem tanácsos effajta veszélyes kisérletet kockáztatnom ilyen hatalmas ellenségekkel szemben. Aztán ellenállásra gondoltam, – mert hiszen ha szabadon mozoghatok, aligha bánnak el velem és nehány jókora kővel összerombolhatom az egész fővárost – de gyorsan elvetettem ezt a csunya ötletet, eszembe jutott esküm, őfelsége sok kegyessége és a _nardac_-i cim, melyet viselnem engedett. Ahhoz, hogy a császár mostani szigorusága által magam minden hála alól felmentettnek érezzem, még nem voltam elég udvaronc.

Végre elhatároztam magam. Megértem, ha ezt az elhatározást sokan kárhoztatják majd, talán nem alaptalanul, de viszont szemeim világát és szabadságomat éppen a gyors cselekvésnek és gyakorlatlanságomnak köszönhetem. Mert ha akkor ismerem az uralkodók és fejedelmek természetét, amint azt később más udvaroknál alkalmam volt megismerni, ha már akkor tudom, hogy nálam sokkal kisebb bünösöket hogy itéltek el szigorubban, bizonyára készséggel és halogatás nélkül vetem magam alá ilyen könnyü büntetésnek. De ifju voltam még és életvágyó s tekintve, hogy különben is engedélyem volt meglátogatni Blefuscu császárát, felhasználtam az alkalmat. Irtam _Redresal_ barátomnak egy levelet, jeleztem, hogy ma reggel Blefuscuba utazom; a választ nem vártam be, hanem szépen kimentem a tengerpartra, oda, ahol hajórajunk állott. Fogtam egy nagy hadihajót, elejére kötelet kötöttem, felszedtem a horgonyt, levetkőztem, ruháimat a hajóra tettem, letakartam egy lepedővel, aztán gázolva és uszva, magam után vontattam az egészet. Blefuscu partján már vártak, két embert adtak mellém, ezek kisértek az ország hasonnevü fővárosába. Természetesen a kezemen vittem őket. Száz méternyire a város kapujától előreküldtem a két embert, „tudassák őfelségével, hogy megérkeztem és várom parancsait“. Egy óra mulva jött a válasz: „őfelsége egész udvarával maga jön elém fogadtatásomra“. Meg is érkeztek csakhamar: a császár és kisérete leszállt a lóról, a császárné és hölgyei felálltak, sem zavart, sem félelmet nem vettem észre viselkedésükön. Lefeküdtem, hogy kezet csókolhassak őfelségeiknek. „Eljöttem“ – mondtam aztán – igértemhez hiven, uram és császárom engedélyével, hogy láthassam őt s hogy felajánljam neki szolgálataimat, amennyire erőmből telik s összeütközésbe nem kerül saját uramnak esküdt fogadalmammal.“ Arról nem beszéltem, hogy kegyvesztett vagyok, hivatalosan nem értesitettek még s nem voltam köteles tudni; másrészt nem volt valószinü, hogy a császár, mig ekként hatalmán kivül állok, felfedi a titkot. (Ez utóbbi pontban, mint kiderült, tévedtem.)

Nem untatom az olvasót a fogadtatás ünnepélyes részleteivel, sem azzal, milyen kényelmetlenül kellett aludnom a földön, takarómba burkolva, nem lévén ágyam és házam.

NYOLCADIK FEJEZET.

(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni Blefuscu-t, némely nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)

Kiváncsiságból félig, félig unalomból, három nappal később a sziget keleti partján sétáltam. Ekkor fél tengeri mértföld távolságban valami uszó tárgyat pillantottam meg, felfordult csolnaknak tünt. Levetettem cipőt, harisnyát. Háromszáz métert gázoltam a vizben, ekkor az emelkedő ár közelebb hozta azt a tárgyat. Kiderült, hogy valóban csolnak, holmi vihar ragadhatta el a hajóról. Azonnal visszatértem a városba és őfelségét arra kértem, adna mellém husz nagy hajót a maradék rajból és háromezer tengerészt, altengernagy vezényletével. Magam ismét a partra futottam, a csolnakot addig még közelebb hozta az ár. A tengerészek bőven el voltak látva hajókötéllel, amit előzőleg többszörösen összesodortam. Mikor a hajók megjelentek, levetkőztem és száz méternyire a csolnak közelébe gázoltam, itt uszni kezdtem, mig elértem a csolnakot. A tengerészek áthajitották nekem a kötelek végét, ezt beleerősitettem a csolnak elején egy lukba, a másik végét egy hadihajóba, de nem nagy sikerrel járt a müvelet, mert lábam nem érte a földet. Mögötte usztam hát és löktem magam előtt egyik kezemmel. De az ár kedvezett: csakhamar földet ért a lábam. Pihentem két percet, aztán most már komolyan munkához láttam: kilenc hajóhoz kötöttem a magunkkal hozott köteleket. A szél kedvezett és a tengerészek derekasan vontattak. Negyven méternyire a parttól, vártunk, mig beáll az apály, ekkor a csolnakhoz mentem és kétezer ember segitségével, kötelekkel és gépekkel megforditottuk a csolnakot: kiderült, hogy nem rongálódott meg nagyon.

Nem untatom az olvasót ama nehézségek részletezésével, hogy csigák és emelők segélye mellett hogyan vontattam be a csolnakot Blefuscu kikötőjébe, tiz napi megfeszitett munka után. A parton nagy sokaság várta már megérkezésem, mindenki álmélkodott a csodás alkotmányon. A császárnak kifejtettem, „hogy jó szerencsém dobta utamba ezt a csolnokot, melyen visszatérhetek szülőhazámba. Kértem, adna utravalót nekem és engedélyt, hogy utrakelhessek“, amit sok nyájas marasztalás után meg is igért.

Az egész idő folyamán nagyon meglepett, hogy Blefuscu császárához nem érkezik semmiféle követ, vagy futár az én uram részéről, aki ügyemben felvilágositaná. Később magánuton értesültem, hogy őfelsége nem is álmodta szándékaimat. Ő azt hitte, Blefuscuba csak azért megyek, hogy igéretemet az ő engedélye alapján beváltsam és hogy nehány nap mulva, ha a szertartásos fogadtatás megvolt, visszamegyek szépen. Hosszu elmaradásom később kinosan érintette, tanácskozást tartott kincstárnokával s a többi, ellenem áskálódó miniszterrel s abban állapodtak meg, hogy tekintélyes követet küldenek a rólam tárgyaló vádirat másolatával. A küldöttség azt kellett közölje Blefuscu császárával, hogy „az ő császáruk nagy kegyessége dacára, aki csak arra itélt, hogy a szememet kitolják, kivontam magam az igazságszolgáltatás keze alól és ha két óra leforgása alatt nem térek vissza, akkor megfosztanak _nardac_-i cimemtől és árulónak nyilvánitanak“. A küldöttség továbbá kijelentette, „hogy a béke és barátság fentartása végett elvárja Blefuscu császárától, hogy kezemet és lábamat összekötöztetve, visszaküld Liliputba, ahol ugy bánnak majd velem, mint árulóval szokás“.

Blefuscu császára három napos tanácskozás után udvarias és mentegetőző választ küldött. „Testvérem jól tudja, – ugymond – hogy nem lehet őt megkötözve visszaküldeni, miután hajórajától megfosztotta az országot, másrészt, bár meg is fosztotta az országot, mégis hálával tartozunk neki a béke körül tett jószolgálataiért.“ Különben pedig nemsokára mindketten megszabadulnak tőlem, mert valami csudálatos járművet találtam a parton, ő parancsot adott, hogy vezetésem és segédkezésem mellett javitsák ki ezt a jármüvet és reméli, hogy nehány hét mulva mindkét császárság megszabadul ettől a veszedelmes és tarthatatlan tehertől.

Ezzel a válasszal visszatért Liliputba a küldöttség – Blefuscu császára elmondott nekem mindent, – ugyanekkor szigoruan bizalmas hangon felajánlotta védelmét, ha volna kedvem nála maradni és szolgálatába állni. Elhittem, hogy jóhiszemüen szól, de már el voltam határozva, nem bizni többé uralkodókba és miniszterekbe, azért hát alázatosan megköszönve kegyes jóakaratját, kértem, engedne utamra. „Ha már a sors – ugymond – akár jóvégre, akár rosszra, hajót küldött nekem, rábizom magam a tenger kényére inkább, semhogy ily hatalmas két uralkodó között állandó viszály oka és eszköze legyek.“ A császár nem haragudott és egy véletlen eset alkalmából felfedeztem, hogy tulajdonképpen örül elhatározásomnak, ő is, meg kormánya is.

Ezek a körülmények csak siettették utamat. Az udvar türelmetlnül, szivesen segitett mindenben, csakhogy menjek már. Ötszáz munkást biztak meg, készitenének két vitorlát, harminc-rét erős vászonból. Köteleket husz, harminc erős hajókötélből sodortunk egybe. Horgonyul egy jókora kődarab szolgált, amit hosszas keresés után véletlenül találtam a tengerparton. Háromszáz tehén zsirját szedték ki, hogy mázoljam be hajómat, meg egyéb használatra. Az árboc és más vendégfák okozták a legnagyobb nehézséget. Nagy épitőfákat vágtam ki. Őfelsége hajóácsai támogattak munkámban, ők gyalulták le a nyers anyagot.

Egy hónap alatt készültünk el. Ekkor megüzentem a császárnak, hogy indulásrakészen várom parancsait. A császár és családja kijött a partra, arcra feküdtem és kezet csókoltam neki, nemkülönben nejének és a kis hercegeknek. Őfelsége megajándékozott: ötven erszényben kétszáz _sprug_-ot kaptam, életnagyságu arcképével egyetemben, amit azonnal elrejtettem keztyümben, nehogy megsérüljön. A szertartások leirásával nem untatom az olvasót.

Hajóm rakományát száz levágott ökör és háromszáz bárány alkotta, italt, kenyeret is vittem és annyi sült hust, amennyit négyszáz szakács készithetett. Vittem magammal hat élő tehenet és két bikát, ugyanannyi juhot és kost is, azzal, hogy otthon tenyészteni fogom az állatokat, nagy doboz buzát és szénát hoztam magammal, hogy a hajón éhen ne vesszenek. Szivesen hoztam volna vagy egy tucat benszülött embert is, de a császár ebbe semmiképpen nem egyezett bele, még a zsebeimet is megmotoztatta és becsületszavamat vette, hogy saját beleegyezésük és kivánságuk ellenére nem viszek magammal egyet sem alattvalói közül.

Ekként felkészülva, vitorlát bontottam és utra keltem 1701 szeptember 24-én reggel hat órakor. Északi irányban indulva négy tengeri mértföldet tettem meg, ekkor délkeleti szelet kaptam és este hat órakor északnyugatra, félmértföldnyi távolságban szigetet pillantottam meg. Első pillanatra lakatlannak látszott. Kikötöttem és horgonyt vetettem. Ezekután ittam, ettem és lefeküdtem aludni. Mintegy hatórai mély álom után felébredtem: a nap még nem kelt fel. Megreggeliztem és ujra tengerre szálltam, iránytüm vezérlete alatt. Jó szelem volt, ugyanakkora utat tettem, mint megelőző nap, az volt a szándékom, hogy megközelitem ama szigetek valamelyikét, melyek Van-Diemen földjétől északkeletre fekszenek. E napon nem láttam száraz földet. Másnap, délután három órakor, mikor számitásom szerint huszonnégy tengeri mértföldnyire lehettem Blefuscu szigetétől, a délkeleti láthatáron vitorlát pillantottam meg. Hangosan kiabáltam, de nem feleltek. Ekkor, hálistennek, csökkent a szél. Félóra mulva mégis észrevettek; felszalajtották az árboclobogót és egy ágyu dördült. Örömöm leirhatatlan volt, hogy ime, ujra láthatom majd hazámat és enyéimet. A hajó bevonta vitorláit, szeptember 26-án, este öt és hat óra között értem el és szivem majd kiugrott, látván lobogóján az angol szineket. Kis teheneimet és báránykáimat zsebretettem és csekély felszerelésemmel együtt behajóztam. Angol kereskedőhajó volt, Japánból jött, kapitánya Mr. John Biddel kitünő tengerész és valódi uriember. A déli szélesség 30-ik fokán voltunk. Ötven tengerésze volt, közöttük nagy örömmel ismertem fel régi pajtásomat, Williams Pétert, aki beajánlott a kapitány jóindulatába. A kapitány nagy szivességgel bánt velem, kikérdezett, honnan jöttem és ki vagyok. Kevés szóban elmondtam élményeimet: azt hitte, félrebeszélek és hogy a kiállott veszélyek megzavartak. Ekkor előszedtem zsebeimből kicsiny nyájamat: nagy álmélkodással kellett, elhigyje most már szavaimat. Az aranyakat is megmutattam s mégnéhány ritkaságot. Két erszény _sprug_-gal megajándékoztam és megigértem, hogy mihelyt partraszállunk, adok neki egy tehenet és egy vemhes juhot.

Nem untatom az olvasót utazásunk részleteivel. 1702 április 13-án vetettünk horgonyt Downs-ban. Sajnos, egyik juhomat elvesztettem: a fedélköz patkányai rabolták el nyilván, egy lukban megtaláltam tisztára koppasztott csontjait. A többit épségben patraszállitottam és _Greenwich_ mellett, ahol oly finom a pázsit, meglegeltettem. Csakhamar megkedvelték az uj abrakot, ami nagyon meglepett, bár a hajón a végefelé már mesterségesen kellett a nyájat etetni, kétszersültet törtem porrá és kevertem el vizzel, azt ették. Angolországi tartózkodásom folyamán szép hasznot hajtottak, nehány kiváló személynek megmutattam őket s mielőtt ujra utrakeltem volna, hatszáz fontért eladtam az egész nyájat. Mint hallom, azóta szépen tenyészik ez a fajta, de különösen a juhok. Gyapjuiparunknak szép szolgálatokat tehet még ez a finom és ritka nyerstermény.

Nőmmel és családommal két hónapot töltöttem csak együtt. Csillapithatlan vágy üzött uj országokat látni és idegen vidékeket. Tizenötszáz fontot hagytam otthon és feleségemet elhelyeztem Redriff-ben, egy csinos kis házban. Fenmaradt készletemet magammal vittem, részint pénzben, részint egyéb javakban, remélve, hogy megsokszorozom vagyonom. Legidősebb nagybátyám, John, Epping közelében évi harminc fontot jövedelmező birtokot hagyott rám, kibéreltem Fetter-Lane-en a „Fekete ökör“ fogadót is: nem kellett aggódnom, hogy családomat az eklézsia kell, hogy eltartsa majd. Johnny fiam – nagybátyjáról nevezték igy – akkor elemi iskolába járt még, tanulékony és szorgalmas gyerek. Leányom, Betty (ma már férjes nő, gyerekei is vannak) akkor varrni tanult. Elbucsuztam nőmtől, leányomtól és fiamtól, könyek között és behajóztam a „Kaland“ fedélzetére. Három tonnás kereskedő hajó volt ez, kapitánya John Nicholas, Liverpoolból. Rendeltetéshelye Surate. Ennek az utnak történetét könyvem második részében beszélem el.

MÁSODIK RÉSZ. Utazás Brobdingnag-ba.

ELSŐ FEJEZET.

(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a csolnakkal megy, hogy az országot kitapasztalja. – Ott felejtik a parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. – Hogyan fogadják – több esemény történik közben. – A benszülöttek leirása.)

Természetem és a sors nyugtalan életre teremtett. Hazatérésem után két hónappal ujból elhagytam hazámat. _Downs-ban_ hajóztam be 1702 junius hó 20-ik napján a „Kaland“ fedélzetére. Kapitányom, John Nicholas, Suratbe volt vezénylendő a hajót Cornishből indulva. Jó, erős szelünk volt, egészen a Jóreménység fokáig, ahol horgonyt vetettünk, hogy friss vizet szerezzünk be. Ekkor észrevettük, hogy hajónk léket kapott: kihordtuk a rakományt és ott kiteleltünk, tekintve, hogy kapitányunk meg is betegedett. Csak márciusban folytattuk utunkat, jó széllel, egészen Madagaszkárig, itt szembekerültünk azzal az állandó passzát-széllel, mely decembertől májusig tart, április 19-én igen hevessé vált és nyugat felé ragadott bennünket, husz napon keresztül. Ez idő alatt kissé keletre hagytuk a Molucca-szigeteket. Május másodikán hirtelen szélcsend állt be, aminek nagyon örültem. Kapitányunk gyakorlott, s különösen e vizeken járatos tengerész, figyelmeztetett bennünket, hogy most heves vihar következik majd, ami a rákövetkező napon be is állott: ekkor érte utol hajónkat a nyugati, ugynevezett _monszun_-széljárat.

Attól tartva, hogy felborit bennünket, bevontuk középvitorlánk. De hogy egyre hevesebb lett a vihar, megvizsgáltuk, vajjon jól meg vannak-e erősitve ágyuink és kifeszitettük az elő-vitorlát. A hajó oldalára feküdt, beláttuk, jobb lesz, ha rábizzuk magunkat az áramlatra, mint hogy lavirozzunk. Nehéz dolga volt a kormánynak, de a hajó szépen viselte magát. Végre kifeszitettük a vontatóvitorlát, de ez kettérepedt, gyorsan leoldottuk az egészet és leszedtük. Igen heves vihar volt, idegen, veszedelmes szél. Mindnyájan segitettünk a kormányosnak. Főárbocunkat nem engedtük le, hagytuk állani, tudván, hogy igy jobban birja hajónk a vihart; nyilt tengeren ha zátonytól félni nem kell, ez a szokás. Nyugat-észak-nyugat felé futottunk, két vitorlán. Számitásom szerint a vihar, melyet erős délnyugati szél követett, ötszáz tengeri mérföldre ragadott magával. Hajónk legöregebb tengerésze se sejtette, melyik részén vagyunk a világnak. Készletünk kitartott, hajónk nem lazult és a legénység jó egészségben, csak vizünk fogyott el, majdnem teljesen. Ugy találtuk, legjobb, ha maradunk ebben az irányban, mintsem most északnak forduljunk, Nagytatárország felé, a Jegestenger veszedelmes vizeire.

1703 junius 16-án az árbockosárban figyelő hajós-inas földet kiáltott. Tizenhetedikén nagy szigethez, vagy szárazföldhöz értünk (magunk se tudtuk, mi legyen), a keleti partról keskeny földnyelv nyult ki a vizbe, mögötte öböl, mely azonban száztonnás hajónkat nem fogadhatta be. A földnyelvtől mintegy mérföldnyire horgonyt vetettünk. Kapitányunk a nagy csónakban tizenkét embert küldött, hordókkal hoznának vizet, ha van. Megkértem, hadd tarthassak velük, mert érdekelt a vidék. Partot érve se folyót, se forrást nem találtunk, emberi lénynek nyoma sehol. A hajósok visszatértek a partra, azzal, hogy a tenger közelében majd csak találnak friss édesvizet, magam beljebb sétáltam. Kopár, sziklás talaj terpeszkedett előttem mindenütt. Elfáradtam s látván, hogy semmi látni vagy felkutatni való nem kinálkozik, visszafordultam az öböl felé. Ekkor a tengert pillantottam meg és rajta a csolnakot, melybe kisérőim beszálltak már s oly sebesen és lóhalálban eveztek a hajó felé, mintha valami veszedelem üldözné őket. Kiabálni akartam, de e pillanatban rémitő alakot pillantottam meg, mely a vizbe gázolt, térdig és sebesen kapkodott a csolnak felé. Óriási léptekkel gázolt, de a mi embereink félmérföldnyi előnyben voltak, másrészt a tenger itt tele van hegyes sziklákkal és a szörnyeteg igy nem érhette utól a csolnakot. Ezt utóbb tudtam meg, mert akkor nem volt bátorságom végignézni a hajszát, visszafordultam és futni kezdtem, felkapaszkodtam egy dombra, ahonnan beláthattam a vidéket. Mezőket láttam és földeket. Ami először lepett meg, a fü volt (legelőn voltam, mint később kiderült), husz láb magasságban csapott össze a fejem fölött.

Széles országuton futottam végig, én legalább annak tartottam, bár, ahogy aztán értesitettek, ez csak holmi gyalogösvény volt, egy árpa-földön átvezető. Futottam és nem láttam semmit magam körül: aratás ideje volt és a kalászok legalább negyven láb magasságban lengették fejüket.

Mintegy óráig tartott, mig a tábla végére jutottam, sövényfal állta el utamat, legalább százhusz láb magasságban. A fák tetejét nem láttam, nem is mondhatom meg, mekkorák voltak. Átbujtam e sövény alatt. Most egy lépcső következett, ez a másik földre vitt, – csak négy foka volt, tetején kődarab, – de rajta fel nem kapaszkodhattam, tekintve, hogy mindegyik fok magassága hat láb, a kődarabé husz. Azon voltam, hogy elrejtőzzem a sövényben, mikor a szomszéd földön egy benszülöttet vettem észre, éppen akkorát, mint az a másik volt, aki csolnakunkat üldözte. A lépcső felé tartott. Első pillanatra körülbelül toronymagasságunak becsültem, egy-egy lépése harminc lábnyi. A legnagyobb rémület és ámulat meresztett kővé. Magamhoz térve ujból az árpa közé futottam, hogy elbujjak. Ekkor láttam, hogy felemeli kezét s a másik föld felé kiált valamit. A hang oly magasan szállt, a levegőben, hogy első pillanatban azt véltem, menydörög. Hét hasonló nagyságu szörnyeteg tünt fel, odajöttek, kezökben kaszával. Ezek ruházata durvább volt az elsőnél, szolgái vagy munkásai lehetnek, ami abból is kiderült, hogy intésére átjöttek arra a földre, ahol én bujkáltam és kaszálni kezdték a termést. Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamat, egy helyen azonban a szél és eső lefektette a gabonát és amint át akartam bujni köztük, a kalász szálai oly hegyesek és kemények voltak, hogy átlukasztották ruhámat és megsértettek. Ugyanakkor hatszázméternyire hallottam az aratókat. Végleg kimerülten, eltelve keserüséggel és bánattal, lefeküdtem két barázda közé és csak azt kivántam, hogy itt haljak meg, békében. Szegény, elhagyott özvegyem jutott eszembe és apátlan gyermekeim. Jajgatva átkoztam gonoszságom és ostobaságom, mely addig zargatott, mig barátaim és rokonaim intelme dacára másodszor is utra keltem. E szörnyü percekben nem tehettem, hogy Liliput-ra ne gondoljak, Liliputra, melynek lakói ugy néztek rám, mint a világ legnagyobb csodájára, ahol egész hajórajt vontattam el egy kézzel s más oly cselekedeteket vittem véghez, melyek amaz ország történetében örökké fel lesznek jegyezve s az utókor mégis alig hiszi el majd e feljegyzések valóságát, bár milliók tanuskodnak mellette. Elgondoltam, mily kétségbeejtő helyzet, oly jelentéktelennek tudni magam, mint amilyen holmi liliput-beli kis legény volna közöttünk. De ez még kisebbik bajom volt. Borzasztó volt gondolni rá, hogy az embert, terjedelme arányában, kegyetlenebbnek és vadabbnak mondják, s hogy mit várhatok egyebet, minthogy e szörnyü barbárok valamelyike egy harapással végez velem, ha kezébe kerülök? A tudósoknak igazuk van, midőn azt állitják, hogy nincs nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben. Ha a végzet ugy akarja, a liliputbeliek egyszer oly országra bukkannak, hol az emberek akkorák hozzájuk képest, mint amilyenek hozzám képest ők voltak. És ki tudja, valami távoli országban, hol magunkfajta ember nem járt még soha, nincsenek-e halandó lények, melyek e szörnyü óriásokhoz képest akkorák, mint én hozzám képest e szörnyü óriások?

Megzavarva és rémülten, mégis gondoltam effajtákra, mikor az egyik arató oly közel ért hozzám, hogy láttam: a következő lépéssel vagy szétlocscsant talpa alatt, vagy kettészel a kaszával. Abban a pillanatban, midőn lábát felemelte, félelmemben torkomszakadtából felorditottam. A szörnyeteg megtorpant s miután néhány percig csodálkozva keresgélt tekintetével a földön, végre meglátott engem, amint ott heverek. Pár pillanatig habozott, olyan ember óvatos módorában, aki valami veszedelmes kis állatkát szeretne megfogni, de ugy, hogy az ne haraphassa meg az ujját. Földi egeret magam is fogtam igy odahaza. Végre az óriás hirtelen ragadott meg, derekamnál, mutatóujjával és hüvelykjével, három rőfnyire szemei elé emelt, hogy megszemléljen. Láttam, mit akar és volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne moccanjak, hatvan láb magasságban a föld felett, bárhogy szoritotta a derekam, nehogy ujjai közt kiessem. Csak annyit tehettem, hogy felnéztem az égre és két kezem könyörögve kulcsoltam össze. Néhány szót is ejtettem, alázatos és bus hangon, helyzetemhez illőt, minden pillanatban attól tartottam, hogy ledob a földre, mint ahogy mi cselekszünk, ha valami utálatos féreg kerül a kezünkbe. De jó csillagom ugy akarta, hogy mozdulataim és hangom megtetszettek az óriásnak: csudálkozva hajolt fölém és nagyrameresztette szemét, tagolt szavakat hallván szájamból, bár azokat nem értette. Közben hangosan nyögtem és sirtam is, fejemet oldalt kapkodtam, mintegy értésére adva, amennyire tőlem tellett, hogy nagyon fáj két ujjának szoritása. Egyszerre, ugylátszik, megértette, mi bajom: hirtelen szelidebben fogott meg és becsusztatott a zsebébe. Rögtön gazdájához futott, aki földbérlő volt, ugyanaz, akit először láttam a mezőn.

Ahogy kivehettem szavaikból, a gazda csodálkozva vette tudomásul cselédje zavart beszédét. Aztán, mikor meglátott, elővett egy szalmaszálat (sétapálca nagyságban), azzal próbálta emelgetni kabátom szárnyait, valami természetes bőrnek, vagy bogárszárnyaknak vélte nyilván. Félrefutta a hajamat, hogy az arcomba láthasson. Aztán odahivta a többieket és megkérdezte tőlük (mint utóbb megtudtam) „láttak-e már ilyen kis teremtést a mezőbe?“ majd vigyázva, négykézláb állitva, letett a földre, de én azonnal felálltam és járkálni kezdtem, jelezve, hogy nincs szándékomban elfutni. Mindnyájan leültek a földre, körém, hogy jobban láthassanak. Ekkor kalapot emeltem és mély bókkal meghajtottam magam, a földbérlő felé. Majd térdre estem, felemeltem kezeimet s oly hangosan, ahogy csak tőlem tellett, néhány szót ejtettem. Végre aranytartó erszényemet kivettem a zsebemből és felajánlottam neki. Tenyerébe vette és szeméhez emelte föl, hogy megnézze, mi az, kabátujjából gombostüt szedett ki és annak a hegyével többször megforgatta. Jelt adtam, hogy helyezze kezét a földre. Ráléptem és kinyitván az erszényt, tartalmát kiszórtam. Hat spanyol arany volt, négy-négy piszton értékü, s még husz vagy harminc kisebb pénzdarab. Ekkor megnyálazta kisujját és igy szedegette fel a pénzdarabot, de ugy láttam, fogalma sincs róla, mi az. Jelt adott, hogy tegyem vissza az erszénybe, ezt meg is tettem, miután még néhányszoor eredménytelenül felajánlottam neki.

A bérlő közben meggyőzödött róla, hogy értelmes lénnyel van dolga. Beszélt is hozzám, de a hangja oly durva és sértő volt, mint valami malomnak a dübörgése, bár azt kivehettem, hogy tagolt szavakat mond. Többféle nyelven próbáltam válaszolni, oly hangosan, ahogy csak torkom birta. Ő fülét lehajtotta két rőfnyire, de hiába, nem értettük meg egymást. Ekkor elküldte szolgáit, kivette zsebkendőjét, kétrét hajtotta, rátette tenyérrel kifelé forditott kezére, kezét a földre helyezte és jelt adott, lépnék rá, amit könnyen megtehettem, mert a kendő egy lábnyi széles volt csak. Engedelmeskedtem és egész hosszában lefeküdtem a zsebkendőre. A zsebkendő másik felével betakart, két végét, biztonság okából, összecsomózta a fejem fölött és igy hazavitt magával.

Otthon azonnal előhivta a feleségét és megmutatott neki; de az asszony felsikitott és elszaladt, mint az angol nők, ha varangyosbékát, vagy pókot látnak. Egy idő mulva, látván viselkedésem s hogy mily szépen szót fogadok, mégis kibékült velem s lassankint igen gyöngéd és kedves lett hozzám.